Neh 8,1-4a.5-6.7b-12 Egybegyűlt az egész nép, mint egy ember, a Vízkapu előtti térségen, és felszólították Ezdrás írástudót, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr rendelt Izraelnek. Odahozta tehát Ezdrás pap a törvényt a hetedik hónap első napján a férfiak, a nők és mindazok gyülekezete elé, akik érteni tudtak belőle. Reggeltől délig felolvasott belőle nyilvánosan a férfiaknak s a nőknek és azoknak, akik érteni tudtak belőle a Vízkapu előtti téren. (...) Aztán így szólt Nehemiás, a kormányzó, és Ezdrás pap és írástudó, meg a leviták, akik tanítgatták őket: ,,Az Úrnak, a mi Istenünknek szentelt nap ez. Ne szomorkodjatok tehát és ne sírjatok!” Sírt ugyanis az egész nép, amikor hallotta a törvény szavát. (...) Lk 10,1-12 Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ,,Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról-házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: ,,Elközelgett hozzátok az Isten országa.” Ha pedig egy városba betértek, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki az utcára, és mondjátok: ,,Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa.” Mondom nektek: Szodomának könnyebb lesz a sorsa azon a napon, mint annak a városnak.
Jézus Krisztus nem egyéni akcióra küldi és hatalmazza fel a tanítványokat, hanem közös tanúságtételre. És nem is munkacsoportot hoz létre, hanem olyan tanítványi közösséget, melynek tagjai egymáshoz való viszonyukban is az Urukhoz való tartozást élik és jelenítik meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne közöttük bizonyos munkamegosztás. Ezdrás és Nehemiás ketten fogták össze a száműzetésből hazatérő népet, egyazon lelkülettel, de más-más tisztségben. Szent Pál sem egyedül járta missziós útjait, hanem előbb ő volt Barnabás kísérője, majd őt kísérte Szilás, Timóteus és mások. Szent Ferenc Jézus példájára maga is kettesével küldte prédikálni az első testvéreket, és azt is meghagyta nekik, hogyan viselkedjenek egymás közt az úton, nehogy magatartásukkal lejárassák az evangéliumot. Ez a közösségi tanúságtétel külön életformát kíván. Nem elég a kollegiális viszony, a hatékony együttműködés, hanem a másik egzisztenciális mélységben történő felvállalása szükséges hozzá. Ez volt az Egyház megújulásának módja oly sokszor kétezer éves történelme során, s még inkább ez lehet az új évezred lelkipásztori modellje. A teherbírásuk végső határán lévő, öt-hat falut egymagukban ellátó magányos lelkipásztorok helyett a kis létszámú, akár két-három fős papi közösségek sokkal hatékonyabban tudnának megbirkózni az újraevangelizálás feladatával. Az evangélium szava már eljutott a tömegekhez, most a hiteles interpretációnak kell következnie oly módon, hogy akiket Jézus maga előtt küld, közösségi tanúságtételükkel megelevenítsék, életükkel bemutassák Isten országának jó hírét azoknak, akikhez küldettek. Urunk Jézus, Te mondottad: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, és egyetértésben kérnek valamit az én nevemben, ott vagyok köztük.” Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ennek az ígéretednek beteljesülését az evangélium hirdetése közben is megtapasztaljuk, hiszen nemcsak az imádságban, de a tanúságtétel során is közösségre hívsz bennünket önmagaddal és egymással. Ne engedd hát, hogy hamis kiválasztottságtudattól vezetve elkülönüljünk és elszigetelődjünk testvéreinktől, hanem segíts, hogy az Egyház élő és élatadó közösségében tanúskodjunk Rólad az emberek között, nem csupán az evangélium szavát hirdetve, hanem azt életté is váltva mindazok körében, akikhez küldesz minket.
Neh 2,1-8 Niszán havában történt, Artaxerxész királynak huszadik esztendejében, hogy egyszer éppen bor volt előtte, s én fogtam a bort és odanyújtottam a királynak. Közben bágyadtnak tűnhettem fel előtte, mert így szólt hozzám a király: ,,Miért olyan szomorú az arcod? Tudtommal nem vagy beteg. Ok nélkül azonban ez nincsen! Szívedet, nem tudom milyen, de valami bánat emésztheti.” Erre nagyon megijedtem, és azt mondtam a királynak: ,,Örökké élj, ó, király! Hogyne lenne szomorú az arcom, amikor a várost, atyáim sírhelyét lerombolták, kapuit pedig tűz emésztette meg.” Erre így szólt a király: ,,Mi volna a kívánságod?” Én ekkor a menny Istenéhez fohászkodtam és így szóltam a királyhoz: ,,Ha jónak látja a király és ha kegyben van előtted a te szolgád, küldj el engem Júdába, abba a városba, ahol atyáim sírja van, hogy újra felépíthessem azt.” (...) A király megadta, mivel Istenem jóságos keze volt rajtam. Lk 9,57-62 Amint mentek az úton, valaki azt mondta neki: ,,Követlek téged, bárhová mész!” Jézus azt felelte neki: ,,A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.” Egy másiknak ezt mondta: ,,Kövess engem!” Az így felelt: ,,Uram! Engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!” Jézus ezt válaszolta neki: ,,Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, hirdesd az Isten országát!” Egy másik is szólt neki: ,,Uram! követlek; de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek házam népétől!” Jézus azt felelte neki: ,,Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”
A honvágy az édes szerelemből fakadó keserű fájdalom egy fajtája. Elég csak pár évig idegen országban élni: már értjük a nyelvet, ismerjük a szokásokat, szert tettünk barátokra és jól elboldogulunk a társasági életben – elmondhatjuk, hogy megkedveltek és befogadtak. S mégis, egyszer csak elementáris erővel tör ránk egy kifejezhetetlen érzés, s abban a pillanatban a fönséges táj, ahol vagyunk, a tenger azúrja, az égbenyúló hegyek látványa egyszeriben színtelenné válik, s por és hamu lesz a minket körülvevő gazdagság. És bevillan egy kép, a szülői ház, a családi otthon képe, a vén diófa a kertben és a szőlőhegy illata... Mert Isten olyannak teremtette az embert, hogy csak egy helyen tud megszületni és egy bizonyos helyen ismeri meg a világot, az embereket, önmagát, de még Istent is. S a Biblia szentesíti a hazához, szülőföldhöz, nemzethez való kötődést, például a mai Olvasmányban is. Nehemiással a megtiszteltetés, a rang, a gazdagság, a király barátsága sem tudta elfeledtetni hazáját, s hogy a szent város, ahol atyái sírjai vannak, romokban hever. De nem csak nosztalgia fűzi elhagyott hazájához, hanem a tenni akarás lendülete is, amellyel elő akarja mozdítani az újjáépítés munkáját. A honvágy szent érzés, melyből időről időre nagy művek születnek. Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy van otthonunk és hazánk, hogy van a világon egy hely, melyhez ezer és ezer szállal kötődünk. És még inkább köszönjük azt, hogy Te, akinek földi életében nem volt fejét hol lehajtania, kereszthalálod és feltámadásod által örök otthont készítettél nekünk az Atya jobbján. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy időről időre megtapasztalva a honvágy édes és kínzó érzését itt a földön, egyre erősebben vágyakozzunk az után az örök otthon után, ahová Atyáddal és a Szentlélekkel együtt hazavársz bennünket a mennyben.
Zak 8,20-23 Így szól a Seregek Ura: Még majd eljönnek a népek, számos város lakói! Elmennek majd egymáshoz a lakosok és mondják: ,,Menjünk, esedezzünk az Úr előtt és keressük a Seregek Urát, hadd menjek én is!” És eljön számos nép és sok nemzet, hogy keresse a Seregek Urát Jeruzsálemben, és esedezzék az Úr előtt. Így szól a Seregek Ura: Azokban a napokban mindenféle nyelvű nemzetből tíz ember is megragadja és megfogja egy zsidó ember köntösének szélét, és mondja: Veletek megyünk, mert hallottuk, hogy veletek van az Úr!” Lk 9,51-56 Történt pedig, hogy amikor közeledtek felvételének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt, akik el is indultak, és a szamaritánusok egyik helységébe érkeztek, hogy szállást készítsenek neki. Azok azonban nem fogadták be, mert Jeruzsálembe szándékozott menni. Ennek láttára tanítványai, Jakab és János ezt mondták: ,,Uram! Akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket?” De ő hozzájuk fordulva megfeddte őket, és elmentek egy másik faluba.
A mai Evangélium bevezető mondata sajátosan ünnepélyes megfogalmazásával egyszerre hangsúlyozza Jézus passiójának elkerülhetetlenségét, de azt is, hogy ő saját elhatározásából fogadja mindazt, ami vár rá. Mint ember nem tudhatja előre, hogy pontosan mi fog történni Jeruzsálemben, de azt tudja, hogy utoljára megy fel a szent városba. Szívében nincs harag, sem dac, sem félelem, most sem más mozgatja, mint hogy teljesítse az Atyától kapott küldetést. Amikor arcát Jeruzsálem felé fordítja, tekintetével az Atya akaratát keresi, arcát pedig a verőknek nyújtja. Passiójának elővételezéseként meg is kapja az első arculcsapást: a szamariaiak nem fogadják be, mert Jeruzsálembe tart. Messze van még, amiről Zakariás próféta jövendölt, hogy egyik város a másikat szólítja, és együtt mennek fel Jeruzsálembe. De lelepleződnek a tanítványok, a mennydörgés fiai is: agresszivitásuk elárulja, milyen távol vannak még Mesterük lelkületétől. Igen gyorsan félreteszik az evangéliumot, és Jézustól kapott hatalmukat megtorlásra akarják használni. De éppen a rá váró szenvedés és halál lesz az ára annak, hogy Jézus halál helyett életet adhasson, hogy a tüzes istennyila helyett a Szentlélek tüzét küldje el az égből, és belülről gyújtson lángra sokakat. Urunk, Jézus Krisztus, ahhoz, hogy a prófétai jövendölés beteljesedhessen, és köpenyedbe kapaszkodva nem tízen, de sok százan és ezren találjanak Istenhez az ő szent városában, előbb Neked kellett felmenned Jeruzsálembe, hogy ott az emberek kezére adatva szenvedjél és megdicsőüljél. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy megváltásodból újjászületve és Szentlelked tüzétől lángra gyújtva többé semmire se tekintsünk másképp, mint a Te szereteteddel, s egyszerre téve tanúságot az isteni igazságosságról és irgalomról mi is hozzájáruljunk ahhoz, hogy a népek megismerhessék a Seregek Urát, Izrael Istenét az Egyház egyetemességében.
Jel 12,7-12a Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították. Ekkor nagy hangot hallottam az égben, amely így szólt: ,,Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt. Ők pedig legyőzték őt a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által, s nem kímélték saját életüket mindhalálig. Örvendezzetek tehát, egek, és akik bennük laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van!'' Jn 1,47-51 Amikor Jézus meglátta a közeledő Natanaelt, azt mondta róla: ,,Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság.'' Natanael megkérdezte: ,,Honnan ismersz engem?'' Jézus azt felelte: ,,Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.'' Natanael azt válaszolta: ,,Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!'' Jézus erre így szólt: ,,Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél.'' Aztán hozzátette: ,,Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött.''
Szent Mihály arkangyal neve – és a név a Bibliában mindig a lényeg hordozója – csodálkozó örömteli felkiáltás és figyelmeztetés is egyben: „Ki olyan, mint az Isten?” A sátán, az őskígyó lázadása éppen abban áll, hogy Isten fölsége nem örömre, hanem irigységre hangolja, olyan akar lenni, mint az Isten, de Isten és az ő kegyelme nélkül. Erre a lázadásra próbálta rávenni Ádámot és Évát, s ezzel kísért minket is nap mint nap. Hétköznapjaink meg vannak jelölve a Szent Mihály és a sátán közt folyó küzdelemmel, amely ugyan már örökre eldőlt, de még tart az utolsó napig. A győzelem szerzője Krisztus, aki a keresztfán diadalmaskodott a bűn fáján győztes sátán felett – Mihály és angyalai az ő erejében küzdenek. Gábor az isteni örömhír, az evangélium angyala. Az üzenet, amellyel köszöntötte Máriát, az egyetlen igazi jó hír az emberiség számára, hiszen Isten Fiának megtestesülése az egész világ üdvösségre rendeltségét adja tudtára. Reggel, délben és este ezért imádkozzuk őseink szokását követve: „Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát...” Ráfael az, ki útjainkon elkísér, és nem csupán hűséges társunk, hanem – nevéhez híven – Isten gyógyító kegyelmének is közvetítője. Az ő pártfogását kérjük minden hosszabb utazás előtt: „A béke és boldogság útján vezessen minket a mindenható és irgalmas Isten, és Ráfael angyal kísérjen utunkon, hogy békében, épségben és örömmel térhessünk vissza otthonunkba!” Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy három arkangyalod neve és üdvtörténeti küldetése által rádöbbentesz bennünket emberi életünk hármas meghatározottságára: hogy földi létünk folytonos úton levés és küzdelem, s az út és a harc közben erőt ad az örömhír, az angyali üzenet, a győzelem és célba érés biztos záloga. Kérünk Téged, hogy mennyei szolgatársaink pártfogása és hathatós segítsége révén életünk egész folyamán érezzük, hogy mellettünk állsz, mi pedig mindvégig ott álljunk a Te oldaladon, míg csak fel nem vétetünk a mennybe, angyalaid és szentjeid boldog társaságába.
Ám 6,1a.4-7 Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon, és nektek, elbizakodottak, Szamaria hegyén, ti előkelők, a nép főemberei, akikhez folyamodik Izrael háza! Elefántcsontágyakban lustálkodnak, és kereveteken henyélnek; lakmároznak a nyáj bárányaiból, és a csorda borjúiból. Danolásznak hárfaszó mellett, – azt hiszik, hogy olyan hangszereik vannak, mint Dávidnak –. serlegekből isszák a bort, a legfinomabb kenettel kenik meg magukat, és semmit sem törődnek József romlásával. Nos, ezért majd ők mennek a száműzöttek élén a száműzetésbe, és véget ér a henyélők tobzódása. 1Tim 6,11-16 De te, Isten embere, (...) tartsd meg a parancsot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig, amelyet meg fog mutatni annak idején a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya, az urak Ura, aki egyedül birtokolja a halhatatlanságot, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit senki ember nem látott és nem láthat, akinek dicsőség és örök hatalom! Ámen! Lk 16,19-31 (...) Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amikor a pokolban a kínok közt föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot, és a keblén Lázárt. Ekkor felkiáltott neki: (...) ,,Akkor hát arra kérlek, atyám, küldd el őt apám házába, mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot, nehogy ők is ide jussanak, a gyötrelmek helyére.” Ábrahám ezt válaszolta: ,,Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!” Az erre így könyörgött: ,,Nem úgy, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot tartanak.” Erre ő azt felelte: ,,Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!”
Mózes és a próféták, azaz a Szentírás sokkal hatalmasabb és érdekesebb eseményekről beszél, mint amilyen egy halott visszatérése a földi életbe. Mózesnél arról olvasunk, hogy Isten teremtő, aki a világot szavával, azaz puszta akaratával hozta elő a nemlétezésből, s arról, hogy Ábrahámot kiválasztotta, és ígéretet tett neki, hogy egy utódjában majd a föld valamennyi népét megáldja. A prófétáknál pedig – a mai vasárnap is – arról olvasunk, hogy a henyélők tobzódásának vége lesz, és Isten ítéletet tart a világ felett: az igazak ragyogni fognak, az érzéketlen szívűek és bűnbánatot nem tartók viszont elkárhoznak. Csak aki a Mózes és a próféták által adott kinyilatkoztatásból ismerte meg Istent, és aki ehhez a kinyilatkoztatáshoz szabja tetteit, annak számára volna mondanivalója egy halott test szerinti megjelenésének, mert ő valóban megrendülne, és még inkább úgy élne, ahogy Mózestől és a prófétáktól tanulta. Bizonyíték erre Lázár feltámasztása Betániában. A főpapok a szadduceus párt eminensei, amikor hallottak Lázár feltámasztásáról, nemhogy hittek volna, de őt is meg akarták ölni, mert kényelmetlen volt számukra mint Jézus isteni hatalmának élő bizonyítéka. Érthető is ez a reakciójuk, hiszen ők a prófétákra sem hallgattak, Mózes törvényét pedig kiforgatták. Ellenben Mária és Márta nemcsak örvendeztek testvérük viszontlátásán, hanem hitük is elmélyült a csoda láttán, úgy, hogy a jézusi, vagyis a hiteles zsidó hitből átléptek a Jézusba vetett hitbe. Hallották Jézus kijelentését: „Én vagyok a feltámadás és az élet”, és megértették, hogy aki benne hisz, az halála után nem ebbe az életbe jön vissza még néhány évre, évtizedre, hanem az ő örök dicsőségében részesül. Urunk, Jézus Krisztus, adj, kérünk, értő fület és figyelmes szívet igéd hallgatására, hogy Mózes és a próféták olvasása felforrósítsa, a róluk szóló igehirdetés pedig lángra lobbantsa bensőnket, mint az emmauszi tanítványokét, akiket Mózes és a próféták jövendöléseinek magyarázatával készítettél elő feltámadásod kinyilatkoztatásának befogadására. Segíts minket kegyelmeddel, hogy földi életünkön meglátsszék, hogy az új, halhatatlan élet csíráját hordozzuk szívükben.
Zak 2,5-9a.14-15a Aztán felemeltem szememet, és íme, egy férfit láttam, kinek kezében mérőzsinór volt. Megkérdeztem: ,,Hová mégy?” Azt mondta nekem: ,,Jeruzsálemet megmérni, hogy lássam: mennyi a szélessége és mennyi a hosszúsága?” Ekkor az az angyal, aki bennem beszélt, elindult, és egy másik angyal jött elébe, és ennek ő azt mondta: ,,Siess, szólj annak az ifjúnak és mondd: Fal nem övezi majd Jeruzsálem lakóit, oly sok lesz benne az ember és az állat, és én, – mondja az Úr, – tüzes fal leszek számára körös-körül, és dicsőségére leszek benne. Ujjongj és örvendj, Sion leánya, mert íme, én majd eljövök és benned lakom, – mondja az Úr. – Azon a napon majd sok nemzet csatlakozik az Úrhoz és az én népemmé lesznek, és én majd nálad lakom; és te majd megtudod, hogy a Seregek Ura küldött engem hozzád. Lk 9,43b-45 Ekkor mindnyájan elcsodálkoztak Isten nagyságán. Mivel mindannyian csodálkoztak azon, amit tett, ő így szólt tanítványaihoz: ,,Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat, mert az Emberfiát az emberek kezébe adják.” Ők azonban nem értették ezt a beszédet. El volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják, de nem merték őt kérdezni e beszéd felől.
Jézus csodái, isteni hatalmának kinyilvánítása rajongást vált ki a tanítványokból. Felismerni vélik benne a nagy hatalmú Messiást, akinek dicsőséges országáról jövendöltek a próféták: „Sok nemzet csatlakozik az Úrhoz, és az én népemmé lesznek.” Ő viszont ahelyett, hogy élvezné ezt a felé áradó rajongó tiszteletet, ismét a rá váró szenvedésről kezd beszélni, ami azok után, ami történt, teljességgel illogikusnak, sőt botrányosnak hat. Jézus nem tartott igényt arra, hogy csodálják. Ismerte, hogy mi lakik az emberben, és tisztában volt azzal, hogy meddig tart ez a csodálat: a válságos órában Júdás elárulta, Péter megtagadta, a többiek magára hagyták. Jézus nem félt csalódást okozni tanítványainak, hogy azután majd ne kelljen végképp csalódniuk. Hiszen éppen ez a meg nem értett kijelentése volt az, amelyet emlékezetükbe idézve Húsvét után elvezette őket a teljes megértésre. A csodálatra nem lehet tartós kapcsolatot építeni itt a földön, emberek között sem. Az igazi szeretetben a rajongást lassan a feltétel nélküli elfogadás váltja fel, amely a szeretett másik Istenhez tartozásán alapul. A személy misztériuma, az a titok, hogy ki is ő az Istennek, az értelem számára felfoghatatlan. A szeretet azonban végső soron mindig erre a titokra mutat és ez elé állít, nem értelmi belátást, hanem hitet és reményt kívánva tőlünk. És ebben a titokban valamiképpen benne foglaltatik a szenvedés és a halál is, amely nélkül nem lehet közünk Krisztushoz és a krisztusi szeretethez. Urunk Jézus, ne engedd, hogy a rajongás és a lelkesedés elhomályosítsa tisztánlátásunkat, ne engedd, hogy azt higgyük, lehet krisztusi módon élni áldozatvállalás és kereszthordozás nélkül, ne engedd, hogy csupán emberi módon gondolkodjunk Rólad és Tőled kapott küldetésünkről, s ne a Te mennyei Atyád tervei szerint. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy miközben látjuk isteni hatalmad csodálatos megnyilvánulásait, és hálát adunk értük, készséges szívvel vállaljuk azt, ami ránk vár a Te szenvedésed teljessé tételéből, Titokzatos Testednek, az Egyháznak javára.
Agg 1,15b – 2,9 (...) Úr a következő szózatot mondta Aggeus próféta által: ,,Szólj Zerubbábelhez, Salátiel fiához, Júda helytartójához, és Jézushoz, Joszedek fiához, a főpaphoz, és a többi néphez, és mondd nekik: Ki van közületek még életben, aki látta ezt a házat hajdani dicsőségében? És milyennek látjátok most? Nemde olyan a szemetek előtt, mintha nem is volna? Nos, bátorság, Zerubbábel! – mondja az Úr. – Bátorság, Jézus főpap, Joszedek fia! Bátorság, a föld egész népe, – mondja a Seregek Ura; – Dolgozzatok! Hiszen én veletek vagyok! – mondja a Seregek Ura, – Aszerint, amint szövetséget kötöttem veletek, amikor kijöttetek Egyiptom földjéről, és az én lelkem közöttetek lesz. Ne féljetek! Mert így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idő, s én megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. És megrendítem az összes nemzetet, és ideáramlik minden népnek a kincse. És dicsőséggel töltöm be ezt a házat, – mondja a Seregek Ura. – Enyém az ezüst és enyém az arany – mondja a Seregek Ura. – Nagyobb lesz ez új háznak dicsősége az elsőénél – mondja a Seregek Ura; – ezen a helyen adok én békességet – mondja a Seregek Ura.” Lk 9,18-22 Történt egyszer, hogy amikor egyedül imádkozott, és a tanítványok is vele voltak, megkérdezte őket: ,,Kinek tart engem a sokaság?” Ők ezt felelték: ,,Keresztelő Jánosnak, mások pedig Illésnek, mások pedig azt, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki.” Azután megkérdezte tőlük: ,,Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: ,,Az Isten Krisztusának.” Ő pedig rájuk parancsolt és meghagyta, hogy ezt senkinek se mondják el: ,,Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.”
A második templomépítés történetét olvasva láthattuk, hogy mennyi nehézségbe ütközött: nem volt elég pénz, és a bevándorolt pogányok is állandóan zavarták az építkezőket. Ezek azonban külső akadályok, s lelki életünkben sohasem a külső akadályok a legnagyobbak, hanem a belsők. Márpedig éltek olyan idős emberek a fogságból hazatértek között, akik még látták a salamoni templom dicsőségét, s az ő szemükben a mostani új vállalkozás bizony siralmasan jelentéktelen és szegényes volt, s ez kikezdte a nép hitét és lelkesedését. Aggeus válasza azonban a lényegre mutat: nem a külsőségek a fontosak, s ennek a templomnak a dicsősége nagyobb lesz, mert ebben jelenik meg a Messiás, s vele az örökkévaló Isten békessége. Minket is gyakran megkísért, hogy a régmúlt idők iránt nosztalgiát érezve nekiálljunk keseregni a jelen állapotokon. Könnyen beleeshetünk abba a hibába, mint a szent nép tagjai, hogy Isten jelenlétét összekeverjük jelenlétének külső megnyilvánulási formáival. Márpedig a szegényesebb adottságok, a kevésbé feltűnő, sőt jelentéktelen körülmények sokszor kedvezőbbek a fényesen ragyogó díszletekhez képest, mert kevésbé fenyeget az a veszély, hogy a külső csillogástól elkápráztatva elmegyünk a lényeg mellett: hogy Isten függetlenül attól, hogy milyenek életünk külső adottságai, minden rendben van-e bennünk és körülöttünk, itt és most ki akarja nyilvánítani szeretetét irántunk. S ahogy haladunk előre az időben, ahogy egyre jobban közeledünk életünk beteljesedése felé, a lelkünk templomának szóló ígéret annál reálisabb: az Úr egyre közelebb van, s hamarosan megjelenik, hogy magához vegyen, és megadja nekünk örök békességét. Urunk Jézus, Te mindig a jelen pillanatban szólítasz meg bennünket, s arra hívsz, hogy Érted, a Te sugallatodra új utakra – vagyis az igazán őseredeti utakra – lépjünk, melyeken keresztül egyre beljebb akarsz vezetni szereteted misztériumába. Kérünk Téged, hogy miközben egyre jobban előrehaladunk az úton, életünk úgy váljék mind egyszerűbbé és áttetszőbbé, hogy megszabadulva minden külsőséges dísztől ne maradjon más örömünk és ékességünk, mint egyedül a Te üdvözítő jelenléted.
Agg 1,1-8 Dáriusz király második esztendejében, a hatodik hónapban, a hónap első napján az Úr a következő szózatot intézte Aggeus próféta által Zerubbábelhez, Salátiel fiához, Júda helytartójához, és Jézushoz, Joszedek fiához, a főpaphoz: ,,Ezt üzeni a Seregek Ura: Ez a nép azt mondja: ,,Nem jött el még az idő az Úr házának felépítésére!” Erre ezt mondta az Úr Aggeus próféta által: ,,Annak bezzeg itt van már az ideje, hogy ti mennyezetes házakban lakjatok, holott ez a ház még romokban hever? Nos tehát így szól a Seregek Ura: Fontoljátok csak meg sorsotokat! Sokat vetettetek, de keveset takarítottatok be; ettetek, de jól nem laktatok; ittatok, de meg nem részegültetek; öltözködtetek, de föl nem melegedtetek; és aki összegyűjtötte bérét, lyukas erszénybe rakta. Így szól a Seregek Ura: Fontoljátok meg sorsotokat! Menjetek fel a hegyre, hozzatok fát és építsétek fel a templomot, hogy kedvemet és dicsőségemet találjam benne – mondja az Úr. Lk 9,7-9 Heródes negyedes fejedelem hallott mindenről, ami történt, és zavarban volt, mivel egyesek azt mondták: ,,János támadt fel halottaiból”, némelyek pedig, hogy ,,Illés jelent meg”, mások meg: ,,a régi próféták közül támadt fel valamelyik”. Ekkor Heródes azt mondta: ,,Jánost lefejeztettem; kicsoda tehát ez, akiről ilyeneket hallok?” És látni akarta őt.
A hosszú megpróbáltatás tisztítótüzében vagy a bűnbánat szentségének fürdőjében megtisztult lélek kétszeres erővel fog hozzá, hogy régi élete romjain valami újat építsen. Tele van buzgósággal, tenni akarással, hogy helyrehozza, amit elrontott, ám ha szüntelen tevékenysége közben Isten imádásának nincs meg a helye és az ideje az életében, ismét ugyanarra a rabságra jut, amelyből épp csak az imént szabadult. Amikor a próféta a templomépítésre szólítja fel a népet, valójában az Istennel való kapcsolat elmélyítését sürgeti, mert enélkül a földi otthon építése szükségképpen kudarcba fullad. Meg kell lennie életünkben Isten imádása helyének, térben és időben egyaránt. Ezért is jó, ha otthonunkban van egy kis zug, egy sarok, ahol mint szentélyben egyedül lehetünk Istennel, ahol nap nap után összegyűlik a család imádságra. Még fontosabb, hogy mindennap szánjunk egy bizonyos időt erre. A legjobb, ha mindig ugyanabban az időpontban imádkozunk, elmélkedünk, s ezt az órát napirendünk kitüntetett pontjaként, védett időként kezeljük. Ha esetleg huzamosabban távol vagyunk otthonról, az időpont megtartása különösen nagy segítség lehet abban, hogy az Úrral való kapcsolatunk eleven maradjon. Hely és idő rendszeressége nélkül viszont halálra van ítélve ez a kapcsolat. Úgy járunk, mint a házastársak, akiknek miközben éjt nappallá téve fáradoznak közös otthonukért, családi boldogságukért, éppen csak egymásra nem jut idejük, s mire a házuk felépül, kiüresedve, idegenként tekintenek egymásra, és hamarosan el is válnak. Add, Urunk, hogy szívünkbe fogadjuk a prófétai szót, mellyel a kőből épült templom felépítésén túl a Veled való kapcsolatunk naponkénti építésére hívsz bennünket. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy semmilyen szép cél, nemes törekvés, a közösség javáért végzett áldozatos munka ürügyén el ne hanyagoljuk a szívünk belső szentélyébe való elvonulást, s az Atya előtti imádságos hódolatot Általad a Szentlélekben.
Bölcs 3,1-9 Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk, ők azonban békességben vannak, ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük, mert Isten próbára tette, és magához méltóknak találta őket. Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken, s az Úr lesz a királyuk örökké. A benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben, mert választottjai kegyben és békességben részesülnek. Mt 10,28-33 Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.
A két „Ne féljetek!” Isten határtalan gondviselésébe vetett bizalomra szólít fel, a közöttük elhangzó „Féljetek...” pedig felelősségünket hangsúlyozza. Az Isten iránti bizalom ugyanis nem vakmerő, a következményekkel mit sem törődő. Benne van az üdvös félelem attól, hogy elronthatjuk a jót, amit Isten bennünk és rajtunk keresztül akar művelni a világban. A testi haláltól nincs mit félnünk, az úgyis elkerülhetetlen, és végső soron nem tud ártani nekünk; ha meg akarjuk óvni életünket, akkor is elveszítjük, s ráadásul még az örök életet is kockára tesszük. Jó tudni, hogy életünknek tétje van, és nem független tőlünk, hogy üdvözülünk-e vagy sem. A determinizmus és a reinkarnáció tana egyaránt megfoszt felelősségünktől. Az egyik azzal, hogy tagadja akaratunk szabadságát, a másik meg azzal a tanítással, hogy következő életeinkben majd helyrehozzuk, amit most rosszul tettünk. A kereszténység ellenben az itt és most szentségére hív. Körülményeink meghatározása nem a mi feladatunk, és igazából akkor lehetünk nyugodtak, ha nem azt értük el ebben az életben, amit mindenáron szerettünk volna, mert ez annak a jele, hogy kiengedtük kezünkből sorsunk irányítását. A mi feladatunk nem az irányítás, hanem az állandó készenlét és az engedelmesség annak, aki az örök haláltól megmentett és minden hajszálunkat számon tartó személyes szeretettel gondoskodik rólunk. Urunk Jézus, erősítsen bennünket Szent Gellért püspök és vértanú példája, segítsen közbenjárása, hogy ne a helyek, a módok és az időpontok után kutakodjunk, hanem mindenestül átadva magunkat Neked hasznos eszköz legyünk a Te kezedben, s életünkkel, halálunkkal egyaránt megdicsőítsünk Téged.
Ezd 6,7-8.12b.14-20 Hagyjátok, hogy a zsidók helytartója és véneik Istennek azt a templomát elkészítsék és Istennek azt a házát a maga helyén felépítsék. Elrendelem azt is, mit kell tenni a zsidóknak azon véneivel, hogy felépüljön Isten háza: a királyi pénztárból, vagyis az adóból, amely a folyamon túl levő területről befolyik, pontosan ki kell utalni a költségeket azoknak a férfiaknak, hogy fennakadást ne szenvedjen a munka. Isten pedig, aki nevének ott készített lakóhelyet, pusztítson el minden országot és népet, amely kiterjeszti kezét, hogy ellenszegüljön és lerontsa Istennek azt a házát, amely Jeruzsálemben van. Én, Dáriusz, hoztam ezt a rendeletet, és megkövetelem, hogy pontosan betartsák.” Tovább építettek tehát a zsidók vénei éspedig eredményesen, Aggeus prófétának és Zakariásnak, Addó fiának prófétai szózata értelmében. Folytatták és be is fejezték az építkezést Izrael Istenének parancsából és Círusznak, Dáriusznak meg Artaxerxésznek, a perzsák királyainak rendelete alapján. Istennek ezzel a házával Dáriusz király uralkodásának hatodik esztendejében készültek el, ádár hónap harmadik napján. Majd vígan megülték Izrael fiai: a papok, a leviták és a többiek, akik a száműzetésből visszatértek, Isten házának felszentelési ünnepét. Isten házának ezen a felszentelési ünnepén száz bikaborjút, kétszáz kost, négyszáz bárányt, egész Izrael bűnéért pedig Izrael törzseinek száma szerint tizenkét kecskebakot hoztak áldozatul. Ugyanakkor tisztükbe állították a papokat, osztályaik szerint és a levitákat, csoportjaik szerint, hogy megkezdjék Isten szolgálatát Jeruzsálemben, amint azt megírták Mózes könyvében. Az első hónap tizennegyedik napján pászkát is ültek a száműzetésből visszatért izraeliták. Miután a papok meg a leviták mind egy szálig megtisztultak és mindnyájan tiszták voltak, leölték a pászkát mindazok számára, akik a száműzetésből visszatértek, úgyszintén paptestvéreik és a maguk számára is. Lk 8,19-21 Odajöttek hozzá az anyja és testvérei, de nem juthattak hozzá a sokaság miatt. Szóltak neki: „Anyád és testvéreid kinn állnak, látni akarnak téged.” Ő azonban ezt felelte nekik: „Azok az én anyám és testvéreim, akik Isten igéjét hallgatják és megcselekszik.”
Dávidnak csak akkor jutott eszébe, hogy az Úr számára templomot építsen, amikor ő maga már cédruspalotában lakott; most, a száműzetés hetven éve után azonban Izrael fiai előbb gondolnak az Úr hajlékára, mint saját lakásukra. Íme, ez az igazi újjászületés! Nem a templom nagysága, pompája a fontos, hanem az a buzgalom, mely Istent és az ő imádását teszi az első helyre. Az ilyen újrakezdésnek van jövője. S valóban, ebben a templomban jelenik majd meg Krisztus, a világ Üdvözítője. A nagy katasztrófák nagy tisztulást is hoznak azok életében, akik Istenben bíznak. Amikor lelki értelemben mi is átéljük a keserű rabságból való szabadulást, első dolgunk a szentély újjáépítése legyen, a régi helyén, saját szívünkben. Nem szabad hátranézni, hogy mi mindent veszítettünk el – Isten úgyis tudja ezt, s attól, amire örök üdvösségünkhöz továbbra is szükségünk van, nem hagyja, hogy megfosztassunk –; hanem előre kell tekinteni, s jól felhasználni az időt és a lehetőséget, amely adatott nekünk. Az az öröm, melyet most megtapasztal a választott nép, életet, lendületet, reménységet adó örvendezés. Hetven év után végre a maga teljességében meg tudják ünnepelni a Húsvétot! Még romokban hever az ország, de már hallatszik az istendicséret éneke. Olyan lehet ez, mint amikor a háborúban rommá lőtt falu újjáépített templomának tabernákulumába újra behelyezik a legszentebb Szentséget, mint amikor egy évtizedeken át a bűn rabságában sínylődő lélek egy igazi szentgyónás után végre megáldozik… Urunk Jézus, ne engedd, életünk más körül forogjon, mint a Tiéd, ne engedd, hogy fontosabb dolgunk is legyen, mint az Atya imádása s az ő szent akaratának teljesítése! S ha mégis mást helyeznénk életünk középpontjába, és elvesztenénk az élő, mindennapi kapcsolatot Veled, hát hadd omoljon össze az a hazugságra épült, nem valódi élet, hogy a helyén új, talán kevésbé tetszetős, de Neked tetsző, igaz és az egy szükségesre irányuló élet születhessen.
Ezdr 1,1-6 Círusznak, a perzsák királyának első esztendejében felébresztette az Úr Círusznak, a perzsák királyának lelkét, hogy beteljesedjék az Úr szava, amelyet Jeremiás szája által mondott. Erre ő egész birodalmában, írásban is, a következő rendeletet hirdette ki: ,,Így szól Círusz, a perzsák királya: A föld valamennyi országát kezembe adta az Úr, a mennynek Istene, és ő meghagyta nekem, hogy házat építsek neki Jeruzsálemben, amely Júdeában van. Ki való közületek az ő egész népéből? Legyen vele az ő Istene. Menjen fel Jeruzsálembe, amely Júdeában van, és építse fel az Úrnak, Izrael Istenének templomát. Ő az az Isten, aki Jeruzsálemben lakik. A megmaradtak közül mindenkit, bárhol lakjék is, segítsék meg az ő helységének emberei mindenütt ezüsttel, arannyal, felszereléssel, jószággal, azonfelül, amit önként ajánlanak fel Isten jeruzsálemi temploma javára.” Elindultak erre a családfők Júdából meg Benjaminból, és a papok meg a leviták, egyszóval mindazok, akiknek Isten arra indította lelkét, hogy felmenjenek és megépítsék az Úr templomát Jeruzsálemben. Mindazok pedig, akik körülöttük laktak, önkéntes adományaikon felül ezüst- és aranyedényekkel, felszereléssel, jószággal és egyéb holmikkal segítették őket. Lk 8,16-18 Senki, aki világot gyújt, nem borítja azt le egy edénnyel, sem ágy alá nem rejti, hanem a tartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. Mert semmi nincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék és napfényre ne kerülne. Figyeljetek tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amiről azt gondolja, hogy az övé.”
A számkivetés keserű évei után egyszer csak felvirrad a nap, amikor Izrael fiai visszatérhetnek hazájukba, hogy felépítsék Jeruzsálemben az Úr templomát. A mi életünkben is elérkezik egy-egy olyan pillanat, amikor úgy érezzük magunkat, mint aki több kilométeres alagút után kilép a szabadba, a fénybe. Kellenek ezek a pillanatok, a nagy újrakezdések korszakai, amikor teljes valónkkal átérezzük, hogy megpróbáltatásunk véget ért, megszabadultunk a bűneink okozta fogságból, amikor minden világos és biztató, s körös-körül adakozókedvet és segítőkészséget tapasztalunk. Ilyenkor csak rajtunk áll, mihez kezdünk az ajándékba kapott szabadsággal, világossággal, lehetőségekkel. Lendületes munkába fogunk, vagy tétlenek maradunk? A lámpást a tartóra tesszük, vagy az ágy alá rejtjük? Az Úr házát építjük, vagy valami mást? Mindenki kap kegyelmet, de ha nem él vele, a kegyelmi pillanat elmúltával ismét visszasüllyed korábbi állapotába, illetve a legközelebbi próbatétel során összeroppan. Elveszíti azt is, amije addig volt, s remény híján élete értelmetlenségbe fullad. Az azonban, aki jól használja fel a számára juttatott kegyelmet, megerősödik a jóban, s ezután a következő megpróbáltatás is javára válik, és újabb kegyelmek forrása lesz. Az ilyen ember nem panaszkodik amiatt, hogy kedvezőtlen körülmények között kell végeznie a munkáját, mert számára nincsenek kedvezőtlen körülmények, hanem csak kegyelmi helyzetek, melyekben megmutathatja Isten iránti hűségét, s megerősödhet a hozzá való ragaszkodásban. Fáradsága ezért bőségesen megtérül, s jutalomként az utolsó napon még ráadást is kap. Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azokért a kegyelmi pillanatokért, amikor minden világos és egyszerű volt, s testestül-lelkestül átéreztük gondviselő jelenlétedet. Kérünk, adj nekünk állhatatosságot, hogy a Tőled kapott kegyelemből élve a nehézségek idején is kitartsunk a felismert jóban, s így hűséges szolgáidnak bizonyuljunk a számadás napján.
Ám 8,4-7 Halljátok meg ezt ti, akik tiporjátok a szegényt, és szorongatjátok a föld szűkölködőit, akik így szóltok: ,,Mikor múlik el az újhold, hogy eladhassuk az árut, és a szombat, hogy feltárhassuk a gabonát, megkisebbíthessük az éfát, megnagyobbíthassuk a siklust, és csalárdul meghamisíthassuk a mérleget, hogy pénzért megszerezhessük magunknak a szűkölködőket, és egy pár saruért a szegényeket, és eladhassuk a gabona hulladékát?” Megesküdött az Úr Jákob büszkeségére: ,,Sohasem felejtem el semmi cselekedetüket! 1Tim 2,1-8 (...) A mi Üdvözítő Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért, tanúságot téve a maga idejében. Emiatt rendelt ő engem hírnökké s apostollá – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítójává hitben és igazságban. Azt akarom tehát, hogy a férfiak mindenütt tisztán emeljék fel kezüket imádságra, harag és viszálykodás nélkül. Lk 16,1-13 (...) Az úr megdicsérte a hamis intézőt, hogy okosan cselekedett; mert a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben hazug, az a nagyban is hazug. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, akkor ki adja oda nektek azt, ami a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”
Nagyon szomorú és felettébb kiábrándító, ám Krisztus hiteles követéséhez elengedhetetlen tapasztalat az azzal való szembesülés, hogy annyi év, annyi elmélkedés, annyi lelkigyakorlat, annyi isteni megvilágosítás, lelki öröm s oly sok fönséges Tábor-hegyi élmény után még mindig – ha kimondatlanul s talán öntudatlanul is – csaknem szüntelenül két úrnak (ha nem többnek) szolgálunk – világosan kimondva: bálványimádók vagyunk. Hiszen mindaz bálvány, amit elébe helyezünk Istennek, márpedig, valljuk be, amikor erőt vesznek rajtunk a szenvedélyek, indulatok, kívánságok, Isten másodrendű szereplő, jelentéktelen háttérfigura lesz az életünkben, vagy még az sem. Mindannyian sima útról álmodoztunk: elfogadtuk, hogy minden kezdet nehéz, de azt hittük, hogy egyszer csak, a nagy, radikális döntés meghozatala után minden egyértelművé és könnyűvé lesz. Eleséseink fájdalmas realizmusa viszont arra tanít, hogy mindig távolságtartóan és némi egészséges gyanakvással kell tekintenünk vallási lelkesedésünkre. Az evangéliumbéli hűtlen intézőt nem bűnében, hanem ügyességében és nem lankadó, találékony újrakezdésében állítja elénk példaképül az Úr. Csöndes, békességes óráinkban se feledjük, ahogy a szentek sem feledték soha, hogy kicsoda az Isten, és kik vagyunk mi, gyarló emberek. Ha szemet hunyunk a lelkünk mélyén bóbiskoló, de bármikor felhergelődő vadállatok létezése felett, s abban a hiszemben, hogy csak az Úrnak szolgálunk, és nem befolyásol bennünket sem pénz, sem hírnév, sem a test, kezdjük elbízni magunkat, bár még észre sem vettük, máris az Ellenség uralma alá kerültünk. Urunk Jézus, kérünk, segíts, hogy ne akarjuk lekicsinyelni az áteredő bűn okozta sebzettségünket, emberi létezésünk töredékes, fájdalmas és nyomorult voltát, ugyanakkor óvj meg attól a kísértéstől is, hogy mindezzel szembesülve feladjuk a szentségre való törekvést. Add nekünk kegyelmedet, hogy valahányszor lelepleződünk önmagunk előtt, hogy két úrnak szolgálunk, mindannyiszor bizalommal és még buzgóbb elhatározással újítsuk meg Neked való önátadásunkat.
1Tim 6,13-16 Megparancsolom neked Isten előtt, aki mindenkit éltet, és Krisztus Jézus előtt, aki Poncius Pilátus alatt tanúságot tett ugyanarról az igaz hitvallásról: tartsd meg a parancsot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig, amelyet meg fog mutatni annak idején a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya, az urak Ura, aki egyedül birtokolja a halhatatlanságot, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit senki ember nem látott és nem láthat, akinek dicsőség és örök hatalom! Ámen! Lk 8,4-15 Mikor pedig nagy tömeg gyűlt egybe, és a városokból özönlöttek hozzá, a következő példabeszédet mondta: „Kiment a magvető magot vetni. Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Ezt azután eltaposták, és az ég madarai felszedegették. A másik sziklára esett. Ez kikelt, de aztán elszáradt, mert nem volt nedvessége. Egy másik a tövisek közé esett. A tövisek is felnőttek vele, és elfojtották. De más szemek a jó földbe estek. Kikeltek és százszoros termést hoztak.” Amikor ezt elmondta, felkiáltott: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” Tanítványai később megkérdezték őt, hogy mit jelent ez a példabeszéd. Ő ezt mondta nekik: „Nektek adatott, hogy megismerjétek Isten országának titkait, másoknak csak példabeszédekben, hogy nézvén ne lássanak, és hallván ne értsenek. Ez tehát a példabeszéd: A mag Isten igéje. Az útfélre hullott magok azok, akik hallgatják, de azután eljön az ördög, és kiveszi az igét szívükből, nehogy higgyenek és üdvözüljenek. A kősziklára hullott magok azok, akik, amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nincs gyökerük; egy ideig hisznek, a kísértés idején azonban elpártolnak. A tövisek közé hullott magok azok, akik hallgatják, de az élet gondjai, gazdagsága és gyönyörűségei később elfojtják bennük az igét, és gyümölcsöt nem teremnek. Amelyik pedig jó földbe esett, azokat jelenti, akik tiszta és jó szívvel hallgatják az igét, megtartják, és gyümölcsöt hoznak állhatatosan.”
Aki az Egyházban hiteles megbízatás nélkül működik, az nem Krisztus evangéliumát, vagyis az igazságot hirdeti, hanem önmagát. De nemcsak a püspöknek, papnak, diakónusnak van megbízatása, hanem mindenkinek, aki elérte a keresztény nagykorúságot: szülőknek, hitoktatóknak, kántoroknak, egyházközségi tisztviselőknek. A hiteles megbízatás azt jelenti, hogy beiktatódtunk a hiteles tanúk Ábrahámtól kezdődő, Jézus Krisztus által az apostolokban megújított és az utolsó napig tartó sorába, s így küldetésünkben jelen van az Egyház teljessége: a dicsőséges Egyház angyalaival és szentjeivel, a zarándokúton járó Egyház és a szenvedő Egyház valahány tagjával. Szavainknak, tanúságtételünknek elsősorban ezért van ereje, s csak másodsorban saját igyekezetünk miatt. „Szeplőtelenül”: erre saját erőnkből nem is vagyunk képesek, hiszen mindnyájan hibákkal, gyarlóságokkal küszködünk, de igenis képesek vagyunk, ha közösségben maradunk azzal, aki küld, s azokkal, akik küldetésünk teljesítésében mellettünk állnak. Ennek feltétele pedig a szüntelen megtérés, az állandó komoly és mindenfajta megalkuvással leszámoló bűnbánattartás. A gyakori őszinte gyónás őriz meg bűntelennek, különben menthetetlenül kudarcot vallunk, és megbízatásunk teljesítése botrányba fullad. „Feddhetetlenül”: szükséges, hogy a külvilág előtt is nyilvánvaló legyen, hogy folytonosan ellene mondunk a bűnnek. Fontos, hogy aki Krisztus küldetésében jár, annak jó legyen a híre, és életvitele legyen aranyfedezete mindannak, amit hirdet. Urunk Jézus, kérünk, add kegyelmedet, hogy tanításod jó földbe hulljon és bőséges termést hozzon életünkben. A Te végtelen érdemeidért őrizz meg minket szeplőtelennek és feddhetetlennek, s ha valami okból mégis kikezdenék jó hírünket, megtépáznák becsületünket – mint ahogy az Veled és számos szenteddel megtörtént –, segíts, hogy szent sebeidbe elrejtőzve, e szenvedésünket a Te szenvedéseddel egyesítve felajánljuk testvéreinkért.
1Tim 6,2c-12 Akiknek hívő uruk van, ne vegyék őket kevésbé komolyan, azzal az ürüggyel, hogy azok testvérek, sőt éppen azért szolgáljanak nekik jobban, mert hívők, a szeretet és a jótétemények részesei. Ezeket tanítsd, ezekre ints! Aki másként tanít, s nem tartja magát a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges igéihez és az istenfélelemmel összhangban levő tanításhoz az önhitt, nem tud semmit, a szőrszálhasogatás és a szócséplés betege, ebből pedig irigykedés, veszekedés, káromlás, rosszakaratú gyanúsítás fakad, a megbomlott elméjű, az igazságtól megfosztott, az istenfélelmet jövedelmi forrásnak tekintő emberek torzsalkodása. Az istenfélelem természetesen igen előnyös, ha megelégedés kíséri. Mert semmit sem hoztunk magunkkal a világra, és el sem vihetünk semmit. Ha tehát van ennivalónk és ruházatunk, elégedjünk meg azzal. Mert akik gazdagok akarnak lenni, kísértésbe esnek, kelepcébe, sok haszontalan és káros kívánságba, amelyek pusztulásba és romlásba döntik az embert. Minden bajnak gyökere ugyanis a kapzsiság: jó néhányan, akik hozzá szegődtek, eltévelyedtek a hittől, és sok gyötrelmet okoztak maguknak. De te, Isten embere, menekülj ezektől a dolgoktól: igazságra, vallásosságra, hitre, szeretetre, béketűrésre, szelídségre törekedj. Harcold a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, amelyre meghívást kaptál, s amelyre számos tanú előtt letetted az igaz hitvallást. Lk 8,1-3 Történt azután, hogy bejárta a városokat és a falvakat, prédikálta és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő, és néhány asszony, akiket meggyógyított a gonosz lelkektől és a betegségekből: Mária, akit Magdolnának hívnak, akiből hét ördög ment ki, és Johanna, Kúzának, Heródes helytartójának a felesége, valamint Zsuzsanna, és sokan mások, akik segítették őt vagyonukból.
Fontosak a mai Evangéliumban elhangzó nevek (melyeknek viselőit az evangélisták kortársai személyesen ismerhették), már csak azért is, mert a felsorolt személyek mind-mind asszonyok. Jézus a korabeli rabbikkal ellentétben nemcsak hogy megtűrte az asszonyok jelenlétét környezetében, de gondoskodásukat is elfogadta, és Isten országának kincseire sem tartotta méltatlannak őket. Látjuk ezt találkozásában a tegnapi Evangéliumban szereplő bűnös asszonnyal, a szamariai asszonnyal vagy a házasságtörő asszonnyal. Érdekes, hogy ez utóbbiak kivétel nélkül bűnös előéletűek, paráznák. A mai Evangéliumban szereplő asszonyokról pedig az evangélista megjegyzi, hogy azelőtt gonosz lelkek vagy betegségek gyötörték őket. Közös tehát bennük, hogy nők, azaz a társadalomnak a nyilvános életből kirekesztett, másodrendű tagjai, illetve hogy tisztátalanok, vagyis kétszeresen megvetettek. Éppen ezért sokkal jobban tisztában vannak elveszettségükkel, s részben megalázottságuk, részben egyszerűen női érzékenységük miatt sokszor fogékonyabbak is az evangéliumra, mint a férfiak. Nagylelkű önajándékozás, őszinte rajongás jellemzi őket, s nem kísérti őket a kapzsiság – amire Szent Pál figyelmeztet a Szentleckében –, hanem vagyonukból gondoskodnak Jézusról. Jézus pedig cseppet sem elutasító vagy feszélyezett velük, ugyanakkor nem is bizalmaskodó, hanem diszkrét, tiszteletteljes és határozott. (Az Úr Jézus szerelmeiről és szexuális megkísértettségéről kelt históriák tudvalevőleg csak a romlott erkölcsű emberiség szánalmas önkivetítései.) Kétszeresen is felvállalja őket, s miután helyreállítja bennük az Istentől rendelt nőiség gyönyörű adományát és méltóságát, ragaszkodásukat, odaadásukat Isten országának javára fordítja. Urunk Jézus, hálát adunk azért, hogy férfinak és nőnek teremtettünk: egyenrangúnak, de nem egyformának, különbözőnek, mégis összetartozónak. Add nekünk kegyelmedet, hogy férfiként és nőként betöltsük sajátos küldetésünket, értékelve és kiegészítve egymást és azokat az ajándékokat, melyek a teremtő Isten fantáziájának gazdagságáról tanúskodnak, s legyen áldásod a férfiak és nők közös, szeretetszövetségben végzett tanúságtételén szerte a világon.
1Tim 4,12-16 (...) Vigyázz magadra és a tanításra! Légy állhatatos ezekben, mert ha ezt teszed, üdvözíted magadat is, meg azokat is, akik hallgatnak téged. Lk 7,36-50 Egy farizeus meghívta, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába és asztalhoz telepedett. És íme, egy asszony, aki bűnös volt a városban, amint megtudta, hogy a farizeus házában étkezik, kenetet hozott egy alabástrom edényben. Megállt hátul a lábainál, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait, és megtörölte hajával, csókolgatta azokat, és megkente a kenettel. Amikor a farizeus, aki meghívta, látta ezt, így szólt magában: ,,Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, aki őt érinti, vagyis hogy bűnös.” Jézus ezt válaszolta neki: ,,Simon! Mondanék neked valamit.” Az így szólt: ,,Mester, szólj!” ,,Két adósa volt egy hitelezőnek. Az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. Nem lévén nekik miből megfizetni, elengedte mind a kettőnek. Melyik fogja őt közülük jobban szeretni?” Simon ezt felelte: ,,Úgy vélem, az, akinek többet engedett el.” Ő pedig ezt mondta neki: ,,Helyesen ítéltél.” Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: ,,Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra; ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot nem adtál nekem; ez meg, amióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: ,,Bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az asztaltársak ezt kezdték mondogatni magukban: ,,Kicsoda ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?” Ő pedig így szólt az asszonyhoz: ,,A hited megszabadított téged; menj békével.”
Isten irgalma és a mi szeretetünk közül az első az ok, a második az okozat. Ez felel meg a két adósról szóló példabeszéd logikájának, amely szerint az az adós fogja jobban szeretni hitelezőjét, akinek az többet engedett el, nem pedig annak enged el többet, aki őt jobban szerette. A bűnös asszonynak tehát nem azért nyert sok bűne bocsánatot, mert nagyon szerette Jézust, hanem arra utaltak szeretetének túláradó jelei, hogy már megtapasztalta Isten irgalmát. Jézus ezt a már előbb végbement belső változást erősíti meg a bűnbocsánat kinyilvánításával. Szentek sora is igazolja, hogy nem az ember szeretete váltja ki Isten bocsánatát, hanem éppen fordítva: az Úr irgalmának megtapasztalása fakasztja fel az emberben a szeretet forrását. Péter és Pál apostol, Ágoston vagy Ferenc előbb az isteni irgalom bőséges kiáradásában részesültek, s erre való feleletként kapaszkodtak értelmükkel, akaratukkal, érzelmeikkel, egész lényükkel Istenbe. Hiszen még bűneinket sem tudnánk felmérni, nemhogy a bűnbánat könnyeit elsírni Isten szeretetének megtapasztalása nélkül. Mert nem a nagy vétkek „termelik ki” a nagyobb szeretetet, hanem az isteni szeretetben való elmélyülés mutatja meg bűneink valódi nagyságát. Ez a magyarázata annak, hogy míg az igazi gazemberek nemigen éreznek bűntudatot (nemhogy bánatot), a szentek a világ legnagyobb bűnöseiként tartják számon magukat. Urunk Jézus, hálát adunk Neked, hogy a keresztség által miránk is kiáradt isteni irgalmad, mely új élet forrása lett bennünk. Add nekünk kegyelmedet, hogy bár bűnökkel küszködünk, vétkeink súlyának felismerése által egyre jobban megtapasztaljuk a Te feltétel nélküli szeretetedet, s szentgyónásról szentgyónásra egyre jobban megmerítkezzünk irgalmasságodban.
1Tim 3,14-16 Azért írom ezeket neked – bár remélem, hogy hamarosan hozzád jutok –, hogy ha késlekedném is, tudd, hogy hogyan kell forgolódnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és szilárd alapja. Márpedig nyilvánvalóan nagy dolog a jámborság titka, amely testben kinyilvánította magát, a Lélek által igazolást nyert, bemutatták az angyaloknak, a pogányok között hirdették, világszerte hittek benne, s fölment a dicsőségbe. Lk 7,31-35 Ugyan kihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Kihez hasonlók ők? Hasonlók a piacon üldögélő gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymásnak: ,,Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem sírtatok!” Mert eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik és bort nem iszik, és azt mondjátok: ,,Ördöge van!” Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondjátok: ,,Íme, a falánk és borissza ember, a vámszedők és bűnösök barátja!” De a bölcsességet igazolja annak minden fia.
Az Egyház elöljáróinak első és legfontosabb feladata Krisztus misztériumának, a keresztény hitigazságoknak a hirdetése. Mindenekelőtt hirdetni kell az egyetlen, szentséges megtestesülést. Ez az isteni gondviselés legnagyobb műve a világtörténelemben, amelyért minden más lett s amely egyedül ad igazi jövőt az emberiségnek. A világ végéig sem tudjuk eléggé körüljárni, megcsodálni s mindennapjainkban jelenlévővé tenni azt a fölséges, nagy titkot, hogy az Isten emberré, a testvérünkké lett. Ezért nem elég csak szép karácsonyi történetként elmesélni, hanem erővel és hatalommal kell meghirdetni, komoly teológiai felkészültséggel és nagy lelki intelligenciával, következményeit kiterjesztve az élet minden területére. Hirdetni kell továbbá a feltámadást, Krisztus megdicsőülését, a Szentlélekben való igazolását, vagyis Húsvét teljes titkát. Ezt pedig minden kimondott szónál, igehirdetésnél ékesebben hirdeti a szentmise, amely jelenvalóvá is teszi Krisztus Urunk keresztáldozatát. A szentmise forrás és csúcspont, melynek bemutatása minden más feladatnál nagyobb és előbbre való a püspök és pap számára. De nem mint valamely helyi vagy országos rendezvény egyik műsorszáma, hogy emelje az ünnep fényét. Hiszen a szentmise több, mint furulyaszó, mely táncba hív, s több, mint sirató, mely zokogásra késztet. Mert a misében nemcsak szóval hirdetjük Krisztus halálát és feltámadását, amíg el nem jön, hanem áldozatában vele egyesülve győzünk is a test, a világ és az ördög felett. Urunk Jézus, ne engedd, hogy érzéketlenek legyünk a Te örömhíred és a szentmisében ünnepelt misztériumaid iránt! Add meg nekünk kegyelmesen, hogy újra és újra megnyissuk szívünk fülét a Rólad szóló igehirdetés előtt, a szentmise pedig ne csupán szép szertartás, a lelki vigasztalások alkalma legyen számunkra, hanem az egyetlen igazi ünnep, melyből fény és világosság árad mindenre: ünnepelni és gyászolni valókra, teendőkre és elviselendőkre egyaránt.
1Tim 3,1-13 Igaz beszéd ez: aki püspökségre vágyik, derék dolgot kíván. Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie. Nem iszákosnak és verekedőnek, hanem szelídnek, nem viszálykodónak és kapzsinak, hanem olyannak, aki házát jól vezeti, fiait engedelmességben és mindenképpen tisztességben tartja, hiszen aki a maga házát nem tudja vezetni, hogy tudná gondját viselni Isten egyházának? Ne legyen újonnan megkeresztelt ember, nehogy felfuvalkodjék, és ugyanaz az ítélet érje, mint az ördögöt. A kívül levők előtt is jó tanúságot kell bírnia, nehogy gyalázatba és az ördög kelepcéjébe essék. A diákonusok hasonlóképpen tisztességes emberek legyenek, nem kettős nyelvűek, nem a sok bor hívei, nem rút haszonlesők; olyanok, akik tiszta lelkiismerettel őrzik magukban a hit titkát. (...) Mert akik szolgálatukat jól végzik, szép rangot és a Krisztus Jézusban való hitben nagy bizalmat szereznek maguknak. Lk 7,11-17 Történt pedig, hogy ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság. Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Amikor meglátta őt az Úr, megkönyörült rajta, és ezt mondta neki: ,,Ne sírj!” Majd odament, és megérintette a koporsót. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: ,,Ifjú! Mondom neked: kelj föl!” A halott pedig felült és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így dicsőítették Istent: ,,Nagy próféta támadt közöttünk!” És: ,,Isten meglátogatta az ő népét!” Az eset híre elterjedt egész Júdeában, és mindenütt a környéken.
Újra és újra hallani az igényt, hogy a Katolikus Egyház törölje el a kötelező papi cölibátust. Akik ezt követelik, gyakran hivatkoznak a mai Szentleckében is hallottakra, illetve a keleti egyházak erre alapozódó gyakorlatára. Néhány dolgot azonban érdemes tisztáznunk. Az egyszer nősültség feltétele soha nem jelentette azt, hogy a papok nősültek. Ez sem a keleti, sem nyugati kereszténységben nem volt gyakorlat, hanem csak az, hogy nős férfiakat pappá szenteltek, azonban már igen korai időkből kimutatható, hogy az új püspök vagy pap a szentelés után abbahagyta a házaséletet, és felesége özvegyi fátyolt öltött, illetve kolostorba vonult. (A keleti egyházaknak is az a gyakorlata, hogy püspökké csak nőtlen férfiakat szentelnek, holott Szent Pál leveléből közvetlenül ez sem következik!) A másik: senkinek nincs joga elvitatni az Egyháztól azt a jogot, hogy eleve a szüzességet vállaló férfiak közül válassza ki papjait, úgy ítélve meg, hogy a cölibátus hozzátartozik a Krisztus-misztérium teljességének megjelenítéséhez. Ez nem a házasság és a házasélet leértékelése, hiszen a szexuális önmegtartóztatás és a házasság mélységesen összetartozik: a keresztény házasságra is szüzességgel kell készülni, nemcsak a cölibátusra, és a papi nőtlenség sem egyenlő az agglegénységgel, hanem Krisztussal eljegyzett, lelki atyaságot vállaló életforma. Katolikus hívőként tehát nem azok számát kellene gyarapítanunk, akik kritizálják a római rítusú papok életét s vitatják a papi cölibátus „korszerűségét”, hanem sokkal inkább azon kellene fáradoznunk, hogy hogyan segíthetünk papjainknak Krisztusért és az Egyházért vállalt életállapotukban örömmel kitartani. Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy papjaink első szeretetükben megújulva mindhalálig hűségesen ragaszkodjanak Hozzád, mi pedig szavunkkal és életünkkel támogassuk őket szolgálatukban, elősegítve a papi élet tisztaságát.
Zsid 5,7-8 Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett. Jn 19,25-27 Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután azt mondta a tanítványnak: „Íme, a te anyád!” És attól az órától magához vette őt a tanítvány.
Amikor az Úr vérében megköti az új és örök szövetséget az Atyaisten és az emberiség között, akkor azok között is új és örök szövetséget akar létrehozni, akik hisznek benne, akik már tagjai ennek az örök Isten-ember szövetségnek. Nemcsak az Istennel való szövetség új: soha nem létezett s az előzőekből elképzelhetetlen; és örök, vagyis Isten részéről végleges, olyannyira, hogy még a bűnök sem tudják szétszakítani – hiszen éppen a bűnök bocsánatában áll –, hanem ezentúl minden emberi kapcsolat új és örök, amely az új és örök szövetségben élők, a Krisztus-hívők között létesül. Tehát többé sem a házastársak, sem szülők és gyermekek, sem az igaz barátok kapcsolata nem épülhet csupán a testre és vérre, vonzalomra és rokonszenvre, közös értékrendre, hanem mindezeken túl ez a krisztusi új és örök szövetség kell hogy legyen az alapja. Ha ez feltárul a házasságban, a családban, az a házasság, az a családi élet ragyogó jele lesz a Szentháromság közösségének, és a házastársak, szülők és gyermekek valami olyat élnek meg, amit soha senki még a történelem folyamán. Ugyanígy, ha két ember barátságában egyre inkább ez a szövetség válik alappá, ez a barátság túllépi a szokásos barátságok kategóriáját és szókészletét, s olyan tapasztalatokra vezet, melyekről csak a legnagyobb szentek tudnak hitelesen beszélni. Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, ragyogtasd fel előttünk azt az új, örökkévalóságra nyíló kapcsolatot, melyet kereszt alatt álló Édesanyád és szeretett tanítványod között létesítettél. Segíts, hogy mi, akik szeretjük egymást itt a földön, merjük rászánni magunkat, s minden érzésen, élményen túl erre a létezés legvégső mélységeiben felvázolódó, új és örök szövetségre építsük kapcsolatunkat. A Boldogságos Szent Szűz, a fájdalmak Anyja közbenjárására add kegyelmedet, hogy a kereszt alatt vele állva szívünk megnyíljék misztériumaid befogadására, s feltámadásod erejéből már itt e földön megnyilvánuljon rajtunk a Te új minőségű, örök dicsőségben ragyogó életed.
Szám 21,4-9 Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: ,,Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.” Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük. Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: ,,Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!” Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: ,,Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.” Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak. Fil 2,6-11
Aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy ,,Jézus Krisztus az Úr!’’ az Atyaisten dicsőségére. Jn 3,13-17 Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia. Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.” Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.
Ahogy Krisztus keresztje balgaság és botrány volt az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az őskígyó halálos marását. A keresztet mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből. A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a Szentírásból, ahol az Úr vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, perelni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene. Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Ezért a mi felmagasztaltatásunk is csak Krisztus keresztje által valósulhat meg, ez az a deszkaszál, mely képes „a hajótört világot biztos partra menteni”. Persze csak az kapaszkodik belé, aki felismeri, hogy élete Jézus nélkül zátonyra futott és hajótörést szenvedett. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, hanem csak megkerülhetetlen és értelmetlen negatívumok. Bűnnel megjelölt létezésünknek, sebzettségeinknek és hiányainknak, szenvedésünknek és halálunknak csak Krisztus keresztje adhat valódi értelmet és örök értéket. Keresztrefeszített Üdvözítőnk, add meg, kérünk, hogy nap mint nap hittel feltekintsünk a Te szent keresztedre, mely által megszerezted számunkra a váltságot, a gyógyulást és az örök életet. Segíts minket kegyelmesen, hogy keresztedből erőt merítve tudjunk nyomodba lépni, és hordozni a magunk keresztjét, melyet Atyád üdvösségünkre szolgáló eszközül gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, s így növekedjünk az iránta való bizalomban és odaadásban.
1Tim 1,15-17 Igaz beszéd ez, s teljes hitelt érdemlő: azért jött el Krisztus Jézus erre a világra, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ezek között az első én vagyok. Éppen azért találtam irgalmasságot, hogy Krisztus Jézus rajtam, az elsőn mutassa meg egész hosszantűrését, okulásul azoknak, akik hinni fognak benne az örök életre. Tisztesség és dicsőség érte az örökkévalóság halhatatlan, láthatatlan Királyának, az egy Istennek, mindörökkön örökké! Ámen! Lk 6,43-49 Nem jó az a fa, amely rossz gyümölcsöt terem; és nem rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát gyümölcséről ismerünk meg. Tövisbokorról nem szednek fügét, sem a csipkebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő; mert a szív bőségéből szól a száj. Miért mondjátok nekem: ,,Uram! Uram!'', ha nem cselekszitek, amiket mondok? Megmutatom nektek, kihez hasonló mindaz, aki hozzám jön, hallgatja szavaimat és megcselekszi azokat. Hasonló a házépítő emberhez, aki mélyre leásott és az alapot kősziklára rakta. Amikor aztán jött az árvíz, nekiesett a háznak a folyó árja, de nem tudta megingatni, mert kősziklára volt építve. Aki pedig hallgatja, de nem cselekszi, hasonló ahhoz az emberhez, aki a házát alap nélkül, a földre építette. Amikor nekirontott az ár, mindjárt összeomlott, és nagy lett annak a háznak romlása.
Amikor az Úr Jézus a jó és rossz fáról beszél, a két végletet állítja elénk, amelyek már az utolsó nap végleges ítéletére figyelmeztetnek. Földi életünk során azonban senki sem mondhatja el magáról, hogy ő tökéletesen jó fa, mint ahogy szintén korai volna bárkit is mindenestül rossz fának nevezni. Mi többnyire közepes minőségű fák vagyunk, melyeknek megvan a lehetőségük mind nagyszerű, mind pedig értéktelen gyümölcsöt teremni. „Szerencsénkre” az Úr türelmes gazda, aki – ahogy egy másik példabeszédben halljuk – a terméketlen fát sem vágja ki rögtön, hanem körülássa, megtrágyázza, és haladékot ad neki, hogy összeszedje magát, és gyümölcsöt hozzon.
Szent Pál ezt az isteni türelmet ünnepli a mai Szentleckében: „Éppen azért találtam irgalmasságot, hogy Krisztus Jézus rajtam, az elsőn mutassa meg egész hosszantűrését, okulásul azoknak, akik hinni fognak benne az örök életre.” Az Apostol saját személyében szolgáltat bizonyítékot arra, hogy a kegyelmi rendben megtörténik az is, ami a természetben lehetetlen: a konkoly búzává, a rossz fa jó, bő gyümölcsöt érlelő fává változhat, sőt egyetlen fa metamorfózisa a többi rossz fát is jóvá alakíthatja. Éppen ezért őrizkedjünk az elhamarkodott ítélettől, a magunk gyümölcseivel pedig mindig legyünk óvatosak. Hiszen a kívülről szép és kívánatos gyümölcs is lehet férges vagy vegyszerrel mérgezett: legtisztábbnak gondolt szándékainkba, törekvéseinkbe is belebújhat ösztönös önzésünk, megfertőzheti a meghatódás saját kiválóságunktól vagy éppen az alázatosságban való tetszelgés.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy minket, sokszor oly gyenge termést hozó fákat sem ítéltél kivágásra és elégetésre, hanem új meg új kegyelmekkel ösztönzöl, hogy értékes és maradandó gyümölcsöt teremjünk. Kérünk Téged, hogy Szentlelkeddel távolítsd el életünkből mindazt, ami férges; gyógyítsd, ami sebzett; tisztítsd meg, ami szennyezett. Segíts, hogy létezésünk gyökereivel egyre erősebben kapaszkodjunk Beléd, s szentségeiden keresztül mind jobban magunkba fogadjuk az isteni életet.