Iz 7,10-14
Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!” De Ácház azt mondta: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat.” Erre a próféta így szólt: „Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.”
Zsid 10,4-10
(…) „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat.” (…)
Lk 1,26-38
(…) Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” Mária erre megkérdezte az angyaltól: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Az angyal ezt felelte neki: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária erre így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” És eltávozott tőle az angyal.

Az isteni világ hirtelen berobbanása még a legártatlanabb teremtményben, Szűz Máriában is félelmet keltett. A félelem: érzelem. Érzelmeink pedig – a negatívak is – ugyanúgy hozzátartoznak életünkhöz, mint értelmünk, akaratunk vagy maga a testünk. Abból lehet felismerni, hogy Isten angyalával vagy a gonosz kísértővel van-e dolgunk, hogy az Istennel való találkozás visszaadja lelkünk nyugalmát, mert a szeretet feloldja a félelmet.
Mária – mint igazi okos szűz – az angyali jelenés közben is használja az értelmét, gondolkodni kezd, és nem fél kérdést feltenni: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Semmiféle jelenés, égi üzenet előtt nem szabad úgy kapitulálni, hogy elveszítjük a józan eszünket. Manapság elég egyes hívőknek azt mondani, hogy itt és itt megjelent a Szűzanya, ezt és ezt üzeni, s máris félretéve gondolkodó értelmüket „hittel engedelmeskednek”. Csakhogy ez nem hit, hanem emberhez méltatlan naiv hiszékenység. Igenis szabad gondolkodóba esni, szabad kérdéseket feltenni, szabad párbeszédbe bocsátkozni a jelenésről hírt hozóval, hiszen magával az angyallal és Istennel is szabad beszélni. Mária akármilyen jelenésnek, akármilyen üzenetnek nem adja át az életét, csak annak, amelyik a mindenható Istentől származik.
Urunk Jézus, Édesanyád csak akkor mondott igent, miután meggyőződött róla, hogy Isten küldöttje járt nála. Ezután viszont nem tétovázott beleegyezését adni, hanem készségesen átadta értelmét és akaratát, testét és lelkét Isten terveinek szolgálatára. Kérünk, add kegyelmedet, hogy ma, amikor a Hiszekegyet mondva térdet hajtunk a megtestesülést megvalló szavakra, testünknek ez a mozdulata fejezze ki elménk értelmes meghódolását, akaratunk beleegyezését, érzelmeink megnyugvását a mennyei Atya ránk vonatkozó terveiben.

Bölcs 2,1a.12-22
(…) „Leselkedjünk tehát az igazra, mert az utunkban áll, és ellenkezik tetteinkkel, törvényszegést vet a szemünkre, s megszól, hogy vétettünk a tisztesség ellen. Azzal kérkedik, hogy nála van az Isten ismerete, és Isten gyermekének mondja magát. (…) Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert – amint mondja – oltalomban részesül!” Így gondolják ők, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkait, nem remélik a jóság bérét, és nem tekintik a szeplőtelen lelkek jutalmát.
Jn 7,1-2.10.25-30
Ezek után Jézus átment Galileába. Nem akart ugyanis Júdeába menni, mert a zsidók halálra keresték. Közel volt a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. Amikor azonban testvérei felmentek az ünnepre, ő is felment, de nem nyilvánosan, hanem mintegy titokban. A jeruzsálemiek közül egyesek azt mondták: „Nem ő az, akit halálra keresnek? Íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem mondanak neki. Talán a főemberek valóban fölismerték, hogy ő a Krisztus? Róla azonban tudjuk, hogy honnan való, a Krisztust pedig, amikor eljön, senki sem tudja, honnan van.” Akkor Jézus, aki a templomban tanított, így kiáltott fel: „Ismertek engem is, és azt is tudjátok, hogy honnan való vagyok. Márpedig én nem magamtól jöttem, hanem az küldött engem, aki Igaz, akit ti nem ismertek. Én ismerem őt, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Ekkor szerették volna elfogni, de senki sem emelte rá kezét, mert még nem jött el az ő órája.

Az emberi megismerés az érzékelésen és az értelem tevékenységén alapul. Amikor azonban a megismerés egy személyre irányul, kevésnek bizonyul az ész és az érzékelés, valami többre is szükség van ahhoz, hogy a személyt mint személyt, és ne csak mint tárgyat ismerjük meg. A kortársak, például a názáretiek úgy vélték, ismerik Jézust: eredetét, családját, életének folyását. Ez az ismeret azonban nem vitte őket közelebb hozzá, hanem éppen ellenkezőleg: megakadályozta, hogy higgyenek benne. A különféle tudományok, az orvostudomány, a pszichológia, az antropológia vagy a szociológia mind-mind az emberrel foglalkozik, de egyik sem az önálló, a megismételhetetlen és végtelen értékű személyt látja benne.
Csak a szeretet, a megelőlegezett bizalom képes arra, hogy a személyek között a teljes megismerésre elvezessen. Ez néha nem is tűnik olyan nehéznek, ha csak úgy általában gondolkodunk az emberről, aki tőlünk több ezer kilométer távolságra van, és a mindennapokban semmi dolgunk vele. Azonban mindjárt más a helyzet, ha közvetlen környezetünkben nézünk körül. Éppen azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk, vagyunk a leginkább szeretetlenek, mintha az ismeret és a szeretet fordított arányban állna egymással. Ez minősíti az idegenek iránt tanúsított szeretetünk hitelességét is, és megmutatja, hogy még nem Isten szeretetének végtelen tágasságában, hanem valós vagy vélt ismereteink szűkös ketrecében látjuk testvéreinket.
Urunk Jézus, egyedül Te mondhatod ki teljes bizonyossággal itt a földön, hogy ismered az Atyát, hiszen maga a megszemélyesült szeretet, a Szentlélek köt össze Vele. De éppen azért jöttél a földre, hogy ebben az éltető, örökre szóló szeretetben, vagyis a teljes és tökéletes ismeretben részesíts bennünket is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy képesek legyünk túllépni embertársainkra vonatkozó, gyakran előítéletté merevülő ismereteinken, és megelőlegezzük nekik azt a feltétel nélküli, elfogadó szeretetet, mellyel Te szereted őket, mint Atyád pótolhatatlan, végtelenül értékes és egyedülállóan kedves választottait.

Kiv 32,7-14
(…) Aztán így szólt az Úr Mózeshez: „Látom már, hogy keménynyakú nép ez! Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!” Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: „Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? (…) Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: »Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!«” Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.
Jn 5,31-47
„Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz. (…) A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a művek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem. Rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. (…) Emberektől nem fogadok el dicsőséget. Rólatok viszont tudom, hogy nincs bennetek Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem. Majd ha más jön a maga nevében, azt elfogadjátok. Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek? Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál! Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben reménykedtek. Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én igéimnek?”

Nem az a baj, hogy ott munkál bennünk a dicsőség vágya – hiszen az őszinte dicséret, elismerés, megbecsülés nem csupán kellemes, hanem gyakran kifejezetten szükséges is ahhoz, hogy a bennünk lévő jó, értékes adományok a felszínre kerülhessenek és kibontakozhassanak –, hanem az, hogy ezt rossz helyen keressük, illetve beérjük az igazi dicsőség látszatával, utánzatával. Abban a pillanatban ugyanis, amikor mások dicséreteiből glóriát fonunk saját fejünk köré, megakadályozzuk, hogy a jó tovább fejlődjön bennünk. Egy adott pillanatot akarunk rögzíteni, s a hírnév, tekintély fényében sütkérezve úgy érezzük, többek vagyunk, mint azelőtt. Ez a fajta dicsőség azonban illúzió, amely szétpattan, akár a buborék, amint a halál megkerülhetetlen tényébe ütközik. Ha nekünk magunknak meg kell semmisülnünk, akkor az bizony sovány vigasz, hogy a nevünk utódaink vagy műveink, tetteink által fennmarad. Ráadásul ez a szellemi utóélet is igencsak bizonytalan, teljességgel ki van szolgáltatva az utókor kénye-kedvének: a félreértésnek, a meghamisításnak és végső soron a feledésnek.
Az ember, aki szíve mélyén dicsőségre vágyik, ennél többet kíván. Azt, hogy ő maga dicsőüljön meg, létezése emelkedjék magasabb szintre és teljesedjék ki soha nem ismert módon. Ezért igazi dicsőség nem is lehet olyasvalami, amit a mellünkre tűznek vagy a nyakunkba akasztanak. A valódi dicsőség belülről fakad, ahol Isten lakik bennünk, és beragyogja fényével egész lényünket. Thomas Merton írja, hogy ha látnánk, Isten dicsősége mennyire nem hasonlatos ahhoz, amit mi dicsőségnek nevezünk, belehalnánk az iránta érzett szeretetbe.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy részesítesz minket abból a dicsőségből, mely a Te osztályrészed az Atya jobbján. Add kegyelmedet, hogy amikor dicsőségre, a létben való megerősítésre vágyunk, ne elégedjünk meg az emberek dicséretével, hanem mindenekfölött azt az örök dicsőséget keressük, mely a dicsőség Urától és mindenek Alkotójától származik, s elsősorban nem tetteink, erőfeszítéseink jutalma, hanem Hozzád tartozásunk örök érvényű, végleges felragyogása.

Iz 49,8-15
Így szól az Úr: „A kegyelem idején meghallgatlak téged, és a szabadulás napján megsegítelek; megőrizlek, s a nép szövetségévé teszlek, hogy helyreállítsd az országot, és kioszd az elpusztított örökséget. (…)” Ujjongjatok, egek, és örvendj, te föld, ujjongásban törjetek ki, hegyek! Mert megvigasztalja népét az Úr, és szegényein megkönyörül. Azt mondta Sion: „Elhagyott engem az Úr, és Uram megfeledkezett rólam.” Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!
Jn 5,17-30
Jézus azt felelte nekik: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.” Ezért a zsidók még inkább életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta, és egyenlővé tette magát az Istennel. Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: a Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. Ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát nem tiszteli, aki őt küldte. Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre.

Jézus tetteiben és azok igazolásában soha nem ellenfelei igazodott elvárásaihoz, hanem mindenkor következetesen az Atyától kapott küldetésének megfelelően beszélt és cselekedett. Minden egyes szava és tette az Atyához fűződő kapcsolatából fakadt, és arról tanúskodott. Tanítványai sokszor nem értették, hogy mit is akar mondani, sokszor nem fogták fel egy-egy csoda igazi tartalmát és jelentőségét, de azt egyértelműen megérezték, és meg is vallották, hogy ő a Messiás, az Isten Szentje, akinek tettei az Istentől valók, s akinek örök életet adó igéi vannak.
Éppen ezért az írástudóknak és farizeusoknak sem szolgálhat mentségére, hogy számukra teológiailag elfogadhatatlan volt, hogy Jézus Atyjának nevezte a fölséges Istent. Hiszen mielőtt ezt a zsidó szempontból valóban botrányos kijelentést tette, sorra olyan jeleket művelt, melyek mind arról tanúskodtak, hogy Isten hatalmával és tekintélyével bír. Ők tanult emberek lévén nagyon is megértették, amit mondani akart, de visszautasították, tetteit pedig tudatosan félremagyarázták. Amikor például Jézus az Atya irgalmas szeretetét nyilatkoztatta ki a béna ember meggyógyításával, ők a szombati nyugalom megtartásának kicsinyes részleteinél ragadtak le.
Urunk Jézus, mi, keresztények nem botránkozunk meg azon, hogy Atyádnak nevezed a fölséges Istent, sokkal inkább az a veszély fenyeget, hogy az Atyával való egylényegűséged csupán elvont hitigazság marad a számunkra, és nem érinti mindennapjainkat. Ne engedd, hogy az Atyáról szóló kinyilatkoztatásod, a Szentháromság misztériumába való beavatásod hiábavaló legyen számunkra, hanem kérünk, újítsd meg bennünk a Szentlélek ajándékát, aki nemcsak elvezet a teljes igazságra, hanem be is von minket abba az örök szeretetkapcsolatba, mely őbenne magában áll fenn közötted és Atyád között.

Ez 47,1-9.12
Ezután visszavitt engem a ház kapujához, és íme, víz fakadt a ház küszöbe alatt a keleti oldalon; a ház homlokzata ugyanis kelet felé nézett. A víz a templom jobb oldalán folyt le, az oltártól dél felé. Aztán kivitt az északi kapun, és körülvezetett a külső kapun kívül levő úton a kelet felé néző útra; és íme, víz tört elő a jobb oldalon. Ekkor a férfi, akinek kezében mérőzsinór volt, (…) ezt mondta nekem: „Amerre ez a folyó ér, minden élő és mozgó lény élni fog. Ahová eljut a víz, igen sok lesz a hal; ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény. A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s a gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, a lombjuk pedig orvosságul.”
Jn 5,1-3a.5-16
(…) Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire pedig én odaérek, más megy be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. Azon a napon pedig szombat volt. Ezért a zsidók azt mondták a meggyógyított embernek: „Szombat van, nem szabad az ágyadat vinned.” Azt felelte nekik: „Aki meggyógyított engem, ő mondta nekem: »Vedd ágyadat, és járj.«„ (…)

Jézus csodás gyógyításai általában úgy kezdődnek, hogy a gyógyulni akaró eléje járul, esetleg a rokonai, barátai viszik őt Jézushoz, vagy pedig közbenjárnak érte, hogy gyógyítsa meg őt. Itt viszont egészen egyedülálló és meghökkentő módon maga Jézus lép oda ehhez a harmincnyolc éve beteg emberhez, aki rezignáltan fekszik a helyén, a többi nyomorult között, és felkínálja neki a gyógyulás lehetőségét. A Beteszda fürdő öt oszlopcsarnoka bizonyára tele volt hasonló betegekkel, Jézus mégis ehhez az egyhez intézi kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?”
De – mivel az a nap éppen szombat volt – amikor Jézus a beteghez fordul, egyben ellenfeleit is megszólítja. Másutt arról is olvasunk, hogy nyíltan felteszi a kérdést: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” Ezzel a csodával is üzeni, hogy ő ura a szombatnak, és hogy amit tesz, az nem humanitárius jótékonykodás, máskor is elvégezhető jámbor cselekedet, hanem életadás, új teremtés, mely nem tűr halasztást, és amelynek semmiféle törvény nem szabhat gátat. Hiszen a Jézus szívéből fakadó, örök életre szökellő vízforrás nem csupán az elmúlt harmincnyolc év szenvedésétől szabadítja meg ezt az embert, hanem új horizontot nyit előtte, az örök boldogság távlatát. Világosan kifejezik ezt szavai is, melyeket később a templomban mond neki, amikor ismét találkoznak: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék” – vagyis: „Vigyázz, nehogy lerontsd magadban az örök életet, melyet a belém vetett hit által kaptál.”
Úr Jézus Krisztus, hálát adunk Neked, hogy amikor nincs emberünk, amikor senki sincs, aki segíthetne rajtunk, akkor Te odalépsz hozzánk, mert Te magad akarsz az emberünk lenni. Köszönjük Neked, hogy testünket-lelkünket, egész életünket alámeríted megváltásod kegyelmeinek gyógyulást adó fürdőjében, visszaadva épségét és fiatalságát. Kérünk, segíts, hogy miután megszabadultunk bénultságunkból, irgalmas szeretetedre válaszolva új lendülettel siessünk Hozzád, és a közelgő Húsvétra teremjük a megtérés méltó gyümölcseit.

2Sám 7,4-5a.12-14a.16
Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: „Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. Állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.”
Róm 4,13.16-18.22
Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahámnak és utódainak nem a törvény közvetítésével adták, hanem a hitből való megigazulás alapján. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja Isten előtt, amint meg van írva: „sok nemzet atyjává rendeltelek.” Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: „Annyi lesz a te utódod.” És ezt számították be neki megigazulásul.
Mt 1,16.18-21.24a
(…) Íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.

Életünk nagy, kitüntetett pillanatai, amikor elfog bennünket a nagylelkűség az Úr iránt, és építeni akarunk neki: templomot, közösséget, családot... Olyan szép ez a terv, hogy a mellettünk élő prófétákat is magunkkal ragadjuk, mint Dávid Nátánt. Éjszaka azonban, amikor az ember kötelékei kissé eloldódnak saját terveitől, elképzeléseitől, az Úr közli a prófétával, hogy igazából nem Dávid épít neki, hanem ő épít Dávidnak örök hajlékot.
József is szép és szent dologra készült: Máriának akart otthont teremteni, Máriának, aki kegyelemmel teljes, aki egészen az Istené. Egy szép kis názáreti otthonról álmodott, amelyben ő úgy lesz férj, ahogy ősei, a szent pátriárkák, Mária meg úgy lesz feleség, mint a szent ősanyák, és úgy lesz gyermekük, mint Ábrahámnak és Sárának. Isten azonban éjszaka szólt Józsefhez, és arra bátorította, hogy saját álma helyett az ő isteni terveit fogadja el, mert sajátos módon akarja neki adni Máriát és Mária fiát, Jézust. József házasságra készült és szüzesség lett az útja? Mélyebb valóságról van szó: minden Istenbe merült férfi és nő házasságának legmélyén a szüzesség örökkévalósága rejtőzik. Ez a szerzetesek számára is lecke, és azoknak is, akik a világban élnek Istennek szentelt életet. „Eredetileg” ugyanis, emberi gondolataik és terveik szerint ők is házasságra készültek, hiszen ez van belekódolva testükbe és pszichéjükbe. Isten azonban úgy lépett be az életükbe, hogy egy másik szerelemnek és házasságnak lesznek szűzi tanúi és résztvevői: annak az örök szerelemnek, mellyel Krisztus szereti Egyházát.
Urunk, készítsd fel szívünket, hogy amikor felajánljuk Neked a legnagyobbat, amit csak adhatunk: egész életünket, Te még nagyobb ajándékot adsz nekünk: saját magadat. Segíts, hogy át tudjuk értékelni a magunk kis terveit, legyen bátorságunk átadni magunkat a Te titkos terveidnek, s fenntartások nélkül kövessük a Te szent akaratodat, akárcsak Szent József, akire nem kisebbet, mint Jézust és az ő szent Anyját bíztad.

1Sám 16,1b.6-7.10-13a
(…) Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti.” (…) Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. Sámuel aztán felkelt és elment Ramátába.
Ef 5,8-14
Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei – a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság –, keressétek azt, ami az Úrnak tetszik. Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen. Mindenre azonban, ami elmarasztalásban részesül, világosság derül, s minden, ami napvilágra jut, világossággá válik. Innen a mondás: „Kelj fel alvó, támadj fel halottaidból, és Krisztus rád ragyog!”
Jn 9,1-41
Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték őt: „Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus azt felelte: „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne. Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Miután ezeket mondta, földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: „Eredj, mosakodj meg a Síloe tavában!” Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza. (…)

A húsvéti keresztelés felé haladó hittanulónak és vele az egész Egyháznak újra és újra tudatosítania kell, hogy a keresztség megvilágosodás – az isteni kinyilatkoztatás elfogadása által történő illuminatio. Ugyanakkor egyfajta fájdalmas elszakadás is mindazoktól, akik nem világosodtak meg, és nem látják meg Jézusban az égből jött Emberfiát. Az olyan hit, amely azon kortársak számára is érthető, akiknek Jézus még nem nyitotta meg a szemét, nem hit, hanem csupán emberi vélekedés. Ezért is kudarcra ítélt vállalkozás, ha valaki a kívülállók, az életüket Krisztusnak átadni nem szándékozó kortársak számára próbálja mindenáron megmagyarázni, érthetővé tenni a Hiszekegy nagy állításait.
„Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” – mondta Jézus a gyógyítás előtt. A történet végére nyilvánvalóvá válik, hogy a vakon született, de most már látó ember hitvallásával lett világossága környezetének. S bár a sötétség most még nem fogadta be ezt a világosságot, a Krisztussal való közösség révén olyan fénnyé vált, melyet nem lehet többé eltakarni. Nagyböjt egyik lényeges tanítása ez a keresztény létről és a hívő helyéről a világban.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a világosságot, melyet a hit által gyújtottál szívünkben. Köszönjük, hogy a Te fényedben látjuk igazán a világot: az embereket és a minket körülvevő dolgokat összefüggésükben s valódi helyük, jelentőségük szerint. Kérünk, adj erőt, hogy hordozni tudjuk azt a magányt, ami a világosabb látásra jutottak osztályrésze itt a földön, sokszor még az Egyházon, a közösségen, a családon belül is. Te légy társunk ebben a magányban, aki sorsközösséget vállaltál a vakon születettel és minden számkivetettel, hiszen Téged is kidobtak Atyád szőlőjéből, és kérünk, segíts, hogy ha ellenállásba ütközünk is, szavunkkal és életünkkel tanúskodjunk Rólad, a világ világosságáról.

Oz 6,1-6
Nyomorúságukban csakhamar hozzám sietnek: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket, megvert, de gondjába is vesz minket. Két nap múlva ismét életre kelt minket; harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt. Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat! Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal, eljön hozzánk, mint az őszi eső, és mint a tavaszi eső a földre.” Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda? Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat. Ezért vertem őket a próféták által, megöltem őket szám igéjével. Ítéletem elérkezik, mint a világosság. Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.
Lk 18,9-14
Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.« A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”

Mi is az igazi baj a farizeus vallásosságával és imájával? Nem az, hogy nem őszinte, hiszen semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy azokat a törvény szerinti igaz cselekedeteket, melyeket felsorolt, buzgó farizeusként valóban rendszeresen meg is tette. Még csak nem is az a gond, hogy hálát ad igaz voltáért, mert – ahogy a zsoltárokban is látjuk – bizonyos helyzetekben igenis fontos tudatosítanunk, hogy az út, amelyen járunk, az Isten szándéka szerint való, helyes út. A lényegi probléma az optikában van: a farizeus nem Isten szemével, hanem más emberekhez viszonyítva szemléli önmagát, vagyis nem Isten, hanem emberek előtt áll, tehát valójában nem imádkozik.
Márpedig a vallásos élet legmélyebb, legalapvetőbb szintjén nem lehet más, mint kizárólagos kapcsolat „én és az én Teremtőm” (Newman) között. (Jézus még Péterre is rászól, amikor az János sorsa felől érdeklődik: „Mit törődöl vele? Te csak kövess engem.”) Az imádságban nincs helye a másokkal való összehasonlításnak, ami egyébként akármilyen eredménnyel zárul is, hamis képet ad önmagunkról: ha különbnek érezzük magunkat másoknál, a gőg, felfuvalkodottság, elbizakodottság veszélye fenyeget; ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. A mások fölötti ítélkezést ugyanúgy nem szabad hagynunk beférkőzni az imádságunkba, mint önmagunk méricskélését, elítélését vagy felmentését. Ezek éppenséggel legfőbb akadályai a megigazulásnak, mert olyan dologba avatkozunk, amelyet Isten magának tart fenn. (Más az, amikor a szentek megvallják, hogy ők a legbűnösebb emberek az egész földkerekségen. Ők igazat mondanak, éppen azért, mert nem másokhoz viszonyítják magukat, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértékéhez, amelyben részesültek, s amelyhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek.)
Urunk Jézus, taníts meg minket a vámos imájának lelkületére! Add, hogy példáját követve úgy álljunk Eléd, ahogy vagyunk, de már ne maradjunk hátul, hanem méltatlanságunkat átérezve keressük közelségedet, s a vámos alázatával és a keleti kereszténység szent zarándokainak buzgóságával mondjuk: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Oz 14,2-10
(…) „Meggyógyítom hűtlenségüket, és szívemből szeretni fogom őket, mert haragom elfordult tőlük. Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, és gyökeret hajt, mint a Libanon. Kiterjednek ágai, és pompája olyan lesz, mint az olajfáé, és illata, mint a Libanoné. Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak, gabonát termelnek és rügyeznek, mint a szőlő; hírneve olyan lesz, mint a Libanon bora. Efraim, mi köze neki a bálványokhoz? Én hallgatom meg és gyámolítom őt; olyan leszek én, mint a zöldellő ciprus, és tőlem való lesz a gyümölcs, melyet rajtad találnak.” Aki bölcs, értse meg ezeket, aki értelmes, lássa be ezt mind! Bizony, egyenesek az Úr útjai, s az igazak biztosan járnak azokon, de a gonoszok elesnek rajtuk.
Mk 12,28b-34
Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

A mai Evangélium írástudója olyan ember, aki alázattal engedelmeskedett a dolgok belső logikájának, s így valóban a titok mélyére hatolt. Jézushoz intézett kérdése több, mint a megszokott vizsgáztató kérdések. Mintha megsejtett volna valamit, s ehhez várna megerősítést Jézustól. Jézus pedig megdicséri őszinte lelkesedését, de ez a dicséret egyben figyelmeztetés is, hiszen a „nem vagy messze” nem egyenlő azzal, hogy már meg is érkeztél az Isten országába. Nyilvánvalóan szükséges az intellektuális becsületesség, amely nélkül az ember az igazság kapujáig sem juthatna, hanem megrekedne a szűkös ideológiák vagy a saját maga által felállított eszmerendszer korlátai között, de az értelmi belátás, az összefüggések felismerése és elfogadása még mind kevés ahhoz, hogy be is léphessen az Isten Országának kapuján. Ehhez még nagyobb alázatra van szükség: arra, hogy már ne kívülállóként dicsérje meg Jézust, mintha egy szinten lenne vele, hanem felismerje benne az Isten Fiát, és egész életét átadja neki, akiben feltárul az Isten országa..
A tegnapi Evangélium úgy mutatta be Isten országát, mint amit Jézus hozott el nekünk, és közénk elérkezett, ma pedig úgy szemléljük, mint amely felé úton vagyunk. Ugyanannak a valóságnak kétféle megközelítési módja ez, s kifejezi azt a paradoxonszerű viszonyulást, amely még jellemzi földi életünket: Jézus már bennünk él, mi pedig őbenne, de ez az élet itt a földön még nem érte el a teljességet.
Úr Jézus, elismerjük, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek bejutni Isten országába, hiszen nem vagyunk képesek megtartani a parancsokat sem. Te vagy az, aki megmutattad, mit is jelent valójában teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és minden erőnkből szeretni a fölséges Istent, s ugyanezzel a szeretettel szeretni felebarátainkat és önmagunkat is. És Te vagy, aki nemcsak példát mutattál a tökéletes isten- és emberszeretetre, hanem képességet is adtál rá, amikor elküldted szívünkbe a Szentlelket. Add, hogy Ővele szeressünk viszont Téged és az Atyát, s Benned maradva minden testvérünket.

Jer 7,23-28

Ezt a parancsot adtam nekik: Hallgassatok szavamra, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek! Járjatok mindig azon az úton, amelyet parancsolok nektek, hogy jó dolgotok legyen! De nem hallgatták meg, és nem hajtották ide fülüket, hanem gonosz szívük megátalkodottságában annak tanácsai szerint jártak; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat. (…) Megkeményítették nyakukat, és még gonoszabbul cselekedtek, mint atyáik. Ha elmondod nekik mindezeket az igéket, nem fognak rád hallgatni; ha szólítod őket, nem fognak válaszolni neked. Azért mondd nekik: Ez az a nemzet, mely nem hallgatott az Úrnak, az ő Istenének szavára, és nem fogadta meg az intelmet. Elveszett a hűség, eltűnt a szájukból.
Lk 11,14-23
Egyszer kiűzött egy ördögöt, amely néma volt. Amikor az ördög kiment, a néma megszólalt, a nép pedig elcsodálkozott. De közülük néhányan így szóltak: „Az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket.” Mások pedig égi jelet kértek tőle, hogy kísértsék. Ő azonban látta gondolataikat, és ezt mondta nekik: „Minden ország, amely önmagával meghasonlott, elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott önmagával, hogyan állhat fenn az ő országa? Azt mondjátok, hogy én Belzebub által űzöm ki az ördögöket. De ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Ők lesznek tehát a ti bíráitok. De ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott, és elosztja zsákmányát. Aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór.”

A nép nagy része úgy viselkedett, mint a gyermek: hagyta magát elragadtatni a csodától, melyet Jézus végbevitt. A Belzebub-vád kitalálói viszont mintha a gyermekkor naiv lelkesedését túlhaladva, a felnőtt ember kritikus hozzáállásával közelítettek volna a dologhoz, és úgy próbálták volna azt megmagyarázni. Ezzel a hozzáállással azonban az a baj, hogy nélkülözte az objektivitást és az ésszerűséget, hiszen nem is magán az ördögűzés kétségbevonhatatlan tényén alapult, hanem egy előítéleten, melyhez aztán egy további rosszindulatú koncepciót gyártottak. Ismerős ez napjaink híradásaiból, melyekben nem ritka az elfogultság és tendenciózusság, ahol bizonyos tényeket csak ideológiailag megszűrve, kozmetikázva, ilyen-olyan csomagolásban tálalnak, s észrevétlenül manipulálják az emberek egész vonatkoztatási rendszerét.
Természetesen nem kell naivul minden „csodának” felülnünk. Fontos, hogy a csodát meg tudjuk különböztetni a szemfényvesztéstől, s ne új meg új jeleket hajhásszunk, hanem engedjük, hogy hozzánk és közénk is elérkezzék az Isten országa, amely a Jézusban vetett hit által érkezik el hozzánk. Hiszen Jézus nem csodatevő erejét akarta fitogtatni, nem lenyűgözni, elvarázsolni, elkábítani akarta hallgatóságát, hanem kinyilvánítani Isten országát, mely elérkezett és a démoni erőknél is hatalmasabb.
Úr Jézus Krisztus, adj nekünk figyelmes, gyermeki csodálkozásra képes szívet, mely érzékeny arra, ahogy minket is megérintesz Isten ujjával, a Szentlélekkel. Segíts kegyelmeddel, hogy engedjünk a Lélek szelíd, de ellenállhatatlan erejének, mely bennünk is meg tudja törni a sátán uralmát, és adj az ártatlan gyermeki csodálkozás után felnőtt józanságot, hogy hatalmadat megtapasztalva le tudjuk vonni a következtetést, mely arra ösztönöz, hogy nap mint nap egyre jobban elkötelezzük magunkat Melletted.

MTörv 4,1.5-9
Most pedig, Izrael, hallgass azokra a parancsokra és rendeletekre, amelyekre tanítalak, hogy megtartsd őket, s így élhess és elérhesd és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene majd nektek ad. Tudjátok, hogy parancsolatokra és rendeletekre tanítottalak titeket, amint az Úr, az én Istenem parancsolta nekem, hogy szerintük cselekedjetek azon a földön, amelyet elfoglalni készültök. Tartsátok meg tehát őket, és azok szerint cselekedjetek, mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmességtek bizonysága a népek előtt, hogy amikor meghallják mindezeket a parancsokat, azt mondják: „Íme, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.” Nincs is más ilyen nagy nemzet, amelyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Urunk, Istenünk, valahányszor kérjük. Vagy melyik az a másik ilyen dicső nemzet, amelynek olyan szertartásai, olyan igazságos rendeletei lennének, mint ez az egész törvény, amelyet ma én szemetek elé tárok? Gondosan vigyázz tehát magadra és lelkedre: el ne feledd azokat a dolgokat, amelyeket tulajdon szemed látott, ne távozzanak szívedtől egész életedben, ismertesd meg őket fiaiddal s unokáiddal.
Mt 5,17-19
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.”

Az Ószövetség népét mindennél jobban az különböztette meg a környező pogány népektől, hogy Istenünkkel, az egyetlen Úrral olyan bensőséges viszonyban voltak, mint egyetlen más nép sem a maga isteneivel. S ebben a hasonlíthatatlanul mély és meghitt kapcsolatban Isten volt a mindenkori kezdeményező, a Vőlegény, aki újra és újra megszólította menyasszonyát, szent népét, hol becéző, vigasztaló, hol meg feddő, korholó szavakkal. Ennek a szerelmes Isten–ember kapcsolatnak a gyümölcse és egyben dokumentuma nemcsak a Szentírás legköltőibb könyve, az Énekek éneke, hanem az Izrael mindennapjait átszövő törvények és parancsok gyűjteménye is. A törvény megtartása pedig Izrael részéről nem más, mint válasz Isten szerelmes közeledésére. (A farizeusok ott hibáztak, hogy miközben aprólékos gonddal betartották a törvény előírásait, megfeledkeztek Isten személyes szeretetéről, melyből a törvény fakadt.)
Jézus Krisztus annyiban teljesítette be, tette tökéletessé a törvényt, amennyiben megtestesülésével még mélyebben gyökereztette bele ebbe a mélységes istenközelségbe, új dimenziót nyitva meg, immár nem csupán a választott nép, hanem minden ember előtt. Ettől fogva semmi sem lehet külsődleges a törvényből, hanem az egészet átjárja az Isten és ember közti szerelem, mely az Istenemberben a maga teljességében nyilvánul meg. A törvény igája ettől édes és terhe ettől könnyű, mert egy személyben nyeri el végső értelmét, jobban mondva a Szentháromság személyeinek isteni életében, amely életre mi is hivatottak vagyunk. Ezért írhatja Szent Pál, hogy „a törvény teljessége a szeretet”.
Urunk Jézus, add, hogy közelségednek ez a felfoghatatlan misztériuma megragadja szívünket, értelmünket, akaratunkat, egész lényünket. Segíts, hogy ne csupán külsőleg, észérvek alapján vagy tekintélytiszteletből, esetleg puszta megszokásból, hanem belső lendülettel, szerelmes odaadással teljesítsük a szeretet élő és éltető törvényét., a te szent és igaz parancsodat.

Dán 3,25.34-43
(… ) „Ne vond meg tőlünk irgalmadat… de fogadd kegyesen megtört szívünket és alázatos lelkünket! Mint kosokból, bikákból és ezernyi kövér bárányból álló égőáldozat, olyan kedves legyen előtted ma a mi áldozatunk, hiszen akik benned bíznak, meg nem szégyenülnek. (…)”
Mt 18,21-35
„Hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt és a feleségét, a gyerekeit, és mindent, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: »Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.« Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: »Add meg, amivel tartozol.” A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: »Légy türelemmel irántam, és megadom neked.« Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: »Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?” És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.”

Csak az tudja Isten irgalmát közvetíteni, aki maga is megtapasztalta. A szentek mind-mind olyan emberek, akik mélységesen átérezték, hogy nekik az Isten igen sok tartozásukat elengedte. Akinek Isten megbocsátja bűneit, és ennek ellenére nem lesz irgalmas szívű, az valójában nem fogadta el, nem fogadta be Isten irgalmasságát. Különösen, ha az arányokat nézzük: a tízezer talentum és a száz dénár közti több nagyságrendbeli különbség csak halvány illusztrációja annak a mérhetetlen távolságnak, amely Isten iránti tartozásunkat elválasztja azoktól a jelentéktelen apróságoktól, melyekkel embertársaink nekünk tartoznak.
A példabeszéd a mennyek országáról szól. Valóban a mennyország formálódik ott, ahol Isten irgalmasságát megízlelő emberek vannak együtt, akik ebből a tapasztalatból békét, erőt és örömet merítenek. Csak ilyen emberekre épülhet keresztény közösség, ha az valóban krisztusi akar lenni. Ezek az emberek nem feltétlenül hibátlanok, minden bizonnyal számos gyengeséggel küszködnek, „tövist hordanak testükben” – de örömmel viselik. Talán egy pszichológiai teszt azt is kimutatná, hogy nem teljesen érett és harmonikus személyiségek, mégis ők a legegészségesebbek, a szó valódi értelmében, mert Isten irgalmából élnek, és ezt adják tovább. Nem biztos, hogy sikeresek az életben, mégis egyedül ők érik el azt, amire mindnyájan vágyakozunk.
Úr Jézus, add, kérünk, hogy ne legyen mélyebb vágyunk, nagyobb ambíciónk, mint hogy Isten irgalmának követei és közvetítői, kiosztói legyünk a világban. Segíts, hogy egész életünkkel tanúskodjunk az Atya irgalmas szeretetéről, amellyel teremtményeit a semmiből előszólította és szüntelenül létben tartja, s amellyel választottait emberi fogyatkozásaik, hibáik és bűneik ellenére is részesíteni akarja a lét teljességében, a boldog örök életben.

2Kir 5,1-15a
(…) Odament tehát Námán, lovaival és szekereivel együtt, és megállt Elizeus házának ajtaja előtt. Ekkor Elizeus követet küldött ki hozzá ezzel az üzenettel: „Menj s fürödj meg hétszer a Jordánban, s akkor tested visszanyeri egészségét s megtisztulsz.” Megharagudott erre Námán, elment, és ezt mondta: „Azt hittem, hogy ki fog jönni hozzám, megáll, segítségül hívja az Úrnak, Istenének nevét, megérinti kezével a poklosság helyét s meggyógyít. Hát nem jobbak-e az Abána és a Fárfár, Damaszkusz folyói, Izrael valamennyi vizénél arra, hogy bennük megfürödjem és megtisztuljak?”Amikor azonban megfordult s bosszankodva elment, eléje járultak szolgái s így szóltak hozzá: „Apám, ha nagy dolgot mondott volna is neked a próféta, bizonyára meg kellett volna tenned. Mennyivel inkább, hogy most csak azt mondta neked: »Fürödj meg és megtisztulsz.«„ Lement s megfürdött hétszer a Jordánban az Isten emberének szava szerint, s ismét olyan lett a teste, mint egy kis gyermek teste, és megtisztult. Erre visszatért az Isten emberéhez egész kíséretével együtt s bement s megállt előtte s azt mondta: „Immár tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csakis Izraelben. Kérlek tehát, fogadj el áldomást szolgádtól.”
Lk 4,24-30
Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz. És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” (…)

A szíriai Námán ugyanúgy előítélettel viseltetett Elizeussal és az általa ajánlott gyógymóddal szemben, mint a názáretiek Jézussal szemben, akit csak az ács fiaként ismertek. (Közvetve ez is bizonyítja, hogy Jézus nem volt csodagyerek, és rejtett názáreti évei alatt nem tett semmi rendkívülit – élte a korabeli fiatal zsidó férfiak mindennapi életét, csak bűnt nem követett el soha). Az alapvető különbség Námán és a názáretiek között, hogy az előbbi – igaz, csak szolgái rábeszélésének engedve – képes volt túllépni előítéletein, és volt benne annyi alázat, hogy elfogadja: az üdvösség Izrael által adatik. A názáretiek viszont megátalkodtak kishitűségükben, amikor azokat a csodákat kérték számon Jézuson, melyeket Kafarnaumban művelt, és kitaszították őt maguk közül.
Ez a szűkkeblűség arra int, hogy az Egyházhoz való tartozásunk, ha csupán külsődleges, nem sokat ér. Igazi gyógyulást, minőségileg is jobb életet nem a vallásos cselekedetek, hanem az élő Istenbe vetett hit révén nyerhetünk. De vajon van-e bennünk elég bátorság, nagyvonalúság, hogy megengedjük Istennek, hogy ne a mi elvárásaink, hanem saját tetszése szerint vigye végbe csodatetteit életünkben? És van-e elég alázat, hogy a világ által kínált látványos, önmegváltó módszerekkel szemben, melyek emberi kiteljesedésünket, tökéletes önmegvalósításunkat ígérik, az Egyház hitéből és szentségeiből reméljük az üdvösséget?
Urunk Jézus, köszönjük Neked a szentségeket, a végidők Izraelének, az Egyháznak gyógyító folyóit, melyek oldalad sebéből fakadtak a világ üdvösségére, s melyek által a testi tisztulásnál mérhetetlenül nagyobb csodát viszel végbe rajtunk. Hiszen Te a szentségek ereje által nem csupán bőrünket teszed olyanná, mint egy gyermeké, hanem Isten gyermekeinek ártatlanságát adod vissza nekünk, és testünket-lelkünket, egész valónkat részesíted az újjáteremtés művében. Taníts minket szívbéli alázatra, hogy minél közelebb vagyunk az üdvösség forrásához, annál jobban átérezzük méltatlanságunkat, ugyanakkor azt is, hogy Nélküled nem tudunk és nem is akarunk élni.

Kiv 17,3-7
A nép azonban szomjazott ott a víz hiánya miatt, és zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Azért, hogy szomjan veszíts minket, gyermekeinket és állatainkat?” (…) Azt mondta erre az Úr Mózesnek: „(…) Üss a sziklára, és víz fakad belőle, hogy ihasson a nép!” Úgy is cselekedett Mózes Izrael vénei előtt. Azt a helyet pedig elnevezte Masszának és Meríbának, Izrael fiainak perelése miatt, és azért, mert kísértették az Urat, mondván: „Köztünk van-e az Úr, vagy sem?”
Róm 5,1-2.5-8
(…) Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk.
Jn 4,5-42
(…) Odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus azt mondta neki: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy élelmet vegyenek. A szamariai asszony erre megkérdezte tőle: „Zsidó létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?” Mert a zsidók nem érintkeznek a szamariaiakkal. Jézus azt felelte: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: „adj innom”, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.” Az asszony megjegyezte: „Uram, nincs is mivel merítened, a kút pedig mély; honnan vennéd hát az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk a kutat adta, amelyből ő maga, fiai és jószágai is ittak?” Jézus azt felelte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”

A Színeváltozás hegyének magasa után vágyaink kútjának feneketlen mélysége tárul fel előttünk a mai Evangéliumban: az Istenember szomjúsága által a mi legmélyebb szomjúságunk tárul fel előttünk. Mire szomjas az ember: vízre? Nem, hanem az életre, melyet a víz táplál. Milyen életre: a mulandóra? Nem, az csak képe, ígérete az örökkévalónak. Milyen örök életre szomjazik az ember: öntudatlan felolvadásra a mindenségben? Nem: ha képes még a szívére hallgatni, tudhatja, hogy örök szeretetre, olyan életre, amely csupa szeretet és viszontszeretet, Isten szívéből fakadó, és oda visszatérő, örök életre szökellő vízforrás.
Testi valónk szomjai, pszichénk szomjazásai, értelmünk tiszta epedései csak jelzései egy nagyobb szomjúságnak, mely sokkal mélyebben: biológiai és pszichés funkcióink alatt, a szívünk mélyén, személyiségünk központjában jelentkezik. A mai vasárnap nélkül mit is érthetnénk Húsvét vigíliájából, amely tűzszenteléssel kezdődik (és a könyörgés mennyei vágyakról szól), vízszenteléssel folytatódik (mely az életre szomjazóknak lesz kútforrás), s a szertartás keretében a pap belemeríti az égő húsvéti gyertyát a keresztkút vizébe? Itt a tűz és a víz ugyanarra a mennyei valóságra utal: így lesz Isten legvégső, legbensőbb titka, a Szentlélek, a Szeretet a mi legvégső valóságunkká és legbensőbb titkunkká. A keresztkút pedig az Egyház méhe, illetve a megkeresztelt, újjászületett ember szíve.
Úr Jézus, szívünk kútjának mélységeiből újra és újra feltör a szomjúság, melyet nem csillapíthat más, csak Te magad, a hit és a keresztség által megadva nekünk a Szentlelket, az örök életre szökellő vízforrást. Add, hogy neki engedelmeskedve, mint a több ezer méteres mélységben rejlő kristálytiszta, éltető vizet, úgy hozzuk felszínre, mindennapjaink világába létezésünk legmélyéről, új meg új megtérések fáradságos, mégis örömteli munkájával a az isteni életet.

Mik 7,14-15.18-20
(…) Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket. (…)
Lk 15,1-3.11-32
„Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: »Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: »Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!« Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: „Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hizlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.«”

A mennyei Atya irgalmassága nem egyszer működő, máskor szünetelő tulajdonság, hanem Isten szeretetének a világ felé való állandó megnyilatkozása. A tékozló fiú iránti irgalom nem csupán ott kezdődik, amikor az atya messziről meglátja a lerongyolódva, megszégyenülten közeledő fiút és megesik rajta a szíve, hanem már előbb: ahogy nap nap után kémleli az utat, nem jön-e már, sőt már akkor is, amikor nehéz szívvel bár, de útnak engedi az örökség neki járó részével. Az irgalom tehát nem annak szól, aki már elindult a megtérés útján, hanem mindig megelőlegezve árad ki, hogy elősegítse a megtérést. Így lesz a tékozló fiú szégyenteljes hazaérkezéséből örömteli találkozás, ünnep.
A tékozló fiú messze idegenben számot vetett addigi életével, megállapította, hogy ennél atyja házában a legutolsó béresnek is jobb dolga van, elindult hát haza. Ez még nem őszinte bűnbánat, pusztán józan számítás. A szívbéli megbánás csupán az irgalmas atyával való találkozáskor születik meg, amikor nem úgy fogadják, ahogy megérdemelné, hanem úgy, ahogy legmerészebb álmaiban sem gondolta volna. Ez az a pillanat, amikor az ember szembesül méltatlanságával a megszégyenítő irgalom fényében, de ez a megszégyenülés nem mint súly nehezedik rá, hanem a megbánás könnyeit fakasztja, s felemeli őt abba a világba, amelyben szüntelen jelen van az isteni irgalom. Csak ez az irgalom teheti újra élővé a lelkileg holtakat, új, más minőségű élettel ajándékozva meg őket.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy ne kelljen a disznók eledelét is megkívánó tékozló fiú szintjére süllyednünk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az atyai ház javait! Nyisd meg szemünket és szívünket, hogy egyre mélyebben feltáruljon előttünk az a csodálatos gazdagság, mely az Istennel élők osztályrésze itt a földön, és segíts, hogy ne a tékozló, és ne is az otthon maradt, de megkeseredett fiút kövessük, hanem Téged, az Atya hűséges és készséges szívű Fiát, a mi idősebb Testvérünket, akiben Atyádnak mindörökre kedve telik.

Ter 37,3-4.12-13a.17b-28
Izrael ráadásul minden fiánál jobban szerette Józsefet, mert öregségében nemzette, ezért készíttetett neki egy tarka köntöst. Amikor testvérei látták, hogy apjuk őt minden fiánál jobban szereti, meggyűlölték, és egy jó szót sem tudtak szólni hozzá. Amikor testvérei egyszer apjuk nyájait legeltetve Szíchemben tartózkodtak, Izrael azt mondta Józsefnek: „Testvéreid Szíchemben legeltetik a juhokat. Gyere, hadd küldjelek el hozzájuk!” Elküldte tehát Hebron völgyéből, s ő el is jutott Szíchembe. (…) József elment tehát a testvérei után, és Dótainban meg is találta őket. Amikor messziről meglátták, mielőtt még odaért volna hozzájuk, arra gondoltak, hogy megölik. Így szóltak ugyanis egymáshoz: „Itt jön az álomlátó! Gyertek, öljük meg, dobjuk egy régi vízverembe, és mondjuk azt, hogy fenevad tépte szét. Akkor majd meglátjuk, mit használnak neki az álmai!” (…)
Mt 21,33-43.45-46
„Hallgassatok meg egy másik példabeszédet. Volt egy gazda: szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elközelgett a szüret ideje, elküldte szolgáit a bérlőkhöz, hogy szedjék be a termését. A bérlők azonban megragadták a szolgáit; az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is. Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: »A fiamat majd tiszteletben tartják.« De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: »Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét.« Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték.”

Józsefet testvérei azért nem szívelték, mert atyja legkedvesebb fia volt, és mert álmai alapján önmagáról mint kiválasztottról beszélt. Jézust ugyancsak azért gyűlölték ellenfelei, mert ingerelte őket az az egyedülálló kapcsolat, mely őt mennyei Atyjához fűzte. Ezért igyekeztek erre vonatkozó szavait káromkodásnak beállítani, jóllehet ő tetteivel igazolta az Atyával való bensőséges egységét. Irigységüket még tovább fokozta Jézus istenfiúi öntudata, valamint azok a szavak és csodajelek, melyekkel küldetését kinyilvánította. Úgyhogy amikor a mai Evangéliumban olvasott példabeszéddel Jézus leleplezte őket, betelt a pohár: ettől fogva már egyértelműen el akarták pusztítani. (Máté evangéliumában kifejezetten benne is van, hogy Pilátus tudta, hogy a farizeusok és írástudók irigységből adták a kezére Jézust.)
Az irigység az emberi kapcsolatok megrontója Káin és Ábel óta, az alvilág és a kárhozat hálója, hiszen a Bölcsesség könyvének tanítása szerint a sátán irigysége folytán jött a világba a halál. Hiszen az őskígyó éppen azzal csapta be Ádámot és Évát, hogy elhitette velük, hogy a teremtő Isten – akiben semmilyen hiány nincs, aki szeretetből hívta létbe ezt a világot, s szeretetből akarja megosztani isteni életét velünk – irigy az ő boldogságukra. Vagyis ahol az irigység megjelenik – sajnos sokszor még az Egyházban, egy egyházközségen belül, papok és szerzetesek között is –, ott biztosak lehetünk benne, hogy a sátán végzi alattomos aknamunkáját.
Urunk, segíts, hogy ellenálljunk a látásunkat elhomályosító, ítélőképességeinket összezavaró, szándékainkat megmérgező irigységnek, mely újra és újra be akar férkőzni gondolatainkba, családi és baráti kapcsolatainkba! Erősíts meg minket kegyelmeddel, hogy ellene tudjunk mondani a sátánnak, feltekintve a kísértés idején a Te szent keresztedre, amely alatt ott kavarognak a sátáni irigység örvényei, fölötte viszont nyitva áll a mennyei Atya végtelen szeretetének ege.

Jer 17,5-10
(…) „Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint.”
Lk 16,19-31
Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba, patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették. Amikor a pokolban kínok között föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Ekkor felkiáltott neki:”Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban!” Ábrahám ezt felelte neki: „Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy életedben elnyerted javaidat, Lázár pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki.” Erre az így szólt: „Akkor hát arra kérlek, atyám, küldd el őt apám házába, mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot, nehogy ők is ide jussanak, a gyötrelmek helyére.” Ábrahám ezt válaszolta: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!” Az erre így könyörgött: „Nem úgy, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot tartanak.” Erre ő azt felelte: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!”

Mária és Márta testvérének, az evangéliumban szereplő valóságos Lázárnak az esete – sokatmondó a névazonosság! – igazolja Ábrahám példabeszédbeli állítását. Hiszen a János-evangéliumban azt olvassuk, hogy miután Jézus feltámasztotta Lázárt, a főpapok elhatározták, hogy őt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Íme, a bizonyság arra, hogy aki nem akar látni, az a legnyilvánvalóbb jelek elől is eltakarja a szemét! A gazdag ember sem csupán azért jutott a kárhozatra, mert jó dolga volt életében, hanem mert észre sem vette a kapuja előtt fekvő koldust. Azaz minden bizonnyal látta – különben honnan ismerte volna? –, csak éppen nem vett róla tudomást.
A szakadék tehát, amelyről Ábrahám beszél, nem a haláluk után keletkezett közöttük, hanem még földi életükben. Kezdetben csupán pár lépés, és a dúsgazdag a mennyországba jutott volna: Lázárhoz kellett volna odamennie, hogy segítsen rajta. Az évek múlásával azonban, ahogy egyre jobban begubózott önzésébe, a szakadék mind mélyebb és szélesebb lett, míg végül haláluk után állandósult, immár áthidalhatatlanul. Lukács evangéliumában különös hangsúly van azon, hogy a gazdagság olyan állapot, mely veszélyezteti az örök üdvösséget, amennyiben a gazdag nem osztja meg javait a rászorulókkal, mert a feleslegnek ő csak kezelője az ínséget szenvedők javára, nem pedig kénye-kedve szerinti ura.
Urunk Jézus, adj nekünk figyelmes fület és készséges szívet, hogy meghalljuk a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédedben a nekünk szóló üzenetet. Ismerjük fel, hogy milyen javakban dúskálunk – legyenek azok anyagi vagy éppenséggel szellemi kincsek –, és legyünk készek megosztani azokat másokkal, akiknek kevesebb vagy éppenséggel semmi sem jutott belőlük. Segíts, hogy a magunk környezetében igyekezzünk áthidalni a szakadékot gazdag és a szegény között a figyelmes szeretet segítőkészségével és nagylelkűségével.

Jer 18,18-20
(…) „Figyelj rám, Uram, és halld meg ellenfeleim hangját! Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért, hogy vermet ástak lelkemnek? Emlékezz rá, hogy színed előtt álltam, hogy javukra szóljak, hogy elfordítsam haragodat róluk!”
Mt 20,17-28
Amikor Jézus fölment Jeruzsálembe, csak a tizenkét tanítványt vette maga mellé. Az úton azt mondta nekik: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.” Akkor Zebedeus fiainak anyja odament hozzá a fiaival együtt és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte: „Mit kívánsz?” Az így válaszolt: „Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.” Jézus ezt válaszolta: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?” Azt felelték neki: „Tudunk!” Ő erre azt mondta nekik: „A kelyhemből ugyan inni fogtok, de azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké, akiknek Atyám készítette.” Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: „Tudjá tok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Jeremiás próféta és az Úr Jézus sorsa közti hasonlóság több, mint véletlen egybeesés, szép párhuzam: az összefüggés gyökere teológiai mélységekig hatol. Jézus maga említi előképként az Izrael által megölt prófétákat, és visszafelé az időben a sort a történelem első gyilkosságáig, Ábel véréig lehet folytatni. Minden ártatlan ember megölése Krisztus elleni merénylet, így akik Jeremiásra rontanak, Krisztusra emelnek kezet. Jeremiás prófétai működése által az Úr haragját akarta Izrael házáról elfordítani. Jézus viszont halálát is az Isten és ember közti kiengesztelődés szolgálatába állította. Önfelajánlása, megváltó áldozata által az ártatlanul kiontott vér többé nem bosszúért, hanem az Atya irgalmáért kiált.
Mennyire idegen ez bűnös emberi természetünktől, amely önmagától képtelen kiszakadni a bosszú ördögi köréből, és leginkább saját java foglalkoztatja! A Zebedeus-fiak és anyjuk kérése pontosan erről tanúskodik, a többiek méltatlankodása pedig elárulja, hogy ők is ugyanarra vágynak, csak nem merik kimondani. (Hasonlóan a tékozló fiú bátyjához, aki szintén gyáva volt ahhoz, hogy öccse példáját követve elhagyja az atyai házat, de titokban pontosan ugyanarra vágyott, mint az.) Jézus azonban nem adja fel. Előbbi mondanivalóját úgy fogalmazza újra, hogy közben válaszol a tanítványokban felötlő kérdésekre is. Anélkül, hogy megszégyenítené bármelyiküket, kezdi gyökeresen átrendezni értékvilágukat, beavatva őket saját megváltói lelkületébe, mely Isten országa kiváltságosainak lelkülete is.
Úr Jézus Krisztus, tudjuk, hogy akárcsak az apostoloknak, nekünk is még nagyon sokat kell fejlődnünk, hogy Tőled kapott új természetünk szerint élve készek legyünk inni abból a kehelyből, amelyből Neked innod kellett. Add, kérünk, hogy ne csak arra vágyakozzunk, hogy részesei lehessünk a Te dicsőségednek, hanem egyre inkább felismerjük az abban rejlő hasonlíthatatlan örömet, hogy Veled lehetünk a küzdelemben és a szenvedésben is. Segíts, hogy mind jobban áthassa életünket a kiengesztelődés művének munkálása, mely az igazi öröm és megdicsőülés kezdete itt a földön.

Iz 1,10.16-20
Halljátok az Úr szavát, Szodoma fejedelmei! Fogjátok fel fületekkel Istenünk tanítását, Gomorra népe! Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni! Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet! Jöjjetek, és szálljunk perbe! – mondja az Úr. – Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; ha vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Ha készek vagytok meghallgatni, majd a föld legjavából esztek. Ha azonban vonakodtok és ellenkeztek, kard emészt meg titeket. Bizony, az Úr szája szólt.
Mt 23,1-12
Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.”

Akár tetszik, akár nem, Isten legnagyobb műveit emberi közvetítőkre bízza: az életadást (testi és lelki értelemben), az evangélium hirdetését, a legszentebb áldozat bemutatását, a szentségeket. Isten mintegy kiszolgáltatja, kezünkbe adja magát nekünk, gyarló embereknek. Ugyanakkor azonban nem a közvetítők személyes életszentségétől teszi függővé ajándékait: tanítása akkor is érvényes, ha méltatlan száj hirdeti, szentségei akkor is hatnak, ha azokat méltatlan kezek szolgáltatják ki.
Az ember, ha helyesen fogadja és igyekszik felnőni Istentől kapott hivatásához, küldetéséhez, annak szentsége őt magát is megszenteli. Ha azonban visszaél hivatásával, és hivatalt csinál belőle, amelyhez úgy ragaszkodik, mintha járna neki, súlyosan vétkezik küldője ellen. Bűne annál nagyobb, minél szentebb a feladat, amelyet rábíztak. (Ezért a mindenkori írástudók és farizeusok felelőssége is nagyobb, mint például azoké a művészeké, akik a szépség tanítószékében ülnek, s akiktől van mit tanulnunk, de életvitelüket nem kell követnünk, mert tehetségükhöz nem biztos, hogy megfelelő iránymutatást is kaptak, emberi sérüléseikkel pedig nem találták meg az igazi Orvost.)
Urunk Jézus, Te vagy az egyetlen a világtörténelemben, akiben a szó és a tett egysége maradéktalanul megvalósult, az egyetlen Mester, akinek nem csupán tanítása, de életének minden lépése is követésre méltó. Te nem raktál elviselhetetlen terheket az emberek vállára, hanem Te hordoztad a mi terheinket; Te nem azért jöttél, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy Te szolgálj másoknak, és életedet add váltságul sokakért; Te nem foglaltad el az első helyeket, hanem megaláztad magad, és engedelmes lettél a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Taníts meg arra a lelkületre, mely egyedül méltó a Te követésedhez, és segíts, hogy amiben „írástudók” és „mesterek” vagyunk, azt életünkkel is hitelesítsük, amiben pedig tanítványok vagyunk, abban ne tanítóink hibáit, bűneit nézzük, hanem a szent tanítás szerint éljünk, melyet ők közvetítenek nekünk.

Dán 9,4b-10
A következőképpen imádkoztam az Úrhoz, Istenemhez, és a következő vallomást tettem: „Hozzád könyörgök, Uram, te nagy és félelmetes Isten, aki megtartod szövetségedet és irgalmadat azok iránt, akik szeretnek téged és megtartják parancsaidat! Vétkeztünk, gonoszságot követtünk el, istentelenül cselekedtünk, eltávoztunk és elfordultunk parancsaidtól és végzéseidtől. Nem engedelmeskedtünk szolgáidnak, a prófétáknak, akik nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, atyáinkhoz és az ország egész népéhez. Az igazság a tied, Uram, az arcpirulás pedig, miként a jelen mutatja, a miénk, Júda férfiaié, Jeruzsálem lakóié, egész Izraelé, legyenek bár közel vagy távol, mindazokban az országokban, ahová száműzted őket gonoszságaik miatt, amelyekkel ellened vétkeztek. Uram, az arcpirulás a miénk, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztek; de a tied, Urunk, Istenünk, az irgalom és a megbocsátás. Mi ugyanis eltávoztunk tőled, és nem hallgattunk az Úrnak, Istenünknek szavára, hogy törvénye szerint járjunk, amit nekünk szolgái, a próféták által adott.”
Lk 6,36-38
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne kárhoztassatok senkit, és benneteket sem fognak kárhoztatni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek.”

Az irgalmasság olyan alaptulajdonsága Istennek, amely felfoghatatlan az emberi értelem számára. Irgalmasságának következménye, hogy létezik ez a teremtett világ és benne az ember, hiszen megesett a szíve azon, ami nem létezett, és létbe szólította a világmindenséget, mely azonnal összeomlana és visszazuhanna a semmibe, ha Isten irgalmasságának „légköre” megszűnne körülötte. De hogyan lehetnénk képesek utánozni Isten irgalmasságát mi, amikor nem vagyunk mindenhatók? Úgy, hogy közvetítői leszünk az ő irgalmasságának. Elsősorban azzal, hogy irgalmas szeretetének megannyi csodáját tudatosítjuk életünkben, s ha már befogadtuk az ő irgalmasságát, tovább is adjuk embertársainknak. Ez azt jelenti, hogy az Atya teremtő akaratával együtt mondunk igent a magunk és mások létezésére, megvallva a létezés csodáját és az emberi személy kimondhatatlan misztériumát.
Csak ebből az isteni irgalmassággal való találkozásból fakadhat valódi keresztény irgalom a mindennapi szavak és cselekedetek szintjén, egyébként csak jámbor vagy nagyon is önző jótékonykodás az, amit irgalomnak nevezünk. Nem lehet irgalmas az, aki nem ízlelte meg még Isten irgalmasságát saját maga iránt, hiszen ez egyik legmélyebb tapasztalatunk Istenről. Ha viszont van tapasztalatunk Isten irgalmasságáról, az abban fog megnyilvánulni, hogy mi is az ő irgalmasságával – és nem a magunkéval – közeledünk embertársainkhoz, miközben csendben és feltűnés nélkül gyakoroljuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit.
Urunk Jézus, kérünk, kegyelmed által formálj bennünket irgalmas szívű testvérekké! Segíts, hogy úgy kérjük a mennyei Atya megbocsátó irgalmát, hogy közben mi magunk is készek vagyunk megbocsátani, és viszont: azért tudjunk irgalmasságot gyakorolni és szívből megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, mert őszintén kértük és befogadtuk Atyád irgalmas szeretetét.