ApCsel 15,1-6
Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.” Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Az egyház elkísérte őket, ők pedig átmentek Fönícián és Szamarián. Elbeszélték a pogányok megtérését, nagy örömet szerezve az összes testvérnek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az egyház, az apostolok és a presbiterek fogadták őket, ők pedig elbeszélték, hogy milyen nagy dolgokat művelt velük az Isten. De egyesek, akik a farizeusok felekezetéből lettek hívők, előálltak, és azt mondták, hogy azoknak is körül kell metélkedniük, és nekik is meg kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Emiatt az apostolok és a presbiterek összegyűltek, hogy megvizsgálják ezt a kérdést.
Jn 15,1-8
Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek.

A mi Urunk nem egy külsődleges törvény betartásáról, hanem az isteni életről beszél, mely a keresztség által, az egyetlen szőlőtőbe, Krisztusba oltódva mindnyájunkban ott van. A keresztény lét nem vallási parancsok megtartására épül, hanem Urunk, Krisztus egyetlen parancsára, a szeretetre, amelyre képességet kaptunk, hiszen részt adott az ő életéből, elnyertük a Szentlelket, aki maga Isten szeretete. Ez az Egyház és minden keresztény közösség alapja.
Ettől fogva nem beszélhetünk vallási teljesítményről, hanem csak gyümölcsről. Nem egy norma teljesítése a feladatunk, amely megszerzi számunkra Isten kegyelmét, hanem minden érdemünk nélkül megkapjuk ezt a kegyelmet, az isteni életet, és semmi más dolgunk nincs, mint egyre mélyebben élni azt, beléhelyezve földi létünk súlypontját: gondolatainkat, érzelmeinket, szándékainkat. Amint a szőlőtőből felszívott tápanyagból, vízből, napfényből zamatos ízű szőlőfürt lesz, amint a férfi és nő szerelméből új ember születik a világra, úgy terem gyümölcsöt a Krisztus életében részesülő keresztény is: nem saját erejéből, hanem a túlcsorduló isteni életnek köszönhetően. Miközben tehát becsületesen kell dolgoznunk – példát véve Szent Józsefről, aki kemény munkával tartotta el a Szent Családot –, el kell tudnunk szakadni a világ teljesítménycentrikus és profitorientált szemléletmódjától, s olyan értékrendet kell kialakítanunk, amelyben az élet, a létezés önmagában érték. Így válhat mindennapi munkánk az Úrnak és testvéreinknek tett szolgálattá, s ezen keresztül a legemelkedettebb keresztény szemlélődés és misztika részévé.
Urunk Jézus, köszönjük Neked Pált és Barnabást, akiknek a Veled való találkozás nyilvánvalóvá tette, hogy nem a testi körülmetélkedés és a mózesi törvény aprólékos betartása a fontos, hanem a Benned való élet. Segíts, kérünk, hogy életünk soha ne szakadjon el Tőled, az isteni Szőlőtőtől, s akár imádkozunk, akár dolgozunk vagy pihenünk, szívünkkel mindig Nálad legyünk, aki ingyenesen és minden érdemünk nélkül szeretsz bennünket.

ApCsel 14,19-28
Antióchiából és Ikóniumból azonban utánuk jött néhány zsidó. Felbujtották a tömeget, és megkövezték Pált. Azután kivonszolták a városon kívülre, abban a hitben, hogy meghalt. De amikor a tanítványok körülvették, felkelt, és bement a városba. Másnap pedig Barnabással útra kelt Derbébe. Miután ennek a városnak is hirdették az evangéliumot és sokakat tanítottak, visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Útközben megerősítették a tanítványok lelkét, és intették őket, hogy maradjanak meg a hitben. Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. S miután az egyes egyházakban böjtölve és imádkozva presbitereket rendeltek számukra, az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután átmentek Pizídián, és Pamfíliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították őket a most elvégzett munkára. Amikor megérkeztek és egybegyűjtötték az egyházat, elbeszélték, milyen nagy dolgokat művelt általuk az Isten, és hogy a hit ajtaját megnyitotta a pogányoknak. Ezután jó ideig ott maradtak a tanítványokkal.
Jn 14,27-31a
Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek. Most már nem sokat beszélek veletek, mert jön a világ fejedelme; felettem ugyan nincs hatalma, de hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy teszek, ahogy az Atya meghagyta nekem: keljetek föl, menjünk innen.

Nem szabad lekicsinyelni azt a fajta békességet sem, melyet a világ ad, ha abból rend és nyugalom fakad. Hiszen mindenütt, ahol felülemelkednek az egyéni indulatokon és sérelmeken, ahol – még ha önérdekből is – leteszik a fegyvert és tárgyalni kezdenek a megegyezésre törekedve, megtörik a sátán hatalmát. De tudnunk kell, hogy ez a fajta béke mindig törékeny és ingatag, mivel csak külsődleges, és ki van szolgáltatva a világ törvényének, melyet a hármas kívánság ural. Van azután belső béke is: a filozófusok békéje, a sztoikus nyugalom, szenvedélymentesség, s van a kényelmességből, olykor megalkuvásból fakadó „pax vegetativa”, mely azokra jellemző, akik inkább minden konfliktust elkerülnek, csak hogy békén hagyják őket.
Az Úr Jézus békessége egyikhez sem hasonlít, mert ez a béke nem külső vagy belső erők egyensúlya, nem is valaminek a hiánya, hanem éppenséggel valakinek a jelenléte: a Szentlélek bennünk lakása. Amikor a feltámadott Jézus azt mondja az apostoloknak: „Békesség nektek!”, azzal nem csupán köszönti őket, nem is csak békét kíván nekik, hanem mindjárt közli is velük békességét, ezért hozzáteszi: „Vegyétek a Szentlelket!” S ezzel az isteni létezés forrását nyitja meg bennük, amely az örökkévaló Isten mélységéből hozza fel az élet vizét, és ezzel árasztja el benső világukat. Ez az a békesség, amely megőriz a nyugtalanságtól és a félelemtől, mint Szent Pál apostolt. Krisztus békessége megannyi rosszindulat, üldözés, szerencsétlenség közepette is erőt adott neki, hogy tovább folytassa az evangélium hirdetését.
Urunk Jézus, töltsd el szívünket a Te békességeddel, melyet a világ nem adhat meg nekünk. Add, hogy ez a belülről fakadó békességfolyam gátat törve áradjon el bennünk minden feloldozásban és minden szentáldozásban, és másokra is kiáradva békességet szerezzen a békétlen világban.

ApCsel 14,5-18
(…) Volt Lisztrában egy béna lábú ember, aki születésétől fogva sánta volt, és sohasem tudott járni. Hallgatta Pált, amikor beszélt. Pál rátekintett, s mivel látta, hogy hisz a gyógyulásában, fennhangon azt mondta: ,,Állj fel egyenesen, a lábaidra!” Az felugrott és járkált. Amikor a néptömeg látta, hogy mit tett Pál, likaóniai nyelven felkiáltott: ,,Az istenek emberi alakot öltöttek, s leszálltak hozzánk!” Barnabást elnevezték Jupiternek, Pált meg Merkurnak, mert ő vitte a szót. A város előtt lévő Jupiter-templom papja bikákat és koszorúkat hozott a kapuk elé, és a tömeggel együtt áldozatot akart bemutatni. Amikor az apostolok, Barnabás és Pál meghallották ezt, megszaggatták ruhájukat, kiáltozva kisiettek a tömeg közé, és ezt mondták: ,,Férfiak, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk, s éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a hiábavaló dolgoktól térjetek meg az élő Istenhez, aki az eget és a földet teremtette, a tengert és mindazt, ami bennük van. A letűnt időkben megengedte minden pogánynak, hogy a saját útján járjon, de önmagát sem hagyta tanúságtétel nélkül, mert jót cselekedett az égből: esőt, termékeny időket adott, betöltötte szívünket eledellel és örömmel.” Bár ezeket mondták, alig tudták lecsillapítani a tömeget, hogy ne mutasson be nekik áldozatot.
Jn 14,21-26
(…) Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg szavaimat. A szó pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

Minden vallás tiszteletre és megbecsülésre méltó annyiban, amennyiben az emberi élet végső értelmét keresi, túlmutatva a látható és mulandó világon. A régi – és ma újraéledő – pogányság is hordoz értékeket. Az igazság ugyan egy, mivel Isten is egy, de a mi gyarló emberi értelmünk nem tudja átfogni és egyszer s mindenkorra véglegesen megragadni, ezért több oldalról kell azt megközelíteni, állandóan újrafogalmazni. Emiatt hasznos és szükséges párbeszédbe bocsátkozni más vallásokkal, filozófiákkal, nyitottnak lenni minden szellemi széljárásra, mindent megvizsgálni, és a jót megtartani.
Ugyanakkor Jézusnak vannak olyan kijelentései, amelyek örök érvényűek, változtathatatlanok, és melyeket nem lehet akárhogyan érteni. Azon lehet vitázni és elmélkedni, hogy hogyan jön hozzánk az Atya, a Fiú és a Szentlélek, de azon nem, hogy ha szeretjük Jézust és megtartjuk tanítását, a Szentháromság egy Isten lakást vesz nálunk. Ez olyan, minden mást felülmúló igazság, ahol vitának helye nincs. Ezen a ponton vége a szellemi-lelki-erkölcsi relativizmusnak: a kinyilatkoztatás mindnyájunkat egyenként érintő legnagyobb tényéről van szó, egy újfajta életminőségről, mely minden más vallás tanításától idegen. Ezek után a kinyilatkoztatás igazságait kutatni, azokról eszmecserét folytatni csak akkor lehetséges, és csak akkor van értelme, ha előbb ezt a valóságot éljük, és mindent ennek a valóságnak rendelünk alá, még ha a másként gondolkodók nekünk esnek is, mint Pálnak és Barnabásnak, amikor hitüket szembeállították a lisztraiak pogány hitével.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a kinyilatkoztatást és az új, isteni életet, melyet nekünk adtál. Segíts, kérünk, hogy miközben párbeszédet folytatunk más vallások képviselőivel, és együttműködünk velük a társadalmi jó előmozdításában, szilárdan megmaradjunk keresztény identitásunkban, s Lelked által mindenkor azt az Istent képviseljük, szolgáljuk és hirdessük, aki saját életéből adott részt nekünk, s meghívott a Szentháromság boldog közösségébe.

ApCsel 14,21-27
Miután ennek a városnak is hirdették az evangéliumot és sokakat tanítottak, visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Útközben megerősítették a tanítványok lelkét, és intették őket, hogy maradjanak meg a hitben. Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. S miután az egyes egyházakban böjtölve és imádkozva presbitereket rendeltek számukra, az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután átmentek Pizídián, és Pamfíliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították őket a most elvégzett munkára. Amikor megérkeztek és egybegyűjtötték az egyházat, elbeszélték, milyen nagy dolgokat művelt általuk az Isten, és hogy a hit ajtaját megnyitotta a pogányoknak.
Jel 21,1-5a
Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. Halottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” A trónon ülő így szólt: „Íme, megújítok mindent!” És azt mondta nekem: „Írd: Ezek az igék hitelesek és igazak.”
Jn 13,31-35
(…)Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.

Miközben az Apostolok Cselekedeteiben szinte naplószerűen követjük az ősegyház mindennapi életét, amely tele van konfliktussal, szenvedéssel, megoldandó új feladattal, de örömmel és Isten csodáival is, halljuk a Szentleckében a trónon ülőnek, a teremtő Atyaistennek szavát: „Íme, újjáalkotok mindent.” Nekünk is meg kell hallanunk ezt a szót, akármilyen fontos elfoglaltságaink, gyötrő gondjaink vannak; akkor is, ha a sikerek csúcsán vagyunk, vagy épp az elhagyatottság mélységeiben; ha örömmel éljük hivatásunkat, vagy épp sivárságban és sötétségben van részünk; ha nagy terveket dédelgetünk; vagy épp azok összeomlását siratjuk.
Az újjáteremtés műve ugyanis ránk is vonatkozik, sőt, a mi közreműködésünkkel valósul meg. Az Atya elkezdte e világ újjáalkotását, amikor Húsvét éjszakáján a Szentlélek erejében feltámasztotta fel Jézus testét az örök dicsőségre, de ugyanezt a Lelket a megdicsőült Fiú a mi szívünkbe is elküldte, hogy általa átalakuljunk mi magunk és az egész teremtett világ. Pontosan ezt jelenti Jézusnak a mai Evangéliumban elhangzó új parancsa: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” Jézus nem egy bizonyos erkölcsi magatartásra, hősies erőfeszítésre szólít fel, hanem azt nyilvánítja ki, hogy mi is ugyanazon Szentlelket birtokoljuk, s ezért ugyanazon Szentlélekkel kell viszontszeretnünk őt és szeretnünk egymást, mint akivel ő szeret minket.
Urunk Jézus, a szeretet új parancsa az új teremtés kovásza, mellyel mindnyájunkat arra hívsz, hogy részt vegyünk az újjáteremtés művében. Köszönjük Neked, hogy bár nincsenek nagy tetteink, látványos adományaink, sőt talán éppen szorongattatásban és nélkülözésben van részünk, a nekünk adott Szentlélek által mégis hatalmat és képességet kaptunk, hogy hozzájáruljunk ahhoz a nagy műhöz, melyben a világ, amit az Atya Általad, Benned és Érted alkotott, újjáteremtődik a Te képedre és hasonlatosságodra.

ApCsel 13,44-52
A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallja Isten igéjét. (…) Mikor a pogányok meghallották ezt, megörültek, és magasztalták az Úr igéjét. Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. A zsidók azonban felizgatták a vallásos és előkelő asszonyokat, s a város első embereit. Üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból. Ezek lerázták ellenük lábuk porát, és elmentek Ikóniumba. A tanítványok pedig elteltek örömmel és a Szentlélekkel.
Jn 14,7-14
„Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.” Ekkor Fülöp kérte őt: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” Jézus így válaszolt neki: „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: „Mutasd meg nekünk az Atyát”? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.”

Bár a tanítvány nem lehet nagyobb a Mesterénél, az megtörténhet, hogy külsőleg, méreteit tekintve nagyobb, látványosabb dolgokat visz végbe, mint Jézus földi élete során, hiszen ő szinte át sem lépte Izrael határát, Szent Pál és a többi apostol viszont arra kapott küldetést, hogy a Római Birodalom és az egész akkor ismert világ területén hintse az isteni ige magvait.
Az „ugyanazok a tettek” jelentik továbbá Krisztus követőinek az ő szenvedésében, halálában és ennek következményeként megdicsőülésében való részvételét is. Éppen a mai Szentleckében olvasunk arról, hogy megkezdődik Szent Pál passiója, amely Jézus szenvedésével azonos. Jézust is féltékenységből adták halálra honfitársai, őrá is szitkokat és rágalmakat szórtak, végül kiszolgáltatták a pogányoknak, hogy kivégezzék. Pál apostol ugyanazt szenvedi, mint Ura, de külsőleg nagyobbat tesz, mert a pogányok felé indulva nekik is felkínálja az Úr Jézus kereszthalálának gyümölcsét, a bűnbocsánatot. Ha már nem csupán tetteiben, hanem szenvedésében és halálában is követjük a mi Urunkat, ő minden képzeletet felülmúlóan megáld minket is: felragyogtatja bennünk evangéliumának világító fényét, és a magunk szemével talán nem is látható, mégis nagy és még nagyobb tetteket visz végbe általunk.
Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, tégy minket hűséges tanítványaiddá, akik nem nagy tettekre törekednek, hanem arra, hogy ugyanazon életet éljék, melyet Te éltél, s ugyanaz a Lélek lakjék bennünk, mint Tebenned. Hiszen nem a nagy tettek vagy a nagy szenvedés számít, hanem csak a szeretet, mellyel a tetteket véghez visszük vagy a szenvedést viseljük. Add, hogy bármit teszünk, azt Általad tegyünk, s ha szenvedünk, azt a Te megváltó szenvedéseddel egyesítsük, s így mindenkor a Te dicsőséged nyilvánuljon meg rajtunk, testvéreink és az egész Anyaszentegyház javára.

ApCsel 13,26-33
Férfiak, testvérek! Ábrahám nemzetének fiai és a köztetek lévő istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje hozzánk küldetett. Mert Jeruzsálem lakói és a vezetőik nem ismerték el őt, hanem ítélkezésükkel beteljesítették a próféták szavait is, amelyeket minden szombaton felolvasnak. Mert bár nem találtak benne semmi okot sem a halálra, a kivégzését kívánták Pilátustól. Miután mindent végrehajtottak, ami meg volt írva róla, levették őt a fáról, és sírba helyezték. De Isten feltámasztotta őt halottaiból, és több napon át megjelent azoknak, akik vele együtt jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek tanúságot tesznek róla a mai napig a nép előtt. Mi is az atyáknak tett ígéretet hirdetjük nektek, mert azt Isten nekünk, az ő fiainak teljesítette, amikor föltámasztotta Jézust, amint meg is van írva a második zsoltárban: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.”
Jn 14,1-6
„Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek.” Tamás erre azt mondta neki: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?” Jézus azt felelte neki: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.”

Ugyanazt a 2. zsoltárt énekeljük Karácsony éjszakáján és Húsvétkor is, mert a megtestesülés és a feltámadás, az egész Krisztus-esemény örök fiúság és az örök születés misztériumára mutat, amelyben mi is részesedhettünk. Nem csupán a megtestesülés születés, hanem a húsvéti esemény is az: a második isteni személy örök születésének kinyilvánulása az emberi történelemben. Hiszen azzal, hogy az Atya feltámasztotta Jézust, nem egyszerűen visszaadta földi életét, hanem új életet adott neki: földi testével együtt vette fel dicsőségébe.
Ebből a titokból kellene élnünk, újra meg újra ide visszatérni, ezt szemlélni, hozzá alakulni, hiszen Isten Fia azért testesült meg, azért halt meg és támadt fel, s azért küldte el a Szentlelket, hogy a szentháromságos isteni élet a miénk is legyen, hogy mi is halljuk, amint az Atya mondja nekünk: „Én fiam vagy te, ma szültelek téged.” Ez az istenfiúi életre való születésünk már meg is kezdődött bennünk a szent keresztség által, s majd testünk feltámadásával teljesedik be. Addig úton vagyunk a dicsőség végső kinyilvánulása felé, s ez az Út maga Krisztus, ahogy a mai Evangéliumban mondja. Milyen csodálatos: Jézus Krisztus nem olyan út, amelynek egyszer csak vége lesz, elfogy a lábunk alól, s ott vár valami egészen más, hanem ő maga egyben a cél, a boldog megérkezés is.
Köszönjük, Urunk, hogy már földi zarándokutunkon járva is miénk lehet csírájában, egyre növekvő, fejlődő valóságként az örök élet: a közösség Veled és az Atyával a Szentlélekben. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amint az üdvösségtörténet eseményei mind a Te megdicsőülésedet készítették elő, úgy a mi személyes élettörténetünk eseményei is azt szolgálják, hogy mindenestől Beléd iktatódva testünket-lelkünket átjárja a Te isteni életed, s így kinyilvánuljon rajtunk örök dicsőséged.

ApCsel 13,13-25
(...) Izraelita férfiak, és ti istenfélők, halljátok! Izrael népének Istene kiválasztotta atyáinkat és naggyá tette a népet, amikor Egyiptom földjén jövevények voltak. Azután hatalmas karral kivezette őket onnan, és negyven esztendeig tűrte viselkedésüket a pusztában, majd Kánaán földjén hét népet elpusztított, és sorsolással felosztotta nekik azoknak a földjét, mintegy négyszázötven évre. Azután bírákat adott nekik Sámuel prófétáig. Ettől fogva királyt kívántak, és Isten negyven esztendőre Sault adta nekik, Kís fiát, a Benjamin törzséből való férfit. Ennek elvetése után Dávid királyt támasztotta nekik, aki mellett tanúságot is tett, mondván: ,,Szívem szerint való férfit találtam, Jessze fiát, Dávidot, aki megteszi majd minden akaratomat.” Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: ,,Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.”
Jn 13,16-20
Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Mivel ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek. Nem mindnyájatokról mondom; tudom én, kiket választottam. De az Írásnak be kell teljesednie: ,,Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem.” Már most megmondom nektek, mielőtt megtörténik, hogy mikor bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony mondom nektek: Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

A húsvéti szent időben lényeges a visszatekintés Húsvét előttre. Szent Pál arról beszélt a zsinagógában, hogy Isten nagy tettei mind Jézusra mutattak, nekünk viszont Húsvét fényénél tárul fel Jézus földi életében elhangzott szavainak, végbevitt cselekedeteinek teljes értelme. Hiszen ha ő nem Isten Fia, aki feltámadt a halálból, tanítása nem egyéb, mint jó szándékú, de erőtlen, meg nem alapozott erkölcsi jótanácsok gyűjteménye, tettei nem többek a földi életműködés egyes hibáinak ideiglenes érvényű kijavításánál, halála pedig nem több csúfos kudarcnál. Ebben az esetben azonban mi késztette volna az ősegyházat arra, hogy ebből a bukott prófétából Istent csináljon? Ha viszont a dicsőséges Isten Fiát ismerték meg, mi szükségük volt arra, hogy azonosítsák őt egy földi emberrel?
Ha Szent Pál és a többi apostol, illetve az evangélisták mégis hangsúlyozzák a földi Jézus és a megdicsőült Krisztus közötti azonosságot, ez sem lelkiállapotukból, sem a zsidó hitből nem magyarázható, hanem csak a sugalmazó Szentlélektől fakadhat. Éppenséggel a józan ész logikája követeli, hogy Jézus Krisztusban élő, valóságos embert lássunk, ugyanakkor az emberi ésszel megragadhatónál többet is, és történelmi vagy erkölcsi leckék, mitikus magyarázatok helyett a kinyilatkoztatás fényénél szemléljük őt, elfogadva az apostolok megrendítően hiteles tanúságtételét.
Hálát adunk Neked, Urunk, a Rólad szóló szent kinyilatkoztatásért, melyet a Szentlélek sugalmazására a szent írók és az evangélisták leírtak nekünk. Köszönjük, hogy nem csupán egy történelmi dokumentumot hagytak ránk Rólad, hanem feltárták előttünk az egész üdvösségtörténet mozgatórugóját, azt a szent összefüggésrendszert, melynek középpontjában Te magad állsz, akiben Isten minden tette és ígérete találkozott. Ne engedd, hogy szem elől tévesszük a folytonosságot a Húsvét előtti és utáni események között, s add, hogy készségesen kövessünk Téged, aki nem vagy bezárva a földi történelembe, hanem feltámadásoddal új, örök jövőt nyitottál nekünk.

ApCsel 12,24 – 13,5a
Az Úr igéje pedig növekedett és terjedt. Barnabás és Saul visszatértek Jeruzsálemből, miután elvégezték a szeretetszolgálatot. Jánost, akit Márknak is neveznek, magukhoz vették. Az antióchiai egyházban több próféta és tanító is volt, köztük Barnabás és Simon, akit Nigernek neveztek, a cirenei Lúciusz, továbbá Manaén, Heródes negyedes fejedelem tejtestvére, és Saul. Miközben ezek az Úr szolgálatát végezték és böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: „Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket!” Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, azután útnak indították őket. Ők tehát a Szentlélektől küldve lementek Szeleukiába, onnan pedig Ciprusba hajóztak. Eljutottak Szalamiszba, és hirdették Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is a szolgálatukban volt.
Jn 12,44-50
Jézus pedig felkiáltott, és így szólt: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot. Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem.”

Az Úr Jézus azt mondja, hogy a tőle hallott ige fog megítélni minket az utolsó napon. Igen, mert Krisztus megjelenésekor lelkiismeretünk olyan világossággal fogja megvilágítani földi életutunkat, hogy azt többé homályba borítani, eltorzítani, erőszakkal meghamisítani nem lehet. Aki viszont már most Jézus Krisztusnak és az ő tanításának ítélete alá helyezi napjait, élete minden eseményét, minden területét, az már átment az ítéleten, illetve nem esik ítélet alá. mert a Jézusban való hit éppen azt jelenti, hogy ítélete alá helyezzük minden napunkat, életünk minden területét és eseményét. Így hozzuk előre földi életünk mindennapjaiba az utolsó ítéletet, s így akarunk az Ige erejében napról napra jobbá lenni, megtérni. Ez a szentség útja.
Ahhoz is, hogy az Úr igéje egyre szélesebb körben terjedjen, ahogy a mai Szentleckében olvassuk, mindenekelőtt arra van szükség, hogy előbb bennünk terjedjen, áradjon szét, töltsön be minket egészen, s mintegy túlcsordulva érjen el másokhoz is. Jaj annak az igehirdetőnek, aki magától beszél, s nem az Atya igéjét, hanem saját zavaros benső világának gondolatait hirdeti! Jézus nem magától beszélt, nem önmagát hirdette. Őt egészen betöltötte az Atya üzenete, ő maga volt az Atya Igéje. A Szentlélek bennünket is arra küld, hogy belőle élve őt hirdessük, s az örök életet, amelyet az Atya kinyilatkoztatott általa.
Segíts, Urunk Jézus, hogy mindennapi elmélkedésünk során készségesen alávessük magunkat a Te igéd ítéletének: szolgáltassuk ki Neked gondolatainkat és érzéseinket, vágyainkat és ösztönvilágunkat, terveinket és fantáziánkat, napi munkánkat és emberi kapcsolatainkat. Add, hogy a reggel hallgatott Ige fénye megvilágosítsa lelkiismeretünket, és amikor a nap végéhez érve ugyancsak az Ige fényénél vizsgáljuk meg egész eltelt napunkat, hálát adjunk a Tőled kapott ajándékokért, és őszinte bűnbánatot tartsunk elkövetett vétkeinkért, mulasztásainkért.

ApCsel 11,19-26
Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.
Jn 10,22-30
Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus azt felelte nekik: „Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

Hogy mit is jelent az Úrnak, a jó Pásztornak szavára hallgatni, arra a mai Szentleckében találjuk meg a választ: Barnabás arra buzdította az antiochiai híveket, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Pásztor és nyáj kapcsolatában mindenekelőtt erre a bensőséges ragaszkodásra kell odafigyelnünk, s magunkat is erre nevelnünk. Először is azt vizsgáljuk meg, hogy halljuk, hallgatjuk-e a jó Pásztor szavát. Erre való az Ige mindennapi olvasása, szívünkben forgatása, átelmélkedése. Mert ha az Úr szava átszövi, átjárja napjainkat, egész életünket, akkor nem csupán egyes tanításait fogjuk megérteni, hanem legalapvetőbb üzenetét: hogy juhai közül vagyunk, mert hiszünk benne. Örömteli felfedezés lesz, hogy hitünket ajándékba kaptuk, s minden gyarlóságunk, gyengeségünk ellenére az örök élet az osztályrészünk.
Ezt az ajándékot azonban óvni és ápolni kell. Hitünket nem úgy óvhatjuk meg, hogy elrejtjük, szívünk mélyére temetjük, hanem ellenkezőleg: úgy, ha megvalljuk. Az élő hit a tanúságtételek során tettekké válva erősödik és fejlődik, ahogy arról a mai Szentlecke is tanúskodik. Az Egyház az üldöztetésben sem pásztor nélküli nyáj, amely pánikszerűen menekül – hiszen éppen most hallja legtisztábban a jó Pásztor hangját, s azt követi. Az Úrhoz való szívbéli ragaszkodásunk végső soron abban nyilvánul meg, hogy nincs olyan esemény, döntés, élethelyzet, amelyben ne hallanánk meg az ő szavát és ne azt követnénk.
Jézusunk, jó Pásztorunk, add meg nekünk, hogy mindenkor meghalljuk a Te hangodat, mely szól a nyáj fölé rendelt pásztorok, az Egyház elöljárói szavában; szól a lelkiismeretünkben, úgy, hogy a szentírásolvasás és elmélkedés által érzékennyé tesszük szívünk fülét a Lélek finom, de határozott indításaira; és szól embertársaink szavában, mikor örömükkel-gondjukkal hozzánk fordulnak, így adva értésünkre, hogy a világnak is Rád van szüksége, hogy egy akol legyen és egy pásztor.

ApCsel 11,1-18
(…) Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben. Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: „János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni.” Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: „Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnbánatot, hogy ők is életet nyerjenek!”
Jn 10,1-10
Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.

A Szentlélekben való újjászületésnek, az örök életbe való belépésnek leghitelesebb bizonyítéka, amikor az ember önként odaadja az életét. Ezt egyedül az ember tudja megtenni a földön, mert csak ő kapott képességet, hogy ne csupán valamit adjon embertársának, hanem önmagát adja, szeretetből. A szeretetből fakadó és a szeretetben történő önátadás az egész világmindenség egyedülállóan nemes, tiszta eseménye, minden mást felülmúló tett, melyben a leginkább megnyilvánul a szentháromságos egy Isten való hasonlóságunk. A bűnbeesés azonban éppen itt ütötte a legnagyobb sebet, s a szeretetkapcsolatokba beférkőzött a számítás, a kisajátítani akarás, a másik ember eszköznek tekintése. Szeretetünk görcsös és sokszor féloldalas próbálkozásaiban önközpontúságában megragadt, sebzett lényünk vergődése nyilvánul meg. Félünk ettől az önátadástól, mert ebben az is benne van, hogy meg kell halnunk magunknak.
Az önajándékozás minden más ajándékozásnál nagyobb örömmel jár, ugyanakkor vérrel verítékezéssel is. Mert ezen a világon minden ajándékozó gesztust félre lehet érteni, rosszra lehet magyarázni, el lehet utasítani és vissza lehet vele élni, amikor pedig önmagunkat ajándékozzuk, mindennél nagyobb kiszolgáltatottságot vállalunk. Mégis megéri: ha emberileg sikertelennek tűnik is, Istennek való önátadásunk nem vallhat kudarcot. Amikor Jézus arról beszélt, hogy van hatalma odaadni az életét, már eljövendő halálára utalt. Mégis hangsúlyozta, hogy nem elveszik tőle az életét, hanem ő maga adja oda. Odaadja, nem pedig eldobja magától: visszaadja az Atyának.
Urunk Jézus, Te azért jöttél, hogy életünk legyen, éspedig bőségben. Küldd el nekünk Szentlelkedet, a Szeretet Lelkét, hogy benne egész valónkat összefoglalva tudjuk átadni életünket Általad az Atyának, mindenek­előtt azokon keresztül, akik ránk vannak bízva, s így annak a bőségesebb életnek a kibontakozását szolgáljuk, melyet Te adtál nekünk.

ApCsel 13,14.43-52
A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallja Isten igéjét. Mikor azonban a zsidók a sokaságot látták, elfogta őket a féltékenység, s káromlások között ellentmondtak annak, amit Pál mondott. Erre Pál és Barnabás egész bátran kijelentették: „Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltóknak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.” (…) Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. A zsidók azonban felizgatták a vallásos és előkelő asszonyokat, s a város első embereit. Üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból. (…)
Jel 7,9.14b-17
Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, Azt mondtam neki: „Uram, te tudod!” Erre ő azt mondta nekem: „Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Ezért vannak Isten trónja előtt, és éjjel-nappal szolgálnak neki templomában; és aki a trónon ül, fölöttük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nem éri őket többé a nap, sem bármiféle forróság, mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl szemükről minden könnyet.”
Jn 10,27-30
Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.

A katakombák sírüregeiben is némaság honol, csakúgy, mint a pogány sírokban. A keresztény vértanúk szája ugyanúgy örökre elnémult, mint a nagy pogány költőké. A mártírok koporsóiból ugyanúgy nem jön üzenet, mint az Istent káromlók és Istent tagadók nyughelyéről. Akkor hát honnan tudja János, hogy a nagy szorongatásból jöttek már Jézus Krisztus királyi trónjánál vannak, isznak az élő vizek forrásaiból, és maga Isten töröl le a szemükről minden könnyet?
Onnan, hogy látta Krisztus sírjában az ott hagyott lepleket, és látta a megdicsőült, feltámadt Krisztust, aki sebeit megmutatta tanítványainak, így igazolva, hogy a szeretetből vállalt szenvedés erősebb, mint a halál. Krisztus szeretete nincs alávetve a halálnak és alvilágnak, hanem a halál és az alvilág van alávetve Krisztus szeretetének. Azokat, akiket Jézus, az Élet Ura a nevükön szólít s akik hallgatnak szavára, azokat senki és semmi, még a halál sem ragadhatja ki az ő kezéből. Lehet, hogy a jövőnk felől kétségek és bizonytalanságok gyötörnek, lehet, hogy a különböző szociológiai felmérések, statisztikák és előrejelzések félelmet keltenek bennünk, de örök jövőnk miatt nem kell aggódnunk. Most még vannak könnyeink, elsötétüléseink, félelmeink, éhségünk és szomjúságunk, de a szentségek vétele által már megízleljük az eljövendő dicsőséget, már most részesei vagyunk az Úr bűnön és halálon aratott végső győzelmének, és megtapasztaljuk, hogy „az igaz lelkek az Úr kezében vannak”.
Úr Jézus Krisztus, most még úton vagyunk Atyád országa felé, s megeshet, hogy megaláztatást és üldöztetést kell szenvednünk a Te nevedért, mint Pálnak és Barnabásnak a mai Olvasmányban, vagy éppenséggel e világ mulandó javai kísértenek meg bennünket, s próbálnak eltéríteni végső célunktól. De Te, Urunk, újra meg újra letörlöd könnyeinket, derűt adsz elboruló lelkünkek, örökké megmaradó eledellel táplálsz, és szomjunkat örök életre szökellő vízforrással oltod. Hála legyen ezért Neked most és mindörökké!

ApCsel 9,31-42
Az Egyház ekkor egész Júdeában, Galileában és Szamariában békében élt és gyarapodott, az Úr félelmében járt, s telve volt a Szentlélek vigasztalásával. Történt egyszer, hogy Péter, amikor mindenkit fölkeresett, eljutott azokhoz a szentekhez is, akik Liddában laktak. Talált ott egy Éneász nevű embert, aki nyolc év óta ágyban feküdt, mert béna volt. Péter így szólt hozzá: „Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít téged! Kelj föl, vesd be ágyadat!” Erre ő azonnal fölkelt. Lidda és Száron lakói mind látták őt, és megtértek az Úrhoz. Joppéban a tanítványok közt volt egy asszony, a neve Tabíta volt, ami azt jelenti: Dorkász. Teljesen a jócselekedeteknek és az alamizsnálkodásnak szentelte életét. Történt pedig azokban a napokban, hogy megbetegedett és meghalt. Miután megmosták, lefektették a felső teremben. Mivel Lidda közel van Joppéhoz, s a tanítványok meghallották, hogy Péter ott van, elküldtek hozzá két férfit, és kérték: „Ne késlekedj hozzánk jönni!” Péter erre útra kelt, és elment velük. Amikor megérkeztek, felvezették őt a felső terembe. Az özvegyek mind körülvették őt sírva, és a köntösöket és ruhákat mutogatták, amelyeket Dorkász készített nekik, amíg velük volt. Péter azonban mindnyájukat kiparancsolta, azután térdre borulva imádkozott, majd a holttesthez fordulva így szólt: „Tabíta, kelj föl!” Erre az kinyitotta a szemét, meglátta Pétert, és felült. Ő pedig odanyújtotta neki a kezét és felsegítette. (…)
Jn 6,60-69
Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (…) Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: „Talán ti is el akartok menni?” Simon Péter azt felelte: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.”

Amint megpróbáltatás volt az üldözés, úgy hűségünk próbája a béke ideje is. A külső béke sokszor többet árt, mint az üldöztetés; csak az a fajta béke üdvös, amelynek belülről van meg az alapja, s ez az alap nem más, mint az Úr félelme. Ez a Szentlélek ajándéka bennünk, és életünk minden eseményét, döntéseinket és tetteinket az utolsó ítélet, az örökkévalóság erőterébe helyezi. Amit esetleg a külső üldöztetés válthat ki bennünk, azt az Úr félelmének Lelke mindennapi kegyelmenként megadja: hogy lássuk, mennyire mulandó ez a világ és annak dicsősége. S ez a félelem, amely nem egyéb, mint az Úrra való szüntelen figyelés, megszabadít minden földi félelemtől.
Ez tette erőssé a vértanúkat az üldöztetés idején, s ez mozgatta a szenteket az Egyház békés korszakaiban. Ez az egyetlen egészséges félelem, nem is félelem, hanem inkább a teremtmény bensőséges kapcsolata Urával, Istenével. Békeidőben külön kell imádkoznunk a Szentléleknek ezért az ajándékáért, mert csak ez menthet meg attól, hogy az anyagi jólét, a tisztes gyarapodás el ne fordítsa szívünket Istentől, hogy a Szentlélek vigasztalását fel ne cseréljük a világ javainak kétes vigaszával. Éppen az mutatja meg, hogy az Úr félelmében élünk-e, vagy pedig abban a rettegő félelemben, amely az elbukott Ádám ivadékainak öröksége, hogy a Szentlélek vigasztalása átjárja-e szívünket.
Urunk Jézus, amikor gondolataink messze kalandoznak Tőled, amikor kezdenek más dolgok fontosabbá válni az életünkben, és egyes elvárásaidat kezdjük túl keménynek, az Egyház által képviselt evangéliumi tanítás bizonyos részeit pedig korszerűtlennek tartani, odafordulsz hozzánk is, és felteszed a kérdést: „Talán ti is el akartok menni?” Add, hogy valahányszor ilyen előfordul velünk, találjanak szíven ezek a szavak, és szítsd fel, kérünk, lelkünkben az első szeretet tüzét, azt a ragaszkodást, mellyel Péter az összes tanítvány nevében kimondta a bűnös ember legszebb, legőszintébb vallomását: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.”

ApCsel 9,1-20
(…) Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: „Ananiás!” Ő pedig így felelt: „Itt vagyok, Uram!” Az Úr így folytatta: „Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.” Ananiás azonban azt felelte: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.” De az Úr azt mondta neki: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: „Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.” Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. (…)
Jn 6,52-59
(…)Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. (…)

Jézus Krisztus eledele az, hogy Isten akaratát teljesítse, nekünk, hús-vér embereknek viszont önmagát adja eledelül egy fizikai realitással bíró, mégis szellemi-lelki táplálékban. Nem kenyérrel és borral akar táplálni bennünket – hiszen az csak földi életünket táplálná –, de nem is csupán szimbolikusan. Krisztus teste és vére az Eucharisztiában nem pusztán a sejtetés, az emlékezetbe idézés szintjén van jelen, hanem valóságosan, abban az ontológiai mélységben, ahol Isten élete a mi életünk forrása. Minden szentáldozás ebben az isteni életben erősít meg, és Krisztushoz válunk egyre hasonlóbbá.
Az Eucharisztiában együtt van múlt, jelen és jövő: a Fiú keresztáldozata, amelyet felidézünk, s így jelenvalóvá válik minden szentmisén; a kegyelem áradása, amely ebből a végtelen értékű, kimeríthetetlenül gazdag áldozatból fakad, s táplálja bennünk az új, istengyermeki életet, örök jövőnket készítve elő. Amikor ezekben a napokban párhuzamosan olvassuk az apostoli Egyház történetének első lapjait Jézus eucharisztikus beszédével, figyeljünk fel arra az összefüggésre, mely Krisztus szentségi teste és Titokzatos Teste, az Egyház között van: minket, Titokzatos Testének tagjait szent testével táplál, hogy egyre jobban bennünk legyen, és mi őbenne, s nem csupán egyenként, hanem mint közösség is mind inkább hozzá hasonuljunk. Az Egyházhoz való tartozásunkat és küldetésünket is úgy tekintsük, mint ebből a mélységes misztériumból fakadó, szent valóságot.
Úr Jézus Krisztus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy áldozásról áldozásra egyre jobban kibontakozzék bennük a Te isteni életed, s mint ugyanazon szőlőtőn kihajtott szőlővesszők, új, soha nem látott módon hozzuk a felszínre a köztünk a mélyben meglévő egységet, hogy amilyen a Fő, mind inkább olyanná legyen a Test is, az Atya dicsőségére és az egész világ javára.

ApCsel 8,26-40
(…) S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: „Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!” Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: „Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?” Az így felelt: „Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje. Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt: „Mint a bárány, amelyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Megaláztatásban hoztak fölötte ítéletet. A sorsával ki törődik? Hisz életét elvették e földön.” Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?” Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: „Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?” Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. (…)
Jn 6,44-51
Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. (…)

Az Atya vonzásának engedelmeskedő kereső ember és a Szentlélek indításának engedelmeskedő, Jézus Krisztus küldetésében járó keresztény egyaránt úton van, s egyszer csak találkozik. Azért vagyunk küldöttek, hogy odalépjünk azokhoz, akik már felismertek szívük mélyén egy bizonyos vonzást, de még nem tudják, pontosan hová is tartanak, hol annak a titokzatos mágneses erőnek a forrása, amelynek hatása alá kerültek. Ehhez, persze, mindenekelőtt az kell, hogy észrevegyük, kik azok a környezetünkben, akikhez oda kell szegődnünk, nem saját kezdeményezésünkből, hanem a Szentléleknek engedelmeskedve. Nem provokációra, gyanútlan járókelők leszólítására, erőszakos térítésre küld a Szentlélek, hanem arra, hogy odaszegődjünk azok mellé, akik keresnek ugyan, de nincsen, aki a mind teljesebb látásra és értésre juttassa őket, s elvezesse Krisztushoz.
A másik lecke, amit ma megtanulhatunk, hogy beszélgetésünk abból induljon ki, ami foglalkoztatja azt, akihez odaszegődtünk. Amikor azonban mi kezdünk beszélni, egy percig sem szabad elfelednünk, hogy kit kell hirdetnünk. A harmadik évezredben mi nem sikeres életet, önmegvalósítást, de még csak nem is szellemi-lelki energiáknak köszönhető magasabb fokú tudatállapotot hirdetünk, hanem egy személyt: Jézus Krisztust, az Atya küldöttét, akinek mi folytatjuk küldetését itt a földön. Ne hárítsuk magunktól ezt a feladatot, mondván, mi nem vagyunk illetékesek, mert nem vagyunk papok, vagy mert nincs teológiai végzettségünk. Elsősorban nem teológiai diplomára, hanem élő hitre van szüksége ma a körülöttünk élőknek, s ha az Egyház missziós lendülete alábbhagyott, annak nem annyira teológiai képzettségünk hiánya, hanem hitünk gyöngesége az oka.
Urunk Jézus, küldd el nekünk Szentlelkedet, hogy legyen bátorságunk nekünk is kivenni a részünket az egész világra irányuló misszióból. Add kegyelmedet, hogy szüntelenül megmaradjunk a Te vonzásodban, és ezáltal vonzzunk másokat is Hozzád. Segíts, hogy kereső testvéreink Téged magadat ismerjenek fel bennünk, aki a mi szavaink, tetteink, életünk példája által akarod feltárni a világnak az Atya üzenetét.

ApCsel 8,1b-8
Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában. Istvánt pedig istenfélő férfiak eltemették, és nagyon megsiratták. Saul meg pusztította az egyházat, sorra járva a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, s őrizetbe vetette őket. Azok, akik szétszóródtak, eközben körüljártak, és hirdették az Isten igéjét. Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. Nagy öröm támadt abban a városban.
Jn 6,35-40
Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.

Miért engedi Isten, hogy annyi jó szándék, nemes cselekedet kárba vesszen, sőt visszájára forduljon; miért engedi, hogy művét tönkretegyék, szolgáit megalázzák; miért nézi tétlenül, hogy a gonoszság, a rosszindulat, az erőszak diadalmaskodjék? Hiszen eddig azt hittük, hogy ha Isten a mi oldalunkon áll, senki sem árthat nekünk, és ügyét győzelemre visszük. Mindannyiszor, amikor ilyen és hasonló gondolataink támadnak, és úgy véljük, hogy mi jobban meg tudnánk védeni Isten ügyét, ha a helyében lennénk, eláruljuk, hogy még mennyire emberi módon képzeljük el Isten hatalmát. Nem gondolunk arra, hogy Jézus Krisztus a gyűlölet eláradásának órájában adta szeretetének legnagyobb jelét, s a rázúduló rosszindulatot ismét csak visszájára fordította, hogy „ahol eláradt a bűn, ott túláradjon a kegyelem”. Azzal, amit az utolsó vacsorán, a kereszt árnyékában tett, megnyitotta a bűnbocsánat forrását, melyből megszületett az Egyház és a szentségek.
Ez Isten hatalmának titka, és ez az ő ügye győzelmének módja. Ez nyilvánul meg a jeruzsálemi hívek magatartásában, akik az üldöztetés hatására nem szélednek szét félve és csalódottan, mint Nagypénteken az apostolok, hanem felismerik az új feladatot és lehetőséget, s az eddig belterjes Egyház most missziós Egyházzá alakul.
Úr Jézus, kérünk, ne hagyd, hogy a meg nem értés, rosszindulat, amely időnként ér bennünket, elkeserítsen, vagy kedvünket ne szegje, de azt se engedd, hogy az igazság mártírjaként bezárkózzunk sértődöttségünkbe. Tápláld bennünk szentségeid által az isteni életet, hogy minden körülmények között a Tőled kapott új természetünk szerint éljünk, és akár üldöztetést szenvedve is részt vegyünk Isten üdvösségtervének megvalósításában.

ApCsel 7,51 – 8,1a
„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok.” Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.” Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörgött: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban. (…)
Jn 6,30-35
Erre megkérdezték tőle: „Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: »Égi kenyeret adott enni nekik.«” Jézus ezt válaszolta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

A Szentírás leginkább elítélő kijelentései mindig a Szentléleknek való ellenállásra, a Szentlélek elleni bűnökre vonatkoznak, s kivétel nélkül mindig a magukat vallásosnak tartó embereket érintik, ahogy a mai Szentleckében és Evangéliumban egyaránt látjuk. A farizeusok és a nép vénei lépten-nyomon Istent emlegetik, de egyre érzéketlenebbek az ő jeleire: vagy csak hivatkozási alapként használják jól kiépített vallási rendszerük olajozott működéséhez, vagy pedig újabb és újabb jeleket követelnek. Mindkét esetben ugyanaz a veszély fenyegeti a vallásos embert, nevezetesen az, hogy egyszer csak megszűnik az Istennel való kapcsolata.
Az előbbi esetben az ájuláshoz hasonló állapot következik be: a szervezet életfenntartáshoz szükséges funkciói működnek, de hiányzik az értelem, a szellem aktivitása. Ha azonban ez tartósan így marad, az életjelenségek előbb-utóbb megszűnnek. A próféták látomásai, jövendölései éppen ebből a tetszhalott állapotból akarták felrázni a szent népet újra meg újra, hogy visszaállítsák az eredeti, élő kapcsolatot Isten és az ember között, hogy az lássa a megnyílt eget, ahogy István diakónus látta. A másik fajta hozzáállás, a jelek követelése, a szüntelen bizonyítékra várás szintén halálhoz vezet, mert pontosan a hitet, a reményt és a szeretetet öli meg. Két ember szerelmét, szeretetét is meg tudja fojtani az a fajta bizalmatlanság, amely képtelen észrevenni és értékelni a diszkrét, mégis oly beszédes jeleket, s helyettük biztosítékot, garancialevelet vár, s ugyanez mérgezi meg és teszi tönkre az Istennel való kapcsolatunkat.
Urunk Jézus, köszönjük Neked az Eucharisztiát, irántunk való szereteted kézzelfogható jelét, melyben nem megfellebbezhetetlen bizonyítékot kínálsz, hanem törékeny, de életadó jelenlétedet a kenyér és bor színe alatt. Kérünk, hogy e szentség kegyelmei által emelj fel bennünket a bizalom és az ingyenesség világába, ahol szüntelenül nyitva látjuk az eget, s lélekben és igazságban imádjuk az Atyát.

ApCsel 6,8-15
István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. Erre férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: „Hallottuk őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre.” Ilyen módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték. (…) Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.
Jn 6,22-29
Másnap a tömeg, amely a tengeren túl állt, észrevette, hogy csak egy bárka volt ott, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival a bárkába, a tanítványai egyedül távoztak el. Jöttek viszont Tibériásból más bárkák annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott. Amikor tehát a sokaság meglátta, hogy nincs ott sem Jézus, sem a tanítványai, beszálltak a bárkákba, és Jézust keresve Kafarnaumba mentek. Amikor megtalálták őt a tengeren túl, azt mondták neki: „Mester, mikor jöttél ide?” Jézus azt felelte: „Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével.” Erre azt kérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?” Jézus azt felelte: „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.”

Nem elég az, hogy keressük Istent, mert vágyainkat követve könnyen a gyakorlati materializmus vagy a túlzott spiritualizmus csapdájába esünk. Néha csupán földi szükségletünk kielégítésének szükséglete visz Jézushoz, máskor pedig a legszükségesebbekről is elfelejtünk gondoskodni, s elégedetten állapítjuk meg magunkról, hogy mennyire lelkiek vagyunk. Valójában azonban e kétféle magatartás végső soron ugyanarról a tőről fakad: mindkettőben az ember áll a középpontban, aki kimondva-kimondatlanul így imádkozik: „Legyen meg az én akaratom!”
Ezért is van szükségünk az olyan időszakokra, amelyekben megtapasztaljuk az éhséget, sivárságot, sötétséget. Az ilyenkor tanúsított állhatatosságunk, kitartásunk Urunk mellett minősíti ajándékokban bővelkedő korszakaink vallásosságának hitelességét. Ha nem csupán ajándékaiért szerettük Istent, akkor ezek a nehéz idők megerősítenek hitünkben, és nagyot lendítenek előre a lelki fejlődés útján. Ha viszont a lelki ínyenckedés volt vallásosságunk fő jellemzője, akkor most alapos leckét kapunk. Ez is fejlődésünket szolgálja, hogy ezentúl már ne csupán testi-lelki igényeink kiszolgálójának tekintsük az élő Istent, hanem a hit útját járva olyan eledelért fáradozzunk, amely megmarad az örök életre: őt magát akarjuk – önmagáért.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy ne felszínes vágyainkat kövessük, ha mégoly „lelkieknek” tűnnek is, hanem a Te jeleidet, melyekkel a Forráshoz akarsz elvezetni bennünket. Ne engedd, hogy megelégedjünk ajándékaiddal, melyek testileg vagy lelkileg, érzelmileg jóllakatnak minket, hanem segíts, hogy a jóízű falatozás és a lelki örömökben való lubickolás közben is mindig Rád tekintsünk, és hálát adjunk Neked, hiszen az igazi, múlhatatlan öröm nem más, mint hogy mindörökre Veled lehetünk.

ApCsel 5,27b-32.40b-41
Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap a szemükre vetette: „Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Erre Péter és az apostolok azt felelték: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. (…) Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.” Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.
Jel 5,11-14
Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt, akik hangosan azt kiáltották: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” Minden teremtményt, amely az égben van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!” A négy élőlény azt felelte: „Ámen!” A huszonnégy vén arcra borult és imádta az örökkön-örökké élőt.
Jn 21,1-19
(…) A többi tanítvány pedig tovább hajózott, mert nem voltak messze a szárazföldtől, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és vonták magukkal a halakkal telt hálót. Amikor partra szálltak, égő parazsat pillantottak meg, rajta halat és kenyeret. Jézus azt mondta nekik: (…) „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: „Ki vagy te?” Tudták ugyanis, hogy az Úr az. (…)

A Jelenések könyvében felhangzó égi Isten-dicsőítéseknek hallatlan aktualitása van, hiszen a földi és az égi liturgia ugyanazon trónon ülőnek, az Atyaistennek; a Báránynak, vagyis a megölt, de feltámadott áldozati Krisztusnak; és a Hét Lángnak, azaz a Szentléleknek szól. Szent János Jelenéseiben nem úgy van tehát, mint a többi apokalipszisben, hogy az eljövendő világ dicsőséges ragyogása élesen elkülönül a jelen világ bűnös, pusztulásra ítélt valóságától. Keresztény hitünk szerint a történelmi jelen és az örök jövő nem egymás után következik, hanem egyszerre van jelen: a mulandósággal megjelölt világba a megtestesüléssel berobbant örökkévalóság itt van bennünk és közöttünk, s belülről folyamatosan feszegeti a jelen idő burkát.
Így az Egyház maga is eszkatologikus, végidőkbeli valóság: noha még ezen világ veszedelmei között él, liturgiája már az egyetlen isteni trón körül a végső győzelmet ünnepli és abból részesít. Ezért a jelen idő, ez a földi élet, amely valóban üldöztetéssel, vérontással, bűnnel szennyezett, valamiképpen már magában hordozza a végső győzelem napját: a földön miséző Egyház énekei azonosak az angyalok és üdvözültek megszámlálhatatlan seregének győzelmi énekével, s némán is ezt harsogja az egész univerzummal együtt minden teremtmény: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön örökké”.
Feltámadott Jézusunk, Te vagy, aki jelenléteddel az Egyház hajóját, mely a mulandó idő vizén úszik, az örökkévalóság partjai felé irányítod. Add nekünk, kérünk, a szeretett tanítvány, János apostol figyelmes szeretetét és a bűnbánó tanítvány, Péter apostol minden akadályt legyőző, készséges ragaszkodását, hogy egész valónkkal Rád figyeljünk és Hozzád siessünk, aki már nem hallal és kenyérrel akarsz megvendégelni bennünket, hanem saját isteni életedet osztod meg velünk.

ApCsel 6,1-7
Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.” Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket. Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.
Jn 6,16-21
Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk. Mivel nagy szél támadt, a tenger háborgott. Amikor mintegy huszonöt vagy harminc stádiumra hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.

Az ember ősi tapasztalata, hogy mindannyiszor félelem keríti hatalmába, ha olyannal találkozik, ami felülmúlja őt és ami fölött nincs hatalma. Ezért keltenek bennünk rémületet a természet erői: a szélvész, a vihar, a tűzvész, az árvíz vagy a földrengés. De a legnagyobb félelem, melyet a természetet is felülmúló transzcendens világ ébreszt bennünk, már a bukott Ádám sajátja, hiszen Isten az embert eredendően olyannak teremtette, hogy érzéke, sőt képessége legyen rá. A természetfelettitől való rettegés, az Istentől való sötét félelem csak a bűnbeesett ember osztályrésze, s ennek tapasztalata kétségkívül szerepet játszott a világ vallásainak kialakulásában. (Ebben az értelemben lehet igazság a marxi valláskritikában.) A kereszténység azonban ebből a kijelentésből született: „Én vagyok, ne féljetek!” S amikor Jézus maga oldja fel félelmeinket és aggályainkat, nem csupán békesség költözik a szívünkbe, de mindjárt révben is vagyunk.
Milyen csodálatos! Egyszerre igaz az, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, s az is, hogy ahol ő van, máris partot érünk. Az előbbi az Egyház misszióját jelenti, amelynek kezdeteiről olvastunk a mai Szentleckében, az utóbbi pedig arra utal, ami örök és változatlan az Egyházban, ahol már elértük az örökkévalóság kikötőjét, s ahol tökéletes dicséretet zengünk az Atyának a Fiú által a Szentlélekben.
Urunk Jézus, ugyan melyikünk mondhatná el magáról, hogy már teljesen evangéliumi ember, és szeretetében nincsen semmi félelem? Mi mindnyájan csak részben vagyunk evangéliumiak, és bizony, még sokszor nagyon is félünk Tőled és félünk az Atyától. Bocsásd meg, kérünk, kishitűségünket, mint ahogyan azt is, hogy olykor azzal próbáljuk leplezni szennyes félelmünket, hogy bizalmaskodva, könnyedén, már-már félvállról beszélünk Veled és Rólad. Küldd el, Urunk, szívünkbe az istenfélelem Lelkét, aki megtanít az isteni fölség megrendült tiszteletére, és minden hamis félelmünktől megszabadít minket.

1Kor 15,1-8
Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké. Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint félresikerültnek, megjelent nekem is.
Jn 14,6-14
Jézus azt felelte neki: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam. Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.” Ekkor Fülöp kérte őt: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” Jézus így válaszolt neki: „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: „Mutasd meg nekünk az Atyát?” Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.”

Fülöp apostol kérése az emberi szív legmélyebb vágyát fogalmazza meg, s azzal, hogy Jézushoz fordul vele, azt is elismeri, hogy ezt az elemi erejű vágyakozást nem töltheti be más, csak ő. Jézus nem utasítja el Fülöp kérését, hanem azonnal teljesíti, a legnagyobb és legvégső kinyilatkoztatást adva neki az Atya és a Fiú közötti egységről, amely nem pusztán átmeneti vagy szimbolikus egység, hanem örök és teljes egymásban levés. A halálra ítélt és megfeszített Jézus az Atya legtökéletesebb képe itt a földön. Fülöp az utolsó vacsorán ezt még nem érthette. Húsvét és Pünkösd után viszont azt nem értené, hogyan lehetnek olyan keresztények, akik azzal vádolják az Istent, hogy békésen trónol az égben, míg mi itt a földön szenvedünk, holott az értünk megfeszített, de a halálon diadalmaskodó Jézus a leghitelesebb kinyilatkoztatást adta az Atyaistenről erre a gonoszsággal, szenvedéssel és halállal megjelölt földi életre.
Ez a Jézus jelent meg a ma ünnepelt másik apostolnak, Jakabnak is. (A Szent Pál-i felsorolás szerint Péteren kívül ő az egyetlen a tizenkettő közül, aki négyszemközt találkozott a Feltámadottal.) Arról azonban nem szólnak sem az evangélisták, sem Szent Pál, hogy mit mondott Jakabnak a feltámadott Úr. Talán mert az ilyen bensőséges találkozás a feltámadott Úrral, a vele kettesben töltött percek olyan mélyen érintik és jelölik meg a férfiembert, hogy mindezt nem tudja szavakba önteni. S talán mert rá nem egy bizonyos üzenetet bízott az Úr, mint Mária Magdolnára, hanem őt magát tette üzenetté…
Feltámadott Urunk, Jézus Krisztus, Te minket is hasonló találkozásra hívsz, mint Szent Jakab apostolt. Add, kérünk, hogy Veled legyünk nap mint nap, és e bensőséges együttlét folyamán egyre mélyebben megismerjünk Téged és Általad mennyei Atyádat a Szentlélekben, s így élő és hiteles üzenetté váljunk testvéreink számára.