Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai

Évközi 11. hét

2Kir 11,1-4.9-18.20
Amikor aztán Atália, Ahaszja anyja, megtudta, hogy a fia meghalt, felkelt, s megölette az összes királyi ivadékot. Jósába, Jórám király lánya, Ahaszja nővére, azonban vette Joást, Ahaszja fiát és ellopta a király megölésre szánt fiai közül dajkájával együtt az ágyasházból s elrejtette Atália elől, hogy meg ne öljék. (...) Aztán felálltak, mindenki fegyverrel a kezében, a templom jobb oldalától az oltár és a templom bal oldaláig a király körül. Erre ő kivezette a királyfit, rátette a koronát s a bizonyságot, aztán királlyá tették és felkenték s tapsolva mondták: ,,Éljen a király.” Amint Atália meghallotta a futkosó nép lármáját, bement a sokasághoz az Úr templomába. Amikor látta, hogy a király az emelvényen áll, amint szokás, mellette énekesek és trombitások s a föld egész népe ujjong és trombitál, megszaggatta ruháit és kiáltotta: ,,Összeesküvés, összeesküvés!” Erre Jojáda pap parancsolt azoknak a századosoknak, akik a sereg parancsnokai voltak és azt mondta nekik: ,,Vezessétek ki őt a templom bekerített részéből s aki utána megy, öljétek meg kardotokkal.” (...) Aztán Jojáda szövetséget szerzett az Úr között meg a király és a nép között, hogy az Úr népe lesznek és a király meg a nép között. Erre bement a föld egész népe Baál templomába s lerontották oltárait s teljesen összetörték képeit, Mattánt, Baál papját pedig megölték az oltár előtt. (...)
Mt 6,19-23
Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!

A gonoszság által végzett tiszta munka, melyről a mai Olvasmányban olvasunk, megannyiszor megismétlődött – és sajnos, ki tudja, hányszor fog még megismétlődni – a történelem folyamán. Csakhogy nem lehet tökéletes munkát végezni: ahogy Jósába fogta Okoziás fiát, Joást, és titokban elrejtette őt a halálra szánt királyi gyermekek közül, úgy menekült meg a gyermek Jézus is Heródes mészárlása elől. S mindig támad egy apró repedés, nyugtalanító rés a bűn hibátlannak tűnő szövetén. A gonoszság sohasem tud teljes nyugalomra vezetni, a legalaposabb munkát is szorongás, félelem, a kísértő árnyak keltette rettegés követi. A lelkiismeretet sohasem sikerülhet teljesen elhomályosítani, elhallgattatni, legfeljebb új és új bűnökkel elaltatni, hangját elnyomni lehet.
Ugyanakkor azzal is szembesülnünk kell, hogy mindannyiunkban lakozik valami Atália, Heródes és a többi zsarnok lelkületéből. Tekintsünk csak magunkba: vajon nem kísértett meg bennünket is olykor-olykor a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb és jobb volna, ha bizonyos emberek, akik megnehezítik az életünket, akik akadályt jelentenek terveink valóra váltásában, egyszerre megszűnnének létezni? Bizony a szentek nem túlzott alázatból ragaszkodtak hozzá, hogy ők a legnagyobb bűnösök a világon, hanem annak pontos felismeréséből, hogy mi az, ami a sajátjuk, és mi az, amit az Úristen kegyelme hozott létre bennük.
Urunk Jézus, segíts bennünket annak belátásához, hogy kegyelmed nélkül teljes sötétségbe merülnénk, és a legnagyobb gaztettekre is képesek lennénk, egyszersmind mélyítsd el bennünk irgalmasságod művének felismerését, s nyisd meg szemünket és szívünket szabadító csodáidra.

Évközi 11. hét

Sir 48,1-15
Illés próféta jött ezután; tűzhöz volt hasonló – a szava lángolt, mint a fáklya –, éhínséget hozott rájuk, és megfogyatkozott a száma azoknak, akik gonosz akarattal bosszantották, és nem tudták szívlelni az Úr parancsait. Az Úr szavával elzárta az eget, és három ízben tüzet hozott le az égből. Ilyen dicső volt Illés a csodáival! Ki is dicsekedhetne hozzád hasonlóan, aki felhoztál megholtat az alvilágból, a halál sorsából az Úristen igéje által, aki romlásba döntöttél királyokat, játszva megtörted hatalmukat, és sírba taszítottál ágyukról dicsőségeseket, aki ítéletről értesültél Sínai hegyén, és megtorló büntetésekről a Hóreben, aki királyokat kentél fel megtorlásra, és prófétát tettél meg utódodnak, aki felvitettél tüzes forgószélben, tüzes ló húzta kocsin, akiről meg van írva, hogy az ítélet idején csillapítod az Úr haragját. Kiengeszteled az apa szívét fiával, és helyreállítod Jákob törzseit! Boldogok, akik meglátnak téged, és barátságoddal dicsekednek, mert mi élünk ugyan életünkben, de halálunk után ilyen nevünk nem lesz! Miután Illést a forgószél elrejtette, Elizeus telt el szellemével. Nem félt fejedelemtől életében, és senki sem múlta felül hatalomban. Semmi sem volt számára lehetetlen, sőt még holttestében is prófétai erő lakozott, csodákat vitt véghez életében, és bámulatos dolgokat művelt halálában.
Mt 6,7-15
Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. (...) Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. (...)

A prófétai lelkek legjellemzőbb sajátja, hogy nem félnek a hatalmasoktól. Nem mintha mentesek lennének a szorongástól, az átvirrasztott éjszakák sötét riadalmától, s nem ismernék a bizonytalan jövő elnyeléssel fenyegető örvényeit. Nem mintha nem lenne tapasztalatuk az emberi szeretet édes bilincseiről. Éppen ellenkezőleg: ők tudják csak igazán, mibe kerül valóban szeretni, a végsőkig, az üdvösségig menően felvállalva azt, aki mellett elkötelezték magukat. Ám tudják azt is, hogy semmi sem menthető meg az örök életre, ami nem Istenben van, és semmi sem igazi és valóságos, ha hazudni kényszerít. Ezért készek a legszebb és legdrágább szeretetkapcsolatot is feláldozni, ha az igazság útján való haladásukban akadályt jelentenek. A próféták tehát nem minden kötöttségtől szabadulni akaró, öntörvényű agglegények, hanem Isten szerelmesei, akik magukat feledve csak őt keresik, s minden emberi félelmen úrrá tudjanak lenni az egyetlen és üdvös félelem, az istenfélelem által. mely világosságot, tisztánlátást ad nekik, amellyel az ember az igazságot minden elé képes helyezni.
Mi is megkaptuk ugyanezt a természetfölötti életet és hitet, s ha nem elégszünk meg azzal, hogy külsőnket csinosítsuk, izmainkat fejlesszük és tehetségünket kamatoztassuk, hanem ezt a legfontosabb talentumunkat, az Igazság ismeretét és a hozzá való ragaszkodást kiműveljük lelkünkben, mi is megkapjuk azt az adományt, hogy félelem nélkül élhetünk.
Illés, Elizeus és a többi próféta példája által serkentsd fel bennünk, Urunk, a vágyat a Neked átadott élet után, hogy Szentlelked egyre szabadabban működjék bennünk és általunk, míg csak egészen magával nem ragad minket az isteni szeretet misztériumának forgószele.

Évközi 11. hét

2Kir 2,1.6-14
Történt pedig, hogy amikor az Úr fel akarta vinni Illést a forgószél által a mennybe, Illés és Elizeus éppen távozóban voltak Gilgálból. Majd azt mondta neki Illés: ,,Maradj itt, mert az Úr engem a Jordánhoz küldött.” Ő azt mondta: ,,Az Úr életére s a te életedre mondom, hogy nem hagylak el.” (...) Miközben így mendegéltek, s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, s Illés felment a forgószéllel az égbe. Amikor ezt Elizeus látta, kiáltott: ,,Atyám, atyám, Izrael szekere és szekérvezetője!” Amikor aztán nem látta többé, megragadta ruháit és kettészaggatta. Aztán felemelte Illés palástját, amely leesett róla, s visszafordult, s megállt a Jordán partján, s Illés palástjával, amely leesett róla, ráütött a vízre, s az nem vált ketté. Erre azt mondta: ,,Hát most hol van Illés Istene?” Aztán ismét ráütött a vízre, s az két felé vált, s Elizeus átment.
Mt 6,1-6.16-18
Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. (...)

Becsüljük meg mesterünket, vándorlásunkban hűséges útitársunkat, mert elérkezik a pillanat, hogy a tüzes szekér tüzes lovakkal szétválaszt minket, s ő mintegy forgószélben a mennybe emelkedik. Ha mindketten Istennek szolgáltunk, és nagy szeretet volt közöttünk, akkor a távozó halálában nem biológiai törvényszerűség, hanem az isteni szeretet hívása lesz nyilvánvalóvá. Akkor nem azt látjuk, hogy haláltusáját vívja, majd szíve egyszer csak megszűnik dobogni, hanem azt, hogy miként Illés, elragadtatik a mennybe.
Éljünk az előző nemzedékek prófétáiból! Ha eltávoztak is az Úrhoz, itt hagyták palástjukat, prófétai hivataluk szimbólumát, hogy azt magunkra öltve megkapjuk megtisztított, tűzben kiégetett lelkületük legjavát. Megtisztult szívvel, Isten jobbján állva a szentekkel és angyalokkal együtt biztatóan tekintenek ránk, s mutatják az utat, hogy mi is bátran keljünk át a vizeken, anélkül, hogy elmerülnénk, míg a leckéket, melyeket nekik meg kellett tanulniuk, mi is egészen meg nem tanuljuk. Emberségünk legszebb, legigazabb története ez.
Köszönjük Neked, Urunk, prófétáidat, akiket azért küldtél, hogy életük felkiáltójelként Rád irányítsa figyelmünket, és áldást hagyva ránk, lelkükből részt adva nekünk segítsenek minket előbbre haladni az életszentség útján. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy példájukat követve elutasítsuk a képmutatást és a szentség hamis látszatait, s bármit teszünk a Te nevedben, szüntelenül csak az Atya tetszését keressük.

Évközi 11. hét

1Kir 21,17-29
Ekkor az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: ,,Kelj fel, s menj le Ácháb, Izrael királya elé, aki Szamariában van: íme, éppen lemegy Nábót szőlőjébe, hogy azt elfoglalja és mondd neki: Ezt üzeni az Úr: Öltél, s azonfelül foglaltál is! Aztán tedd hozzá: Ezt üzeni az Úr: Ezen a helyen, ahol felnyalták a kutyák Nábót vérét, fel fogják nyalni a te véredet is.” Azt mondta ekkor Ácháb Illésnek: ,,Hát megtaláltál engem, ellenségedet? Ő azt mondta: ,,Megtaláltalak, mert arra adtad magadat, hogy azt tedd, ami gonosz az Úr színe előtt..” (...) Valóban nem volt senki más sem olyan, mint Ácháb, aki arra adta magát, hogy azt művelje, ami gonosz az Úr színe előtt, mivel felesége, Jezabel, felbujtogatta, s aki olyan utálatosságra vetemedett, hogy a bálványokat követte, mint ahogy az amoriták cselekedtek, akiket az Úr elemésztett Izrael fiainak színe előtt. Amikor Ácháb meghallotta ezeket a beszédeket, megszaggatta ruháját, szőrzsákkal födte be testét, s böjtölt és zsákban aludt, s lehorgasztott fővel járt. Erre az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: ,,Láttad-e, hogy Ácháb megalázta magát előttem? Mivel tehát megalázta magát kedvemért, nem az ő napjaiban hozom rá a nyomorúságot, hanem fia napjaiban hozom a nyomorúságot házára.”
Mt 5,43-48
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Isten veszi észre Ácháb bűnbánatát, nem Illés, szinte siet megosztani örömét, hiszen az Úr és az ő angyalai számára minden megtérés öröm. Sajnos, mi, emberek nem mindig vagyunk így vele. Ahogy Jónás próféta Ninivében, úgy sokan a keresztények közül is alig várják, hogy meglássák a bűnösök végső bukását, megszégyenülését, pusztulását.
Az igazi szentség ott kezdődik, amikor szívből tudunk örülni mások bűnbánatának, illetve őszintén tudunk imádkozni megtérésükért. Lisieux-i Szent Teréz csupán egyetlen jelet kért az Úristentől, hogy hallgassa meg a halálra ítélt rablógyilkos, Pransini megtéréséért mondott imádságát, s a jelet meg is kapta: az elítélt a kivégzése előtti utolsó pillanatban megcsókolta a feléje nyújtott feszületet. Ez is egyfajta anyaság: a mennyek országa számára szülni lelkeket. Ezt élte át Szent Pál, mikor azt írta: „A szülés kínjait szenvedem értetek.” S ez valósul meg az őszinte ellenségszeretetben is, amelyről a mai Evangéliumban hallunk.
Urunk, Jézus Krisztus, aki kereszthalálodat ellenségeidért, a világ minden bűnöséért ajánlottad fel áldozatul, taníts meg minket arra a leckére, melyet Illésnek is meg kellett tanulnia. Ne engedd, hogy megelégedjünk annak tudatával, hogy mi a kiválasztottak közé tartozunk, hanem szítsd fel bennünk kegyelmeddel a vágyat a bűnösök megtérésére, s add, hogy őszinte bűnbánatuk láttán együtt örvendezzünk Veled és Általad az Atyával.

Évközi 11. hét

1Kir 21,1-16
Ezen események után ez történt. Volt abban az időben a jezraeli Nábótnak egy szőlője Jezraelben, Áchábnak, Szamaria királyának palotája mellett. Szólt azért Ácháb Nábótnak, s azt mondta: ,,Add nekem szőlődet, hogy zöldségeskertet csináljak magamnak belőle, mivel szomszédságomban, a házam mellett van, s én egy jobb szőlőt adok érte neked, vagy ha inkább úgy tetszik, annyi értékű ezüstöt, amennyit ér.” Nábót azt felelte neki: ,,Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét!” (...) Polgártársai, a vének és a főemberek, akik vele a városban laktak, úgy is cselekedtek, amint Jezabel meghagyta nekik, s amint meg volt írva a levélben, amelyet nekik küldött: böjtöt hirdettek, s Nábótot a nép elsői közé ültették, s odavittek két ördögfia embert, s leültették őket vele szemben, s azok, tudniillik ezek a szinte ördögi emberek, ezt a tanúságot mondták ellene az egész sokaság előtt: ,,Káromolta Nábót Istent s a királyt” – amiért is kivitték őt a városon kívülre, s agyonkövezték. (...) Amikor Jezabel meghallotta, hogy Nábótot megkövezték, s az meghalt, ő így szólt Áchábhoz: ,,Kelj fel, s foglald el a jezreeli Nábót szőlőjét, aki nem hallgatott rád, és nem akarta azt pénzért odaadni, mert Nábót nem él, hanem meghalt.” Amikor ezt Ácháb meghallotta, azt tudniillik, hogy Nábót meghalt, felkelt, s lement a jezreeli Nábót szőlőjébe, hogy elfoglalja.
Mt 5,38-42
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.

Nekünk, vallásos, hívő embereknek is szólnak az olyan véres történetek, mint amelyet a mai Olvasmányban olvasunk, s arra figyelmeztetnek, hogy az isteni törvény legkisebb megszegése, a felebarát ellen elkövetett legcsekélyebb bűn is egy-egy lépés a gyilkosság felé. Hiszen a bűn sohasem elszigetelt cselekedet, hanem lavinaszerű láncreakciót előidéző jelenség; minél jobban belebonyolódik az ember, annál tehetetlenebbül sodródik, s annál jobban kényszerítve érzi magát, hogy folytassa, amit elkezdett. A gyilkosság pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, mert a bűnösnek elviselhetetlenül útjában lesz az igaz, és céljai elérésére, lelkiismeretének megnyugtatására nem talál már más módot, mint a fizikai megsemmisítést. És itt nemcsak az őrült diktátorok által levezényelt koncepciós perekre és tömeges kivégzésekre kell gondolnunk, hanem a hasonló nagyságrendű magzatgyilkosságokra is, vagy az eutanáziára, melyeknek hátterében ugyanaz a gátlástalan, megfékezhetetlen önzés húzódik meg.
Felmerül a kérdés, mi az egyén felelőssége egy olyan társadalomban, amely szentesíti a gyilkosságnak durvább vagy kifinomult formáit? Lehet-e ez alól kivonnunk magunkat? Remélhetünk-e felmentést és kíméletet megalkuvásaink miatt? Emberinek nevezhető-e egyáltalán az az élet, amely mások erőszakos halálából sarjad? Ha mindezt becsületesen végiggondoljuk, nemigen juthatunk más következtetésre, mint hogy az emberi léthez – nemcsak a keresztény, hanem egyáltalán: az emberhez méltó léthez – ebben a bűntől sebzett világban a vértanúság lehetősége szükségszerűen hozzátartozik.
Urunk Jézus, segíts minket Szentlelkeddel, hogy többre törekedjünk, mint a mindenáron való túlélésre, mely kifordít önmagunkból, és megfoszt emberi méltóságunktól. Add meg, kérünk, az állhatatosság és a Hozzád való hűség kegyelmét, mely akkor, mikor erőszakot szenvedünk, képessé tesz felülemelkedni az erőszak logikáján, és a Te értünk vállalt áldozatod halált legyőző erejéről s a győztes feltámadás reményéről tanúskodik.

Szentháromság vasárnapja

Péld 8,22-31
Az Úr szerzett engem útjai elején, kezdetben, mielőtt bármit is alkotott. Öröktől fogva rendelt engem, ősidők óta, még a föld előtt. Nem voltak még tengerek, én már fogantattam, még nem törtek elő a vízben dús források, még nem álltak a hegyek súlyos tömegükben, a halmok előtt születtem. Még nem teremtette meg a földet és a folyókat és a földkerekség sarkait, amikor az eget felállította, már ott voltam, amikor biztos törvénnyel kört vont a mélység színe fölé. Amikor a fellegeket odafenn megerősítette, és kimérte a vízforrásokat. Amikor a tengert körülvette határával, és törvényt szabott a vizeknek, hogy át ne hágják határaikat. Amikor a föld alapjait megvetette, ott voltam mellette, mindent elrendeztem, és gyönyörködtem nap-nap után, színe előtt játszadoztam mindenkor. Játszadoztam a földje kerekségén, és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni.
Róm 5,1-5
(…) A mi Urunk, Jézus Krisztus által megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk, és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudva, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.
Jn 16,12-15
„Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.”

Az utolsó vacsorán Urunk Jézus előbb azt állítja, hogy mindent tudtul adott nekünk, nem sokkal később pedig azt, hogy még sok mondanivalója lenne számunkra. E látszólagos ellentmondás feloldása ott van, hogy a Szentlélek egy más szinten folytatja a Jézus által adott kinyilatkoztatást. Nem új igazságokat közöl, hanem Jézus tanításából – amely az Atya üzenete – veszi mindazt, amit mond, mégis eljövetele nélkül Jézus igéje és az Atya igéje nem lehetne igazi, egyetemes örömhír, mert a legmélyebb és legizgalmasabb, de rejtett valóságot hozza a felszínre az Úr tanításából: az Atya és a Fiú kapcsolatát, mely őbenne áll fenn. Az Úr Jézus egész tanítása, s főként ígéretei érvényüket vesztenék, sőt visszájukra fordulnának a nélkül a Szentlélek által kinyilatkoztatott igazság nélkül, hogy Jézus Krisztus az istenség második személyeként egylényegű az Atyával és a Szentlélekkel. Ezzel egyben azt is feltárja, hogy kicsoda nekünk Jézus Krisztus: nem csupán próféta, vallásalapító, hanem Isten, aki magára vette a mi emberi természetünket. És végül feltárja azt is, hogy milyen értéke van az ő kiontott vérének, melyet bűneink bocsánatára ajánlott fel.
A Szentlélek működésének lényege, hogy a jézusi kinyilatkoztatás mélyszerkezetét, a három isteni személy egymáshoz és hozzánk való viszonyát nyilvánítsa ki mindabban, amit Jézus mondott és cselekedett, s a felszínre hozza a szentháromságos életet a keresztény közösség hétköznapjaiban. A Szentlélek a személyesség, a személyes kapcsolatok felragyogtatója, mert ő maga a szeretet. Isten szentháromságos életét nyilatkoztatja ki a szerelemben és a barátságban, a hitvestársak és a szülők és gyermekek közti szeretetben, s a mennyországot mint az Istennel és egymással való örök szeretetkapcsolatok boldog szövedékét kínálja fel nekünk.
Dicsőítünk Téged, mennyei Atya, aki szent Fiad által kinyilatkoztattad nekünk irántunk való szereteted mérhetetlen mélységeit. Dicsőítünk Téged, Jézus Krisztus, aki halálod és feltámadásod, valamint a Szentlélek elküldése által Isten belső életének részesévé tettél bennünket. Dicsőítünk Téged, Szentlélek, akiben képességet kaptunk, hogy Isten szeretetével szeressük viszont az Atyát és szeressük egymást. Áldott légy, Atya és Fiú és Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, élő, igaz Isten!

Szent Barnabás apostol

ApCsel 11,21b-26;13,1-3
Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek. Az antióchiai egyházban több próféta és tanító is volt, köztük Barnabás és Simon, akit Nigernek neveztek, a cirenei Lúciusz, továbbá Manaén, Heródes negyedes fejedelem tejtestvére, és Saul. Miközben ezek az Úr szolgálatát végezték és böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: „Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket!” Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, azután útnak indították őket.
Mt 10,7-13
Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne legyen se aranyatok, se ezüstötök, sem rézpénz az övetekben, sem úti tarisznyátok, se két köntösötök, se sarutok, se bototok! Méltó ugyanis a munkás az eledelére. Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok ott, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok.

A hivatások ügye nemcsak Isten ügye, hanem a miénk is. Isten országának kibontakozása nem felülről vezérelt program, hanem emberi kapcsolatokon, szabad döntéseket és kezdeményezőkészséget igénylő cselekvéseken keresztül valósul meg. A hivatások ébresztése Isten dolga, de az Isten ébresztette hivatások ápolása és nevelése a mi feladatunk. Ennek egyik nélkülözhetetlen feltétele az Apostolok cselekedeteiben ma olvasott együttes tanúságtétel, közös igehirdetés. Fontos, hogy az ifjú levita tartozzon valakihez, aki már régebb óta az apostolkodásban dolgozik, és együtt hirdessék az igét. Az Isten igéje ugyanis nem csupán munkatársakat nevel, hanem a legmélyebb testvériséget alakítja ki közöttük, amely felülmúlja a vér szerinti összetartozást is. Az apostolutód nevelésének megvan a maga belső törvénye, amit még nyilvánvaló külső szükségre hivatkozva sem szabadna felrúgni, fiatal papokat idő előtt egyedül hagyva egy vidéki plébánián, esetleg még fél tucat filíát is a nyakukba varrva.
A másik, nem kevésbé fontos dolog Isten imádása és a böjt, vagyis a test és a lélek teljes megnyílása, hogy meghalljuk és helyesen értsük a Szentlélek szavát, és a megfelelő személyeket válasszuk ki a különféle szolgálatokra. Az együtt végzett imádság és böjtölés tisztánlátással, érdek nélküli figyelemmel, belső szabadsággal ajándékozza meg a közösséget, mely nélkül nem lehet igazán jó döntést hozni. Ha azonban egy keresztény család, szerzetesi közösség, egyházközség tagjai hol a Szentlélekre hallgatnak, hol meg saját elgondolásaikat követik, ott hamarosan külső-belső zűrzavar támad. Csak a következetesen a Lélek utasításaira figyelő közösség vállalkozhat olyan nagy feladatra, mint a pogányok megtérítésének Barnabás és Saul napjaitól a mai napig és az idők végéig tartó hatalmas missziója.
Urunk, Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy komolyan vegyük azt a küldetést, melyet választott szolgáidra bíztál, s ne restelljünk imádkozni és böjtölni, így téve készségessé szívünket a Lélek sugallatainak meghallására, és támogatva testvéreinket, akiket az igehirdetés munkájára hívtál.

Évközi 10. hét

1Kir 19,9a.11-16
Amikor odaért, megszállt a barlangban. Ekkor íme, az Úr szózatot intézett hozzá, e szavakkal: ,,Mit művelsz itt, Illés?” Azt mondta erre neki: ,,Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,” s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása. Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába. Ekkor íme, egy hang szólt hozzá, s azt mondta: ,,Mit művelsz itt, Illés?” Ő azt felelte rá: ,,Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a seregek Istenéért, mert Izrael fiai elhagyták szövetségedet, lerontották oltáraidat, megölték prófétáidat karddal, egyedül én maradtam meg, s most nekem is életemre törnek, hogy elvegyék.” (...)
Mt 5,27-32
Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: „Ne paráználkodj!” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott vele a szívében. Ha pedig a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész testedet a gyehennára vessék. És ha a jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész tested a gyehennára jusson. Azt is mondták: „Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet.” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét – kivéve a paráznaság esetét –, házasságtörővé teszi, és aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör.

Mi, bűnös emberek tudva-tudatlanul folyton azon mesterkedünk, hogy Istent saját dicsőségünk elősegítőjévé, eszközévé tegyük. Ez a törekvés nem egy kicsit más, mint amit Isten akar, hanem homlokegyenest az ellenkezője. Emiatt kétszeresen fájdalmas és megbotránkoztató, ha az Egyházban ugyanaz a becsvágy, karrierizmus, hatalomra törés érvényesül, mint amelynek törvényei az istentelen világot is uralják, csak ráadásul vallási köntösbe bújtatva, Istenre, Jézus Krisztusra és az evangéliumra hivatkozva.
Ezért nagy áldás számunkra a beersebai puszta tapasztalata, mellyel Isten nem megalázni akar minket, hanem felkészíteni arra, hogy kinyilatkoztassa nekünk végtelen gyöngédségét, irgalmát, szelídségét. Mert hogyan is ismerhetnénk fel az enyhe szellő suttogásában az Úristen jelenlétét mindaddig, míg a mi szívünk kemény, irgalmatlan és másokra villámokat lehívó? Előbb össze kell törnünk, meg kell ízlelnünk a kiszolgáltatottságnak a halálhoz hasonló feneketlen mélységét, és megtanulnunk alázatosan könyörögni az egyetlen szabadító Istenhez. Kármeltől Hóreb hegyéig Beerseba pusztáján vezet az út...
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy amikor megengeded, hogy tekintélyünk egy pillanat alatt odalegyen, dicsőséges művünk összedőljön, és akár még életünk is veszélybe kerüljön, valójában irgalmat gyakorolsz velünk, és szeretetedről adsz kinyilatkoztatást nekünk. Segíts felismernünk ezekben a történésekben, fájdalmas tapasztalatokban a szabadulás útját, mert jobb nekünk, ha valamit elveszítünk ebben a földi életben, mint az, hogy épségben megússzuk, de a lelkünk kárát vallja, s az üdvösségünk veszélybe kerüljön.

A mi Urunk, Jézus Krisztus, az örök Főpap

Zsid 10,12-18
Testvéreim! Krisztus csak egy áldozatot mutatott be a bűnökért, és örökre helyet foglalt az Isten jobbján. Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt. Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. Ezt bizonyítja a Szentlélek is, amikor így szól (Jeremiás próféta által): Ez az a szövetség, amelyet ama napok után kötök velük, mondja az Úr. Törvényemet szívükbe írom és elméjükbe vésem, bűneikre és engedetlenségükre nem gondolok többé. Ahol pedig ezek a bűnök már bocsánatot nyertek, ott nincs többé szükség a bűnért való áldozatra. Testvérek, Krisztus véréért megvan tehát a reményünk, hogy beléphetünk a szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk. Főpapunk is van, akit Isten az ő népe fölé rendelt. Járuljunk hát hozzá őszinte szívvel, hitből fakadó bizalommal, hiszen szívünk megtisztult a rossz lelkiismerettől, és testünket is tiszta víz mosta le. Tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette.
Lk 22,14-20
Amint elérkezett a húsvéti vacsora órája, Jézus asztalhoz ült apostolaival együtt. Így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, és osszátok szét magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlőtő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.” Azután kenyeret vett a kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.”

Az értünk emberré lett Üdvözítőt arra küldte és arra szentelte fel az Atyaisten a Szentlélek által, hogy az ő képe legyen a világban, és hitelesen kinyilatkoztassa őt. Jézus pedig hűségesen teljesítette ezt a küldetést, egészen odáig, hogy a rá váró kínszenvedést és kereszthalált is ellenségeiért s a bűnök bocsánatára ajánlotta fel. „Szentmiséje”, áldozatbemutatása során meg kellett tapasztalnia a legmélyebb testi-lelki szenvedést, az Istentől és embertől való teljes elhagyatottságot, de ezeket nem tehetetlenül elszenvedte, hanem az Atya iránti hódolata szolgálatába állította. Paradox módon éppen a halála előtti pillanatban, amikor utolsó szavával: „Beteljesedett!” bejelentette az Ite missa est-et, nyilvánult ki a legjobban, hogy benne lakik az istenség egész teljessége.
Ebben a szeretet cselekedeteiben megmutatkozó áldozati szférában van minden emberi élet értelme. Ezen belül a krisztusi papság különösen is konszekrált, áldozati életforma. A pap nemcsak akkor pap, amikor misézik, prédikál vagy gyóntat, hanem egész lényével hasonulnia kell az áldozatot bemutató Főpaphoz és tökéletes Áldozathoz, testében-lelkében megjelenítve, hogy kizárólagosan Istenhez tartozik. Persze, bűntől sebzett emberi természetünk ettől ösztönösen visszariad. De régi és mai szentek egész sora tanúsítja, hogy aki komolyan keresi és követi Isten akaratát, igaz tapasztalatot szerez arról, hogy Krisztus áldozatában részt venni még ha olykor fájdalommal jár is, mérhetetlen boldogság forrása.
Urunk, Jézus Krisztus, örök Főpap, hálát adunk Neked az Egyház mélyén lévő isteni miliőért, a kinyilatkoztatás és a szentségek világáért, amely által minket is meg akarsz szentelni az igazságban, hogy részt vehessünk örök áldozatodban. Tégy minket alkalmassá Szentlelkeddel nemcsak arra, hogy hirdessük szent evangéliumodat, hanem arra is, hogy Neked átadott életünkkel kedves áldozatot mutassunk be Istennek, az Atyának, a világ üdvösségéért.

Évközi 10. hét

1Kir 18,20-39
Ácháb elküldött Izrael valamennyi fiához, s egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyére. Ekkor Illés odalépett az egész nép elé és azt mondta: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt.” A nép azonban egy szót sem felelt neki. Erre Illés azt mondta a népnek: „Én maradtam meg egyedül az Úr prófétái közül: Baál prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjatok nekünk két fiatal bikát, aztán ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, s vágják darabokra, s tegyék a fára, de tüzet ne tegyenek alája: én pedig majd a másik bikát készítem el és teszem a fára, s tüzet szintén nem teszek alája. Hívjátok segítségül isteneitek nevét, én meg majd segítségül hívom az én Uram nevét, s amelyik Isten tűz által meghallgat, az legyen az Isten.” Erre az egész nép azt felelte: „Helyes indítvány!” Azt mondta tehát Illés Baál prófétáinak: „Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát, s készítsétek el – elsőknek, mert ti vagytok többen –, s hívjátok segítségül isteneitek nevét, de tüzet ne tegyetek alája.” Miután ők átvették a bikát, amelyet nekik odaadott, elkészítették, s reggeltől délig hívogatták Baál nevét, s azt mondták: „Baál, hallgass meg minket.” De nem jött egy hang sem, s nem felelt senki sem, hiába ugrándoztak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor aztán már délre járt, így gúnyolódott velük Illés: „Hangosabban kiáltsatok, hiszen isten ő! Talán éppen beszélget, vagy a fogadóban van, vagy úton, vagy bizony tán alszik, hadd ébredjen fel.” Hangosabban kiáltoztak tehát és szokásuk szerint késekkel s tőrökkel vagdalták magukat, amíg el nem borította őket a vér. Amikor aztán elmúlt a dél, és prófétálásuk közben eljött az az idő, amikor az ételáldozatot szokták bemutatni, s nem hallatszott egy hang sem, és nem felelt és nem hallgatta meg az imádkozókat senki sem, azt mondta Illés az egész népnek: „Gyertek hozzám.” Amikor aztán a nép eléje járult, helyreállította az Úr lerombolt oltárát – vett ugyanis tizenkét követ, Jákob fiai törzseinek száma szerint, akihez szólt az Úr szava: „Izrael legyen a neved,” és oltárt épített e kövekből az Úr nevében –, s mintegy két barázda széles vízárkot készített az oltár köré, aztán elrendezte a fát, földarabolta a bikát, rátette a fára és azt mondta: „Töltsetek meg négy vedret vízzel, s öntsétek rá az egészen elégetendő áldozatra, meg a fára.” Aztán ismét azt mondta: „Másodszor is tegyétek meg ezt.” Amikor másodszor is megtették, azt mondta: „Harmadszor is tegyétek meg ugyanezt.” Megtették harmadszor is, úgyhogy folyt a víz az oltár körül, s az árok medre is megtelt. Amikor aztán eljött az egészen elégő áldozat bemutatásának ideje, odalépett Illés próféta, s azt mondta: „Uram, Ábrahámnak, Izsáknak s Izraelnek Istene, mutasd meg ma, hogy te vagy Izrael Istene, meg hogy én a te szolgád vagyok és hogy a te parancsodra cselekedtem mindezt. Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem, hogy megtanulja e nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, s hogy te térítetted vissza ismét szívüket.” Ekkor lecsapott az Úr tüze, és megemésztette az egészen elégő áldozatot, meg a fát, a köveket és a port, s felitta a vizet, amely az árokban volt. Amikor látta ezt az egész nép, arcára borult, s azt mondta: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!”
Mt 5,17-19
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.

A mai Olvasmányban szereplő jelenet első olvasatra Isten dicsőségének kinyilvánulása és Illés próféta győzelme. A valóságban azonban ez csak a bűnbeesett ember eltorzult képe Isten dicsőségéről és hatalmáról. Illés győzelme ezért szükségszerűen bukásba torkollik: győzelmi mámorában a Kármel-hegyi áldozat után mind egy szálig megöleti Baál prófétáit, utána viszont menekülnie kell Jezabel haragja elől, s hamarosan odáig jut, hogy már saját halálát kívánja. Isten azonban elvezeti Hóreb hegyére, és ott az enyhe szellő suttogásában kinyilatkoztatást ad neki dicsőségének egészen más természetéről.
Jézus keresztje mellett a farizeusok és írástudók a Kármel-hegyi áldozathoz hasonló erődemonstrációt vártak: „Szállj le a keresztről, és hiszünk neked!” Jézus azonban nem megy bele ebbe a logikába, mert ha megtenné, ellenfelei nem neki hinnének, legfeljebb beteg és megalomániás istenfogalmukat látnák bizonyítva. Jézus nem azt akarja, hogy meggyőződvén isteni hatalmáról engedelmesen felsorakozzunk mögötte, mert ez nem hit és nem megtérés lenne, hanem csak az erő elismerése. Hogy kinyilvánítsa Istennek a gyöngeségben megmutatkozó erejét, Jézus ugyanazt a jelet használja, mint amelyet Illés megtapasztalt Hóreb hegyén: az enyhe szellővel, utolsó leheletével nyilatkoztatja ki Isten jelenlétét és Istennek a mi hatalomról alkotott fogalmunktól gyökeresen eltérő mindenhatóságát.
Urunk Jézus, Te nem erővel kikényszerített „megtérést” kívánsz tőlünk, hanem arra hívsz, hogy szívből Hozzád forduljunk. A Te törvényt és prófétákat beteljesítő szent halálod és feltámadásod által taníts meg arra, hogy Isten ereje más, mint ahogy mi elképzeljük, s hogy életünk csúcspontja nem a Kármel, hanem a Hóreb hegye. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ahelyett, hogy a tüzes istennyilát akarnánk lehívni az égből, Szentlelked tüzétől lángra lobbantva tegyünk tanúságot a Te szereteted mindennél erősebb hatalmáról.

Évközi 10. hét

1Kir 17,7-16
Napok múltával azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. Ezért az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: ,,Kelj fel, s eredj a szidoniak Száreftájába, s tartózkodj ott: íme, meghagytam ott egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged.”' Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: ,,Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.”' Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: ,,Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.”' Az ezt felelte: ,,Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.”' Azt mondta neki Illés: ,,Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ,,Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.” (...)
Mt 5,13-16
Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Az ókori ember szemében a férfi magasabb rendű lény, mint a nő; az izraelita szemében az izraelita, mint a pogány; a házasember, mint az özvegy. Ez a Szidon vidéki özvegyasszony tehát Illés próféta szemében háromszorosan is lenézett, az emberi élet legmélyebb pontján áll. Isten mégis azt akarja, hogy éppen tőle kérjen és kapjon segítséget, mert meg akarja tanítani neki, hogy a legkisebbnek az irgalmas szeretetére is rászorul. Illés nem szerezhetne hiteles tapasztalatot Isten irgalmasságáról és nem tehetne tanúságot róla, ha nem élné át ezt a kiszolgáltatottságot.
És nemcsak a prófétaképzésnek, hanem a kereszténnyé válásnak is kihagyhatatlan állomása annak tapasztalata, hogy ki vagyunk szolgáltatva másoknak, rászorulunk egy másik ember – sokszor a pogány, a kívülálló, a lenézett – segítségére. Az irgalmasság e leckéje nélkül a kicsiny, a nyomorult, a rászoruló iránti részvétünk, irgalmasnak gondolt cselekedetünk könnyen lehet, hogy csak önelégült és bántó leereszkedés lesz.
Urunk Jézus, Te őszinte irgalommal hajoltál le a kicsinyhez, amikor Szidon vidékén járva megkönyörültél egy pogány asszonyon, és állhatatos könyörgését hallva meggyógyítottad gyermekét. Te magad vagy a világ világossága és a föld sója, mi viszont önmagunktól sötétség és íztelenség vagyunk, s irgalmunk gyakran csak a gőg álcázott formája. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy megtanuljuk az irgalmasság leckéjét, isteni természetedből részesedve valóban irgalmas szívű testvérekké váljunk, s ezáltal felragyogtathassuk az igazi reményt a sok hamis csillogástól, mesterséges íztől megcsömörlött, kiábrándult és fásult világnak.

A Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja

ApCsel 1,12-14
Ekkor visszatértek Jeruzsálembe a hegyről, amelyet Olajfák hegyének hívnak, s amely Jeruzsálem mellett egy szombatnapi járásra van. Amikor beértek, felmentek a felső terembe, ahol időzni szoktak: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, és Simon, a buzgó, végül Júdás, Jakab testvére. Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt.
Jn 19, 25-27
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.

Mária életét hármas Pünkösd foglalja keretbe, melynek során egyre hatalmasabb méretekben tölti be őt a Szentlélek. Első Pünkösdje, Lélek-kiáradása nem más, mint szeplőtelen fogantatása. Test szerint ugyan ő is Ádám ivadéka, de Isten, mivel szent Fia édesanyjául rendelte, léte első pillanatában belehelyezte a megváltás erőterébe. Nem kellett megkeresztelkednie, a Szentlélek már fogantatásakor betöltötte, és kegyelemmel teljessé tette. Második Pünkösdje csodálatos, szűzi foganása, amikor a Szentlélek erejéből méhébe fogadta Isten egyszülött Fiát. Harmadik Pünkösdje pedig akkor következett el, amikor Jézus mennybemenetele után együtt imádkozott az apostolokkal, s Krisztussal való egyedülálló kapcsolata, mely a Szentlélekben állt fenn, rájuk is kiáradt, s rajtuk keresztül mindazokra, akik hisznek Jézus Krisztusban és megkeresztelkednek.
A Szeplőtelen Szűz és János apostol, a szeretett tanítvány azok, akik mindenki másnál közelebb voltak Jézushoz ezen a földön. Mária karjában tarthatta és magához szoríthatta a Magasságbeli örök Fiát, János pedig hallgathatta az Üdvözítő istenemberi szívének dobogását az utolsó vacsorán. És együtt álltak a kereszt alatt, s hallották Jézus végrendeletét, melyben Jézus a szeretett tanítvány személyében az összes tanítványt és minden embert Mária gondjaira bízott. Mert bár fizikai értelemben a tanítvány fogadta a házába Máriát, valójában a Szent Szűz fogadta be János apostolt hitének csodálatos, Istenre hangolt, ártatlan és tiszta világába, mely egyedül volt Isten tetteihez méltó hit a földön. Így jött létre Mária és a tanítványok között az a szövetség, mely nem a testen és a véren alapszik, hanem a hit és a Lélek által az ő Titokzatos Testében áll fenn.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért, hogy Szűz Máriát a mi Édesanyánkul is rendelted, hiszen ő nemcsak emberi, fizikai testedet foganta a Szentlélektől és hozta világra, hanem hitében hordozta, Pünkösd napján pedig mintegy világra szülte Titokzatos Testedet, az Egyházat is. Kérjük, add kegyelmedet, hogy Szűz Mária példájára és közbenjárására eleven legyen bennünk a Szentlélek jelenléte, s mind jobban megtapasztaljuk az Egyház máriás, anyai valóságát.

Pünkösdvasárnap

ApCsel 2,1-11
Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. (...)
Róm 8,8-17
(...) S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által. Ennélfogva, testvérek, nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a Lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás Lelkét, amelyben azt kiáltjuk: „Abba, Atyánk!” Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei – ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.
Jn 14,15-16.23b-26
Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét. Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg igéimet. Az ige pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

A termet, ahol Pünkösd napján együtt voltak az apostolok, a hagyomány joggal azonosítja az utolsó vacsora termével, ahol Jézus Isten szentháromságos benső életének titkát kinyilatkoztatta, s ahol másnapi kivégzését hódolattá és áldozattá alakítva egész emberségét, haláltusáját és halálát beemelte Isten legbensőbb életébe. Vagyis itt történt meg Jézus legnagyobb „szentlelkes” tette, s ez volt az ő megdicsőülése is, mely akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az Atya a Szentlélekkel feltámasztotta őt.
Ha azonban az utolsó vacsorai önfelajánlás már a Szentlélekben ment végbe, akkor kijelenthetjük, hogy a Pünkösd lényege, magja az utolsó vacsorán, az Eucharisztiában nyilvánult meg, s ez a ma ünnepelt, lángoló, különféle nyelveken szóló kiáradás csak annak következménye. A Szentlélek elsődleges megnyilvánulása az Egyház életében is a szentségeken keresztül történik, legfőképpen a szentmisében történő Lélek-lehívás, az epiklézis által, és csak ezután jönnek a csodás gyógyítások, a nyelveken való szólás és a többi karizmák. Hiszen mindezek csak erre a földi életre szólnak, a konszekráció pillanata azonban azzal a pillanattal van kapcsolatban, amikor a Lélek a dicsőséges örök életre támasztotta fel Krisztus testét, vagyis a szentmisében a pap szolgálata által itt és most megkezdődik a holtak feltámadása és a Szentlélekben végbemenő újjáteremtés. Igaz, nincsenek lángnyelvek és szélzúgás, helyette csöndesen alámerülünk az isteni jelenlét tengerének roppant mélységeibe.
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a pünkösdi Lelket, aki jelen van mindennap a szentmisén és mindenütt, ahol kiszolgáltatják szentségeidet. Köszönjük, hogy minden szentségkiszolgáltatás egy kis Pünkösd, ahol a teremtő Lélek működik csodálatos erővel, és nemcsak helyreállítja a teremtés rendjét, hanem már az új teremtést készíti elő, hozza létre bennünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra átengedjük magunkat a Lélek újjáteremtő munkájának, hogy Isten országa bennünk és általunk formálódjék a világban.

Húsvét 7. hete

ApCsel 28,16-20.30-31
Mikor aztán megérkeztünk Rómába, megengedték Pálnak, hogy magánházban lakjon katonai őrizet mellett. Harmadnapra összehívta a zsidók főembereit. Amikor összegyűltek, így szólt hozzájuk: „Testvérek, férfiak, nem tettem ugyan semmit sem a nép vagy az ősi szokás ellen, mégis megkötözve adtak át Jeruzsálemben a rómaiak kezébe. Miután vizsgálatot tartottak ügyemben, el akartak bocsátani, hisz nincs semmi főbenjáró vétkem. Mivel azonban a zsidók tiltakoztak, kénytelen voltam a császárhoz fellebbezni. Nem azért, mintha vádolnám valamivel nemzetemet. Emiatt kértem, hogy lássalak titeket és beszéljek veletek. Ezek a kötelek ugyanis Izrael reménysége miatt vesznek körül engem.” Ő pedig két álló esztendeig ott maradt bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik hozzá betértek. Közben hirdette Isten országát, s bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról.
Jn 21,20-25
Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán a keblére borult, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki téged elárul?” Amikor tehát Péter meglátta őt, megkérdezte Jézustól: „Uram, és ő?” Jézus azt felelte neki: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te csak kövess engem!” Ezért a testvérek között elterjedt a szóbeszéd, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki: „Nem hal meg”, hanem: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele?” Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz mindezekről, és aki ezeket írta. Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága. Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.

Akik a Szentlélekben az Úr iránti szeretet teljességére jutottak, azok Szent Pálhoz hasonlóan bilincset viselnek, ha láthatatlanul is, s bizonyos értelemben egészen egyedül, kizárólag az Úrral vannak. Ez a magány, az Úrhoz való kizárólagos tartozás azonban nem jelent bezárkózást és elszigetelődést. Miközben mozgástere fokozatosan szűkült, cselekvési lehetőségei egyre korlátozottabbak lettek, Pál belülről egyre szorosabban és kizárólagosabban kapcsolódott Krisztushoz, és egyre nagyobb belső szabadságban, egyre bátrabban és akadálytalanabbul tanított Jézusról. Többé már nem ő járt-kelt a világban, hanem hozzá mentek, ő pedig fogadta: elfogadta, befogadta azokat, akik felkeresték, s Krisztussal való azonosságának egyre nagyobb mélységével ajándékozta meg őket.
A halálra úgy tekintett, mint boldog hazaérkezésre a mennyei hazába, de nem sürgette azt, hanem hagyta, hogy az Úr használja még itt a földön, testvérei javára. A módot és az időpontot Istenre bízta, mint ahogy Péternek is meg kellett tanulnia, hogy ezek nem rá tartoznak, az ő dolga csupán az, hogy kövesse Jézust. A szentek élete és halála mind kis Pünkösd: Jézus Krisztus visszatérése a Lélek erejében.
Add meg nekünk Urunk, azt a kegyelmet, hogy amint követésedben egyre jobban előrehaladunk, úgy tárjuk mind szélesebbre testvéreink előtt szívünk kapuját. Segíts, hogy a követés során ne törődjünk a módokkal és az időpontokkal, hanem csak arra törekedjünk, hogy mind jobban hasonuljunk Hozzád, egészen addig, míg csak magunk is kapuvá nem válunk, hogy rajtunk keresztül Te magad léphess be a világba.

Húsvét 7. hete

ApCsel 25,13-21
(…) Fesztusz említést tett a királynak Pálról: „Félix itt hagyott egy fogoly férfit, akinek dolgában a zsidók főpapjai és vénei hozzám fordultak, amikor Jeruzsálemben voltam, és követelték az elítélését. Azt feleltem nekik: A rómaiaknak nem szokásuk, hogy elítéljenek valakit, amíg a vádlottat nem szembesítették vádlóival, és lehetőséget nem adtak neki az önvédelemre, hogy a bűntettek alól tisztázza magát. (…) A vádlók előálltak, de (…) csak holmi vitás kérdéseik voltak ellene a vallásuk dolgában, és valami meghalt Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él. Mivel pedig én nem igazodom el az efféle kérdésben, azt mondtam, hogy akar-e felmenni Jeruzsálembe, hogy ezek ott ítélkezzenek felette. Pál azonban fellebbezett, hogy a császár ítélkezzen fölötte, őrizetben tartottam, amíg el nem küldöm a császárhoz.”
Jn 21,15-19
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Majd másodszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Aztán harmadszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelte: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Ekkor így szólt: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!”

A Pünkösd előtti utolsó két napon a két főapostolt állítja elénk a Szentlélek, hogy ők legyenek Krisztus végsőkig kitartó követésében példaképeink. Pálnak a császárhoz való fellebbezésével kezdetét veszi utolsó útja, mely a vértanúságba vezet. Péternek maga Jézus jövendöli meg, hogy vértanúhalállal dicsőíti meg az Istent. Mire azonban Rómába érnek, mártírhaláluk színhelyére, már nem csupán követői Krisztusnak, hanem egyben megjelenítői is. Ahogy Szent Pál mondja: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Péter pedig halála módjában hasonul Urához: „Ha megöregszel, kiterjeszted karjaidat” – ahogy ő szélesre tárja karjait a kereszten. Ebben a tökéletes azonosulásban a megfeszített és feltámadott Krisztus iránti szeretetük elnyeri teljességét. Többé már nem csupán Jézus nyomában járnak, hanem élő tabernákulumként hordozzák jelenlétét.
Isten szentjei azonban bizonyos tekintetben még az Eucharisztiánál is nagyobb ajándék az Egyháznak és általa a világnak. Az Oltáriszentség ugyanis megszűnik az utolsó napon, Krisztus rejtőző jelenlétét a színről színre látás váltja fel, a szentek azonban megmaradnak, s közösségükben Krisztus jelenléte dicsőségesen kinyilvánul és tökéletes fokra emelkedik.
Urunk Jézus, szentjeid példája által tárd fel előttünk Pünkösd misztériumának végső értelmét és célját, hogy a Szentlélek nemcsak követőiddé akar tenni minket, hanem Magaddá akar alakítani. Hiszen Te a Szentlélekben jöttél vissza, hogy bennünk és általunk légy jelen a világban. Testeddel táplálsz az Eucharisztiában és Lelkeddel éltetsz, hogy mi a Te Testeddé, szentségi jeleddé formálódjunk. Add, hogy engedjünk a Szentlélek gyöngéd, de határozott erejének, mely minket élő ostyává akar változtatni, hogy embertársaink számára ne csak hirdetői, hanem hordozói is legyünk üdvösséget adó jelenlétednek.

Húsvét 7. hete

ApCsel 22,30; 23,6-11
(…) Mivel Pál tudta, hogy egy részük a szadduceusok közül, a többi pedig a farizeusok közül való, felkiáltott a főtanácsban: „Férfiak, testvérek! Farizeus vagyok, és farizeusok fia! A reménység és a holtak feltámadása miatt állok törvény előtt.” Mihelyt kimondta ezt, nézeteltérés támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a sokaság megoszlott. A szadduceusok ugyanis azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mindkettőt vallják. Lett erre nagy lárma. A farizeusok közül ugyanis néhányan felálltak, és harciasan kijelentették: „Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben! Lehet, hogy lélek vagy angyal szólt hozzá.” Mivel a vita elfajult, az ezredes attól tartott, hogy szétszaggatják Pált. Kiadta tehát a parancsot, hogy a katonák jöjjenek le, ragadják ki közülük, és vigyék a várba. (…)
Jn 17,20-26
De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.

Amikor Jézus azt kéri, hogy mi is úgy legyünk őbenne, amint ő az Atyában van, a Szentlélekre utal, a Szentlélek kiáradásáért imádkozik. Amikor a Szentírásban az Atyáról és a Fiúról van szó, mindig oda kell értenünk a Szentlelket is, aki a Szentháromságban a szeretet köteléke, az Atya és a Fiú közös, egyetlen élete, s rejtetten, mintegy inkognitóban, utalásszerűen és kötőszavakba rejtőzve szeret jelen lenni. Ő az, aki az emberi személyek között is megvalósítja a legmélyebb egységet. Jézus kérését a benne hívők egységéért az Atya már teljesítette, hiszen ugyanazon isteni természet részesei lettünk mindnyájan a Szentlélekben, vagyis az Egyház ontológiai mélysége már megvalósult. Hogy a történelem folyamán kialakult megosztottsága megszűnjék, ezt a már létező egységet kellene felszínre hoznunk, vállalnunk életünk mindennapjaiban, erkölcseiben, döntéseiben.
Ám a Szentlélek nem csupán megvalósítja a Krisztus nevében megkereszteltek egységét, hanem feltárja a krisztusellenes világ megosztottságát is. Szent Pál a mai Olvasmányban a Szentlélek sugallatára – aki Jézus ígérete szerint segítségünkre siet szorult helyzetünkben és megtanít arra, mit kell mondanunk – egyetlen mondatával rátapint az ellenfelei közti ellentétre, és szembefordítja őket egymással. Az ő egységük csupán a felszínen létezik: mindössze az köti őket össze, hogy Jézus ellen vannak – mint ahogy Pilátus és Heródes is jó barátok lettek Jézus elfogatása után –, a mélyben azonban ellentmondások feszülnek közöttük.
Urunk Jézus, segíts kegyelmeddel, hogy ha Miattad nehéz helyzetbe kerülünk, bátran hagyatkozzunk a Szentlélekre, s az ő erejében tanúskodjunk Rólad. Add, hogy a Lelket befogadva és indításainak engedelmeskedve munkálkodjunk az Egyház egységén, úgy, hogy egészen a keresztig, sőt a kereszten túl is vállaljuk testvéreinkkel azt az egységet, amelyet a Szentlélek már létrehozott bennünk, s ugyanakkor felszínre hozzuk az Egyház ellenségeinek végzetes megosztottságát.

Húsvét 7. hete

ApCsel 20,28-38
Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett. (…) Őrködjetek azért és tartsátok emlékezetben, hogy három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket. Most pedig Istennek ajánllak titeket, és az ő kegyelme igéjének. Neki van hatalma, hogy gyarapodást és örökséget adjon az összes megszentelt számára. Nem kívántam el senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját. Magatok tudjátok, hogy ezek a kezek dolgoztak meg azért, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak. Mindenben megmutattam nektek, hogy így kell fáradozni, segíteni a gyöngéken, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (…)
Jn 17,11b-19
Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Közöltem velük igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, ahogy én sem vagyok a világból. Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban.

Isten a föld porából, e világ anyagából alkotta Ádámot, de azzal, hogy orrába lehelte az élet leheletét, Istenre képes lénnyé tette, aki öntudatlanul bár, de részesült Isten Szentlelkéből. Pünkösdkor pedig már úgy közölte velünk a Szentlelket, hogy benne kinyilatkoztatta szentháromságos isteni életét, és ebbe az életbe emelt be minket is. Milyen kár, hogy ezek után a Pünkösd csak harmadrangú ünnep az életünkben! Pedig az Atyaisten szemszögéből éppen hogy Pünkösd a legnagyobb ünnep, az igazi Karácsony, hiszen ekkor születtünk az ő gyermekeivé, valóságos kis Krisztusokká; s az igazi Húsvét, amikor meghalva a bűnnek a Szentlélekben új életre támadtunk.
Nem a világból valók vagyunk, mégis a világban élünk, s ez a világban való létünk sincs a Szentlélek nélkül. Hiszen nemcsak az efezusi egyház elöljáróira érvényes, hogy a Szentlélek rendelte őket testvéreik szolgálatára, hanem minket is a Szentlélek küld a ránk bízottakhoz. A házasság szentségében férj és feleség arra kapnak küldetést, hogy a szeretet állandó Pünkösdjét ajándékozzák egymásnak és gyermekeiknek. A pap a szentmisében, az igehirdetésben és minden szentségkiszolgáltatásban a Szentlelket hívja és őt közvetíti a híveknek. A szerzetes pedig, aki fogadalmai által a Szentlélek tulajdonává válik, prófétai odaadásán keresztül ragyogtatja fel Pünkösd titkát. A világban való létünk tehát nem áll ellentétben istengyermeki, szentlelkes életünkkel, hiszen magának a létezésnek is pünkösdi struktúrája van.
Urunk Jézus, tölts el bennünket Szentlelkeddel, aki a kapocs Isten és miközöttünk, s egyben kapocs köztünk és a világ között is, amely Isten ajándéka. Add, hogy a Lélekben szemléljük a teremtést, benne értékeljük a világ javait, s benne várjuk az új eget és az új földet, melyet megígértél nekünk.

Húsvét 7. hete

ApCsel 20,17-27
Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit. Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. (…) Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.”
Jn 17,1-11a
Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. (…)”

Sokszor hallani szülők, nevelők szájából mintegy önigazolásképpen, hogy ők mindent megtettek azért a gyermekért, s lám, mégis mi lett belőle... De vajon valóban mindent megtettek? Azzal, hogy anyagi jólétet teremtettek számukra, hogy megtanították őket bizonyos ismeretekre – akár teológiaiakra is –, és ellátták őket jó tanácsokkal, hogy boldogulni tudjanak az életben, vajon teljesítették a rájuk bízott feladatot, s elmondhatják Szent Pállal: „Nem szárad rajtam senkinek a vére sem”?
Semmilyen igazságot, de főként a Jézustól kapott teljes igazságot nem lehet másképp másképp átadni, mint hogy magunk is arra tesszük fel egész életünket. Aki nem vállalja az életszentség keskeny útján való járást, hiába tesz meg mindent, végül is visszariad attól, hogy Isten akaratát teljes egészében feltárja a rábízottak előtt, hiszen ő maga sem akarja teljes egészében megismerni. Tanítása és élete között nincs teljes megfelelés, s ez azt sugallja, mintha lehetne úgy élni, hogy Isten nem mindig és nem mindenben Isten az ember számára. A ránk bízott munkát csak akkor végezzük el egészen, ha a krisztusi kinyilatkoztatást úgy adjuk át gyermekeinknek, tanítványainknak, hogy lássák rajtunk, hogy ez áll életünk középpontjában. Ezek után mellékes, hogy milyen módon halunk majd meg, hogy lesz-e alkalmunk ünnepélyesen elbúcsúzni szeretteinktől. Akkor halálunk nem hatálytalanítja, hanem pecsétjével hitelesíti és végérvényessé teszi tanúságtételünket.
Urunk Jézus, Te nem csupán szavaiddal beszéltél az Atyáról, hanem egész életeddel tanúságot tettél róla, magadat mindenestől őrá bízva és a halált is vállalva érte. Apostolod, Szent Pál sem csak szóval hirdette a Te igazságod, hanem Érted kész volt mindent elviselni: fáradalmakat, hajótörést, gúnyt, üldözést, ütlegeket és végül a vértanúságot is. Adj nekünk állhatatosságot, hogy a ránk bízott küldetést lelkiismeretesen véghez vigyük, és életünkkel, halálunkkal egyaránt Rólad tanúskodjunk.

Húsvét 7. hete

ApCsel 19,1-8
Amíg Apolló Korintusban volt, Pál bejárta a felső tartományokat, aztán Efezusba jött, s néhány tanítványra talált. Ezeknek azt mondta: „Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek?” Azok azonban azt felelték neki: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” Ő erre megkérdezte: „Hogyan vagytok hát megkeresztelve?” Azok így feleltek: „János keresztségével.” Erre Pál azt mondta: „János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.” Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Pál rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak. Azután bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról.
Jn 16,29-33
Tanítványai erre azt mondták: „Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédet mondasz. Most tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél.” Jézus azt felelte nekik: „Most hiszitek? Íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.”

Életünk folyamán minden nagyobb isteni kegyelem befogadását egy bizonyos Mennybemenetel és Pünkösd közti, „már nem látom és még nem érzem” állapot előzi meg. Ezek a napok megízleltetik velünk azt a sötétséget, magányt és ürességet, amely a teremtés előtt volt, a kezdeteknek azt a félelmetes csöndjét, amikor Isten Lelke még nem lebegett a vizek fölött. És megtapasztaltatják velünk azt a légszomjat, amelyet Isten távolléte okozhat a lelkünkben. Az Úr közelségének hiánya olyan tátongó űrt hasít keresztény életünkbe, melyet nem tölthet be senki és semmi. Lelki fejlődésünk velejárója ez, annak jele, hogy a kisebb szeretetből a nagyobba lépünk, pontosabban léptünk át.
Már az is nagy kegyelem, ha egyszer csak felismerjük, hogy nem természetünk fogyatkozásai, bűnös hajlamaink a mi legnagyobb gyöngeségünk, hanem az, hogy nem tudunk szeretni és nem tudunk imádkozni. És ezzel egy időben arra is rádöbbenünk, hogy semmire sem vágyunk jobban, mint megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, és úgy imádkozni, ahogy ő imádkozott. Nem konkrét tettekről és nem konkrét imádságokról van itt szó, hanem arról az élő forrásról, ahonnan minden imádságunknak és jócselekedetünknek fakadnia kell: a Szentlélekről.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy életünk Mennybemenetel és Pünkösd közti napjaiban hűségesen várakozzunk és virrasszunk, míg erő nem tölt el minket a magasságból. Ne engedd, hogy elmerüljünk a reménytelenségben, hogy visszaforduljunk az életszentség útján, hogy elhagyjuk őrhelyünket, ahová állítottál! Szakítsa fel szívünkben a viszontszeretet és az imádság forrását a Vigasztaló eljövetele, aki a lelkünkön sebet ejtő felismerést, hogy sokkal gyöngébbek, rosszabbak és tehetetlenebbek vagyunk, mint ahogy valaha is gondoltuk, azzal a kegyelmi tapasztalattal gyógyítja, hogy Te sokkal, de sokkal jobban szeretsz minket, mint ahogy valaha is el tudtuk képzelni.

Urunk Mennybemenetele

ApCsel 1,1-11
Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (…)
Ef 1,17-23
Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.
Lk 24,46-53
Azt mondta nekik: „(…) Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.

A Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be Szent Lukács, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok cselekedeteit kezdi: Jézus mennybemenetelével. De Szent Lukács két könyve abban is egy, hogy mindegyiket végigkíséri a Szentlélek jelenléte: ő az, akinek erejéből Mária méhében testet ölt az örök Ige, s akinek erejében Pünkösd napján megszületik Krisztus Titokzatos Teste, az Egyház. Szent Lukács írja Jézusról, hogy amikor csodát tett, erő áradt ki belőle, a mennybemenetel előtt pedig tanítványainak megígéri ugyanezt a magasságból jövő erőt, melyet másik könyvének, az Apostolok cselekedeteinek elején egyértelműen azonosít a harmadik isteni személlyel, a Szentlélekkel. Amint Jézus Krisztus emberségét az Atya erővel, azaz a Szentlélekkel kente fel, ugyanúgy Titokzatos Testét, az Egyházat is részesíti ebben az erőben.
A ma ünnepelt misztérium, a mennybemenetel eseménye is a Lélekkel van kapcsolatban, hiszen ő dicsőítette meg Jézus emberi testét, ő támasztotta fel és magasztalta fel az Atya jobbjára. De nemcsak Jézus emberi testét, hanem Titokzatos Testét, az Egyházat is meg fogja dicsőíteni, vagyis az Egyház is oda fog felemelkedni, ahová a Fő, Krisztus emberi természetével már megérkezett: az Atya örök dicsőségébe. Azért érdemes minden hibája és bűne ellenére az Egyházban maradni, mert Krisztus nem a tökéletesek gyülekezetének, hanem Egyházának küldte el az újjáteremtő Szentlelket.
Mennybe ment Urunk, Jézus Krisztus, tudjuk, hogy nem mentél volna el, és nem tűntél volna el szemünk elől, ha nem gondoskodtál volna arról, hogy még jobban jelen legyél közöttünk, mint mennybemeneteled előtt. Azért mentél Atyádhoz, hogy helyet készíts nekünk, s addig a napig, amíg a mi halandó testünk is részesül a mennyei dicsőségben, a Szentlélek által akarsz jelen lenni bennünk és közöttünk. Add kegyelmedet, hogy közösségben apostolaiddal és a Szent Szűzzel hűségesen kitartsunk az imádságos várakozásban, amíg csak újra el nem jössz, hogy művedet beteljesítsed.

Oldalak