Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai

Évközi 18. hét

Szám 11,4b-15
Az a gyülevész népség pedig, amely velük feljött, kívánságra gerjedt, s leült és siránkozott és Izrael fiait is csatlakozásra bírta és azt mondta: ,,Ki ad nekünk húst enni? Emlékszünk a halra, amelyet ingyen ettünk Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a fokhagyma. Most száraz a torkunk: nem lát szemünk semmi mást, csak mannát.” (...) Erre igen felgerjedt az Úr haragja, de Mózesnek is tűrhetetlennek tűnt ez a dolog. Azt mondta azért az Úrnak: (...) „Honnan vegyek húst, hogy adjak ekkora sokaságnak? Sírnak nekem és mondják: »Adj nekünk húst enni!« Én egyedül nem győzöm ezt az egész népet, mert nehéz az nekem. (...)”
Mt 14,13-21
Amikor Jézus meghallotta ezt, visszavonult onnan bárkán egy puszta helyre, egyedül. A tömegek tudomást szereztek erről és követték őt gyalog a városokból. Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket. Mikor este lett, odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: ,,Sivár ez a hely és az idő is eljárt már. Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek és ennivalót vegyenek maguknak.” Jézus azonban azt mondta nekik: ,,Nincs rá szükség, hogy elmenjenek, adjatok nekik ti enni.” Azok ezt felelték neki: ,,Nincs itt másunk, csak öt kenyér és két hal.” Azt mondta nekik: ,,Hozzátok ide azokat.” Megparancsolta, hogy a tömeg telepedjék le a fűre, aztán fogta az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte azokat, aztán odaadta a kenyereket a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak. Végül fölszedték a megmaradt darabokat, tizenkét tele kosárral. Mintegy ötezer férfi volt, aki evett, az asszonyokat és gyerekeket nem számítva.

Isten szabadítása egyetlen pillanat alatt ment végbe, amikor a keresztvíz lemosta rólunk az áteredő bűn szennyét, mielőtt mi bármit is tettünk volna érte. De ez a szabadítás csak új meg új megtérések során át teljesedhet ki bennünk, amikor időről időre felidézzük, hogy Isten elszakította láncainkat, melyek súlya alatt nyögtünk, megmentett veszélyes helyzetektől, végzetes kötődésektől. Ha viszont távolodva a gyalázatos szolgaság házától kezd lanyhulni bennünk az Úr vezetésére való ráhagyatkozni akarás, és a bűnökkel való következetes szakítás helyett az időközben megszépült múltról ábrándozunk, ha az egykor oly keserű rabságot most kezdjük édesnek érezni, s kezdünk visszavágyni oda, ahonnét elmenekültünk, ugyanott tartunk, mint a pusztában vándorló, Szabadítója ellen zúgolódó és lázadozó Izrael. Erről a múltat kozmetikázó, bűnös nosztalgiázásról mondja Szent Péter apostol az ószövetségi Szentírást idézve: „Visszatért a kutya hányadékához”, illetve: „A megfürdött disznó visszafeküdt a pocsolyába.”
Nem az étrenddel van ugyanis baj, hanem az ízlésünkkel. Amíg meg nem ízleljük Isten szeretetének hasonlíthatatlan édességét, addig folyton valami másra vágyunk, mint amit éppen kapunk, s néhány falat után ízét veszti akár a legfinomabb ínyencség is. Ahogy azonban egyre inkább lelki emberekké válunk, akiknek nem a hasuk az istenük, hanem az élő Isten, úgy fedezzük fel magunkban azt az éhséget, amely a gyomrunknál sokkal mélyebben jelentkezik, s melyet semmiféle múltban megtapasztalt élmény nem csillapíthat, hanem egyedül a mindennap ugyanaz, mégis egészen más Isten.
Urunk Jézus, Te már nem mannával táplálsz bennünket, nem is a földi kenyeret szaporítod meg, hanem a mennyei Mannát és az élet Kenyerét: önnön testedet, saját életedet osztogatod nekünk fogyhatatlanul. Segíts kegyelmeddel arra törekednünk, hogy szívünk legmélyebb éhségével Hozzád forduljunk, s így a legkietlenebb pusztaságban is megízlelhessük, amit a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, az Ígéret földjén, a mennyei örök életben készítesz nekünk.

Évközi 18. vasárnap

Préd 1,2
Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Hisz megesik, hogy valaki bölcsességgel, okosan és sikerrel végzi munkáját, azután keresetét átengedi olyannak, aki mit sem fáradt. Ez is hiúság, sőt nagy baj! Mert mi haszna van az embernek minden fáradságából és a szíve gondjából, amellyel emészti magát a nap alatt? Minden napja csupa szenvedés és bosszúság, és szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Nemde, ez is csak hiúság?
Kol 3,1-5.9-11
Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben. (...)
Lk 12,13-21
Valaki megszólította a tömegből: ,,Mester! Mondd testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” Ő azt felelte neki: ,,Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?” Aztán így szólt hozzájuk: ,,Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” Példabeszédet is mondott nekik: ,,Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: ,,Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.” Majd azt mondta: ,,Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!” Isten azonban így szólt hozzá: ,,Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.”

A mai Evangélium gazdagja gyakorlati materialista, távol tart magától minden kérdést az élet valódi értelmével kapcsolatban, s csak anyagi javainak gyarapításával és őrzésével van elfoglalva. Könnyű megjósolni, mi lesz a sorsa: önzésbe fulladt testének kimúlásával véglegessé, visszafordíthatatlanná válik lelki halála, melyet saját maga idézett elő.
Ezzel a rövidlátó és kárhozatba vivő életformával szemben áll a Prédikátor látásmódja. A mélységből a magasság felé tartó, a földi élet viszontagságaitól, durva igazságtalanságaitól, és a mulandóság tapasztalatától megfáradt, de az örökkévaló Istenre tekintő ember szerint minden csupa hiúság és hiábavalóság az ég alatt.
És Jézus szerint? Úgy látszik, mintha az ő álláspontja az evangéliumbeli gazdag hedonizmusa és a Prédikátor keserű – bár életünk egy-egy korszakában hiteles – spiritualizmusa között foglalna helyet. Bár visszautasította e világ fejedelmének hármas kísértését, és hangsúlyozta, hogy mennyei kincsek után vágyakozzunk, de sosem mondta, hogy vessük meg a testet és a teremtett világot. Szerette ezt a földet, szeretett enni és inni, a kánai menyegzőn osztozott az ifjú pár örömében, s a mezők liliomaira és az ég madaraira, valamint a hozzá vitt gyermekek arcára nem a Prédikátor rezignáltságával nézett, hanem Isten gyermekének szabad, tiszta, derűs tekintetével. Ám ő nem egyszerűen egy harmadikfajta látásmódot, életfilozófiát képviselt, hanem a végtelenre tágította az ember horizontját azzal, hogy feltámadása után helyet foglalt az Atya jobbján, s testében a teremtett világ egy darabja a mennyei dicsőségbe emeltetett. Mennyire más így a föld íze: egy jó ebéd, a jól végzett munka utáni kellemes fáradtság, egy testvéri tekintet, baráti mosoly, de még a szenvedés és a magány sötétsége is más, mert mindent átjár az örökkévalóság íze, színe, illata, világossága.
Urunk Jézus, a Te igazságod nem középen van a szélsőséges ember vélemények között, hanem Isten szívének mélyén, mely egyszersmind az isteni magasságok kapuja. A Te tekinteted nem ragad le a teremtményeknél, hanem azokon túl az Atyát szemléli, aki ezt a földi világot teremtette, és aki új, örök jövőt szán neki. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy az új, mennyei élet örököseiként a régi embert levessük szokásaival együtt, s Szentlelked erejéből az új ember napról napra megújuljon bennünk.

Évközi 17. hét

Lev 25,1.8-17
Így szólt továbbá az Úr Mózeshez a Sínai hegyen: „Számlálj továbbá magadnak hét évhetet, azaz hétszer hét, tehát összesen negyvenkilenc esztendőt, s a hetedik hónapban, a hónap tizedik napján, az engesztelés idején, fúvasd meg a kosszarvat egész földeteken, s tedd szentté az ötvenedik esztendőt. Hirdess szabadulást földed minden lakójának, mert örvendetes esztendő az. Kapja vissza akkor mindenki a birtokát, és térjen vissza mindenki eredeti családjához, mert az örvendetes, az ötvenedik esztendő az. Ne vessetek, ami a szántón magától terem, ne arassátok le, tőkéiteket ne metsszétek és termését ne takarítsátok be, hogy szent legyen az örvendetes esztendő, hanem azt egyétek, amit éppen találtok. Az örvendetes esztendőben mindenki kapja vissza a maga birtokát. Ha eladsz valamit embertársadnak, vagy vásárolsz valamit tőle, ne szomorítsd meg testvéredet, hanem az örvendetes esztendő óta eltelt évek száma szerint vásárolj tőle, ő meg a termés száma szerint adjon el neked. (...) Ne nyomorgassátok meg a saját nemzetségetekből levőket, hanem mindenki félje Istenét, mert én, az Úr vagyok a ti Istenetek.”
Mt 14,1-12
(...) Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás lánya kiállt középre és táncolt. Tetszett ez Heródesnek, ezért esküvel megígérte, hogy megadja neki, bármit kér is tőle. Mivel az anyja már előre kioktatta, így szólt: ,,Add ide nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az eskü és az asztalnál ülők miatt megparancsolta, hogy adják oda neki. Elküldött és lefejeztette Jánost a börtönben. A fejét odavitték egy tálon és átadták a lánynak, az meg odavitte anyjának. A tanítványai pedig fogták a holttestet és eltemették őt, aztán elmentek és hírül vitték Jézusnak.

Heródes börtönbe vetette Keresztelő Szent Jánost, mert nem bírta elviselni tőle a rá vonatkozó terhelő igazságot, ugyanakkor tisztelte, „sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt”. Heródiás azonban nem elégedett meg azzal, hogy János börtönbe került, hanem el akarta őt pusztítani, s csak a kedvező alkalmat kereste, amikor ezt a megroppant gerincű királynál elérheti.
Legtöbbünknek ugyancsak megvan a magunk Keresztelő Jánosa és Heródiása: a jobbik énünk és a rossz szellemünk. Rossz szellemünk – énünknek az a része, melyen keresztül a Kísértő igyekszik eltávolítani Istentől – állandóan azt hajtogatja, hogy jogunk van jól érezni magunkat. Ne törődjünk az Egyházzal, amely folyton a bűnről papol és bűntudatra nevel, hisz ezzel csak örökös kiskorúságban akar tartani. Jobbik énünk viszont – vagyis lelkiismeretünk, mely Istennel magával van kapcsolatban – azt mondja, hogy nem a bűntudatot kell leküzdeni, hanem a bűnt orvosolni, bűnbánatot tartva és Isten irgalmát kérve. Vajon kire hallgatunk? Mert hiába igyekszünk egyensúlyozni jobbik énünk és rossz szellemünk között, ebben a kettősségben nem lehet sokáig élni. Ha mégis megpróbáljuk, előbb-utóbb úgy járunk, mint Heródes, aki nemhogy szabadon engedte volna Jánost, de Heródiásnak engedelmeskedve megölette őt.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy a mai szent olvasmányokon keresztül szabadulást kínálsz rossz szellemünk hatalmából azáltal, hogy mi magunk is felszabadítjuk azokat, akiket szeretetlenségünk által eddig megkötözve tartottunk. Add kegyelmedet, hogy megnyíljunk Szentlelked csodálatos működésére, mely által a megoldhatatlannak tűnő helyzetek megoldódnak, a szűnni nem akaró ellentétek elsimulnak, s az elromlott emberi kapcsolatok helyreállnak bennünk és körülöttünk. Segíts kegyelmeddel, hogy akiket megfosztottunk attól a szeretettől, amely megillette volna őket, kárpótoljuk figyelmességgel és kedvességgel; akiket irigységgel kötöztünk meg, azoknak adjuk vissza az örömteli kibontakozás szabadságát; akikről úgy gondoljuk, hogy tartoznak nekünk, azoknak nagylelkűen engedjük el tartozásukat, és így elnyerjük, amit rossz szellemünkre hallgatva már-már elvesztegettünk: örök birtokunkat a mennyben.

Évközi 17. hét

Lev 23,1.4-11.15-16.27.34b-37
Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: „Ezek pedig az Úrnak azok a szent ünnepei, amelyeket a maguk idejében kell megülnötök. Az első hónapban, a hó tizennegyedik napján, estefelé, az Úr pászkája van; ennek a hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan ünnepe van. Hét napon át kovásztalant egyetek. Az első nap nagy és szent legyen számotokra, semmiféle szolgai munkát ne végezzetek rajta. Mind a hét napon tűzáldozatot mutassatok be az Úrnak. A hetedik nap ismét nagy és szent legyen: semmiféle szolgai munkát ne végezzetek rajta.” Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: ,,Szólj Izrael fiaihoz, s mondd nekik: Ha majd bejuttok arra a földre, amelyet én nektek adok, s learatjátok vetését, vigyetek egy kalászos kévét aratásotok zsengéjéül a paphoz, s ő ajánlja fel a szombat után következő napon a kévét az Úr előtt és szentelje meg, hogy kedvesen fogadja tőletek. (...) Ezek az Úrnak azok az ünnepei, amelyeket nagynak és szentnek kell hívnotok és amelyeken tűzáldozatokat, egészen elégő áldozatokat és ételáldozatokat kell bemutatnotok az Úrnak, aszerint, amint azt az egyes napok szertartása megszabja.”
Mt 13,54-58
Azután elment a saját falujába, és tanította őket a zsinagógájukban, úgy, hogy elcsodálkoztak rajta: ,,Honnan van ennek ilyen bölcsessége és a csodái? Nem az ács fia ez? Anyját nem Máriának hívják, és a testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? Nincs itt nálunk minden nővére? Honnan vette hát mindezt?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: ,,Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában és a saját házában.” Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt.

Az emberek jó része ma ünnep nélkül él. Sok helyen vasárnap is folytatódik az egész heti munka, mert az egynapos kiesés is jelentős veszteséget jelentene a termelésben. Amikor pedig nem kell dolgozni, az is csak szabadnap vagy munkaszüneti nap, nem ünnep. Így degradálódik lassan termelő- és fogyasztógéppé az ember, elárulva azt a legmélyebb vonatkozását, amely létezése értelmét adja meg, hiszen a pusztán fizikai pihenés, lazítás nem tudja megadni az igazi testi-lelki felüdülést, a valódi rekreációt.
Csak az ünnep képes feltárni az ember előtt valódi gyökereit, melyek egy közösséghez tartozva s a hagyomány termékeny talajába ágyazódva az Istenhez kötik. Ha ezekről a gyökerektől elszakadunk, halálra ítéljük magunkat, egyenként és társadalmi szinten egyaránt. A különféle pótlékok csak annyit érnek, mint a letépett virágnak, ha vázába teszik: ideig-óráig még élni látszik, valójában azonban már halott. Az igazi ünneplés nem csupán üde színfolt a hétköznapok szürkeségében, hanem éltető forrás. Amikor Mózes által az Úr tanítást ad az ünnepekről, nemcsak arra szólít fel, hogy időről időre kilépjünk a hétköznapok világából, hanem hogy egész lényünkkel Istenhez forduljunk. Nem arról van szó, hogy csupán elkülönítsük a szent időket a profántól, hanem hogy az ünneplésben megtisztulva, megújulva térjünk vissza mindennapi teendőinkhez, az ünneplés által megszentelve azokat.
Urunk Jézus, köszönjük Neked az éltető Szentlelket, akiben az élő Istennel való kapcsolatodból, mely emberségedben is mindennél jobban, szülőföldednél, rokonságodnál mélyebben meghatározott Téged, minket is részesítettél. Add meg kegyelmesen, hogy ez a kapcsolat az ünneplés által a mi életünkben is egyre meghatározóbbá váljék, s az Isten csodáira való emlékezés által új csodák forrásává legyen életünkben.

Évközi 17. hét

Kiv 40,16-21.34-38
Meg is tette Mózes mindazt, amit az Úr parancsolt. A második esztendő első hónapjában, a hónap első napján felállították tehát a hajlékot. Mózes felállította a hajlékot, elhelyezte a deszkákat, a talpakat és a reteszrudakat, felállította az oszlopokat, ráterítette a hajlékra a fedelet, arra meg rátette a takarót, úgy, ahogy az Úr parancsolta. Betette továbbá a bizonyságot a ládába, arra pedig rátette alul a rudakat, felül az engesztelőhelyet. Aztán bevitte a ládát a hajlékba, és felakasztotta elé a függönyt, hogy teljesítse az Úr parancsát. Ekkor a felhő eltakarta a bizonyság sátrát, és betöltötte az Úr dicsősége. Mózes nem is tudott bemenni a szövetség sátrába, amíg a felhő mindent eltakart, és az Úr dicsősége tündöklött, mert mindent beborított a felhő. Ha felemelkedett a felhő a hajlékról, elindultak Izrael fiai, nemzetségenként; ha állt felette, azon a helyen maradtak. Nappal ugyanis az Úr felhője lebegett a hajlék felett, éjszaka pedig tűz, Izrael egész népének láttára, egész vándorlásuk alatt.
Mt 13,47-53
Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványát pedig kidobták. Így lesz a világ végén is. Az angyalok kimennek majd, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Megértettétek mindezeket?” Azt felelték neki: ,,Igen.” Ő pedig azt mondta nekik: ,,Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a példabeszédeket, eltávozott onnan.

Áronnak nem adott semmiféle parancsot Isten, hogy róla jelet készítsen, most azonban határozott parancsot ad Mózesnek, hogy készítse el a szent sátort. Más az, amikor az ember Isten parancsa nélkül maga kezd abba a nagy vállalkozásba, hogy Istennek, jelenlétének, gondviselésének jelet készítsen, és ismét más, amikor Isten maga ad utasítást ilyen jel elkészítésére. Ő tudja, mikor érett meg erre a nép, és tudja, mit akar vele jelképezni. Az emberek között is előbb a személyes, egyre mélyülő kapcsolat van, amely azután csodálatos, hatékony és erős jeleket termel ki magából, hogy azok emlékeztessenek, sajátos módon jelenlétet közvetítsenek, megerősítsenek és a kísértésekben védjenek. Erre a jelre azonban meg kell érni, különben az ellenkezőjére fordul, és a hűtlenség, az eltávolodás, a kísértés tárgyává lesz.
Ezzel a sátorral az Úr figyelmeztetni akarta népét, hogy szentül éljenek, mert közöttük lakozik a Szent, az Isten dicsősége. Nem átmenetileg száll le hozzájuk, nem időnként mutatja meg jelenlétét, hanem állandóan közöttük, velük akar lenni – amit majd Jézus Krisztusban teljesít be soha el nem képzelt és el nem képzelhető módon. Ezek után nincs mit csodálkozzunk azon, hogy Péter sátrat akar építeni, amikor látja Mesterét mint az örökkévaló Istent, bensejéből kiáradó ragyogásban. Ezért az Egyháznak a mai evangéliumbeli házigazdához hasonlóan újat és régit a megfelelő érzékkel, a megfelelő arányban kell elővennie és alkalmaznia a templomépítészetben, a liturgiában, az egyházzenében és az egyházművészetben, hogy mindez méltó hajléka és kifejezője lehessen Isten közöttünk való jelenlétének.
Urunk Jézus, a mi szent sátorunk a Te tabernákulumod, ahol velünk és értünk vagy jelen az Eucharisztia fönséges alázatában és alázatos fönségében. Köszönjük Neked szentségi jelenlétedet, és kérünk, hogy templomodban, mely az isteni igazság, szépség, szeretet és szentség otthona, mindenkor átérezzük istenséged fönségét, megtapasztaljuk gondviselő szeretetedet, és megízleljük a közelségedből fakadó békességet.

Évközi 17. hét

Kiv 34,29-35
Amikor aztán Mózes leszállt a Sínai hegyéről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt. Áron és Izrael fiai azonban meglátták, hogy sugárzik Mózes arca, ezért féltek a közelébe menni. Ő azonban hívta őket. Erre Áron is, a gyülekezet fejedelmei is odamentek hozzá. Miután velük már beszélt, odamentek hozzá Izrael fiai is mindnyájan, és ő megparancsolta nekik mindazt, amit az Úrtól a Sínai hegyén hallott. Amikor aztán befejezte beszédét, fátyolt borított az arcára. Ezt mindig levette, ha bement az Úrhoz, hogy beszéljen Vele, addig, amíg ki nem jött. Akkor aztán elmondta Izrael fiainak mindazt, amit az Úr parancsolt neki. Amikor kijött, látták, hogy sugárzik Mózes arca, ő azonban ismét eltakarta arcát, amikor hozzájuk szólt.
Mt 13,44-46
Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejtettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt.

Tegnapi elmélkedésünkben szó esett arról, hogy beszélgetés közben a testünk is kommunikál. Ma pedig azt látjuk, hogy arcunk, tekintetünk akkor is beszédes marad, mikor a szavak már elhallgattak. Az öröm vagy bánat, indulat vagy részvét kifejezése kiül arcunkra, s önkéntelenül is tükrözi belső világunkat, lelkiállapotunkat. Képzeljük csak magunk elé a mai Evangéliumban szereplő, példabeszédbeli ember arcát, amikor rátalált a földbe rejtett kincsre: a felfedezés izgalommal teli öröme csak úgy sugárzott róla, még ha próbálta is palástolni.
Árulkodó, hogy a mi arcunk mitől kezd ragyogni: attól, hogy megszereztünk valamit, hogy sikert értünk el, hogy legyezgetik hiúságunkat és körülrajonganak, vagy attól, hogy az Úrral találkoztunk az elmélkedés és imádság órájában. A szentek arca és tekintete olyan, mint a gyermekeké: mindjárt a legtisztábban tükröződik rajta a lélek öröme és bánata. Szent Ferenc arckifejezése olykor egy pillanat alatt változott ujjongóról fájdalmasra, amikor eszébe jutott a megfeszített Üdvözítő. S ugyanilyen hirtelenséggel áradt el rajta ismét az öröm, amikor a világ minden haszontalanságán és bűnén túl megpillantotta a világgal kiengesztelődött Isten végtelen fönségét és jóságát. A szentek arcának sugárzó ragyogása olyan, mint egy teofánia, istenjelenés, amely egyszerre félelmetes és vonzó. Olyan bensőséges istenélményből születik, amelyet az ember szégyell mások elé tárni, amely azonban mégsem maradhat rejtve, hanem kiárad a környezetére, hogy sokak életét beemelje a krisztusi élet vonzásába.
Urunk Jézus, add, kérünk, hogy Mózeshez hasonlóan mi se tudjunk arról, amikor ragyog az arcunk a Veled való beszélgetés miatt, nehogy a magunk érdemének tulajdonítva elvesztegessük isteni ajándékodat, de engedd kegyelmesen, hogy mások számára öntudatlanul is közvetíteni tudjuk a Te fényességedet, s így szándékod szerint a világ világossága lehessünk.

Évközi 17. hét

Kiv 33,7-11; 34,5b-9.28
(…) Amikor az izraeliták látták, hogy a felhőoszlop ott áll a sátor ajtajánál, mindannyian felálltak, és leborultak sátruk ajtajában. Az Úr pedig beszélt Mózessel, szemtől-szembe, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni. Aztán Mózes visszatért a táborba, de szolgája, az ifjú Józsue, Nún fia nem távozott a sátortól. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, te irgalmasságot gyakorolsz ezer nemzedéken át, megbocsátasz gonoszságot, vétket és bűnt. Előtted azonban semmi sem marad büntetlen, mert megtorlod az apák gonoszságát gyermekeiken, unokáikon, harmadik és negyedik nemzedékükön!” Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!” (…)
Mt 13,36-43
Akkor otthagyta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: „Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!” Ő azt felelte nekik: „Az, aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik törvénytelenséget cselekszenek, és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!”

Amikor beszélünk valakivel, nemcsak szavaink közölnek valamit, hanem hangszínünk, hanglejtésünk, arcjátékunk, tekintetünk és gesztusaink is üzenetet közvetítenek, méghozzá általában többet árulva el a szóban forgó dologhoz való viszonyunkról, mint maguk a szavaink. Míg azonban egy udvariassági társalgás alkalmával azt, hogy mindkét fél a pokolba kívánja a másikat, vagy egy üzleti tárgyaláson azt, hogy a kliensnek csak a pénze érdekes, a beszélők magukra erőltetett mosollyal, feszes arcizmokkal igyekeznek leplezni, addig egy baráti beszélgetésben nincs mit takargatni, éppen ezért sokkal fesztelenebb a társalgás, s a szavakon túli kommunikáció nem ellentmond a kimondott szónak, hanem kiegészíti, s ezáltal megerősíti, kiteljesíti azt. Mert az emberi beszéd végső célja az önközlés, személyünk titkának feltárása és megosztása másokkal. Hogy szeretetünknek hangot adjunk, nem szükséges folyton róla beszélnünk – egy szeretetkapcsolatban úgyis minden róla szól, a szeretet mintegy megtestesül a hangunkban, a szemünk csillogásában, a mozdulatainkban és a testtartásunkban.
Mindez végtelen fokban igaz az isteni kinyilatkoztatásra. Hiszen Isten nem csupán igazságokat közölt velünk, hanem végső soron legbensőbb titkát, szentháromságos életét tárta fel és osztotta meg velünk. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige egyben Isten megtestesült szeretete is. Milyen sokatmondó mozzanat a mai Evangéliumban, ahogy Jézus elbocsátja a sokaságot, hazatér tanítványaival, és csak nekik, szűk körben tárja fel példabeszédének értelmét. Micsoda kitüntető bensőségesség! Az utolsó vacsorán pedig, miután szeretetének legnagyobb jelét adta, így szól az apostolokhoz: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek.”
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy Isten Általad hozzánk is úgy szól, mint barát a barátjához. Add, kérünk, hogy kegyelmed segítségével fel tudjunk nőni ehhez a kitüntető barátsághoz, s ne vonakodjunk létezésünk legmélyebb titkát újból és újból Rád, az isteni Barátra bízni.

Szent Márta

1Jn 4,7-16
Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne lakunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy”Jézus az Isten Fia”, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.
Lk 10,38-42
Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.”

Nem Mária külső „életformáját” dicséri meg az Úr, hanem azt a belső döntést, irányulást, amely külsőleg is megmutatkozik. (Ha Mária csak rajongásból, netán figyelemnek álcázott lustaságból ült volna oda a lábához, biztosan nem mondta volna róla, hogy a jobbik részt választotta.) És nem is Márta szorgoskodását kifogásolja – hiszen nem azt mondja neki, hogy azonnal hagyja abba a munkáját, és üljön a lábához, mint Mária –, hanem a munkához való hozzáállását akarja úgy megtisztítani, hogy az szemlélődéssé alakuljon.
Tehát nem azért feddi meg Mártát az Úr Jézus, mert dolgozik, hanem mert nyugtalankodik, s ez nemcsak az imádságban, de a szeretetben is akadályozza. Lehet, hogy van okunk testvérünk javító szándékú megintésére, de ha vádoljuk őt az Úr előtt, abban mindig jókora önigazolás és a másik el nem fogadása van, ami szívünk megosztottságára utal. Lehetnek feladataink, és törődhetünk sok mindennel, de ha nyugtalanító gonddá válnak, és elhatolnak szívünk mélyéig, akkor szükségképpen eltakarják előlünk az egyetlen szükségeset, az Isten országát, vagyis az élő kapcsolatot az élő Istennel. Aki nagyon beleveti magát a munkába, lehet, hogy csak menekül: önmagától, az emberi kapcsolatoktól, Istentől. De aki imádság címén elhanyagolja a munkát, aki nem magára Istenre, hanem csak jó érzésre, élményekre, vigasztalásra vágyakozik, még inkább becsapja önmagát.
Urunk Jézus, Szent Márta közbenjárására kérünk, add meg nekünk, hogy életünkben meg tudjuk különböztetni a nem fontos dolgokat az igazán fontosaktól, a fontos dolgokat pedig az egyetlen szükségestől. Segíts kegyelmesen, hogy munkánkon és imádságunkon túl saját magunkat is átadva Neked a szemlélődés útjára lépnünk, melyen mindennapi munkánk, állapotbeli kötelességeink teljesítése által a megváltás, a világosság és a béke világába vezetsz bennünket.

Évközi 17. vasárnap

Ter 18,20-32
Azt mondta tehát az Úr: „Szodoma és Gomorra ellen sok a panasz és jajkiáltás, és a bűnük igen súlyos. Lemegyek hát, és megnézem, hogy megtudjam, vajon teljesen a hozzám szállt kiáltás szerint cselekedtek-e vagy sem!” Erre a férfiak megfordultak, és lementek Szodomába. Ábrahám azonban továbbra is az Úr előtt maradt. Eléje járult, és azt mondta: „Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Ha ötven igaz van abban a városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel meg annak a helynek az ötven igazért, ha van benne annyi? (…)
Kol 2,12-14
Krisztussal együtt eltemetkeztetek a keresztségben, és vele együtt fel is támadtatok, annak az Istennek erejébe vetett hit által, aki őt feltámasztotta halottaiból. Vele együtt titeket is, amikor halottak voltatok vétkeitek és testetek körülmetéletlensége miatt, életre keltett azáltal, hogy megbocsátotta minden vétkünket. Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte.
Lk 11,1-13
(…) Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: ,,Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki”; a másik viszont belülről ezt feleli: „,Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!” Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. (…) Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!”

Nem csupán politikai emigráció létezik, hanem Isten törvénye miatti önkéntes száműzetés is, s bizonyos értelemben ez minden keresztény hívő osztályrésze. Hiszen minden civilizáció, az új évezredé is kitermeli magából az isten- és emberellenes tendenciákat, s fokozatosan létrehozza azokat a tereket, ahol a bűn az eszmény, az erény pedig a megvetés tárgya. Az ilyen város, az ilyen emberi közösség a végnapjait éli, ezért Isten gyermekeinek üdvösségük érdekében menekülniük kell onnan, különben őket is maga alá temeti az alantas vágyakból és gőgös ambíciókból épült, ám előbb-utóbb nagy robajjal összedűlő emberi tákolmány. Az imádkozó ember csalhatatlan érzékkel sejti meg, mikor jön el az a pillanat, amikor már nem maradhat tovább, amikortól kezdve nem vállalhat szolidaritást azokkal, akik jól érzik magukat ebben a mérgező légkörben, amikor már nem tehet egyebet, mint Isten irgalmára bízva őket szedi a sátorfáját, s legalább a családját, a rábízottak legszűkebb körét próbálja megmenteni.
Szodoma és Gomorra nem város csupán, hanem szimbólum: a bűnbeesett emberiségé, amelynek egyetemes megmentésére siet Isten nagylelkűsége, mely – bár a részleges önpusztítás következményeit nem szünteti meg – végtelenül tágasabb és mélyebb, mint az alkudozó Ábrahám jószívűsége. Hiszen Isten az egyetlen Igaz, Jézus Krisztus miatt megkönyörült az egész menthetetlen és pusztulásra ítélt emberiségen, minden bűnét megbocsátotta Ádám vétkétől az utolsó napig, s az örök élet kapuját tárta ki előtte.
Urunk Jézus, Ábrahám Istennel alkudozva maga látta be, hogy nem az Úr akarja elpusztítani a várost, hanem a gonoszok hatalmas túlsúlya teszi immár menthetetlenné. Adj nekünk erőt, hogy ellenálljunk a bűn minket is elnyelni igyekvő örvényének, és józan ítélőképességet, hogy lelkileg és ha szükséges, akár fizikailag is kivonuljunk a városból: a romlott társadalom, közízlés, közerkölcs önpusztító világából, s szívünkben őrizzük a szent város, a mennyei Jeruzsálem boldogító látomását.

Évközi 16. hét

Kiv 24,3-8
Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!” Ekkor Mózes leírta az Úr minden beszédét. Majd felkelt kora reggel, oltárt épített a hegy tövében, és tizenkét emlékoszlopot állított, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Aztán odaküldte Izrael fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk!” Ő pedig fogta a vért, és meghintette vele a népet, és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr megkötött veletek e szavak alapján!”
Mt 13,24-30
Más példabeszédet is mondott nekik: „Hasonlít a mennyek országa egy emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe. Amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. Amikor kisarjadt a gabona és kalászba szökkent, előtűnt a konkoly is. Odamentek a szolgák a gazdához és azt mondták neki: „Uram! Ugye, te jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan van hát benne a konkoly?” Azt felelte nekik: „Ellenséges ember cselekedte ezt.” A szolgák erre megkérdezték tőle: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban azt felelte: „Nem, nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: ,,Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba.”

A legmélyebb összetartozást kifejező kötelék testileg a vérségi kapcsolat, lelkileg pedig a szövetség. E kettő kapcsolódik össze a vérszerződésekben, és jelenik meg Isten és ember szövetségkötésekor. Az áldozati vér egyik fele az Istené, a másik fele az emberre hull. Ez érvényes az Újszövetségre is, mely a Bárány vérében köttetett: Jézus Krisztus áldozata kiengesztelődést szerzett Isten és az ember között, s vérének kiontása beiktatta emberi életünket a Szentháromság isteni életének vérkeringésébe. A mindenható Isten testvériséget vállalt velünk, amikor egyszülött Fia felvette a mi testünket. Így vált áldássá az átok, melyet a Jézus halálát kívánó tömeg mondott saját magára: „Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!”
Isten részéről örök ez a szövetség, nekünk azonban szükségünk van rá, hogy ismételten felidézzük és megújítsuk, s így az istengyermeki életnek a keresztségünkkor lelkünkbe elvetett magja kicsírázzon és felnövekedjék bennünk. Ezért jelenítjük meg Krisztus Urunknak a szövetséget létrehozó áldozatát minden egyes szentmisében. S ezért óriási veszély, ha a misének – áldozati jellegét elhomályosítva – csak a közösségi lakoma jellegét hangsúlyozzuk, és saját ízlésünk szerinti szellemi csemegézéssé, érzelmekkel áthatott ima-összejövetellé degradáljuk. Mérhetetlen rombolást tud végbevinni még a jó szándékú tudatlanság is, mert mögötte ott a tudatos gonoszság, az Ellenség, akinek éppen az az érdeke, hogy összetévesszük a búzát és a konkolyt, hogy minden viszonylagos és bizonytalan legyen, s hogy beszennyeződjék az a forrás, amelyből az egész Egyház élete fakad.
Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmesen, hogy megmutassuk az új és örök szövetség iránti hűségünket azáltal, hogy napról napra, hétről hétre a liturgia tiszta forrásából merítünk, megváltó szenvedésed és halálod szent misztériumából élünk, és a hétköznapokban Szentlelked vezetésével életre váltjuk szent evangéliumodat.

Szent Joakim és Szent Anna

Sir 44,1.10-15
Az ősatyák dicsérete Hadd dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában. De azoknak a jámbor férfiaknak, akiknek jósága nem ért véget, a javaik megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre. Törzsük és hírnevük el nem enyészik, testüket békében eltemették, de nevük él nemzedékről nemzedékre. Népek emlegetik bölcsességüket, és dicséretüket hirdeti a közösség.
Mt 13,16-17
A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta.

A Boldogságos Szűz Mária szülei az evangélium szavai szerinti igaz emberek. Valószínűleg nem is sejtették, hogy ők az Istenszülő szülei, mégis igaznak, vagyis szentnek nevezi őket az írás, mert kívánták látni a Messiást. Ők még csak nem is azok közé tartoznak, akikről Jézus ezt mondta: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”, mert ők Krisztus megdicsőülése előtt éltek, a várakozás sötétjében és csendjében, amelyet azonban betöltött az Istenre figyelés és az ő akaratának keresése. Kívánták látni a Messiást, vagyis reménységben éltek.
Mennyire nem mindegy az, hogy van-e reményünk! És mekkora a felelősségünk, hogy ezt a reményt, az igazság utáni mélységes vágyakozást, az Istenre szomjazást átadjuk-e gyermekeinknek, unokáinknak! Amint a nagy művészekről, a történelem nagy alakjairól ki lehet mutatni, hogy zsenivé válásuk nem minden előzmény nélkül való volt, hanem többnyire az őseiktől örökölt tehetség koncentrálódott bennük, úgy a szentek sem – még a Szűzanya sem – közvetlen isteni beavatkozás folytán váltak szentté, hanem széles körben sugárzó életszentségük névtelen szentek sokaságának imáiból és könnyeiből sarjadt ki. Ezért nagyszülőként nem szabad azzal megelégednünk, hogy a családnál kiharcoljuk, hogy az unokák legyenek megkeresztelve, esetleg eljussanak az elsőáldozásig, bérmálkozásig, hanem mindenekfelett ezt a reményt, az Isten utáni vágyakozást kell átadnunk nekik.
Urunk Jézus, Édesanyád és Te is olyan családban nevelkedtetek, amelyet Isten imádása és a jelenlétében való járás tartott össze. Add nekünk kegyelmedet, hogy a Te jelenlétedben élve hitelesen tudjuk felmutatni gyermekeinknek, unokáinknak a legnagyobb emberi értéket, amely az embert egyáltalán emberré teszi: hogy nem éri be a láthatóval, kézzelfoghatóval, hanem a végtelen jóra, szépre és igazra törekszik. Szent Joakim és Anna közbenjárására segíts, hogy ne csüggedjünk akkor sem, ha nem látjuk keresztény nevelésünk eredményét, hanem az imádságban állhatatosan kitartva bízzuk Rád, hogy az elvetett mag kikeljen, szárba szökkenjen és termést hozzon.

Szent Jakab apostol

2Kor 4,7-15
(...) Mert minket, akik élünk, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön. Bennünk tehát a halál munkálkodik, bennetek pedig az élet. Mivel azonban a hitnek ugyanaz a lelke van bennünk, mint amiről írva van: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és ezért beszélünk. Hiszen tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébe állít. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.
Mt 20,20-28
Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte: „Mit kívánsz?” Az így válaszolt: „Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.” Jézus ezt válaszolta: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?” Azt felelték neki: „Tudunk!” Ő erre azt mondta nekik: „A kelyhemből ugyan inni fogtok, de azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké, akiknek Atyám készítette.” Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: „Tudjátok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Nagyon nehezen értjük meg, hogy Jézus számára az igazi megdicsőülés nem más, mint a kereszthalál pillanata. Az emberi életből talán semmi sem hasonlít jobban a Szentháromság benső életében a fiúi állapotra, mint az a bizalom, mellyel Jézus a kereszten egészen rábízta magát az Atya szeretetére. Jézus Betlehemben a Szentlélek által született bele a mi emberi világunkba, halálában pedig az örök Lélek által áldozatul felajánlott emberi testével beleszületett az Atya dicsőségébe. Ez maga az igazi dicsőség, melynek a feltámadás és a benne megnyilatkozó megdicsőítés csak látható kinyilvánulása, következménye.
Jézus Zebedeus fiait és minket is ebbe a dicsőségbe akar elvezetni. Istengyermeki létünk lényege ez a dicsőség, mely fokozatosan bontakozik ki földi életünk során, és a Jézus halálához hasonló halálban valósul meg teljesen, amikor vele együtt véglegesen megszületünk az Atya és Fiú szeretetében, a Szentlélekben. Ehhez elengedhetetlen, hogy már most, a mai nap eseményei közepette is engedjük, hogy szülessünk az Atyától az ő Fia által, a Szentlélekben, vagyis úgy legyünk együtt az Atyával, mint az ő Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ez a mindennapokban azt jelenti, hogy akármit is teszünk, akármi ér bennünket, minden jó és rossz esemény, kellemes vagy kellemetlen történés mögött keressük a még nem tisztán látott atyai döntést, egészen a halálig, amely az Úr kelyhének kiürítése s egyben megdicsőülésünk kezdete.
Urunk Jézus, kérünk, engedd, hogy ne ragadjunk meg annál az eseménynél, amely éppen történik velünk, hanem kegyelmed segítségével azt keressük benne, azt akarjuk, amit az Atya akar, hiszen ő csak jót, a legnagyobb jót akarja nekünk. Tedd, hogy Szent Jakab apostolod példájára és közbenjárására élő valósággá legyen számunkra, amit a mai Szentleckében olvastunk: „Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.”

Évközi 16. hét

Kiv 16,1-5.9-15
Majd elindultak Elimből, és az Egyiptom földjéről való kivonulásuktól számítva a második hónap tizenötödik napján eljutott Izrael fiainak egész sokasága a Szín-pusztába, amely Elim és a Sínai között van. Zúgolódott ekkor Izrael fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. Azt mondták nekik Izrael fiai: „Bárcsak meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ettünk kenyeret! Miért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy éhen veszítsétek ezt az egész sokaságot?” (...) Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: „Hallottam Izrael fiainak zúgolódását. Mondd nekik: Estére húst fogtok enni, reggel pedig jóllaktok kenyérrel, hogy megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek!” És történt este, hogy fürjek szálltak fel, és ellepték a tábort, reggel pedig harmat szállt a tábor köré. Miután elborította a föld színét, apró, mozsárban tört dologhoz hasonló valami lett látható a pusztán, olyan, mint a földre hullott dér. Amikor Izrael fiai meglátták, azt mondták egymásnak: „Man-hu?”, ami azt jelenti, hogy: „Mi ez?” Nem tudták ugyanis, hogy micsoda. Mózes pedig azt mondta nekik: „Ez az a kenyér, amelyet az Úr eledelül adott nektek."
Mt 13,1-9
(...) Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetette a magot, némelyik mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és fölszedegették. Más magok köves helyre estek, ahol nem volt sok földjük. Hamar kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. De amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak. Néhány másik a tövisek közé esett. A tövisek felnőttek és elfojtották őket. Végül más magok a jó földbe hullottak. Ezek termést hoztak, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!

Az Isten által megszabadított Izrael útját emberi szempontból az Istennel szembeni értetlenségek és zúgolódások osztják egy-egy szakaszra, Isten oldaláról nézve viszont az ő újabb és újabb csodái, melyek által értetlen és zúgolódó népéről gondoskodik. Az Ígéret földje felé haladó nép égből hullott kenyeret kap, amely a mennyei Kenyérnek, az Eucharisztiának az előképe. Az égből alászállott Kenyér nélkül lehetetlen végigjárni azt az utat, amely az örök hazába vezet. Ezért a szentáldozáshoz való viszonyulásunk alapvető fontosságú a lelki élet útján. Ha távol tartjuk magunkat az Eucharisztiától, éhen hal a lelkünk. De akkor is éhen hal, ha méltatlanul vesszük, mintha közönséges kenyér volna, vagy szentségtörő módon, bűnbánat és gyónás nélkül, halálos vétekkel a lelkünkben. Ilyenkor hiábavaló az Eucharisztia vétele, mert nincs amit tápláljon bennünk, ezért az Úr testének szentsége csak ítéletünkre és kárhozatunkra válik.
Amikor a mai Evangéliumban a magvetőről szóló példabeszédet olvassuk, azt is alkalmazhatjuk az Eucharisztiára mint az isteni élet magvetésére. Vajon mi milyen föld vagyunk, áldozásról áldozásra hogyan fogadjuk s engedjük-e kibontakozni magunkban örök dicsőségünk csíráját, Jézus Krisztus mennyei életét? Miként készülünk az Eucharisztia vételére, és hogyan adunk hálát áldozás után?
Urunk Jézus, Te elnéző vagy időnkénti értetlenségünk iránt, hiszen a szentség útja felfoghatatlan az emberi értelem számára, de kérünk, óvj meg a zúgolódás és elégedetlenkedés szellemétől, mely nemcsak illetlenség, hanem szégyenletes szeretetlenség is Atyád gondviselő szeretetével szemben. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy valahányszor eljössz hozzánk a szentáldozásban, szentségi jelenléted ajándékáért hálát adva, önátadásunkat megújítva valóban befogadjunk Téged, s így legyen erőnk mindig tovább vándorolni az Ígéret földje, mennyei hazánk felé.

Szent Brigitta

Gal 2, 19-20
Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.
Jn 15,1-8
Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek.

Brigitta Szent II. János Pál pápa döntése alapján Európa társvédőszentje. Olyan országból való, mely jelenleg a gazdasági teljesítmény, az életszínvonal, a társadalmi jólét szempontjából Európa éllovasa, a magukat vallásosnak mondók aránya alapján ugyanakkor a legutolsók között van. Igaz, a világ egyik legversenyképesebb gazdasága, az irigylésre méltó szociális ellátórendszer és a kontinensen legmagasabb várható élettartam mögött ott tudhatjuk nemcsak a protestáns etikát és munkaerkölcsöt, hanem még mélyebben a Brigitta által már a középkorban képviselt krisztusi értékrendet, többek között a népek közötti békességre törekvést és a szegények iránti érzékenységet. De mindezeken túl felvetődik a kérdés: vajon ennyivel be is fejeződött a kereszténység hozzájárulása Svédország, illetve Európa történelméhez?
Napjaink feszítő társadalmi és politikai kérdései jól mutatják, hogy a humánum, a befogadás, a tolerancia fontos értékek, de önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy Európa meg tudjon újulni, és választ tudjon adni korunk kihívásaira. Szent Brigittának viszont van ma is aktuális, nem kellő mértékben megértett és megszívlelt üzenete Európa keresztényei és „posztkeresztény” társadalmai számára. A zarándok és misztikus Brigitta nem a népegyház iránti nosztalgiára hív, hanem arra, hogy ássunk mélyebbre, egészen a gyökerekig. Mert csak a Brigittáéhoz hasonló baráti, jegyesi, misztikus Krisztus-kapcsolatból fakadó kereszténységnek van igazi jövője, csak ez tud új lendületet adni az evangélium hirdetésének, élettel megtölteni a megkövesedett intézményi struktúrákat, és a társadalmat kovászként átjárva igazi megújulást hozni.
Urunk, Jézus Krisztus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy mi, Egyházad tagjai újra meg újra megtaláljuk és egyre jobban elmélyítsük az élő és éltető kapcsolatot Veled mint Szőlőtővel. Szent Brigitta közbenjárására segíts, hogy Benned maradva gyümölcsöt teremjünk, egyre inkább hasonulva Hozzád, aki egyedül tudsz valódi reményt és távlatot adni nemcsak személyes életünknek, hanem Európa népeinek és az egész emberiségnek.

Szent Mária Magdolna

2Kor 5,14-17
Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek.
Jn 20,1-2.11-18
Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!” Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: „Asszony, miért sírsz?” Ő azt felelte nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!” Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!” Ekkor Jézus megszólította őt: „Mária!” Erre ő megfordult, és héberül így szólt: „Rabbóní!”, ami azt jelenti: Mester. Jézus azonban így szólt: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki.

Az angyal csak azt kérdezte Mária Magdolnától: „Miért sírsz?”, a Feltámadott viszont azt is megkérdezte tőle: „Kit keresel?” Életünk legsötétebb éjszakái után akkor kezd hajnalodni, amikor az Úr felteszi nekünk ezt a kérdést, s mi megpróbálunk rá válaszolni. Amikor szembesülünk azzal, hogy a kép, amelyet Jézusról alkottunk, a tegnapi, a halott Mester képe, s amikor megszületik bennünk a készség, hogy ezt a képet elengedjük az igazi, a valódi Úr Krisztus kedvéért, aki itt áll előttünk. Mert nemcsak a bűn lehet akadálya Krisztus követésének, hanem a már megismerthez való görcsös ragaszkodás is, amely nem engedi, hogy Krisztusban a dicsőség nagyobb fokát lássuk meg, pedig kegyelemről kegyelemre kellene haladnunk.
Ő azonban semmiféle szeretet címén nem engedi magát bezárni a tegnap világába, nem engedi, hogy visszavigyük őt oda, ahol valaha együtt voltunk vele, hanem ő akar magával vinni minket, egyre tovább, egyre magasabbra, az Atya házába, ahol sok lakóhely van, s ahol nekünk is helyet készített. Ezért még valamivel segít, hogy továbblépjünk: tanítványaihoz küld, az Egyház közösségébe, ahol megvallhatjuk, hogy láttuk őt, az Urat, a feltámadott Krisztust. Az Egyház közösség előtti tanúságtételünk hitelesíti vele való találkozásunkat és teljessé teszi belé vetett hitünket.
Urunk Jézus, Te nem a tegnapi nap, hanem a ma, a jelen pillanat Istene vagy, aki bénultságunkból, megkötözöttségünkből azzal szabadítasz ki, hogy nevünkön szólítasz bennünket, mint jó Pásztor az ő juhait. Köszönjük Neked, hogy e néven szólítás által újból és újból megismerteted magad velünk, és képessé teszel minket, hogy ismét élő kapcsolatba lépjünk Veled. Ne engedd, hogy a Tőled kapott tegnapi kegyelmek emlékei megkötözzenek, hanem adj, kérünk, készséges szívet, hogy Szent Mária Magdolna példájára és közbenjárására merjünk továbbhaladni azon az úton, melyre hívsz bennünket, s így betöltsük az evangélium továbbadásában személyre szabott küldetésünket.

Évközi 16. vasárnap

Ter 18,1-10a
Ezután az Úr megjelent neki Mamre völgyében, amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt. Amint fölemelte szemét, megjelent neki három férfi, s megállt ott a közelében. Amikor észrevette őket, a sátra ajtajából eléjük szaladt, földig borult előttük, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam szemed előtt, ne haladj el szolgád mellett! Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, és pihenjetek le a fa alatt! Teszek majd elétek egy falat kenyeret is, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek, hiszen azért tértetek erre szolgátok felé!” Azok így szóltak: „Tégy, ahogy mondtad!” (...)
Kol 1,24-28
Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, hogy teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének, a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek. (...)
Lk 10,38-42
Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.

Az Úr nem szokott délben megjelenni, hanem inkább éjjel, hajnalban, vagy estefelé. Nem mintha a nap közepén nem tudna kegyelmet adni, inkább az ember miatt, aki a déli hőségben könnyen elcsügged, illetve lázas aktivizmusba öli meg nem oldott életének problémáit. Akik azonban a déli nap hevében, életük terméketlenségétől fonnyadt szívvel is képesek olyan nagylelkűen vendéget fogadni, mint Ábrahám és Sára, azoknak Isten beléphet az életükbe, s megígérheti neki Izsák születését, mely egyben az ő lelki újjászületésük is.
Mária és Márta házába is délidőben lép be az Úr. Ábrahám e két leányában a befogadás két, egymást kiegészítő összetevőjét láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel, s a szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít. Egyik sem hiányozhat a keresztény életéből, ám a súlypont a belső figyelmen kell hogy legyen. Enélkül a vendégül látás nem lehet szeretet, csak rutinból végzett cselekvéssor, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást. Milyen sokatmondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing, egy csokor virág, megvetett ágy! A szeretet megannyi hírnöke emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is? A mulandóban is az örökkévalónak kell felragyognia, hogy így megérinthessen bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.
Urunk, Jézus Krisztus, óvj meg, kérünk, attól, hogy az emberi élet delén vagy azon túl erőt vegyen rajtunk a csüggedtség és keserűség, annyira, hogy észre sem vesszük vagy éppen figyelmetlenül, gépiesen, lélektelenül fogadjuk, hogy szent igéddel, angyali sugallat által vagy embertársunk képében kopogtatsz szívünk ajtaján. Add kegyelmedet, hogy bármely napszakban érkezel, készséges szívvel lássunk vendégül, és figyelmes, szolgáló szeretettel vegyünk körül Téged.

Évközi 15. hét

Kiv 12,37-42
Aztán Izrael fiai elindultak Rámszeszből Szukkót felé, mintegy hatszázezer gyalogos férfi a gyermekeken kívül. Nagyszámú héber is felment velük, valamint igen sok juh, marha, és mindenféle jószág. Megsütötték a beáztatott tésztát, amelyet még Egyiptomból hoztak, és hamuban sült kovásztalan lepényeket készítettek belőle. Nem tudták ugyanis megkovászosítani, mert az egyiptomiak hajszolták őket, hogy menjenek, és nem engedték, hogy késlekedjenek. Így még útravaló eleséget sem készíthettek. Izrael fiainak egyiptomi tartózkodása négyszázharminc esztendeig tartott. Ennek elteltével, ugyanazon a napon kivonult az Úr egész serege Egyiptom földjéről. Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette őket Egyiptom földjéről. Meg kell azt tartania Izrael minden fiának nemzedékről-nemzedékre.
Mt 12,14-21
A farizeusok pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogy hogyan veszítsék el őt. Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnan. Nagy tömeg követte őt, és ő mindegyiküket meggyógyította, de figyelmeztette őket, hogy ne árulják el őt, hogy beteljesedjék az ige, amit Izajás próféta mondott: „Íme, a szolgám, akit választottam, a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. Rá adom a Lelkemet, és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek. Nem vitázik és nem kiált, senki sem hallja a tereken a hangját. A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. Az ő nevében reménykednek a nemzetek.”

Életünk legnagyobb eseménye az az éjszaka, amikor egészen a szabadító Istenre bízzuk magunkat. Csak az ezzel az éjszakával megjelölt lélek ismeri Istent, az embert, a világot olyan ismerettel, amelyet könyvekből megszerezni nem lehet, csak ennek az éjszakának a leple alatt, a minden emberi támaszt nélkülöző bizalom árán találkozhatunk a felettünk virrasztó Istennel. Volt-e már a mi életünkben ilyen éjszaka, vagy valamiképpen még mindig Egyiptomban vagyunk, ahonnét nem tudunk a magunk erejéből megszabadulni? Vagy éppen most élünk át ilyen sötét éjszakát, amikor semmit sem látunk a világból, önmagunkból, most elhagyott életünkből és a jövendőből?
Ha hiszünk Jézus Krisztusban és az ő Atyjában és a Szentlélekben, akkor bármilyen sötétség szakad ránk, nem kell kétségbe esnünk. Tudatosítsuk magunkban, hogy Isten most ment ki bennünket a régi világból. Ezt a szabadulást nem nekünk kell végbevinnünk, hanem csak annyi a feladatunk, hogy teljesen hagyatkozzunk őrá. Az Úr virraszt értünk, az Úr cselekszik értünk... Ha pedig már áthaladtunk ilyen éjszakán, akkor arra ügyeljünk, hogy soha többé el ne felejtsük, hanem ünnepeljük meg mindaddig, amíg el nem jön értünk az Úr, hogy utolsó éjszakánkon magával vigyen.
Urunk, Jézus Krisztus, életünk sötét éjszakái mind arra valók, hogy a végső éjszakára, a végső szabadulásra felkészítsenek. Add, kérünk, hogy kegyelmed segítségével begyakoroljuk a teljes Rád hagyatkozást: ne forduljunk hátra az elhagyott világ felé, és ne kutassuk a jövőt, hanem csak Veled törődjünk, csak Téged dicsőítsünk, csak Neked adjuk át magunkat. Engedd, hogy utunk során ne ragaszkodjunk semmi máshoz, csak ahhoz az útravalóhoz, melyet Te adsz nekünk: szentségi jelenlétedhez az Eucharisztiában.

Évközi 15. hét

Kiv 11,10 – 12,14
(...) Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. (...) Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!
Mt 12,1-8
Abban az időben Jézus szombaton vetések között ment át. Mivel tanítványai megéheztek, elkezdték a kalászokat tépdesni és enni. A farizeusok meglátták ezt és azt mondták neki: „Íme, tanítványaid azt teszik, amit szombaton nem szabad tenni.” Ő azt felelte nekik: Nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor megéhezett ő és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába és megette a kitett kenyereket, amelyeket nem volt szabad megennie, sem a vele levőknek, csak egyedül a papoknak? Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot és mégis vétlenek? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha megértettétek volna, mi jelent ez: ,,Irgalmat akarok és nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el a vétleneket. Mert az Emberfia ura a szombatnak.”

Azért kell a zsidóságnak megünnepelnie az Egyiptomból való szabadulást, mert ebben a történelmi eseményben ragyogott fel nekik egyértelműen Isten szabadító cselekvése. Ábrahámtól kezdve az üdvtörténet folyamán csak mintegy sűrű ködön átsejlő ezüstös, szelíd világosságként mutatkozott meg Isten cselekvése az emberi cselekvések homályában, de most, ebben a koromfekete éjszakában vakító fényű, roppant tűzoszlopként jelent meg, olyannyira egyértelműen, hogy ebből tudták értelmezni egész addigi történelmüket, és erre a szabadító Istenre bízták jövőjük minden gondját.
Számunkra, akik megismertük Krisztust, az ő Húsvétjában ragyogott fel egy még nagyobb, már az egész emberiségre és az univerzumra egyértelmű fényt vető világosság: Isten emberré lett, bűneinkért meghalt, majd feltámadt halottaiból. E két nagy isteni cselekvés találkozik abban, amit Jézus Krisztus tett az utolsó vacsorán. Ő a szenvedése előtti estén úgy ünnepelte meg tanítványaival az Úr húsvéti szabadítását, hogy egyben véghezvitte a még nagyobb szabadítást: nem csupán Izraelét, hanem az egész emberiségét; nem politikai fogságból, hanem az örök halálból; nem ideigvaló módon, hanem végérvényesen. Ezért nekünk az Ószövetség csúcseseményét is, amelyben szabadító műve közepette a választott nép egyértelműen tetten érte az irgalmas és emberszerető Istenét, Urunk Jézus Húsvétjának, életadó halálának és feltámadásának fényében kell szemlélnünk. Ez pedig a szombat megtartását is új megvilágításba helyezi, hiszen az többé Isten nyugalmának nem csupán aprólékos szabályok szerinti utánzása, hanem valóságos részesedés Isten legsajátosabb létmódjából.
Urunk, Jézus Krisztus, a Te megváltó halálod, feltámadásod és a Lélek kiáradása óta szívünk mélyén örök szombat van, hiszen áldozatod érdeméért Isten belső élete járja át a mi életünket, lelki módon, de valóságosan elővételezve minden ember, az emberi történelem, sőt az egész kozmosz örök jövőjét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy napról napra az Atya által öröktől nekünk szánt jövőnkhöz méltóan éljünk, s akár imádkozunk, akár dolgozunk, vágyakozzunk bemenni a nyugalom helyére, szentháromságos életed örök örömébe.

Évközi 15. hét

Kiv 3,13-20
Mózes azt felelte Istennek: „Íme, elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok! Ha ők akkor azt kérdezik tőlem: ,,Mi az ő neve?” – mit mondjak nekik?” Isten erre azt mondta Mózesnek: „Én vagyok az, »Aki vagyok«.” Aztán azt mondta: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az, »Aki van«, küldött engem hozzátok!” Azután Isten azt mondta Mózesnek: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzedékről-nemzedékre. Menj el, és gyűjtsd egybe Izrael véneit, és mondd nekik: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene megjelent nekem, és azt mondta: Íme, meglátogattalak benneteket, és láttam mindazt, ami veletek Egyiptomban történt. Elhatároztam, hogy kivezetlek titeket Egyiptom nyomorúságából a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták földjére, a tejjel és mézzel folyó földre. Ők hallgatni is fognak szavadra. Aztán menj be Izrael véneivel Egyiptom királyához, és mondd neki: Találkoztunk az Úrral, a héberek Istenével. Most elmegyünk háromnapi járásra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak, a mi Istenünknek! Ám én tudom, hogy Egyiptom királya nem fogja megengedni, hogy elmenjetek, csak ha erős kéz kényszeríti. Ki fogom tehát nyújtani a kezem, és megverem Egyiptomot azokkal a csodáimmal, amelyet közöttük véghezvinni szándékozom, azok miatt aztán majd elbocsát titeket.
Mt 11,28-30
Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.

Úgy nem lehet az Úr Jézustól tanulni, hogy közben minden terhet elvetve magunktól azon igyekszünk, hogy életünk minél könnyebb, kellemesebb és kényelmesebb legyen. Akik nem fáradoznak és nem görnyednek, azokat Jézus nem is hívja magához, hogy megenyhítse terhüket. Teherhordozás és görnyedés nélkül nem válhatunk szelíddé és alázatossá sem, ugyanakkor magában a teherhordozás és görnyedés nem tesz szelíddé és alázatossá, mert ezek az erények a szív, tehát az ember belső szabad világának tulajdonságai.
Jézus szelídségének és alázatosságának az a forrása, hogy tudja, az Atya szereti őt azzal a szeretettel, amely előbb volt, mint ez a világ. Csak egy hallatlanul mély szerelemből meríthet az ember olyan erőt, hogy el tudja viselni még a koncentrációs táborok szörnyűségeit is anélkül, hogy eltompulna vagy állat módjára beletörődne abba, ami történik vele. Az ilyen ember kozmoszt átfogó hatalmas és édes jelenlétben él. Tudja, hogy hazavárja őt az, akinek szeretetében megnyugszik a lelke. Az ilyen ember a szeretetért viseli a terheket. Jézus az Atyáért, az Atya szeretetében viselte a kereszt rettenetes és önmagában elembertelenítő terhét. Innét forrásozik a szentek szívének világot legyőző ereje, mely szelídségben és alázatban nyilvánul meg, és a lélek nyugalmában. Amikor arra buzdítanak minket, hogy meneküljünk az élet viharaiban Jézus szívsebének titkába, arra biztatnak, hogy Jézusba beletestesülve hagyatkozzunk egészen az Atya meg nem szűnő, a világot majd egykor újjáteremtő szeretetére.
Urunk Jézus, ki a hit és a keresztség által legbensőbb istenfiúi életedben részesítesz bennünket, engedd kérünk, hogy úgy hordozzuk az élet terheit, hogy azokban mind jobban felismerjük a Te hasonlíthatatlanul édes igádat és könnyű terhedet. Add kegyelmedet, hogy soha ne feledkezzünk meg isteni kiválasztottságunkról, s a Te szelídségeddel és alázatosságoddal tegyünk tanúságot a Szentháromság világot teremtő, halottakat dicsőségre feltámasztó isteni szeretetéről, melyben szívünk nyugalmat és felüdülést talál.

Évközi 15. hét

Kiv 3,1-6.9-12
Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: „Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!” Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Az Úr ekkor így szólt: „Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Azután azt mondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. Mert Izrael fiainak kiáltása felhatolt hozzám, és láttam sanyargatásukat, amellyel az egyiptomiak nyomorgatják őket. Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból!” Mózes erre azt felelte Istennek: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?” Ő azt mondta neki: „Én veled leszek! Ez legyen a jel számodra, hogy én küldtelek: miután kivezetted népemet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni Istennek!”
Mt 11,25-27
Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.

Az isteni önfeltárulkozás központi eseményében Mózesnek Isten a teremtett világhoz való viszonyát nyilatkoztatta ki. A világ nem volt mindig, hanem Istentől lett, Isten azonban az, „Aki Van”. Isten Mózest a fáraóhoz küldi, így ez a kijelentés azt is magában foglalja, hogy „Én vagyok, aki mindig veled vagyok”. Ez a fönséges kinyilatkoztatás is elárul valamit Isten benső lényegéből, hogy ő az oltalom, a jóság és a szeretet, aki népe felé fordult. De az örökkévalóság égő csipkebokra, a végső isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus, mert általa Isten a teremtett világtól függetlenül, a maga teljes valóságában tárja fel az ő belső életét: az Atya és a Fiú kimondhatatlanul örvénylő szeretetének őstengerét az isteni örökkévalóságban.
Ha Mózesnek azért jelentette ki Isten az ő titkát, hogy oltalmáról és állandó jelenlétéről biztosítsa, akkor nekünk még inkább azért tárta fel Jézus az őt az Atyához fűző örök kapcsolatát, hogy ebbe a benső életbe belevonjon minket. Ez a barátság legvégső pontja itt a földön, amikor már nem valamit oszt meg velünk, hanem életének legmélyét tárja fel nekünk az Oltáriszentségben. Nem hálátlanság-e valami mást várni tőle, mint ezt a végtelen nagy ajándékot?
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mi is azok közül valók vagyunk, akiknek ki akartad nyilatkoztatni Isten benső életét. Köszönjük, hogy amint az utolsó vacsorán megígérted, hogy bensőnkben fogsz lakozni az Atyával együtt a Szentlélekben, minden egyes szentáldozás által egyre inkább valósággá válik bennünk. Add kegyelmedet, hogy felnőjünk ahhoz a nagy titokhoz, hogy szentháromságos életed hordozói lehetünk, s szívünk isteni jelenléted lángoló, de soha el nem égő csipkebokra lehessen.

Oldalak