Kol 1,15-20
Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az egyháznak a feje; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsőség mindenben. Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével.
Lk 5,33-39
Azok erre megkérdezték tőle: ,,Miért van az, hogy János tanítványai sokat böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusokéi is, a tieid pedig csak esznek és isznak?” Ezt válaszolta nekik: ,,Böjtre tudjátok-e fogni a násznépet, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban azok a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt; akkor majd böjtölnek, azokban a napokban.” És példázatot is mondott nekik: ,,Senki sem hasít új ruhából foltot, hogy azt ócska ruhára varrja; különben az újat is elszakítja, és az ócskához sem való az új folt. És senki sem tölt új bort régi tömlőkbe; mert különben az új bor szétszakítja a tömlőket, és kifolyik az is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe kell tölteni, akkor mindkettő megmarad. És senki, aki óbort ivott, újat nem kíván, mert azt mondja: ,,Jobb az ó”.”

Pünkösdtől az utolsó napig egyszerre vagyunk böjtre fogott és ünneplő násznép, mert mindkettőt tapasztaljuk: azt is, hogy elvitték a Vőlegényt, hiszen feltámadott és a mennybe ment, s azt is, hogy velünk van, hiszen Pünkösdkor a Lélek erejében visszatért, s az Oltáriszentségben jelen van közöttünk mindennap, a világ végezetéig. Egész keresztény létünkre jellemző ez a kettősség, hiszen amit a mennyben várunk Istentől, azt már csírájában birtokoljuk is a hit és a keresztség által, ám majd csak az örökkévalóságban lesz osztályrészünk a maga teljességében. Ugyanígy megváltásunk Jézus Krisztus által egyszer s mindenkorra végbevitt, bevégzett, vére árán megszerzett valóság, ahogy azt a mai Szentleckében is olvassuk, ugyanakkor folytonos megvalósulásban lévő valóság is, amennyiben földi életünk még nem zárult le, nem éltük le a megváltás számunkra adatott idejét, s így a megváltás gyümölcsei sem értek még be egészen bennünk.
A mai Szentlecke kozmikus perspektívába állítja Krisztushoz való tartozásunkat: Isten benne, általa és érte teremtett mindent, vagyis az egész világmindenség egyetlen hatalmas, menyegzős ház, amely a Vőlegény kedvéért van felékesítve. A szent liturgiában bele is kóstolunk abba az örök ünnepbe, amelyre hivatalosak vagyunk, ezért a vasárnapokat és az ünnepnapokat a Vőlegénnyel való együttlét öröme járja át. A hétköznapok azonban inkább az előkészület jegyében telnek: a Vőlegény már itt járt, mindent elrendezett, de elment, s azóta visszavárjuk, mert nélküle elhagyatva érezzük magunkat a menyegzős házban.
Urunk Jézus, földi életünkben felváltva követik egymást a Veled való bensőséges együttlét órái és a sötétség, a lelki szárazság időszakai. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy hűségesen kitartsunk a virrasztásban és a böjtölésben, és soha ne szűnjék meg ajkunkon az istendicséret, melyet Veled, a Vőlegénnyel együtt zengünk, s amely átvezet a Te menyegzős lakomád örök örömébe.

Kol 1,9-14
Ezért mi is, attól a naptól kezdve, hogy ezt hallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy az ő akaratának az ismerete teljes legyen bennetek, minden lelki bölcsességgel és megértéssel együtt, és az Úrhoz méltóan éljetek, mindenben az ő tetszése szerint, hogy minden jócselekedetben gyümölcsöt hozzatok, és gyarapodjatok Isten ismeretében. Erősítsen meg titeket dicsőségének hatalmából minden erővel, hogy végig kitartsatok, és béketűrők legyetek. Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk, a bűnök bocsánata.
Lk 5,1-11
(...) Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: ,,Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat halat fogni!” Simon ezt felelte neki: ,,Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.” És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak a másik hajóban, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: ,,Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Mert a nagy halfogás miatt, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak, hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: ,,Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt.

A keresztény életben elengedhetetlen az egész nap és egész éjjel való fáradozás, de azt is meg kell tanulnunk, hogy ez önmagában kevés a csodához, az üdvösséghez. Szükséges, de nem elégséges feltétel az önmegtagadás, a mindennapi kemény munka, melynek igazi értelme az, hogy a kudarcig eljussunk, s megvalljuk: nem fogtunk semmit, nem értünk el semmit. Kereszténységünk nagy próbája az, hogy eddig a pontig eljutva hogyan reagálunk Jézus szavára. Sajnos, sokan akkor veszítik el reményüket, és hagynak fel az aszkézissel, amikor éppenséggel folytatniuk kellene, hiszen úgysincs már vesztenivalójuk. Ha a lehetetlenségen túl is belekapaszkodnának az Úr akaratába, mondván: „Nem bírom, kevés vagyok, nincs kedvem hozzá, de a te szavadra, Uram, újra megpróbálom”, megtapasztalnák a csodát.
A kudarc még nem tesz alázatossá, csak megtöri bennünk a gőgös önelégültséget, amivel addigi sikereinkhez viszonyultunk. Ez a szívbéli töredelem az alázatosság előszobája. Alázatossá pedig akkor válunk, amikor – akár minden eddigi tapasztalatunk ellenére – megtesszük azt, amit az Úr kér tőlünk, s a sikert nem a magunk érdemének, hanem egyedül az ő kegyelmének tulajdonítjuk. A mi fáradozásunk szükséges, de a csoda az Úr kegyelmén múlik. Aki szavának engedelmeskedve a lehetetlent is megkísérli, annak megadja kegyelmét és feltárja előtte isteni tetszésének mélységeit.
Urunk Jézus, saját határainkat megtapasztalva és a Te határtalan szereteteddel találkozva mi is megvalljuk, amit Simon Péter: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”, vagyis: Sohase hagyj magamra, bár tudom, hogy méltatlan vagyok arra, hogy a bárkámban ülj. Add nekünk kegyelmedet, hogy kudarcaink szívbéli töredelemre, a Te parancsaid teljesítése őszinte alázatra, életünkben véghezvitt csodáid pedig hálaadásra és bizalomra neveljenek minket.

Kol 1,1-8
Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus testvér a Kolosszében élő szent és hívő testvéreknek Krisztusban. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól! Hálát adunk Istennek, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyjának, valahányszor értetek imádkozunk, mivel hallottunk hitetekről Krisztus Jézusban, és a szeretetről, amelyet az összes szentek iránt tanúsítotok, azért a reménységért, amely készen áll számotokra a mennyben, s amelyről már hallottatok az evangélium igaz igéjében. Ez eljutott hozzátok, és ahogy az egész világon gyümölcsöt hoz és növekszik, úgy nálatok is, attól a naptól kezdve, amelyen a maga igazságában hallottátok és megismertétek Isten kegyelmét. Így tanultátok azt Epafrásztól, a mi szeretett szolgatársunktól, aki Krisztus hűséges szolgája értünk. Ő értesített minket Lélekből fakadó szeretetetekről is.
Lk 4,38-44
Azután felállt, és a zsinagógából Simon házába ment. Simon anyósának magas láza volt. Kérték őt az érdekében. Ő pedig odaállt mellé, parancsolt a láznak, mire az elhagyta őt. Az asszony mindjárt fölkelt, és szolgált nekik. Mikor azután a nap lement, mindazok, akiknek különféle bajokban szenvedő betegeik voltak, odavitték hozzá azokat, és ő mindegyikre rátette a kezét és meggyógyította őket. Sokakból kimentek az ördögök is, s ezt kiáltozták: ,,Te vagy az Isten Fia.” De ő rájuk parancsolt, nem hagyta őket beszélni, mert tudták, hogy ő a Krisztus. Amikor megvirradt, kiment, és egy elhagyatott helyre vonult. A tömegek azonban keresték őt. Amikor megtalálták, tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. De ő azt mondta nekik: ,,Más városoknak is hirdetnem kell az Isten országát, mert ezért küldtek.” És tanított Júdea zsinagógáiban.

Jézus nyilvános működésének hármas dimenziója tárul fel a mai Evangéliumban: a gyógyítás, a tanítás és az imádság. Ezt kell ma folytatnia minden Krisztus-követőnek a maga helyén, saját adottságai, körülményei között.
Az Egyház leghatékonyabb gyógyító eszközei a szentségek, amelyek nem csupán tüneti kezelést adnak, hanem ott érik el az embert, ahol minden baj gyökerezik: a szíve mélyén, melyet beteggé tett a bűn. Mi az, ha egy kerekesszékhez kötött, járóképtelen ember egyszer csak lábra áll ahhoz képest, hogy bűnei a pap egyetlen szavára és kézmozdulatára mindörökre eltöröltetnek? A második tevékenység a tanítás, mert a hit hallásból születik. Amíg csak fennáll ez a világ, szükség van arra a szolgálatra, hogy a hitet továbbadjuk, akár papként, lelkipásztorként, hitoktatóként, akár szülőként, nagyszülőként a családban, hiszen ez az a közeg, ahol a gyermek elsőként kell hogy halljon Isten országának evangéliumáról. S a harmadik, amire nagyon nagy szükség van, ami nélkül az első kettő hiteltelenné és eredménytelenné válik, ami nélkül az Egyházban minden tevékenység halálra van ítélve: az imádság.. Nem fáradozhatunk gyümölcsözően testvéreink javáért, ha nem hordozzuk a szívünkben őket. Aki a rázúduló tömérdek tennivaló közepette is szakít időt az Úrral való bensőséges együttlétre, megtapasztalja, hogy mindenre, ami fontos, jut elég ideje, s amit tesz, nem emberi ügyködés lesz csupán, hanem a Lélek erejében végzett krisztusi szolgálat.
Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Te példád és lelkületed szerint hirdessük az evangéliumot! Segíts, hogy bátran éljünk szentségeid gyógyító erejével, a ránk bízottaknak hittel továbbadjuk a Tőled kapott tanítást, s a napnak egy bizonyos órájában minden mást félretéve elvonuljunk Veled, és úgy imádjuk mennyei Atyádat. Tedd, hogy figyelmes szívvel, készséges lélekkel vegyünk részt a szentmisén, amely a legtökéletesebb imádság, az evangélium hirdetésének elsődleges helye és a Te megváltó áldozatodból fakadó kegyelmek gyógyító forrása.

1Tessz 5,1-6.9-11
Az időről és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: ,,Békesség és biztonság”, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, ővele éljünk. Vigasztaljátok tehát egymást, és legyetek egymás épülésére, mint ahogy meg is teszitek.
Lk 4,31-37
Azután lement Kafarnaumba, Galilea városába, és ott tanította őket szombaton. Csodálkoztak a tanításán, mert a beszéde hatalommal teljes volt. Volt a zsinagógában egy ember, akiben tisztátalan gonosz szellem lakott. Ez hangosan felkiáltott: ,,Hagyj békén! Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” Jézus azonban megparancsolta neki: ,,Némulj el, és menj ki belőle!” Az ördög pedig középre dobta az embert, kiment belőle, és semmit sem ártott neki. Mindenkit félelem szállt meg, és egymás között így beszélgettek: ,,Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?” És a híre elterjedt a környék minden helyén.

Az evangélisták nem hagynak kétséget afelől, hogy az Úr Jézus első szavai és tettei nem csupán a bukott embert, hanem a bukott angyali világot is érintik. Hiszen az embert a sátán csábította bűnre, így Krisztusnak őt kell legyőznie, hogy az ember megmeneküljön. Tehát nekünk sem csupán a test és a vér ellen kell küzdenünk. Az ösztöneink, indulataink negatív hajlamaink felett megszerzett önuralom még kevés: Krisztussal evilág fejedelemét is le kell győznünk magunkban.
Csak a Jézus Krisztusba vetett őszinte hit, a természetfeletti remény, mely várja az ő dicsőséges eljövetelét, és az iránta való rendíthetetlen szeretet tehet képessé arra, hogy a sátánnal harcba szálljunk és diadalt arassunk felette. Ha nem vágyakozunk rá, ha mi is sötétségben járunk, noha a világosság és a nappal fiainak kellene lennünk, akkor a Jézus Krisztusról való ismeretünk is holt tudás lesz csupán, mint a démonoké, akik többet tudnak Istenről, mint az összes teológus együttvéve, azonban nem képesek hinni, remélni és szeretni, így szájukból annak kinyilvánítása, hogy a Názáreti Jézus az Isten Szentje, nem hitvallás, hanem annak csúf karikatúrája.
Urunk, Jézus Krisztus, elgondolkodtató és megszégyenítő azt hallani, hogy saját városod lakói megbotránkoztak Benned, s csak a démonok vallották meg, hogy Te vagy az Isten Szentje. Öntsd szívünkbe kegyelmedet, hogy szívünk teljes odaadásával szeressünk Téged, mindennél jobban arra vágyakozzunk, hogy részt kapjunk a Te életedben, és megvalljuk, hogy Te vagy az Úr, az Isten Szentje, az életünknek örök értelmet adó Üdvözítő. Add, hogy még ha földre sújt vagy ide-oda ráncigál is minket a gonosz lélek, ne tudjon ártani nekünk, akik a Te oltalmadba menekülünk.

1Tessz 4,13-18
Testvérek, nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak. Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.
Lk 4,16-30
Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: ,,Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. De utána megjegyezték: ,,Nem József fia ez?” (...) Mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kidobták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek a oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák őt. Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.

Ígéretes kezdetnek lehetünk tanúi a názáreti zsinagógában, amelybe azonban beleront az emberi kisszerűség. A názáretiek ugyanis nem azt várják Jézustól, amit adni akar nekik, hanem annak csupán egy tapintható, vékony szeletét: a nagy tetteket, csodákat, amelyek szebbé, gondtalanabbá teszik ezt a földi életet. Akit azonban Jézusból csak ennyi érdekel, aki csak a csodadoktort keresi benne, s tetteit elválasztja személyétől, aki érzéketlen marad az embert lényének legmélyén megszólító üzenetére, arra csalódás vár. Jézus ugyanis szolgálni jött, de nem mindenféle igényt kiszolgálni. Nem mintha nem akarná, hogy szépnek találjuk ezt a földet – melyet az Atya nekünk teremtett –, csakhogy nem az ég nélkül. Ő nem elégszik meg azzal, hogy valamit adjon, aminek hasznát vesszük itt a földön, hanem önmagát, örökkévaló életét akarja adni nekünk.
Szent Pál éppen arról ír a tesszaloniki híveknek, hogy ne csak ebben a földi életben reménykedjenek Krisztusban. Hiszen az Úr Jézus nem csupán közöttünk élt és meghalt értünk, de dicsőségesen fel is támadt. Örömhírének, melyet elhozott nekünk, éppen az a lényege, hogy szabadulást ad az örök halál rabságában sínylődő foglyoknak, a bűn miatt elhomályosult szemeket a boldogító színelátásra nyitja, s a sátán zsarnoki elnyomása alatt sínylődőket felszabadítja Isten fiainak dicsőséges szabadságára. A hétköznapi dolgokhoz, kellemesekhez és kellemetlenekhez, de még a mély fájdalmat okozó eseményekhez is úgy kell hozzáállnunk, ahogy a szentek tették: Mi ez az örökkévalósághoz képest? Mi ez ahhoz képest, hogy az Úr maga jön el értünk a mennyből, s magával ragad, hogy mindörökké vele legyünk, s benne mindazokkal, akiket ugyanerre az életre hívott?
Az Írásokat minden emberi elképzelést felülmúló módon beteljesítő Jézus Krisztusunk, a Te első eljöveteleddel ráköszöntött a földre az Úr kegyelmének esztendeje. Add nekünk, kérünk, hogy ezt a kegyelmet hittel befogadjuk, s élő reménységgel, a tevékeny szeretet cselekedeteivel várjuk és sürgessük második eljövetedet.

Sir 3,19-21.30-31
Fiam! Végezd dolgaidat alázatosan, akkor emberi dicsőségnél is jobban szeretnek. Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben, akkor kegyet találsz Istennél, mert egyedül Istennek nagy a hatalma, és őt dicsérik az alázatosak. A dölyfösök gyülekezete számára nincs gyógyulás, mert bűnös sarj vert gyökeret bennük, és nem veszik észre. A bölcs szív megérti a bölcsek mondásait, s a figyelmes fül örömmel fogadja be a bölcsességet.
Zsid 12,18-19.22-24a
Ti ugyanis nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige. Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé.
Lk 14,1.7-14
Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: ,,Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Mert ha nálad előkelőbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: ,,Add át a helyedet!” És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: ,,Barátom! Menj följebb!” Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.” (...)

Ha vendégségbe jönne hozzánk a pápa vagy az amerikai elnök, őket az első hely illetné az ünnepi asztalnál. De ha maga Isten lépne be hozzánk? Őt nem tudnánk hová ültetni, mert az első hely nem méltó hozzá. Nem fiktív kérdés ez, hiszen Jézusban eljött hozzánk, és Betlehemet választotta, Názáretet meg a Golgotát, mert csak a gyöngeség, az elrejtettség, az üldözött igazak halála illett hozzá. Jézusban Isten kinyilvánította, hogy ebben a bűnökkel fertőzött világban az utolsó hely az övé, mert így tudja megmutatni, hogy ő egészen más, mint a világ, s hogy az ő hatalma az ingyenes szeretet.
Ezért ha a mai Evangéliumban olvasott tanításokban csupán illemszabályokat látunk, esetleg sok évszázados bölcsesség desztillált cseppjeit – ismerve a legújabb biblikus kutatások eredményét, mely szerint ugyanezeket Jézus előtt már más is elmondta, sőt a kortárs rabbik is tanították –, sajnálatos módon elsiklunk az őseredeti, az embert egészen megrendítő üzenet mellett. Amit itt most egy farizeus házába vendégségre betérve mond, az nem illemszabály, nem is erkölcsi előírás, hanem létmagyarázat: istenségének kinyilatkoztatása, s az üdvösség útja számunkra. Ő nem csupán vendégként érkezett hozzánk, hanem úgy is, mint az örök lakomát rendező Atyaisten küldötte. Mindenkit meghív a lakomára, mindenkit invitál a menyegzős házba, jóllehet tudja, hogy még emberi szinten sem vagyunk képesek jóságát viszonozni.
Urunk Jézus, mi is elmondhatjuk a mai Szentlecke szavaival, hogy nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz járultunk, nem egy félelmetes és távoli istenséghez, hanem Hozzád, az új szövetség közvetítőjéhez, aki értünk és a mi üdvösségünkért emberré lettél. Az a szeretet, ahogy isteni személyed miattunk és értünk egyesült a mi testünkkel, emberi természetünkkel, felülmúl minden emberi szeretetet. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ne féljünk Hozzád hasonlóan az utolsó helyeket választani, s ezáltal egyre többet értsünk meg isteni szeretetedből.

1Tessz 4,9-11
A testvéri szeretetről nem szükséges írnom nektek, mert magatok tanultátok Istentől, hogy szeressétek egymást. Hiszen gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Makedóniában. Kérünk azonban titeket, testvérek, hogy ebben gyarapodjatok még, és igyekezzetek békében élni, dolgaitokat végezni, saját kezetekkel dolgozni, mint ahogy megparancsoltuk nektek.
Mt 25,14-30
Úgy lesz akkor, mint amikor egy ember arra készült, hogy külföldre menjen. Hívta a szolgáit és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek a képessége szerint; és elment külföldre. Ekkor rögtön elindult az, aki öt talentumot kapott, dolgozott velük, és szerzett másik ötöt. Éppígy az is, aki kettőt kapott, szerzett másik kettőt. Az viszont, aki egyet kapott, elment, a földbe ásva elrejtette ura pénzét. Sok idő múltán megjött ezeknek a szolgáknak az ura és számadást tartott velük. (...) Odajött az is, aki egy talentumot kapott, és azt mondta: ,,Uram, tudom rólad, hogy kemény ember vagy, aratsz, ahol nem vetettél, és begyűjtesz onnan is, ahová nem ültettél. Mivel féltem tőled, elmentem és elrejtettem a talentumodat a földbe. Íme, itt van, ami a tied!” Az ura azt válaszolta neki: ,,Te gonosz és lusta szolga! Tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök onnan, ahová nem ültettem. Éppen ezért el kellett volna helyezned a pénzemet a pénzváltóknál, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam vissza a magamét. Vegyétek hát el tőle a talentumot és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. A haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségre! Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!”

A példabeszédbeli úr kemény ember volt: ott is aratott, ahol nem vetett, és ott is begyűjtött, ahol nem ültetett, és ezért a tőle való félelem megbéníthatta a szolgáját. Az igazi Úr, az Isten viszont irgalmas: ott is aratást ad, ahol nem vetettünk, és ott is terméssel ajándékoz meg, ahol nem ültettünk, hiszen ő teremtő Isten, aki még a konkolyt is búzává tudja változtatni. A példabeszédbeli úrtól félni kellett, a mi Istenünktől való üdvös félelem azonban nem bénít meg, ellenkezőleg: felszabadít, és az Úr dolgában való sürgölődésre buzdít. Ha így olvassuk a talentumokról szóló példabeszédet, elsősorban arra a képességünkre kell gondolnunk, melyből mindannyian éppen eleget kaptunk, s melyet kamatoztatni egész életünkre szóló, szent feladatunk: hogy megtanuljunk szeretni, úgy, ahogy minket az Úr Jézus szeret.
A szeretet kamatoztatása nem bonyolult, nem igényel különleges képességeket, rendkívüli figyelmet, görcsös igyekezetet, csak alázatot és állhatatosságot. Aki a csalódásoktól, kudarcoktól, sebektől való félelem miatt nemet mond a szeretetben való kiteljesedésre, aki meg akarja óvni szívét minden fájdalomtól, ezért szívét érzésteleníti vagy elrejti a szeretet kihívásai elől, az megteheti: ezt hívják pokolnak. Az ilyen embert nem Isten veti a külső sötétségre, hanem ő maga választja a szeretetnélküliség belső sötétségét, az Isten nélküli világot, a kárhozatot.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked, akiben az Atya kinyilatkoztatta nekünk, hogy mennyire szeret minket, s aki által szeretetének Szentlelkét is nekünk ajándékozta. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy készek legyünk Tőled megtanulni a Szentlélekkel szeretni, s így a végső számadáskor ne valljunk szégyent, hiszen ott nem tehetségünk szerint, hanem a szeretetre való képességünk kibontakoztatása alapján leszünk megítélve, s ennek mértéke szerint részesülünk a végtelen isteni szeretetben.

Jer 1,17-19 

(...) Íme, én ma megerősített várossá tettelek téged, vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben, Júda királyai és fejedelmei előtt, papjai és a föld népe előtt. Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled; mert én veled vagyok – mondja az Úr –, hogy megmentselek téged. 
Mk 6,17-29 
Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. János ekkor azt mondta Heródesnek: „Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.” Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta. Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt. Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: „Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.” Meg is esküdött neki, hogy: „Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!”. Az kiment és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Az így szólt: „Keresztelő János fejét.” Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: „Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

Legtöbbünknek ugyancsak megvan a magunk Keresztelő Jánosa és Heródiása: a jobbik énünk és a rossz szellemünk. Rossz szellemünk – énünknek az a része, melyen keresztül a Kísértő igyekszik eltávolítani Istentől – állandóan azt hajtogatja, hogy jogunk van jól érezni magunkat. Ne törődjünk az Egyházzal, amely folyton a bűnről papol és bűntudatra nevel, hisz ezzel csak örökös kiskorúságban akar tartani. Jobbik énünk viszont – vagyis lelkiismeretünk, mely Istennel magával van kapcsolatban – azt mondja, hogy nem a bűntudatot kell leküzdeni, hanem a bűnt orvosolni, bűnbánatot tartva és Isten irgalmát kérve.
Vajon melyik hangot követjük? Úgy vagyunk, mint Heródes, aki szívesen hallgatta Jánost, de mégsem mert szavai szerint cselekedni? Akit Keresztelő Jánost hallgatva sokszor elfogott a kétkedés, hogy talán nem így kellene élnie, talán meg kellene szakítania a testvére feleségével folytatott bűnös viszonyt, de akaratgyengesége folytán mégis Heródiásnak engedelmeskedett, aki pedig várva várta az alkalmat, hogy Jánostól megszabadulhasson? Bizony, hiába igyekszünk egyensúlyozni jobbik énünk és rossz szellemünk között, ebben a kettősségben nem lehet sokáig élni. Ahogy maga Krisztus Urunk tanította: „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti.” A kettős élet előbb-utóbb oda vezet, hogy nem bírjuk tovább a meghasonlottságot, és inkább engedünk rossz szellemünknek, akár erőnek erejével is elhallgattatva jobbik énünk szavát, s majd csak később – lehet, hogy már túl későn, hacsak Isten meg nem könyörül rajtunk – vesszük észre, hogy ezzel lelki öngyilkosságot követtünk el.
Urunk Jézus, kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy akkor is hallgassunk el nem állítódott lelkiismeretünk szavára, ha az rövid távon hátránnyal, veszteséggel jár számunkra. Add, hogy legyen bátorságunk ellene mondani a gonosznak és minden csábításának, elutasítani mindazt, ami üdvösségünket veszélyezteti, s félelem nélkül vállalni, amire Te hívsz bennünket.

1Tessz 3,7-13
Ezért vigasztalást találtunk bennetek és a ti hitetekben, testvérek, minden ínségünk és szorongatásunk ellenére is, mivel mi akkor éledünk fel, ha ti állhatatosak vagytok az Úrban. Mivel is róhatnánk le hálánkat értetek Istennél a bőséges örömért, mellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk előtt? Éjjel-nappal igen buzgón esedezünk, hogy meglássuk arcotokat, és pótoljuk azt, ami hiányos még a hitetekben. A mi Istenünk és Atyánk, és Urunk Jézus Krisztus vezesse utunkat hozzátok! Titeket pedig gyarapítson, és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket, s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen.
Mt 24,42-51
Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia. Mit gondolsz, ki az a megbízható és értelmes szolga, akit az Úr házanépe fölé állít, hogy adja ki nekik az ételt kellő időben? Boldog az a szolga, akit ura, amikor megérkezik, ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha az a gonosz szolga azt mondja szívében: „Késik jönni az én uram”, és elkezdi verni szolgatársait, eszik és iszik a részegekkel: megjön majd az ura annak a szolgának azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja. Darabokra szabdalja őt, és a képmutatók sorsára juttatja. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!

Az a szolga, aki lelkiismeretesen elvégzi a rábízott feladatot, még csak kötelességtudó beosztott, aki semmi különöset sem tett, mindössze engedelmeskedett Urának. (Urunk, Jézus, figyelmeztet is rá, hogy ne tartsuk magunkat másnak, mint haszontalan szolgának, aki csupán a kötelességét teljesítette.) A hű és okos szolga valami többet is tesz ennél. Nem csupán pontosan teljesíti urának parancsát, de rajta függ lényének egész figyelmével, keresve az ő tetszését. Mindenfajta – Isten és ember, úr és szolga, férfi és nő közötti – hűség alapja a figyelem, amely állandó benső kapcsolatot tart fenn a két fél között. A hűtlenség akkor kezdődik, amikor látszólag még mindent úgy teszünk, mint régen, de szívünk, figyelmünk már másfelé fordult. A tettekben is megnyilvánuló hűtlenség majd csak jóval később jelentkezik, addigra azonban talán már helyrehozhatatlan károkat okozott a másiknak. Ez a figyelem tesz okossá is, mert csak ha figyelünk, akkor fogjuk tudni, mikor van itt a kellő idő, hogy élelmet osszunk.
Aki az Úrra figyel, az tud csak igazán odafigyelni a rábízottakra is. Aki az Úrra figyelés ürügyén elhanyagolja az Úr háza népét, akik fölé rendeltetett, az becsapja magát, mert valójában önmagára figyelve saját lelki tökéletességében tetszeleg. Aki pedig az Úrra nem figyel, mert lefoglalja a testvérek gondja, szintén tévúton jár, mert nem azt a kenyeret adja nekik, amire valójában szükségük van. Még rosszabb, ha valaki üti-veri szolgatársait, azaz uralkodik fölöttük. Saját szerepe helyett az Úr szerepét kezdi játszani, persze rosszul. Ismét csak önmagára figyel, és talán észre sem veszi, hogyan terrorizálja a többieket. Előbb meglazul az Úrral való kapcsolata, majd egészen kívül kerül rajta, ezért is éri teljesen váratlanul az Úr visszatérése.
Urunk Jézus, add nekünk, kérünk, a példabeszédedben elénk állított szolga lelkületét! Segíts, hogy mindenkire, akit ránk bízol, úgy tekintsünk, mint egyedülállóan értékes ajándékra, megismételhetetlen csodára, és úgy szolgáljuk őket, mint Téged magadat, s akkor nem fog váratlanul érni, amikor számadásra érkezel.

1Tessz 2,9-13
Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívők lettetek. Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket. Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely bennetek is munkálkodik, akik hisztek.
Mt 23,27-32
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: ,,Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérében.” De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. Ti is betöltitek atyáitok mértékét!

Ha az igehirdetést a hallgató oldaláról nézzük, azt kell mondanunk, hogy a leggyatrább prédikációban is fel lehet és fel is kell fedeznünk azt, ami kapcsolatba hoz az élő Istennel, s az igét elménkbe és szívünkbe kell fogadnunk. Teljesen mindegy, hogy az igehirdető pap, püspök jó szónok-e vagy sem, sőt még az sem számít, hogy erkölcsileg kifogástalan-e: ha az evangéliumot hirdeti, egyedül rajtunk, az ige hallgatóin áll, hogy az igehirdetése gyümölcsöző lesz-e bennünk. Ha viszont az ige hirdetőjének oldaláról nézzük, éppenséggel fordított a helyzet. Az igehirdetőnek mindent meg kell tennie, hogy beszéde legyen „hétszeresen megtisztított”, s életét akár emberfeletti erőfeszítések árán is a szentség erőterébe helyezve, az Úr iránti odaadással hirdesse az igét. Mellékes, hogy sokan hallgatják vagy kevesen, érdemesek vagy érdemtelenek, az igehirdetőnek minden alkalommal a tőle telhető legjobbat kell nyújtania, s szavait az Úr iránti odaadás kell hogy átforrósítsa.
Ám ne felejtsük el, hogy az igehirdetőnek még azt megelőzően, hogy hirdetni kezdené az evangéliumot, az ige hallgatójának is kell lennie. A papok is rászorulnak, hogy jó prédikációkat halljanak, értékes elmélkedési könyveket olvassanak, méghozzá nem elsősorban „szakmai” fejlődésük szempontjából, hanem mindenekelőtt azért, mert ők is hívők, akiknek ugyanúgy szükségük van lelki táplálékra, mint minden más hívőnek. De nemcsak az igehirdető lehet hallgató, hanem fordítva: az egyszerű hívő is válhat az evangélium hirdetőjévé. Ma, amikor az emberek tömegei nem járnak templomba, s így nem is hallják a püspök, a pap igehirdetését, még inkább az evangélium hirdetőjévé kell válnia minden megkeresztelt embernek, ott, ahol van, abban a környezetben, ahol éppen él.
Urunk Jézus, az élet Igéje, add meg nekünk kegyelmesen, hogy papjaid igehirdetését készséges szívvel hallgassuk, oda pedig, ahová az ő szavuk nem jut el, mi magunk menjünk, s hirdessük, ha lehet, szóval is, de még inkább beszédes életünkkel a Te örömhíredet.

1Tessz 2,1-8
Magatok is tudjátok, testvérek, hogy hozzátok való érkezésünk nem volt hiábavaló. Ellenkezőleg, noha előbb, mint tudjátok, szenvedések és bántalmak értek minket Filippiben, mégis, Istenben bízva, a nagy gondok között is hirdettük nektek Isten evangéliumát. Mert a mi igehirdetésünk nem tévedésből fakad, sem tisztátalanságból, és nem történik álnoksággal, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot. Nem mint olyanok, akik az emberek tetszését keresik, hanem Istenét, aki vizsgálja szívünket. Egyáltalán nem szokásunk a hízelgő beszéd, amint tudjátok, sem a kapzsiság alkalmának keresése – Isten a tanúnk erre. Az emberek elismerését sem kerestük, sem a tiéteket, sem másokét. Bár rátok támaszkodhattunk volna, mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek, úgy, ahogyan a dajka gondozza a gyermekeit. Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket.
Mt 23,23-26
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok mentából, kaporból és köményből, de elvetitek a törvény komolyabb parancsait, a jogot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni. Vak vezetők, akik kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal. Te vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!

Az evangélium hirdetése Krisztus működésének a folytatása, hiszen az Úr maga mondotta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” Nem egyszerűen mester és tanítvány kapcsolatáról van szó, hiszen Krisztus nemcsak Mester, hanem maga az élő Isten. Nem akármilyen mű folytatásáról van szó, hanem a megváltás művének szolgálatáról. Ezért Jézus Krisztus Szentlelkét, a harmadik isteni személyt árasztja ki az apostolok szívébe, hogy ők is mintegy Jézussá alakuljanak, erkölcseikben is a lehető legteljesebb hasonulásig, és joggal mondhassák: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”
Ez a Jézus Krisztussal való mind teljesebb azonosulás a papságra való felkészülés lényege, hiszen a pap a szentség erejénél fogva az Isten országát hirdető Krisztus sajátos ikonja, eleven képe a hívek számára. Ez nem azt jelenti, hogy ő eleve szentebb, kiválóbb erkölcsileg, mint a hívek, hanem azt, hogy szolgálatának legfontosabb eleme – megelőzve a szentségkiszolgáltatást, a prédikálást, a rábízott egyházközség életének szervezési feladatait – a Jézusról való tanúságtétel: életformájával, életvitelével, minden cselekedetével. Ez magában foglalja, hogy a papnak osztoznia kell Jézus sorsában is. Nem lehet Jézus Krisztus hirdetője, aki mindenben csak az emberek tetszését keresi, aki mindenáron „meg akarja úszni” a kiközösítést, az elítéltetést, a szenvedést és a kereszthalált. Az igazi igehirdető magán viseli Krisztus sebeit: azokat a sebeket, melyeket éppen azok okoztak, akikért él és fáradozik, s melyeket szeretettel felajánl értük. Így és csakis így emelkedhet az igehirdető pap erkölcsileg is abba a magasságba, ahová felszenteltsége ontológiailag helyezte.
Urunk Jézus, köszönjük Neked papjainkat, akiket arra küldesz, hogy mint Szent Pál, egész életükkel hirdessék az evangéliumot. Add, kérünk, hogy kegyelmed erejéből méltónak bizonyuljanak szent hivatásukhoz, mi pedig imádsággal, figyelmes jelenléttel s az evangéliumra nyitott szívvel segítsük őket küldetésük teljesítésében.

1Tessz 1,2b-5.8b-10
Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. Hiszen mindenki beszéli rólunk, hogy hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Fiát, akit feltámasztott halottaiból, Jézust, aki megment minket a jövendő haragtól.
Mt 23,13-22
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Ti magatok nem mentek be, és akik be szeretnének menni, azokat sem hagyjátok bemenni. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejártok tengert és szárazföldet, hogy egy megtérőt szerezzetek, s amikor megszereztétek, magatoknál kétszer inkább a gyehenna fiává teszitek. Jaj nektek, vak vezetők, akik azt mondjátok: ,,Ha valaki megesküszik a templomra, az semmi, de aki megesküszik a templom aranyára, az kötelez.” Ti ostobák és vakok! Mi a nagyobb, az arany, vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? És azt mondjátok: ,,Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de aki a rajta levő ajándékra esküszik, az kötelez.” Ti vakok! Mi a nagyobb, az ajándék, vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Hiszen aki az oltárra esküszik, megesküszik az oltárra és mindenre, ami rajta van. S aki a templomra esküszik, megesküszik a templomra, és arra, aki benne lakik. Aki pedig az égre esküszik, Isten trónjára esküszik, és arra, aki azon ül.

Szent Pál is bejárt tengert és szárazföldet, hogy Krisztus evangéliumát elvigye a pogányokhoz, de ő nem önmagának vagy egy vallási csoportnak, hanem Jézus Krisztusnak akarta „megszerezni” az embereket, minthogy őt is Krisztus szerezte meg és foglalta le magának. Ő nem bezárta a mennyek országát, hanem szélesre tárta kapuját, hogy a pogányok is beléphessenek oda. Éppen azért volt működése sikeres és hatékony, mert nem saját elképzelései, kitűzött céljai mozgatták, hanem Isten ereje, vagyis a Szentlélek, akiben teljesen azonosult az Úr szándékaival. Érte nem sajnált semmiféle fáradságot és áldozatot, s testét-lelkét, szellemi erőit mind Krisztusért vetette be.
Az új evangelizációnak is ilyennek kell lennie. Hiába hirdeti az Egyház Krisztus igazságát, e nélkül a nagylelkű önátadás nélkül igehirdetése erőtlen és hiteltelen marad. A harmadik évezred természetfelettire szomjazó és közösségre vágyó emberére pedig lecsapnak azok a vallási csoportok, melyek igehirdetése külsőleg jobban hasonlít az ősegyház igehirdetésére. A jó szándékú és naiv kereső nem tudja megkülönböztetni az igazi evangelizációt a hatásos utánzattól. Könnyen megtéveszti a jól kitalált és ügyesen tálalt körítés: a Bibliából vett szavak, a különböző pszichológiai manipulációkkal gerjesztett jó hangulat és a saját szemével látott csodák (egyik-másik talán még igazi is lehet). Van azonban egy objektív jel, amely segíthet a szellemek megkülönböztetésében, az utánzatok leleplezésében, az, amit Jézus a szemére is vet a farizeusoknak és írástudóknak: az anyagiasság. A templom aranyának és az áldozati ajándéknak megkülönböztetett tisztelete mögött nem más van, mint nyers materializmus.
Urunk Jézus, Te mondottad: „Ahol a kincsed, ott a szíved is.” Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy ne sajnáljunk semmi fáradságot evangéliumod hirdetésére, jutalmul pedig ne várjunk mást, mint a boldog, örök életet Veled, az Atya jobbján.

Iz 66,18-21
De én ismerem tetteiket és gondolataikat, és eljövök, hogy összegyűjtsek minden nemzetet és nyelvet; eljönnek majd, és meglátják dicsőségemet. (...) Elhozzák valamennyi testvéreteket az összes nemzet közül ajándékul az Úrnak, lovakon, kocsikon és gyaloghintókon, öszvéreken és tevéken szent hegyemre, Jeruzsálembe – mondja az Úr –, ahogy Izrael fiai hozzák az ajándékot tiszta edényben az Úr házába. És közülük is választok papokat és levitákat – mondja az Úr.
Zsid 12,5-7.11-13
Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: ,,Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad”. (...)
Lk 13,22-30
Ezután bejárta a városokat és falvakat, és tanított, Jeruzsálem felé haladva. Közben valaki megkérdezte tőle: ,,Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” Ő ezt felelte nekik: ,,Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Amikor a családapa már felkel és bezárja az ajtót, ti kívül állva zörgetni kezdtek az ajtón, és azt mondjátok: ,,Uram! Nyisd ki nekünk!” Ő ezt feleli majd nektek: ,,Nem tudom, honnan valók vagytok.” Akkor ti ezt kezditek majd mondogatni: ,,Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál.” Ő erre azt feleli nektek: ,,Nem ismerlek titeket, hogy honnan valók vagytok! Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!” Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. Mert íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

Jézus nem azért jött, hogy ilyen vagy olyan képet fessen a túlvilágról, és fantáziánkat megmozgató színes vonásokkal ecsetelje, milyen lesz odaát, hanem azért, hogy megmutassa, hogyan lehet az üdvösségre eljutni. Ezért a kíváncsiskodó kérdésekre nem válaszolt, a földies logikába őt belevinni igyekvő kérésekről tudomást sem vett, amikor viszont arról érdeklődött valaki, hogy mit kell tennie, hogy elnyerje az üdvösséget, habozás nélkül megadta a személyre szóló és egyértelmű választ – más kérdés, hogy ezt meghallva a gazdag ifjú például leverten távozott, mert az Úr által támasztott követelmény teljesíthetetlennek tűnt számára.
Nincs fontosabb, mindannyiunk életét közvetlenebbül érintő téma, mint az üdvösségünk, de csak az van tisztában a jelentőségével, aki már megtapasztalta, milyen az, amikor a kárhozat örvényei húzzák lefelé. Olyan ez, mint egy tűzvész vagy baleset alkalmával, amikor azok, akik életveszélyben vannak, nem azt kérdezgetik a segítségükre siető mentőktől, hogy tessék mondani, előreláthatólag hányan fognak megmenekülni… Jézus tehát nem válaszol a kérdésre, helyette egy ijesztő szót mond: „Agonidzeszte...” Nem egyszerű törekvésről, jámbor igyekezetről beszél, hanem agóniát, haláltusát emleget, amelynek árán lehet csak üdvösségre jutni. Mert az életre mindig szűk kapu vezet. A testi életre is a születéskor, a szabadságra is, az erkölcsi tisztaságra és a teljes mélységükben felvállalt emberi szeretetkapcsolatokra is. Ezek mind tágabb világok, ha tetszik, túlvilágok az előző világhoz képest, melybe csak mintegy agonizálva, haláltusát víva lehet átjutni.
Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy puszta kíváncsiságból vagy ami még rosszabb, önigazolás gyanánt tegyünk fel kérdéseket az üdvösséggel kapcsolatban. Segíts kegyelmeddel, hogy legyen bennünk bátorság annak a keserves, mégis mindennél kívánatosabb kínnak az elviselésére, amely nélkül nem tudnánk megszületni Isten számára, megszületni az üdvösségre.

Rut 2,1-3.8-11; 4,13-17
Volt pedig Noémi férjének, Elimeleknek egy rokona, aki hatalmas és igen gazdag ember volt; Boóznak hívták. A moábi Rut így szólt anyósához: „Ha parancsolod, elmegyek a mezőre, és összeszedem azokat a kalászokat, amelyek az aratók kezét elkerülik, ott, ahol hozzám irgalmas gazdának kegyére találok.” Noémi ezt válaszolta neki: „Menj csak, lányom!” Elment tehát, és összeszedegette a kalászokat az aratók után. Úgy esett azonban, hogy annak a mezőnek a Boóz nevű, Elimelek nemzetségéből való ember volt a gazdája. Azt mondta erre Boóz Rutnak: „Halld, lányom, ne is menj más mezőre böngészni, el ne távozz erről a helyről! Csatlakozz szolgáimhoz, és menj utánuk, amerre aratnak. Meghagytam ugyanis legényeimnek, hogy senki se bántson. Sőt, ha megszomjazol, csak menj oda az edényekhez, s igyál a vízből, amelyből legényeim is isznak!” Erre ő arcra borult, a földig hajtotta magát, és azt mondta neki: „Hogyan lehet az, hogy kegyelmet találtam színed előtt, és ismerni méltóztatsz engem, az idegen asszonyt?” Boóz azt felelte neki: „Hírül adtak nekem mindent, hogy mit cselekedtél anyósoddal férjed halála után, hogy elhagytad szüleidet és a földet, amelyen születtél, és eljöttél ahhoz a néphez, amelyet azelőtt nem ismertél. Erre Boóz magához vette Rutot. Feleségül vette, bement hozzá, az Úr pedig megadta az asszonynak, hogy foganjon és fiút szüljön. Azt mondták ekkor az asszonyok Noéminak: „Áldott az Úr, aki nem engedte, hogy ne legyen utódja családodnak! Emlékezzenek meg nevéről Izraelben! Így most már lesz, aki megvigasztalja lelkedet, gyámolítja öregségedet, hiszen a menyed szülte, aki szeret téged, és sokkal többet ér néked, mintha hét fiad lenne.” Erre Noémi felvette a gyermeket, az ölébe helyezte, és dajkája és hordozója lett. Ekkor a szomszédasszonyok szerencsét kívántak neki, és azt mondták: „Fia született Noéminek!” És elnevezték Obednek. Ő Izájnak, Dávid apjának apja.
Mt 23,1-12
Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg -- de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Rut mindenben ellentéte azoknak a farizeusoknak, akikről Jézus a mai Evangéliumban beszél. Nem rak súlyos, sőt elviselhetetlen terheket az emberek vállára, hanem segít Noéminek terhei hordozásában. Nem akar vallásos cselekedeteivel feltűnést kelteni, hanem csendben és egyszerűen megvalósítja az isten- és emberszeretet parancsát. Nem az első helyeket keresi, hanem az utolsót, s megelégszik azzal, hogy az aratók után elmaradó kalászokat összeszedegesse. Nem várja el, hogy köszöntsék és megtisztelő címmel illessék, hanem földig hajol az őt megszólító Boóz előtt, érdemtelennek tartva magát arra, hogy észrevegyék. Rut nagyon jól tudja, hol a helye, s tökéletesen betölti hivatását. Ezért tud gyöngesége ellenére erős támasz lenni, özvegyi gyásza ellenére vigasztaló, idegensége ellenére oltóág az Üdvözítő családfáján.
Akik között jelen van a Rut-féle, szolgáló szeretet, azok megtapasztalják, hogy megtörik a bűn átka, a halál, s a szenvedés áldássá válik. Akik minden gondjukkal az egyetlen Atyára hagyatkoznak, azok élete kivirágzik és gyümölcsöt terem Krisztusban. Akik minden sebzettségükkel együtt felkarolják és hordozzák egymást, megízlelik a békességet, amely „sebből csordul alá” (Vasadi Péter). Legyen bármilyen emberi sebzettség, sorcsapás, gyász az osztályrészünk, gyógyírt hoz rá az az Istennel kötött szövetségből áradó ingyenes szeretet, s emberi kapcsolataink visszanyerik azt a mélységüket, melyet Isten ültetett beléjük öröktől fogva.
Urunk Jézus, ki Istennek Izraellel kötött szövetségét szent véred által az egész emberiségre kiterjesztetted, add, kérünk, kegyelmedet, hogy megnyíljunk Szentlelked működésére, s így az egyetlen Atya gyermekeiként és az egyetlen Mester tanítványaiként az uralkodás helyett a szolgálatot, az önmegvalósítás, önérvényesítés helyett mások életének kibontakoztatását válasszuk, és abban örömmel ki is tartsunk.

Rut 1,1.3-6.14b-16.22
Az egyik bíró napjaiban, amikor a bírák kormányoztak, éhínség támadt az országban. Ekkor egy ember, aki Júda Betleheméből származott, elindult, hogy egy időre Moáb földjén telepedjen le feleségével és két fiával együtt. Közben meghalt Elimelek, Noémi férje, és az asszony magára maradt fiaival. A fiúk moábi feleséget vettek: az egyiket Orfának hívták, a másikat pedig Rútnak. Miután tíz esztendeig ott laktak, meghalt mindkettő, vagyis Mahálon és Kelion, így az asszony, megfosztva két fiától és férjétől, magára maradt. Ekkor felkelt két menyével együtt, hogy visszatérjen Moáb földjéről hazájába; hallotta ugyanis, hogy az Úr rátekintett népére, és eleséget adott nekik. Erre azok ismét hangos sírásra fakadtak. Orfa ezután megcsókolta anyósát és visszatért, Rút azonban ragaszkodott anyósához. Noémi ekkor így szólt hozzá: ,,Íme, sógornőd visszatért népéhez és isteneihez, menj vele!” Ő azonban ezt felelte: ,,Ne légy ellenemre azzal, hogy hagyjalak el és távozzam, mert ahova te mégy, oda megyek én is, s ahol te laksz, ott lakom én is. Néped az én népem, Istened az én Istenem. Eljött tehát Noémi, a moábi Rúttal, a menyével együtt, arról a földről, ahol jövevényként tartózkodott, és visszatért Betlehembe, éppen akkor, amikor aratni kezdték az árpát.
Mt 22,34-40
Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: ,,Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

Rut könyvén keresztül Isten arra tanítja Izraelt, hogy ő teremtő Isten, tehát minden ember gondviselője, nemcsak a zsidóké. Amikor kiválasztja Ábrahámot, és kétezer éven át – az Egyház előképeként – tanítja, neveli utódait, akkor ezt az egész emberiség üdvösségéért teszi, Jézus Krisztusban, az ő áldott szent Fiában. Amikor Rut kitartott anyósa, Noémi mellett, az emberi, rokoni kötelezettségen túli ragaszkodása, szeretetből fakadó áldozatvállalása miatt méltóvá vált arra, hogy pogány létére beemeltessék az üdvösségtörténet láncolatába, hiszen tiszta, szép emberi ragaszkodásában megnyílt Noémi legvégső reménységére is, vagyis nemcsak vele maradt, hanem Istenével is. Így lehetett a pogány Rut Dávid dédanyja, akinek nevét Szent Máté evangélista említi Jézus családfájának leírásakor.
Nagy lecke ez az Egyháznak, a végidők Izraelének is, mely az üdvösség szentsége minden ember számára. Noémi oldaláról nézve ez azt jelenti, hogy mi, akik megismertük az igaz Istent és az ő országát, igaz szeretetünkkel nyerjük meg a pogányokat Isten országa számára. A test és a vér nem örökli Isten országát, az másra való. A házasságnak nem célja, hogy a hívő fél szerelmén keresztül megtérítse hitetlen társát, és az Egyház tagjává tegye – ha ez mégis megtörténik, akkor ez nem a szerelem műve, hanem a benne működő, de azt felül is múló kegyelemé. A szeretet nem lehet még az Isten országának sem eszköze, mert ő maga az Isten országa. Ez Rut oldaláról is nézve is igazolódik. Pogány létére képes olyan tisztán, olyan erősen szeretni, hogy rátalál az igaz Istenre, mert Isten maga a szeretet.
Urunk Jézus, a szeretet kettős parancsának beteljesítője, add, kérünk, kegyelmedet, hogy egész életünkön át minden földi ragaszkodásnál erősebb ragaszkodással ragaszkodjunk Hozzád és mennyei Atyádhoz, s a Te szereteteddel, a Szentlélekkel szeressük minden felebarátunkat: azokat a testvéreinket, akik velünk együtt a Te népeddé és az isteni természet részeseivé lettek Általad, illetve azokat, akiket éppen a mi szeretetünk által akarsz meghívni a Te országodba.

Bír 11,29-39a
Ekkor Jeftét megszállta az Úr lelke, mire ő bejárta Gileádot és Manasszét és elment Gileád-Micpába. Amikor aztán onnan átment Ammon fiai elé, fogadalmat tett az Úrnak, ezekkel a szavakkal: ,,Ha kezembe adod Ammon fiait: bárki lép ki elsőnek házam ajtaján, hogy elém jöjjön, amikor békességgel visszatérek Ammon fiaitól, bemutatom őt egészen elégő áldozatul az Úrnak.” Átment tehát Jefte Ammon fiai elé, hogy hadakozzon ellenük, s az Úr a kezébe is adta őket. (...) Amikor aztán Jefte hazatért Micpába, elé jött egyetlen lánya, dobokkal és táncoló karokkal; más gyermeke nem is volt neki. Amint ő azt meglátta, megszaggatta ruháját és azt mondta: ,,Jaj nekem, lányom, csalódást szereztél nekem és csalódást szereztél magadnak is: szavamat adtam ugyanis az Úrnak, s azt meg nem másíthatom.” Az ezt felelte neki: ,,Apám, ha szavadat adtad az Úrnak, hajtsd végre rajtam, amit fogadtál, hiszen megkaptad a bosszúállást s a győzelmet ellenségeid felett.” Majd azt mondta apjának: ,,Csak azt az egyet tedd meg nekem, amit kérek: engedj el engem, hadd menjek két hónapra a hegyekbe, s hadd sírjak szüzességemen barátnőimmel.” (...) Amikor aztán eltelt a két hónap, visszatért apjához, s az úgy cselekedett vele, amint megfogadta (...).
Mt 22,1-14
(...) Amikor a király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket, észrevett ott egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Azt mondta neki: ,,Barátom, hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?” Az nem szólt semmit. Erre a király azt mondta a felszolgálóknak: ,,Kötözzétek meg kezét-lábát és dobjátok ki őt a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás! Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”

Az Istennek tett fogadalom valóban szent, de csak akkor, ha saját magunkra vonatkozik. És minden egyes kereszténynek le kellene tennie egy bizonyos fogadalmat, mellyel egyszer s mindenkorra, testestül-lelkestül átadja magát az élő Istennek. Aki szerzetesként leteszi a hármas fogadalmat, aki papként vállalja a cölibátust és az engedelmességet, aki férjként, feleségként leteszi házastársa kezébe a sírig tartó hűség fogadalmát, az életre, a bőségesebb, teljesebb életre mond igent. Amikor elköteleztük magunkat egy életformában, illetve a házastársunk mellett, egyúttal minden más utat feláldoztunk az Úrnak. Hálaáldozat volt ez azért az ajándékért, amellyel az Úr ajándékozott meg minket.
Ám eljöhet az idő, amikor e fogadalom terhessé és nyomasztóvá kezd válni számunkra, amikor úgy érezzük, nem ez a megfelelő út, a megfelelő társ. És ekkor szembejön velünk életünk nagy lehetőségeként egy új szerelem, fényes karrierrel kecsegtető állás, alkalmasabbnak tűnő életforma. Ez a nagy próbatétel: korábbi fogadalmunk ugyanis most arra kötelez, hogy mindezeket az Úr szeretetének tüzébe vetve elégessük. Fel kell készülnünk rá, hogy esetleg szívszaggató fájdalommal, pokoli kínokkal járó áldozatot követel tőlünk egyszer letett fogadalmunk, úgy, hogy majdnem belepusztulunk. Mégis merjük vállalni ezt a halált, mert ez olyan halál, amely kedves Isten előtt, és bőségesebb élet fakad belőle. Csak így léphetünkbe menyegzős ruhában az örök élet lakomájára, ahogyan a szentek, akik az istenszerelem tüzében bemutatott égőáldozattá váltak, és elfogadásra találtak az Úr színe előtt.
Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy mielőbb megérjünk arra a fogadalomra, amellyel egyszer s mindenkorra Rád bízzuk életünket. Segíts, hogy ez a fogadalmat ne kössük külső feltételekhez, hanem hozzá kössük üdvösségünket. Vértezz fel bennünket a jó harc megharcolására, hogy szilárdan Beléd vessük reményünket, Rád építsük életünket, s így a fogadalomban ne a keserű, terméketlen halált tapasztaljuk meg, hanem az örömet és az élet túlcsordulását.

Péld 4,10-15.18-27
Figyelmezz, fiam, és fogadd be igéimet, akkor megsokasodnak életed esztendei! Eligazítlak a bölcsesség útján, és vezetlek az igazság ösvényein. Ha azokon jársz, semmi sem zavarja járásodat, és nem botlasz meg, amikor szaladsz. Tartsd meg a fegyelmet és el ne hagyd, őrizd meg, mert ez a te életed! Ne gyönyörködj a gonoszok ösvényein, és ne leld tetszésedet a rosszak útjában! Fuss tőle és ne járj rajta, kerüld és hagyd el azt, Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a derengő fény, amely mindinkább erősödik, amíg a nappal teljes lesz. A gonoszok útja sötétség, nem tudják, hogy mibe botlanak. Fiam! Ügyelj szavaimra, nyisd meg füleidet igéimnek! Ne távozzanak szemed elől, óvd őket szíved belsejében! Mert életet adnak megtalálóiknak, és gyógyulást az egész testnek. Óvd a szívedet minden gonddal, mert az élet ebből fakad! Vesd el magadtól a száj hamisságát, s az ajkak alattomosságát tartsd távol magadtól! Szemed egyenesen nézzen, és szempillád a lábad elé tekintsen! Egyengesd lábad ösvényét, és minden utad legyen céltudatos! Le ne térj se jobbra, se balra, fordítsd el lábadat a rossztól, mert a jobbra vivő utat az Úr ismeri, a balra tartók pedig gonoszak. Ő azonban egyenesekké teszi ösvényeidet, és útjaidat szerencsés véghez vezeti.
Ef 4,17-24
Azt mondom tehát, és kérve kérlek titeket az Úrban, hogy most már ne éljetek úgy, ahogy a pogányok élnek, (...); újuljatok meg gondolkodástok szellemében, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére igazságban és valódi szentségben teremtetett.
Mt 7, 24-29
Mert mindenki, aki hallgatja e szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták.(...)

Nyelvünkben a „ház” és a „haza” szó ugyanabból a tőből származik. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István ünnepén a mai Evangélium.
Fogalmazzunk katolikus módra, azaz egyetemesen, senkit sem kirekesztve! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát felajánlotta az Istenszülő Szűznek, azt fejezi ki, hogy családnak tekintette népét, amelynek anyára van szüksége, s ezért azt a Szűzanya pártfogására bízta. Ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus (építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is). Protestáns testvéreink számára Szent István tette a mai Evangélium fényében azt üzeni, hogy első királyunk maradandó közösséget akart létrehozni, és mint mélyen hívő ember, felelős vezető nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem mert Istenre építeni, s élete végén bizalommal az isteni gondviselésre hagyatkozni. Az ország felajánlásának gesztusa nem keresztény, de egy Istenben hívő testvéreink számára is jelentéssel bír: nekik azt mondhatjuk, hogy ezzel a cselekedettel az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét. Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott honfitársainknak pedig elmondhatjuk, hogy első királyunk volt olyan intelligens, hogy az ember végtelen felé nyújtózó igazságkeresésére építette országát. Csak megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani (egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon); őértük hát még buzgóbban kell imádkoznunk, és saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlanunk azt a reménységet, amely kisarjad ünneplő szívünkből.
Urunk, Jézus Krisztus, aki Szent István királyunkban olyan vezetőt adtál nemzetünknek, aki saját életét és a rá bízottakat egyaránt Hozzád kötötte, s országunkat építve az Atya örök országának eljövetelén munkálkodott, az ő közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy mi is Rád mint sziklaalapra építsünk életet, családot, közösséget, országot.

Bír 6,11-24a

Aztán elment az Úr angyala, s leült az alatt a tölgyfa alatt, amely Efrában volt és Joáshoz, Ezri nemzetségének atyjához tartozott. Amikor annak a fia, Gedeon éppen gabonát csépelt és tisztított a sajtóban, hogy megmentse a mádiániták elől, megjelent neki az Úr angyala, és azt mondta: „Az Úr veled, hős vitéz.” Gedeon megkérdezte tőle: „Kérlek, uram, ha velünk van az Úr, miért ért minket mindez? Hol vannak azok a csodái, amelyekről atyáink beszéltek, amikor azt mondták: „Az Úr hozott ki minket Egyiptomból?” Most ugyanis elhagyott minket az Úr, s a mádiániták kezébe adott.” Ekkor az Úr rátekintett, és így szólt: „Menj el a te saját erőddel és szabadítsd meg Izraelt a mádiániták kezéből. Vedd tudomásul, hogy én küldtelek.” Ő azonban megkérdezte: „Kérlek, Uram, mivel szabadítsam meg Izraelt? Íme, nemzetségem a legcsekélyebb Manasszéban és én a legkisebb vagyok apám házában.” Az Úr erre azt felelte: „Én veled leszek, s te úgy megvered a mádiánitákat, mintha csak egyetlenegy embert vernél meg.” Erre ő így szólt: „Ha csakugyan kegyelmet találtam előtted, adj nekem valami jelt, hogy Te szólsz hozzám, és ne menj el innen, amíg vissza nem térek hozzád, s ki nem hozom áldozatomat, és fel nem ajánlom neked.” Az Úr azt felelte: „Itt maradok, amíg vissza nem jössz.” Erre Gedeon bement, megfőzött egy gödölyét, egy véka lisztből kovásztalan kenyeret készített, aztán a húst egy kosárba tette, a hús levét pedig egy fazékba öntötte, s kivitte mindezt a tölgy alá, s felajánlotta neki. Az Úr angyala ekkor azt mondta neki: „Vedd a húst meg a kovásztalan kenyeret, s tedd erre a sziklára, a levet pedig öntsd rá.” Amikor ő ezt megtette, az Úr angyala odanyújtotta a kezében levő bot végét, s megérintette vele a húst és a kovásztalan kenyeret. A sziklából tűz szállt fel, s megemésztette a húst s a kovásztalan kenyeret. Erre az Úr angyala eltűnt szeme elől. Amikor Gedeon látta, hogy az Úr angyala volt az, így szólt: „Jaj nekem, Uram Isten, mert színről-színre láttam az Úr angyalát!” Ám az Úr azt mondta neki: „Béke veled! Ne félj, nem halsz meg!” Erre Gedeon oltárt épített ott az Úrnak, s elnevezte azt az „Úr békéjének”. Ott is van mind a jelen napig Abiézer fiainak Efrájában.
Mt 19,23-30
Ekkor Jézus így szólt tanítványaihoz: „Bizony, mondom nektek: a gazdag ember nehezen tud bemenni a mennyek országába. S újra mondom nektek: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába.” Ennek hallatára a tanítványok nagyon elcsodálkoztak és megkérdezték: „Akkor hát ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett és így szólt: „Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges.” Ekkor megszólalt Péter és azt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Mi lesz hát velünk?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem, az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét. És mindenki, aki elhagyta házát, testvéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni. Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők.

Szent Péter nem alkudozik az Úrral – Mit adsz, ha... –, hanem inkább külső nyomásra, a többiek állandó unszolására merül fel benne a kérdés, miután már mindenét elhagyva, az isteni vonzásnak feltétel nélkül engedelmeskedve Jézus nyomába szegődött. Talán Jézus szavaival szeretne válaszolni környezetének és mindazoknak, akik rákérdeznek döntése értelmességére. Péter érzi, hogy maga Jézus a jutalom a maga felfoghatatlan és Istenbe nyúló titkával, de most magától Jézustól vár feleletet, hogy azt továbbmondhassa azoknak, akikben felmerül a kérdés: megéri‑e Jézust követni.
Valójában Jézus semmit sem ígér erre a földi életre, minden ígérete a boldog örök élet. Az, hogy vele ítélkezünk a világ megújulásakor, azt jelenti, hogy mint társörökösök, vele együtt örökségül kapjuk az örök életet, valamint hogy részt veszünk örök uralmában. A „százannyi” Jézus szájából ugyancsak az örök élet szinonimájaként hangozhatott el, de mivel nem zsidó környezetben ezt a kifejezést nem értették, ezért magyarázatul hozzátették: az örök életet. Így azonban az a benyomása támadhatott az olvasónak, mintha két dologról lenne szó: a százannyi jelentené az evilágra kapott javakat, az örök élet pedig az eljövendő életet. És egy keresztény kéz a százannyit kezdte saját tapasztalatával kifejteni az evangéliumban, hiszen a tanítványok örömteli tapasztalata volt, hogy az Egyházban testvéreket, atyákat, anyákat kapnak, és földeket, hiszen bárhová mennek, otthon vannak keresztény testvéreiknél.
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy követésed jutalmául nem valamit, hanem önmagadat kínálod nekünk itt, ezen a földön, és az eljövendő világban egyaránt. Ennél többet nem is ígérhetnél, hiszen semmi jó sem maradandó, semmi sem hordja magában a végső értelmet ezen a világon, csak a Te örök életed, melynek csíráit a hit és a keresztség által már belénk oltottad. Add kegyelmedet, hogy hívásodra alkudozás és számítgatás nélkül igent mondjunk, s így egyre jobban kibontakozhasson bennünk és körülöttünk a mennyei örök élet kimeríthetetlen gazdagsága, a Veled és Atyáddal való boldogító közösség a Szentlélekben.

Bír 2,11-19
Ekkor Izrael fiai azt tették, ami gonosz az Úr színe előtt: szolgáltak ugyanis a Baáloknak és elhagyták az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földjéről, s más isteneket követtek és imádtak, a körülöttük lakó népek isteneit, s haragra ingerelték az Urat azzal, hogy őt elhagyták és a Baálnak meg az Astartéknek szolgáltak. Meg is haragudott az Úr Izraelre, s fosztogatók kezébe adta őket, s azok megfogták és eladták őket azoknak az ellenséges népeknek, amelyek körülöttük laktak. (...)Valahányszor az Úr bírákat támasztott, azok napjaiban megkönyörült rajtuk és meghallgatta a szorongatottak sóhajait és megszabadította őket pusztítóik öldöklésétől. Mindazonáltal mihelyt meghalt a bíró, ismét elpártoltak és sokkal gonoszabbul cselekedtek, mint atyáik cselekedtek: más isteneket követtek, szolgáltak és imádtak, s nem hagyták el alkotásaikat, és nagyon kemény útjukat, amelyen járni szoktak.
Mt 19,16-22
Ekkor íme, valaki odament hozzá és azt mondta: ,,Mester! Milyen jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő azt válaszolta neki: ,,Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyvalaki a jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat.” Az megkérdezte: ,,Melyikeket?” Jézus ezt felelte: ,,Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Az ifjú erre azt mondta neki: ,,Mindezeket megtartottam, mi hiányzik még nekem?” Erre Jézus így szólt hozzá: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.” E szó hallatára az ifjú szomorúan elment, mert nagy vagyona volt.

Nekünk is Jézus elé kell járulunk, mint a gazdag ifjú, aki lelkesen, tettre készen lépett Jézushoz. De nem szabad megállni ott, ahol ő megállt, hanem mindennap meg kell harcolnunk a harcot a kisebb jó ellenében a legjobbért. Jézus a gazdag ifjúnak a Tízparancsolatot idézi (pontosabban csak a felebarátra vonatkozó parancsokat, mert az Isten iránti kötelességek teljesítését magától értetődőnek veszi). Ez azonban még csak az alap – ami persze szintén nincs Isten kegyelme nélkül, ahogy az Olvasmányból is kitűnik –, az igazi odaadás, a természetes jó helyett a természetfeletti jó választása csak ezután következik.
Valamennyi elképzelésünkben, jó elhatározásunkban, áldozatunkban van valami jó, de ha ehhez a jóhoz ragaszkodunk, nem jutunk el a végső jóhoz, Istenhez. Nem szabad hagynunk, hogy bármilyen földi jó fogva tartsa szívünket, s az örök életet csak mintegy ráadásként képzeljük el a földi vagyon, siker, boldogság mellé. Ez volt az a lépés, amelyre a gazdag ifjú, hiába volt törekvő, jóravaló, ráadásul erkölcsileg is feddhetetlen, nem tudta rászánni magát. Pedig számára nem opcionális lehetőség, hanem az üdvösség feltétele volt, hogy a gazdagsághoz való ragaszkodását elengedje, s úgy szegődjön Jézus nyomába. Mert elég csupán egyetlen területen megengedni a földies ragaszkodást, az egész életünket megmérgezi, és megakadályozza, hogy a jóval szemben a legjobbat válasszuk.
Urunk Jézus, azért kérdezünk Téged a jóról, mert te az élő Istentől való vagy, aki a legfőbb Jó, aki minden jónak forrása, s aki nélkül semmi jó nincsen, s így Te tudod a legjobban, hogy mi az, ami még hiányzik nekünk, hogy a végső jót elérjük. Add meg nekünk, kérünk, hogy ne ragaszkodjunk semmilyen jóhoz, hanem csak egyedül Hozzád, aki a legjobbat akarod adni nekünk. Segíts kegyelmesen, hogy mindenben a Te akaratodat keressük, aki az önmagunknak való meghaláson át vezetsz bennünket a feltámadásra és az örök életre.

Jer 38,4-6.8-10
Ezért a főemberek így szóltak a királyhoz: ,,Meg kell halnia ennek az embernek, mert megbénítja ezzel a harcosok kezét, akik megmaradtak ebben a városban, és az egész nép kezét, ha ilyen szavakat szól hozzájuk! Mert ez az ember ennek a népnek nem békességére, hanem vesztére törekszik.” Cidkija király erre így szólt: ,,Íme, ő a kezetekben van, hiszen a király semmit sem tehet ellenetek.” Fogták tehát Jeremiást, és bedobták Malkija királyfi ciszternájába. (...)
Zsid 12,1-4
Azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát. Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül . Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, – hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban.
Lk 12,49-53
Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával”.

Az olyan egység, olyan szolidaritás, olyan békesség, amely bűnön és a bűnben való cinkosságon alapul, nem lehet építő, nem lehet tartós. Bizonyos jeleit már látjuk, és prófétai előrelátással egyértelműen ki is jelenthetjük, hogy egy olyan Európának, melynek törvényei ellentétesek a Tízparancsolattal és Krisztus evangéliumával, nincs hosszú távon jövője: az az Európa egyre jobban saját megalkuvásának áldozatává válik, sorsa pedig a biztos bukás és a gyalázatos pusztulás.
A hívőnek megvan az esélye a prófétai tisztánlátásra, de csak ha a szentségre törekszik, vagyis ha nem akar mást, mint egyedül Istent. Ha nem ijed meg attól, hogy a béke megbontójának, zavarkeltőnek vagy hazafiatlannak bélyegzik, ha sem csábítgatásra, sem fenyegetésre nem hajlandó mást mondani, mint ami a meggyőződése, amit meglátott és igazságként felismert. Innen érthető a mai Evangéliumban Jézusnak az a kijelentése, hogy ő nem békét hozott, hanem szakadást, amely behatolhat a családi szférába, a legbensőségesebb kapcsolatokba is. Ám ez a szakadás kell a gyógyuláshoz, mert a mindenáron való békesség a rothadás békéje, nem az életé. Ha egy családban, kisebb-nagyobb közösségben valaki az élet – akár csak egy megfogant magzat élete – mellett síkraszáll azokkal szemben, akik az ártatlan meggyilkolására készülnek, akkor ezt vállalnia kell a nyílt szakításig, a kitagadottság kockáztatásáig is.
Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, hogy őrizz meg bennünket a hamis békére való törekvéstől, adj nekünk tisztánlátást, és Szentlelkeddel tégy képessé bennünket arra, hogy igazságodat szeretettel, de megalkuvástól mentesen képviseljük környezetünkben.