Iz 42,1-7
Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek. Nem kiált, nem emeli fel hangját, és nem hallatja az utcán. A megroppant nádszálat nem töri össze, és a kialvó mécsbelet nem oltja el; hűségesen visz igazságot. Nem alszik ki, és nem roppan össze, míg igazságot nem tesz a földön; és tanítására várnak a szigetek. Ezt mondja az Isten, az Úr, aki az eget teremtette és kifeszítette, aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad; aki leheletet ad a rajta levő népnek, és lelket a rajta járóknak: „Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává, hogy megnyisd a vakok szemét, kihozd a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétségben ülőket.”
Jn 12,1-11
Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott halottaiból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával. Erre tanítványai közül az egyik, az iskarióti Júdás, aki árulója lett, így szólt: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek?” Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta. Jézus ekkor így szólt: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára megőrizze azt. Mert a szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.” (…)

Jézusra nézni, őt szemlélni – ez vezet be a Nagyhét és a Szent Háromnap titkába. Ismét Máriától kell tanulnunk, aki újra csak példát ad nekünk, hogyan figyeljünk az egy szükségesre. Az ő ingyenes, pazarlóan nagylelkű szeretete méltó egyedül ahhoz a túláradó tékozló szeretethez, amelyet Isten Fia irántunk tanúsított. Az ő csendes, háttérbe húzódó, ugyanakkor ünnepet rendező lelkülete illik ahhoz a misztériumhoz, amelynek megünneplésére készülünk. S az ő tiszteletteljes, alázatos hódolata jár annak, aki áldozat lett értünk, hogy elvegye bűneinket.
Ez a néhány nap az igazi keresztény lelkigyakorlat. Olyan lélekkel kell készülnünk rá, mintha életünk utolsó Húsvétját ünnepelnénk itt a földön. Félre kell tennünk a legnemesebb ügyeket, legfontosabb feladatokat is, háttérbe szorítani az emberi szempontokat, és szemünket Jézusra függeszteni. Új evangelizációról beszélünk és a sokféle ínségről, amelyet nem nézhetünk tétlenül. Közben megfeledkezünk arról, hogy mindenekelőtt önmagunk evangelizációjára kell gondot viselnünk, s erre nincs jobb alkalom, mint az Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumaiban való elmélyülés. Júdás esete figyelmeztet arra, hogy a szegények ügyének felkarolása könnyen puszta ürüggyé válhat, ha csupán a szegényeket nézzük, és nem Jézust. Csak az, aki őt szemléli, láthatja meg jól az emberi ínséget is, mert benne látja a szegényeket, s őt látja bennük. Csak az ismerheti fel a szegényekben Krisztust, aki már elég sokat szemlélte őt kizárólagos figyelemmel, mint oly sokan a szentek közül.
Urunk Jézus, ne hagyd, hogy becsapjuk magunkat: Hogy is hirdethetnénk szóval és tettel, egész életünkkel az evangéliumot, ha nem hagyjuk, hogy előbb bennünket járjon át szívünk mélyéig? Mit is tudnánk adni a szegényeknek, a szenvedőknek, a hitetleneknek, ha érzéketlenül megyünk el hitünk legmélyebb titkai mellett? Add kegyelmedet, hogy a most következő napokban szívünk és értelmünk teljes figyelmével Téged szemléljünk, s majd csak a húsvéti misztérium által újjászületve induljunk hirdetni a Te halálodat és feltámadásodat.

Mt 21,1-11
Amikor már Jeruzsálem közelében jártak és odaértek Betfagéhoz az Olajfák hegyén, Jézus előre küldött két tanítványt. Azt mondta nekik: „Menjetek be az előttetek lévő faluba. Mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele egy csikót; oldjátok el, és vezessétek ide hozzám. Ha pedig valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rájuk szüksége, és azonnal el fogja engedni őket. Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az ige, amit a próféta mondott: „Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád; szelíd ő, s szamárháton ül, szamárcsikón, teherhordó állat fián.” A tanítványok elmentek és megtették, amit Jézus parancsolt nekik. Odavezették a szamarat és a csikót, rájuk tették ruháikat, ő pedig felült rájuk. A hatalmas tömeg pedig leterítette ruháit az útra, mások meg ágakat vagdostak a fákról és az útra szórták. A tömeg, amely előtte ment és akik követték, így kiáltoztak: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Amikor bement Jeruzsálembe, az egész város megmozdult. Azt kérdezték: „Kicsoda ez?” A tömeg így felelt: „Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből.”
Iz 50,4-7
(…) De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg.
Fil 2,6-11
(…) Engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.
Mt 26,14 – 27,66
A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése Szent Máté szerint.

Ki hitte volna, hogy Isten másodszor is így jön el? Nem királyi palotában született, hanem a betlehemi istállóban, s nem harci paripán, hanem szelíd kis szamáron vonul be a szent városba. Az állatok szolgálata mellett megjelennek a növények is: a virágok és a friss ágak, melyeket puha szőnyegként eléje terítenek. Az egész föld hódol a Teremtő előtt, a leterített ruhákban pedig az emberi civilizáció és kultúra borul le szerényen a lába elé. És a gyerekek ajkán felhangzik az igazság: ő Dávid Fia, a Messiás, akit Isten megígért az ősatyák és próféták által. A szó szoros értelmében senki soha nem jött és nem is jöhet az Úrnak, vagyis Izrael Istenének nevében, vagyis az ő isteni természetének hatalmával, csak maga Isten, az Isten egyszülött Fia.
Ez a tény szinte elviselhetetlenül éles megvilágításba helyezi a gazdag virágvasárnapi szertartás mozzanatait, úgy, hogy azok minden szándékos hatáskeltés nélkül megrendítenek. Ezért is nincs helye ezen a szentmisén prédikációnak: a liturgia szavai, dallamai és szimbólumai olyan magasságokat és mélységeket közvetítenek, hogy azt a töredékes igehirdetés szavai csak szétdarabolni, elfedni, összemaszatolni tudnák.
Dicsőséges Királyunk, Jézus Krisztus! A mai szentmisében nemcsak a jeruzsálemi tömeggel, hanem az angyalokkal is együtt énekeljük, hogy „Hozsanna a magasságban!” Úgy hangzik ez, mint Karácsony éjszakáján az angyali szózat: „Dicsőség a magasságban Istennek. Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Az angyali világgal együtt dicsőítünk Téged, és kérünk, hogy mai ünnepi bevonulásunk ne érjen véget, hanem vezessen egészen a mennyei Jeruzsálembe, ahol az angyalok és szentek kórusához társulva a Te dicsőségedet zengjük mindörökkön örökké.

Ez 37,21-28
Így szól az Úr Isten: „Íme, én kiragadom Izrael fiait a nemzetek közül, amelyek közé jutottak, és összegyűjtöm őket mindenünnen, és a saját földjükre vezetem. Egy néppé teszem őket az országban, Izrael hegyein, és egy király uralkodik majd mindnyájuk fölött; és nem lesz többé két nemzet, nem oszlanak többé két országra. Nem fertőzik többé magukat bálványaikkal, utálatosságaikkal és semmiféle gonoszságukkal. Megszabadítom őket minden helyükről, ahol vétkeztek, és megtisztítom őket; akkor ők az én népem lesznek, én pedig az ő Istenük leszek. Dávid, az én szolgám lesz a király felettük, és egyetlen pásztora lesz valamennyiüknek; törvényeim útján járnak majd, és parancsaimat megtartják és megcselekszik. Azon a földön fognak lakni, amelyet szolgámnak, Jákobnak adtam, amelyen atyáitok laktak; rajta laknak majd ők maguk és fiaik, és fiaiknak fiai mindörökké; és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelmük mindörökké. A béke szövetségére lépek velük örök szövetség lesz ez velük; megerősítem és megsokasítom őket, és szentélyemet köztük állítom fel mindörökre. (…)”
Jn 11,45-57
(…) A főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: „Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elpusztítják országunkat és nemzetünket.” Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. (…)

Kaifás véleménye, vagyis hogy „jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért”, egyszerre tükrözi a főpapi párt rómaiaktól való félelmét, a kisszerű csoportérdeket és a szadduceusi teológiai felfogást, mely szerint a szent nép kollektív érdekében az egyes embert akár fel is lehet áldozni. Az evangélista azonban ezeken mind túllépve az isteni üzenetet ismeri fel ebben a mondatban, amelyet Kaifás hivatalánál fogva, mint annak az évnek a főpapja, öntudatlanul kimondott, mintegy megjövendölve, hogy Jézus halála a szent nép megváltásának eszköze lesz.
Jézus önfelajánlása által megvetette az új, örök szentélynek és az új szent népnek, az Egyháznak az alapjait. Megköttetett az új és örök szövetség az ártatlan Bárány, Jézus Krisztus vérében, akit az emberi hitványság adott halálra, de akinek önkéntes áldozata szerezte meg az örök békét Isten és ember között. Így teljesedett be Ezekiel próféta jövendölése, amelyet a messiási időkre vonatkoztatott.
Úr Jézus Krisztus, mielőtt Nagyböjt utolsó hetébe lépnénk s a virágvasárnapi bevonulástól egyenesen a Golgota tetejére kísérnénk Téged, arra kérünk, szítsd fel bennünk a vágyat, hogy szívvel-lélekkel részt akarjunk venni húsvéti misztériumodban. E Húsvét nélkül nem vidíthatna fel az ébredő természet szépsége, a tavaszi nap melengető sugara, mely előcsalogatja a földből a virágokat, a bogarakat és a gyíkokat. Minden szépség hiábavaló lenne, s az élet maga is a halálra szántak tűnő álmodozása volna, ha Te nem adtad volna értünk áldozatul önmagad. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy viszonzásképpen átadjuk magunkat Neked, s együtt épüljünk a Te Titokzatos Testednek templomává, ahol minden halál, minden pusztulás egy új, teljes élet kezdete, mert Te bennünk és közöttünk lakozol örök időkre.

Jer 20,10-13
Mert hallottam sokak rágalmát, rettenetet mindenfelől: „Jelentsétek! Jelentsük fel őt!” Akik barátságban voltak velem, mind bukásomat lesik: „Hátha rá lehet szedni, legyőzhetjük, és bosszút állhatunk rajta!” De az Úr velem van, mint hatalmas hős, ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek; nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel, örök gyalázatuk nem megy feledésbe. Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat, aki látod a veséket és a szívet, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet! Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert megmentette a szegény lelkét a gonosztevők kezéből!
Jn 10,31-42
(…) Jézus azt mondta nekik: „Sok jótettet mutattam nektek az Atyától, azok közül melyik tettért köveztek meg?” A zsidók azt felelték: „Jótettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivel ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus azt felelte nekik: „Vajon a ti törvényetekben nincs megírva: „Én azt mondtam: Ti istenek vagytok?” Ha azokat mondta isteneknek, akikhez az Isten igéje szólt – márpedig az Írás érvényét nem veszti –, miképp mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világra küldött: „Káromkodsz!”, mivel azt mondtam: Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem, de ha cselekszem, akkor, ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy megtudjátok és belássátok, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában.” Erre ismét el akarták őt fogni, de kisiklott a kezük közül. Ezután ismét eltávozott a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott maradt. Sokan jöttek hozzá, és azt mondták: „János ugyan semmi csodajelet sem cselekedett, de mindaz, amit János róla mondott, igaz volt.” És ott sokan hittek benne.

Fokozódó drámaiságnak vagyunk tanúi a János-evangélium olvasásakor, s közeledünk a tetőpont és a végkifejlet felé. Az ellentét Jézus és a farizeusok, írástudók között egyre éleződik, de még ezek a pillanatok is alkalmasak arra, hogy sokan higgyenek Jézusban. Hit, vagy pedig megkövezés – harmadik lehetőség gyakorlatilag nincs (a semlegesség hirdetői gyakran a harcos ellenfeleknél is veszélyesebbek).
Szó és tett kölcsönösen feltételezi egymást: Jézus tetteit nem lehet elválasztani a szavaktól, melyekkel az Atyával egyenlőnek mondotta magát, hiszen a csodák ennek hitelesítői, alátámasztói, kézzelfogható bizonyítékai. Ezért is mondja „Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek!” Láttuk, hogyan fogadták Jézus ellenfelei a csodatetteket, amelyeket most nem vitatnak: amikor nem maradt más, azzal vádolták, hogy Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket. Ha a tetteket valóban a maguk értéke szerint ítélték volna meg, Jézus szavai sem botránkoztatnák meg őket.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mindenkor a Te tanítványaidként és az Atya gyermekeiként nyilatkozzunk meg, s miközben Isten Fiának vallunk Téged, e hitvallásból tettek is szülessenek, mint ahogy Te magad is tettekkel igazoltad szavaidat. Segíts, hogy minden döntésünkkel Rólad tanúskodjunk, akkor is, amikor a leghétköznapibb helyzetekben, a jelentéktelennek tűnő dolgokban elutasítjuk a megalkuvást; akkor is, amikor egy újabb gyermek vállalásával ismételten igent mondunk az életre, vagy épp hívásodra a szűzi életformában kötelezzük el magunkat; és akkor is, amikor felemeljük szavunkat a társadalmi igazságtalanságok, a gazdagok önzése és a szegények kizsákmányolása miatt.

Ter 17,3-9
Ábrám arcra borult. Isten így folytatta: „Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled. És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről-nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak. Neked és utódodnak adom majd ezt a földet, ahol most idegenként tartózkodsz, Kánaánnak egész földjét örökös birtokul, és Istenük leszek.” Isten ezután azt mondta Ábrahámnak: „Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre.”
Jn 8,51-59
Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.” Azt mondták erre a zsidók: „Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: »Ha valaki a tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem.« Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magad?” Jézus azt felelte: „Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi. Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok: »Istenünk«, pedig nem ismeritek őt. Én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonló hazug lennék. De én ismerem őt, és a tanítását megtartom. Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre azt mondták neki: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.

Nem kell filozófusnak lenni ahhoz – mint ahogy a Jézust körülvevő zsidók sem voltak azok –, hogy világosan megértsük, Jézus itt fölébe helyezi magát az egész teremtett világnak, hiszen mindennek, ami van, van kezdete és vége, egyedül csak Isten és az ő dicsősége az, amely el nem múlik, hanem mindörökké megmarad. Ez az „én vagyok” pedig magában foglalja a Mózesnek kinyilatkoztatott Isten-nevet: „Én vagyok, aki vagyok.” (Ezt ellenségei is megértették, ezért is ragadtak követ.) Fontos látni, hogy ezt az igen súlyos kijelentést Jézus annak a vitának közepén teszi, mely azzal kezdődött, hogy így szólt: „Elmegyek, és keresni fogtok, de meghaltok bűnötökben. Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Azonban „aki megtartja tanításomat, halált nem lát soha”. Vagyis nem csupán azt állítja, hogy ő a történelem minden eseményét megelőzően létezik, hanem azt is, hogy azokat, akik tanítását megtartják, beemeli abba az egészen más létezésbe, mely a világ teremtése előttől fogva örökkön örökké az ő osztályrésze az Atya jobbján.
Egy új világ nyílik meg most előttünk: a keresztény aszketika és erkölcstan nem csupán az erényes élet szabályainak összessége, hanem a krisztológia része, hiszen Krisztus tanításának megtartása egyben az ő életében való részesedés. Ezért a keresztény házasságnak és a keresztény szüzességnek egyaránt teológiája van, nem pusztán pszichológiája vagy szociológiája. Ha ma a szentségi házasság, a szüzesség és cölibátus értéke megkérdőjeleződött, az nem annyira erkölcsi hanyatlásra, mint inkább Krisztus ismeretének hiányára vezethető vissza.
Urunk Jézus, hálát adunk azért a kinyilatkoztatásért, melyen zsidó hallgatóid nagy része megbotránkozott, de amelyet apostolaid, bár csak lassan értették meg, botránkozás nélkül elfogadtak, és feltámadásod után csorbítatlanul tovább is adták az első keresztény nemzedékeknek. Add, hogy állhatatosan kitartsunk ebben a tanításban, és hűségesen gyakorolva az állapotunknak megfelelő erényeket egyre bensőbbé váljék bennünk, mígnem egészen átjár minket a Te örök, istenfiúi életed.

Dán 3,14-20.91-92.95
(…) Megszólalt ekkor Nebukadnezár, és azt mondta: „Áldott legyen az ő istenük, azaz Sidráké, Misáké és Abdenágóé, aki elküldte angyalát, és megszabadította szolgáit, akik benne bíztak, és nem hallgattak a király szavára, és kockára tették testüket, hogy ne kelljen Istenükön kívül más istent szolgálniuk és imádniuk.!”
Jn 8,31-42
Azoknak a zsidóknak, akik hittek neki, Jézus azt mondta: „Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Azok azt felelték neki: „Ábrahám utódai vagyunk, és soha senkinek nem szolgáltunk. Hogyan mondod hát te, hogy szabadok lesztek?” Jézus így szólt: „Bizony, bizony mondom nektek: Mindaz, aki bűnt cselekszik, szolga. De a szolga nem marad örökre a házban, csak a fiú marad ott mindörökké. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, de meg akartok engem ölni, mert a tanításom nem hatol belétek. Én azt mondom, amit az Atyánál láttam, és ti is azt teszitek, amit atyátoktól hallottatok.” Azt felelték neki: „A mi atyánk Ábrahám!” Jézus azt mondta nekik: „Ha Ábrahám fiai lennétek, Ábrahám tetteit cselekednétek. De most meg akartok ölni engem, azt az embert, aki nektek azt az igazságot mondtam, amelyet az Istentől hallottam; ezt Ábrahám nem tette. Ti a ti atyátok tetteit cselekszitek.” Erre azt mondták neki: „Mi nem paráznaságból születtünk. Egy Atyánk van, az Isten.” Jézus így szólt hozzájuk: „Ha Isten volna az Atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől származtam és jöttem. Hiszen nem magamtól jöttem, hanem ő küldött engem.”

Az igazság, mely szabaddá tesz, abszolút valóság, nincs alávetve senki ítéletének. Az igazság, mely szabaddá tesz, teremtő erővel bír: megszabadít a bűntől és új életet ad. Az igazság, mely szabaddá tesz, nem lehet csupán egy elvont eszme, hiszen azt bárki kénye-kedve szerint kiforgathatja, s nevében a legalávalóbb gaztetteket is elkövetheti. Az igazság, mely szabaddá tesz, egy személy: Jézus Krisztus, az Isten Fia. Hiszen ő maga mondja a mai Evangéliumban azt, hogy az „igazság szabaddá tesz titeket”, és azt is, hogy „ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek”; másutt pedig nyíltan ki is jelenti: „Én vagyok az igazság.”
Egyetlen tanító és vallásalapító sem tett egyenlőségjelet az általa hirdetett tanítás és önmaga közé, egyedül Jézus Krisztus. Ezért megmaradni Jézusban, megmaradni az ő tanításában és megmaradni szeretetében valójában egy és ugyanaz. Aki erre vállalkozik, megtapasztalja életében azt a szabadítást, amelyről Jézus beszélt: Isten ingyenes, soha vissza nem vont szeretetét, mely egyedül képes úrrá lenni a bűn mechanizmusán, mely sértetlenül megőriz a kísértések lángjai között, mint Dánielt és társait a tüzes kemencében, miközben énekelték az Úr dicséretét.
Urunk, Jézus Krisztus, ne engedd, hogy csupán szánkkal mondjuk, hogy Isten a mi Atyánk, hanem valóban úgy éljünk, mint Isten gyermekei. Ne engedd, hogy csupán névleg legyünk keresztények, a Te tanítványaid, hanem valóban hallgassunk Rád, az Atya Egyszülöttjére, tanításod hatoljon a szívünk mélyéig, és igazságod járja át elménket és szívünket. Add kegyelmedet, hogy Nálad megtaláljuk az igazság és szeretet forrását, hogy Benned maradjunk, és Te mibennünk, s vezess el Isten fiainak dicsőséges szabadságára, mely nem más, mint istengyermeki méltóságunk boldog kiteljesedése.

Szám 21,4-9
Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.” Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük. Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: „Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!” Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.” Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.
Jn 8,21-30
Majd ismét szólt hozzájuk: „Elmegyek, és keresni fogtok, de meghaltok bűnötökben. Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre azt mondták: „Csak nem öli meg magát, s azért mondja: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”?” Ő azt felelte nekik: „Ti innen alulról vagytok, én meg felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én azonban nem vagyok ebből a világból. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben. Mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.” Erre azt kérdezték: „Ki vagy te?” Jézus azt felelte: „(…) Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy mondom ezeket, amint az Atya tanított engem. És aki küldött engem, velem van, nem hagyott magamra, mert mindenkor azt teszem, ami kedves előtte.” Mikor ezeket mondta, sokan hittek benne.

Ami a választott néppel történt a pusztai vándorlás idején, az a mi életünkben is megjelenik. Nem elég egyszer megszabadulni, megtérni: az csak a kezdete egy hosszú útnak, amely az üdvösségre vezet. Ez az út pedig fáradságos és kísértésekkel teli. A legsúlyosabb kísértés az, hogy visszakívánkozunk előző állapotunkba. Már nem emlékszünk a rabság gyötrelmeire, csak arra, hogy ott volt mit ennünk és innunk, az Istentől jövő táplálék viszont unalmasnak, ízetlennek tetszik. Amikor idáig jutunk, zúgolódunk és elhagyjuk magunkat, akkor támadnak a mérges kígyók: vad ösztöneink, pusztító szenvedélyeink, melyek ráébresztenek hálátlanságunkra, s arra, hogy a magunk erejéből semmire sem mennénk.
Ekkor kell feltekinteni az Emberfiára, aki a magasba emeltetett. Nem a rutinszerű feszületre pillantás ment meg, hanem a Megfeszítettel való újfajta, bensőséges találkozás. Szent Ferencet a San Damianó-i feszület Krisztusa szólította meg, feltárva előtte küldetését, Avilai Szent Terézt a szenvedő Krisztus szemlélése közben érintette meg a kegyelem, és emelte ki a középszerű apácaéletből. Ezt a találkozást kínálja fel nekünk is az Egyház Nagyböjtben, amikor Krisztus szenvedésére emlékeztet, ezért is takarja lepel Feketevasárnaptól Nagypéntekig a feszületeket, hogy a keresztleleplezéskor új szemmel tudjunk Jézusra tekinteni, aki a Fán függve szerezte meg nekünk a gyógyulást.
Megfeszített Jézusunk, szüntelenül szemlélni akarunk Téged mint Urunkat, Istenünket. Nem úgy akarunk keresztedhez viszonyulni, mint egy talizmánhoz, hanem szeretnénk élő és személyes kapcsolatban maradni Veled, aki szenvedtél és meghaltál értünk. Egészen el akarjuk kötelezni magunkat Melletted, és nap mint nap felvéve keresztünket követni Téged, nem világmegvetésből, nem önsanyargatásból vagy kényszerűségből, hanem hogy az őskígyó marásaiból felgyógyulva Hozzád hasonuljunk, s mind jobban a Te képmásodra formálódjunk.

Dán 13,1-9.15-17.19-30.33-62
Az Úr meghallgatta (Zsuzsanna) szavát. Amikor ugyanis kivégzésre vitték, az Úr fölkeltette egy fiatalember szent lelkét, akinek a neve Dániel volt. (…) Odahívta (a vének közül) az egyiket és azt mondta neki: „(…) Mondd meg, milyen fa alatt láttad őket egymással beszélgetni?” Ő azt felelte: „Mézgafa alatt.” (…) És odahozatta a másikat, és megkérdezte tőle: „(…)Mondd meg nekem, milyen fa alatt kaptad rajta őket, amikor egymással beszélgettek?” Az ezt válaszolta: „Tölgyfa alatt.” Ekkor az egész gyülekezet nagy hangon felkiáltott. Áldották Istent, aki megmenti a benne bízókat. Aztán rárontottak a két vénre – mert Dániel a saját szájukból rájuk bizonyította, hogy hamis tanúságot mondtak –, és úgy cselekedtek velük, ahogy ők cselekedtek gonoszságukban felebarátjuk ellen, Mózes törvénye szerint járva el: megölték őket, s az ártatlan vér megszabadult azon a napon.
Jn 8,1-11
(…) Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, és azt mondták neki: „Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?” Ezt természetesen azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.” Aztán újra lehajolt, és írt a földre. Azok pedig ennek hallatára egymás után elmentek, kezdve a vénektől, s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: „Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?” Az így felelt: „Senki, Uram!” Jézus ekkor azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!”

Drámai jelenet tanúi vagyunk a mai Evangéliumban, amely úgy gyakorol ránk mély hatást, hogy ugyanakkor nélkülöz minden színpadiasságot. A vádlók az asszonyt csak eszköznek használják – ugyanúgy, mint feltehetőleg az, akivel házasságtörésen érték –, hogy így állítsanak újabb kelepcét Jézusnak. Ő azonban magára az asszonyra figyel, és ezt az alkalmat is arra használja fel, hogy megmentsen valakit a bűn rabságából.
Dániel az ártatlan Zsuzsannát mentette meg a haláltól, Jézus viszont egy valóban bűnös asszonynak ad új életet. Dániel igazságot szolgáltatott az ártatlanul megvádolt Zsuzsannának, Jézus viszont Isten számára szolgáltat igazságot, amikor a házasságtörő asszonyt a vádlók gyűrűjéből az isteni irgalom törvény fölött álló világába emeli, nem kinyilvánítva, hanem helyreállítva az ő ártatlanságát. Dániel leleplezte a két vén aljasságát, romlott szándékát és hazugságát, és az általuk Zsuzsannának kívánt büntetésben részesítette őket. Jézus viszont a házasságtörő asszony vádlóit sem ítéli el. Míg lehajolva a porba írogat, mindannyian időt kapnak, hogy meggondolják a dolgot, s a vádlottban sorstársukat ismerjék fel. Rávilágít helyzetükre, de a következtetés levonását rájuk bízza. Nem is néz rájuk, hogy ki-ki saját lelkiismeretével vethessen számot.
Úr Jézus Krisztus, a mai olvasmányok szereplői közül szívesen azonosulunk az ártatlanul megvádolt Zsuzsannával, akit Dániel megmentett a haláltól, gonosz vádlóit pedig jól megbüntette. Olykor talán magunkra ismerünk a házasságtörő asszonyban is, akit kiemeltél a bűnből, és akinek erőt is adtál, hogy Tőled kapott új ártatlanságában megmaradjon. Az írástudókban és farizeusokban viszont nehezünkre esik meglátni magunkat, pedig milyen gyakran vádolunk másokat a Te színed előtt, s kimondva-kimondatlanul azt kívánjuk, hogy nyerjék el méltó büntetésüket. Adj nekünk, kérünk, alázatot és szívbéli töredelmet, hogy ne csak elismerjük, hogy mi sem vagyunk bűn nélkül valók, hanem kérjük is Tőled bűneink bocsánatát, mert egyedül Te tudod megadni bűntől sebzett szívünknek az igazi gyógyulást.

Ez 37,12b-14
Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom sírhantjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és bevezetlek titeket Izrael földjére. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor megnyitom majd sírjaitokat és kihozlak titeket sírhantjaitokból, én népem! A lelkemet adom belétek, hogy életre keljetek, és nyugodt lakóhelyet adok nektek földeteken; akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és meg is cselekedtem – mondja az Úr Isten.
Róm 8,8-11
(...) Ti nem testi, hanem lelki emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. (…) Ha Krisztus bennetek van, a test halott ugyan a bűn miatt, de a lélek él a megigazulás által. S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.
Jn 11,1-45
(…) Márta akkor így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De tudom, hogy most is, bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked.” Jézus azt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.” Márta így szólt hozzá: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus azt mondta neki: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg halt is, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?” Márta azt felelte neki: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.” (…) Miután ezeket mondta, hangosan ezt kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” S az, aki halott volt, kijött. A keze és a lába pólyába volt csavarva, és az arcát kendő födte. Jézus azt mondta nekik: „Oldozzátok ki, és hagyjátok elmenni!” Sokan a zsidók közül, akik Máriához és Mártához jöttek, és látták, amit tett, hittek benne.

A húsvéti keresztelésekre és keresztségi fogadásunk megújítására készülve kell olvasnunk és hallgatnunk a mai szent olvasmányokat. Egyszer s mindenkorra meg kell tanulnunk, hogy az Úr Jézus nem abban a feltámadásban akar részesíteni minket, amelyben Lázárt – hiszen neki előbb-utóbb újra meg kellett halnia –, hanem abban, amelyben ő részesült Húsvét éjszakáján, amikor földi testét és lelkét az Atyaisten a Szentlélekkel örökkévalósította és romolhatatlanná tette. A mi feltámadásunk alapja istengyermeki életünk, az isteni természetből való részesedés a hit és a keresztség által. Azáltal, hogy megkeresztelkedtünk és hiszünk Jézus Krisztusban, aki maga a Feltámadás és az Élet, már meg is kezdődött bennünk a dicsőséges feltámadás az örök életre.
Ha egy ember, egy teremtmény jó szava, dicsérete képes erőt adni, gyógyítani, adott esetben akár az öngyilkosságtól is megmenteni, mennyivel inkább tud elváltozást előidézni bennünk Jézus szava, aki a teremtő Isten hatalmával rendelkezve a nemlétezőket a létezés állapotába helyezheti! Ha tehát hiszünk az ő igéinek, a legnagyobb elváltozások mennek végbe bennünk (anélkül, hogy éreznénk, hiszen ami érezhető, az földi, és halállal van megjelölve) – egy új élet veszi kezdetét és bontakozik észrevétlenül, mely nincs alávetve a biológiai halálnak.
Úr Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy igazán megértsük, mit is jelent, hogy a dicsőséges feltámadás zálogát, zsengéjét, csíráját hordozzuk magunkban. Add, hogy Lázár feltámasztása legyen előkép számunkra, mint annak hathatós bizonysága, hogy Te Úr vagy a halál, a biológiai bomlás felett is, és örök jövőt készítesz testünknek-lelkünknek. Most, amikor szenvedésed és halálod emlékezetére készülünk, különösen is vésd szívünkbe szereteted teremtő hatalmának ezt a jelét, és segíts, hogy ehhez tudjuk mérni földi életünk eseményeit, a magányt, az elhagyatottságot, a kudarcot és a megvetést is, amelyből Veled együtt részesülünk.

Jer 11,18-20
Az Úr tudatta velem, és megtudtam. Akkor megmutattad nekem tetteiket. Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: „Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé!” Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgálója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet!
Jn 7,40-53
Akik a népből ezeket a szavakat hallották, azt mondták: „Ez valóban a próféta!” Mások így szóltak: „Ez a Krisztus!” Némelyek pedig megjegyezték: „Csak nem Galileából jön a Krisztus? Nem ezt mondta az Írás: »Dávid utódaiból és Betlehem helységből jön a Krisztus, ahonnan Dávid származott?«” És a sokaságban szakadás támadt miatta. Közülük egyesek el akarták őt fogni, de senki sem emelt rá kezet. A szolgák elmentek a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok azt mondták nekik: „Miért nem hoztátok el?” A szolgák azt felelték: „Soha ember így nem beszélt!” Erre a farizeusok megkérdezték őket: „Talán bizony titeket is félrevezetett? Vajon a főemberek vagy a farizeusok közül hitt-e valaki benne? De ez a népség, amely nem ismeri a törvényt, átkozott.” Erre Nikodémus, aki korábban nála járt, azt mondta nekik: „Vajon a mi törvényünk elítéli-e az embert, mielőtt kihallgatták volna őt, és meg nem tudták, mit cselekedett?” Azok azt felelték neki: „Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!” Azután mindannyian hazamentek.

Nikodémus a főtanács tagjaként már pusztán személyében is cáfolja a főpapok és a farizeusok azon kijelentését, mely szerint csak az „átkozott népség”, a tanulatlan és befolyásolható tömeg hisz Jézusban, a tanács tagjai közül senki sem. Arra hivatkoznak, hogy aki ismeri a törvényt, az nem „dől be” Jézus tanításának; és különben is, Galileából nem származik próféta. Nikodémus viszont éppen azért kereste fel éjnek idején Jézust, mert figyelmesen tanulmányozta az Írásokat, nem olyan felületesen, mint ők. Amikor viszont Jézus védelmében a törvényre hivatkozik, a farizeusok idegesen leintik. Ez is árulkodó; ha már a törvényre való hivatkozás is kihozza őket a sodrukból, bizonyára van valami, ami az Írásoknál és a törvénynél is fontosabb számukra: hogy Jézus vesztét okozzák.
Aki befogja fülét, hogy ne hallja Jézus szavát, az előbb-utóbb az emberi szóra sem fog hallgatni. Saját maga megfellebbezhetetlen ítéletének rabjaként, egyre bonyolultabb ideológiákat gyártva sodródik a lelki halál felé. Egyfajta megszállottság lesz rajta úrrá, és az irányítja egészen a végkifejletig. Mégis övé a felelősség, mert a gonosz indulat csíráját szívébe fogadta, és hagyta, hogy felnőjön s indáival behálózza gondolatait, érzelmeit, akaratát. Ezzel szemben Jézus nem sodródik, hanem mindvégig ő irányítja az eseményeket: ellenségei hiába lesik a kedvező alkalmat, semmit sem tehetnek addig, míg ő meg nem találja a módját, hogyan állíthatja szenvedését és halálát is az Atya megdicsőítésének és az emberek megmentésének szolgálatába.
Úr Jézus Krisztus, újra és újra megdöbbenve állunk a gonoszság titka előtt, melybe Te is beleütköztél. A Nagyhét közeledtével évről évre részeseivé válunk annak a drámának, mely elkerülhetetlenné tette kínszenvedésedet és halálodat. Azonban nem a sötétség hatalmára és gyilkos gépezetére akarunk figyelni, hanem mindenekfölött Rád, az Atya Egyszülöttjére. Kérünk, ne hagyd, hogy kiszolgáltassuk magunkat a bűn pusztító mechanizmusának, hanem segíts, hogy minden jó és rossz történésben az Atya akaratát keressük, és így Veled egyesülve vegyünk részt passiódban.

Bölcs 2,1a.12-22
(…) „Leselkedjünk tehát az igazra, mert az utunkban áll, és ellenkezik tetteinkkel, törvényszegést vet a szemünkre, s megszól, hogy vétettünk a tisztesség ellen. Azzal kérkedik, hogy nála van az Isten ismerete, és Isten gyermekének mondja magát. (…) Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert – amint mondja – oltalomban részesül!” Így gondolják ők, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkait, nem remélik a jóság bérét, és nem tekintik a szeplőtelen lelkek jutalmát.
Jn 7,1-2.10.25-30
Ezek után Jézus átment Galileába. Nem akart ugyanis Júdeába menni, mert a zsidók halálra keresték. Közel volt a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. Amikor azonban testvérei felmentek az ünnepre, ő is felment, de nem nyilvánosan, hanem mintegy titokban. A jeruzsálemiek közül egyesek azt mondták: „Nem ő az, akit halálra keresnek? Íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem mondanak neki. Talán a főemberek valóban fölismerték, hogy ő a Krisztus? Róla azonban tudjuk, hogy honnan való, a Krisztust pedig, amikor eljön, senki sem tudja, honnan van.” Akkor Jézus, aki a templomban tanított, így kiáltott fel: „Ismertek engem is, és azt is tudjátok, hogy honnan való vagyok. Márpedig én nem magamtól jöttem, hanem az küldött engem, aki Igaz, akit ti nem ismertek. Én ismerem őt, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Ekkor szerették volna elfogni, de senki sem emelte rá kezét, mert még nem jött el az ő órája.

Az emberi megismerés az érzékelésen és az értelem tevékenységén alapul. Amikor azonban a megismerés egy személyre irányul, kevésnek bizonyul az ész és az érzékelés, valami többre is szükség van ahhoz, hogy a személyt mint személyt, és ne csak mint tárgyat ismerjük meg. A kortársak, például a názáretiek úgy vélték, ismerik Jézust: eredetét, családját, életének folyását. Ez az ismeret azonban nem vitte őket közelebb hozzá, hanem éppen ellenkezőleg: megakadályozta, hogy higgyenek benne. A különféle tudományok, az orvostudomány, a pszichológia, az antropológia vagy a szociológia mind-mind az emberrel foglalkozik, de egyik sem az önálló, a megismételhetetlen és végtelen értékű személyt látja benne.
Csak a szeretet, a megelőlegezett bizalom képes arra, hogy a személyek között a teljes megismerésre elvezessen. Ez néha nem is tűnik olyan nehéznek, ha csak úgy általában gondolkodunk az emberről, aki tőlünk több ezer kilométer távolságra van, és a mindennapokban semmi dolgunk vele. Azonban mindjárt más a helyzet, ha közvetlen környezetünkben nézünk körül. Éppen azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk, vagyunk a leginkább szeretetlenek, mintha az ismeret és a szeretet fordított arányban állna egymással. Ez minősíti az idegenek iránt tanúsított szeretetünket is, és megmutatja, hogy nem Isten szeretetével szeretünk, hanem csak saját szűkös szívünkkel.
Urunk Jézus, egyedül Te mondhatod ki teljes bizonyossággal itt a földön, hogy ismered az Atyát, hiszen maga a megszemélyesült szeretet, a Szentlélek köt össze Vele. De éppen azért jöttél a földre, hogy ebben az éltető, örökre szóló szeretetben, vagyis a teljes és tökéletes ismeretben részesíts bennünket is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy képesek legyünk túllépni embertársainkra vonatkozó, gyakran előítéletté merevülő ismereteinken, és megelőlegezzük nekik azt a feltétel nélküli, elfogadó szeretetet, mellyel Te szereted őket, mint Atyád pótolhatatlan, végtelenül értékes és egyedülállóan kedves választottait.

Kiv 32,7-14
(…) Aztán így szólt az Úr Mózeshez: „Látom már, hogy keménynyakú nép ez! Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!” Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: „Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? (…) Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: »Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!«” Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.
Jn 5,31-47
„Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz. (…) A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a művek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem. Rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. (…) Emberektől nem fogadok el dicsőséget. Rólatok viszont tudom, hogy nincs bennetek Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem. Majd ha más jön a maga nevében, azt elfogadjátok. Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek? Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál! Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben reménykedtek. Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én igéimnek?”

Nem az a baj, hogy ott munkál bennünk a dicsőség vágya – hiszen az őszinte dicséret, elismerés, megbecsülés nem csupán kellemes, hanem gyakran kifejezetten szükséges is ahhoz, hogy a bennünk lévő jó, értékes adományok a felszínre kerülhessenek és kibontakozhassanak –, hanem az, hogy ezt rossz helyen keressük, illetve beérjük az igazi dicsőség látszatával, utánzatával. Abban a pillanatban ugyanis, amikor mások dicséreteiből glóriát fonunk saját fejünk köré, megakadályozzuk, hogy a jó tovább fejlődjön bennünk. Egy adott pillanatot akarunk rögzíteni, s a hírnév, tekintély fényében sütkérezve úgy érezzük, többek vagyunk, mint azelőtt. Ez a fajta dicsőség azonban illúzió, amely szétpattan, akár a buborék, amint a halál megkerülhetetlen tényébe ütközik. Ha nekünk magunknak meg kell semmisülnünk, akkor az bizony sovány vigasz, hogy a nevünk utódaink vagy műveink, tetteink által fennmarad. Ráadásul ez a szellemi utóélet is igencsak bizonytalan, teljességgel ki van szolgáltatva az utókor kénye-kedvének: a félreértésnek, a meghamisításnak és végső soron a feledésnek.
Az ember, aki szíve mélyén dicsőségre vágyik, ennél többet kíván. Azt, hogy ő maga dicsőüljön meg, létezése emelkedjék magasabb szintre és teljesedjék ki soha nem ismert módon. Ezért igazi dicsőség nem is lehet olyasvalami, amit a mellünkre tűznek vagy a nyakunkba akasztanak. A valódi dicsőség belülről fakad, ahol Isten lakik bennünk, és beragyogja fényével egész lényünket. Thomas Merton írja, hogy ha látnánk, Isten dicsősége mennyire nem hasonlatos ahhoz, amit mi dicsőségnek nevezünk, belehalnánk az iránta érzett szeretetbe.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy részesítesz minket abból a dicsőségből, mely a Te osztályrészed az Atya jobbján. Add kegyelmedet, hogy amikor dicsőségre, a létben való megerősítésre vágyunk, ne elégedjünk meg az emberek dicséretével, hanem mindenekfölött azt az örök dicsőséget keressük, mely a dicsőség Urától és mindenek Alkotójától származik, s elsősorban nem tetteink, erőfeszítéseink jutalma, hanem Hozzád tartozásunk örök érvényű, végleges felragyogása.

Iz 7,10-14
Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!” De Ácház azt mondta: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat.” Erre a próféta így szólt: „Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.”
Zsid 10,4-10
(…) „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat.” (…)
Lk 1,26-38
(…) Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” Mária erre megkérdezte az angyaltól: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Az angyal ezt felelte neki: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária erre így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” És eltávozott tőle az angyal.

Az isteni világ hirtelen berobbanása még a legártatlanabb teremtményben, Szűz Máriában is félelmet keltett. A félelem: érzelem. Érzelmeink pedig – a negatívak is – ugyanúgy hozzátartoznak életünkhöz, mint értelmünk, akaratunk vagy maga a testünk. Abból lehet felismerni, hogy Isten angyalával vagy a gonosz kísértővel van-e dolgunk, hogy az Istennel való találkozás visszaadja lelkünk nyugalmát, mert a szeretet feloldja a félelmet.
Mária – mint igazi okos szűz – az angyali jelenés közben is használja az értelmét, gondolkodik kezd, és nem fél kérdést feltenni: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Semmiféle jelenés, égi üzenet előtt nem szabad úgy kapitulálni, hogy elveszítjük a józan eszünket. Manapság elég egyes hívőknek azt mondani, hogy itt és itt megjelent a Szűzanya, ezt és ezt üzeni, s máris félretéve gondolkodó értelmüket „hittel engedelmeskednek”. Csakhogy ez nem hit, hanem emberhez méltatlan naiv hiszékenység. Igenis szabad gondolkodóba esni, szabad kérdéseket feltenni, szabad párbeszédbe bocsátkozni a jelenésről hírt hozóval, hiszen magával az angyallal és Istennel is szabad beszélni. Mária akármilyen jelenésnek, akármilyen üzenetnek nem adja át az életét, csak annak, amelyik a mindenható Istentől származik.
Urunk Jézus, Édesanyád csak azután mondott igent, hogy meggyőződött róla, Isten küldöttje járt nála. Ezután viszont nem tétovázott beleegyezését adni, hanem készségesen átadta értelmét és akaratát, testét és lelkét Isten terveinek szolgálatára. Kérünk, add kegyelmedet, hogy ma, amikor a Hiszekegyet mondva térdet hajtunk a megtestesülést megvalló szavakra, testünknek ez a mozdulata fejezze ki elménk értelmes meghódolását, akaratunk beleegyezését, érzelmeink megnyugvását a mennyei Atya ránk vonatkozó terveiben.

Ez 47,1-9.12
Ezután visszavitt engem a ház kapujához, és íme, víz fakadt a ház küszöbe alatt a keleti oldalon; a ház homlokzata ugyanis kelet felé nézett. A víz a templom jobb oldalán folyt le, az oltártól dél felé. Aztán kivitt az északi kapun, és körülvezetett a külső kapun kívül levő úton a kelet felé néző útra; és íme, víz tört elő a jobb oldalon. Ekkor a férfi, akinek kezében mérőzsinór volt, (…) ezt mondta nekem: „Amerre ez a folyó ér, minden élő és mozgó lény élni fog. Ahová eljut a víz, igen sok lesz a hal; ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény. A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s a gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, a lombjuk pedig orvosságul.”
Jn 5,1-3a.5-16
(…) Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire pedig én odaérek, más megy be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. Azon a napon pedig szombat volt. Ezért a zsidók azt mondták a meggyógyított embernek: „Szombat van, nem szabad az ágyadat vinned.” Azt felelte nekik: „Aki meggyógyított engem, ő mondta nekem: »Vedd ágyadat, és járj.«„ (…)

Jézus csodás gyógyításai általában úgy kezdődnek, hogy a gyógyulni akaró eléje járul, esetleg a rokonai, barátai viszik őt Jézushoz, vagy pedig közbenjárnak érte, hogy gyógyítsa meg őt. Itt viszont egészen egyedülálló és meghökkentő módon maga Jézus lép oda ehhez a harmincnyolc éve beteg emberhez, aki rezignáltan fekszik a helyén, a többi nyomorult között, és felkínálja neki a gyógyulás lehetőségét. A Beteszda fürdő öt oszlopcsarnoka bizonyára tele volt hasonló betegekkel, Jézus mégis ehhez az egyhez intézi kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?”
De – mivel az a nap éppen szombat volt – amikor Jézus a beteghez fordul, egyben ellenfeleit is megszólítja. Másutt arról is olvasunk, hogy nyíltan felteszi a kérdést: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” Ezzel a csodával is üzeni, hogy ő ura a szombatnak, és hogy amit tesz, az nem humanitárius jótékonykodás, máskor is elvégezhető jámbor cselekedet, hanem életadás, új teremtés, mely nem tűr halasztást, és amelynek semmiféle törvény nem szabhat gátat. Hiszen a Jézus szívéből fakadó, örök életre szökellő vízforrás nem csupán az elmúlt harmincnyolc év szenvedésétől szabadítja meg ezt az embert, hanem új horizontot nyit előtte, az örök boldogság távlatát. Világosan kifejezik ezt szavai is, melyeket később a templomban mond neki, amikor ismét találkoznak: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék” – vagyis: „Vigyázz, nehogy lerontsd magadban az örök életet, melyet a belém vetett hit által kaptál.”
Úr Jézus Krisztus, hálát adunk Neked, hogy amikor nincs emberünk, amikor senki sincs, aki segíthetne rajtunk, akkor Te odalépsz hozzánk, mert Te magad akarsz az emberünk lenni. Köszönjük Neked, hogy testünket-lelkünket, egész életünket alámeríted megváltásod kegyelmeinek gyógyulást adó fürdőjében, visszaadva épségét és fiatalságát. Kérünk, segíts, hogy miután megszabadultunk bénultságunkból, irgalmas szeretetedre válaszolva új lendülettel siessünk Hozzád, és a közelgő Húsvétra teremjük a megtérés méltó gyümölcseit.

Iz 65,17-21
Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek. De örvendjetek és ujjongjatok mindörökké annak, amit teremtek; mert íme, én Jeruzsálemet ujjongássá teremtem, népét pedig örömmé. Ujjongok majd Jeruzsálemben, és örvendezem népemben; nem hallatszik többé benne sírás hangja és kiáltás hangja. Nem lesz ott többé néhány napig élő csecsemő, sem öreg, aki nem tölti be napjait; mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem éri meg századik évét, átkozottnak számít. Házakat építenek, és bennük laknak, szőlőt ültetnek, és eszik gyümölcsét.
Jn 4,43-54
(…) Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Kafarnaumban pedig volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az már a halálán volt. Erre Jézus azt mondta neki: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!” A királyi tisztviselő erre azt felelte: „Uram, gyere el, amíg meg nem hal a gyermekem!” Jézus azt mondta neki: „Menj, a fiad él!” Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. Megtudakolta tőlük, hogy melyik órában lett jobban. Azt felelték neki: „Tegnap hét órakor hagyta el őt a láz.” Megértette ebből az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben Jézus azt mondta neki: „A fiad él.” Hitt ő és egész házanépe. Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment.

Igaz, hogy Jézus sok beteget meggyógyított, mint a mai Evangéliumban is, de ezeket a jeleket és csodákat azért adta, hogy egy nagyobb horderejű valóságról tanúskodjanak: Isten országáról, mely őbenne elérkezett közénk. Hiszen bármennyi beteget meggyógyított is, még többen voltak, akik nem jutottak a színe elé, s akiknek gyógyulásáért nem járt közben senki, így nem szabadultak meg betegségükből. De ha minden beteget meggyógyított volna is – Isten Fiaként akár ezt is megtehette volna –, és ezáltal tíz-húsz évvel meghosszabbította volna földi életüket, ugyan mit használt volna nekik? Isten Fia nem érhette be azzal, hogy toldozva-foldozva javítgassa, ami a bűn miatt elromlott a világban. Ő új eget és új földet hirdetett, amelynek csíráit már magunkban hordozzuk, s a természet sóhajtozva várja, hogy kibontakozzék bennünk Isten fiainak megígért dicsőséges élete. Minden egyes csodája ebbe az irányba mutat, ezt a több, bőségesebb, új minőségű életet szolgálja bennünk.
És valóban: Mi a kenyér megszaporítása, a víz borrá változtatása vagy a betegek meggyógyítása ahhoz a csodához képest, hogy Isten a semmiből hozta létre a világot, vagyis hogy egyáltalán van víz és bor meg kenyér, emberi test és emberi élet? Mi a kenyér megszaporítása és a víz borrá változtatása ahhoz a csodához képest, amely a szentmisén a konszekráció pillanatában nap mint nap végbemegy, amikor a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át? S mi a királyi tisztviselő fiának távolból történő meggyógyítása ahhoz a csodához képest, amikor a feltámadt Jézus megbízásából a pap egyetlen szavára minden bűnünk eltöröltetik a szentgyónásban?
Úr Jézus Krisztus, segíts, hogy jobban figyeljünk rejtett, de annál jelentőségteljesebb csodáidra, melyeket szentségeid által viszel végbe köztünk, s így helyesen értsük az Evangéliumban leírt csodáid üzenetét is. Add, hogy ezek szemlélése és amazok megtapasztalása kitágítsa horizontunkat, mozdítson ki e földi élet gyakorlati materializmusából, s hitünket megerősítve azt az életet táplálja, növelje, gyógyítsa bennünk, mely örökké megmarad.

1Sám 16,1b.6-7.10-13a
(…) Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti.” (…) Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. Sámuel aztán felkelt és elment Ramátába.
Ef 5,8-14
Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei – a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság –, keressétek azt, ami az Úrnak tetszik. Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen. Mindenre azonban, ami elmarasztalásban részesül, világosság derül, s minden, ami napvilágra jut, világossággá válik. Innen a mondás: „Kelj fel alvó, támadj fel halottaidból, és Krisztus rád ragyog!”
Jn 9,1-41
Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték őt: „Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus azt felelte: „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne. Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Miután ezeket mondta, földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: „Eredj, mosakodj meg a Síloe tavában!” Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza. (…)

A húsvéti keresztelés felé haladó hittanulónak és vele az egész Egyháznak újra és újra tudatosítania kell, hogy a keresztség megvilágosodás – az isteni kinyilatkoztatás elfogadása által történő illuminatio. Ugyanakkor egyfajta fájdalmas elszakadás is mindazoktól, akik nem világosodtak meg, és nem látják meg Jézusban az égből jött Emberfiát. Az olyan hit, amely azon kortársak számára is érthető, akiknek Jézus még nem nyitotta meg a szemét, nem hit, hanem csupán emberi vélekedés. Ezért is kudarcra ítélt vállalkozás, ha valaki a kívülállók, az életüket Krisztusnak átadni nem szándékozó kortársak számára próbálja mindenáron érthetővé tenni a Hiszekegy nagy állításait. (Annyit persze megtehet, hogy rámutat e kijelentések egyetemes emberi alapjaira, illetve azzal az általuk nem ismert, ingyenes szeretettel fordulhat hozzájuk, mely számukra is egyértelművé teszi, hogy itt pusztán emberi állításoknál többről van szó.)
„Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” – mondta Jézus a gyógyítás előtt. A történet végére nyilvánvalóvá válik, hogy a vakon született, de most már látó ember hitvallásával maga lett világossága környezetének. S bár a sötétség most még nem fogadta be ezt a világosságot, a Krisztussal való közösség révén olyan fénnyé vált, melyet nem lehet többé eltakarni. Nagyböjt egyik lényeges tanítása ez a keresztény létről és a hívő helyéről a világban.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a világosságot, melyet a hit által gyújtottál szívünkben. Köszönjük, hogy a Te fényedben látjuk igazán a világot: az embereket és a minket körülvevő dolgokat összefüggésükben s valódi helyük, jelentőségük szerint. Kérünk, adj erőt, hogy hordozni tudjuk azt a magányt, ami a világosabb látásra jutottak osztályrésze itt a földön, sokszor még az Egyházon, a közösségen, a családon belül is. Te légy társunk ebben a magányban, aki sorsközösséget vállaltál a vakon születettel és minden számkivetettel, hiszen Téged is kidobtak Atyád szőlőjéből, és kérünk, segíts, hogy ha ellenállásba ütközünk is, szavunkkal és életünkkel tanúskodjunk Rólad, mint a világ világosságáról.

Oz 6,1-6
Nyomorúságukban csakhamar hozzám sietnek: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket, megvert, de gondjába is vesz minket. Két nap múlva ismét életre kelt minket; harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt. Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat! Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal, eljön hozzánk, mint az őszi eső, és mint a tavaszi eső a földre.” Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda? Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat. Ezért vertem őket a próféták által, megöltem őket szám igéjével. Ítéletem elérkezik, mint a világosság. Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.
Lk 18,9-14
Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.« A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”

Mi is az igazi baj a farizeus vallásosságával és imájával? Nem az, hogy nem őszinte, hiszen semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy azokat a törvény szerinti igaz cselekedeteket, melyeket felsorolt, buzgó farizeusként valóban rendszeresen meg is tette. Még csak nem is az a gond, hogy hálát ad igaz voltáért, mert – ahogy a zsoltárokban is látjuk – bizonyos helyzetekben igenis fontos tudatosítanunk, hogy az út, amelyen járunk, az Isten szándéka szerint való, helyes út. A lényegi probléma az optikában van: a farizeus nem Isten szemével, hanem más emberekhez viszonyítva szemléli önmagát, vagyis nem Isten, hanem emberek előtt áll, tehát valójában nem imádkozik.
Márpedig a vallásos élet legmélyebb, legalapvetőbb szintjén nem lehet más, mint kizárólagos kapcsolat „én és az én Teremtőm” (Newman) között. (Jézus még Péterre is rászól, amikor az János sorsa felől érdeklődik: „Mit törődöl vele? Te csak kövess engem.”) Az imádságban nincs helye a másokkal való összehasonlításnak, ami egyébként akármilyen eredménnyel zárul is, hamis képet ad önmagunkról: ha különbnek érezzük magunkat másoknál, a gőg, felfuvalkodottság, elbizakodottság veszélye fenyeget; ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. A mások fölötti ítélkezést ugyanúgy nem szabad hagynunk beférkőzni az imádságunkba, mint önmagunk méricskélését, elítélését vagy felmentését. Ezek éppenséggel legfőbb akadályai a megigazulásnak, mert olyan dologba avatkozunk, amelyet Isten magának tart fenn. (Más az, amikor a szentek megvallják, hogy ők a legbűnösebb emberek az egész földkerekségen. Ők igazat mondanak, éppen azért, mert nem másokhoz viszonyítják magukat, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértékéhez, amelyben részesültek, s amelyhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek.)
Urunk Jézus, taníts meg minket a vámos imájának lelkületére! Add, hogy példáját követve úgy álljunk Eléd, ahogy vagyunk, de már ne maradjunk hátul, hanem méltatlanságunkat átérezve keressük közelségedet, s a vámos alázatával és a keleti kereszténység szent zarándokainak buzgóságával mondjuk: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Oz 14,2-10
(…) „Meggyógyítom hűtlenségüket, és szívemből szeretni fogom őket, mert haragom elfordult tőlük. Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, és gyökeret hajt, mint a Libanon. Kiterjednek ágai, és pompája olyan lesz, mint az olajfáé, és illata, mint a Libanoné. Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak, gabonát termelnek és rügyeznek, mint a szőlő; hírneve olyan lesz, mint a Libanon bora. Efraim, mi köze neki a bálványokhoz? Én hallgatom meg és gyámolítom őt; olyan leszek én, mint a zöldellő ciprus, és tőlem való lesz a gyümölcs, melyet rajtad találnak.” Aki bölcs, értse meg ezeket, aki értelmes, lássa be ezt mind! Bizony, egyenesek az Úr útjai, s az igazak biztosan járnak azokon, de a gonoszok elesnek rajtuk.
Mk 12,28b-34
Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

A mai Evangélium írástudója olyan ember, aki alázattal engedelmeskedett a dolgok belső logikájának, s így valóban a titok mélyére hatolt. Jézushoz intézett kérdése több, mint a megszokott vizsgáztató kérdések. Mintha megsejtett volna valamit, s ehhez várna megerősítést Jézustól. Jézus pedig megdicséri őszinte lelkesedését, de ez a dicséret egyben figyelmeztetés is, hiszen a „nem vagy messze” nem egyenlő azzal, hogy már meg is érkeztél az Isten országába. Nyilvánvalóan szükséges az intellektuális becsületesség, amely nélkül az ember az igazság kapujáig sem juthatna, hanem megrekedne a szűkös ideológiák vagy a saját maga által felállított eszmerendszer korlátai között, de az értelmi belátás, az összefüggések felismerése és elfogadása még mind kevés ahhoz, hogy be is léphessen az Isten Országának kapuján. Ehhez még nagyobb alázatra van szükség: arra, hogy már ne kívülállóként dicsérje meg Jézust, mintha egy szinten lenne vele, hanem felismerje benne az Isten Fiát, és egész életét átadja neki, akiben feltárul az Isten országa..
A tegnapi Evangélium úgy mutatta be Isten országát, mint amit Jézus hozott el nekünk, és közénk elérkezett, ma pedig úgy szemléljük, mint amely felé úton vagyunk. Ugyanannak a valóságnak kétféle megközelítési módja ez, s kifejezi azt a paradoxonszerű viszonyulást, amely még jellemzi földi életünket: Jézus már bennünk él, mi pedig őbenne, de ez az élet itt a földön még nem érte el a teljességet.
Úr Jézus, elismerjük, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek bejutni Isten országába, hiszen nem vagyunk képesek megtartani a parancsokat sem. Te vagy az, aki megmutattad, mit is jelent valójában teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és minden erőnkből szeretni a fölséges Istent, s ugyanezzel a szeretettel szeretni felebarátainkat és önmagunkat is. És Te vagy, aki nemcsak példát mutattál a tökéletes isten- és emberszeretetre, hanem képességet is adtál rá, amikor elküldted szívünkbe a Szentlelket. Add, hogy Ővele szeressünk viszont Téged és az Atyát, s Benned maradva minden testvérünket.

2Sám 7,4-5a.12-14a.16
Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: „Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. Állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.”
Róm 4,13.16-18.22
Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahámnak és utódainak nem a törvény közvetítésével adták, hanem a hitből való megigazulás alapján. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja Isten előtt, amint meg van írva: „sok nemzet atyjává rendeltelek.” Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: „Annyi lesz a te utódod.” És ezt számították be neki megigazulásul.
Mt 1,16.18-21.24a
(…) Íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.

Életünk nagy, kitüntetett pillanatai, amikor elfog bennünket a nagylelkűség az Úr iránt, és építeni akarunk neki: templomot, közösséget, családot... Olyan szép ez a terv, hogy a mellettünk élő prófétákat is magunkkal ragadjuk, mint Dávid Nátánt. Éjszaka azonban, amikor az ember kötelékei kissé eloldódnak saját terveitől, elképzeléseitől, az Úr közli a prófétával, hogy igazából nem Dávid épít neki, hanem ő épít Dávidnak örök hajlékot.
József is szép és szent dologra készült: Máriának akart otthont teremteni, Máriának, aki kegyelemmel teljes, aki egészen az Istené. Egy szép kis názáreti otthonról álmodott, amelyben ő úgy lesz férj, ahogy ősei, a szent pátriárkák, Mária meg úgy lesz feleség, mint a szent ősanyák, és úgy lesz gyermekük, mint Ábrahámnak és Sárának. Isten azonban éjszaka szólt Józsefhez, és arra bátorította, hogy saját álma helyett az ő isteni terveit fogadja el, mert sajátos módon akarja neki adni Máriát és Mária fiát, Jézust. József házasságra készült és szüzesség lett az útja? Mélyebb valóságról van szó: minden Istenbe merült férfi és nő házasságának legmélyén a szüzesség örökkévalósága rejtőzik. Ez a szerzetesek számára is lecke, és azoknak is, akik a világban élnek Istennek szentelt életet. „Eredetileg” ugyanis, emberi gondolataik és terveik szerint ők is házasságra készültek, hiszen ez van belekódolva testükbe és pszichéjükbe. Isten azonban úgy lépett be az életükbe, hogy egy másik szerelemnek és házasságnak lesznek szűzi tanúi és résztvevői: annak az örök szerelemnek, mellyel Krisztus szereti Egyházát.
Urunk, készítsd fel szívünket, hogy amikor felajánljuk Neked a legnagyobbat, amit csak adhatunk: egész életünket, Te még nagyobb ajándékot adsz nekünk: saját magadat. Segíts, hogy át tudjuk értékelni a magunk kis terveit, legyen bátorságunk átadni magunkat a Te titkos terveidnek, s fenntartások nélkül kövessük a Te szent akaratodat, akárcsak Szent József, akire nem kisebbet, mint Jézust és az ő szent Anyját bíztad.

MTörv 4,1.5-9
Most pedig, Izrael, hallgass azokra a parancsokra és rendeletekre, amelyekre tanítalak, hogy megtartsd őket, s így élhess és elérhesd és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene majd nektek ad. Tudjátok, hogy parancsolatokra és rendeletekre tanítottalak titeket, amint az Úr, az én Istenem parancsolta nekem, hogy szerintük cselekedjetek azon a földön, amelyet elfoglalni készültök. Tartsátok meg tehát őket, és azok szerint cselekedjetek, mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmességtek bizonysága a népek előtt, hogy amikor meghallják mindezeket a parancsokat, azt mondják: „Íme, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.” Nincs is más ilyen nagy nemzet, amelyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Urunk, Istenünk, valahányszor kérjük. Vagy melyik az a másik ilyen dicső nemzet, amelynek olyan szertartásai, olyan igazságos rendeletei lennének, mint ez az egész törvény, amelyet ma én szemetek elé tárok? Gondosan vigyázz tehát magadra és lelkedre: el ne feledd azokat a dolgokat, amelyeket tulajdon szemed látott, ne távozzanak szívedtől egész életedben, ismertesd meg őket fiaiddal s unokáiddal.
Mt 5,17-19
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.”

Az Ószövetség népét mindennél jobban az különböztette meg a környező pogány népektől, hogy Istenünkkel, az egyetlen Úrral olyan bensőséges viszonyban voltak, mint egyetlen más nép sem a maga isteneivel. S ebben a hasonlíthatatlanul mély és meghitt kapcsolatban Isten volt a mindenkori kezdeményező, a Vőlegény, aki újra és újra megszólította menyasszonyát, szent népét, hol becéző, vigasztaló, hol meg feddő, korholó szavakkal. Ennek a szerelmes Isten–ember kapcsolatnak a gyümölcse és egyben dokumentuma nemcsak a Szentírás legköltőibb könyve, az Énekek éneke, hanem az Izrael mindennapjait átszövő törvények és parancsok gyűjteménye is. A törvény megtartása pedig Izrael részéről nem más, mint válasz Isten szerelmes közeledésére. (A farizeusok ott hibáztak, hogy miközben aprólékos gonddal betartották a törvény előírásait, megfeledkeztek Isten személyes szeretetéről, melyből a törvény fakadt.)
Jézus Krisztus annyiban teljesítette be, tette tökéletessé a törvényt, amennyiben megtestesülésével még mélyebben gyökereztette bele ebbe a mélységes istenközelségbe, új dimenziót nyitva meg, immár nem csupán a választott nép, hanem minden ember előtt. Ettől fogva semmi sem lehet külsődleges a törvényből, hanem az egészet átjárja az Isten és ember közti szerelem, mely az Istenemberben a maga teljességében nyilvánul meg. A törvény igája ettől édes és terhe ettől könnyű, mert egy személyben nyeri el végső értelmét, jobban mondva a Szentháromság személyeinek isteni életében, amely életre mi is hivatottak vagyunk. Ezért írhatja Szent Pál, hogy „a törvény teljessége a szeretet”.
Urunk Jézus, add, hogy közelségednek ez a felfoghatatlan misztériuma megragadja szívünket, értelmünket, akaratunkat, egész lényünket. Segíts, hogy ne csupán külsőleg, észérvek alapján vagy tekintélytiszteletből, esetleg puszta megszokásból, hanem belső lendülettel, szerelmes odaadással teljesítsük a szeretet élő és éltető törvényét., a te szent és igaz parancsodat.