ApCsel 18,9-18

Az Úr pedig azt mondta éjjel látomásban Pálnak: "Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban." Ott maradt tehát egy évig és hat hónapig, s közben tanította nekik az Isten igéjét. Egyszer azonban, amikor Gallió volt Akhája prokonzula, a zsidók egy akarattal rátámadtak Pálra. Odavitték az ítélőszékhez, és azt mondták: "Ez törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket!" Mielőtt azonban Pál szóra nyitotta volna száját, Gallió így szólt a zsidókhoz: "Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről vagy nagyon gonosz bűntettről volna szó. De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok. Ezekben én nem akarok bíró lenni." S elűzte őket az ítélőszéktől. Erre mindnyájan megragadták Szosztenészt, a zsinagóga elöljáróját, és megverték az ítélőszék előtt, de Gallió ezzel sem törődött semmit. Pál pedig még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől. Miután Kenkreában megnyíratta a fejét - fogadalma volt ugyanis -, elhajózott Szíriába, és vele ment Priszcilla és Akvila is.
Jn 16,20-23a

Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra. Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem. Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.


"Kenkreában megnyíratta a fejét - fogadalma volt ugyanis."

Ez a mozzanat a krisztusi ember küldetésének sajátos oldalára világít rá. Szent Pál a legintenzívebb apostoli munka, az igehirdetés, az utazás fáradalmai és a testi-lelki megpróbáltatások közepette sem feledkezik meg arról, hogy az Úrnak tartozik önmagával. A nazireátus fogadalma az Istennek szenteltség kifejezőeszköze, s miközben Szent Pált - lelkileg, de néha fizikailag is - csaknem széttépik, ő nem hagyja szétszaggatni, szétforgácsolni belső világát, hanem még nagyobb hangsúlyt ad Krisztushoz való tartozásának. 

Az Úrral való bensőséges kapcsolat ápolásának kell hogy legyenek külső jelei is. Ezek vissza is hatnak a belsőre, és megerősítik a lelki elkötelezettséget. 

A vallási törvények megtartása, az önként vállalt fogadalmak, az önmegtagadás nem a szentség maga, mégcsak nem is jele annak, de eszköze és feltétele. Azt a lelkületet segít kialakítani magunkban, amely szüntelen Isten akaratára figyel, hogy felismerjük, mit akar cselekedni általunk. 

Isten elsősorban nem aktivitást vár tőlünk. Mindenekelőtt azt akarja, hogy megszülessünk a Szentlélekben, Krisztus által, az ő gyermekeivé. Ez a születés pedig bizonyos fájdalommal jár, amint erről Jézus is beszél az evangéliumban, hiszen új életre születésünk nem mehet végbe egyfajta halál nélkül. Azonban éppen ez a születés lesz új, el nem múló örömünk forrása. 

Nem a mi cselekedeteink, aszkézisünk, jó elhatározásaink az élet és az öröm forrása, hanem ez az új életre való születés. Olyan öröm forrása, melyet nem befolyásolnak a külső körülmények változásai és kedélyállapotunk hullámzásai. Az istengyermekségre születés öröme más dimenzióban van, mint e világ örömei, ezért nem veheti el tőlünk senki sem. 

Kérdeznivalónk sincs már, hiszen Isten élete áramlik bennünk, s ez több, mint bármi, amit ésszel fel lehetne fogni és meg lehetne magyarázni. Arra azonban időről időre szükségünk van, hogy földi életünk gondjai, teendői közepette újra meg újra erre a misztériumra irányítsuk figyelmünket, s Istennel egyesült életünk külső jelek által is megerősítést nyerjen.

ApCsel 18,1-8

Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba. Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, aki nemrégen jött Itáliából - mivel Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó távozzon Rómából -, meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk. Mivel ugyanaz volt a mesterségük - sátorkészítők voltak -, náluk maradt és dolgozott. Minden szombaton vitatkozott a zsinagógában, hirdette az Úr Jézus nevét, és igyekezett meggyőzni a zsidókat és a görögöket. Amikor pedig Szilás és Timóteus megjöttek Makedóniából, Pál még többet fáradozott az igehirdetésben, és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. Mivel azok káromlások között ellentmondtak neki, lerázta ruháit, és azt mondta nekik: "A fejeteken a véretek! Én tiszta vagyok, és mostantól fogva a pogányokhoz megyek." Elköltözött tehát onnan, és betért egy bizonyos Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő férfinak a házába. Az illető háza a zsinagóga mellé épült. Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házával együtt, sőt, a korintusiak közül sokan, akik hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek.
Jn 16,16-20

"Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem." Ekkor a tanítványok közül néhányan így szóltak egymáshoz: "Mi az, amit mond nekünk: "Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem", és: "Az Atyához megyek"?" Aztán megjegyezték: "Mi az, amit mond: "egy kis idő"? Nem értjük, mit beszél!" Jézus észrevette, hogy kérdezni akarják, azért így szólt: "Arról tanakodtok egymás között, hogy azt mondtam: "Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem"? Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul."


"Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem."

Ez a kis idő Jézus elmenetele és visszatérése között egyrészt sírban nyugvásának idejét jelenti, másrészt a mennybemenetele és Pünkösd közötti időt. Feltámadásakor megdicsőült testében viszontlátják őt apostolai, tanítványai és az asszonyok, Pünkösdkor pedig egészen sajátos, végleges visszatérésének lesznek tanúi. Azelőtt ott állt előttük hús-vér emberként, feltámadása után már új, romolhatatlan testben, Pünkösd után viszont többé nem előttük, mellettük, hanem bennük lesz jelen. 

A megtestesülés után ez a legnagyobb fordulat a világtörténelemben: az Egyház születésének pillanata. Ő nekem adja istenfiúságát, halhatatlan életét, én pedig neki adom halandó testemet, földi életemet. Ő nekem adja Szentlelkét, én pedig neki adom emberi tehetségeimet, értelmemet, érzelmemet, akaratomat, hogy beléphessen általam a világba. 

Szent Pál is csak lassan érti meg, hogy a körülötte kirobbanó botrányok, szakadások, a hozzá való csatlakozás és az elutasítás nem őmiatta, hanem a benne élő Krisztus miatt történnek. A "Krisztus él bennem" kijelentés legnagyobb emberi mélységére ő sem egyik pillanatról a másikra ébred rá, hanem hosszú évek tapasztalatán keresztül. 

Ha Jézust hirdeted, és bűnbánatban élsz hosszú éveken át, az ellentmondás jelévé leszel. Nem csupán hibáid, természeted miatt ellenségesek veled, hanem Krisztus miatt. Kiteheted a lelkedet, fáradozhatsz a legnagyobb jó szándékkal, elkerülhetetlen, hogy környezeted szembekerüljön veled, talán egészen odáig, hogy megaláznak és kivetnek. Szent Benedeket első társai meg akarták mérgezni, Szent Ferencet élete vége felé követői közül többen alkalmatlannak nyilvánították rendje vezetésére, Keresztes Szent Jánost szerzetestestvérei börtönbe vetették. Ők mégsem estek kétségbe, s nem tértek le arról az útról, amelyre Krisztus vezette őket a bensejükbe adott Szentlélek által. 

Ha azt tapasztalod, hogy ellentmondanak neked, nemes szándékaidat, jó törekvéseidet félremagyarázzák, Krisztusért végzett szolgálatodat korlátozni akarják, ne veszítsd el a kedved. Tudd, hogy mindenkinek ez a sorsa, aki érte él. 

Küldetésed tovább folytatódik egy bensőbb, mélyebb szinten, s általad sokan fognak Krisztushoz találni és őhozzá csatlakozni. Ez az igazi misszió ára!

ApCsel 17,15.22 - 18,1

Akik elkísérték Pált, elvezették őt Athénig, aztán elutaztak, miután parancsot kaptak tőle Szilás és Timóteus számára, hogy mihamarabb menjenek hozzá. Pál pedig felállt az Areopágusz közepére és így szólt: "Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak látlak titeket. Amikor ugyanis körüljártam és megszemléltem a bálványképeiteket, egy olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felirat volt: "Az ismeretlen istennek." Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek. Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent - mivel ő a mennynek és a földnek ura -, nem lakik kézzel épített templomokban. Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent. Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják - bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, amint az egyik költőtök meg is mondta: "Az ő gyermekei vagyunk." Mivel tehát Isten gyermekei vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy az istenség hasonló aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz, a művészet és az emberi gondolat alkotásához. Isten elviselte ennek a tudatlanságnak az idejét, most azonban hirdeti, hogy mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani mindenütt, mert meghatározott egy napot, amelyen ítélkezni fog a világ felett igazságban egy férfi által, akit arra rendelt, és igazolt is mindenki előtt, mikor feltámasztotta halottaiból." Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: "Erről majd még egyszer meghallgatunk téged." Ezzel Pál eltávozott körükből. De néhány férfi csatlakozott hozzá és hívő lett, köztük Areopagita Dénes, valamint egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is. Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba.Jn 16,12-15Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.
"Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra."
Pál remekül felépített beszéddel, a szónoki mesterség ragyogó fogásaival áll a szó mesterei, az athéni férfiak elé. Míg azonban másutt az evangélium hirdetése feltárta a szívek gondolatait, állásfoglalásra kényszerített mindenkit, addig az ókori világ szellemi fellegvárában Pál nem kap mást, mint gúnyos megjegyzéseket és fölényes vállveregetést. A művelt elit elegáns módon hárítja el Krisztus üzenetét: "Erről majd még máskor is meghallgatunk téged." Az udvarias formula, amellyel Páltól búcsút vesznek, legnagyobb valószínűség szerint ezt jelentette: a továbbiakban nem vagyunk kíváncsiak rád. Nem is csoda, hiszen a görögök a testet nem tartották méltónak az örökkévalóságra, csupán a lélek, a szellem továbbélését tudták elképzelni. Természetes, hogy "megfeküdte a gyomrukat" a halottak feltámadásáról szóló tanítás. 
Pál egy kissé elszámította magát. Nem gondolt arra, amit Urunk nagyon is reálisan figyelembe vett az utolsó vacsorán, hogy hallgatói nem elég erősek mondanivalója súlyának elviselésére. Az athéniak között nemigen akadtak zsidók, akiket a kinyilatkoztatás ismerete felkészített volna a keresztény tanítás befogadására, a pogányoknak pedig túl sok és eddigi felfogásukkal merőben ellentétes volt, amit Páltól hallottak. 
Három dolgot is megtanulhatunk Pál esetéből. Az első, hogy ne gondoljuk, hogy képzettségtől, műveltségtől függ a Krisztus üzenetére való nyitottság. Egy teljesen más irányú szellemi előképzettség éppenséggel akadályt is jelenthet az evangélium befogadásában. A második, hogy Krisztust hirdetve ne eszközökben, módszerekben és technikákban bízzunk, hanem az üzenet eleven erejében. A harmadik pedig, hogy ezt az üzenetet ne egyszerre, mintegy ömlesztve, hanem fokozatosan adjuk át, mindenekelőtt életpéldánkkal, szavainkkal csak akkor, amikor eljön az ideje, s környezetünk megérett rá.

ApCsel 16,22-34

A nép is összecsődült ellenük, a bírák pedig letépették a ruháikat, és megvesszőztették őket. Sok ütést mértek rájuk, aztán börtönbe vetették őket. Az őrnek pedig megparancsolták, hogy szigorúan őrizze őket. Miután ilyen parancsot kapott, a belső tömlöcbe vitte őket, a lábukat pedig kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilás imádkozva dicsérték Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, s a börtön alapjai meginogtak. Egyszerre minden ajtó kinyílt, és mindnyájuk bilincsei leoldódtak. Amikor a börtönőr felriadt és azt látta, hogy a börtön ajtajai nyitva vannak, kirántotta a kardját, és meg akarta magát ölni abban a hitben, hogy a foglyok megszöktek. Pál azonban fennhangon így kiáltott: "Ne tégy magadban semmi kárt, mert mindannyian itt vagyunk!" Az erre világosságot kért, beljebb ment, és remegve borult Pál és Szilás lábához. Azután kivezette őket és így szólt: "Uraim, mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek?" Azok azt felelték: "Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe." Aztán hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig még abban az éjjeli órában elvitte őket, megmosta sebeiket, s mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan. Aztán bevezette őket otthonába, asztalt terített nekik, és örvendezett házanépével együtt, hogy híve lett Istennek.
Jn 16,5-11

Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem, és senki közületek nem kérdi tőlem: "Hová mégy?" Hanem, mivel ezeket mondtam, szomorúság töltötte be szíveteket. De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem; az igazságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett.



"A Vigasztaló, amikor eljön, meggyőzi majd a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről."

A mai szentleckét olvasva ismét láthatjuk a pogány világ, azaz a mi világunk megosztottságát, tudathasadásos állapotát. Szilás és házanépe befogadja Krisztust, mások azonban ellene fordulnak, és Pált meg Barnabást börtönbe vetik. A börtön és az éjszaka a sötétség hatalmára utal, amelyet ingerel a keresztény igehirdetésből áradó világosság. Ellenfeleik éppen ezért el akarják nyomni, a tudattalan világ sötétjébe akarják leszorítani a Pálék hirdette Krisztust. A börtönőr azonban világosságot kért és remegve borult Pál és Szilás lábához. Akár jelképesnek is felfoghatjuk cselekedetét: nem akart tovább sötétben maradni, azt akarta, hogy a krisztusi világosság őt is betöltse fényével. 

A Szentlélek titokzatos eljövetelének lehetünk tanúi ebben az eseményben. Hiszen megrendült a hely, akárcsak Pünkösd napján, a börtönőr ugyanazt kérdezte Páltól és Szilástól, mint a Pünkösdre összegyűlt népsokaság az apostoloktól Péter beszédét hallgatva: "Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?" És meg is keresztelkedett minden hozzátartozójával együtt, s a hit örömmel töltötte el őt és egész házanépét. Pünkösdi esemény ez, hiszen itt éppen az történt, amiről Jézus a mai evangéliumban beszél. Az Egyház élete szakadatlan Pünkösd; a Szentlélek szüntelenül munkálkodik, hol látványos, szinte viharos módon, hol pedig rejtetten, a szívek mélyén. 

Ő az, aki Pál és Szilás igehirdetése által ismét meggyőzően bizonyította a bűnt, az igazságot és az ítéletet. A bűnt elismerve, az Igazságot, Krisztust elfogadva a Szentlélek felmentő ítéletében részesülhetett a börtönőr és egész házanépe. Ez volt hallatlan örömük forrása. 

Újra meg újra be kell fogadnunk a Szentlelket. Hogyan is gondolhatnánk, hogy egyszer s mindenkorra befogadhatjuk őt itt a földön? Nap mint nap engednünk kell, hogy ránk bizonyítsa a bűnt és elénk állítsa az igazságot, így kedvező ítéletben lesz részünk, s megtapasztaljuk azt az örömöt, mely nem ebből a világból való, melyet csak Isten adhat azoknak, akik megnyitják előtte szívüket. 

Szent Ferenc leghőbb vágya volt, hogy az Úr Lelkét birtokolja, egészen addig, míg a Lélek vette birtokba őt, s tette az üdvösség hirdetőjévé, munkálójává, közvetítőjévé. Legyünk mi is a Szentlélek munkatársaivá azáltal, hogy egészen átadjuk magunkat neki.

ApCsel 16,11-15

Elhajóztunk tehát Troászból. Egyenesen Szamotrákiába jutottunk, másnap Neápoliszba, innen pedig Filippibe, amely Makedóniának ebben a részében az első telepes város. Ebben a városban töltöttünk néhány napot, és beszélgetéseket folytattunk. Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez; úgy gondoltuk, hogy ott az imahely. Leültünk ott, és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Miután ő és házanépe megkeresztelkedett, így könyörgött: "Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam." És erővel rá is vett minket.
Jn 15,26 - 16,4

Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok. Azért mondtam nektek mindezt, hogy meg ne botránkozzatok. Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt pedig azért mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek. Kezdetben azért nem mondtam el nektek ezeket, mert veletek voltam.



"Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam."

Pünkösd ünnepéhez közeledve a szentmise olvasmányai a Szentlélekre irányítják figyelmünket. Ő az, akinek erejével az Atya feltámasztotta és megdicsőítette Jézus testét, s aki együttműködik a megdicsőült Krisztussal az Atya dicsőségére az első keresztény hithirdetők munkálkodása és a mi igehirdetésünk mélyén is.

A Szentlélek tanúságtétele, amiről Jézus a mai evangéliumban beszél, a feltámasztás és a megdicsőítés műve volt, amely által kinyilatkoztatta a világnak, hogy Jézus az Atya Egyszülöttje, Isten hatalmas Fia. Most azonban az apostoloknak kell tanúságot tenniük, ugyancsak a Szentlélek erejében. A Szentlélek vezeti őket, sugallva, hová menjenek és hová ne menjenek. (A minap olvastuk: "A Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsia tartományaiban prédikáljanak.") Ő ad isteni erőt emberi szavaiknak, az Úr Krisztus pedig megnyitja a hallgatóság szívét, hogy befogadják tanúságtételüket, mint Lídia, a tiatírai bíborárus asszony.

Jézus és a Szentlélek csodálatos együttműködését látjuk itt: Hol a Szentlélek nyit ajtót Jézusnak, hol pedig fordítva.

Ahogy a szentáldozásban is a Szentlélekkel fogadjuk a megdicsőült Krisztust, ugyanakkor Jézus eucharisztikus jelenléte a Szentlelket árasztja szívünkbe. Ők ketten együtt alakítanak bennünket az Atyaisten gyermekeivé.

A mai szentlecke egy további tanítást is hordoz. Egyetlen asszony nagylelkűsége elég egész Európa missziójának megindításához. A női lélek egyházalapító szerepére vet fényt az Apostolok Cselekedeteinek mai részlete, arra a készséges lelkületre, amellyel Szűz Mária befogadta az örök Igét, arra a gondos, szolgáló szeretetre, amellyel Márta vendégül látta a Mestert, s arra az odaadó figyelemre is, amellyel Márta nővére, Mária hallgatta Jézus tanítását.

 Íme, a nők szerepe az Egyházban! Nem azzal nyernék el méltóságukat, ha ők is viselhetnének papi hivatalt, hanem ha sajátosan női karizmájukat kibontakoztatnák. Ha sokszínű és nélkülözhetetlen tevékenységükkel kiegészítenék a hithirdető és egyházszervező férfiak munkáját. Ha úgy működnének együtt velük, amilyen egységben, mégis csodálatos "munkamegosztásban" Krisztus és a Szentlélek tevékenykedik.

ApCsel 10,25-26.34-35.44-48

És történt, hogy amikor Péter belépett, Kornéliusz elébe jött, és a lábaihoz borulva hódolt neki. Péter azonban fölemelte őt és így szólt: ,,Kelj föl, én magam is ember vagyok!'' Akkor Péter beszélni kezdett: ,,Valóban azt tapasztalom, hogy Isten nem személyválogató, ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt és igazságot cselekszik. Miközben Péter ezeket a szavakat mondta, a Szentlélek leszállt mindazokra, akik az igét hallgatták. A körülmetéltségből származó hívek, akik Péterrel jöttek oda, elcsodálkoztak, hogy a Szentlélek kegyelme a pogányokra is kiáradt. Hallották ugyanis őket nyelveken beszélni és magasztalni Istent. Ekkor Péter azt mondta: ,,Vajon megtagadhatjuk-e a keresztség vizét azoktól, akik a Szentlelket éppúgy elnyerték, mint mi?'' Elrendelte tehát, hogy kereszteljék meg őket Jézus Krisztus nevében. Ekkor megkérték őt, hogy maradjon náluk néhány napig.
1Jn 4,7-10

Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért.
 Jn 15,9-17

Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és a ti örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!



„Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és a ti örömötök teljes legyen.”

Amikor Urunk azt mondja: az „én örömöm” és a „ti örömötök”, akkor ezt nem szabad úgy értékelni, mintha ezt csupán egyik ember mondaná a másiknak. Vagyis majd minden elmélkedésünkben tudatosítanunk kell Húsvét és Pünkösd legnagyobb ajándékát, hogy tudjuk, kicsoda ez a Jézus: az örökkévaló Isten, az örök Atya Egyszülöttje, aki értünk emberré lett.

Emberek között egészen mást jelent a fenti kijelentés: mert az én örömöm ez, a tiéd az; nekem inkább Bach zenéje kedvesebb, neked inkább Mozarté.

Isten öröme egészen más, mint a mi örömünk, bár egy valamiben hasonlít ahhoz, hiszen az ő saját képére teremtett bennünket. A hasonlóság abban van, hogy ez az öröm, mint a valódi emberi öröm is, a szeretet öröme.

A radikális különbség az, hogy Isten semmi másnak nem örül, csak a szeretetnek. Az ember természetének megromlása óta másnak is tud örülni, egy tárgynak, önző sikernek, sőt más kárának is. Ha valamiféle tárgyban lelem örömömet, akkor igazából csak annak örülhetek, hogy szeret engem, aki azt a tárgyat nekem adta. A tárgyat nem szerethetem, legfeljebb csak kedvelhetem.

Isten a világból csak az embert szereti. Ez nyilvánvaló abból a kijelentésből, hogy nem azért küldte Fiát, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse. Az ártatlan állatok, növények, kőzetek sorsa az ember sorsától függ, neki van alárendelve, mert az anyagi világot mindenestül ajándékba adta nekünk az Isten. Kedvelhetjük, de nem szerethetjük. Élvezetet szerezhet, de nem örömet.

Jézus öröme az Isten megtestesült Fiának az öröme. Ő csak a szeretetnek örül, mivel a teremtett világot Atyja adja ajándékba az embernek. A teremtményekben is Atyja szeretetének örül, és kedveli a teremtést.

Le kell szoktatnunk magunkat a szeretet kemény aszkézisével arról, hogy bármit is szeressünk (ha használjuk is ezt a szót, az „kedvelést” jelent). Soha valamit, csak valakit: a dolgokat kedvelhetjük, és észrevehetjük bennük az ajándékozó szeretetét. Ennek a szeretetnek örülünk.

Csak így, ilyen megközelítésben hallgathatjuk a felszólítást a mai szentleckéből: Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Ezt azt is jelenti: merjünk örülni Jézus örömével, mert az ő öröme az Atyától való.

ApCsel 16,1-10
Eljutott Derbébe és Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívővé lett zsidó anyának és pogány apának volt a fia. A testvérek, akik Lisztrában és Ikóniumban voltak, jó véleménnyel voltak róla. Pál azt akarta, hogy vele menjen az útra, azért magához vette és körülmetéltette, tekintettel a zsidókra, akik ezekben a helységekben voltak; mindenki tudta ugyanis, hogy az apja pogány volt. Amikor sorra járták a városokat, s tudatták, mihez kell tartaniuk magukat, közölték velük a határozatokat, amelyeket az apostolok és a presbiterek hoztak, akik Jeruzsálemben voltak. Így az egyházak megerősödtek a hitben és gyarapodtak számban napról-napra. Amikor keresztülmentek Frígián és Galácia tartományán, a Szentlélek megtiltotta nekik, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét. Míziába érve megkísérelték ugyan, hogy Bitíniába menjenek, de Jézus Lelke nem engedte őket. Ezért átmentek Mízián, és lementek Troászba. Itt látomás jelent meg Pálnak éjnek idején: egy makedón férfi eléje állt és könyörgött neki: "Jöjj át Makedóniába, és segíts rajtunk!" Miután ezt a jelenést látta, késedelem nélkül igyekeztünk elindulni Makedóniába. Biztosan tudtuk, hogy Isten hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot. 
Jn 15,18-21
Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ. Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd. Ám mindezeket az én nevemért fogják tenni veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.



"Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok."

A világ, vagyis a bukott Ádám fiai egyfajta lelki hasadást, megosztottságot hordoznak szívükben: gyűlölik a világosságot, mégis vágyakoznak rá. Miközben tudatosan üldözik Krisztust tanítványaiban, tudattalanjuk mélységeiben az ő segítségére várnak.

Ezt a bűn utáni kettősséget az emberben Jézus Krisztus világba való eljövetele leplezte le, hiszen ő a világ világossága, aki azért jött, hogy feltáruljanak sok szívnek gondolatai. Ha mi igazán Krisztus hívei vagyunk, jelenlétünk ugyanezt a rejtett lelki meghasonlottságot hozza felszínre környezetünkben.

A mai evangéliumban Urunk felkészít arra, hogy ne legyünk naiv álmodozók, akik arra számítanak, hogy a krisztusi örömhír egycsapásra jóvá tesz mindenkit. Igenis, az evangélium szerinti élet gyűlöletet kelt a világ fiaiban irántunk, s ezt el kell viselnünk, anélkül, hogy viszonoznánk. Ha mi is gyűlölettel válaszolnánk a gyűlöletre, vagy saját kiválasztottságunk tudatában tetszelegve megvetnénk azokat, akik gyűlölnek minket, magunkban is ezt a meghasonlottságot idéznénk elő, s állandósítanánk a világ fiaiban is.

Nem elég kívülről báránynak kinéznünk; nekünk valóban bárányként kell a farkasok közé mennünk, nem pedig báránybőrbe öltözött farkasként. Isten Bárányához hasonlóan, aki elvette a világ bűneit, ártatlan tisztaságban kell megőriznünk lelkünket, mert csak így menthetjük meg farkassá változott testvéreinket.

A szentlecke ugyanis feltárja, hogy az Istent nem ismerő világ a mélyben nagyon is vágyakozik Krisztus után.

Jellemző, hogy éjszaka és látomásban mutatkozik meg ez a vágy, a tudattalan világ feltöréseként, egy macedón férfi képében: "Jöjj és segíts rajtunk!" Ezzel az elemi erővel felszakadó segélykiáltással veszi kezdetét Európa evangelizálása. Vajon ma nem ugyanez a kétségbeesett kiáltás tör fel a bűnökben megöregedett, elkereszténytelenedett Európa szíve mélyéből? Saját szívünk, tudatos és tudattalan világunk megosztottságát Krisztus szeretetével gyógyítva merünk-e részt vállalni megmentésében?

ApCsel 15,22-31
Erre az apostolok és a presbiterek az egész egyházzal együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék Antióchiába Pállal és Barnabással Júdást, akit melléknevén Barszabásnak hívnak, és Szilást - ők a testvérek között vezetők voltak -, és kezük által ezt az írást küldték: "Üdvözlet az apostoloktól és a presbiter testvérektől a pogányokból lett testvéreknek, akik Antióchiában, Szíriában és Kilíkiában vannak! Mivel hallottuk, hogy némelyek, akik közülünk kerültek ki, megzavartak titeket szavaikkal, és feldúlták lelketeket, bár tőlünk megbízást nem kaptak, jónak láttuk, miután megállapodásra jutottunk, hogy férfiakat válasszunk ki és küldjünk el hozzátok a mi igen kedves Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik életüket adták a mi Urunk, Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdást és Szilást, akik mindezt személyesen, élőszóval is tudtotokra adják. Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Jó egészséget!" Azok tehát, miután elbocsátották őket, lementek Antióchiába. Itt egybegyűjtötték a sokaságot, és átadták a levelet. Amikor elolvasták, örültek a vigasztalásnak. 
Jn 15,12-17
Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!


"Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek."

Istennel való kapcsolatunkban valamiképpen minden emberi szeretetkapcsolat átélhető. Nem szublimált, légiesített utánzatként, hanem őseredeti valóságként, hiszen Isten minden szeretet forrása, s egyben célja is, ahová minden emberi szeretet tart, mint kis patak az óceán felé. Az igazi szülői, gyermeki, testvéri, házastársi és baráti szeretet mind a végtelenre tágul, és a Szentháromság boldog életéből részesít már itt a földön.

Jézus Krisztus, aki gyermekké lett értünk, hogy karjainkba vehessük, majd testvérként élt közöttünk, Vőlegénynek, az új Izrael Jegyesének nevezte magát, tanítványait pedig az utolsó vacsora meghitt, ünnepélyes perceiben "fiacskáim"-nak szólította, mint egy jóságos atya. Utoljára pedig, mielőtt szenvedett, barátainak nevezi őket és minket is, kései tanítványait, mert a barátság az a szeretetszövetség, amely minden másnál függetlenebb a testtől és a vértől, s minden másnál ragyogóbban a Lélek műve. Ezért is kell minden kapcsolatnak szülő és gyermek, fivér és nővér, férj és feleség között barátsággá alakulva kiteljesednie.

Személyes kapcsolataink mint szentségi jelek utalnak a Krisztussal való kapcsolatunkra, amely egy bizonyos ponton túl szétfeszíti az emberi viszonylatok határait.

Az emberi barátság rendszerint két egyenrangú fél közös akaratából jön létre, vagy pedig úgy, hogy az egyik felnő a másikhoz. Jézus Krisztus úgy ajánlja fel barátságát, hogy abszolút módon ő a kezdeményező, ő emel fel magához, és nem csupán azt osztja meg velünk, amit Atyjától hallott, hanem legbenső életét is, azt a Szeretetet, aki őt öröktől fogva összeköti az Atyával.

 Erre az öröktől fogva kiválasztó szeretetre adott válaszunknak is túl kell haladnia az emberi barátság határain. Ez teljes életet kíván, olyat, mint amilyen Pál és Barnabás élete, akik egészen a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak szentelték magukat.

ApCsel 15,7-21
Mivel azonban nagy vitatkozás támadt, Péter felállt, és így szólt hozzájuk: "Férfiak, testvérek! Tudjátok, hogy Isten a régmúlt napoktól fogva kiválasztott engem közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium igéjét és hívők legyenek. És Isten, aki ismeri a szíveket, tanúságot tett, mert nekik éppúgy megadta a Szentlelket, mint nekünk. Nem tett semmi különbséget köztünk és közöttük, amikor a hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek Istent azzal, hogy azt az igát rakjátok a tanítványok nyakára, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elviselni? Ellenkezőleg, mi hisszük, hogy Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk, amint ők is." Erre az egész sokaság elhallgatott, aztán meghallgatta Barnabást és Pált, akik elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodatetteket művelt Isten a pogányok között általuk. Miután ők elhallgattak, Jakab szólalt meg: "Férfiak, testvérek, hallgassatok meg engem! Simon elbeszélte, hogyan és mi módon történt Isten látogatása első ízben azért, hogy a pogányok közül támasszon népet az ő nevének. Ezzel egyeznek a próféták mondásai is, amint meg van írva: "Ezután majd visszatérek, és felállítom Dávidnak leomlott hajlékát, kijavítom falainak repedéseit, és ami romba dőlt, megújítom, hogy keresse az Urat a többi ember és minden nép, amely segítségül hívta nevemet - így szól az Úr, és meg is teszi azt", ami ismert volt öröktől fogva. - Ennélfogva úgy gondolom, hogy nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül megtérnek Istenhez, hanem meg kell írni nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak, a paráznaságtól, a fojtott állatoktól és a vértől. Mert akik Mózest hirdetik, a régi időktől fogva ott vannak minden városban a zsinagógákban, és minden szombaton felolvassák azt." 
Jn 15,9-11
Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.


"Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben."

A szeretet egyetlen parancsa nem állítható szembe a parancsokkal, amelyeket Isten adott, hiszen ezek éppen a szeretetben teljesednek be. A törvény tökéletes teljesítése a szeretet - olvassuk Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelében.

Szokás manapság a szeretetre hivatkozni, amikor a fiatalok a házasság előtt nemi életet élnek, vagy amikor a házastársak megcsalják egymást egy harmadikkal. Akkor is a szeretetet szokták emlegetni, amikor az időseket eutanáziával "segítik" a másvilágra, hogy megrövidítsék szenvedésüket. Az ilyen hivatkozás teljességgel hamis, hiszen Krisztus szeretetparancsa nem érvénytelenítette a Ne paráználkodj!, Felebarátod házastársát ne kívánd! vagy a Ne ölj! parancsát.

A Tízparancs, a tíz isteni szó ma is érvényben van, hogy segítsen teljesíteni a szeretet egyetlen parancsát az élet különböző területein, illetve elgördíteni az akadályt a szeretet megvalósulásának útjából. A második kőtáblán szereplő isteni szavak megjelölik azokat a cselekedeteket, amelyek totálisan ellenkeznek a szeretettel, függetlenül érzéseinktől, egyéni elfogultságainktól.

Alig van valami, ami a valódi szeretetet összeköti azzal a pillanatnyi érzelmi felindulással vagy emésztő vággyal, amelyet szintén szeretetnek szoktak nevezni. Annyi mégis, hogy ezek a félrecsúszott és önmagunkba visszahulló szeretetek annak az ősi vágynak elkorcsosult maradványai, melyet maga Isten ültetett belénk. S mivel Ádám és Éva elszakadt a szeretet forrásától, Isten megkönyörülvén a bukott emberiségen kinyilatkoztatta létünk legmélyebb törvényét tíz szavával, hogy az elhomályosult értelme, rosszra hajló akarata miatt tévelygő embert visszavezesse arra az útra, amelyen járva eltalálhat vágyai beteljesítőjéhez, az élő Istenhez. 

"Megmaradtok szeretetemben" - Jézus szeretetében megmaradni egyet jelent azzal, hogy növekedünk a szeretetben, mert növekszik bennünk az ővele való életegység.

Ő nemcsak utat, hanem példát is mutatott a tiszta, ingyenes, önfeláldozó szeretetre. Sőt saját szeretetét ajándékozta nekünk, amikor elküldte a Szentlelket. Így többé nem vagyunk saját tisztátalan szeretetünkre hagyatva, hanem azzal a szeretettel szerethetünk, aki az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete. Csak ez, és nem más lehet a keresztény erkölcs alapja.

ApCsel 15,1-6
Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: "Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek." Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Az egyház elkísérte őket, ők pedig átmentek Fönícián és Szamarián. Elbeszélték a pogányok megtérését, nagy örömet szerezve az összes testvérnek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az egyház, az apostolok és a presbiterek fogadták őket, ők pedig elbeszélték, hogy milyen nagy dolgokat művelt velük az Isten. De egyesek, akik a farizeusok felekezetéből lettek hívők, előálltak, és azt mondták, hogy azoknak is körül kell metélkedniük, és nekik is meg kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Emiatt az apostolok és a presbiterek összegyűltek, hogy megvizsgálják ezt a kérdést. 
Jn 15,1-8
Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek.


"Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek."

A mai szentleckében arról olvasunk, hogy a farizeusok közül megtért keresztények úgy gondolták, a pogányságból megtérteknek is körül kell metélkedniük és meg kell tartaniuk a mózesi törvényt, máskülönben nem üdvözülhetnek. 

Valláserkölcsi tanításuk Pál és Barnabás heves tiltakozását váltották ki. Ők is zsidók voltak, de a Krisztussal való találkozás egyértelművé tette számukra, hogy többé nem a testi körülmetélkedés, nem is a parancsok betartása az elsődleges, hanem a Jézus Krisztusban való élet. 
A törvény előírásai tiszteletreméltóak ugyan, de a törvény előírásainak betartása Jézus nélkül hiábavaló, mert önmagában nem szerez üdvösséget, Jézussal viszont egészen más szerepet nyernek, és egy részük felesleges is, hiszen ő halála és feltámadása által szerzett az embernek új életet. 

A mi Urunk erről az életről beszél, amikor így szól: "Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők." A keresztségben mindnyájan az egyetlen szőlőtőbe, Krisztusba oltódunk, s az ő isteni élete áramlik szét bennünk. Ez az Egyház és minden keresztény közösség alapja. A keresztény lét nem vallási parancsok megtartására épül, hanem Urunk, Krisztus egyetlen parancsára, a szeretetre, amelyre képességet kaptunk, hiszen részt adott az ő életéből, elnyertük a Szentlelket, aki maga Isten szeretete. 
Ettől fogva nem beszélhetünk vallási teljesítményekről, hanem csak gyümölcsről. Nem egy norma teljesítése a feladatunk, amely megszerzi számunkra Isten kegyelmét, hanem minden érdemünk nélkül megkapjuk ezt a kegyelmet, az isteni életet és semmi más dolgunk nincs, mint egyre mélyebben élni azt, beléhelyezve földi létünk súlypontját: gondolatainkat, érzelmeinket, szándékainkat. 
Bár nehéz, mégis ki kell szakadnunk a világ teljesítménycentrikus és profitorientált szemléletmódjából, s olyan értékrendet kialakítanunk, amelyben az élet, a létezés önmagában érték. 
E létezés minősége gyümölcsein mérhető. Amint a szőlőtőből felszívott tápanyagból, vízből, napfényből zamatos ízű szőlőfürt lesz, amint a férfi és nő szerelméből új ember születik a világra, úgy terem gyümölcsöt a Krisztus életében részesülő keresztény is: nem saját erejének, hanem a túlcsorduló isteni életnek köszönhetően.

ApCsel 14,19-28
Antióchiából és Ikóniumból azonban utánuk jött néhány zsidó. Felbujtották a tömeget, és megkövezték Pált. Azután kivonszolták a városon kívülre, abban a hitben, hogy meghalt. De amikor a tanítványok körülvették, felkelt, és bement a városba. Másnap pedig Barnabással útra kelt Derbébe. Miután ennek a városnak is hirdették az evangéliumot és sokakat tanítottak, visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Útközben megerősítették a tanítványok lelkét, és intették őket, hogy maradjanak meg a hitben. Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. S miután az egyes egyházakban böjtölve és imádkozva presbitereket rendeltek számukra, az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután átmentek Pizídián, és Pamfíliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították őket a most elvégzett munkára. Amikor megérkeztek és egybegyűjtötték az egyházat, elbeszélték, milyen nagy dolgokat művelt általuk az Isten, és hogy a hit ajtaját megnyitotta a pogányoknak. Ezután jó ideig ott maradtak a tanítványokkal. 
Jn 14,27-31a
Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek. Most már nem sokat beszélek veletek, mert jön a világ fejedelme; felettem ugyan nincs hatalma, de hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy teszek, ahogy az Atya meghagyta nekem: keljetek föl, menjünk innen.



"Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen."

Mi ez a világ pillanatnyi erőegyensúlyon alapuló, ingatag békéjétől különböző békesség? Sztoikus nyugalom, szenvedélymentesség talán? Nem, a krisztusi béke éppenséggel nem valaminek a hiánya, hanem valakinek a jelenléte. Az Atyához induló Jézus nem hagyja magára apostolait, hanem titokzatos módon ott marad közöttük. Ez a békesség a Szentlélek bennünk lakásának következménye, az Isten életébe való bekapcsolódásból születik, és abban őriz meg egyre mélyebben.

A külső béke gyakran megalkuvás eredménye, ezért is oly törékeny, a belső viszont az életszentségre törekvő ember sajátja, s aki Jézus Krisztusban marad, nem is veszíti el soha.

Példa erre Szent Pál apostol, akinek megpróbáltatásairól a mai szentleckében is olvasunk. Ő egy pillanatig sem a külső béke megőrzésén fáradozott, de birtokában volt a belső békességnek, amely megannyi rosszindulat, üldözés, szerencsétlenség közepette is erőt adott neki, hogy tovább folytassa az evangélium hirdetését.

Ez az a békesség, amely megőriz a nyugtalanságtól és a félelemtől, s amit ha hordozunk, mi magunk is békességszerzővé válunk, mint Szent Ferenc, aki mint kiengesztelődött és Isten békéjében élő ember Naphimnuszával kibékítette Assisiben az egymással szembenálló püspököt és podesztát.
  "Valami furcsa összehangolódás,  Valami ritka rend -  Széthúzó erők erős egyensúlya,  Mély belső bizonyosság idebent - Bizonyosság arról, hogy élni jó,  Szenvedni elkerülhetetlen,  Szeretni tisztán: megistenülés,  Meghalni szép -  S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét:  az igét mindezekhez: A Béke ez.  Orkán ordíthat aztán odakünt,  Robbanhat ezer bomba: kárbament,de kárt nem okozott.  Bent:  Csend.  A Béke itt kezdődik.  Bent:  Csend. Isten hozott."   (Reményik Sándor)

ApCsel 14,5-18

Mikor pedig a pogányok és a zsidók a főembereikkel együtt támadásra készültek, hogy bántalmazásokkal illessék, sőt megkövezzék őket, és ők értesültek erről, elmenekültek Likaónia városaiba, Lisztrába, Derbébe, és körös-körül az egész tartományba. Mindenütt hirdették az evangéliumot. Volt Lisztrában egy bénalábú ember, aki születésétől fogva sánta volt, és sohasem tudott járni. Hallgatta Pált, amikor beszélt. Pál rátekintett, s mivel látta, hogy hisz a gyógyulásában, fennhangon azt mondta: ,,Állj fel egyenesen, a lábaidra!'' Az felugrott és járkált. Amikor a néptömeg látta, hogy mit tett Pál, likaóniai nyelven felkiáltott: ,,Az istenek emberi alakot öltöttek, s leszálltak hozzánk!'' Barnabást elnevezték Jupiternek, Pált meg Merkurnak, mert ő vitte a szót. A város előtt lévő Jupiter-templom papja bikákat és koszorúkat hozott a kapuk elé, és a tömeggel együtt áldozatot akart bemutatni. Amikor az apostolok, Barnabás és Pál meghallották ezt, megszaggatták ruhájukat, kiáltozva kisiettek a tömeg közé, és ezt mondták: ,,Férfiak, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk, s éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a hiábavaló dolgoktól térjetek meg az élő Istenhez, aki az eget és a földet teremtette, a tengert és mindazt, ami bennük van. A letűnt időkben megengedte minden pogánynak, hogy a saját útján járjon, de önmagát sem hagyta tanúságtétel nélkül, mert jót cselekedett az égből: esőt, termékeny időket adott, betöltötte szívünket eledellel és örömmel.'' Bár ezeket mondták, alig tudták lecsillapítani a tömeget, hogy ne mutasson be nekik áldozatot.
Jn 14,21-26
Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.'' Ekkor megszólalt Júdás, nem az iskarióti: ,,Uram, miért van az, hogy nekünk akarod magadat kinyilatkoztatni, és nem a világnak?'' Jézus azt felelte neki: ,,Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg szavaimat. A szó pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.




„Hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.”
A régi és az új pogányság nem mindenestül kárhozatra méltó. Amennyiben az emberi élet végső értelmét keresi, méghozzá a látható és mulandó világon kívül, annyiban minden vallás tiszteletre és megbecsülésre méltó. Bizonyos szinten az is igaz, hogy nem tudjuk egy mondattal kifejezni, véglegesen megragadni az igazságot, a valóságot, és hogy ezért több oldalról kell azt megközelíteni, állandóan újrafogalmazni, és párbeszédbe bocsátkozni más vallásokkal, filozófiákkal. Nyitottnak kell lenni minden szellemi széljárásra, mindent megvizsgálni, és a jót megtartani.
Mindezt azonban csak akkor tudom elfogadni az isteni kinyilatkoztatásra vonatkozóan, ha abban eleve megegyezünk, hogy Jézusnak vannak olyan kijelentései, amelyek örök érvényűek, változtathatatlanok, és melyeket nem lehet akárhogyan érteni. Azon lehet vitázni és elmélkedni, hogy hogyan jön hozzám az Atya, a Fiú és a Szentlélek, de azon nem, hogy igenis hozzám jönnek és bennem laknak, ha szeretem Jézust és megtartom tanítását. Hogy a szentháromságos Isten bennem lakik, olyan, minden mást felülmúló igazság, mely egész életemet követeli, s itt vitának semmi helye nincs. Ezek után a kinyilatkoztatás igazságait kutatni, azokról vitázni, disszertálni csak akkor lehetséges, és csak akkor van értelme, ha előbb ezt a valóságot élem, és mindent ennek a valóságnak rendelek alá.
Ezen a ponton vége a szellemi-lelki-erkölcsi relativizmusnak: a kinyilatkoztatás engem érintő legnagyobb tényéről van szó, egy újfajta életminőségről, mely minden más vallás tanításától idegen. Erről nem mondhatok le, csak hogy meg ne sértsem őket, még ha nekemesnek is, mint Pálnak és Barnabásnak, amikor hitüket szembeállították a lisztraiak pogány hitével.
Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? Lehet-e ezek után a parttalan liberalizmus és a mindenben kételkedőt játszó filozófus kérdését ártatlan képpel újra föltenni: „Mi az igazság?”Hát ez az igazság, ez az élet és az út a végső Igazság és az örök Élet elveszíthetetlen birtoklásához. Nem kell meghatódni a vallásosság manapság tapasztalható terjedésén, s végképp nem szabad beállni a modern szinkretizmus szolgálatába. Az én dolgom, hogy azt az Istent képviseljem, szolgáljam és hirdessem, aki saját életéből adott részt nekem, s meghívott a Szentháromság boldog közösségébe.

ApCsel 9,26-31

Mikor így Jeruzsálembe érkezett, a tanítványokhoz akart csatlakozni, de mindnyájan féltek tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvezette az apostolokhoz, és elbeszélte nekik, hogyan látta meg az Urat útközben, hogyan beszélt vele, és hogy milyen bátran tevékenykedett Damaszkuszban Jézus nevében. Velük volt, járt-kelt Jeruzsálemben, és bátran tevékenykedett az Úr nevében. Beszélt a pogányokhoz is, és vitatkozott a görögökkel, de azok az életére törtek. Mikor a testvérek értesültek erről, lekísérték őt Cézáreába, és elküldték Tarzusba. Az egyház ekkor egész Júdeában, Galileában és Szamariában békében élt és gyarapodott, az Úr félelmében járt, s telve volt a Szentlélek vigasztalásával.
1Jn 3,18-24
Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal! Erről ismerjük meg, hogy az igazságból vagyunk, és az ő színe előtt megnyugodhat a szívünk. Mert ha a szívünk vádol is minket, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent. Szeretteim! Ha a szívünk nem vádol minket, bizalmunk van Istenhez, és bármit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami kedves előtte. És az ő parancsa az, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. Aki megtartja parancsait, az őbenne marad, ő pedig bennünk. Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.
Jn 15,1-8
Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek.

„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.”
A mi igazi Krisztusban való életünk szellemünk és értelmünk megtisztításával kezdődik. Ha itt nem engedjük végbevinni a tisztulást, akaratunk, pszichénk és testünk sohasem fog megtisztulni. Keresztes Szent János mintha a fordított sorrendet követné. Valójában azonban nem, mert a test fegyelmezése, megtisztítása csak akkor lehetséges, ha valaki elfogadja Isten létét; Krisztus istenségét, megtestesülését, megváltó halálát és feltámadását, a Szentlélek kiáradását és várja a holtak föltámadását.
Szellemünk megtisztulása abban áll, hogy a hitigazságokat mélységes hittel elfogadjuk: más emberi okoskodással össze nem vegyítjük, és a világmindenséget, a történelmet és saját életünket a tiszta hit ragyogó fényében szemléljük. Nagyon sok zavaros gondolkodású keresztény van. Fejében zűrzavar uralkodik, melyet nem egy közülük szándékosan tart fenn: eklektikus keverékét a kinyilatkoztatott igazságoknak és a ma divatos eszméknek.
Ez a fajta dogmatikai liberalizmus, amely felcseréli Urunk tanításának sarkalatos pontjait más elgondolásokkal, a názáreti Jézus arculcsapása és leköpdösése. A végső igazság nem lehet egy kicsit vagy félig igaz. A halálból feltámadott Krisztus vagy a második isteni személy, vagy hazug, vagy pedig őrült. Más lehetőség nincs. De ha ő Isten, mint ahogy hisszük, akkor az emberről, az örök életről mondott szavai az egyetlen igazság. Akinek gondolkodása nincs átitatva Krisztus alapigazságaival, az nem is tisztulhat meg. A végső igazság, a valóság elfogadása azért nehéz, mert megköveteli az embertől az egzisztenciális választ, akaratának, erkölcsi életének teljes meghódolását. Csak ha ez megkezdődött, tisztul meg a lelki és testi rész az emberben.
A mi Urunk azért mondja, hogy „ti már tiszták vagytok az általam hirdetett tanítás által”, mert ennek a tanításnak (isteni, végső kinyilatkoztatásnak) az a belső természete, hogy ha befogadta az ember, szinte öntörvényűen bontakozik ki benne és veti ki előbb szelleméből, majd pszichéjéből, végül testi életéből a tisztátalanságot.
A kinyilatkoztatásban rendkívüli belső koherencia és logika van. Mi, átlagkeresztények nemcsak bűnösök vagyunk, hanem még inkább következetlenek és logikátlanok. Nem merjük levonni Húsvét tanulságát: ha Jézus Isten, és ha halálával megváltott bennünket, akkor ő a mindenünk: életünk ura, testvérünk, barátunk, lelkünk kedvese, örök életünk, és nincs más név az ő nevén kívül, melyben üdvözülhetnénk. 

ApCsel 13,44-52

A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallja Isten igéjét. Mikor azonban a zsidók a sokaságot látták, elfogta őket a féltékenység, s káromlások között ellentmondtak annak, amit Pál mondott. Erre Pál és Barnabás egész bátran kijelentették: "Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltóknak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk, mert így parancsolta nekünk az Úr: ˝A pogányok világosságává tettelek téged, hogy szolgáld az üdvösséget a föld végső határáig˝". Mikor a pogányok meghallották ezt, megörültek, és magasztalták az Úr igéjét. Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. A zsidók azonban felizgatták a vallásos és előkelő asszonyokat, s a város első embereit. Üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból. Ezek lerázták ellenük lábuk porát, és elmentek Ikóniumba. A tanítványok pedig elteltek örömmel és a Szentlélekkel.
Jn 14,7-14

"Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt." Ekkor Fülöp kérte őt: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!" Jézus így válaszolt neki: "Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: "Mutasd meg nekünk az Atyát"? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt."


"Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál."
  Az ugyanaz több, mint a nagyobb, mert az Atyával egylényegű Jézussal közös életet élni a földön a Szentlélek által a legnagyobb dolog a világon. Ezen a szinten a tanítvány nem lehet nagyobb, mint a Mestere, de az megtörténhet, hogy külsőleg, méreteit tekintve nagyobb, látványosabb dolgokat visz végbe, mint Jézus földi élete során, hiszen ő szinte át sem lépte Izrael határát, Szent Pál és a többi apostol viszont arra kapott küldetést, hogy a Római Birodalom és az egész akkor ismert világ területén hintse az isteni ige magvait. 

Az ugyanazok a tettek jelentik továbbá Krisztus követőinek az ő szenvedésében, halálában és ennek következményeként megdicsőülésében való részvételét is. 

Éppen a mai szentleckében olvasunk arról, hogy megkezdődik Szent Pál passiója, amely Jézus szenvedésével azonos. Jézust is féltékenységből adták halálra honfitársai, őrá is szitkokat és rágalmakat szórtak, végül kiszolgáltatták a pogányoknak, hogy kivégezzék. Pál apostol ugyanazt szenvedi, mint Ura, de külsőleg nagyobbat tesz, mert a pogányok felé indulva nekik is felkínálja az Úr Jézus kereszthalálának gyümölcsét, a bűnbocsánatot. 

Ne arra törekedj hát, hogy nagy és még nagyobb tetteket vigyél végbe, hanem hogy ugyanazon életet éld, melyet a te Megváltód élt. Ez az igazi nagyság, melyre Krisztus tanítványaként törekedned kell. Ha már nem csupán tetteiben, hanem szenvedésében és halálában is követed a mi Urunkat, ő minden képzeletet felülmúlóan megáld téged, felragyogtatja benned evangéliumának világító fényét, és a magad szemével talán nem is látható, mégis nagy és még nagyobb tetteket visz végbe általad, az ő dicsőségére és az egész Anyaszentegyház javára.

ApCsel 13,26-33

Férfiak, testvérek! Ábrahám nemzetének fiai és a köztetek lévő istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje hozzánk küldetett. Mert Jeruzsálem lakói és a vezetőik nem ismerték el őt, hanem ítélkezésükkel beteljesítették a próféták szavait is, amelyeket minden szombaton felolvasnak. Mert bár nem találtak benne semmi okot sem a halálra, a kivégzését kívánták Pilátustól. Miután mindent végrehajtottak, ami meg volt írva róla, levették őt a fáról, és sírba helyezték. De Isten feltámasztotta őt halottaiból, és több napon át megjelent azoknak, akik vele együtt jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek tanúságot tesznek róla a mai napig a nép előtt. Mi is az atyáknak tett ígéretet hirdetjük nektek, mert azt Isten nekünk, az ő fiainak teljesítette, amikor föltámasztotta Jézust, amint meg is van írva a második zsoltárban: "Fiam vagy te, ma szültelek téged".
Jn 14,1-6

"Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek." Tamás erre azt mondta neki: "Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?" Jézus azt felelte neki: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam."



Mi is az atyáknak tett ígéretet hirdetjük nektek, mert azt Isten nekünk, az ő fiainak teljesítette, amikor föltámasztotta Jézust, amint meg is van írva a második zsoltárban: "Fiam vagy te, ma szültelek téged".

A zsoltárból vett isteni kijelentés, amelyet az apostol idéz, Krisztus örök fiúságának, örök születésének misztériumát közelíti meg emberi szavakkal. Ez a misztérium azonban számunkra Isten üdvösségtörténeti tetteiben ragyog fel: ezt a zsoltárt énekeljük Karácsony éjszakáján s ezt Húsvétkor, mert a megtestesülés és a feltámadás, az egész Krisztus-esemény erre az örök titokra mutat, amelyben mi is részesedhettünk. A Szentháromság titka rejlik itt, amely életünk alapja és végső célja. Éppen ezért ebből a titokból kellene élnünk: újra meg újra ide visszatérni, ezt szemlélni, hozzá alakulni. Hiszen azért jött el közénk az Isten Fia, azért testesült meg, azért halt meg és támadt fel, azért küldte el a Szentlelket, hogy a szentháromságos isteni élet a miénk is legyen. Hogy mi is halljuk, amint az Atya mondja nekünk: "Fiam vagy te, ma szültelek téged." Nem csupán a megtestesülés, a húsvéti esemény is születés, a második isteni személy örök születésének az emberi történelemben való kinyilvánulása. Az Atya feltámasztva Jézust nem egyszerűen visszaadja földi életét, hanem új életet ad neki: földi testével együtt veszi fel dicsőségébe. S ezt az új életet ajándékozza nekünk is a hit és a keresztség által. A keresztség az istenfiúi életre születésünk kezdete, s ez a születés majd testünk feltámadásával teljesedik be. Amint az üdvösségtörténet eseményei mind a Fiú megdicsőülését készítették elő, úgy a mi személyes élettörténetünk eseményei is Krisztusba iktatódásunkat, a vele együtt való megdicsőülésünket kell hogy szolgálják. Benne választott ki minket Isten a világ teremtése előtt, hogy majd az utolsó napon benne örökre az ő gyermekei, örökösei legyünk. Most még úton vagyunk e dicsőség végső kinyilvánulása felé, de ez az út sem egyéb, mint maga Krisztus, ahogy a mai evangéliumban mondja. Nem olyan úton járunk, amelynek egyszer csak vége lesz, elfogy a lábunk alól, s ott vár valami egészen más, hanem olyanon, amely egyben maga a cél is: már az úton járva is miénk az örök élet, de csak mint növekvő, fejlődő valóság. Célba érkezésünkkor ez az isteni élet majd testünket-lelkünket elárasztja, s kinyilvánul rajtunk Isten Fiának örök dicsősége.

1Kor 15,1-8

Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké. Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint félresikerültnek, megjelent nekem is.

Jn 14,6-14
Jézus azt felelte neki: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam. Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt." Ekkor Fülöp kérte őt: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!" Jézus így válaszolt neki: "Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: "Mutasd meg nekünk az Atyát?" Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt."



Ekkor Fülöp kérte őt: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!"

Fülöp apostolnak ezen kívül alig van szava, melyet megőriztek az evangéliumok. Ez az egyetlen mondat azonban tudtán és akaratán kívül a legmélyebb vágyat fogalmazza meg, amely emberi szívből egyáltalán feltörhet, s azzal, hogy Jézushoz fordul vele, azt is elismeri, hogy ezt az elemi erejű vágyakozást nem töltheti be más, csak ő. 

Jézus nem utasítja el Fülöp kérését, hanem azonnal teljesíti, a legnagyobb és legvégső kinyilatkoztatást adva neki az Atya és a Fiú közötti egységről, amely nem pusztán átmeneti vagy szimbolikus egység, hanem örök és teljes egymásban levés. Amikor tehát másnap Fülöp megtudja, hogy az Urat halálra ítélték és keresztre feszítették, akkor az Atyáról is megtud valamit, amit soha senki nem gondolt Istenről. A halott Jézus is az Atya tökéletes képe itt a földön, olyan jel, mint amilyen a betlehemi kisded is volt. Az Atyaistenről a megfeszített Jézus adta a leghitelesebb képet erre a gonoszsággal, szenvedéssel és halállal megjelölt földi életre. 

Az utolsó vacsorán Fülöp ezt még nem érthette. Húsvét és Pünkösd után viszont azt nem értené, hogyan lehetnek olyan keresztények, akik azzal vádolják az Istent, hogy békésen trónol az égben, míg mi itt a földön szenvedünk. Krisztus szeretetből vállalt halála az Atyaisten legmélyebb feltárulkozása, önkinyilatkoztatása - számodra is. Ha ez nem segít rajtad, senki és semmi nem segít. 

Az értünk meghalt, de a halálon diadalmaskodó Jézus jelenik meg a másik apostolnak, Jakabnak. A Szent Pál-i felsorolás szerint Péteren kívül ő az egyetlen a tizenkettő közül, aki négyszemközt találkozik a Feltámadottal. De míg részletes evangéliumi beszámoló írja le azt az eseményt, amikor Mária Magdolna találkozik a sírnál a feltámadott Úrral, s hogy milyen üzenettel küldi őt Jézus az apostolokhoz, arról nem maradt fenn híradás, mit mondott a Feltámadott Jakabnak (illetve Péternek), hogyan szólította meg, ő pedig hogyan ismerte fel. Vajon miért ez a szűkszavúság? 

Talán mert az ilyen bensőséges találkozás a feltámadott Úrral, a vele kettesben töltött percek olyan mélyen érintik és jelölik meg a férfiembert, hogy mindezt nem tudja szavakba önteni. S talán mert rá nem egy bizonyos üzenetet bíz az Úr, hanem őt magát teszi üzenetté. 

Téged is hasonló találkozásra hív Jézus Krisztus, a Feltámadott. Arra, hogy vele légy nap mint nap, s ez a bensőséges együttlét az Úrral élő üzenetté formáljon testvéreid számára.

ApCsel 12,24 - 13,5a

Az Úr igéje pedig növekedett és terjedt. Barnabás és Saul visszatértek Jeruzsálemből, miután elvégezték a szeretetszolgálatot. Jánost, akit Márknak is neveznek, magukhoz vették. Az antióchiai egyházban több próféta és tanító is volt, köztük Barnabás és Simon, akit Nigernek neveztek, a cirenei Lúciusz, továbbá Manaén, Heródes negyedes fejedelem tejtestvére, és Saul. Miközben ezek az Úr szolgálatát végezték és böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: "Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket!" Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, azután útnak indították őket. Ők tehát a Szentlélektől küldve lementek Szeleukiába, onnan pedig Ciprusba hajóztak. Eljutottak Szalamiszba, és hirdették Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is a szolgálatukban volt.
Jn 12,44-50

Jézus pedig felkiáltott, és így szólt: "Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot. Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem."



"Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon."

Hogyan lehetséges az, hogy egy kívülről jövő tanításnak hatalma legyen ítélkezni az ember fölött? A Jézustól jövő ige nem kívülről érkezik csupán, hanem bensőnk alapvető irányulására épül. Lelkiismeretünk, amelyet a teremtő Isten adott, ugyanabba az irányba mutat, mint a kinyilatkoztató Isten Jézus által közölt tanítása. Ezt a felismerést fogalmazza meg az apostoli atyák kijelentése: "Az emberi lélek természeténél fogva keresztény." Az utolsó ítéleten mindaz, aki hallotta az evangéliumot, saját magát ítéli meg, mert Isten megjelenésekor lelkiismerete olyan világossággal fogja megvilágítani földi életútját, hogy azt többé homályba borítani, eltorzítani, erőszakkal meghamisítani nem lehet. 

Az Úr Jézus azt is mondja, hogy aki hisz benne, az már átment az ítéleten, illetve nem esik ítélet alá. Igen, mert a Jézusban való hit éppen azt jelenti, hogy ítélete alá helyezem napjaimat, életem minden eseményét, minden területét. Erre szolgál a mindennapi elmélkedés is: Isten igéje ítéletének vetem alá gondolataimat, vágyaimat, döntéseimet, pénzügyeimet, szexualitásomat, indulataimat, napi munkámat és emberi kapcsolataimat. A reggel hallgatott Ige fényének meg kell világosítania lelkiismeretemet, és este ugyancsak az Ige fényénél vizsgálom meg egész eltelt napomat, s bűnbánatot tartok elkövetett vétkeimért. Így hozom előre földi életem mindennapjaiba az utolsó ítéletet, s az Ige erejében akarok napról napra megváltozni, megtérni. Ez a szentség útja. 

A világosság egyre jobban beragyogja szívemet-lelkemet, s az Ige egyre jobban átjár belülről. A pap számára csak ez a gyakorlat lehet a hiteles igehirdetés alapja. Ahhoz, hogy az Úr igéje egyre szélesebb körben terjedjen, ahogy a mai szentleckében olvassuk, mindenekelőtt arra van szükség, hogy előbb bennünk terjedjen, áradjon szét, töltsön be minket egészen, s mintegy túlcsordulva érjen el másokhoz is. 

Jaj annak az igehirdetőnek, aki magától beszél! Aki nem az Atya igéjét hirdeti, hanem saját zavaros benső világából meríti gondolatait. Jézus nem magától beszélt, nem önmagát hirdette. Őt egészen betöltötte az Atya üzenete, ő maga volt az Atya Igéje. A Szentlélek bennünket is arra küld, hogy belőle élve őt hirdessük, s az örök életet, amelyet az Atya kinyilatkoztatott általa.

Kol 3,14-15.17.23-24

Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hivatva, egy testben. Legyetek hálásak. Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának. Bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek. Hiszen tudjátok, hogy az Úrtól jutalmul kapjátok az örökséget. Urunknak, Krisztusnak szolgáljatok!

Mt 13,54-58

Azután elment a saját falujába, és tanította őket a zsinagógájukban, úgy, hogy elcsodálkoztak rajta: ,,Honnan van ennek ilyen bölcsessége és a csodái? Nem az ács fia ez? Anyját nem Máriának hívják, és a testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? Nincs itt nálunk minden nővére? Honnan vette hát mindezt?' És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: ,,Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában és a saját házában.' Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt. 


„Nem az ács fia ez?”

Názáret lelkiségéhez hozzátartozik a rendszeres, állandó, csendes és kemény kétkezi munka, mellyel a Szentcsalád tagjai megélhetésükről gondoskodnak. A keresztény lehet munkanélküli, de dologtalan soha. Nincs krisztusi lelki élet kemény és rendszeres munka nélkül. Vallási önámításban, hamis szellemi felsőbbrendűségi tudatban szenved sok keresztény, amikor munkaundora van és henyél. Ez is súlyos, testies bűn!

Megdolgozom-e a mindennapi kenyérért? Keresztény fiatalként megengedhetem-e magamnak, hogy a nyár két-három hónapját végignyaraljam?! Kinek a pénzén? Nem halálos bűn ez a Názáreti ellen? Hát ilyen volt Jézus és a Szent Család életvitele?

Milyen az étrendem? Megelégszem-e a legegyszerűbbel, vagy egészségügyi babonákat követve drága ételeket szerzek be magamnak? A mindennapi sörözés illik-e Jézus tanítványaihoz? Persze, mindenen lehet gúnyolódni, mégis ezeken az apró részleteken múlik minden. Gondoljunk csak századunk szentjei közül Teréz anya, Pio atya, Foucould atya életére!

Az ács fia azt is jelentette, hogy ő maga is ács. Nézzétek, mit akar ez az ács? „Honnan van ennek ilyen bölcsessége és a csodái?” Bemeséltem már magamnak, hogy olyan nagy szellem vagyok, hogy a takarítás, mosogatás, az egyszerű házimunkák mélyen a tehetségem alatt vannak, és így megfosztom a világot szellemem újabb termékeitől, elpazarlom magamat, ha ezek végzésére alacsonyodom?

Józsefnek keményen dolgoznia kellett, hogy kis családját eltartsa. Ha Isten rám bízta Jézust, akkor keményen dolgoznom kell érte. Nekem kell eltartanom, „mert amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. És „bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek." Itt válik a mindennapi munka a legemelkedettebb keresztény misztika szerves részévé.

A figyelmetlen és összecsapott munka istentelen dolog: vétek a teremtés és a megváltás ellen. Meglátszik azonban, ha a munkát szívből végeztük: ragyogása van, illata, játékossága; van benne valami nemesen túlcsorduló önpazarlás. Az Úrnak végzett munka emlékeit csodáljuk tágra nyílt szemmel középkori kolostorokban, régi, szép kis parasztházakban, és szent emberek munkáiban.

Egy szépen fonott kosár lehet remekmű. Általában valakinek fonták. „Mintha az Úrnak, és nem embereknek tennétek.” De szeretnék ebben a szép májusban és életem minden napján így dolgozni! Szent József, könyörögj érettem!

ApCsel 11,1-18

Az apostolok és a júdeai testvérek meghallották, hogy a pogányok is befogadták Isten igéjét. Mikor tehát Péter feljött Jeruzsálembe, a körülmetéltségből valók nekitámadtak, és azt mondták: "Bementél a körülmetéletlen férfiakhoz, és ettél velük!" Erre Péter hozzáfogott, hogy sorjában elmondja a történteket: "Joppe városában voltam és imádkoztam, amikor lelkem elragadtatásában látomást láttam. Valami edény ereszkedett le, mint egy nagy lepedő, a négy sarkánál fogva az égből, úgyhogy egészen elém ért. Mikor szemügyre vettem és beletekintettem, négylábú földi állatokat és vadakat, csúszó-mászókat és égi szárnyasokat láttam. Szózatot is hallottam, amely felszólított: "Kelj föl Péter, öld meg és edd!" Én azonban azt mondtam: "Távol legyen tőlem, Uram, mert közönséges vagy tisztátalan sohasem jutott a számba!" Erre másodszor is megszólalt a szózat az égből: "Amit Isten tisztává tett, azt te ne mondd közönségesnek." Ez pedig három ízben történt, mire az egész újból visszaemelkedett az égbe. Akkor nyomban három férfi állt ott a házban, amelyben voltam. Cézáreából küldték őket hozzám. Ekkor a Lélek azt mondta nekem, hogy menjek velük minden habozás nélkül. Velem jött ez a hat testvér is, és beléptünk Kornéliusz házába. Ő elbeszélte nekünk, hogyan látta az angyalt, aki megállt házában, és így szólt hozzá: "Küldj Joppéba, és hivasd el Simont, akit Péternek is hívnak; ő olyan igéket hirdet majd neked, amelyek által üdvözülsz, te és egész házad." Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben. Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: "János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni". Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?" Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: "Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnbánatot, hogy ők is életet nyerjenek!"
Jn 10,11-18

"Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut - a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól."


"Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet... Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni."

A Szentlélekben való újjászületésnek, az örök életbe való belépésnek leghitelesebb bizonyítéka, amikor az ember önként odaadja az életét. Erre csak az ember képes a földön, mert csak ő képes szabadon dönteni a szeretet mellett, hiszen a szeretet nem más, mint személyes önátadás. 

Az ember arra kapott képességet, hogy ne csupán valamit adjon embertársának, hanem önmagát adja, szeretetből. Ez a képesség a szentháromságos Istenhez teszi hasonlóvá. A szeretetből fakadó és a szeretetben történő önátadás az egész világmindenség egyedülállóan nemes, tiszta eseménye, minden mást felülmúló teljesítmény. 

Ádámnak és Évának éppen ez a képessége az, amely a leginkább megsérült a bűn miatt. Azóta az emberi önátadást megfertőzte az önzés, a szeretetkapcsolatokba beférkőzött a számítás, a kisajátítani akarás, a másik ember eszköznek tekintése. Szeretetünk görcsös és sokszor féloldalas próbálkozásaiban önközpontúságában megragadt, sebzett lényünk vergődése nyilvánul meg. A szabad önátadásra csak Isten Szentlelke, a szeretet Lelke teheti képessé a bűnbeesés utáni embert. 

Félünk ettől az önátadástól, mert ez azt is jelenti, hogy meg kell halnunk magunknak. Amikor Jézus arról beszélt, hogy van hatalma odaadni az életét, már eljövendő halálára utalt. Mégis hangsúlyozta, hogy nem elveszik tőle az életét, hanem ő maga adja oda. Odaadja, nem pedig eldobja magától: visszaadja az Atyának. 

Erre az egyetlen hatalmas tettre kaptuk meg mi is a Szentlelket. Az önajándékozás minden más ajándékozásnál nagyobb örömmel jár, ugyanakkor vérrel verítékezéssel is. 

Ezen a világon minden ajándékozó gesztust félre lehet érteni, rosszra lehet magyarázni, el lehet utasítani és vissza lehet vele élni. Amikor pedig önmagunkat ajándékozzuk, mindennél nagyobb kiszolgáltatottságot vállalunk. Mégis megéri: Istennek való önátadásunk nem vallhat kudarcot, ha emberileg sikertelennek tűnik is. 

Azt a feladatot kaptuk itt a földön, hogy egész valónkat mintegy összefoglalva adjuk át életünket az Atyának a Fiú által a Szentlélekben, mindenekelőtt azokon keresztül, akiket Isten ránk bízott.

ApCsel 4,8-12

Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: ,,Népünk vezetői és ti vének, halljátok! Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.''
1Jn 3,1-2
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.
Jn 10,11-18
Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut -- a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat --, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem az életemet: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.''


„Senki sem veszi el tőlem az életemet: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”
Többszörös ellentmondást vehet észre ezekben a szavakban a mi felületes figyelmünk. Először is: Jézustól igenis elvették az életét. Letartóztatták, megkötözték, keresztre feszítették. Másodszor, ha az Atya parancsára cselekszik, hogyan mondhatja, hogy szabadon adja oda?
Elkerüli a figyelmünket, hogy az élet odaadása elsősorban és alapvetően nem abban áll, hogy halálra adja magát az ember, hanem hogy valóban szeret. Az élet nem csupán valami (egy-egy ajándék, jótett, vagy jó szó), hanem minden. Ha mindig csak valamit adsz, ügyesen kikerülöd, hogy magadat add. Önmagad odaadását pedig csak egy isteni és emberi szövetségben lehet megvalósítani, házasságban vagy szüzességben, halálig felvállalt testvéri szeretetben, örökfogadalmas odaadásban.
„Egymás életébe ütközünk, akár szándékunk ellenére is, és az a tény, hogy tetteinket tulajdon törvényeink irányítják, rossz végre vezet, olykor helyrehozhatatlan cselekedeteink vannak. Ártalmasak. Bűnösek. Szenvedést okozunk általuk. Ez oly világos és mindennapos tapasztalatunk, hogy ki kell mondanunk: ha jót akarsz a másiknak, igazán jót, ne akarj jót magadnak. Ne ezt vagy azt ne akard, hanem semmit ne akarj magadnak.” (Vasadi Péter)
Urunk, Jézus Krisztus igazán jót akart nekünk, ezért egész élete szeretetből odaadott élet. Éppen ebből az önfeladásból forrásozik az öröm, amely a kereszt által jött és jön is a világba.
S mivel így élt a mi Urunk, ilyen lett halála is. Erőszakkal nekirontottunk, mi emberek, gonoszul bántunk vele, és halálra adtuk, de ő akkor is jót akarván nekünk, Atyjának bemutatott áldozattá, értünk, bűneink bocsánatáért esdeklő imádsággá tette halálát, hogy legyen jövőnk, ha megbánjuk bűneinket. Így hát élete szabad odaadásának gyümölcseként készen vár ránk a bocsánat.
Jézust azért küldte az Atya a világba, hogy emberként is Isten belső törvénye szerint éljen, és így megmutassa nekünk, embereknek, mit jelent Isten képmására teremtett lénynek lenni. Ez a belső törvény a Szentlélek áramlása az Atya és a Fiú között. Ezt a belső élettörvényt adta nekünk halála árán húsvéti ajándékként, hogy nekünk is legyen hatalmunk szeretetből odaadni az életünket.
Ezek után senkinek se merészeld azt mondani: szeretlek, vagy ha mégis veszed hozzá a bátorságot, hát add át magad egészen szeretteidnek, s általuk az Atyának.