Iz 40,25-31 
„Kihez tudtok hasonlítani? És ki lehetne hozzám hasonló?” – mondja a Szent. Emeljétek föl tekinteteteket és lássátok: Ki alkotta mind a csillagokat? Ő, aki elvezeti seregüket, megszámolja őket, és nevén szólítja valamennyit; hatalma és nagy ereje miatt el nem marad egy sem. Miért mondod ezt, Jákob, miért beszélsz így, Izrael: „Sorsom el van rejtve az Úr elől, és igazságom elkerüli Istenem figyelmét”? Hát nem tudod és nem hallottad még, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő teremtette a föld határait. Nem lankad el és nem fárad el, s bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet. Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el. 
Mt 11,28-30 
„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” 

Úgy tűnik, az emberek nagy többsége természetesnek veszi, hogy nap mint nap igába feszül, anélkül, hogy megvizsgálná, mi az az iga, az a teher, amely alatt görnyed. Talán bizonyos értelemben kényelmesebb is így tenni, és közben azzal megnyugtatni magunkat, hogy ha terheket cipelünk, akkor bizonyára nem vagyunk haszontalanok, mint azzal szembenézni, hogy az üdvösség szempontjából nem az számít, mennyit fáradozunk, hanem az, hogy kinek, minek adtuk oda a szívünket. 
De vajon az élet terheinek egykedvű cipelése nem öli-e ki belőlünk az emberi méltóságot? Miben vagyunk többek az igavonó állatnál, ha már a puszta vegetálást tekintjük életcélnak, s beérjük annyival, hogy meglegyen a mindennapi betevő falatunk? S ha elviselhetetlenül súlyossá válik a teher, melyet hordozunk, vajon nem csak azért szakad-e fel lelkünkből a kétségbeesett kiáltás, hogy Istent vádoljuk, amiért mindezt hagyja, amiért nem figyel ránk, nem is törődik velünk? Pedig Isten ismeri terheinket, és kész arra, hogy megszabadítson tőlük. A próféta szavával kinyilvánítja hatalmát, Jézusban pedig azt is megmutatja, akiben lelkünk felüdülést talál. Nem pillanatnyi felfrissülést, rövid pihenőt a mindennapok taposómalmában, hanem egészen más, édes igát és könnyű terhet, mely önmagában hordja értelmét. Benne mindannak, amit tennünk kell, s mindannak, amit el kell viselnünk, örök értelme és célja lesz. Ezért még ha testileg fáradtnak és kimerültnek érezzük is magunkat, szívünk mélyén olyan rejtett erőtartalékokra bukkanunk, hogy magunk is elcsodálkozunk, mi mindenre vagyunk képesek. 
Légy áldott, Atyánk, szent Fiadért, akiben magadhoz hívsz, és új életet adsz nekünk. Legyünk bár gyöngék és fáradtak, az ő igája édes és az ő terhe könnyű a számunkra, mert miközben magunkra vesszük ezt az igát és hordozzuk ezt a terhet, mind inkább vele magával azonosulunk. Add, hogy ne is keressünk másutt felüdülést, mint a mi Urunknál, Jézus Krisztusnál, s egyre jobban az ő képére és hasonlatosságára formálódva fáradhatatlanná váljunk a szeretetben.

Iz 40,1-11
Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja a ti Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért! Egy hang kiált: ,,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt.” Egy hang szól: ,,Kiálts!” És mondtam: ,,Mit kiáltsak?” Minden test csak fű, és minden szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete ráfúj. Valóban csak fű a nép. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava megmarad örökre. Magas hegyre menj föl, te, aki jó hírt viszel Sionnak! Emeld fel erősen hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj! Mondd Júda városainak: ,,Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.”
Mt 18,12-14
Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.

A próféta tudja és meggyőződéssel hirdeti, hogy az Úr az Isten, és rajta kívül nincs más. Tudja, hogy Isten személy, hiszen kapcsolatban áll vele, felfogja és továbbadja üzeneteit. Tudja, hogy mindenható, ő teremtette az eget és a földet, és mindent, ami rajta van. És látja, hogy Isten hűséges, gondját viseli népének, melyet választott magának. Ennek alapján tud beszélni a jövőről, hiszen Isten múltbeli tettei és jelenben megmutatkozó gondviselése kirajzolják előtte az Isten által készített jövő körvonalait. Megsejti Karácsony titkát, de annak mélységes valóságát és következményeit emberileg nem foghatja fel és nem képzelheti el előre.
Nem látja, hogy Isten úgy jön el emberi alakban, hogy kiüresítve önmagát, végtelen gazdagságáról lemondva egészen egy lesz emberi természetünkkel. Hogy magatehetetlen csecsemőként egy istállóban jön a világra és évtizedeken át a mi hétköznapi életünket fogja élni. Nem látja, nem láthatja – bár a szenvedő szolgáról szóló énekekben a Lélek által erről is közöl valami lényegeset –, hogyan fog kinyilvánulni az Úr hatalma a maga vállalta gyöngeségben, dicsősége a gyalázatban. És végül nem látja azt sem, hogy Isten atyai szeretete az egyetlen elcsatangolt bárány után induló pásztoréhoz hasonlóan nemcsak a közösség, a szent nép egésze, de az egyes ember, méghozzá a bűnös, tévelygő ember iránt is megmutatkozik.
Urunk, köszönetet mondunk Neked azért az isteni matematikáért, mely szerint a Te szemedben nem csupán ezer év annyi, mint egy nap, hanem egy bárány is annyi, mint kilencvenkilenc, sőt néha több is. Karácsony felé haladva semmi mással nem akarunk törődni, csak azzal, hogy egyre beljebb lépjünk a Te szereteted felfoghatatlanul új, meglepő és gyönyörűséges világába, melyről a prófétáknak csak sejtéseik lehettek, de amelyet nekünk kinyilatkoztattál a mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Iz 35,1-10 

Örüljön a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon! Virulva viruljon, mint a liliom, és örömében ujjongva daloljon! (...) Erősítsétek meg az elernyedt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a csüggedt szívűeknek: „Bátorság! Ne féljetek! Nézzétek, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizessen. Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. (...) Éneket zengve érnek a Sionra, s örök boldogságot tükröz az arcuk. Öröm és ujjongás jár a nyomukban, mert fájdalom és siralom nem lesz többé. 
Lk 5,17-26 
Egy napon, amikor tanított, farizeusok és törvénytudók is ültek ott, akik Galilea és Júdea különféle falvaiból és Jeruzsálemből jöttek. Az Úr ereje gyógyításra ösztönözte. És íme, hordágyon férfiak hoztak egy béna embert. Megpróbálkoztak bejutni, hogy eléje tegyék, de akkora volt a tömeg, hogy nem találtak utat. Ezért a cseréptetőn át bocsátották le ágyastul középre, Jézus elé. Hitük láttán így szólt: „Ember, bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban és mondták: „Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki más bocsáthatja meg a bűnöket, mint az Isten?” Jézus belelátott gondolataikba, így szólt hát hozzájuk: „Miféle gondolatokat forgattok magatokban? Mi könnyebb? Ezt mondani: Bűneid bocsánatot nyertek – vagy: Kelj fel és járj? De tudjátok meg, hogy az Emberfiának igenis van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani!” Ezzel a bénához fordult: „Mondom neked, kelj fel, fogd ágyadat és menj haza!” A szemük láttára rögtön fölkelt, fogta az ágyát, amelyen feküdt, és az Istent dicsőítve hazament. Mindnyájukat ámulat fogta el, magasztalták az Istent, és félelemmel eltelve mondották: „Ma megfoghatatlan dolgoknak voltunk a tanúi.” 

Ha az ember várakozása túl hosszúra nyúlik, ha semmi jelét nem látja a megígért beteljesedésnek, akkor szíve elcsügged, teste-lelke elernyed és roskadozni kezd. Amikor viszont a várva várt találkozás, a szabadulás elérhető közelségbe kerül, hatalmas külső-belső energiák szabadulnak fel benne, s egy rövid ideig olyan intenzitással él, mint ahogyan fut a célegyenesbe jutott távfutó. De ha csalódnia kell, ha mégsem jön, akit várt, ha mégsem érkezik el a szabadulás órája, maradék ereje is elhagyja, és feladja a további várakozást. 
Óriási felelősség tartani a lelket valakiben, aki szenvedve várakozik, s egyre jobban belefárad a várakozásba. Hamis reményekkel kecsegtetni, hogy utána keserűen csalódnia kelljen, akár halálát is jelentheti. A biztatás, a szép szavak, de még a Szentírással való vigasztalás sem elegendő. Tenni is kell érte, Jézus elé vinni, ha másképp nem megy, hát a tetőn keresztül, ágyastul. Nem nyugodhatunk addig, míg meg nem látja Jézust, s benne új távlatot nem kap pislákoló reménykedése. A mi hitünk eszközli ki számára a gyógyulást, a bűneitől való szabadulást. 
Hálát adunk Neked, Urunk, hogy eljöveteleddel a hajnal fényét hoztad el a világmindenségre boruló reménytelen éjszakába. A Te megbocsátó, feloldozó hatalmad új reményt adott szívünknek és megszilárdította lépteinket: már nem magunknak kell megerősítenünk elernyedt kezünket és roskadozó lábunkat, hanem Te magad adod vissza képességünket, hogy azon az úton járjunk, mely hazavezet az atyai házba, s a nekünk ajándékozott Szentlélekkel ujjongva dicsőítsük mennyei Atyádat. Adj nekünk készséges szívet, hogy fáradhatatlanul járjunk a Te utadon, és találékony szeretetet, hogy Eléd hozzuk s a Te gyógyító jelenlétedbe vonjuk azokat is, akik a maguk erejéből nem tudnak kapcsolatba lépni Veled.

Iz 11,1-10
Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípőjének kötője. (...)
Róm 15,4-9
Márpedig mindazt, amit előre megírtak, okulásunkra írták meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból származó béketűrés és vigasztalás által. (...)
Mt 3,1-12
Azokban a napokban eljött Keresztelő János, és hirdette Júdea pusztájában: ,,Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” Ő az, akiről Izajás próféta beszél: ,,A pusztában kiáltónak szava: »Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.«” Jánosnak teveszőrből volt az öltözete és bőröv a csípője körül, az étele pedig sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, az egész Júdea és a Jordán egész környéke. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, és megvallották bűneiket. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és a szadduceusok közül sokan jönnek, hogy felvegyék a keresztségét, ezt mondta nekik: ,,Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét. (...) Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.”

Miért annyi a hasznavehetetlen pelyva, és oly kevés a búza? Mert a keresztények nagy tömege nem veszi észre, hogy Jézus első eljövetele óta ítélet van a világ felett, és nem hiszi, hogy ennek az ítéletnek a tétje az örök élet vagy örök halál. Márpedig enélkül semmit sem ér a „lelki élet”, és a keresztény értékekre való hivatkozás a legnagyobb önbecsapás. Aki valóban hisz Jézus Krisztusban, és kész életét átadni neki, annak mindenestül ki kell szolgáltatnia életét a Lélek ítéletének, s mintegy belévetnie magát a Szentlélek minden szennyet kiégető tüzébe. Engedjük hát, hogy a Lélek megtisztítsa szemünket, fülünket és minden érzékünket. Mindent megláthatunk, meghallhatunk, de nem mindegy, hogy mi az, amit szemlélünk, mi az, amit hallgatunk… Vessük különösen is ítélet alá emlékezetünket és fantáziánkat, de adjuk át gondolatainkat, akaratunkat, vágyainkat és ragaszkodásainkat is annak, aki nem aszerint ítél, amit a szem lát, amit a fül hall, hanem a végső és örök igazság, az Atya törvényei szerint.
Izrael utolsó lelkiatyja, „gyóntatója” Keresztelő Szent János volt. Kell, hogy nekünk is legyen gyóntatónk, aki előtt szépítgetés nélkül feltárjuk sebeinket, gyöngeségünket, vétkeinket. A gyarló ember előtti bűnvallás megment attól a csapdától, hogy Isten színe helyett saját magunk ítélőszéke elé álljunk, s így bűneink foglya maradjunk. A szentgyónásban elsősorban nem lelki megnyugvást kell keresnünk, hanem szabadulást, még ha égő fájdalmakkal jár is. Ha azonban nap mint nap alávetjük magad a Lélek ítéletének, s ha a szentgyónásban hónapról hónapra megvalljuk bűneinket, eljutunk az igazi békességre, és joggal remélhetjük, hogy az utolsó ítélet a felmagasztaltatás és az öröm napja lesz számunkra.
Ne engedd, Urunk, hogy hallatlanra vegyük a prófétai szót, s visszaélve türelmeddel haszontalan pelyva maradjunk! Adj szívünkbe őszinte bűnbánatot, hogy – legszebb karácsonyi ajándékként – a megtérés méltó gyümölcsét teremjük.

Iz 30,19-21.23-26
Az Úr azonban arra vár, hogy kegyelmezzen nektek, és ezért fölkel, hogy irgalmazzon nektek. Mert az ítéletnek Istene az Úr; boldogok mind, akik benne reménykednek! Bizony, Sion népe, aki Jeruzsálemben laksz, többé nem fogsz sírni; biztosan megkegyelmez neked kiáltásod hangjára, amint meghallja, válaszol neked. Bár az ínség kenyerét adja nektek az Úr, és a nyomorúság vizét, de nem rejtőzik el többé tanítód, hanem szemed látni fogja tanítódat, és füled meghallja az igét, mely mögötted szól: ,,Ez az út, ezen járjatok!', amikor jobbra vagy balra letérnétek. (...) Olyan lesz a hold fénye, mint a napnak fénye, és a nap fénye hétszeres lesz, mint hét nappalnak a fénye, azon a napon, amelyen bekötözi az Úr népe sérülését, és verésének sebhelyét meggyógyítja.
Mt 9,35–10,1.6-8
Jézus bejárta az összes várost és falut. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden gyengeséget. Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: ,,Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. És megparancsolta nekik: „Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: »Elközelgett a mennyek országa!« Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!

Az ínséget és a nyomorúságot nem az Úr adta, hanem bűneink szerezték. Ő adott viszont kenyeret az ínségben és vizet a nyomorúságban. Mert bármennyire is lealjasodik az ember, az ő teremtménye marad – nem semmisíti meg, hanem állapotának megfelelően élteti, hogy el ne vesszen, hanem megtérjen és éljen. Nem az örök élet kenyerével táplálja és nem az üdvösség kelyhéből itatja az ő elzüllött gyermekeit, hanem nyomorúságuknak megfelelő eledellel, hogy kívánkozzanak a szellemi eledel után, hogy visszaemlékezzenek az atyai ház asztalára, mint a tékozló fiú a disznók vályúja mellől.
Jézusnak, a megtestesült Istennek megesett a szíve az elcsigázott, kimerült, pásztor nélküli emberiségen. Az is szép, ha egy embernek megesik rajtunk a szíve. Itt azonban többről van szó, hiszen Jézus Szíve az örök Atya Fiának Szíve, melyben az istenség egész teljessége lakozik. Az, hogy Isten irgalmas, Jézus Szívén keresztül azt jelenti, hogy szenved értünk. Mivel az örök Istenről van szó, e kijelentés a világtörténelem rejtett, de leghatalmasabb mozgatórugóját tárja fel, mely nélkül az apostolok küldetését, illetve a papság szentségének lényegét sem érthetjük meg. A pap feladata ugyanis az, hogy Isten megrendült szívével szeresse a híveket.
Urunk, köszönjük Neked, hogy feltártad előttünk szentséges Szíved titkát. Köszönjük, hogy hűtlenségünket látva nem fordulsz el tőlünk, hanem hűséges maradsz hozzánk, és hűséges maradsz mindenekelőtt önmagadhoz, végtelen irgalmadhoz. Köszönjük, hogy minden élethelyzetben gondoskodsz rólunk, s a legnagyobb ínség idején is táplálsz minket. Add, hogy mi, akiknek most az élet kenyerét és az üdvösség italát nyújtod, szentséges Szívedhez hasonulva irgalmas szeretettel forduljunk testvéreink felé, a kölcsönös szeretet mennyországát ajánlva fel nekik. Engedd, hogy miközben szentséges testedet és véredet vesszük magunkhoz, mindennapi kereszthordozásunk a megváltás ragyogó világába emelkedjék, s így a Te világot megváltó szenvedésedből is részt vehessünk, az egész Anyaszentegyház javára.

Iz 29,17-24
Még egy kis idő, egy egészen kicsi, és nemde gyümölcsöskert lesz a Libanon, a gyümölcsöskert meg erdővé terebélyesedik? Azon a napon a süketek meghallják a könyv szózatát, és a homály és sötétség elmúltával látni fog a vakok szeme. A szelídek újra örülnek az Úrban, és a szegények ujjonganak Izrael Szentjében. Mert a zsarnok nem lesz többé, a gúnyolódó kipusztul, és mind kiirtják, akik gonoszat forralnak. Azokat, akik gonoszul megrágalmaznak másokat, akik tőrbe ejtik a bírót a kapuban, és az igazat alaptalanul megfosztják jogától. Ezért mondja az Úr, Jákob házának Istene, Ábrahám megváltója: „Nem szégyenül meg többé Jákob, és arca nem sápad el többé, mert látni fogja, amit kezem végbevitt körükben, és szentnek hirdeti a nevemet.” Valóban, szentnek magasztalják majd Jákob Szentjét, és félve tisztelik Izrael Istenét. Akkor a tévelygő lelkűek bölcsességet tanulnak, és a zúgolódók elfogadják a fegyelmet.
Mt 9,27-31
Jézus folytatta útját. Utánament két vak, ezt kiáltozva: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” Amikor a házba érkezett, a vakok bementek hozzá. Jézus megkérdezte tőlük: „Hiszitek, hogy meg tudom tenni?” „Igen, Uram!” – felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: „Legyen hitetek szerint!” Nyomban megnyílt a szemük. Jézus pedig rájuk parancsolt: „Vigyázzatok, ne tudja meg senki!” De azok alighogy elmentek, az egész környéken elhíresztelték.

Az adventi hajnalok sötétsége jól kifejezi azt a homályt, amely mindannyiunk szemét borítja. De azért teljesen más tükörben és homályosan látni, mint egyáltalán nem látni. Mégis, nézzük csak ezt a két vakot, akikre nem vonatkozik Jézus figyelmeztetése: „Vajon vezethet-e a vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” Ők ugyan testi szemükkel nem látnak, de lelkileg nem vakok, mint a farizeusok, és nem is tetszelegnek abban, hogy a nép lel kivezetői. Inkább segítik egymást Jézushoz jutni, így teljesítve öntudatlanul is Krisztus törvényét.
Különös módon két testi vakság szeretetben összeadva teljes belső látást ad eredményül. Mert előfordulhatott volna – ami majdnem mindig bekövetkezik –, hogy a két embert, akiket a nyomorúság összehozott, a szerencse, sorsuk jobbra fordulása elválasztja egymástól. A sötétség abszolút közös volt, a látás azonban már nem feltétlenül. Ám ez a két vak nem csupán a bajban volt együtt, hanem abban is, ahogy Jézushoz kiáltottak: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” S mivel a Jézus iránti bizalomban is egyek voltak, gyógyultan is együtt hirdetik az Úr dicsőségét. Amíg e földön vagyunk, a szentek igazi közössége kétféle módon nyilvánul meg: hol együtt kiáltunk Jézushoz egymás terhét hordozva, hol együtt hirdetjük csodás tetteit. Az előbbi csak földi életünk Adventjének lehetősége, ezért is meg kell becsülnünk, az utóbbi viszont már a mennyország kezdete.
Add, Urunk, hogy mi is, ugyanazon család, közösség tagjai e két vakhoz hasonlóan egyek legyünk a hitben, felvállaljuk egymás gyengéit, nyomorúságait, gyógyíthatatlan testi és lelki bajait, és segítsük egymást közelebb jutni Hozzád, együtt kiáltva segítségért és együtt adva hálát Neked irgalmas szereteted kinyilvánításáért.

Iz 26,1-6
Azon a napon ezt az éneket éneklik Júda földjén: Erős várunk van, védelmül kőfal és bástya szolgál. Nyissátok ki a kapukat! Hadd vonuljon be az igaz nemzet, amely mindvégig hűséges, amelynek szíve állhatatos és megőrzi a békét, mert benned van bizalma. Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó Szikla! Letaszította a magasban lakókat, és a büszke várost megalázta, és földig alázta, a porba sújtotta, úgyhogy most láb tiporja, a szegények lába, a szűkölködők talpa.
Mt 7,21.24-27
„Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: »Uram, Uram!«, csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.”

Korunk embere is keresi a közös alapot, melyre biztosan építhet. Széles alapot keres, mert mindenkinek szeretne megfelelni, senkinek a másságát nem akarja megsérteni, ezért nem ás túl mélyre, se nem épít túl kemény kőre, inkább választja a homokot. A mai keresztény kísértése is, hogy annyira meg akar felelni az ökumenizmusnak, hogy nagyvonalúan lemond bizonyos hittételekhez való ragaszkodásról; annyira tiszteletben akarja tartani mások ateizmusát, hogy lehetőleg semmi jelét nem adja vallásos elkötelezettségének; annyira tolerálni igyekszik a másságot, hogy viszonylagosnak tekint mindenfajta erkölcsi normát.
Nekünk is el kell gondolkodnunk: Ha minden értéket lebontottunk, ami keresztény identitásunkat megadta, ugyan sikerül-e felépítenünk egy olyan világot, közösséget, társadalmat, ahol mindenki otthon érzi magát? Nem vétkezünk-e valójában azok ellen is, akiknek mindenáron meg akartunk felelni? Nem áruljuk-e el azt a legmélyebb hivatásunkat, amelyet felragyogtatva és kibontakoztatva az egész emberiség szolgálatára lehetnénk, ha megvallanánk és felmutatnánk a világnak Krisztust, aki egyedül képes megszabadítani az ősbűn átkától? Vajon attól való félelmünkben, hogy bárkit is kirekesztünk, végül nem önmagunkat rekesztjük ki az üdvösségből?
Urunk, kérünk, ments meg attól a hamis gondolkodástól, mely szerint elég csak tanítványodnak mondani magunkat, és máris üdvözülünk. Add, hogy ne csak hallgassuk, hanem tettekre is váltsuk tanításodat, és ragaszkodjunk hozzá akkor is, amikor ez nem népszerű. Segíts úgy élnünk ebben a világban, hogy miközben tekintetbe vesszük azokat az adottságokat és körülményeket, pozitív és negatív jelenségeket, melyek között élünk, ne alkalmazkodjunk elvtelenül a világ szelleméhez, hanem egyedül a Te tanításodhoz és Jegyesednek, az Egyháznak evilág fölött álló követelményeihez és belső életéhez igazodjunk.

Róm 10,9-18
Ha tehát a száddal vallod, hogy „Jézus az Úr!”, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz. A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: „Mindaz, aki hisz benne, meg nem szégyenül”. Nincsen ugyanis különbség zsidó és görög között, mert mindnyájuknak ugyanaz az egy Ura van, aki bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt. Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse? S hogyan hirdessék, ha nem küldték őket? Amint meg van írva: „Milyen gyönyörűségesek azok lábai, akik a jó hírt hirdetik!”. De nem mindnyájan fogadták engedelmességgel az evangéliumot. Azért mondja Izajás: „Uram, ki hitt annak, amit hallott tőlünk?” Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által. De kérdem én: Talán nem hallották? Sőt, ellenkezőleg: „Hangjuk elhatott az egész földre, s beszédük a földkerekség határaira”.
Mt 4,18-22
Amint elhaladt a Galileai tenger mellett, látott két testvért: Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást, a testvérét, amint körhálót vetettek a tengerbe; halászok voltak ugyanis. Azt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!” Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt. Amikor onnan továbbment, látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.

Vajon miért „lúgozta ki” a sugalmazó Szentlélek Szent András és a többi apostol meghívásának történetéből a pszichológiai elemeket, miért nem szól semmit arról a feszültségről, mely a meghívott szabad akarata és kiválasztottsága között van, miért hallgat a követésre induló bizonytalanságáról, ingadozásairól, érlelődéséről? Azért, hogy megtanuljuk, mi a lényeges, és mi a lényegtelen. Hogy a pszichológiai folyamatok mögött játszódó igazi történésre figyeljünk, ahogy az ember igent mond Isten hívó szavára, aki Jézus Krisztusban ilyen közel jött hozzá. Azért, hogy megtudjuk, Istent nem lehet csupán az értelemmel megérteni. Az érti meg, aki előbb megteszi azt, amit kér tőle, ha kell, fájdalmas szakítások árán is.
Pontosan ezek az azonnali, számítgatás nélküli követések az egyháztörténelem igazán nagy pillanatai. Valahányszor valaki magyarázkodás nélkül elkezdi megtenni, amit Isten kíván tőle, eleven, bővizű forrás fakad a szíve mélyén, amely sokakat éltet. Ezért nagyon fontos megkülönböztetni azt, hogy tisztában vagyunk vele, hogy tőlünk minden rossz kitelhet, Isten kegyelme nélkül el is hagyhatnánk a hivatásunkat, s ugyanakkor nap mint nap Isten kegyelmébe kapaszkodva tesszük az ő akaratát, attól, hogy arra hivatkozva, hogy méltatlanok és bűnösök vagyunk, elmulasztunk válaszolni Isten szólítására, és elhanyagoljuk a kegyelmi életet.
Urunk, Jézus Krisztus, Te minden pillanatban elhaladsz mellettünk, és arra hívsz, hogy otthagyva régi életünket kövessünk Téged. Szent András apostol közbenjárására, kérünk, segíts kegyelmesen, hogy a minden- napi szentírásolvasás, elmélkedés és imádság által mind figyelmesebbé tegyük szívünket, s nap mint nap észrevegyük azokat az indításokat, melyek által a boldog örök élet útjára akarod igazítani lépteinket.

Iz 11,1-10 
Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. (…) Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek. Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert. Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek, és dicsőséges lesz a nyugvóhelye. 
Lk 10,21-24 
Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked. Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú, vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” Majd külön a tanítványokhoz fordult, és így szólt: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok és nem látta, hallani, amit ti hallotok és nem hallotta.” 

Az ujjongva hálát adó Jézus kitörő öröme megnyitja az eget, és szinte szemmel láthatóvá teszi a Szentháromság belső életét, azt a gyöngéd és odaadó, ártatlan tisztaságban égő ősszerelmet, mely minden élet forrása a mennyben és a földön. Ez az az ismeret, amelynek kinyilatkoztatásáért Jézus a világba jött, és egyszer s mindenkorra leszámolt a magányos zsarnok-istennel, a személytelen világprogram-istennel, a mozdulatlan mozgatóval, a sorssal és a végzettel. Mert az igazi istenismeret nem más, mint részvétel Isten benső életében, bekapcsolódás az isteni személyek közti szeretetáramba, mely átjárja az egész világmindenséget. 
Előfordult-e már velünk legalább egyetlenegyszer, hogy kitörő örömmel dicsőítettük az Atyát Krisztus által a Szentlélekben, amiért ismerhetjük őt, és részt vehetünk az ő isteni életében? Mit számítanak ehhez képest apró-cseprő gondjaink, kicsinyes aggodalmaink, szorongásaink, korlátaink és szenvedéseink? Volt-e részünk abban az örömben, hogy közvetíthettük Isten ismeretét – mint szülő, nagyszülő, testvér vagy barát, házastárs, jegyes, hitoktató vagy pap? 
Urunk, óvj meg attól, hogy mi is a bölcsek és okosak közé tartozzunk, akik elől el vannak rejtve a mennyek országának titkai. Ajándékozz nekünk gyermeki bizalmat, feltétel nélküli ráhagyatkozást, amely elvezet mennyei Atyád igaz ismeretére, amit nem képes elérni sem a tapasztalatokból nyert tudás, sem a logikai következtetés. Engedd, hogy szívünk elteljék Isten fölséges ismeretével, és megtapasztaljuk a prófétai szavak igazságát. Hiszen a világban, de még az Egyházon belül is ártanak és pusztítanak, a szentek szívében és közösségében azonban nincs többé ellenségeskedés és gyűlölet: ott senki sem árt, senki sem pusztít, hanem a mennyország paradicsomi békéje uralkodik.

Iz 2,1-5
Az ige, melyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia Júdáról és Jeruzsálemről. Ez történik majd az utolsó napokban: szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek. Odamegy számos nép, és így szólnak: ,,Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!” Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Ítéletet tart majd a nemzetek között, és megfenyít számos népet; ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést. Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!
Mt 8,5-11
Amikor pedig bement Kafarnaumba, odajött hozzá egy százados és kérlelte őt: ,,Uram, a szolgám a házamban fekszik bénán, és rettenetesen kínlódik.” Azt mondta neki: ,,Megyek és meggyógyítom.” De a százados így válaszolt: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, beosztott katonák vannak alattam, és ha azt mondom az egyiknek: »Menj!«, elmegy, vagy a másiknak: »Gyere!«, odajön, a szolgámnak pedig: »Tedd ezt!«, megteszi.” Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott, és azt mondta követőinek: ,,Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél. Mondom nektek: Sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában.”

A végső napok látomásában összefonódnak Isten nagy tettei: az ítélet és az összegyűjtés. Izajástól Keresztelő Jánosig minden próféta egyben látja a pogány népek megtérését és Jeruzsálembe özönlését, valamint a messiási korszak kezdetét és a végső ítéletet. Az Úr Jézus viszont két korszakot különböztet meg: előbb Isten kegyelmének esztendejét hirdeti meg – ez az Egyház ideje –, melyet majd követ a végső ítélet, amikor tűzben, vagyis a Szentlélek erejében újjáalakítja a mindenséget.
Most tehát a kegyelem idejét éljük, s ha őszintén magunkba tekintünk, el kell ismernünk, hogy még nem állunk készen, hogy az ítélet napja ránk köszöntsön. Másokat talán szívesen az Úr ítélőszéke elé citálnánk, készségesen alávetnénk a tűzpróbának, hogy kiégjen belőlük mindaz, amit nehéz bennük elviselnünk – magunkat viszont valahogy mindig az Úr jobbja felől képzeljük el, számítva Isten hosszantűrésére és irgalmára. Holott a kegyelem idejét éppen fordítva kellene felhasználnunk: másokkal szemben kellene türelmet tanúsítanunk, és magunkat helyezni nap mint nap Isten Szentlelkének ítélete alá. Urunk Jézus szava, melyet a százados hite láttán mond, el kell hogy gondolkodtasson: nem gondoltuk-e helyünket bebiztosítva a mennyországban, miközben a környezetünkben élő pogányok hite talán sokkal élőbb, mint a miénk?
Urunk, őszintén megvalljuk, hogy jobban esnék, ha Szentlelked inkább ajándékaival, az isteni jelenlét édességével árasztana el ahelyett, hogy égő fájdalmat okozva rátapint lelkünk betegségére. Mégis hálát adunk ezért a fájdalmas érintésért, mely egyben a biztos gyógyulás jele bennünk, hiszen a sebet, melyet üt, hasonlíthatatlan gyöngédséggel be is kötözi. Hálát adunk, hogy kényeztetés helyett komolyan vesz bennünket, és feltárja előttünk az igazságot, hogy ezáltal megszabadítson a bűn szolgaságából. Hálát adunk szelíd tisztítótüzéért, mert tudjuk, hogy az lesz oltalmunk a bűn csábításával, minden ártó hatalommal és a kárhozat lángjaival szemben.

Iz 2,1-5
Az ige, melyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia, Júdáról és Jeruzsálemről. Ez történik majd az utolsó napokban: szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek. Odamegy számos nép, és így szólnak: „Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!” Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. (...)
Róm 13,11-14
Annál is inkább, mivel ismeritek az időt, hogy itt az óra, amikor fel kell kelnünk az álomból. Most ugyanis az üdvösség közelebb van már hozzánk, mint amikor hívők lettünk. Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban.
Mt 24,37-44
Mert mint Noé napjai, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is. Mert amint a vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és nem is gondoltak rá, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat: így lesz az Emberfia eljövetele is. Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. S ha két asszony őröl malommal, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna, és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.

Nem azt mondja az Úr Jézus, hogy Noé korában az emberek loptak, csaltak, hazudtak, paráználkodtak és gyilkoltak, hanem hogy ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek. A vízözön mégis elpusztította őket. Nem azzal vétkeztek, amit tettek, hanem azzal, ami tetteikből hiányzott, hogy Istent csendesen és egyetemesen kihagyták az életükből. Az önfenntartás és a fajfenntartás napi rutinja annyira elfoglalta őket, hogy elmulasztották a leglényegesebbet: annak keresését, hogy mi okból és mi végett vagyunk a világon. Ezzel pedig visszazuhantak az öntudatlan állat szintjére, s olyan világot hoztak létre maguk körül, amelyben nem lehetett többé emberként élni. A vízözön tehát nem a sértett Isten pusztító bosszúja, hanem a létezés végső célját feledő emberiség önpusztító, saját értelmetlenségek tengerébe belefulladó életformájának képe.
Ma is Noé korát éljük. Vigyázzunk a statisztikákra, illetve a mögöttük működő, a nyíltan hangoztatott vagy csak sugallt ideológiára, hogy amit a többség csinál, az a jó. Legyünk óvatosak azokkal a kijelentésekkel szemben, melyek folyton azt kérik számon az Egyháztól, hogy miért nem alkalmazkodik jobban a modern világhoz. Ha Noé azt tartotta volna fontosnak, hogy alkalmazkodjék a környezetéhez, nem menekülhetett volna meg, s nem maradt volna élet a földön. Ha a názáreti Jézusnak az lett volna a célja, hogy megfeleljen kora vallási és politikai elvárásainak, nem tudta volna hitelesen kinyilatkoztatni az Atya szeretetét.
Urunk, kérünk, adj erőt, hogy merjünk akár nevetség tárgyává is válva bárkát építeni, olyan családi otthont, plébániai és kolostori közösséget, szeretetszövetséget létrehozni, melyben nem a világ értékrendje, hanem Te vagy az Úr; mely nem süllyed el a szennyes árban, hanem a széllel és a hullámokkal dacolva fennmarad, és eléri az örök partokat. Légy velünk és szenteld meg bárkánkat, mellyel útra kelünk az új egyházi év kezdetén, várva, hogy a Galamb, a Lélek elhozza nekünk az új ég és új föld olajágát!

Jel 22,1-7 
Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és Isten és a Bárány királyi székéből fakadt. Utcája közepén és a folyó mindkét partján az élet fája volt, amely tizenkétszer terem gyümölcsöt, minden egyes hónapban meghozza a maga gyümölcsét; és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány királyi széke áll benne, és szolgái szolgálnak neki. Látni fogják az ő arcát, és homlokukon lesz az ő neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem lesz szükségük lámpafényre, sem napfényre, mert az Úr, az Isten világosítja meg őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké. Akkor így szólt hozzám: „Ezek az igék valóban hitelesek és igazak, és az Úr, a próféták szellemeinek Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek rövidesen meg kell történnie. Íme, hamarosan eljövök. Boldog, aki megtartja e könyv jövendölésének igéit!” 
Lk 21,34-36 
Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. Mert mint a csapda, úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.” 

Az egyházi év utolsó napjához érve s a Jelenések könyvének utolsó mondatait olvasva egyszerre csak a Szentírás első könyvénél találjuk magunkat, a kezdet kezdeténél. Feltűnik az élő vizek forrása. Az ember visszakerül a paradicsomkertbe, pontosabban az egykor csodálatosan megteremtett és Krisztusban még csodálatosabban újjáteremtett világba, mérhetetlenül gazdagabban, mert már ismeri a szentháromságos isteni életet. Az újjáteremtett világ most már egyértelműen közvetíti Isten életét az embernek: az élet fái folyamatosan gyümölcsöt teremnek, leveleik pedig gyógyítanak. Újra harmóniában élünk, egységben vagyunk az anyagi világgal, az egész kozmosszal. Ez az a nap, amelyre – Szent Pál szavaival – az egész természet sóvárogva és vajúdva vár: Isten fiainak dicsőséges kinyilvánulásának napja. Ezen az utolsó napon végre az ember szívén keresztül rá is kiárad Isten dicsősége. 
De addig a napig is felelősek vagyunk az egész mindenségért. Mi vagyunk Isten hordozói a világban, minden hatalmat nekünk adott, de azért, hogy ezzel a hatalommal őt nyilatkoztassuk ki. Ez a hatalom olyan erő, melyet pusztán emberi értelemmel fel sem tudunk fogni, mégis birtokoljuk: az ingyenes, a feltétel nélküli szeretet képessége. Az Úr pedig ezt üzeni nekünk angyala által: „Íme, hamarosan eljövök. Boldog, aki megtartja e könyv jövendölésének igéit!” 
Urunk, Jézus Krisztus, az Atya Általad a mi kezünkbe helyezte az egész univerzum sorsát, és meghívott arra, hogy a Szentháromság életének részesei legyünk. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy tudatában legyünk keresztény felelősségünknek, és Szentlelkednek engedelmeskedve úgy éljünk, hogy beléphessél családunkba, a társadalomba, a politikába, a környezetvédelembe, s így rajtunk keresztül jelen lehessél ebben a világban, és eljöhessen Isten országa, a Te boldogító, örök uralmad. 

Jel 20,1-4.11 – 21,2 
Ekkor láttam, hogy egy angyal száll le az égből, akinél a mélység kulcsa volt, és kezében egy nagy lánc. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, aki az ördög és a sátán, és megkötözte őt ezer esztendőre. Levetette őt a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy ne csábítsa el többé a nemzeteket, amíg el nem múlik az ezer esztendő. Azután el kell oldozni, de csak rövid időre. Majd székeket láttam, és azoknak a lelkei foglaltak helyet rajtuk, és kaptak ítélő hatalmat, akiknek fejüket vették a Jézusról való tanúságtétel és Isten igéje miatt, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képmását, sem bélyegét nem vették homlokukra vagy kezükre, és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig. Aztán láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt, akinek tekintetétől menekült a föld és az ég, és nem volt hely számukra. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsik a trón előtt állnak, és a könyveket kinyitották. Egy másik könyvet is kinyitottak, amely az élet könyve. A halottakat megítélték azokból, amik tetteiknek megfelelően a könyvbe voltak írva. (...) A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették: ez a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették. Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. 
Lk 21,29-33 
Példabeszédet is mondott nekik: „Nézzétek a fügefát és a többi fát. Amikor kifakadnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony, mondom nektek: el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” 

Valóban a vigasztalások könyvét olvassuk, mely a történelemnek azokat a legmélyebb rugóit tárja fel, melyek túl vannak a történelemtudomány kutatási területén, melyek az ember pszichéjén és tudattalan világán keresztül hatnak, de sátáni mélységekből származnak. A gonoszság erői azonban elbuktak már, csak a fővezér van még hátra, a sátán, aki Isten kutyájaként, hosszabb-rövidebb pórázra eresztve mindig ott ólálkodik az ember nyomában az egész történelem folyamán. Most leláncolják ezer esztendőre, vagyis a messiási időkre, mely a vég beköszönte előttig tart. 
Ez a messiási korszak, amelyben most élünk. Aki hisz és megkeresztelkedik, már a feltámadás világában él, s belépett az ezeréves uralomba. Üdvösségtörténetileg ez a lelki feltámadás ideje. Az ezres szám nagyon sokat jelent, akár millió évet is. Ebben az ezeréves uralomban még kísértéseknek vagyunk kitéve, még leselkedik ránk a gonosz, de Isten ellenségei egyre fogynak. Olyan ez, mintha sok feldühödött harapós kutya elől szaladnánk, és időről időre hátrapillantva azt vennénk észre, hogy sorra lemaradoztak. Micsoda öröm ez! Már csak egyetlen ellenség maradt: a testi halál, de már ennek is meg vannak számlálva napjai. Mire az Úr ítéletre érkezik, ez is megsemmisül. Olyan világ felé haladunk, amelyben lassan felkel az örökkévalóság Napja, az örök sabbat, vagy ahogy mi, keresztények mondanánk, az örök vasárnap. 
Urunk, Jézus Krisztus, segíts kegyelmeddel, hogy minden ellenkező látszat és tapasztalat ellenére átérezzük, hogy Ellenségünk már legyőzetett, és a Te győzelmed részesei vagyunk. Add meg, kérünk, hogy bár most még tele vagyunk szorongással, félelemmel, árnyakkal, és legnagyobb keserűségünkre belénk mardos még a bűn is, kétség nélkül tudjuk, hogy ez nem lesz mindig így, és bizalommal várjuk azt a napot, mikor a történelem véget ér, s eljössz dicsőséggel és hatalommal, hogy örökre megszabadíts minket minden ellenségünktől.

Jel 18,1-2.21-23;19,1-3.9a 
(...) Egy erős angyal követ vett föl, olyat, mint egy nagy malomkő, a tengerbe dobta, és ezt mondta: „Ilyen erővel döntik le Babilont, azt a nagy várost, és többé már nem találják meg! A hárfások, zenészek és fuvolások hangja és harsona nem hangzik fel többé benned; semmiféle művészet mestere nem található többé benned, és malom zörgése nem hallatszik többé benned; és lámpavilág nem fénylik többé benned, és a vőlegénynek és menyasszonynak szava nem hangzik fel többé benned, mert kereskedőid a föld fejedelmei voltak, s a te varázslataid miatt jutott tévútra minden nemzet. Ezek után mintha nagy sokaság hangját hallottam volna az égben: „Alleluja! Üdv, dicsőség és hatalom a mi Istenünknek, mert igazak és igazságosak az ő ítéletei, mert ítéletet mondott a nagy parázna asszony fölött, aki paráznaságával megrontotta a földet, és számon kérte szolgáinak vérét a kezéből!” Azután pedig ezt mondták: „Alleluja! És a füstje felszáll örökkön-örökké!” Ekkor így szólt hozzám: „Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzős lakomájára!” Majd ezt mondta nekem: „Ezek Isten igaz igéi.” 
Lk 21,20-28 
Amikor pedig látjátok, hogy seregek veszik körül Jeruzsálemet, tudjátok meg, hogy elközelgett az ő pusztulása. Akkor akik Júdeában vannak, fussanak a hegyekbe. Az ott lévők költözzenek ki, és akik vidéken vannak, ne menjenek oda. Mert a bosszúállás napjai ezek, hogy beteljesedjen mindaz, ami meg van írva. (...) Jelek lesznek akkor a napban, a holdban és a csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a földkerekséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Mikor pedig ezek elkezdődnek, húzzátok ki magatokat és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” 

Ünnepélyes pillanat ez: lelepleződik a gonosz, végre mindent világosan lehet látni. Nyilvánvaló lett, hogy a nagy birodalomban ördögi hatalom lakott. A történelem eddigi nagy világbirodalmairól is sorra kiderült, hogy ördögi művek voltak, a gonosz eszközül használta a világhatalmi álmokat kergetőket, s kihasználta uralkodási vágyukat, elvakult önzésüket, hogy saját terveit vigye végbe általuk. Az álarcokat most végre letépik. Ez az egyértelműség Isten ajándéka, és nagy öröm forrása. Míg a földön a nagy Babilon összeomlásának robaja hallatszik, a mennyben felharsan a nagy sereg hangja: „Alleluja!” Ez a győzelmi kiáltás a vasárnapi szentmise liturgiáját visszhangozza, ahová pedig a zsoltárokból került, s héberül azt jelenti: „Dicsérjétek az Istent!” Mivel titokzatosan benne van Isten neve, melyet Mózesnek nyilatkoztatott ki az Úr, a zsidók szemében ez Isten dicséretének a csúcsa és teljessége. 
Ezért a mindenkori Babilonokkal szemben az Egyház elsődleges feladata, hogy ne hagyjon fel Isten dicséretével. Ám ez a dicséret nem lehet tetszőleges, az éppen divatos zenei áramlatok stílusában komponált, hevenyészett szövegű dalocska, ennek a dicséretnek az Anyaszentegyház ősi örökségéből kell forrásoznia, s csak elsőrendű lehet mind zenei, mind irodalmi szempontból. Hiszen a szentmise is a Szentírásból vett mondatokkal van tele. Milyen szép és mély értelmű a mai Szentlecke zárómondata, melyet minden szentmisén hallunk áldozás előtt: „Boldogok, akiket meghív menyegzős lakomájára Jézus, az Isten Báránya!” 
Urunk Jézus, taníts meg, kérünk, arra, hogy valahányszor részt veszünk a szentmisén, az égi liturgia résztvevői vagyunk, és amikor alleluját éneklünk, az nem egy egyszerű ének, liturgikus díszítőelem, hanem világot formáló erő. Segíts kegyelmesen, hogy a szentmisén ne önkifejezésre törekedjünk, ne szívünk érzelmeit akarjuk dalba foglalni, hanem min­denekelőtt azt énekeljük, amit az Egyház kétezer éven át megőrzött nekünk, leginkább magát a Szentírás szövegét, a zsoltárokat, s így valóban Téged ünnepeljünk az angyalok és szentek seregével együtt, most és mindörökké.

Jel 15,1-4 
Ekkor egy másik nagy és csodálatos jelet láttam az égben: hét angyalt, akiknél a hét utolsó csapás volt, mert azok által teljesedett be Isten haragja. Akkor egy üvegtenger-félét láttam, ami tűzzel volt vegyítve. Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hárfáival, és éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, Uram, mindenható Isten! Igazságosak és igazak a te útjaid, nemzetek Királya! Ki ne félne téged, Uram, és ki ne magasztalná nevedet? Mert egyedül te vagy szent, hisz minden nemzet eljön és leborul színed előtt, mert ítéleteid nyilvánvalóvá lettek!” 
Lk 21,12-19 
Mindezek előtt pedig kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért. Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: ne gondolkodjatok előre, mi módon védekezzetek. Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket. 

Hosszasan kell szemlélni ezt a képet, az üvegtengert és a rajta álló, éneklő sokaságot. A sok mozgalmas jelenet s a borzalmak sorozata után egy fönséges, nyugodt, végleges békességbe csöndesedett látomás. Ha a viharzó tenger a történelmet jelenti, akkor az üvegtenger a történelem lezárulását és örökkévalósulását. Isten körül azonban mindig üvegtenger van. Ő kezdettől fogva tudja, mikor mi fog történni, s látja a beteljesülést, mégsem ő programozza az embereket, hanem ki-ki szabadon hozza döntéseit, melyek így vagy úgy, de végül mindenképpen Isten előre elhatározott rendelésének megvalósulását szolgálják. Ez a legnagyobb misztériumok egyike. 
Érdemes odafigyelni arra a győzedelmi énekre, melyet azok énekelnek, akik senkit és semmit nem imádtak, egyedül csak az Örökkévalót, s ezért részesültek Krisztus végső győzelméből, melyet a gonoszság felett aratott. Ez az ének Mózesnek, Isten szolgájának és a Báránynak az éneke. A Jelenések könyve csak itt említi Mózes nevét, s nem véletlenül, hiszen Mózes éneke az ószövetségi Szentírás egyik legrégibb szövege, amely felidézi a nagy exodust, Izraelnek Egyiptomból való kivonulását. A Jelenések könyvében több helyütt felfedezhetjük az akkori kivonulással való párhuzamot, a két eseménysor közötti szerkezeti hasonlóságokat. Az Apokalipszis csapásai például az egyiptomi tíz csapásnak felelnek meg, ami azt jelenti, hogy ezek a csapások is Isten népének szabadítását szolgálják, ezek által menti meg az Úr az ő választottait. 
Urunk, Jézus Krisztus, a mi győzelmi énekünk már nemcsak Mózes éneke, hanem a Bárányé is, mert Általad, aki a mi húsvéti Bárányunk lettél, vitte végbe Isten az egész emberiség végleges megszabadítását. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy amint az egyiptomi kivonulás éjszakáján a bárány vérével megjelölt házakban lakók megmenekültek a haláltól, úgy mi is, akik meg vagyunk jelölve a Te megváltó véreddel, megmeneküljünk az örök haláltól, és a Te győzelmi énekedet énekelhessük országodban örökkön örökké.

Jel 14,14-19 
Ekkor íme, fehér felhőt láttam, és a felhőn az Emberfiához hasonló ült, akinek fején arany korona volt, és a kezében éles sarló. Egy másik angyal jött ki a templomból, és hangos szóval így kiáltott a felhőn ülőnek: „Csapj a sarlóddal és arass, mert eljött az aratás órája, hiszen megérett az aratnivaló a földön!” És a felhőn ülő nekieresztette sarlóját a földnek, és learatta a földet. Ekkor egy másik angyal jött ki az égben levő templomból, neki szintén éles sarlója volt. Az oltártól ismét egy másik angyal jött ki, akinek hatalma volt a tűz felett, és hangosan odakiáltott annak, akinek éles sarlója volt: „Csapj le éles sarlóddal, és szüreteld le a föld szőlőjének gyümölcseit, mert megértek szőlőfürtjei!” Az angyal megindította sarlóját a földre, és leszüretelte a föld szőlőjét, és Isten haragjának nagy borprésébe dobta. 
Lk 21,5-11 
Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: „Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.” Erre megkérdezték őt: „Mester! Mikor fognak ezek bekövetkezni, és mi lesz előtte a jel?” Ő pedig így szólt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: „Én vagyok”, és: „Elérkezett az idő”; de ti ne menjetek utánuk. Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük; de ez még nem a vég.” Azután ezt mondta nekik: „Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. Nagy földindulás lesz több helyen, dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek. 

Aratás és szüret: a végső beteljesedés és számadás képei. Jézus elvetette Isten országának magvait, s eljön az idő, amikor termése beérik. Nem lehet a végtelenségig várni: egyszer lezárul a földi történelem, s mindenki számot ad életéről és tetteiről. Most, amikor még a konkoly együtt növekszik a búzával Isten szántóföldjén, s úgy látszik, messze még az aratás, jó ezt tudatosítani, hogy a végső számadás eget-földet megtisztító, jót és rosszat különválasztó valóságában lássuk a jelent. Mert tudjuk, hogy a konkolyt Jézus megtűri az aratásig, azonban amikor eljön az utolsó nap, különválogatják a konkolyt a búzától, és elégetik. 
És eljön a szüret is, amikor azoknak is be kell szolgáltatniuk a termést, akik addig ellenálltak a szőlősgazda parancsának, akik szolgáit megverték, szeretett Fiát pedig megölték, és kidobták a szőlőből. Ahogy az emberi gonoszság sajtójába vetve préselődött ki Jézus megváltó vére, úgy fogják Isten haragjának sajtójába vetni a gonoszokat is az utolsó napon. Aki nem mosta meg ruháját a Megváltó vérében, annak most kipréselik a vérét. Nem a bosszúvágy szülte fantáziálás ez az üldözött Egyház részéről, hanem az örök jövendő Istentől kinyilatkoztatott képe, minden szépítgetés nélkül. Hiszen Isten szeretetben vet és arat, ültet és szüretel, ám az ő szeretete perzselő tűz és a harag sajtója azoknak, akik szembeszegültek vele. 
Urunk Jézus, ha akartad volna, mindezt kinyilatkoztathattad volna a számok és a tények száraz, racionális nyelvén, de Te inkább ezekkel a titokzatos képekkel üzensz nekünk. A végső napok látomásain keresztül nemcsak az értelmünkhöz, hanem a szívünkhöz, sőt a tudattalan világunkhoz is szólni akarsz. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy engedjük megszólítani magunkat e képek által, hagyjuk, hogy hassanak ránk, s átjárják, átitassák egész lényünket. Segíts, hogy elmerüljünk a Te örök dicsőséged szemléletében, s a mindennapok küzdelmeihez erőt merítsünk a Te győzelmedből, melyet az égi s földi hatalmak és a halál felett arattál.

Jel 14,1-3.4b-5 
Ekkor íme, láttam, hogy a Bárány a Sion hegyén állt, és vele a száznegyvennégyezer, akiknek homlokára volt írva az ő neve és az ő Atyjának neve. Egy hangot halottam az égből, amely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és mint a mennydörgés, s a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfákon játszó hárfásoké. Új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki más nem tudta megtanulni azt az éneket, mint az a száznegyvennégyezer, akik meg vannak váltva a földről. Ezek azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal, mert szüzek. Követik a Bárányt, amerre csak megy; ők megváltást nyertek az emberek közül, zsengéül Istennek és a Báránynak, és a szájukban nem találtatott hazugság, mert szeplőtelenül állnak Isten trónja előtt. 
Lk 21,1-4 
Aztán föltekintett, és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templom perselyébe. Látott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott be. Akkor így szólt: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél. Mert azok mindnyájan a fölöslegükből adtak adományokat; ő pedig a maga szegénységéből odaadta mindenét, amije csak volt: egész megélhetését.” 

Milyen vigasztaló és sokatmondó látomás! A két vadállatnak, akik a sátán csatlósai, a kezében ott a kard, mellyel ölnek és pusztítanak. A Bárány hívei ezzel szemben nem foghatnak fegyvert, mert kard által vész el mindaz, aki kardot ragad. Az ő fegyverük – melynek ellenállhatatlan erejét sokan még az Egyházon belül sem ismerték fel – az Isten imádása, amelyen kívül nincs semmi, amivel győzhetnénk a sátán felett. Az imádkozó, az Istent dicsérő Egyház puszta léte is élő vád a sátán ellen, akinek gonoszsága így lelepleződik. Az éneket nem tudja megtanulni senki más, csak a választottak, mert nem lehet csak úgy tenni, mintha imádnánk az élő Istent, s közben a cselekedeteink gonoszak, hanem csak valóban imádni lehet őt vagy elutasítani. (Simone Weil írja, hogy ha valaki rajong Mendelssohn zenéjéért, attól még ölhet embert, ha azonban a gregoriánt szereti, biztosan nem fog embert ölni.) Az az ember és az a közösség tehát, aki és amely kitart Isten dicséretében, megmenekül a kísértésektől és a bűntől, s részese lesz a Bárány örök győzelmének. 
A száznegyvennégyezer a választott nép tizenkét törzsének tizenkétezer tagját jelenti. A tizenkettő a teljesség, az ezer pedig a végidők száma, s együtt azt a hatalmas tömeget szimbolizálják, melyről a Jelenések egy másik helyén azt olvassuk, hogy akkora, hogy meg sem lehet számlálni. 
Urunk Jézus, lelkünk mélyére rejtjük ezt a látomást, hogy soha el ne felejtsük, amikor szorongattatás, kudarc, keserűség ér bennünket. Újra és újra fel akarjuk idézni szívünkben a képét ennek a ragyogó, Istent dicsőítő seregnek, melynek tagjai közé mi is meghívást nyertünk. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy bálványtalan szívvel énekeljük a Te dicséretedet az Egyház körében, s majdan, amikor magadhoz szólítasz minket, küzdelmes életünk igáját és bűneink terhét lábad elé tehessük, könnytől áztatott gyászruhánkat az üdvözültek hófehér ruhájára cserélhessük, s ha utolsóként is, de beállhassunk e túlvilági sereg boldog soraiba.

2Sám 5,1-3
Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: ,,Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: ,,Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.” Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává.
Kol 1,12-20
Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk, a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön. (...)
Lk 23,35-43
A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt: ,,Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!” A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: ,,Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!” Felirat is volt fölötte: ,,Ez a zsidók királya.” A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: ,,Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!” De a másik leintette ezekkel a szavakkal: ,,Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.” Aztán így szólt: ,,Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.” Ő azt felelte neki: ,,Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!”

Egyre mélyül az örvény a kereszt körül a mai Evangéliumban. Tömegpszichózis? Több: a bűn lavinája, mely elsodorja és maga alá temeti mindazokat, akik ott állnak a kereszt alatt: a főpapokat és írástudókat, a katonákat, az egyszerű járókelőket. A főpapok dühe még csak valahogy érthető, de a római hadsereg katonáinak semmi közük Jézushoz. Csak azért merészkednek a gúnyűzésre, mert főnökük, Pilátus is ezt tette a kereszt fölé helyezett felirattal. De a nép bámészkodása sem ártatlan dolog: aki kíváncsiságból végignézi egy ember szenvedését, haldoklását, perverzebb, mintha vad érzékiségtől fűtve meztelen nőkre leselkedne. S ha ezt másokkal együtt, a részvét, a segíteni akarás legcsekélyebb szándéka nélkül teszi, azzal bűnrészessé válik a gyilkosságban. A bámészkodásból következik a gúnyolódás, s innen már csak egy lépés a káromlás, amit a bal lator is tesz, aki ahelyett, hogy tűrné a jogos büntetést, bűnbakot keres, akin tehetetlen dühét kitöltheti.
De a másik rászól. Kicsoda lehet ez a másik, akiben ilyen csodálatos tisztaság van eltemetve a gyilkosság, vér, piszok vastag rétegei alatt, s most feltör belőle, mint forrás a puszta sivatagban? Kicsoda, aki egymaga képes szembeszállni a már égig érő mocskolódással s megállítani a szennyáradatot? Csend áll be néhány másodpercig – de milyen súlyos, milyen rettenetes ez a csend! Majd Jézus felé fordul, tekintetét keresi és így szól hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz országodba.” És Jézus válaszol neki. Nem a többieknek, a bámészkodóknak, a gúnyolódóknak, nem is a káromlónak, mert azok nem érthetik. Csak egyedül neki, az agóniájában a bűnbánat zsenijévé felnövő jobb latornak mondja: „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban.”
Hálát adunk Neked, Urunk, Jézus Krisztus, ég és föld Királya, akinek a világtörténelemre, sőt az univerzum egészére kiterjedő, egyetemes uralmát ünnepeljük a mai napon, hogy a most olvasott evangéliumi szakaszban kinyilatkoztattad számunkra a Te hatalmad fönséges és felülmúlhatatlan erejét. Köszönjük, hogy nyilvánvalóvá tetted, hogy nincs más név a földön, melyben üdvösségünk lehetne, csak a Te áldott neved, s kérünk, add meg nekünk kegyelmesen, hogy a bűnbánó lator hitével, bizalmával mondhassuk most és halálunk óráján: „Emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz a Te országodba!”

1Jn 3,14-18 

Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. Abból ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért. Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal! 
Lk 6,27-38 
Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. És ha azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva; így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő kegyes a hálátlanokhoz és gonoszokhoz. Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! (...)

Szent Erzsébet földi mércével mérve rövid ideig élt itt a földön, de élete a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem enyésző művét. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani. Élete bizonyság arra, hogy nem az szolgálja osztatlan szívvel az Urat, aki lemond minden földi szeretetről, hanem aki élete minden mozzanatát a szeretet egyetlen hatalmas kalandjának szerves részévé teszi. Az, hogy boldog szerelemben élt férjével, hogy bővelkedett földi javakban, s mégsem csupán gesztusszerűen jótékonykodott, hanem odaadó szeretettel törődött a legszerencsétlenebbekkel, élete vége felé teljes sorsközösséget vállalva velük, földi szempontból nézve érthetetlen, sőt botrányos. Persze, mert mindezt nem pótcselekvésből és nem is lelkiismereti kényszer hatására tette, hanem egyszerűen és természetesen fakadó szeretetmegnyilvánulásként, amely ugyanúgy Krisztus iránti, kora gyermekségétől megmutatkozó bensőséges ragaszkodásából fakadt, mint Lajos iránti hitvesi, baráti és testvéri szeretete. 
Hogy mennyire valódi ez a szeretet, az a próbatételből derül ki: Erzsébet őszinte fájdalommal és keserves sírással gyászolta meg férjét, és – tovább szeretett. Nem süppedt bele gyászába, nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, hanem a kölcsönös szeretet ajándékainak elfogadása után most egészen az ingyenes szeretet gyakorlásának szentelte életét. Lajos tehát életében és halálában egyaránt önmaga fölé emelte és Krisztushoz kötötte, mint ahogy minden körülmények között következetesen a Szeretetet választva ő is Krisztushoz vitte közelebb Lajost egész földi életében, sőt még azon is túl. 
Urunk Jézus, a mi szívünket a sokféle szeretet megosztja, mert mindegyik más és más, olykor egymásnak is ellentmondó gonddal és aggodalommal jár. Árpád-házi Szent Erzsébet közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetünk a szeretet tiszta forrásából fakadjon és afelé mutasson, s az isteni irgalom erőterébe vonja mindazokat, akikkel csak találkozunk.

Jel 10,8-11 
Ekkor hangot hallottam az égből, amint újból szólt hozzám, és azt mondta: „Menj, és vedd át a nyitott könyvet a tenger és a föld felett álló angyal kezéből!” Elmentem az angyalhoz, és mondtam neki, hogy adja nekem a könyvet. Ő azt felelte nekem: „Fogd és edd meg. Keserűvé fogja tenni a gyomrodat, de a szádban olyan édes lesz, mint a méz.” Elvettem a könyvet az angyal kezéből, megettem, és a számban édes volt, mint a méz, de amikor lenyeltem, a gyomrom keserű lett. Ekkor azt mondták nekem: „Ismét jövendölnöd kell a nemzeteknek és népeknek és nyelveknek és számos királynak!” 
Lk 19,45-48 
Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik ott adtak-vettek. Ezt mondta nekik: „Írva van: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek”. Mindennap tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek, de nem tudták módját ejteni, mert az egész nép rajta csüggött és hallgatta őt. 

A Szentírás első és utolsó könyvének horizontja az egész emberiség méreteire tágul. Ádám és Éva nem zsidó és nem keresztény, hanem ember, minden élők atyja és anyja. A Jelenések könyvében feltáruló történelmi tabló pedig – még ha vannak is konkrét, a kereszténység korabeli történelmi helyzetéből magyarázható vonatkozásai – szintén nem egy népről vagy egy vallási közösségről szól csupán, hanem az egész emberiség egyetemes történelmének értelmét nyilatkoztatja ki. 
Ez az egyetemesség, Ádám ivadékainak ez az összetartozása a Szentírásban igen eredeti és önmagában is nagy jelentőségű üzenet. Az emberiség egységét a Biblia előbb fogalmazta meg, mint a biológia tudománya, s a különböző népek egyenrangúságát előbb hirdette, mint a politikusok. (Le is vagyunk maradva ettől a valóságtól a gyakorlatban mind a mai napig.) A kinyilatkoztatás szerint minden ember Isten képmására teremtetett, és minden ember az örök boldogságra rendeltetett, vagyis nincs értékesebb és értéktelenebb faj, nép vagy nemzet. Egyetlen család vagyunk, melynek minden tagja felelős a másikért. Ez az az édes kinyilatkoztatás, amely azonban keserűvé vált, mert a visszautasított isteni szeretet és irgalom a kárhozat valós lehetőségét nyitotta meg a megátalkodott teremtmény előtt. A Teremtés könyve beszél az áteredő bűnről és annak egyetemes hatásáról, s ezt a Jelenések könyve megerősíti, sőt azt is bemutatja, hogy a legtitkosabb bűnünk is az egész emberiséget mérgezi. Egyéni vétkeink, jól palástolt gyűlöleteink rejtett, de összefüggő tenyészete az, amely a történelem folyamán hol itt, hol ott termeli ki magából a háborúkat és népirtásokat. Jaj annak, aki a világ népeihez küldve csak az édességről ad számot, és nem említi a keserűséget! A Jelenések könyvének alapvető örömhíre éppen a kárhozatból való szabadulás lehetősége, ha míg e földön élünk, megtérünk Jézushoz. 
Fölséges Urunk, Jézus Krisztus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy befogadjuk és Szentlelkeddel együttműködve mind jobban érvényre juttassuk életünkben a legnagyobb örömhírt, hogy szentséges megtestesülésed által tagja lettél a nagy emberi családnak, s megváltó haláloddal nem csupán az ősbűn átkától szabadítottál meg, hanem örökre az Atyához kapcsoltál bennünket.