ApCsel 2,42-47
Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. (...) Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.
1Pét 1,3-9
Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával élő reménységre szült újjá minket, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által. (...) Ennek örülni fogtok, ha most szomorkodnotok kell is egy kissé a különféle kísértésekben, hogy hitetek próbája a romlandó aranynál – melyet tűz által próbálnak meg – sokkal értékesebbnek bizonyuljon dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre Jézus Krisztus megjelenésekor, akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét.
Jn 20,19-31
(...) Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.” (...)

Nem kétséges, Tamás miatt, Tamásért jött el Jézus nyolc nap múlva, mert hallotta, amit Tamás mondott a többi apostolnak, és látta gondolatait. Minden megjelenése a személyes szeretet és törődés megnyilatkozása: oly közel került hozzánk feltámadása által szent emberségével is, hogy most is, míg e sorokat olvassuk, fölénk hajol, belép szívünk rejtekébe, hallja, amit másoknak mondunk, figyel arra, hogyan beszélünk róla. Minden érdekli, ami velünk és bennünk történik, mert végtelenül szeret minket. Jobban ismeri gondolatainkat, elhatározásainkat és érzelmeinket, mint mi magunk, s tudja azt is, hol van hitünk gyöngeségének, szeretetünk tökéletlenségének forrása.
A Tamáshoz intézett felszólítás a tapintás érzékének megigazulása, s egy út kezdete, mely az érintésen keresztül vezet a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe. Az érzékek csak utak a megismeréshez, a Krisztussal való találkozás a szellem és lélek dolga. Tamás válasza is erről tanúskodik: miközben az ember Jézust látja maga előtt, az örökkön élő Istent vallja meg, mert amit látott és megértett, az végtelenül felülmúlta várakozását. Hogy ezek után valóban megérintette-e Jézus sebeit, az mellékes: a lényeg, hogy azok szemlélése, lelki érintése nemcsak azt nyilatkoztatta ki számára teljes nyilvánvalósággal, hogy az Úr él, hanem azt is, hogy szereti őt, és hogy ez a szeretet erősebb a halálnál.
Feltámadott Jézusunk, Te boldognak nevezted azokat, akik nem látnak, mégis hisznek. Tudjuk, hogy ha az szolgálna jobban üdvösségünkre, nekünk is megjelennél és megmutatnád sebeid, de Te többé nem földi testedben akarsz jelen lenni köztünk, hanem bennünk akarsz élni a Szentlélek által. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy mi is mindenkor benned legyünk, és Tamás apostolhoz hasonlóan tanúságot tegyünk rólad az Egyház közösségében.

ApCsel 4,13-21
Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” (…)
Mk 16,9-15
Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”

Jézus ellenségeinek csalódniuk kell, ha azt hiszik, el tudják feledtetni, el tudják fojtani azt a szeretetet, melyet az emberiség az Istenemberben megtapasztalt, azt az önmagát igazoló, fönséges, tiszta világot, amelyet az evangéliumban megismert, és azt a jövőt, amelyet Jézus feltámadásában megpillantott. Az emberi hatalom kémhálózata, erőszakszervezetei és fegyveres arzenálja tehetetlen a feltámadás erejével szemben. Sőt: a keresztényüldözések Nérótól kezdve a fasiszta és kommunista diktatúrák egyházellenes törekvéseiig mind a krisztusi hit megerősödését és a kereszténység megújulását eredményezték. Ahol erőszakkal akarják elfeledtetni Jézus Krisztus nevét, ott ragyog fel csak igazán, mert az üldöztetés idején valóban a lényegre figyelünk: Jézus személyére, s minden másnak csak annyiban tulajdonítunk jelentőséget, amennyiben vele összefügg. Ilyenkor nem saját ügyességünkbe, módszereinkbe, intézményeinkbe vetjük bizalmunkat, hanem egyedül Jézus Krisztusba.
Akkor hát kívánjuk magunknak az üldöztetést? Ne örüljünk annak, hogy szabad nyíltan megvallani hitünket, templomba járni, a keresztény értékrend szerint élni és nevelni gyermekeinket, egyházi óvodában, iskolába, járatni őket? A kereszténység minősége nem politikai rezsimek függvénye, hanem a belső hozzáállásé. Akár vallásszabadságban élünk, akár üldöztetésben van részünk, kereszténységünk csak annyiban lehet krisztusi, amennyiben a vele való személyes kapcsolat élteti. Ez pedig lehetetlen anélkül, hogy ki-ki le ne mondana még saját magáról is érette! Csak ez az a kereszténység, amelyen nem vesznek erőt földi hatalmak, de még a pokol kapui sem.
Új életet ajándékozó, feltámadott Jézusunk! Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amikor békességben élhetünk, el ne bizakodjunk és el ne lanyhuljunk, hanem indítsunk önzésünk ellen belső üldözést: vessük alá kemény önmegtagadásnak vágyainkat, érzéseinket, hajlamainkat; mondjunk ellent a hatalom, a gazdagság, a kényelem kísértésének; és egyedül Hozzád ragaszkodjunk, aki az örök haláltól megmentettél minket.

ApCsel 4,1-12
Amíg ők a néphez beszéltek, odajöttek a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok. Ezek bosszankodtak, hogy tanítják a népet, és hirdetik a halálból való feltámadást Jézusban. Kezet emeltek tehát rájuk, és őrizetbe vették őket másnapig, mert már esteledett. De azok közül sokan, akik az igét hallgatták, hittek, úgyhogy a férfiak száma elérte az ötezret. Történt pedig másnap, hogy a vezetőembereik, a vének és az írástudók összegyűltek Jeruzsálemben, velük Annás főpap és Kaifás is, valamint János és Alexander, és ahányan csak voltak a főpapi nemzetségből. Miután középre állították őket, megkérdezték: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?” Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: „Népünk vezetői és ti vének, halljátok! Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.”
Jn 21,1-14
(…) Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert mezítelen volt, és a tengerbe vetette magát. A többi tanítvány pedig tovább hajózott, mert nem voltak messze a szárazföldtől, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és vonták magukkal a halakkal telt hálót. Amikor partra szálltak, égő parazsat pillantottak meg, rajta halat és kenyeret. (…)

Az Úr Jézus pere tovább folytatódik tanítványai életében. Ahogy őt letartóztatták, úgy most az apostolokat is letartóztatják. Egyelőre ugyan szabadon bocsátják őket, de legközelebb már megbotozzák, fogságba vetik, végül meg is ölik őket, akárcsak Mesterüket. Az apostoli Egyház titokzatos, de egyben kézzelfogható módon is újraéli Jézus Krisztus szenvedésének misztériumát a történelem folyamán, egészen a mai napig. Szüleinknek, nagyszüleinknek még élő tapasztalata van arról, hogy valahányszor üldözték, kigúnyolták, fogságba vetették, megverték és halálra ítélték az Egyházat, mindannyiszor új életre támadt: a vértanúk vére magvetéssé lett. Miért gondoljuk, hogy nekünk ki kellene maradnunk ebből? Vajon ránk nem érvényes, hogy a szenvedések közepette ismerjük meg Krisztus feltámadásának erejét?
Hogy legyen elég bátorságunk kitartani az Úr mellett, tekintsünk a két apostolra: Péterre és Jánosra, s kövessük őket. Péter az, aki úgy szereti az Urat, hogy meg sem várja, míg a bárka partot ér, hanem a vízbe ugrik, és siet Jézushoz. A tisztuló szeretet példaképe, aki megsiratja hűtlenségét, és megvallja az Úr iránti szeretetét. János pedig az, akit az Úr szeret, aki elsőként ismeri fel Jézust, aki a legérzékenyebben reagál az Úr szavára és jelenlétére, aki az üres sír és a leplek láttán hisz.
Halálon diadalmaskodó Urunk, Jézus Krisztus, add nekünk azt a kegyelmet, hogy Péterrel együtt készek legyünk megbánni és megvallani bűneinket, kinyilvánítani ragaszkodásunkat, bizonyítani hűségünket, Jánossal pedig élvezni a Te kiválasztó és megkülönböztető szeretetedet, s viszonozni azt a hit, a remény és a szeretet cselekedeteivel. Erősíts meg bennünket, hogy miután János szemével néztünk és felismertünk Téged, s miután Péter bűnbánó szeretetével közeledtünk Hozzád, méltókká váljunk társaiddá válni a szenvedésben és megtapasztalni feltámadásod legyőzhetetlen erejét.

ApCsel 3,11-26
(…) „Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is. Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket, s hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust.” (…)
Lk 24,35-48
Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: „Békesség nektek!” Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. Azután így szólt hozzájuk: „Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”

A Feltámadott teljességgel azonos azzal a Jézussal, aki Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, József mesterségét gyakorolta, majd szóval és tettel hirdette Isten országának örömhírét, s akit elfogtak, halálra ítéltek és keresztre feszítettek. Ez az azonosság keresztény hitünk sarkalatos pontja. Ha a feltámadott és megdicsőült Krisztus csak a fejünkben élne, ha csak az apostolok hitében támadt volna fel, akkor a belé vetett hitnek nem lenne semmi, de semmi értelme!
Jézus maga is érezteti ezt, amikor sebhelyeit mintegy azonosító jelként felmutatja dicsőséges testén. Egyúttal azonban többet is tesz annál, mint hogy személyazonosságát igazolja: kinyilatkoztatást ad arról, hogy testestül-lelkestül van jövőnk, nem csupán a lelkünk él tovább a halál után, hanem testünkre is megdicsőülés és örök élet vár. De még ennél is tovább megy: örök életünk, jövendő dicsőségünk zálogát, saját feltámadott testét kezünkbe is adja az Eucharisztiában. A tanítványok kedvéért evett, hogy eloszlassa félelmeiket, most viszont önmagát adja eledelül, hogy szorongásainkat végleg elvegye. Valahányszor magunkhoz vesszük őt a szentáldozásban, és az Eucharisztia anyagát mulandó testünk asszimilálja, lélekben őhozzá hasonulunk, lelkünk eltelik kegyelemmel, Isten életével, és a jövendő dicsőség zálogát nyerjük.
Félelmünket elvevő, feltámadott Úr Jézus, Te nem ellenünk szóló vádképpen, hanem irántunk való szeretetből őrizted meg megdicsőült testeden a szent sebek helyét. De nemcsak ott, hanem hanem Titokzatos, szent Testeden, az Egyházon is hordozod a sebeket, melyeket a mi bűneink, gyengeségeink, hűtlenségeink ejtettek Rajtad. Add kegyelmedet, hogy amikor az Egyház hibáival, bűneivel szembesülünk, ne ítélkezzünk mások felett, hanem arra az irgalmas szeretetre induljunk, mellyel Te hordozod e sebeket, miattunk és értünk az utolsó napig.

ApCsel 3,1-10
Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban így szólt: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.
Lk 24,13-35
(…) Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

Sokszor az akadályoz meg bennünket a jócselekedetekben, hogy azt hisszük, nekünk nincs semmink, amivel segíteni tudnánk. De miért is gondoljuk, hogy azt kell adnunk, amink nincs? Miért nem adjuk azt, amink van? Van szemünk, hogy észrevegyük, ki az, aki segítségre, vigasztalásra szorul. Van kezünk, hogy felemeljük, hogy segítsünk neki hordani a terhet, amely alatt görnyed. Van időnk, hogy meghallgassuk panaszát, hogy gyógyírt adjunk lelki sebeire. Van szívünk, hogy szeressük.
A szentmise nem a csengetéssel és az introitus éneklésével kezdődik. Hosszú-hosszú út előzi meg, amelyen járva újra meg újra szembetaláljuk magunkat testi-lelki nyomorúságban szenvedő embertársainkkal. Ha nem tekintünk rájuk, ha elmegyünk mellettük, mint a pap és a levita az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, hogyan léphetnénk az irgalmas Isten jelenlétének terébe? Ha úgy lépünk be a templomba, hogy észre sem vesszük azokat, akik a mi segítségünkre várnak, miért csodálkozunk azon, hogy az ünnepek üresek és csalódást okoznak, s a szentmisén szórakozottság, unalom vesz erőt rajtunk? Hiszen hiába léptük át a templom ékes kapuját, ugyanabban a világban maradtunk, ahol addig is voltunk: önzésünk sivár és terméketlen pusztaságában.
Szívünket feltámadásod örömhírével lángra gyújtó Jézusunk, add nekünk kegyelmedet, hogy ne csak a kenyértörésben, hanem még az Emmauszba vezető úton felismerjünk Téged mindazok képében, akiket utunkba vezérelsz, és akikkel jót tehetünk. Add nekünk Péter és János biztató, vigasztaló, megerősítő tekintetét, s a figyelmesség és részvét mindennapi cselekedetein keresztül, melyeket nevedben véghez viszünk, Te magad nyilatkoztasd ki testvéreinknek szereteted hatalmát és újjáteremtő erejét.

ApCsel 2,36-41
„Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!” Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: „Mit tegyünk, férfiak, testvérek?” Péter azt felelte nekik: „Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk.” (…)
Jn 20,11-18
Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: „Asszony, miért sírsz?” Ő azt felelte nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!” Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!” Ekkor Jézus megszólította őt: „Mária!” Erre ő megfordult, és héberül így szólt: „Rabbóní!”, ami azt jelenti: Mester. Jézus azonban így szólt: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki.

Mária Magdolnának elfátyolozták a szemét a könnyek, úgyhogy nem látja meg, hogy Jézus áll előtte. Jézus is sírt földi életében, de ő könnyein át mindig látott bennünket, és megrendültségében is arra figyelmeztette a halott Lázár nővérét, Mártát, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Mária Magdolna azonban önmagát, saját veszteségét siratja. Az Mester holttestéhez való ragaszkodása megakadályozza abban, hogy felismerje az Élőt. Az angyalok láttán nem ijed meg, de nem is örvend, gépiesen felel a kérdésükre, nem vár tőlük sem részvétet, sem segítséget. Néz, de nem lát, „hallja a hangot, érti a szót”, mint Ágnes asszony, de nem fogja fel a szavak értelmét. Akaratán kívül mégis kimondja a titkot, hiszen a feltámadott Úr valóban „elvitte” a halott Mestert – mindörökre.
Nem elég látni és hallani a feltámadott Urat, ez még kevés ahhoz, hogy valóban találkozzunk vele. Egy szó kell, egy személyes néven szólítás, amely minden kétséget kizáróan csak őtőle jöhet, s amely egyben szívünk mélyéig megérint bennünket. Ez az igazi húsvéti esemény! Olyan benső történés, amely semmiféle külső igazolást nem igényel, amely az evidencia villámfényével világít meg mindent. Ilyenben részesült Tamás apostol is, akit az Úr felszólított: „Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet!”, s aki a sebhelyek érintésével már mit sem törődve kiáltott fel, Jézus lábához borulva: „Én Uram és én Istenem!”
Feltámadott Jézusunk, Te minket is a nevünkön szólítasz, egyenként, személyesen. Add, hogy belső érintésedre kilépjünk önsajnálatunkból, a tegnap világához való meddő ragaszkodásunkból, és új, élő kapcsolatba lépjünk Veled. Ne engedd, hogy ki akarjuk sajátítani a Veled való találkozás kegyelmét, hanem segíts, hogy a Tőled kapott isteni jelet úgy őrizzük meg szívünkben, hogy sietünk megosztani testvéreinkkel az örömhírt, amelyet ránk bíztál.

ApCsel 2,14.22-32
Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: „(…) ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: „Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.” (…)
Mt 28,8-15
Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: „Üdv nektek!” Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. Akkor Jézus azt mondta nekik: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.” Amikor elmentek, íme, az őrségből néhányan a városba mentek és hírül vittek a főpapoknak mindent, ami történt. Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: „Mondjátok azt: „A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.” Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket.” Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket.” Ez a dolog el van terjedve a zsidóknál mind a mai napig.

A húsvét előtti utolsó tanácsülés témája Jézus pere volt, s alighogy véget ért az ünnep, ismét csak Jézus miatt kénytelen összegyűlni a főtanács. Az a tanácskozás Jézus elítélésével ért véget, ezúttal pedig feltámadásának hírét akarják elfojtani. Mindkét akció mögött a Mammon képét öltő, gyilkos sátán áll: Jézus kézre kerítéséért Júdásnak fizettek, most a katonákat vesztegetik meg. Minden ott folytatódik, ahol Nagypénteken abbamaradt? Látszólag semmi sem változott: körös-körül az alvó város szellemi-lelki közönye terpeszkedik, a történelem vakon és céltalanul megy tovább a maga útján, hogy maga alá temessen mindent és mindenkit, aki gőgösen azt képzeli, meg tudja változtatni a világ sorsát.
De vajon valóban ez a helyzet? Nézzük csak a sírtól sietve távozó asszonyokat, akiket a Feltámadott a tanítványokhoz küld, azzal az üzenettel, hogy menjenek Galileába. Figyeljük meg Pétert, amint a tizenegy kíséretében, lélekkel és erővel eltelve, hangos szóval tanúskodik Jézus feltámadásáról. Valami mégis megváltozott: gyökeres fordulatot vett a tanítványok élete, akik álmaik csúfos kudarca után megszégyenülve kullogtak haza. Jézus ismét összehívja őket, és küldetést bíz rájuk, mely az egész világhoz szól. A történelem mégsem vak és céltalan többé – Jézus adott neki új irányt és célt, a Feltámadott. És összefoghatnak a gonoszság erői, hogy mindezt megpróbálják elleplezni, bagatellizálni, hitelteleníteni – erőfeszítéseik sorra kudarcot vallanak.
Megdicsőült Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a Veled való húsvéti találkozás új irányt, célt, lendületet adjon életünknek. Segíts kilépnünk az álmos közömbösségből, az alacsony érdekek megvesztegethető kiszolgálóinak sorából, és tedd készségessé szívünket, hogy az élet jó hírét, a feltámadás örömét és békéjét továbbadjuk mindazoknak, akikhez küldesz bennünket.

ApCsel 10,34a.37-43
Akkor Péter beszélni kezdett: „(…) Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt. (…) Fára függesztve megölték őt. De Isten harmadnapon feltámasztotta, s megadta neki, hogy megjelenjen, nem az egész népnek, hanem Isten által előre kijelölt tanúknak, minekünk, akik ettünk és ittunk vele, miután halottaiból feltámadt.” (...)
1Kor 5,6b-8
(…) El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, (...), hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával.
Vagy:
Kol 3,1-4
Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben.
Jn 20,1-9
(…) Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. (...)

Nem úgy tekintünk Jézus Krisztus feltámadására, mint egy múltbéli eseményre, hanem mint a bűnbocsánatban megnyilvánuló folytonos újjáteremtésre. Hiszen a megbocsátás olyan nagy esemény, hogy az életünk értelme függ tőle. Ha nem bocsát meg az, akit szeretünk s akit megbántottunk, a létezés akár az öngyilkosságig menően is értelmét veszti számunkra. Húsvét lényege belső, lényegében láthatatlan történés, mely itt és most érint minket: Jézus szent halálának végtelen érdemeiért megnyílik előttünk az atyai háznak, Isten belső életének ajtaja, Jézusba kapaszkodva kiléphetünk eddigi életünk halotti lepleiből, s a hit által őbelé mint Főbe iktatva az anyag, az ösztönök és az egész világ fölötti uralomban részesülünk.
A választható két Szentlecke mindegyike ezt a tanítást mélyíti el bennünk. „Meghaltatok – olvassuk a kolosszei levélben –, és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben.” Üdvösségünk azon múlik, hogy mennyiben haltunk meg az Istent visszautasító világ számára, illetve mennyiben fogadjuk el és vállaljuk mindennapi életünkben azt az ajándékot, hogy életünk magja: személyiségünk, értelmünk, akaratunk, szabadságunk, szeretetre való képességünk a hit által Krisztussal Isten legbelső életébe lett beágyazva, s ezáltal már a feltámadás lényegét elővételezzük. „Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal!” – írja az Apostol az első korintusi levélben. A Húsvét előtti életből semmi rosszat, alantasat bele ne keverjünk Húsvét utáni életünkbe! Nem arról van szó, hogy mindjárt vétkezhetetlenné kell válnunk, de arról igen, hogy nem alkudhatunk meg többé rosszra való hajlamunkkal. Akkor valóban betölti szívünket Húsvét múlhatatlan ragyogása és békessége, mellyel a mai napon köszönt bennünket a Feltámadott.
Halottaiból feltámadt Úr Jézus Krisztus, hiába keresünk Téged, az örökkön Élőt a holtak között, az üres sírban, a leplek alatt. Kérünk, segíts, hogy e világ nyilvánvaló ürességeinek üzenetét megértve már csak az odafentvalókat keressük, amelyek egyben „idebentvalók” is: a Te halálod és feltámadásod által újjászületett ember szívének örök húsvéti valóságai.

Ter 1,1 – 2,2; Ter 22,1-18; Kiv 14,15 – 15,1; Iz 54,5-14; Iz 55, 1-11; Bár 3,9-15.32 – 4,4; Ez 36,16-17a.18-28; Róm 6,3-11; Mt 28,1-10

A ma éjszakai virrasztás „minden vigíliának anyja”, amelyben kifejezzük állhatatosságunkat és hűségünket az élő Isten iránt. Minden virrasztásnak a legősibb időktől, a katakombák korától fogva ugyanazok az alapelemei: a Szentírás olvasása, zsoltáréneklés és könyörgés az Úrhoz. Ezen az éjszakán is ez a három elem váltakozik az igeliturgia folyamán, ahol a katekumenek még egy gyors, összefoglaló oktatást kapnak megkeresztelkedésük előtt, az Ószövetség könyveit már a feltámadt Krisztus fényében olvasva. Így amikor a teremtés történetét hallgatják, az új teremtésre is gondolnak, melynek Krisztus testben való feltámadása által ők is részesei lesznek; amikor az Egyiptomból való kivonulásról hallanak, tudatosítják, hogy ezen az éjszakán vezeti ki őket az Úr a bűn fogságából, a Vörös-tengeren, azaz saját vérén át az ígéret földjére, az Egyházba; Izajás és Ezekiel próféta jövendölései pedig eszükbe juttatják a szentségeket, amelyek az új, istenfiúi életet táplálják majd bennük. 

De nemcsak a keresztelendőknek, hanem nekünk, régebben „beavatottaknak” is évről évre újabb ajándékokat tartogat ez az éjszaka, amely olyan, mint egy titokzatos emmauszi út, ahol a feltámadt Krisztus csatlakozik hozzánk, és Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagya-rázza, ami az Írásokban őróla szól, hogy mind teljesebb megértésre jussunk, nemcsak értel-münkkel, hanem szívünkkel is felfogva szavát: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiás-nak, hogy bemehessen dicsőségébe?”

Hálát adunk Neked, feltámadott Urunk, ezért a szent éjszakáért, melynek közepén az emmauszi tanítványok boldog és megrendítő ráismerésével ülhetünk asztalodhoz, de nem kell visszasietnünk Jeruzsálembe, mert a szentmisén abban az apostoli közösségben vagyunk, ahol Péter vezetésével már teljessé vált a hitvallás. Áraszd ránk, kérünk, bőségesen Húsvétod kegyelmeit, s tégy minket feltámadásod hiteles tanúivá az emberek között.

Az Úr sírban nyugvásának napja Isten igéje nélküli nap: ma nincs szentmise, nem hangzik fel az Evangélium sem, helyette Isten Szentlelke a csönd által szól hozzánk. Jézushoz az Atya akkor szólt utoljára a földön, amikor lelke megrendült a szenvedések keserű árnyékától, és majd szól hozzá a most következő éjszakán a 2. zsoltár szavával: „Fiam vagy te, ma szültelek téged” – és erre a szóra a sírban fekvő test megdicsőül: romolhatatlan, örökkévaló, átistenült test lesz. E két szó között azonban ott van a csönd, a bezárult ég félelmetes hallgatása.
Meg kell tanulnunk elviselni ezt az édes-rettenetes némaságot, amely ott feszül két nekünk szóló isteni ige, szívünket megérintő prédikáció, de a kölcsönös szeretet mennyországát feltáró két emberi találkozás között is. Kibírni ezt a megmagyarázhatatlan csöndet, amely újra meg újra belemerít minket Krisztus halálának, sírban nyugvásának és az alvilágba való leszállásának misztériumába: ez a szeretet ára. A szenvedélyesen hűséges bizalom megnyilatkozása, hogy Isten nem azért hallgat, nem azért nem avatkozik közbe, mert elfordult tőlünk vagy megfeledkezett rólunk, hanem mert – ahogy szent Fiával is tette – isteni életébe akar egyre jobban belenöveszteni minket.
Úr Jézus Krisztus, sírban nyugvásod és az alvilágba való leszállásod titkán elmélkedve arra kérünk, hogy a szeretet jeleit a jelenbe hozó emlékezés és az új jelre való bizalomteli várakozás által taníts meg minket kitartani a jelzésnélküliség ijesztő csöndességében. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Téged követve egyszer s mindenkorra az Atyára bízzuk életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját, s így Veled együtt beléphessünk az örök Sabbat fönséges nyugalmába.

 Iz 52,13 - 53,12

Íme, sikert arat szolgám, magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz. Amint sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje, alakja nem hasonló az emberek fiaihoz, úgy ámulatba ejt majd sok nemzetet, királyok fogják be előtte szájukat, mert olyat látnak, amiről nem beszéltek nekik, és olyat vesznek észre, amiről nem hallottak. ,,Ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét.’’ Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Sanyargatás és ítélet után vitték el; és sorsával ki törődik? Mert kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Istentelenek között adtak sírt neki, és gazdag mellett, amikor meghalt, bár nem követett el erőszakot, és nem volt álnokság a szájában. De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza. Ezért osztályrészül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár.

Zsid 4,14-16;5,7-9

Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre. Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.

Jn 18,1 - 19,42

Miután Jézus ezeket elmondta, kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra, ahol volt egy kert; oda ment be ő és a tanítványai. Ismerte azt a helyet Júdás is, aki elárulta őt, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival. Júdás tehát, miután magához vett egy csapatot, s a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, odament lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel. Jézus pedig, aki tudott mindent, ami várt rá, eléjük ment, és megkérdezte tőlük: ,,Kit kerestek?’’ Azt felelték neki: ,,A Názáreti Jézust.’’ Ő azt mondta nekik: ,,Én vagyok.’’ Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: ,,Én vagyok’’, meghátráltak és a földre estek. Erre ismét megkérdezte őket: ,,Kit kerestek?’’ Azok pedig azt mondták: ,,A Názáreti Jézust.’’ Jézus megismételte: ,,Mondtam nektek: Én vagyok! Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni!’’ Be kellett teljesednie az igének, amelyet mondott: ,,Akiket nekem adtál, azok közül senkit sem vesztettem el.’’ Mivel Simon Péternek volt egy kardja, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. A szolga neve Malkusz volt. Jézus erre azt mondta Péternek: ,,Tedd a hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki a poharat, amelyet az Atya nekem adott?’’ Ekkor a csapat, a parancsnok és a zsidók poroszlói elfogták Jézust, és megkötözték őt. Először Annáshoz vitték, ő ugyanis apósa volt Kaifásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kaifás volt az, aki azt a tanácsot adta a zsidóknak: ,,Jobb, ha egy ember hal meg a népért’’. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal a főpap udvarába, Péter pedig az ajtón kívül állt. Kiment tehát az a másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, szólt az ajtónálló szolgálónak, és bevezette Pétert. Akkor az ajtónálló szolgáló azt mondta Péternek: ,,Nem vagy te is ennek az embernek a tanítványai közül való?’’ Ő azt felelte: ,,Nem vagyok!’’ Ott álltak a szolgák és poroszlók, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt velük, és melegedett. A főpap eközben tanítványairól és tanításáról kérdezte Jézust. Jézus azt felelte neki: ,,Én nyíltan beszéltem a világnak, mindig a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahova a zsidók mindnyájan összegyűlnek, és titokban semmit sem mondtam. Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme, ők tudják, mit mondtam.’’ Amikor ezeket mondta, az ott álló poroszlók egyike arculütötte Jézust, és így szólt: ,,Így felelsz a főpapnak?’’ Jézus azt felelte neki: ,,Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?’’ Akkor Annás elküldte őt megkötözve Kaifás főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt és melegedett. Valaki azt mondta neki: ,,Ugye te is az ő tanítványai közül való vagy?’’ Ő azonban letagadta: ,,Nem vagyok!’’ A főpap egyik szolgája, rokona annak, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: ,,Nem téged láttalak vele a kertben?’’ Péter pedig ismét tagadta, és nyomban megszólalt a kakas. Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus ment ki hozzájuk, és megkérdezte: ,,Miféle vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen?’’ Azt felelték neki: ,,Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe.’’ Erre Pilátus azt mondta nekik: ,,Vegyétek át ti őt, és ítéljétek el a törvényetek szerint.’’ A zsidók azt felelték neki: ,,Nekünk senkit sem szabad megölnünk.’’ Ez azért történt, hogy beteljesedjék Jézus szava, amelyet mondott, jelezve, hogy milyen halállal fog meghalni. Ismét bement tehát Pilátus a helytartóságra, hivatta Jézust, és megkérdezte őt: ,,Te vagy-e a zsidók királya?’’ Jézus azt felelte: ,,Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?’’ Pilátus ezt válaszolta: ,,Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a főpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?’’ Jézus azt felelte: ,,Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.’’ Pilátus erre megkérdezte: ,,Tehát király vagy te?’’ Jézus azt felelte: ,,Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.’’ Pilátus erre így szólt: ,,Mi az igazság?’’ Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: ,,Én semmi vétket sem találok őbenne. Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?’’ Erre ismét így kiáltoztak: ,,Ne ezt, hanem Barabást!’’ Barabás pedig rabló volt. Akkor Pilátus elfogatta Jézust és megostoroztatta. A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: ,,Üdvözlégy, zsidók királya!’’ És arculverték őt. Pilátus újra kiment, és azt mondta nekik: ,,Íme, kihozom őt nektek, hogy megtudjátok, hogy semmi vétket sem találok benne.’’ Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. Ő pedig azt mondta nekik: ,,Íme, az ember!’’ Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: ,,Feszítsd meg, feszítsd meg!,, Pilátus így szólt: ,,Vegyétek át ti őt, és feszítsétek keresztre, mert én nem találok vétket benne.’’ De a zsidók így szóltak: ,,Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!’’ Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, még jobban megijedt. Újra bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézustól: ,,Honnan való vagy te?’’ Jézus azonban nem adott neki feleletet. Ezért Pilátus azt mondta neki: ,,Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek?’’ Jézus azt felelte: ,,Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne.’’ Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy elbocsássa őt. De a zsidók így kiáltoztak: ,,Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak.’’ Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet kövezett udvarnak neveznek, héberül meg Gabbatának. A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra. Így szólt a zsidókhoz: ,,Íme, a ti királyotok!’’ De azok így kiáltoztak: ,,El vele, el vele, feszítsd meg őt!’’ Pilátus megkérdezte tőlük: ,,A királyotokat feszítsem meg?’’ A főpapok azt felelték: ,,Nincs királyunk, csak császárunk!’’ Akkor aztán kezükbe adta őt, hogy feszítsék meg. Azok átvették Jézust. Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a kereszt fölé helyeztette. Ez volt ráírva: ,,A Názáreti Jézus, a zsidók királya.’’ Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: ,,Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: ,,A zsidók királya vagyok''!’’ Pilátus azt felelte: ,,Amit írtam, azt megírtam!’’ A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták a ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Ezért azt mondták egymásnak: ,,Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen!’’ Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás, amely így szól: ,,Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek’’. A katonák tehát ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: ,,Asszony, íme, a te fiad!’’ Azután azt mondta a tanítványnak: ,,Íme, a te anyád!’’ És attól az órától magához vette őt a tanítvány. Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: ,,Szomjazom!’’ Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: ,,Beteljesedett!’’ És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki ezt látta, tanúságot tett róla, és igaz az ő tanúsága. Ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: ,,Csontját ne törjék össze’’. Egy másik Írás pedig azt mondja: ,,Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak’’. Ezek után pedig az arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, de a zsidóktól való félelmében csak titokban, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Elment tehát és levette a testet. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, s mirha- és áloé-keveréket hozott, körülbelül száz fontot. Fogták tehát Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsruhákba göngyölték, ahogy a zsidóknál temetni szokás. Azon a helyen, ahol felfeszítették őt, volt egy kert, és a kertben egy új sírbolt, amelyben még senki sem feküdt. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületnapja miatt oda helyezték Jézust.

Nagypénteken bizonyos értelemben az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel. A Golgota hegyéről tekintve rá életünk titokzatos vonulataira mindent, ami eddig történt és ami ezután fog történni velünk, végre helyes arányaiban és igaz valóságában láthatunk. A kereszten függő Jézus ugyanis pontosan középen van az ég és a föld között. Felülről, Isten felől nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.

A ma esti, drámai erejű szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amely szerint Jézus halálának pillanata a beteljesedés és a megdicsőülés órája, a keresztre való feltekintés pedig a megmenekülés, vagyis az üdvözülés pillanata számunkra: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” Szent Jánosnál a keresztfa kimeríthetetlenül gazdag szimbólum, amely kapcsolatban áll a Szentírás első és utolsó könyvében megjelenő élet fájával és a bűnbeesés történetében szereplő tudás fájával egyaránt. Az őskígyó a tudás fájánál marta meg az embert halálos harapással – a kereszt pedig az új tudás fája, melynek gyümölcse Krisztus, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk, halálával és feltámadásával pedig halál helyett életet szerzett, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat. Ezért amikor ma az úrfelmutatás helyén a Szent Kereszt felmutatása és leleplezése történik a liturgiában, ennek mintegy konszekrációs értéke, a Szentlélekben lelkünket újjáteremtő ereje van.
A kereszt gyötrelmeit örök javunkra fordító Úr Jézus Krisztusunk! Megrendült lélekkel hódolunk Előtted, s néma leborulásunkkal, a szent keresztedre való feltekintésünkkel és az érintéssel, mellyel kereszten függő testedet illetjük, minden szónál mélyebben megvalljuk, hogy Tieid vagyunk. Szítsd fel bennünk üdvösségszerző keresztáldozatod kegyelmeit, segíts megújítanunk Isten utáni vágyunkat, Irántad való odaadásunkat, a visszavonhatatlan igent megváltó szeretetedre, hogy a maga teljességében, megszorítások és megalkuvások nélkül vállaljuk a bűnön és halálon diadalmaskodó krisztusi életet.

Kiv 12,1-8.11-14

Akkor az Úr azt mondta Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: ,,Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen! Ugyanezen szabály szerint kecskegidát is vehettek. Aztán tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfogyasztják. A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával! Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről-nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!
1Kor 11,23-26
Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ,,Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!’’ A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: ,,Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!’’ Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.
Jn 13,1-15
A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a kendővel, amely a derekára volt kötve. Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: ,,Uram, te mosod meg az én lábamat?’’ Jézus azt felelte neki: ,,Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.’’ Péter erre így szólt: ,,Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!’’ Jézus azt felelte neki: ,,Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.’’ Akkor Simon Péter ezt mondta: ,,Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!’’ Jézus azt felelte: ,,Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.’’ Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: ,,Nem vagytok tiszták mindnyájan.’’ Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: ,,Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: ,,Mester'' és ,,Uram'', és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.

Az a tény, hogy a lábmosást a nagycsütörtöki szentmisében, az Eucharisztia erőterében jelenítjük meg, kiemeli e két cselekmény ontológiai mélységű összetartozását. Hogy amint a kenyér és a bor nem csupán Jézus halálára emlékeztető szimbólum, hanem Urunknak a minket az ő áldozatában részesítő valóságos teste és vére, úgy a lábmosás sem csak úgy általában a szolgálatra adott szép, erkölcsi tanítást hordozó példa, hanem reveláció: az isteni szeretetnek minden emberi elképzelést felülmúló kinyilatkoztatása. Jézus itt az Atya egyetlen igazi képe – ahogy ezt Fülöpnek ki is mondja –, úgyhogy Péternek is meg kell értenie, hogy tiltakozásával magának Istennek a közeledését utasítaná vissza, s ugyanakkor hogy a hangsúly nem a kiterjedésen, hanem az irányultságon van. Azzal, hogy a rabszolga szerepét felvéve lehajol a lábunkhoz, Jézus Isten benső lényegét nyilatkoztatja ki, az alázatos szeretet hatalmát, amely valójában nem más, mint képesség a másik ember megmentésére, örök üdvösségének szolgálatára.
Ez a kinyilatkoztatás egyben normatív minta is arra vonatkozóan, hogy az utolsó vacsora asztalánál csírájában létrejövő Egyháznak hogyan kell élnie, hogyan kell a világban jelen lennie. Amikor ma a pap felemeli az Úr szent testét és vérét, majd megismétli Jézus szavait: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”, vegyük észre, hogy e szavak figyelemre méltóan rímelnek a lábmosás végén mondott jézusi utasításra: „Példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek!”
Urunk, Jézus Krisztus, Te Nagycsütörtök estéjén az Atya nevének megdicsőítésére és a mi megmentésünkre mondtál igent, amikor az utolsó vacsorán szereteted legnagyobb jelét adtad a lábmosásban és az Eucharisztiában. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy példádat követve és áldozatodból újra meg újra erőt merítve mind készségesebbé váljunk a ránk bízottak üdvösségének szolgálatára.

Iz 50,4-9a
Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét, hogy támogatni tudjam szóval a fáradtat. Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam, mint a tanítványok. Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám! Íme, az Úristen megsegít engem, ki mondhat bűnösnek? Íme, mindnyájan szétfoszlanak, mint a ruha, moly emészti meg őket.
Mt 26,14-25
Ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és azt mondta nekik: „Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek?” Azok megígértek neki harminc ezüstöt. Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt. A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz és azt mondták: „Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát?” Ő azt felelte: „Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: »A Mester üzeni: Az időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a húsvétot.«” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. Miközben ettek, így szólt: „Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.” Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. (…)”

Kétféle előkészület zajlik egymással párhuzamosan a mai Evangéliumban: Jézus elfogatásának és perének előkészítése, ahol diadalt ül az emberi gonoszság, illetve az utolsó vacsoráé, ahol Jézus szeretetének legnagyobb jelét készül adni. S e kétféle készület végső soron ugyanabba az irányba, a kereszt felé mutat, arra az eseményre irányul, amely emberi oldalról kivégzés, gyilkosság, Jézus felől nézve azonban az emberiség bűneiért felajánlott engesztelő áldozat.
A kétfajta előkészületnek megvannak a külső mozzanatai, de fontosabbak a belsők, amelyek a szívek mélyén születnek. Jézus ellenfelei szívének gondolatait az irigység, féltékenység, szűkkeblűség, keményszívűség, harag, gyűlölet és megátalkodottság irányította, Jézus szívében pedig egyszerre van fájdalom és öröm. Fájdalom, mert el kell hagynia ezt a világot, s azokat, akiket szeretett. Fájdalom, mert még előbb azok fogják elhagyni őt. Fájdalom az emberi gonoszság és bűn miatt, amely mint zúgó örvény készül elnyelni őt. Fájdalom, amely a vajúdó asszony fájdalmaihoz hasonlatos, s amelyet felvált az öröm, mert ember született a világra. Öröm, mert az Atya akaratához mindvégig hűséges maradt. Öröm, mert együtt lehet azokkal, akik kitartottak mellette, s átadhatja nekik legnagyobb ajándékát, amelyet most még nem értenek ugyan, de elfogadják és átveszik, s majd később meg is értik. Öröm, mert bár küldetése látszólag kudarcot vallott, ezen az estén titokzatos, minden emberi elképzelést messze felülmúló módon kinyilatkoztathatja azt, amiért e világra jött.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy még mielőtt szenvedni indultál volna és meghaltál volna értünk a kereszten, asztalhoz ültél tanítványaiddal, hogy szereteted végső kinyilatkoztatását add nekik. Ebből az egyetlen vacsorából él azóta is a világ, s születik meg a mennyország, az a menyegzős lakoma, amelynek asztalához mi is meghívást kaptunk a Te drága véred árán. Ne engedd hát, Urunk, hogy hitvány módon eláruljunk Téged, hanem add, hogy szent misztériumaidban részesedve a Te hűséges tanúid legyünk a világban.

Iz 49,1-6
Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” De én azt mondtam: „Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél.” Most pedig így szól az Úr, aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott engem, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izrael hozzá gyűljön; mert becses vagyok az Úr szemében, és Istenem lett az én erőm; ezt mondta: „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”
Jn 13,21-33.36-38
Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: „Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem.” A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keble felé hajolva foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: „Ki az, akiről beszél?” Az odahajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az?” Jézus azt felelte: „Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom.” Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: „Amit teszel, tedd meg gyorsan!” Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. (…) Júdás pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. (…)

Tegnap, ma és holnap Júdás az Evangéliumok „főszereplője”. Valójában azonban nem igazi szereplő, csak a sötétség hatalmának eszköze, akiben jól végigkövethető a gonoszság feltartóztathatatlan mechanizmusa. Egyben intés is mindannyiunknak, amely ijesztő lehetőségre hívja fel figyelmünket. A tegnapi Evangéliumban Júdás okvetetlenkedő megjegyzése még csak egyszerű ünneprontás volt, amikor rosszindulatát és irigységét egy nemes ügyre való hivatkozással leplezte. Jézus tapintatos válaszában megvédte Máriát – akárcsak egy más alkalommal nővérével, Mártával szemben –, ugyanakkor azonban már előre jelezte saját halálát, amikor temetéséről beszélt. Távoli figyelmeztetés volt ez Júdásnak, aki azonban nem hallgatott rá.
A mai Evangéliumban Jézus a bemártott falatot nyújtja Júdásnak. Ez a gesztus mintegy az utolsó figyelmeztetés, még egy végső lehetőség felkínálása. Júdás elveszi a falatot, de mindjárt belészáll a sátán. Ez azt jelenti, hogy véglegesen döntött: utoljára is elutasítja a felé nyújtott kezet. Jézus ezt látva szólítja fel: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Ezzel is kifejezésre juttatja, hogy nem tehetetlen elszenvedője, hanem irányítója az eseményeknek: elfogatása, megkínzatása és halála csak akkor következik be, amikor ő kinyilvánítja, hogy „elérkezett az óra”. A holnapi Evangéliumban Máté evangélista Júdás és a főpapok alkujáról is beszámol. És Jézus arról beszél, hogy most dicsőül meg az Emberfia. Ahol látszólag a sötétség, a gonoszság diadalmaskodik, ott Jézus már azt is látja, hogy hogyan teljesedik be Isten örök terve, szent akarata.
Urunk Jézus, add, hogy elmerüljünk a Te küldetésed csodálatos beteljesedésének szemlélésében. Taníts meg minket arra a lelkületre, melyet a kinyilatkoztató Szentlélek az Úr szolgájáról szóló, Izajás könyvéből vett három énekben feltárt nekünk. Taníts meg a látszólagos vereség által győzedelmeskedni a gyűlölet erői fölött, úgy, hogy egyszerre jusson érvényre életünkben az Atya akaratához való hűség és az emberek iránti, vértanúságig menő szeretet.

Iz 42,1-7
Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek. Nem kiált, nem emeli fel hangját, és nem hallatja az utcán. A megroppant nádszálat nem töri össze, és a kialvó mécsbelet nem oltja el; hűségesen visz igazságot. Nem alszik ki, és nem roppan össze, míg igazságot nem tesz a földön; és tanítására várnak a szigetek. Ezt mondja az Isten, az Úr, aki az eget teremtette és kifeszítette, aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad; aki leheletet ad a rajta levő népnek, és lelket a rajta járóknak: „Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává, hogy megnyisd a vakok szemét, kihozd a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétségben ülőket.”
Jn 12,1-11
Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott halottaiból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával. Erre tanítványai közül az egyik, az iskarióti Júdás, aki árulója lett, így szólt: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek?” Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta. Jézus ekkor így szólt: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára megőrizze azt. Mert a szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.” (…)

Jézusra nézni, őt szemlélni – ez vezet be a Nagyhét és a Szent Háromnap titkába. Ismét Máriától kell tanulnunk, aki újra csak példát ad nekünk, hogyan figyeljünk az egy szükségesre. Az ő ingyenes, pazarlóan nagylelkű szeretete méltó egyedül ahhoz a túláradó tékozló szeretethez, amelyet Isten Fia irántunk tanúsított. Az ő csendes, háttérbe húzódó, ugyanakkor ünnepet rendező lelkülete illik ahhoz a misztériumhoz, amelynek megünneplésére készülünk. S az ő tiszteletteljes, alázatos hódolata jár annak, aki áldozat lett értünk, hogy elvegye bűneinket.
Ez a néhány nap az igazi keresztény lelkigyakorlat. Olyan lélekkel kell készülnünk rá, mintha életünk utolsó Húsvétját ünnepelnénk itt a földön. Félre kell tennünk a legnemesebb ügyeket, legfontosabb feladatokat is, háttérbe szorítani az emberi szempontokat, és szemünket Jézusra függeszteni. Új evangelizációról beszélünk és a sokféle ínségről, amelyet nem nézhetünk tétlenül. Közben megfeledkezünk arról, hogy mindenekelőtt önmagunk evangelizációjára kell gondot viselnünk, s erre nincs jobb alkalom, mint az Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumaiban való elmélyülés. Júdás esete figyelmeztet arra, hogy a szegények ügyének felkarolása könnyen puszta ürüggyé válhat, ha csupán a szegényeket nézzük, és nem Jézust. Csak az, aki őt szemléli, láthatja meg jól az emberi ínséget is, mert benne látja a szegényeket, s őt látja bennük. Csak az ismerheti fel a szegényekben Krisztust, aki már elég sokat szemlélte őt kizárólagos figyelemmel, mint oly sokan a szentek közül.
Urunk Jézus, ne hagyd, hogy becsapjuk magunkat: Hogy is hirdethetnénk szóval és tettel, egész életünkkel az evangéliumot, ha nem hagyjuk, hogy előbb bennünket járjon át szívünk mélyéig? Mit is tudnánk adni a szegényeknek, a szenvedőknek, a hitetleneknek, ha érzéketlenül megyünk el hitünk legmélyebb titkai mellett? Add kegyelmedet, hogy a most következő napokban szívünk és értelmünk teljes figyelmével Téged szemléljünk, s majd csak a húsvéti misztérium által újjászületve induljunk hirdetni a Te halálodat és feltámadásodat.

Mt 21,1-11
Amikor már Jeruzsálem közelében jártak és odaértek Betfagéhoz az Olajfák hegyén, Jézus előre küldött két tanítványt. Azt mondta nekik: „Menjetek be az előttetek lévő faluba. Mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele egy csikót; oldjátok el, és vezessétek ide hozzám. Ha pedig valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rájuk szüksége, és azonnal el fogja engedni őket. Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az ige, amit a próféta mondott: „Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád; szelíd ő, s szamárháton ül, szamárcsikón, teherhordó állat fián.” A tanítványok elmentek és megtették, amit Jézus parancsolt nekik. Odavezették a szamarat és a csikót, rájuk tették ruháikat, ő pedig felült rájuk. A hatalmas tömeg pedig leterítette ruháit az útra, mások meg ágakat vagdostak a fákról és az útra szórták. A tömeg, amely előtte ment és akik követték, így kiáltoztak: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Amikor bement Jeruzsálembe, az egész város megmozdult. Azt kérdezték: „Kicsoda ez?” A tömeg így felelt: „Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből.”
Iz 50,4-7
(…) De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg.
Fil 2,6-11
(…) Engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.
Mt 26,14 – 27,66
A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése Szent Máté szerint.

Ki hitte volna, hogy Isten másodszor is így jön el? Nem királyi palotában született, hanem a betlehemi istállóban, s nem harci paripán, hanem szelíd kis szamáron vonul be a szent városba. Az állatok szolgálata mellett megjelennek a növények is: a virágok és a friss ágak, melyeket puha szőnyegként eléje terítenek. Az egész föld hódol a Teremtő előtt, a leterített ruhákban pedig az emberi civilizáció és kultúra borul le szerényen a lába elé. És a gyerekek ajkán felhangzik az igazság: ő Dávid Fia, a Messiás, akit Isten megígért az ősatyák és próféták által. A szó szoros értelmében senki soha nem jött és nem is jöhet az Úrnak, vagyis Izrael Istenének nevében, vagyis az ő isteni természetének hatalmával, csak maga Isten, az Isten egyszülött Fia.
Ez a tény szinte elviselhetetlenül éles megvilágításba helyezi a gazdag virágvasárnapi szertartás mozzanatait, úgy, hogy azok minden szándékos hatáskeltés nélkül megrendítenek. Ezért is nincs helye ezen a szentmisén prédikációnak: a liturgia szavai, dallamai és szimbólumai olyan magasságokat és mélységeket közvetítenek, hogy azt a töredékes igehirdetés szavai csak szétdarabolni, elfedni, összemaszatolni tudnák.
Dicsőséges Királyunk, Jézus Krisztus! A mai szentmisében nemcsak a jeruzsálemi tömeggel, hanem az angyalokkal is együtt énekeljük, hogy „Hozsanna a magasságban!” Úgy hangzik ez, mint Karácsony éjszakáján az angyali szózat: „Dicsőség a magasságban Istennek. Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Az angyali világgal együtt dicsőítünk Téged, és kérünk, hogy mai ünnepi bevonulásunk ne érjen véget, hanem vezessen egészen a mennyei Jeruzsálembe, ahol az angyalok és szentek kórusához társulva a Te dicsőségedet zengjük mindörökkön-örökké.

Ez 37,21-28
Így szól az Úr Isten: „Íme, én kiragadom Izrael fiait a nemzetek közül, amelyek közé jutottak, és összegyűjtöm őket mindenünnen, és a saját földjükre vezetem. Egy néppé teszem őket az országban, Izrael hegyein, és egy király uralkodik majd mindnyájuk fölött; és nem lesz többé két nemzet, nem oszlanak többé két országra. Nem fertőzik többé magukat bálványaikkal, utálatosságaikkal és semmiféle gonoszságukkal. Megszabadítom őket minden helyükről, ahol vétkeztek, és megtisztítom őket; akkor ők az én népem lesznek, én pedig az ő Istenük leszek. Dávid, az én szolgám lesz a király felettük, és egyetlen pásztora lesz valamennyiüknek; törvényeim útján járnak majd, és parancsaimat megtartják és megcselekszik. Azon a földön fognak lakni, amelyet szolgámnak, Jákobnak adtam, amelyen atyáitok laktak; rajta laknak majd ők maguk és fiaik, és fiaiknak fiai mindörökké; és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelmük mindörökké. A béke szövetségére lépek velük örök szövetség lesz ez velük; megerősítem és megsokasítom őket, és szentélyemet köztük állítom fel mindörökre. (…)”
Jn 11,45-57
(…) A főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: „Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elpusztítják országunkat és nemzetünket.” Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. (…)

Kaifás véleménye, vagyis hogy „jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért”, egyszerre tükrözi a főpapi párt rómaiaktól való félelmét, a kisszerű csoportérdeket és a szadduceusi teológiai felfogást, mely szerint a szent nép kollektív érdekében az egyes embert akár fel is lehet áldozni. Az evangélista azonban ezeken mind túllépve az isteni üzenetet ismeri fel ebben a mondatban, amelyet Kaifás hivatalánál fogva, mint annak az évnek a főpapja, öntudatlanul kimondott, mintegy megjövendölve, hogy Jézus halála a szent nép megváltásának eszköze lesz.
Jézus önfelajánlása által megvetette az új, örök szentélynek és az új szent népnek, az Egyháznak az alapjait. Megköttetett az új és örök szövetség az ártatlan Bárány, Jézus Krisztus vérében, akit az emberi hitványság adott halálra, de akinek önkéntes áldozata szerezte meg az örök békét Isten és ember között. Így teljesedett be Ezekiel próféta jövendölése, amelyet a messiási időkre vonatkoztatott.
Úr Jézus Krisztus, mielőtt Nagyböjt utolsó hetébe lépnénk s a virágvasárnapi bevonulástól egyenesen a Golgota tetejére kísérnénk Téged, arra kérünk, szítsd fel bennünk a vágyat, hogy szívvel-lélekkel részt akarjunk venni húsvéti misztériumodban. E Húsvét nélkül nem vidíthatna fel az ébredő természet szépsége, a tavaszi nap melengető sugara, mely előcsalogatja a földből a virágokat, a bogarakat és a gyíkokat. Minden szépség hiábavaló lenne, s az élet maga is a halálra szántak tűnő álmodozása volna, ha Te nem adtad volna értünk áldozatul önmagad. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy viszonzásképpen átadjuk magunkat Neked, s együtt épüljünk a Te Titokzatos Testednek templomává, ahol minden halál, minden pusztulás egy új, teljes élet kezdete, mert Te bennünk és közöttünk lakozol örök időkre.

Jer 20,10-13
Mert hallottam sokak rágalmát, rettenetet mindenfelől: „Jelentsétek! Jelentsük fel őt!” Akik barátságban voltak velem, mind bukásomat lesik: „Hátha rá lehet szedni, legyőzhetjük, és bosszút állhatunk rajta!” De az Úr velem van, mint hatalmas hős, ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek; nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel, örök gyalázatuk nem megy feledésbe. Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat, aki látod a veséket és a szívet, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet! Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert megmentette a szegény lelkét a gonosztevők kezéből!
Jn 10,31-42
(…) Jézus azt mondta nekik: „Sok jótettet mutattam nektek az Atyától, azok közül melyik tettért köveztek meg?” A zsidók azt felelték: „Jótettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivel ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus azt felelte nekik: „Vajon a ti törvényetekben nincs megírva: „Én azt mondtam: Ti istenek vagytok?” Ha azokat mondta isteneknek, akikhez az Isten igéje szólt – márpedig az Írás érvényét nem veszti –, miképp mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világra küldött: „Káromkodsz!”, mivel azt mondtam: Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem, de ha cselekszem, akkor, ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy megtudjátok és belássátok, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában.” Erre ismét el akarták őt fogni, de kisiklott a kezük közül. Ezután ismét eltávozott a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott maradt. Sokan jöttek hozzá, és azt mondták: „János ugyan semmi csodajelet sem cselekedett, de mindaz, amit János róla mondott, igaz volt.” És ott sokan hittek benne.

Fokozódó drámaiságnak vagyunk tanúi a János-evangélium olvasásakor, s közeledünk a tetőpont és a végkifejlet felé. Az ellentét Jézus és a farizeusok, írástudók között egyre éleződik, de még ezek a pillanatok is alkalmasak arra, hogy sokan higgyenek Jézusban. Hit, vagy pedig megkövezés – harmadik lehetőség gyakorlatilag nincs (a semlegesség hirdetői gyakran a harcos ellenfeleknél is veszélyesebbek).
Szó és tett kölcsönösen feltételezi egymást: Jézus tetteit nem lehet elválasztani a szavaktól, melyekkel az Atyával egyenlőnek mondotta magát, hiszen a csodák ennek hitelesítői, alátámasztói, kézzelfogható bizonyítékai. Ezért is mondja „Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek!” Láttuk, hogyan fogadták Jézus ellenfelei a csodatetteket, amelyeket most nem vitatnak: amikor nem maradt más, azzal vádolták, hogy Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket. Ha a tetteket valóban a maguk értéke szerint ítélték volna meg, Jézus szavai sem botránkoztatnák meg őket.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mindenkor a Te tanítványaidként és az Atya gyermekeiként nyilatkozzunk meg, s miközben Isten Fiának vallunk Téged, e hitvallásból tettek is szülessenek, mint ahogy Te magad is tettekkel igazoltad szavaidat. Segíts, hogy minden döntésünkkel Rólad tanúskodjunk, akkor is, amikor a leghétköznapibb helyzetekben, a jelentéktelennek tűnő dolgokban elutasítjuk a megalkuvást; akkor is, amikor egy újabb gyermek vállalásával ismételten igent mondunk az életre, vagy épp hívásodra a szűzi életformában kötelezzük el magunkat; és akkor is, amikor felemeljük szavunkat a társadalmi igazságtalanságok, a gazdagok önzése és a szegények kizsákmányolása miatt.

Ter 17,3-9
Ábrám arcra borult. Isten így folytatta: „Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled. És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről-nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak. Neked és utódodnak adom majd ezt a földet, ahol most idegenként tartózkodsz, Kánaánnak egész földjét örökös birtokul, és Istenük leszek.” Isten ezután azt mondta Ábrahámnak: „Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre.”
Jn 8,51-59
Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.” Azt mondták erre a zsidók: „Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: »Ha valaki a tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem.« Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magad?” Jézus azt felelte: „Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi. Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok: »Istenünk«, pedig nem ismeritek őt. Én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonló hazug lennék. De én ismerem őt, és a tanítását megtartom. Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre azt mondták neki: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.

Nem kell filozófusnak lenni ahhoz – mint ahogy a Jézust körülvevő zsidók sem voltak azok –, hogy világosan megértsük, Jézus itt fölébe helyezi magát az egész teremtett világnak, hiszen mindennek, ami van, van kezdete és vége, egyedül csak Isten és az ő dicsősége az, amely el nem múlik, hanem mindörökké megmarad. Ez az „én vagyok” pedig magában foglalja a Mózesnek kinyilatkoztatott Isten-nevet: „Én vagyok, aki vagyok.” (Ezt ellenségei is megértették, ezért is ragadtak követ.) Fontos látni, hogy ezt az igen súlyos kijelentést Jézus annak a vitának közepén teszi, mely azzal kezdődött, hogy így szólt: „Elmegyek, és keresni fogtok, de meghaltok bűnötökben. Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Azonban „aki megtartja tanításomat, halált nem lát soha”. Vagyis nem csupán azt állítja, hogy ő a történelem minden eseményét megelőzően létezik, hanem azt is, hogy azokat, akik tanítását megtartják, beemeli abba az egészen más létezésbe, mely a világ teremtése előttől fogva örökkön-örökké az ő osztályrésze az Atya jobbján.
Egy új világ nyílik meg most előttünk: a keresztény aszketika és erkölcstan nem csupán az erényes élet szabályainak összessége, hanem a krisztológia része, hiszen Krisztus tanításának megtartása egyben az ő életében való részesedés. Ezért a keresztény házasságnak és a keresztény szüzességnek egyaránt teológiája van, nem pusztán pszichológiája vagy szociológiája. Ha ma a szentségi házasság, a szüzesség és cölibátus értéke megkérdőjeleződött, az nem annyira erkölcsi hanyatlásra, mint inkább Krisztus ismeretének hiányára vezethető vissza.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked az istenfiúságodról szóló kinyilatkoztatásért, melyen zsidó hallgatóid nagy része megbotránkozott, de amelyet apostolaid, bár csak lassan értették meg, botránkozás nélkül elfogadtak, és feltámadásod után csorbítatlanul tovább is adták az első keresztény nemzedékeknek. Add, hogy állhatatosan kitartsunk ebben a tanításban, és hűségesen gyakorolva az állapotunknak megfelelő erényeket egyre bensőbbé váljék bennünk, mígnem egészen átjár minket a Te örök, istengyermeki életed.

Iz 7,10-14
Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!” De Ácház azt mondta: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat.” Erre a próféta így szólt: „Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.”
Zsid 10,4-10
(…) „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat.” (…)
Lk 1,26-38
(…) Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” Mária erre megkérdezte az angyaltól: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Az angyal ezt felelte neki: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária erre így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” És eltávozott tőle az angyal.


Az isteni világ hirtelen berobbanása még a legártatlanabb teremtményben, Szűz Máriában is félelmet keltett. A félelem: érzelem. Érzelmeink pedig – a negatívak is – ugyanúgy hozzátartoznak életünkhöz, mint értelmünk, akaratunk vagy maga a testünk. Abból lehet felismerni, hogy Isten angyalával vagy a gonosz kísértővel van-e dolgunk, hogy az Istennel való találkozás visszaadja lelkünk nyugalmát, mert a szeretet feloldja a félelmet.
Mária – mint igazi okos szűz – az angyali jelenés közben is használja az értelmét, gondolkodik kezd, és nem fél kérdést feltenni: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Semmiféle jelenés, égi üzenet előtt nem szabad úgy kapitulálni, hogy elveszítjük a józan eszünket. Manapság elég egyes hívőknek azt mondani, hogy itt és itt megjelent a Szűzanya, ezt és ezt üzeni, s máris félretéve gondolkodó értelmüket „hittel engedelmeskednek”. Csakhogy ez nem hit, hanem emberhez méltatlan naiv hiszékenység. Igenis szabad gondolkodóba esni, szabad kérdéseket feltenni, szabad párbeszédbe bocsátkozni a jelenésről hírt hozóval, hiszen magával az angyallal és Istennel is szabad beszélni. Mária akármilyen jelenésnek, akármilyen üzenetnek nem adja át az életét, csak annak, amelyik a mindenható Istentől származik.
Urunk Jézus, Édesanyád csak akkor mondott igent, miután meggyőződött róla, hogy Isten küldöttje járt nála. Ezután viszont nem tétovázott beleegyezését adni, hanem készségesen átadta értelmét és akaratát, testét és lelkét Isten terveinek szolgálatára. Kérünk, add kegyelmedet, hogy ma, amikor a Hiszekegyet mondva térdet hajtunk a megtestesülést megvalló szavakra, testünknek ez a mozdulata fejezze ki egyúttal elménk értelmes meghódolását, akaratunk beleegyezését, érzelmeink megnyugvását a mennyei Atya ránk vonatkozó terveiben.