Ha a mai napot néhány szóval akarnám összefoglalni, akkor ilyeneket kéne írjak, hogy Porziunkola, ülésterem - Antonianum, előadóterem - Antoniano… közben megszakítva három ebédlővel, s sok-sok szobábajárással ;-) No de mivel gondolom, hogy ez nem eléggé érthető ezért egy kicsit részletesebben.

 

A reggeli szentmisére ismét a Porziunkolában voltunk „hivatalosak”, pontosabban beosztottak … úgyhogy ott most egy nagyrészt német nyelvű szentmisén vettünk részt (csak az evangélium volt franciául).

 

A káptalani munka mind a négy ülésszakának nagy része ma az előadótermben zajlott, azaz plénum ülések voltak. Az első ülésszak az Lectio volt … a regula misszióról szóló fejezete alapján vezette fel egy lengyel származású, Afrikában élő testvér. Inkább olyan tanúságtevő jelleggel beszélt arról, hogy hogy is került ő misszióba … milyen tapasztalatai voltak. Utána – az elmúlt hetek gyakorlatában megfelelően – tanúságtétel következett: a Szentföldi kusztos számolt a dialógusban szerzett tapasztalatairól (habár kínosan kerülte, illetve csak úgy mellékesen említette a dialógus kifejezést, mert ahogy az a régebbi csoportbeszélgetéseken is kiderült nem nagyon fekszik neki … legalábbis nem olyan formában, ahogy azt mások szeretik hangoztatni. Viszont amit mondott a zsidókkal szerzett tapasztalatairól – még egyetemista korából – azok szerintem is megállják a helyüket a „dialógusban”. Utána nyelvi csoportokban volt a folytatás: mi – ez elmúlt két héthez hasonlóan – a magyar nyelvi csoportot „éltettük”. Az engem foglalkoztató gondolat inkább az volt, amit a Regulában is olvashatunk, hogy Ferenc számára a misszió legelső lépés – s gondolom, hogy ez nem csak a szaracénok között igaz – hogy „ne veszekedjenek a testvérek”. S arra azt hiszem, hogy mindannyiunknak van bőven tapasztalata – legalábbis remélem – hogy részünkről az evangelizáció legelső formája (s tulajdonképpen ezen múlik minden), az az, hogy hogyan tudjuk közösen csinálni: mert a szép szavakat nagyon könnyen tönkre tudja vágni a testvérek között felcsillanó ellentét, ami minden máz alól elő tud bújni, amit nem lehet elpalástolni.

 

A második tömb beszámoló volt az Antoniánumról. A Rektor volt itt, s eléggé összeszedett – de ugyanakkor kihívásokat felvázoló – előadást tartott. Azt hiszem, hogy őszintén beszélt arról, hogy rövid távra – ő 5-8 évről beszélt – a PUA-nak még van jövője, de hosszabb távra a jelenlegi stratégiá(tlan) helyzetben már nem nagyon lát ilyet. Persze azért nem annyira rossz a helyzet, mert felvázolt néhány lépést, amerre tovább lehetne lépni … persze a kérdés az az, hogy akarjuk-e. De azt hiszem, hogy ez is olyan kérdés, ami minden káptalanon előkerül, hisz Statútumokban is bőven benne van a tanár-, diákkérés stb. Mondjuk most éppen sajátos aktualitását a Bolognai folyamat adja, aminek – úgy látom – itt is rendesen isszák a levét (persze azt is mondhatjuk, hogy „új kihívások elé állítja a PUA-t”). A beszámoló után – sajnos csak nagyon röviden – kérdéseket lehetett feltenni … hát a testvérek nem nagyon kímélték az előadót s keményen belekérdeztek olyan részekbe is, amit úgy érzem, hogy szívesebben elhallgatott volna Freyer. (Persze aztán ebédnél meg is volt a visszhangja ennek … de az már informális beszélgetésnek számít ;-))

 

Amúgy ebédnél – többek között – a Generális is az asztalunkhoz került. Úgy látszik, hogy a kígyós eset tényleg mély nyomokat hagyott benne … mert az asztalnál ma ismét elmesélte, s felidézte azt a félelmet, amit akkor érzett. (Nem, még nem tart óriáskígyónál … de azért arról már meg van győződve, hogy vipera volt, s az felemelkedett, szembenézett vele … stb.)

 

A délután már komolyabb munka folyt. Az első ülésszakon előkerült a záródokumentum legelső változata: az összeállító testvérek beszámoltak a munka folyamatáról, illetve nagyjából ismertették a tartalmát (a szöveget mindenki már délben megkapta – amúgy rengetek fénymásolt anyagot osztanak, s az mind le van fordítva a három hivatalos nyelvre … ha belegondolok, hogy mi lehetett itt, amikor hat hivatalos nyelv volt …). Hozzá lehetett szólni, kiegészítéseket lehetett javasolni stb. amibe bele is lendültek rendesen a testvérek. Amúgy a dokumentum – az előzetes elvárásoknak megfelelően – eléggé rövid (legalábbis egyelőre), s majd a végére lesznek illetve a főbb határozatok.

 

A második ülésszakon már elkezdődött a szavazás. Először eltelt egy kis idő a névsorolvasással, a szavazógépek beüzemelésével … de aztán gyorsan ment a szavazás. Igaz ma a Statútum azon cikkelyei kerültek sorra, amelyekhez a bizottságokban, csoportbeszélgetésekben nem volt hozzászólás, nem volt vita. (a rossz nyelvek szerint most tanítanak, hogy hogyan kell szavazni – vagy fárasztanak – hogy később a nehezebb cikkelyeknél már ütemesebben menjen a dolog). Ennek is köszönhető, hogy elég szépen haladtunk … (igaz volt tömbe szavazás is, azaz azt mondták, hogy itt van ez a hat-hét paragrafus … nem volt semmi hozzászólás, kiegészítés, változtatási javaslat … úgyhogy szavazunk egyszerre az egészről: természetesen ezek a Statútum kisebb változtatásaira vonatkoztak).

 

Vacsora előtt még jutott egy kis idő egy COTAF vesperásra is. No meg napközben azért a szünetekben, ebéd után, zsolozsma előtt stb. … néhány levélírásra, szakdolgozatjavításra stb.-re is időt kellett szakítani. S úgy néz ki, hogy a hétre még bőven marad ilyen gyorsan elvégzendő tevékenység.

 

Vacsora után viszont – s ezt nem lehetett kihagyni – egy előadás volt: a színházteremben bemutattak egy DVD-t, ami a Rendről készítettek a 800 éves évfordulóról (egy kicsit folytatása a már ismert missziókról szóló DVD-nek). S habár nem az egész DVD-t néztük meg, csak kb. negyedét (amúgy állítólag két óra az egész), de úgy tűnik, hogy egy jó dolog … mondjuk nem annyira Európa központú (legalábbis ebben a részben nem sok ide vonatkozó rész volt), de azért úgy jó volt utána ferencesnek érezni magam ;-) A film(részlet) után pedig a bolognai Antoniano (tehát nem Antonianum!) kórusa lépett fel: ez az intézmény készítette a filmet, s a zenéjét is ők énekelték. Így most élőben is előadták, s még jó néhány számot énekeltek. Én ismertem korábban is őket, hisz itt Olaszországban lehetetlen ne hallani róluk … egy gyerekkórusról van szó (5-12 éves gyerekek), akik már hosszú ideje több versenyt is nyertek itt Olaszországban, különösképpen a nemzetközi hírű Zecchino d'Oro versenyeket, ami Itália leghíresebb ilyen versenye … s aminek slágerein egész nemzedékek nőttek fel. Ez jól látszott a ma esti koncerten is: rengetegen eljöttek innen a városból, nagyon sokan – olaszok közül – teljes tüdőből énekelték a régi nagy (gyerek)slágereket. De a kórus vezetője is beszámolt arról, hogy az énekeiket nagyon sokan kérik óvodákba, alsóiskolákba, ahol ezek segítségével nevelik a gyerekeket olyan dolgokra, amelyek másképpen nehezen fognának fel (pl. környezetvédelem, egymás iránti tisztelet, alapvető értékek tisztelet … vagy éppen higiéniai szabályok megtanítása … s mindezt énekek segítségével … azt hiszem, hogy ez az este (is) nagyon kapcsolódott a tegnapi Szent Bernardin-os gondolataimhoz …

 

No … hát nagyjából ennyi fért a mai napba: azt hiszem, hogy holnap több lesz majd a szavazásos ülés … de hát lassan most már vége felé jár a káptalan, úgyhogy kéne valami „komoly” nyomokat is hagyó munkát produkálni.