Iz 49,8-15
Így szól az Úr: „A kegyelem idején meghallgatlak téged, és a szabadulás napján megsegítelek; megőrizlek, s a nép szövetségévé teszlek, hogy helyreállítsd az országot, és kioszd az elpusztított örökséget. (…)” Ujjongjatok, egek, és örvendj, te föld, ujjongásban törjetek ki, hegyek! Mert megvigasztalja népét az Úr, és szegényein megkönyörül. Azt mondta Sion: „Elhagyott engem az Úr, és Uram megfeledkezett rólam.” Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!
Jn 5,17-30
Jézus azt felelte nekik: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.” Ezért a zsidók még inkább életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta, és egyenlővé tette magát az Istennel. Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: a Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. Ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát nem tiszteli, aki őt küldte. Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre.

Jézus tetteiben és azok igazolásában soha nem ellenfelei igazodott elvárásaihoz, hanem mindenkor következetesen az Atyától kapott küldetésének megfelelően beszélt és cselekedett. Minden egyes szava és tette az Atyához fűződő kapcsolatából fakadt, és arról tanúskodott. Tanítványai sokszor nem értették, hogy mit is akar mondani, sokszor nem fogták fel egy-egy csoda igazi tartalmát és jelentőségét, de azt egyértelműen megérezték, és meg is vallották, hogy ő a Messiás, az Isten Szentje, akinek tettei az Istentől valók, s akinek örök életet adó igéi vannak.
Éppen ezért az írástudóknak és farizeusoknak sem szolgálhat mentségére, hogy számukra teológiailag elfogadhatatlan volt, hogy Jézus Atyjának nevezte a fölséges Istent. Hiszen mielőtt ezt a zsidó szempontból valóban botrányos kijelentést tette, sorra olyan jeleket művelt, melyek mind arról tanúskodtak, hogy Isten hatalmával és tekintélyével bír. Ők tanult emberek lévén nagyon is megértették, amit mondani akart, de visszautasították, tetteit pedig tudatosan félremagyarázták. Amikor például Jézus az Atya irgalmas szeretetét nyilatkoztatta ki a béna ember meggyógyításával, ők a szombati nyugalom megtartásának kicsinyes részleteinél ragadtak le.
Urunk Jézus, mi, keresztények nem botránkozunk meg azon, hogy Atyádnak nevezed a fölséges Istent, sokkal inkább az a veszély fenyeget, hogy az Atyával való egylényegűséged csupán elvont hitigazság marad a számunkra, és nem érinti mindennapjainkat. Ne engedd, hogy az Atyáról szóló kinyilatkoztatásod, a Szentháromság misztériumába való beavatásod hiábavaló legyen számunkra, hanem kérünk, újítsd meg bennünk a Szentlélek ajándékát, aki nemcsak elvezet a teljes igazságra, hanem be is von minket abba az örök szeretetkapcsolatba, mely őbenne magában áll fenn Közötted és Atyád között.

Ez 47,1-9.12
Ezután visszavitt engem a ház kapujához, és íme, víz fakadt a ház küszöbe alatt a keleti oldalon; a ház homlokzata ugyanis kelet felé nézett. A víz a templom jobb oldalán folyt le, az oltártól dél felé. Aztán kivitt az északi kapun, és körülvezetett a külső kapun kívül levő úton a kelet felé néző útra; és íme, víz tört elő a jobb oldalon. Ekkor a férfi, akinek kezében mérőzsinór volt, (…) ezt mondta nekem: „Amerre ez a folyó ér, minden élő és mozgó lény élni fog. Ahová eljut a víz, igen sok lesz a hal; ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény. A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s a gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, a lombjuk pedig orvosságul.”
Jn 5,1-3a.5-16
(…) Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire pedig én odaérek, más megy be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. Azon a napon pedig szombat volt. Ezért a zsidók azt mondták a meggyógyított embernek: „Szombat van, nem szabad az ágyadat vinned.” Azt felelte nekik: „Aki meggyógyított engem, ő mondta nekem: »Vedd ágyadat, és járj.«„ (…)

Jézus csodás gyógyításai általában úgy kezdődnek, hogy a gyógyulni akaró eléje járul, esetleg a rokonai, barátai viszik őt Jézushoz, vagy pedig közbenjárnak érte, hogy gyógyítsa meg őt. Itt viszont egészen egyedülálló és meghökkentő módon maga Jézus lép oda ehhez a harmincnyolc éve beteg emberhez, aki rezignáltan fekszik a helyén, a többi nyomorult között, és felkínálja neki a gyógyulás lehetőségét. A Beteszda fürdő öt oszlopcsarnoka bizonyára tele volt hasonló betegekkel, Jézus mégis ehhez az egyhez intézi kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?”
De – mivel az a nap éppen szombat volt – amikor Jézus a beteghez fordul, egyben ellenfeleit is megszólítja. Másutt arról is olvasunk, hogy nyíltan felteszi a kérdést: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” Ezzel a csodával is üzeni, hogy ő ura a szombatnak, és hogy amit tesz, az nem humanitárius jótékonykodás, máskor is elvégezhető jámbor cselekedet, hanem életadás, új teremtés, mely nem tűr halasztást, és amelynek semmiféle törvény nem szabhat gátat. Hiszen a Jézus szívéből fakadó, örök életre szökellő vízforrás nem csupán az elmúlt harmincnyolc év szenvedésétől szabadítja meg ezt az embert, hanem új horizontot nyit előtte, az örök boldogság távlatát. Világosan kifejezik ezt szavai is, melyeket később a templomban mond neki, amikor ismét találkoznak: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék” – vagyis: „Vigyázz, nehogy lerontsd magadban az örök életet, melyet a belém vetett hit által kaptál.”
Úr Jézus Krisztus, hálát adunk Neked, hogy amikor nincs emberünk, amikor senki sincs, aki segíthetne rajtunk, akkor Te odalépsz hozzánk, mert Te magad akarsz az emberünk lenni. Köszönjük Neked, hogy testünket-lelkünket, egész életünket alámeríted megváltásod kegyelmeinek gyógyulást adó fürdőjében, visszaadva épségét és fiatalságát. Kérünk, segíts, hogy miután megszabadultunk bénultságunkból, irgalmas szeretetedre válaszolva új lendülettel siessünk Hozzád, és a közelgő Húsvétra teremjük a megtérés méltó gyümölcseit.

Iz 65,17-21
Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek. De örvendjetek és ujjongjatok mindörökké annak, amit teremtek; mert íme, én Jeruzsálemet ujjongássá teremtem, népét pedig örömmé. Ujjongok majd Jeruzsálemben, és örvendezem népemben; nem hallatszik többé benne sírás hangja és kiáltás hangja. Nem lesz ott többé néhány napig élő csecsemő, sem öreg, aki nem tölti be napjait; mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem éri meg századik évét, átkozottnak számít. Házakat építenek, és bennük laknak, szőlőt ültetnek, és eszik gyümölcsét.
Jn 4,43-54
(…) Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Kafarnaumban pedig volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az már a halálán volt. Erre Jézus azt mondta neki: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!” A királyi tisztviselő erre azt felelte: „Uram, gyere el, amíg meg nem hal a gyermekem!” Jézus azt mondta neki: „Menj, a fiad él!” Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. Megtudakolta tőlük, hogy melyik órában lett jobban. Azt felelték neki: „Tegnap hét órakor hagyta el őt a láz.” Megértette ebből az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben Jézus azt mondta neki: „A fiad él.” Hitt ő és egész házanépe. Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment.

Igaz, hogy Jézus sok beteget meggyógyított, mint a mai Evangéliumban is, de ezeket a jeleket és csodákat azért adta, hogy egy nagyobb horderejű valóságról tanúskodjanak: Isten országáról, mely őbenne elérkezett közénk. Hiszen bármennyi beteget meggyógyított is, még többen voltak, akik nem jutottak a színe elé, s akiknek gyógyulásáért nem járt közben senki, így nem szabadultak meg betegségükből. De ha minden beteget meggyógyított volna is – Isten Fiaként akár ezt is megtehette volna –, és ezáltal tíz-húsz évvel meghosszabbította volna földi életüket, ugyan mit használt volna nekik? Isten Fia nem érhette be azzal, hogy toldozva-foldozva javítgassa, ami a bűn miatt elromlott a világban. Ő új eget és új földet hirdetett, amelynek csíráit már magunkban hordozzuk, s a természet sóhajtozva várja, hogy kibontakozzék bennünk Isten fiainak megígért dicsőséges élete. Minden egyes csodája ebbe az irányba mutat, ezt a több, bőségesebb, új minőségű életet szolgálja bennünk.
És valóban: Mi a kenyér megszaporítása, a víz borrá változtatása vagy a betegek meggyógyítása ahhoz a csodához képest, hogy Isten a semmiből hozta létre a világot, vagyis hogy egyáltalán van víz és bor meg kenyér, emberi test és emberi élet? Mi a kenyér megszaporítása és a víz borrá változtatása ahhoz a csodához képest, amely a szentmisén a konszekráció pillanatában nap mint nap végbemegy, amikor a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át? S mi a királyi tisztviselő fiának távolból történő meggyógyítása ahhoz a csodához képest, amikor a feltámadt Jézus megbízásából a pap egyetlen szavára minden bűnünk eltöröltetik a szentgyónásban?
Úr Jézus Krisztus, segíts, hogy jobban figyeljünk rejtett, de annál jelentőségteljesebb csodáidra, melyeket szentségeid által viszel végbe köztünk, s így helyesen értsük az Evangéliumban leírt csodáid üzenetét is. Add, hogy ezek szemlélése és amazok megtapasztalása kitágítsa horizontunkat, mozdítson ki e földi élet gyakorlati materializmusából, s hitünket megerősítve azt az életet táplálja, növelje, gyógyítsa bennünk, mely örökké megmarad.

Józs 5,9a.10-12
Ekkor azt mondta az Úr Józsuénak: „Ma vettem le rólatok Egyiptom gyalázatát.” (…) Miközben Izrael fiai Gilgálban tartózkodtak, a hónap tizennegyedik napján, estefelé, Jerikó mezőségén elkészítették a pászkát és másnap az ország terméséből ettek kovásztalan kenyeret és ugyanazon a napon árpadarát. Miután pedig ettek a föld terméséből, megszűnt a manna és Izrael fiai nem éltek többé ezzel az eledellel, hanem Kánaán földjének az évi terméséből ettek.
2Kor 5,17-21
Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét. (…) Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! (…)
Lk 15,1-3.11-32
(…) „Ekkor magába szállt, és azt mondta: »Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!« Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: »Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hizlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.«” (…)

Izrael csak a külső fogság gyalázatából szabadult meg, mi azonban Urunk, Jézus Krisztus vére által a bűn gyalázatától. Megszabadulásunk állomásait a mai Evangéliumban Üdvözítőnk ajkáról hallott példabeszéd tárja elénk. Ahhoz, hogy Isten levegye rólunk a gyalázatot, mindenekelőtt az szükséges, hogy a gyalázatot gyalázatnak tartsuk. Isten első, nélkülözhetetlen kegyelme, hogy megengedi, hogy az atyai ház és a disznóól közötti különbség tudatosuljon bennünk, és rádöbbenjünk, hogy a sertések eledelét is képesek vagyunk megkívánni. Ha ezt a gyalázatot felismerjük, esélyünk van rá, hogy Isten egyszer leveszi rólunk. Ezért oly fontos, hogy a Szent Negyvennap folyamán a tékozló fiúval együtt magunkba szálljunk.
De kevés meglátni gyalázatunkat, el is kell indulnunk az Atya háza felé, melynek kapuja az Egyház és a templom kapuja, s csak az lépheti át, aki útközben keserűen átérezte méltatlanságát. Majd pedig be kell vallanunk bűnünket, gyalázatos hűtlenségünket, és el kell ismernünk, hogy méltatlanná váltunk az Atya szeretetére. (Ezért elengedhetetlen, hogy a Szent Negyvennapban őszinte szentgyónást végezzünk.)
Urunk, mi csak felismerhetjük, szégyellhetjük, bevallhatjuk gyalázatunkat, de levetni magunkról nem tudjuk. Isten, a végtelenül irgalmas, szeretetét ránk tékozló Atya azonban Általad váratlan módon elénk sietett, nyakunkba borult és átölelt. Köszönjük azt a jólesően megszégyenítő szeretetet, mellyel nem csupán levetted rólunk a gyalázatot, hanem új, ünneplő ruhába öltöztettél bennünket. Megváltó halálod és feltámadásod által nem csupán helyreállítod a korábbi rendet, nem restaurálod a régi világot, hanem az új teremtés, új kiválasztás által egy magasabb létformába emelsz fel mindnyájunkat, akik hiszünk Benned.

Oz 6,1-6
Nyomorúságukban csakhamar hozzám sietnek: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket, megvert, de gondjába is vesz minket. Két nap múlva ismét életre kelt minket; harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt. Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat! Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal, eljön hozzánk, mint az őszi eső, és mint a tavaszi eső a földre.” Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda? Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat. Ezért vertem őket a próféták által, megöltem őket szám igéjével. Ítéletem elérkezik, mint a világosság. Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.
Lk 18,9-14
Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.« A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”

Mi is az igazi baj a farizeus vallásosságával és imájával? Nem az, hogy nem őszinte, hiszen semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy azokat a törvény szerinti igaz cselekedeteket, melyeket felsorolt, buzgó farizeusként valóban rendszeresen meg is tette. Még csak nem is az a gond, hogy hálát ad igaz voltáért, mert – ahogy a zsoltárokban is látjuk – bizonyos helyzetekben igenis fontos tudatosítanunk, hogy az út, amelyen járunk, az Isten szándéka szerint való, helyes út. A lényegi probléma az optikában van: a farizeus nem Isten szemével, hanem más emberekhez viszonyítva szemléli önmagát, vagyis nem Isten, hanem emberek előtt áll, tehát valójában nem imádkozik.
Márpedig a vallásos élet legmélyebb, legalapvetőbb szintjén nem lehet más, mint kizárólagos kapcsolat „én és az én Teremtőm” (Newman) között. (Jézus még Péterre is rászól, amikor az János sorsa felől érdeklődik: „Mit törődöl vele? Te csak kövess engem.”) Az imádságban nincs helye a másokkal való összehasonlításnak, ami egyébként akármilyen eredménnyel zárul is, hamis képet ad önmagunkról: ha különbnek érezzük magunkat másoknál, a gőg, felfuvalkodottság, elbizakodottság veszélye fenyeget; ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. A mások fölötti ítélkezést ugyanúgy nem szabad hagynunk beférkőzni az imádságunkba, mint önmagunk méricskélését, elítélését vagy felmentését. Ezek éppenséggel legfőbb akadályai a megigazulásnak, mert olyan dologba avatkozunk, amelyet Isten magának tart fenn. (Más az, amikor a szentek megvallják, hogy ők a legbűnösebb emberek az egész földkerekségen. Ők igazat mondanak, éppen azért, mert nem másokhoz viszonyítják magukat, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértékéhez, amelyben részesültek, s amelyhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek.)
Urunk Jézus, taníts meg minket a vámos imájának lelkületére! Add, hogy példáját követve úgy álljunk Eléd, ahogy vagyunk, de már ne maradjunk hátul, hanem méltatlanságunkat átérezve keressük közelségedet, s a vámos alázatával és a keleti kereszténység szent zarándokainak buzgóságával mondjuk: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Oz 14,2-10
(…) „Meggyógyítom hűtlenségüket, és szívemből szeretni fogom őket, mert haragom elfordult tőlük. Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, és gyökeret hajt, mint a Libanon. Kiterjednek ágai, és pompája olyan lesz, mint az olajfáé, és illata, mint a Libanoné. Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak, gabonát termelnek és rügyeznek, mint a szőlő; hírneve olyan lesz, mint a Libanon bora. Efraim, mi köze neki a bálványokhoz? Én hallgatom meg és gyámolítom őt; olyan leszek én, mint a zöldellő ciprus, és tőlem való lesz a gyümölcs, melyet rajtad találnak.” Aki bölcs, értse meg ezeket, aki értelmes, lássa be ezt mind! Bizony, egyenesek az Úr útjai, s az igazak biztosan járnak azokon, de a gonoszok elesnek rajtuk.
Mk 12,28b-34
Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

A mai Evangélium írástudója olyan ember, aki alázattal engedelmeskedett a dolgok belső logikájának, s így valóban a titok mélyére hatolt. Jézushoz intézett kérdése több, mint a megszokott vizsgáztató kérdések. Mintha megsejtett volna valamit, s ehhez várna megerősítést Jézustól. Jézus pedig megdicséri őszinte lelkesedését, de ez a dicséret egyben figyelmeztetés is, hiszen a „nem vagy messze” nem egyenlő azzal, hogy már meg is érkeztél az Isten országába. Nyilvánvalóan szükséges az intellektuális becsületesség, amely nélkül az ember az igazság kapujáig sem juthatna, hanem megrekedne a szűkös ideológiák vagy a saját maga által felállított eszmerendszer korlátai között, de az értelmi belátás, az összefüggések felismerése és elfogadása még mind kevés ahhoz, hogy be is léphessen az Isten Országának kapuján. Ehhez még nagyobb alázatra van szükség: arra, hogy már ne kívülállóként dicsérje meg Jézust, mintha egy szinten lenne vele, hanem felismerje benne az Isten Fiát, és egész életét átadja neki, akiben feltárul az Isten országa.
A tegnapi Evangélium úgy mutatta be Isten országát, mint amit Jézus hozott el nekünk, és közénk elérkezett, ma pedig úgy szemléljük, mint amely felé úton vagyunk. Ugyanannak a valóságnak kétféle megközelítési módja ez, s kifejezi azt a paradoxonszerű viszonyulást, amely még jellemzi földi életünket: Jézus már bennünk él, mi pedig őbenne, de ez az élet itt a földön még nem érte el a teljességet.
Úr Jézus, elismerjük, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek bejutni Isten országába, hiszen nem vagyunk képesek megtartani a parancsokat sem. Te vagy az, aki megmutattad, mit is jelent valójában teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és minden erőnkből szeretni a fölséges Istent, s ugyanezzel a szeretettel szeretni felebarátainkat és önmagunkat is. És Te vagy, aki nemcsak példát mutattál a tökéletes isten- és emberszeretetre, hanem képességet is adtál rá, amikor elküldted szívünkbe a Szentlelket. Add, hogy Ővele szeressünk viszont Téged és az Atyát, s Benned maradva szeressük minden testvérünket.

Jer 7,23-28
Ezt a parancsot adtam nekik: Hallgassatok szavamra, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek! Járjatok mindig azon az úton, amelyet parancsolok nektek, hogy jó dolgotok legyen! De nem hallgatták meg, és nem hajtották ide fülüket, hanem gonosz szívük megátalkodottságában annak tanácsai szerint jártak; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat. (…) Megkeményítették nyakukat, és még gonoszabbul cselekedtek, mint atyáik. Ha elmondod nekik mindezeket az igéket, nem fognak rád hallgatni; ha szólítod őket, nem fognak válaszolni neked. Azért mondd nekik: Ez az a nemzet, mely nem hallgatott az Úrnak, az ő Istenének szavára, és nem fogadta meg az intelmet. Elveszett a hűség, eltűnt a szájukból.
Lk 11,14-23
Egyszer kiűzött egy ördögöt, amely néma volt. Amikor az ördög kiment, a néma megszólalt, a nép pedig elcsodálkozott. De közülük néhányan így szóltak: „Az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket.” Mások pedig égi jelet kértek tőle, hogy kísértsék. Ő azonban látta gondolataikat, és ezt mondta nekik: „Minden ország, amely önmagával meghasonlott, elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott önmagával, hogyan állhat fenn az ő országa? Azt mondjátok, hogy én Belzebub által űzöm ki az ördögöket. De ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Ők lesznek tehát a ti bíráitok. De ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott, és elosztja zsákmányát. Aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór.”

A nép nagy része úgy viselkedett, mint a gyermek: hagyta magát elragadtatni a csodától, melyet Jézus végbevitt. A Belzebub-vád kitalálói viszont mintha a gyermekkor naiv lelkesedését túlhaladva, a felnőtt ember kritikus hozzáállásával közelítettek volna a dologhoz, és úgy próbálták volna azt megmagyarázni. Ezzel a hozzáállással azonban az a baj, hogy nélkülözte az objektivitást és az ésszerűséget, hiszen nem is magán az ördögűzés kétségbevonhatatlan tényén alapult, hanem egy előítéleten, melyhez aztán egy további rosszindulatú koncepciót gyártottak. Ismerős ez napjaink híradásaiból, melyekben nem ritka az elfogultság és tendenciózusság, ahol bizonyos tényeket csak ideológiailag megszűrve, kozmetikázva, ilyen-olyan csomagolásban tálalnak, s észrevétlenül manipulálják az emberek egész vonatkoztatási rendszerét.
Természetesen nem kell naivul minden „csodának” felülnünk. Fontos, hogy a csodát meg tudjuk különböztetni a szemfényvesztéstől, s ne új meg új jeleket hajhásszunk, hanem engedjük, hogy hozzánk és közénk is elérkezzék az Isten országa, amely a Jézusban vetett hit által érkezik el hozzánk. Hiszen Jézus nem csodatevő erejét akarta fitogtatni, nem lenyűgözni, elvarázsolni, elkábítani akarta hallgatóságát, hanem kinyilvánítani Isten országát, mely elérkezett és a démoni erőknél is hatalmasabb.
Úr Jézus Krisztus, adj nekünk figyelmes, gyermeki csodálkozásra képes szívet, mely érzékeny arra, ahogy minket is megérintesz Isten ujjával, a Szentlélekkel. Segíts kegyelmeddel, hogy engedjünk a Lélek szelíd, de ellenállhatatlan erejének, mely bennünk is meg tudja törni a sátán uralmát, és adj az ártatlan gyermeki csodálkozás után felnőtt józanságot, hogy hatalmadat megtapasztalva le tudjuk vonni a következtetést, mely arra ösztönöz, hogy nap mint nap egyre jobban elkötelezzük magunkat Melletted.

MTörv 4,1.5-9
Most pedig, Izrael, hallgass azokra a parancsokra és rendeletekre, amelyekre tanítalak, hogy megtartsd őket, s így élhess és elérhesd és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene majd nektek ad. Tudjátok, hogy parancsolatokra és rendeletekre tanítottalak titeket, amint az Úr, az én Istenem parancsolta nekem, hogy szerintük cselekedjetek azon a földön, amelyet elfoglalni készültök. Tartsátok meg tehát őket, és azok szerint cselekedjetek, mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmességtek bizonysága a népek előtt, hogy amikor meghallják mindezeket a parancsokat, azt mondják: „Íme, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.” Nincs is más ilyen nagy nemzet, amelyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Urunk, Istenünk, valahányszor kérjük. Vagy melyik az a másik ilyen dicső nemzet, amelynek olyan szertartásai, olyan igazságos rendeletei lennének, mint ez az egész törvény, amelyet ma én szemetek elé tárok? Gondosan vigyázz tehát magadra és lelkedre: el ne feledd azokat a dolgokat, amelyeket tulajdon szemed látott, ne távozzanak szívedtől egész életedben, ismertesd meg őket fiaiddal s unokáiddal.
Mt 5,17-19
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.”

Az Ószövetség népét mindennél jobban az különböztette meg a környező pogány népektől, hogy Istenünkkel, az egyetlen Úrral olyan bensőséges viszonyban voltak, mint egyetlen más nép sem a maga isteneivel. S ebben a hasonlíthatatlanul mély és meghitt kapcsolatban Isten volt a mindenkori kezdeményező, a Vőlegény, aki újra és újra megszólította menyasszonyát, szent népét, hol becéző, vigasztaló, hol meg feddő, korholó szavakkal. Ennek a szerelmes Isten–ember kapcsolatnak a gyümölcse és egyben dokumentuma nemcsak a Szentírás legköltőibb könyve, az Énekek éneke, hanem az Izrael mindennapjait átszövő törvények és parancsok gyűjteménye is. A törvény megtartása pedig Izrael részéről nem más, mint válasz Isten szerelmes közeledésére. (A farizeusok ott hibáztak, hogy miközben aprólékos gonddal betartották a törvény előírásait, megfeledkeztek Isten személyes szeretetéről, melyből a törvény fakadt.)
Jézus Krisztus annyiban teljesítette be, tette tökéletessé a törvényt, amennyiben megtestesülésével még mélyebben gyökereztette bele ebbe a mélységes istenközelségbe, új dimenziót nyitva meg, immár nem csupán a választott nép, hanem minden ember előtt. Ettől fogva semmi sem lehet külsődleges a törvényből, hanem az egészet átjárja az Isten és ember közti szerelem, mely az Istenemberben a maga teljességében nyilvánul meg. A törvény igája ettől édes és terhe ettől könnyű, mert egy személyben nyeri el végső értelmét, jobban mondva a Szentháromság személyeinek isteni életében, amely életre mi is hivatottak vagyunk. Ezért írhatja Szent Pál, hogy „a törvény teljessége a szeretet”.
Urunk Jézus, add, hogy közelségednek ez a felfoghatatlan misztériuma megragadja szívünket, értelmünket, akaratunkat, egész lényünket. Segíts, hogy ne csupán külsőleg, észérvek alapján vagy tekintélytiszteletből, esetleg puszta megszokásból, hanem belső lendülettel, szerelmes odaadással teljesítsük a szeretet élő és éltető törvényét., a te szent és igaz parancsodat.

Dán 3,25.34-43
(… ) „Ne vond meg tőlünk irgalmadat… de fogadd kegyesen megtört szívünket és alázatos lelkünket! Mint kosokból, bikákból és ezernyi kövér bárányból álló égőáldozat, olyan kedves legyen előtted ma a mi áldozatunk, hiszen akik benned bíznak, meg nem szégyenülnek. (…)”
Mt 18,21-35
„Hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt és a feleségét, a gyerekeit, és mindent, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: »Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.« Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: »Add meg, amivel tartozol.” A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: »Légy türelemmel irántam, és megadom neked.« Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: »Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?” És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.”

Csak az tudja Isten irgalmát közvetíteni, aki maga is megtapasztalta. A szentek mind-mind olyan emberek, akik mélységesen átérezték, hogy nekik az Isten igen sok tartozásukat elengedte. Akinek Isten megbocsátja bűneit, és ennek ellenére nem lesz irgalmas szívű, az valójában nem fogadta el, nem fogadta be Isten irgalmasságát. Különösen, ha az arányokat nézzük: a tízezer talentum és a száz dénár közti több nagyságrendbeli különbség csak halvány illusztrációja annak a mérhetetlen távolságnak, amely Isten iránti tartozásunkat elválasztja azoktól a jelentéktelen apróságoktól, melyekkel embertársaink nekünk tartoznak.
A példabeszéd a mennyek országáról szól. Valóban a mennyország formálódik ott, ahol Isten irgalmasságát megízlelő emberek vannak együtt, akik ebből a tapasztalatból békét, erőt és örömet merítenek. Csak ilyen emberekre épülhet keresztény közösség, ha az valóban krisztusi akar lenni. Ezek az emberek nem feltétlenül hibátlanok, minden bizonnyal számos gyengeséggel küszködnek, „tövist hordanak testükben” – de örömmel viselik. Talán egy pszichológiai teszt azt is kimutatná, hogy nem teljesen érett és harmonikus személyiségek, mégis ők a legegészségesebbek, a szó valódi értelmében, mert Isten irgalmából élnek, és ezt adják tovább. Nem biztos, hogy sikeresek az életben, mégis egyedül ők érik el azt, amire mindnyájan vágyakozunk.
Úr Jézus, add, kérünk, hogy ne legyen mélyebb vágyunk, nagyobb ambíciónk, mint hogy Isten irgalmának követei és közvetítői, kiosztói legyünk a világban. Segíts, hogy egész életünkkel tanúskodjunk az Atya irgalmas szeretetéről, amellyel teremtményeit a semmiből előszólította és szüntelenül létben tartja, s amellyel választottait emberi fogyatkozásaik, hibáik és bűneik ellenére is részesíteni akarja a lét teljességében, a boldog örök életben.

Iz 7,10-14
Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!” De Ácház azt mondta: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat.” Erre a próféta így szólt: „Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.”
Zsid 10,4-10
(…) „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat.” (…)
Lk 1,26-38
(…) Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” Mária erre megkérdezte az angyaltól: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Az angyal ezt felelte neki: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária erre így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” És eltávozott tőle az angyal.

Az isteni világ hirtelen berobbanása még a legártatlanabb teremtményben, Szűz Máriában is félelmet keltett. A félelem: érzelem. Érzelmeink pedig – a negatívak is – ugyanúgy hozzátartoznak életünkhöz, mint értelmünk, akaratunk vagy maga a testünk. Abból lehet felismerni, hogy Isten angyalával vagy a gonosz kísértővel van-e dolgunk, hogy az Istennel való találkozás visszaadja lelkünk nyugalmát, mert a szeretet feloldja a félelmet.
Mária – mint igazi okos szűz – az angyali jelenés közben is használja az értelmét, gondolkodni kezd, és nem fél kérdést feltenni: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Semmiféle jelenés, égi üzenet előtt nem szabad úgy kapitulálni, hogy elveszítjük a józan eszünket. Manapság elég egyes hívőknek azt mondani, hogy itt és itt megjelent a Szűzanya, ezt és ezt üzeni, s máris félretéve gondolkodó értelmüket „hittel engedelmeskednek”. Csakhogy ez nem hit, hanem emberhez méltatlan naiv hiszékenység. Igenis szabad gondolkodóba esni, szabad kérdéseket feltenni, szabad párbeszédbe bocsátkozni a jelenésről hírt hozóval, hiszen magával az angyallal és Istennel is szabad beszélni. Mária akármilyen jelenésnek, akármilyen üzenetnek nem adja át az életét, csak annak, amelyik a mindenható Istentől származik.
Urunk Jézus, Édesanyád csak akkor mondott igent, miután meggyőződött róla, hogy Isten küldöttje járt nála. Ezután viszont nem tétovázott beleegyezését adni, hanem készségesen átadta értelmét és akaratát, testét és lelkét Isten terveinek szolgálatára. Kérünk, add kegyelmedet, hogy ma, amikor a Hiszekegyet mondva térdet hajtunk a megtestesülést megvalló szavakra, testünknek ez a mozdulata fejezze ki elménk értelmes meghódolását, akaratunk beleegyezését, érzelmeink megnyugvását a mennyei Atya ránk vonatkozó terveiben.

Kiv 3,1-8a.13-15
Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: „Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!” Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Az Úr ekkor így szólt: „Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Azután azt mondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. (…)
1Kor 10,1-6.10-12
(…) Ez pedig számunkra előképként történt, hogy mi ne kívánjuk meg a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Zúgolódni se zúgolódjatok, mint egyesek zúgolódtak azok közül, és elvesztek a pusztító által. Mindezek előképként történtek velük, és azért írták le, hogy okuljunk belőlük mi, akikhez az idők vége elközelgett. Aki tehát azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.
Lk 13,1-9
Aztán ezt a példabeszédet mondta: „Egy embernek egy fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Ezért így szólt az intézőjéhez: »Íme, három esztendeje, hogy ide járok, gyümölcsöt keresek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja hiába a földet?” De az így felelt neki: »Uram! Hagyd meg még ebben az évben, amíg körülásom és megtrágyázom, hátha gyümölcsöt hoz jövőre; ha pedig nem, akkor vágd ki.«„

Isten olyannak alkotott minket, hogy csak abban leljük meg nyugalmunkat, ami örökkévaló: ami ég, de nem ég el, mint a mai Olvasmányban szereplő csipkebokor. Márpedig egy napon az egész teremtett világ tűzben fog elégni, csak a szeretet és művei maradnak meg, mert a szeretet magának Istennek jelenléte a világban. A gyermek, ha szeretetet kap, abban Isten szeretetét tapasztalja meg, és úgy kapaszkodik belé, hogy pillanatnyi kétsége sincs felőle, hogy ez a szeretet örökké megmarad. A felnőtt ember azonban csalódni kényszerül a szeretetben, s kicsúszik lába alól a talaj; minden lelki betegségünk, őrültségünk, talán még a bűnökben való megátalkodottságunk is abból a kétségbeesett felismerésből származnak, hogy amiről azt hittük, örökkévaló, arról kiderült, hogy elmúlik, megszűnik. A sátán, aki már képtelen a szeretetre, mindent meg is tesz, hogy a szeretetben vallott kudarcainkra és keserű csalódásainkra hivatkozva meggyőzzön arról, hogy egyáltalán nem érdemes vállalni a szeretet kockázatát.
A szeretet mégis az utolsó és leronthatatlan szakrális hely az emberek között, ezért csak innen fakadhat az emberiség jövője is. Amikor tehát a szeretet égő csipkebokrához érünk, ne hagyjuk becsapni magunkat a látszatoktól és érzésektől, de tegyük félre még a racionális gondolkodást is. (Ha Mózes csupán az eszére hallgatott volna, talán nem is ment volna a csipkebokor közelébe.) Ahol a misztérium megérint minket, ahol Isten jelenléte nyilvánvalóvá válik, ott nemcsak kifogásnak nincs helye, hanem a tudományos magyarázatoknak és a logikai következtetéseknek sem, egyedül csak a levetett saruval való hódolatnak.
Urunk Jézus, taníts meg minket a valódi szeretetre! Nem arra csupán, amikor két ember belefeledkezik egymás tekintetébe, nem is csak arra, amikor mindketten egy irányba, a közös célra, feladatra néznek, hanem arra, amikor Istent, a szeretet forrását szemlélik és imádják. Segíts, hogy ne keseredjünk bele a meddő szeretet kudarcaiba, hanem Belőled mint élő gyökérből táplálkozva az igazi szeretet maradandó gyümölcseit teremjük.

Mik 7,14-15.18-20
(…) Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket. (…)
Lk 15,1-3.11-32
„Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: »Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: »Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!« Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: „Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hizlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.«”

A mennyei Atya irgalmassága nem egyszer működő, máskor szünetelő tulajdonság, hanem Isten szeretetének a világ felé való állandó megnyilatkozása. A tékozló fiú iránti irgalom nem csupán ott kezdődik, amikor az atya messziről meglátja a lerongyolódva, megszégyenülten közeledő fiút és megesik rajta a szíve, hanem már előbb: ahogy nap nap után kémleli az utat, nem jön-e már, sőt már akkor is, amikor nehéz szívvel bár, de útnak engedi az örökség neki járó részével. Az irgalom tehát nem annak szól, aki már elindult a megtérés útján, hanem mindig megelőlegezve árad ki, hogy elősegítse a megtérést. Így lesz a tékozló fiú szégyenteljes hazaérkezéséből örömteli találkozás, ünnep.
A tékozló fiú messze idegenben számot vetett addigi életével, megállapította, hogy ennél atyja házában a legutolsó béresnek is jobb dolga van, elindult hát haza. Ez még nem őszinte bűnbánat, pusztán józan számítás. A szívbéli megbánás csupán az irgalmas atyával való találkozáskor születik meg, amikor nem úgy fogadják, ahogy megérdemelné, hanem úgy, ahogy legmerészebb álmaiban sem gondolta volna. Ez az a pillanat, amikor az ember szembesül méltatlanságával a megszégyenítő irgalom fényében, de ez a megszégyenülés nem mint súly nehezedik rá, hanem a megbánás könnyeit fakasztja, s felemeli őt abba a világba, amelyben szüntelen jelen van az isteni irgalom. Csak ez az irgalom teheti újra élővé a lelkileg holtakat, új, más minőségű élettel ajándékozva meg őket.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy ne kelljen a disznók eledelét is megkívánó tékozló fiú szintjére süllyednünk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az atyai ház javait! Nyisd meg szemünket és szívünket, hogy egyre mélyebben feltáruljon előttünk az a csodálatos gazdagság, mely az Istennel élők osztályrésze itt a földön, és segíts, hogy ne a tékozló, és ne is az otthon maradt, de megkeseredett fiút kövessük, hanem Téged, az Atya hűséges és készséges szívű Fiát, a mi idősebb Testvérünket, akiben Atyádnak mindörökre kedve telik.

Ter 37,3-4.12-13a.17b-28
Izrael ráadásul minden fiánál jobban szerette Józsefet, mert öregségében nemzette, ezért készíttetett neki egy tarka köntöst. Amikor testvérei látták, hogy apjuk őt minden fiánál jobban szereti, meggyűlölték, és egy jó szót sem tudtak szólni hozzá. Amikor testvérei egyszer apjuk nyájait legeltetve Szíchemben tartózkodtak, Izrael azt mondta Józsefnek: „Testvéreid Szíchemben legeltetik a juhokat. Gyere, hadd küldjelek el hozzájuk!” Elküldte tehát Hebron völgyéből, s ő el is jutott Szíchembe. (…) József elment tehát a testvérei után, és Dótainban meg is találta őket. Amikor messziről meglátták, mielőtt még odaért volna hozzájuk, arra gondoltak, hogy megölik. Így szóltak ugyanis egymáshoz: „Itt jön az álomlátó! Gyertek, öljük meg, dobjuk egy régi vízverembe, és mondjuk azt, hogy fenevad tépte szét. Akkor majd meglátjuk, mit használnak neki az álmai!” (…)
Mt 21,33-43.45-46
„Hallgassatok meg egy másik példabeszédet. Volt egy gazda: szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elközelgett a szüret ideje, elküldte szolgáit a bérlőkhöz, hogy szedjék be a termését. A bérlők azonban megragadták a szolgáit; az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is. Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: »A fiamat majd tiszteletben tartják.« De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: »Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét.« Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték.”

Józsefet testvérei azért nem szívelték, mert atyja legkedvesebb fia volt, és mert álmai alapján önmagáról mint kiválasztottról beszélt. Jézust ugyancsak azért gyűlölték ellenfelei, mert ingerelte őket az az egyedülálló kapcsolat, mely őt mennyei Atyjához fűzte. Ezért igyekeztek erre vonatkozó szavait káromkodásnak beállítani, jóllehet ő tetteivel igazolta az Atyával való bensőséges egységét. Irigységüket még tovább fokozta Jézus istenfiúi öntudata, valamint azok a szavak és csodajelek, melyekkel küldetését kinyilvánította. Úgyhogy amikor a mai Evangéliumban olvasott példabeszéddel Jézus leleplezte őket, betelt a pohár: ettől fogva már egyértelműen el akarták pusztítani. (Máté evangéliumában kifejezetten benne is van, hogy Pilátus tudta, hogy a farizeusok és írástudók irigységből adták a kezére Jézust.)
Az irigység az emberi kapcsolatok megrontója Káin és Ábel óta, az alvilág és a kárhozat hálója, hiszen a Bölcsesség könyvének tanítása szerint a sátán irigysége folytán jött a világba a halál. Hiszen az őskígyó éppen azzal csapta be Ádámot és Évát, hogy elhitette velük, hogy a teremtő Isten – akiben semmilyen hiány nincs, aki szeretetből hívta létbe ezt a világot, s szeretetből akarja megosztani isteni életét velünk – irigy az ő boldogságukra. Vagyis ahol az irigység megjelenik – sajnos sokszor még az Egyházban, egy egyházközségen belül, papok és szerzetesek között is –, ott biztosak lehetünk benne, hogy a sátán végzi alattomos aknamunkáját.
Urunk, segíts, hogy ellenálljunk a látásunkat elhomályosító, ítélőképességeinket összezavaró, szándékainkat megmérgező irigységnek, mely újra és újra be akar férkőzni gondolatainkba, családi és baráti kapcsolatainkba! Erősíts meg minket kegyelmeddel, hogy ellene tudjunk mondani a sátánnak, feltekintve a kísértés idején a Te szent keresztedre, amely alatt ott kavarognak a sátáni irigység örvényei, fölötte viszont nyitva áll a mennyei Atya végtelen szeretetének ege.

Jer 17,5-10
(…) „Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint.”
Lk 16,19-31
Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba, patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették. Amikor a pokolban kínok között föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Ekkor felkiáltott neki:”Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban!” Ábrahám ezt felelte neki: „Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy életedben elnyerted javaidat, Lázár pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki.” Erre az így szólt: „Akkor hát arra kérlek, atyám, küldd el őt apám házába, mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot, nehogy ők is ide jussanak, a gyötrelmek helyére.” Ábrahám ezt válaszolta: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!” Az erre így könyörgött: „Nem úgy, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot tartanak.” Erre ő azt felelte: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!”

Mária és Márta testvérének, az evangéliumban szereplő valóságos Lázárnak az esete – sokatmondó a névazonosság! – igazolja Ábrahám példabeszédbeli állítását. Hiszen a János-evangéliumban azt olvassuk, hogy miután Jézus feltámasztotta Lázárt, a főpapok elhatározták, hogy őt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Íme, a bizonyság arra, hogy aki nem akar látni, az a legnyilvánvalóbb jelek elől is eltakarja a szemét! A gazdag ember sem csupán azért jutott a kárhozatra, mert jó dolga volt életében, hanem mert észre sem vette a kapuja előtt fekvő koldust. Azaz minden bizonnyal látta – különben honnan ismerte volna? –, csak éppen nem vett róla tudomást.
A szakadék tehát, amelyről Ábrahám beszél, nem a haláluk után keletkezett közöttük, hanem még földi életükben. Kezdetben csupán pár lépés, és a dúsgazdag a mennyországba jutott volna: Lázárhoz kellett volna odamennie, hogy segítsen rajta. Az évek múlásával azonban, ahogy egyre jobban begubózott önzésébe, a szakadék mind mélyebb és szélesebb lett, míg végül haláluk után állandósult, immár áthidalhatatlanul. Lukács evangéliumában különös hangsúly van azon, hogy a gazdagság olyan állapot, mely veszélyezteti az örök üdvösséget, amennyiben a gazdag nem osztja meg javait a rászorulókkal, mert a feleslegnek ő csak kezelője az ínséget szenvedők javára, nem pedig kénye-kedve szerinti ura.
Urunk Jézus, adj nekünk figyelmes fület és készséges szívet, hogy meghalljuk a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédedben a nekünk szóló üzenetet. Ismerjük fel, hogy milyen javakban dúskálunk – legyenek azok anyagi vagy éppenséggel szellemi kincsek –, és legyünk készek megosztani azokat másokkal, akiknek kevesebb vagy éppenséggel semmi sem jutott belőlük. Segíts, hogy a magunk környezetében igyekezzünk áthidalni a szakadékot gazdag és a szegény között a figyelmes szeretet segítőkészségével és nagylelkűségével.

Jer 18,18-20
(…) „Figyelj rám, Uram, és halld meg ellenfeleim hangját! Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért, hogy vermet ástak lelkemnek? Emlékezz rá, hogy színed előtt álltam, hogy javukra szóljak, hogy elfordítsam haragodat róluk!”
Mt 20,17-28
Amikor Jézus fölment Jeruzsálembe, csak a tizenkét tanítványt vette maga mellé. Az úton azt mondta nekik: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.” Akkor Zebedeus fiainak anyja odament hozzá a fiaival együtt és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte: „Mit kívánsz?” Az így válaszolt: „Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.” Jézus ezt válaszolta: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?” Azt felelték neki: „Tudunk!” Ő erre azt mondta nekik: „A kelyhemből ugyan inni fogtok, de azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké, akiknek Atyám készítette.” Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: „Tudjátok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Jeremiás próféta és az Úr Jézus sorsa közti hasonlóság több, mint véletlen egybeesés, szép párhuzam: az összefüggés gyökere teológiai mélységekig hatol. Jézus maga említi előképként az Izrael által megölt prófétákat, és visszafelé az időben a sort a történelem első gyilkosságáig, Ábel véréig lehet folytatni. Minden ártatlan ember megölése Krisztus elleni merénylet, így akik Jeremiásra rontanak, Krisztusra emelnek kezet. Jeremiás prófétai működése által az Úr haragját akarta Izrael házáról elfordítani. Jézus viszont halálát is az Isten és ember közti kiengesztelődés szolgálatába állította. Önfelajánlása, megváltó áldozata által az ártatlanul kiontott vér többé nem bosszúért, hanem az Atya irgalmáért kiált.
Mennyire idegen ez bűnös emberi természetünktől, amely önmagától képtelen kiszakadni a bosszú ördögi köréből, és leginkább saját java foglalkoztatja! A Zebedeus-fiak és anyjuk kérése pontosan erről tanúskodik, a többiek méltatlankodása pedig elárulja, hogy ők is ugyanarra vágynak, csak nem merik kimondani. (Hasonlóan a tékozló fiú bátyjához, aki szintén gyáva volt ahhoz, hogy öccse példáját követve elhagyja az atyai házat, de titokban pontosan ugyanarra vágyott, mint az.) Jézus azonban nem adja fel. Előbbi mondanivalóját úgy fogalmazza újra, hogy közben válaszol a tanítványokban felötlő kérdésekre is. Anélkül, hogy megszégyenítené bármelyiküket, kezdi gyökeresen átrendezni értékvilágukat, beavatva őket saját megváltói lelkületébe, mely Isten országa kiváltságosainak lelkülete is.
Úr Jézus Krisztus, tudjuk, hogy akárcsak az apostoloknak, nekünk is még nagyon sokat kell fejlődnünk, hogy Tőled kapott új természetünk szerint élve készek legyünk inni abból a kehelyből, amelyből Neked innod kellett. Add, kérünk, hogy ne csak arra vágyakozzunk, hogy részesei lehessünk a Te dicsőségednek, hanem egyre inkább felismerjük az abban rejlő hasonlíthatatlan örömet, hogy Veled lehetünk a küzdelemben és a szenvedésben is. Segíts, hogy mind jobban áthassa életünket a kiengesztelődés művének munkálása, mely az igazi öröm és megdicsőülés kezdete itt a földön.

2Sám 7,4-5a.12-14a.16
Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: „Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. Állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.”
Róm 4,13.16-18.22
Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahámnak és utódainak nem a törvény közvetítésével adták, hanem a hitből való megigazulás alapján. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja Isten előtt, amint meg van írva: „sok nemzet atyjává rendeltelek.” Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: „Annyi lesz a te utódod.” És ezt számították be neki megigazulásul.
Mt 1,16.18-21.24a
(…) Íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.

Életünk nagy, kitüntetett pillanatai, amikor elfog bennünket a nagylelkűség az Úr iránt, és építeni akarunk neki: templomot, közösséget, családot... Olyan szép ez a terv, hogy a mellettünk élő prófétákat is magunkkal ragadjuk, mint Dávid Nátánt. Éjszaka azonban, amikor az ember kötelékei kissé eloldódnak saját terveitől, elképzeléseitől, az Úr közli a prófétával, hogy igazából nem Dávid épít neki, hanem ő épít Dávidnak örök hajlékot.
József is szép és szent dologra készült: Máriának akart otthont teremteni, Máriának, aki kegyelemmel teljes, aki egészen az Istené. Egy szép kis názáreti otthonról álmodott, amelyben ő úgy lesz férj, ahogy ősei, a szent pátriárkák, Mária meg úgy lesz feleség, mint a szent ősanyák, és úgy lesz gyermekük, mint Ábrahámnak és Sárának. Isten azonban éjszaka szólt Józsefhez, és arra bátorította, hogy saját álma helyett az ő isteni terveit fogadja el, mert sajátos módon akarja neki adni Máriát és Mária fiát, Jézust. József házasságra készült és szüzesség lett az útja? Mélyebb valóságról van szó: minden Istenbe merült férfi és nő házasságának legmélyén a szüzesség örökkévalósága rejtőzik. Ez a szerzetesek számára is lecke, és azoknak is, akik a világban élnek Istennek szentelt életet. „Eredetileg” ugyanis, emberi gondolataik és terveik szerint ők is házasságra készültek, hiszen ez van belekódolva testükbe és pszichéjükbe. Isten azonban úgy lépett be az életükbe, hogy egy másik szerelemnek és házasságnak lesznek szűzi tanúi és résztvevői: annak az örök szerelemnek, mellyel Krisztus szereti Egyházát.
Urunk, készítsd fel szívünket, hogy amikor felajánljuk Neked a legnagyobbat, amit csak adhatunk: egész életünket, Te még nagyobb ajándékot adsz nekünk: saját magadat. Segíts, hogy át tudjuk értékelni a magunk kis terveit, legyen bátorságunk átadni magunkat a Te titkos terveidnek, s fenntartások nélkül kövessük a Te szent akaratodat, akárcsak Szent József, akire nem kisebbet, mint Jézust és az ő szent Anyját bíztad.

Dán 9,4b-10
A következőképpen imádkoztam az Úrhoz, Istenemhez, és a következő vallomást tettem: „Hozzád könyörgök, Uram, te nagy és félelmetes Isten, aki megtartod szövetségedet és irgalmadat azok iránt, akik szeretnek téged és megtartják parancsaidat! Vétkeztünk, gonoszságot követtünk el, istentelenül cselekedtünk, eltávoztunk és elfordultunk parancsaidtól és végzéseidtől. Nem engedelmeskedtünk szolgáidnak, a prófétáknak, akik nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, atyáinkhoz és az ország egész népéhez. Az igazság a tied, Uram, az arcpirulás pedig, miként a jelen mutatja, a miénk, Júda férfiaié, Jeruzsálem lakóié, egész Izraelé, legyenek bár közel vagy távol, mindazokban az országokban, ahová száműzted őket gonoszságaik miatt, amelyekkel ellened vétkeztek. Uram, az arcpirulás a miénk, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztek; de a tied, Urunk, Istenünk, az irgalom és a megbocsátás. Mi ugyanis eltávoztunk tőled, és nem hallgattunk az Úrnak, Istenünknek szavára, hogy törvénye szerint járjunk, amit nekünk szolgái, a próféták által adott.”
Lk 6,36-38
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne kárhoztassatok senkit, és benneteket sem fognak kárhoztatni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek.”

Az irgalmasság olyan alaptulajdonsága Istennek, amely felfoghatatlan az emberi értelem számára. Irgalmasságának következménye, hogy létezik ez a teremtett világ és benne az ember, hiszen megesett a szíve azon, ami nem létezett, és létbe szólította a világmindenséget, mely azonnal összeomlana és visszazuhanna a semmibe, ha Isten irgalmasságának „légköre” megszűnne körülötte. De hogyan lehetnénk képesek utánozni Isten irgalmasságát mi, amikor nem vagyunk mindenhatók? Úgy, hogy közvetítői leszünk az ő irgalmasságának. Elsősorban azzal, hogy irgalmas szeretetének megannyi csodáját tudatosítjuk életünkben, s ha már befogadtuk az ő irgalmasságát, tovább is adjuk embertársainknak. Ez azt jelenti, hogy az Atya teremtő akaratával együtt mondunk igent a magunk és mások létezésére, megvallva a létezés csodáját és az emberi személy kimondhatatlan misztériumát.
Csak ebből az isteni irgalmassággal való találkozásból fakadhat valódi keresztény irgalom a mindennapi szavak és cselekedetek szintjén, egyébként csak jámbor vagy nagyon is önző jótékonykodás az, amit irgalomnak nevezünk. Nem lehet irgalmas az, aki nem ízlelte meg még Isten irgalmasságát saját maga iránt, hiszen ez egyik legmélyebb tapasztalatunk Istenről. Ha viszont van tapasztalatunk Isten irgalmasságáról, az abban fog megnyilvánulni, hogy mi is az ő irgalmasságával – és nem a magunkéval – közeledünk embertársainkhoz, miközben csendben és feltűnés nélkül gyakoroljuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit.
Urunk Jézus, kérünk, kegyelmed által formálj bennünket irgalmas szívű testvérekké! Segíts, hogy úgy kérjük a mennyei Atya megbocsátó irgalmát, hogy közben mi magunk is készek vagyunk megbocsátani, és viszont: azért tudjunk irgalmasságot gyakorolni és szívből megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, mert őszintén kértük és befogadtuk Atyád irgalmas szeretetét.

Ter 15,5-12.17-18
(…) Amikor aztán a nap leszállóban volt, mély álom fogta el Ábrámot, és nagy rettegés és sötétség szállt rá. Amikor a nap lenyugodott, sűrű sötétség lett. És íme, megjelent egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, s átvonult a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: „Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig.”
Fil 3,17 – 4,1
(…) A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan mint üdvözítőt várjuk az Úr Jézus Krisztust. Ő átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent. (…)
Lk 9,28b-36
Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó. És íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelentek, és beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét, és a két férfit, akik ott álltak vele. És történt, hogy amikor eltávoztak tőle, Péter ezt mondta Jézusnak: „Mester! Jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem tudta ugyanis, hogy mit mond. Amíg ezeket mondta, felhő szállt le, és elborította őket. Amint a felhőbe jutottak, félelem fogta el őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” Mikor a szózat elhangzott, Jézus egyedül maradt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem szóltak azokban a napokban mindarról, amit láttak.

A múlt vasárnapi Evangéliumban a sátán vitte fel Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi oda tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont felfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok tekintetét, és a tiszta létezés világába helyezi őket. A sátán azt kívánta Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jánost és Jakabot az Atya imádására tanítja.
A színeváltozásban az Atya kinyilvánítja, hogy milyen dicsőségben lesz részük azoknak, akik őt Lélekben imádják, azaz teljes bizalommal átadják magukat neki. Ez árad ki lelkük mélyéből pszichéjükbe, verődik ki testükre, és ragyogja be környezetüket. Ezért valójában a Színeváltozás hegye nem csupán egy hely, hanem a Krisztus-követő ember állapota. Lehet, hogy ebben a pillanatban a színeváltozás ragyogó villámfényében van a lelkünk, de az is lehet, hogy éppen pusztaságban, magányban és megkísértettségben. Nem ez a fontos, hanem hogy itt és most átélhetjük a színeváltozás lényegét: a teljes ráhagyatkozást az Atya szeretetére. Mind Mózes, aki a törvényt, mind pedig Illés, aki a prófétákat képviseli, arról tanúskodik, hogy érdemes életünket, földi és örök sorsunkat a mindenható Isten kezébe helyezni, mert az ő mindenhatósága a szeretet mindenhatósága.
Urunk, kérünk, segíts, hogy miközben tudjuk, hogy nem táborozhatunk le a Színeváltozás hegyén és hogy földi sátrunk előbb-utóbb összedől, a bizalom kötelékeivel már most elkezdjük kifeszíteni mennyei sátrunkat, ahol örökké Veled és a Te választottaiddal leszünk. Add, hogy már ne csupán szemlélői, hanem részesei lehessünk annak a végső színeváltozásnak, melyben nem Te változol el szemünk előtt, hanem minket változtatsz el, gyarló testünket átalakítva és hasonlóvá téve a Te megdicsőült testedhez.

MTörv 26,16-19
Ma az Úr, a te Istened azt parancsolja neked, hogy tedd meg mindezeket a parancsokat és rendeleteket: tartsd meg tehát és teljesítsd őket teljes szívedből és teljes lelkedből. Te ma az Urat választottad, hogy Istened legyen, hogy az ő útjain járj, megtartsd szertartásait, parancsait s rendeléseit, s az ő szavának engedelmeskedj, az Úr pedig ma téged választott, hogy tulajdon népe légy, amint szólt neked, s megtartsd minden parancsát, s fennköltebbé tegyen téged minden nemzetnél, amelyet teremtett, a maga dicséretére, hírnevére és dicsőségére, hogy szent népe légy az Úrnak, a te Istenednek, amint megmondta.
Mt 5,43-48
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

A kölcsönös szeretet önmagában hordja jutalmát, hiszen minden szeretet akkor teljesedhet be, ha viszonzásra talál. Lényege szerint az Isten országa sem más, mint kölcsönös szeretet. Ha azonban csak viszonozzuk a szeretetet, amellyel mások felénk fordulnak, mi különöset teszünk? Azt, ha tiszta a szeretet, meg kell tenni, de ezt megteszik bizonyos kapcsolataikban a pogányok is – megélve így az Ország eljövetelét. De mit teszünk mi akkor, ha nincs viszonzás? Ilyenkor derül ki, hogy valóban hiszünk-e az eljövendő kölcsönös szeretet országában.
Jézus Krisztus akkor is szeretett bennünket, amikor mi még meg sem születtünk, illetve amikor még bűnösök voltunk: nem viszonoztuk szeretetét, sőt durván visszautasítottuk. Ő mégsem adta fel, mint mi szoktuk annyiszor megsértődve az első kudarc után. A szeretet lényege az, hogy tovább szeret. Ez a belső természete. Jézus Krisztust azért küldte az Atya, hogy a kölcsönös szeretet mennyországát megnyissa minden ember előtt. Ez azt is jelentette, hogy szüntelenül neki kellett kezdeményeznie, és sorozatosan el kellett szenvednie szeretete félreértését, viszonzatlanságát és visszautasítását, egészen a kereszthalálig. A kereszt azonban szeretete győzelmének eszköze lett: értünk felajánlott halálában nyilatkoztatta ki, hogy ő továbbra is, mindennek ellenére is szeret, s végtelen értékű áldozatával örök jövőt nyitott minden ember előtt, hogy megtérjen és befogadja a szeretetet, a Szentlelket.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy folytatni tudjuk küldetésedet: legyünk kezdeményezők a szeretetben, és ajánljuk fel másoknak a kölcsönös szeretet mennyországát. Kérünk, segíts, hogy el tudjuk viselni a szeretet visszautasítását, hogy képesek legyünk tovább szeretni akkor is, amikor meg nem értésbe, ellenállásba, gyűlöletbe ütközünk, erőt merítve a Te irántunk való kifogyhatatlan szeretetedből és az emberi kapcsolatainkban megtapasztalt kölcsönös szeretetből.

Ez 18,21-28
Ha azonban a gonosz bűnbánatot tart minden elkövetett vétke fölött, megtartja minden parancsomat, és jog és igazság szerint jár: biztosan életben marad és nem hal meg; egyetlen elkövetett gonoszságáról sem emlékezem meg; igazságáért, amelyet cselekedett, élni fog. Vajon a gonosznak halálát akarom-e – mondja az Úr Isten –, és nem inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen? Ha pedig az igaz elfordul igazságától és gonoszságot cselekszik mindazon utálatosságok szerint, amiket az istentelen el szokott követni, vajon élni fog-e? Semmiféle igazsága nem lesz emlékezetben, amit cselekedett; hűtlensége miatt, amit elkövetett, és bűne miatt, mellyel vétkezett, ezek miatt meg fog halni. Ti pedig azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja!” Halljátok tehát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos-e, és nem inkább a ti útjaitok gonoszak? Mert ha az igaz elfordul igazságától, és gonoszságot követ el és abban hal meg, igazságtalanságában hal meg, amit elkövetett. És amikor az istentelen megtér istentelenségétől, amelyet elkövetett, és jog és igazság szerint jár el, megtartja életét. Mivel magába szállt és elfordult minden gonoszságától, amit elkövetett, biztosan életben marad és nem hal meg.
Mt 5,20-26
(...) Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Mellbevágó kijelentés: Isten maga küld el az oltártól, hogy bocsánatot kérjünk testvérünktől. Az Istentől való bocsánatkérés, de még a legtiszteletreméltóbb vallásos cselekedet, az áldozatbemutatás sem boríthat fátylat arra, ha valami rendezetlenség van emberi kapcsolatainkban, hiszen az ajándék önmagunk felajánlását jelenti. A tékozló fiú jól tudta ezt, amikor így beszélt atyjához: „Vétkeztem az ég ellen és teellened.” Aki tehát szívében negatív érzelmeket táplál testvére iránt, és aki nem kárpótolja testvérét az általa okozott sérelemért, annak ájtatossága merő képmutatás, mely csak arra alkalmas, hogy botránykő legyen. Bizony, sokan vannak, akiket az tart távol a templomtól, az oltártól, hogy látják: olyanok vonulnak áldozni nap mint nap, akik gyilkos haragot táplálnak szívükben rokonuk vagy szomszédjuk ellen, becsapják ügyfeleiket, megszólják ismerőseiket, illetve pletykákat és rágalmakat terjesztenek felebarátaikról.
Az őszinte bocsánatkérés első feltétele: az érzékeny lelkiismeret. Hányan vannak, akik még idáig sem jutnak el! Akik meg vannak győződve tökéletességükről, akik észre sem veszik, hogy a másik embert megbántották, megkárosították! Akik esetleg aprólékos gonddal meggyónják, hogy pénteken húst ettek (holott az a nagyböjti időt kivéve nem tilos), de eszükbe sem jut meggyónni, hogy szeretetlenek voltak.
Urunk, Te tudod, mi lakik az emberben. Ismered szívünk nehézkedéseit, és tudod, mennyire nehezünkre esik elismernünk, hogy valami nincs rendben, hogy valamit helyre kell hoznunk. Azt is tudod, hogy mekkora erőfeszítést jelent bocsánatot kérnünk, s még ilyenkor is milyen gyakran alázzuk meg újra a másik embert, még jobban beledöngölve őt fájdalmába, kiszolgáltatottságába. Adj nekünk kiengesztelődésre kész szívet, hogy ne féljünk önző énünk meghajlásától, megtörettetésétől, s a bocsánatkérésben megízlelve az önmagunk súlyától való megszabadulás hasonlíthatatlan örömét kedves áldozatot mutathassunk be az Atyának, a szentáldozásban pedig befogadhassunk Téged, a legnagyobb Ajándékot, kiengesztelődésünk zálogát.