MTörv 30,15-20
Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon. Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is! Szeresd az Urat, a te Istenedet, engedelmeskedj szavának, ragaszkodj hozzá – hisz tőle függ életed és napjaid hosszúsága –, hogy sokáig lakhass azon a földön, amely felől megesküdött az Úr a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.”
Lk 9,22-25
„Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.” Azután mindenkihez szólt: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt vall?

Élet és halál fogalmai Jézus szájából nem biológiai állapotunkra vonatkoznak, hanem sokkal mélyebb valóságot jelölnek létezésünk mélyén. S amit ő ért az élet és halál szón, arra oda kell figyelnünk, mert Isten gondolatai valóságok, míg a mieink csak a valóságról alkotott fogalmak, halvány árnyképek, hasonlatok. Jézus számára a személy akkor és annyiban él, ha és amennyiben kapcsolatban van Istennel. A jó egészségnek örvendő, de erkölcsileg kettősségben élő emberen ezért sokkal inkább a halál uralkodik, mint a szenvedését elfogadó rákos betegen. Az élet és halál nem külső tényezők függvénye, hanem benső döntés kérdése. Az életet választani kell, úgy, hogy ragaszkodom Istenhez és az ő törvényeihez. Ez a mindennapok során gyakran kereszthordozásként jelenik meg, mert az élet szüntelen áldozatot követel. Azt az életet, melyet a világ bálványoz, el kell veszíteni ahhoz, hogy a másikat, az igazit megnyerhessük.
Önző énünk lázadozik az efféle apró meghalások ellen. Isten azonban segít: valahányszor engedi, hogy a magunkba vetett hitünk meginogjon, a személyiségünket körüllengő, saját magunk alkotta mítosz szappanbuborékként szétpukkadjon, s megmutatkozzék a mögötte lévő üresség, új és új lehetőséget ad, hogy felhagyjunk az álvalóság őrült hajszolásával, s a valódi életet válasszuk. Mert paradox módon csak az önmegtagadás vezethet el igazi önmagunk megtalálásához. A külső rétegeket le kell hántani és el kell vetni, hogy eljussunk szívünk közepébe, személyünk központjába, a békesség forrásához, ahol Isten lakik bennünk.
Ne engedd, Urunk, hogy beérjük a külső tatarozással, mely csak arra jó, hogy ideig-óráig eltakarja a belső szennyet és rothadást. Segíts, hogy az idei Nagyböjtben legyen bátorságunk alászállni szívünk mélységeibe, ahol valóságosan találkozhatunk Veled. Add, hogy ebből a találkozásból gyümölcsöző kereszthordozás fakadjon számunkra, s kezdetét vegye bennünk az új teremtés, vagyis belső átformálódásunk a Te képedre és hasonlatosságodra.

Joel 2,12-18
„Térjetek hozzám teljes szívetekből, böjttel, sírással és jajgatással. Szaggassátok meg szíveteket, nem pedig ruhátokat, és térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos ő és irgalmas, türelmes és nagyirgalmú, és szánakozik a bajok felett.”
2Kor 5,20 – 6,2
(…) Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! (…) Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: „A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged.” Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja!
Mt 6,1-6.16-18
(…) „Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.”

A mai nappal ismét ránk köszöntött az alkalmas, szent idő, amely arra hivatott, hogy testünket-lelkünket az élő Isten szolgálatába fogja, az ő akaratának megismerésére és teljesítésére hangolja. A keresztény lét koncentrátuma ez a negyven nap: a megújulásra való felhívástól a Krisztussal együtt vállalt szenvedésen át a feltámadásig magába sűríti a Krisztus-követés valamennyi fázisát.
Az első lépés, hogy a világból érkező, olykor egészen vakító reflektorfények helyett Isten tekintetét keressük, aki a rejtekben is lát. Kicsiny, nem látványos, de konkrét és magunkon mindennap számon kérhető vállalásokat tegyünk, figyelembe véve, hogy testi-lelki adottságaink, körülményeink folytán mások a lehetőségeink, és persze teherbíró képességünk sem egyforma. A keresztény böjt nem testünk büntetése, sanyargatása, hanem szellemi-lelki Istenhez fordulásunk fizikai vetülete. Testünk a böjtöléssel vesz részt az Istenre figyelésben, és ez visszahat a lelkünkre: érzékenyebbé tesz az Istentől érkező apró jelekre, indításokra. Az imádság, böjt és irgalmasság egymásból fakadjon, ne puszta külsőség, erőpróba, izzadságszagú erőlködés legyen, hanem újfajta, bensőséges találkozás Istennel és testvéreinkkel.
Urunk Jézus, ha komolyan vesszük az intő szót, hogy porból lettünk, s a porba térünk vissza, bizony egy kicsit megrendülünk. Nem könnyű szembesülnünk azzal, hogy terveinkről, álmainkról, mindarról, amiért nap mint nap fáradozunk, kimondatik, hogy velünk együtt az enyészeté lesz. Add, hogy az előttünk álló negyven napban megtanuljunk leszámolni illúzióinkkal és légvárainkkal, s elfogadjuk, hogy nem is kell másnak lennünk, mint pornak: Isten kezében, az ő Leheletével ez a por megtelik élettel, és abba a dicsőségbe emeltetik, mely a Te osztályrészed az Atya jobbján.

Jak 4,1-10
Honnan a háborúság és civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak? Csak kívántok, s nem kaptok semmit, öldököltök és versengtek, s nem szereztek semmit. Civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek – azért, mert nem kértek. Kértek és nem kaptok – mert rosszul kértek, azért, hogy kívánságaitokra fordítsátok. Ti házasságtörők! Nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellensége az Istennek? Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek. Vagy azt gondoljátok, hogy hiába mondja az Írás: ,,Féltékenyen vágyakozik a Lélek, amely bennünk lakik”? Sőt még nagyobb kegyelmet is ad. Azért mondja: ,,Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad”. Engedelmeskedjetek tehát Istennek; az ördögnek pedig álljatok ellen, és futni fog tőletek. Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, ti kettős lelkűek! Keseregjetek, szomorkodjatok és siránkozzatok, nevetésetek forduljon gyászra, és örömötök szomorkodásra. Alázkodjatok meg az Úr színe előtt, és ő felmagasztal titeket.
Mk 9,30-37
(...) Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: ,,Miről beszélgettetek az úton?” Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: ,,Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.” Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: ,,Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.”

Házasságtörő a Biblia szerint az a nemzedék és az az emberi lélek, amelyik Isten mellett bármit is úgy szeret, mint Istent. A világnak ez az istenítése megosztott szívűvé, házasságtörővé teszi az emberi lelket. Ozeásnál olvassuk: „Van asszony, akit bár szeret a férje, mégis házasságot tör; úgy, ahogy az Úr szereti Izrael fiait, noha más istenekben bizakodnak.” És a jövendölést, melyet a mai Evangéliumban az Emberfia szenvedéséről és haláláról olvasunk, Máté evangéliumában így indokolja meg az Úr Jézus: „E gonosz, házasságtörő nemzedék jelt kíván, de nem kap más jelt, mint Jónás jelét.” Jellemző módon az gyanúsítja kedvesét hűtlenséggel, aki maga hűtlen, és kétfelé sántikál, mert „ki mint él, úgy ítél”. Jelet is a házasságtörő fél kíván a másik, a hűséges féltől, de vajon ebben az állapotban mire lenne jó a szerelem egy újabb, még nagyobb jele? Hogy biztosítva érezze magát kedvese szerelme felől, és nyugodtan élhesse tovább kettős életét? Vagy hogy ha nem kap jelet, igazolva lássa hűtlenkedését? Mindenesetre Istentől is mindig a házasságtörő nemzedék és házasságtörő lélek vár jeleket, csodákat, mert ő olvassa bele Istenbe a saját sötétségét, hűtlenségét.
Isten válasza a mi állhatatlanságunkra, szeretetlenségünkre az, hogy tovább szeret. Jónás jele sem más, mint az Isten szeretetének végleges kinyilatkoztatása. Mivel Isten örökkévaló, mindenható, mindentudó és végtelenül jóságos, az ő szeretete is abszolút, vagyis soha el nem múlik, és soha nem változik át gyűlöletté. Ebben az értelemben a mennyország és a kárhozat egyazon isteni szeretet kétféle megnyilvánulási formája, attól függően, hogy a szabad akarattal megajándékozott teremtmény, az angyal és az ember hogyan fogadja Isten közeledését: aki igent mond rá, és őt választja, annak számára ugyanaz az örök isteni szeretet éltető tűz, aki pedig véglegesen elutasítja, annak a kárhozat gyötrő lángja lesz.
Urunk Jézus, Te féltékeny szeretettel szeretsz minket, de ez a féltékenység szerető féltés, üdvösségünk miatti szerelmes aggódás, hiszen Te tudod csak igazán, mi is a kárhozat, mit jelent a teremtménynek örökre elszakítva lenni Istenétől. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy felismerjük és elfogadjuk szerelmes közeledésedet, és felhagyva a kétfelé sántikálással véglegesen elkötelezzük magunkat az Irántad való, odaadó szeretetben.

ApCsel 1,15-17.20-26
Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között – mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt –, és így szólt: „Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak vezetőjéről, akik elfogták Jézust. Ő közénk tartozott és részes volt ebben a szolgálatban. Meg van ugyanis írva a Zsoltárok könyvében: „Lakóhelyük váljék pusztasággá, s ne legyen, aki benne lakik”, és: „Elöjárói tisztségét kapja meg más”. Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen.” Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd így imádkoztak: „Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hivatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt illető helyre.” Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.
Jn 15,9-17
Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Ha nem is gyakoroljuk ezt a sorsvetést – amely egyfajta játékosságról és talán ószövetségi gyakorlatról tanúskodik, ami igencsak meglephet bennünket ilyen nagy horderejű vállalkozásban –, érdemes a mélyére tekinteni, mert a mélyben örök érvényű tanítást találunk. Ha választanunk kell akár csak két dolog között is, amelyek közül mindkettő megfelel az evangélium követelményeinek és a hittől megvilágosított értelmünk mértékének is, és egyik felé sem billen jobban az ítélet mérlegének nyelve, akkor valóban sorsot vethetünk. Nem mintha a sorsvetés mágikus isteni közbelépés lenne. Másról van itt szó: a földi élet szegénységének elfogadásáról. Arról, hogy egyszerre nem utazhatok két helyre, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, hogy egyszerre nem lehetek két szerzetesrend tagja, két asszonynak a férje vagy két férfi felesége, egyszerre nem lakhatom állandóan falun is és városban is...
Félő, hogy az örökké érveket sorakoztató és sohasem döntő ember valójában nem is keres, mert nem akar találni, lényegében tehát saját önzése mellett dönt, és így az Egyház életét is bénítja. Aki tehát bizonytalan abban, hogy két azonos értékű dolog között hogyan is válasszon, először ne a sorsvetéssel próbálkozzék, hanem mindenek­előtt elmélyült imádságban fürkéssze Isten akaratát, és kötelezze el magát még jobban a Krisztus-követésben. Amikor pedig elérkezik az életében az a pillanat, amikor nincs miért tovább halogatni a döntést, a sorsvetéshez hasonló merészséggel, egyedül Istenben bízva vesse magát a teljes odaadás mélységeibe.
Úr Jézus, kérünk, segíts, hogy elfogadjuk az élet egyszeri adottságát, és azon belül teljes, Neked adott életre törekedjünk. Tedd szívünket egyszerűvé, hogy mindenkor bízzunk Benned, aki jól ismered korlátainkat, törékenységünket és gyöngeségünket, s merjünk ráhagyatkozni kegyelmedre, melyet soha nem vonsz meg azoktól, akikre feladatot bízol.

Lev 19,1-2.17-18
Így szól az Úr Mózeshez: „Szólj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok! Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta. Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!
1Kor 3,16-23
Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek? Azt pedig, aki Isten templomát lerombolja, lerombolja az Isten. Mert Isten temploma szent, s ti vagytok az. Senki se ámítsa önmagát. Aki közületek bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. Mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Írva van ugyanis: „Megfogja a bölcseket ravaszságukban.” Továbbá: „Az Úr tudja a bölcsek gondolatairól, hogy hiábavalók.” Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők: minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.
Mt 5,38-48
(...) Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Egyetlen ókori istenségről sem maradt fenn, hogy szeretné az embert. A szeretet gyöngeség és kiszolgáltatottság, a pogány istenek pedig erősek és sebezhetetlenek. Csak a mindenható, örökkévaló Isten engedheti meg magának, hogy szeresse az embert, és kiszolgáltassa magát neki. Az egy igaz Isten szentsége, lényege, tökéletessége a szeretet, ez az alapja minden tettének, megnyilvánulásának az isteni személyek között, és kifelé, a világ irányában is, a teremtéstől kezdve a végső beteljesedésig.
Ezért az a hely, ahol ez a szeretet a legnyilvánvalóbban megmutatkozhat, nem a kőből épült templom, nem az öntudatlan anyagvilág, hanem a szeretetre képes ember. A keresztény templom annyiban szent, amennyiben Egyház, vagyis Krisztus Titokzatos Testének fizikai vetülete. Nem az impozáns architektúra, a művészi faragások, a remekbe készült freskók, de még csak nem is a szenteltvíz és tömjénfüst teszi szentté, hanem Isten sajátos jelenléte az Eucharisztiában és a Krisztus-hívők közösségében, akik arra hivatottak, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Krisztus szereti őket. A templom lerontása nem más, mint a szeretet elutasítása. És ennek büntetése a halál, mert a misztikus ferences harmadrendi vértanú, Raymundus Lullus megfogalmazása szerint „szeretni élet, nem szeretni halál”. Aki kivonja magát az isteni szeretet éltető miliőjéből, lélekben halottá válik. Aki azonban napról napra megmarad benne, képessé válik arra, hogy továbbadja azoknak is, akik – talán maguk számára sem érzékelhetően, de – haldokolnak nélküle.
Urunk Jézus, az ellenségszeretet parancsa nem erkölcsi kötelességünk, hanem egzisztenciális következménye annak, hogy szeretve vagyunk öröktől fogva és mindörökké, mert aki megízlelte az isteni szeretet édességét, többé nem tud nem szeretni. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ebben ismerjük fel legfönségesebb hivatásunkat, s bármi történjék is, mi mindig tovább szeressünk, az irántunk ellenséges érzülettel viseltető embertársainkat is rákötve a szeretet isteni infúziójára.

1Pét 5,1-4
Az elöljárókat, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni –: legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei. S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.
Mt 16,13-19
Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők ezt felelték: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus azt felelte neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”

Szent Péter apostolt nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett, s a Jézusért viselt szenvedés lett számára az eljövendő dicsőség záloga.
Az Úr Jézusról való tanúskodás, a szeretetben való vezetés egyszerre jár szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk. Ha visszavárnánk a ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet, ezzel zárt rendszert alkotnánk, amely Isten nélkül is működne ideig-óráig, de közben a köztünk áramló szeretetbe belelopakodna az önzés és a világ szelleme. Nekünk azonban a forrásból, Isten szeretetéből kell merítenünk az élet vizét, s ezt a bennünk szétáradó, túlcsorduló életet kell szívünkön át továbbadnunk azok szívébe, akik ránk vannak bízva, hogy az ő szívükből megint csak áradjon tovább.
Urunk Jézus, Apostolod figyelmeztet minket: „Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból, Isten szerint.” Mi azonban oly állhatatlanok és gyöngék vagyunk, hogy legtöbbször a magunk változó hangulatait, érzelmeit követjük, s amit a kezdet kezdetén önként vállaltunk, az egy idő után kezd számunkra teherré és kényszerűséggé válni. Újítsd meg, kérünk, szívünkben az odaadás lelkületét, s engedd, hogy az elmélkedés perceiben, óráiban alászállva abba a mélységbe, ahol senki más nincs, csak Te és a mi lelkünk, a Veled való bensőséges, boldogító szeretetkapcsolatba beburkolva lássuk azokat, akiket ránk bíztál, és így visszatérve hozzájuk ismét önként, örömmel, szeretetből tudjuk hordozni őket és gondoskodni róluk.

Jak 2,14-24.26
Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: „Menj békében, melegedjél és lakjál jól!” – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: „Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.” Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet. Hiszed, hogy egy az Isten – és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt – és mégis remegnek! Akarod azonban tudni, ó balga ember, hogy a hit tettek nélkül halott? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei által igazult meg, feláldozva fiát, Izsákot az oltáron? Láthatod, hogy a hite közreműködött a tetteinél, és a hite a tettek által lett tökéletessé. Így beteljesedett az Írás, amely azt mondja: „Ábrahám hitt Istennek, ezt igazságul tudták be neki”, és Isten barátjának nevezték. Látjátok, hogy tettek által igazul meg az ember, és nem egyedül a hit által. Mert ahogyan halott a test lélek nélkül, úgy a hit is halott tettek nélkül.
Mk 8,34 – 9,1
Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” (...)

Szent Jakab levelének ma olvasott részlete első olvasásra ellentmondani látszik Szent Pál apostol kijelentésének, mely szerint „Az ember a hit által válik igazzá, törvény szerinti tettek nélkül”. Nem csoda, hogy épp ezeknek a mondatoknak egyoldalú értelmezése okozta a katolikusok és protestánsok megigazulással kapcsolatos vitáját. Pedig a két állítás valójában nem ellentmond egymásnak, hanem egyik kiegészíti a másikat, ugyanazon éremnek a másik oldalát mutatva meg. Jakab ugyanazokat az ószövetségi példákat említi, mint Pál. Mindenekelőtt Ábrahámot, aki egész lényével, fia, Izsák iránti szeretetének odaadásával hajolt meg az ígéreteket adó Isten előtt. Ez nem a törvény szerinti tett volt, sokkal több annál: rituális, áldozati keretben bemutatott egzisztenciális hódolat. A hit cselekedete, amelyben értelmetlen volna a hit mozzanatát elválasztani a belőle fakadó tettől.
Nincs olyan cselekedet, mellyel mintegy gombnyomásra elérhető volna az üdvösség, de a pusztán fogalmi, elvont hitaktus is meddő cselekedetek nélkül. A hittel bemutatott áldozat tárgya végső soron nem egy dolog vagy élőlény, hanem mi magunk. Ahogy Ábrahámnak sem annyira Izsákot kellett feláldoznia, mint inkább önmagát, úgy nekünk is magunkat kell egészen átadnunk Istennek, semmit sem tagadva meg tőle.
Urunk Jézus, az tesz igazzá Atyád szemében, ha keresztünket felvéve merjük életünket elveszíteni Érted és az evangéliumért. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne féljünk odaadni életünket, hiszen ez az életelveszítés egyben az élet teljességének kezdete is. Segíts, hogy újra és újra elismerjük Isten feltétlen uralmát az életünkben, hogy hitünk tetté váljék, és megszerezze számunkra a megigazulást az Atya színe előtt.

Jak 2,1-9
Testvéreim, a mi dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek legyen mentes minden személyválogatástól. Mert ha belép a ti közösségetekbe egy ember aranygyűrűvel, fényes öltözetben, és belép egy szegény is piszkos ruhában, s ti arra figyeltek, aki drága ruhába van öltözve, és azt mondjátok neki: „Foglalj itt helyet kényelmesen”, a szegénynek pedig azt mondjátok: „Te csak állj meg ott vagy ülj a lábam zsámolya elé”, vajon nem ítélkeztek-e magatokban, s nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká? Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a szegényeket választotta ki Isten ezen a világon, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti pedig tiszteletlenséggel illettétek a szegényt. (...) Ha teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, jól teszitek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, s a törvény ítél el titeket, mert megszegtétek azt.
Mk 8,27-33
Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők azt felelték neki: „Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Péter felelt neki: „Te vagy a Krisztus.” Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”

Szent Máté apostol, aki tanúja volt a mai Evangéliumban olvasott fülöp-cezáreai jelenetnek, evangéliumában azt is leírja, hogy milyen szavakkal válaszolt Péter vallomására Jézus: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Mondom tehát neked: te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Szent Márk kihagyja Jézusnak ezt a fontos kijelentését, nem hallgatja el viszont a párbeszéd folytatását, melyben a szenvedés megjövendölése miatt szemrehányást tevő Péternek Jézus igen keményen válaszol: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”
Miért nem említi Márk a dicséretet, és miért idézi fel a Péterre nézve igencsak megalázó feddést? Minden bizonnyal azért, mert Péter apostol igehirdetésére támaszkodva írta evangéliumát, s valószínűleg maga a főapostol szerényen hallgatott Jézus neki címzett kitüntető szavairól, ugyanakkor viszont újra és újra megvallotta, hogy mennyire földiesen és méltatlanul gondolkodott Isten Fiáról. Ebből azután némi fogalmat nyerhetünk arról, hogy milyen szegénynek, gyöngének, elesettnek érezhette magát Péter az isteni irgalom rázúduló áradatában. Nem szerénykedés ez, hanem valós tapasztalaton alapuló, reális önértékelés. Ez a belső szegénység a megtestesült Istennel való találkozásban nyilvánvalóvá válik, mégsem mint nyomasztó teher nehezedik rá, ellenkezőleg, önmaga súlyától szabadítja fel. Az igazi Krisztussal történő találkozás hitelesítő pecsétje az, ha valaki senkinél sem tartja különbnek, hanem a nyomorultak és szerencsétlenek, a szegények és a megvetésre méltók közé sorolja magát.
Taníts meg, Urunk Jézus, az igazi alázatra, mely nem szerénykedés, hanem valós és reális önértékelés, gyarlóságunk megvallása, létbeli szegénységünk örömteli elfogadása s szívbéli hála a Te gazdag kegyelmi ajándékaidért.

Jak 1,19-27
Szeretett testvéreim, ti is tudjátok! Legyen minden ember gyors a hallásra, és késedelmes a szólásra, s késedelmes a haragra! Mert haragjában nem azt teszi az ember, ami Isten előtt igazságos. Azért vessetek el minden tisztátalanságot és a különféle gonoszságokat, és fogadjátok szelídséggel a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket. Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva. Mert ha valaki hallgatja az igét és nem cselekszi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a saját arcát a tükörben szemléli; ha megnézte magát és elment, rögtön elfelejti, hogy milyen volt. Aki azonban gondosan beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad abban, s annak nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tette által. Ha pedig valaki vallásosnak tartja magát, de nem fékezi a nyelvét, hanem megcsalja saját szívét, annak hiábavaló a vallásossága. Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.
Mk 8,22-26
Azután Betszaidába érkeztek. Egy vakot vezettek hozzá, és kérték őt, hogy érintse meg. Ő kézen fogta a vakot, kivezette a helységből, és a szemére köpve rátette a kezeit, aztán megkérdezte tőle, hogy lát-e valamit. Az föltekintett és azt mondta: „Látom az embereket, mintha a fák járkálnának.” Azután ismét a szemére tette a kezét, mire az látni kezdett, meggyógyult, és tisztán látott mindent. S ő ezzel küldte őt haza: „A faluba ne menj be!”

Sok nagyszerű emberrel találkozunk, akinek sajnos nincs ereje, bátorsága egészen Krisztusba kapaszkodni, ezért érzéstelenítőkhöz folyamodik: ötpercenként rágyújt, rendszeresen a pohár után nyúl, játékszenvedély rabja, új meg új kapcsolatokba bonyolódik. És ezt a kikapcsolási mechanizmust egy idő után teste-lelke annyira megszokja, hogy fokozatosan eltompul, s már nem alkalmas arra, hogy jó földként befogadja a krisztusi tanítás magvait. Pedig éppenséggel az ilyen nagyra hivatott, intelligens embernek volna óránként, percenként szüksége Jézus Krisztusra, különben zseniális szelleme mindent elviselhetetlennek fog érezni.
Aki viszont figyelmesen tanulmányozza „az evangéliumi szabadság tökéletes törvényét, és állhatatosan meg is tartja, boldog lesz tettei által”. Igen, mert tettei a benne élő tanításból fogannak, szabadon önmagától, önzésétől. Ezek a tettek valóban boldogítanak, nem úgy, hogy tetszelgünk bennük, hanem hogy érezzük az isteni kegyelemmel való együttműködést. Így lassan megtisztul belső látásunk, ahhoz hasonlóan, ahogy a mai Evangéliumban szereplő vak testi látása. Eleinte talán még mi is homályosan, elmosódottan látunk, és a Krisztus világosságában feltáruló valóságokat összekeverjük saját bensőnk hibás kivetítéseivel, de azután hamarosan kezdünk élesen látni mindent, a Krisztustól, tündöklő Napunktól kapott hit fényének minden másnál igazabb megvilágításában.
Urunk Jézus, olykor mi is rajtakapjuk magunkat, hogy Isten-pótlékokat keresünk: sikerben, gyönyörben, anyagi javakban, és ha érezzük is ezek rabságba taszító hiábavalóságát, nem mindig látjuk a szabadulás lehetőségét. Kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy a szentírásolvasás és elmélkedés perceiben készségessé váljunk a Léleknek való engedelmességre, s az ő erejében életre is váltsuk szent igéidet, ami az igazi szabadság és boldogság kezdete.

Jak 1,12-18
Boldog az a férfi, aki a kísértést kiállja, mert ha hűnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az őt szeretőknek megígért. Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy „Isten kísért”, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit. Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra. A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz. Ne tévedjetek tehát, szeretett testvéreim! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától származik, akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Szabad akaratból nemzett minket az igazság igéjével, hogy mintegy zsengéje legyünk az ő teremtésének.
Mk 8,14-21
Közben elfelejtettek kenyeret vinni, és egy kenyérnél több nem volt náluk a hajóban. Ekkor így intette őket: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától.” Azok pedig tanakodtak egymás közt, arra gondolva, hogy: „Nincsen kenyerünk.” Jézus észrevette ezt, és azt mondta nekik: „Miért tanakodtok azon, hogy nincsen kenyeretek? Még mindig nem tudjátok és nem értitek a dolgot? Még mindig el van vakulva a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor az öt kenyeret ötezernek megtörtem, hány tele kosár hulladékot szedtetek fel?” Azt felelték neki: „Tizenkettőt.” „És amikor a hét kenyeret négyezernek, hány kosár maradékot szedtetek össze?” Azt felelték neki: „Hetet.” Erre így szólt hozzájuk: „Miért van tehát az, hogy mégsem értitek?”

Mintha valami átok ülne rajtunk, hogy a megpróbáltatás lehetőségét sem használjuk ki, és a szemünk láttára történő csodából sem vonjuk le egyszer s mindenkorra a boldogító következtetést.
Minden szenvedés próbatétel. Anélkül, hogy energiáink javát arra fordítanánk, hogy megkeressük, ki a felelős érte, vagy hogy magunkat sajnáljuk, rögtön a mennyei Atyára kellene gondolnunk, akitől csak jó és tökéletes ajándék jön felénk. A rosszban, a fájdalomban, a lelki szenvedésben tudatosítanunk kell, hogy Atyánk nem azt akarja, hogy elessünk, elpusztuljunk, megaláztassunk, hanem hogy őt megdicsőítsük, s ezáltal előrehaladjunk az üdvösség útján. Abban a pillanatban lesz a szenvedésből megváltó kereszt, ahogy kimondjuk Jézus szavát: „Legyen meg a te akaratod.” Ezzel nem a rosszhoz adtuk a beleegyezésünket, hanem a rossz mélyén az Atya által nekünk készített, még láthatatlan jóra mondtunk igent. Egyedül a kereszt vállalása és magunkra vétele jelentheti a sátáni csapda elkerülését. Minden egyéb megoldási kísérlet kudarcra van ítélve. Ezért ne megváltoztatni akarjuk a Miatyánk két évezredes szövegét, hanem értsük jól: A „Ne vígy minket kísértésbe!” nem azt jelenti, hogy Isten esetleg rosszra kísérthetne minket – hiszen ő nem kísért és nem is kísérthető –, hanem azt fejezi ki, hogy tudatába vagyunk gyengeségünknek, mely miatt Isten kegyelme nélkül az isteni próbatétel ördögi kísértéssé válhat számunkra.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked, hogy annyiszor megmentettél minket a testi-lelki haláltól, annyiszor gondoskodtál számunkra táplálékról, hogy éhen ne vesszünk, annyiszor megmutattad csodáidat gyógyításunkra és megerősítésünkre! Kérjük kegyelmedet, hogy amikor kísértésben, próbatételben van részünk, egy pillanatra se kételkedjünk abban, hogy Te velünk vagy, és akármi is történik velünk, azt üdvösségünkre akarod fordítani. Segíts, hogy a próbatételek ne kikezdjék, hanem egyre jobban megerősítsék Beléd vetett bizalmunkat, Irántad való hálánkat és szeretetünket.

Jak 1,1-11
Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája üdvözletét küldi a szórványban élő tizenkét nemzetségnek! Mindig örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása béketűrést szerez. A béketűrés pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és feddhetetlenek legyetek. Ha pedig valaki közületek szűkölködik bölcsességben, kérje azt Istentől, aki mindenkinek bőven ad, szemrehányás nélkül meg fogja adni neki. De ne kételkedve, hanem hittel kérje, mert aki kételkedik, hasonló a tenger hullámához, amelyet a szél fölver, és ide-oda hajszol. Az ilyen ember ne gondolja, hogy kap valamit az Úrtól. Minden útján állhatatlan a kettős lelkű ember. A szegény sorsú testvér azzal dicsekedjék, hogy felemelték, a gazdag viszont azzal, hogy megalázták, mert el fog tűnni, mint a fű virága. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullott a virága, s tönkrement a színpompája; így fog a gazdag is elhervadni az ő útján.
Mk 8,11-13
Mikor kiszállt, a farizeusok elkezdtek vele vitatkozni, és kísértették őt, égi jelet kérve tőle. Ekkor lelke mélyéből felsóhajtott és azt mondta: „Miért kér jelet ez a nemzedék? Bizony, mondom nektek: nem kap jelet ez a nemzedék.” Azután otthagyta őket, ismét a hajóba szállt, és átkelt a túlsó partra.

Senki sem tudhatja magáról, hogy állhatatos marad-e. Lehet erre törekedni, el lehet határozni, de az állhatatosság csak egy teljes emberi élet története folyamán és próbatételek hosszú során át születik meg, bontakozik ki és válik szilárddá. Valójában ez az az erény, emberi minőség, amely a keresztény ember számára az üdvösség szinte látható ígérete. Nem is lehet nagyobbat, többet kívánni szentségi házasságra készülőknek, újonnan szentelt papoknak, örökfogadalmat tevő szerzeteseknek, de legfőképpen a frissen megtérteknek, mint a végső állhatatosság kegyelmét. Ez a kegyelem feltételezi az ember együttműködését is. Nem annyira állhatatosságra kell törekedni, mint inkább Jézusra figyelni.
Így nemcsak a külső-belső szorongattatások idején tudunk hűségesek maradni, de a ravaszabb próbatételek idején is. A rangra, hírnévre, gazdagságra, testi gyönyörökre irányuló különféle csábításoknak, a világ előbb szinte észrevétlen, majd egyre vadabb vonzásának mind nehezebb ellenállni. Nem is sikerülhet másként, csak úgy, ha egy másfajta vonzásban élünk, ha engedjük, hogy elbűvöljön, magához láncoljon az Úr Jézus. Ha szenvedélyes bizalommal kapaszkodunk az Úrba, ha őszinte bűnbevallással újra meg újra kérjük és elfogadjuk az Úr Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, és szüntelen újrakezdésben élünk.
Urunk, Jézus Krisztus, aki Isten és ember vagy egy személyben, aki nem csalatkozhatsz és meg nem csalsz, aki feltámadtál a holtak közül, és végtelen szeretetedben örök életet készítesz számunkra! Állj mellettünk kegyelmeddel, és segíts, hogy amikor vihar tombol körülöttünk, ne a hullámokat figyeljük, mert akkor mindjárt merülni kezdünk, mint Péter, hanem szüntelenül Rád függesszük tekintetünket, és akkor akadály nélkül mehetünk Hozzád, mert a háborgó tengert sima szőnyegként lábunk alá igazítod.

Sir 15,15-20
Adta még ezenfelül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a parancsokat, azok megtartanak téged, ha állandóan gyakorlod a hűséget, amely előtte kedves. Vizet és tüzet helyezett eléd, amelyiket akarod, az után nyújtsd ki kezedet! Élet és halál, jó és rossz van az ember előtt, s azt kapja, ami kedvére van. Mert nagy az Isten bölcsessége, erős a hatalma, és lát mindent szüntelen. Az Úr szemei vannak azokon, akik félik őt, és számon tartja az ember minden cselekedetét.
1Kor 2,6-10
Bölcsességet pedig a tökéletesek közt hirdetünk, de nem ennek a világnak bölcsességét, sem ennek a világnak pusztulásra ítélt fejedelmeiét; hanem Istennek titokzatos, elrejtett bölcsességét hirdetjük, amelyet Isten öröktől fogva előre elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt senki sem ismerte fel ennek a világnak a fejedelmei közül, mert ha felismerték volna, sohasem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát. Hanem amint írva van: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt.” Nekünk azonban kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is.
Mt 5,17-37
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában. Mert mondom nektek: ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába. (…)

Hogy kell értenünk Szent Pál szavait a mai Szentleckében? Hogyan lehet kinyilatkoztatott tudásunk arról, amit sem érzékszerveink, sem értelmünk fel nem foghat? Úgy, mint anyja méhében a magzat Keresztelőnek, amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését. Úgy, mint a csecsemőnek arról, hogy szeretve van. Így vagyunk mi is keresztségünk óta a Szentlélekkel. Természetesen az isteni kinyilatkoztatásnak van egy próféták által adott hallható, Jézus Krisztusban, az Isten Fiában láthatóvá, tapinthatóvá testesült és értelemmel megragadható része, de mélységei Isten szentháromságos belső életére nyílnak, ezért azokat nem tárhatja fel más, csak Isten Szentlelke. Nem szóban és gondolatban csupán, hanem úgy, hogy részt ad nekünk ebből a titokzatos belső életből. Ő ismeri Isten mélységeit, s ezek a mélységek határtalanok és kimeríthetetlenek.
Mindnyájan beletekinthetünk és alámerülhetünk e mélységekbe, ha bűneinkkel meg nem szakítjuk lelkünkben a kegyelmi életet. Kevés az értelmi belátás, a sok év teológia... Az idős falusi néni hite viszont elegendő, mert szentül él. A vértanúk lelkületével tart ki férje szeretetében, aki elhagyta őt, hősiesen, szó nélkül viseli a testi-lelki szenvedéseket, éli Krisztus tanítását, követve őt a keresztúton. Hiszen a mi Urunk nem csupán tanítást adott, hanem az új és végső kinyilatkoztatáshoz méltó életre is el akar vezetni, amikor a bűnökkel való radikális szakításra és a törvény bensőségesítésére szólít fel, a Tízparancsot egyetlen parancsban összefoglalva: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!”
Urunk, Jézus Krisztus Általad születtünk meg az örök életre, csak Általad tudunk hinni, Veled tudunk kiáltani az Atyának evilági reményeinken túli reménykedéssel: „Abba!”, s Benned tudunk szeretni igaz, el nem múló szeretettel. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy soha el ne szakadjunk Tőled, sőt egyre jobban Benned legyünk, mind jobban szívünkbe fogadva belső, szentháromságos életed értelemmel fel nem fogható, túlcsorduló gazdagságát.

1Kir 12,26-32;13,33-34
Jeroboám már most azt gondolta magában: „Még majd visszaszáll a királyság Dávid házára, ha e nép feljár, hogy az Úr házában, Jeruzsálemben áldozzon; így urához, Roboámhoz, Júda királyához fordul e nép szíve, s engem megölnek, s visszatérnek hozzá.” Gondolkodott, s tanakodott tehát, s két aranyborjút készíttetett, s azt mondta a népnek: „Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe: íme, itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről.” Egyiket Bételben állíttatta fel, a másikat pedig Dánban; lett is bűn ebből a dologból, mert a nép egészen Dánig, a borjút járt imádni. Majd magaslati templomokat építtetett, s papokat szerzett a köznépből, olyanokat, akik nem voltak Lévi fiai közül valók. Aztán ünnepet rendezett a nyolcadik hónapban, a hó tizenötödik napján, annak az ünnepnek a mintájára, amelyet Júdában szoktak ünnepelni és felment az oltárra – hasonlóképpen cselekedett Bételben –, hogy áldozzon a borjúknak, amelyeket készíttetett, s beiktatta Bételben azoknak a magaslatoknak a papjait, amelyeket alkottatott. Jeroboám azonban ezen dolgok után sem fordult vissza nagyon gonosz útjáról, sőt ellenkezőleg, papokat rendelt a magaslatokra a köznépből: aki csak akarta, felavattatta kezét, s a magaslatok papjává lett. Ez lett az oka annak, hogy Jeroboám háza vétket vont magára, s összedűlt és elpusztult a föld színéről.
Mk 8,1-10
(...) Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, hogy eléjük tegyék; és azok a tömeg elé tették. Egy kevés haluk is volt; azokat is megáldotta, és szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Aztán ettek és jóllaktak. Végül a megmaradt darabokból hét kosárral szedtek össze. Akik ettek, mintegy négyezren voltak. Majd elbocsátotta őket. Ő pedig azonnal beszállt a hajóba tanítványaival és Dalmanuta vidékére ment.

Izrael politikailag kettészakadt, de a nép lélekben egy maradt, pontosan az egy Isten egy templomához való ragaszkodás által. A két borjú készítése, a két szentély megnyitása odahaza még nem kifejezetten bálványimádás, hiszen ezzel Jeroboám az Úr jelenlétét akarta reprezentálni, azonban tettének indítékai közt ott a hatalomféltés – ha népe eljár Jeruzsálembe, az gyengítheti az ő uralmát –, s ez a politikai alapú féltékenység utat nyit a bálványimádásnak.
Nagy lecke ez azoknak, akik Isten népének vezetői: papok, elöljárók, csoportvezetők. Mikor külön oltárt építenek, mikor különvonulnak a többiektől, legtöbbször féltékenység, hamis kiválasztottság-tudat vezeti őket, s ez valódi szakadáshoz vezethet. Ha azonban bizonyos kérdésekben nézeteltérés van a különböző keresztény közösségek és csoportok között – és miért is ne lehetne? –, azonban következetesen egy oltár körül gyűlnek össze, és együtt ünnepelnek, akkor egységben maradnak. A veszélyes megoszlás a szívekben születik, és a szentélyben válik kézzelfoghatóvá.
Urunk Jézus, kérünk Téged az Egyház egységéért, hogy be ne hatoljon a szentélybe a sokféle megoszlás, érdekkülönbség, ellenségeskedés. Ne engedd, hogy Isten imádásának ürügyén belopózzék közénk a legveszélyesebb bálványimádás, a gőg, hogy a mi istentiszteletünk, dicsőítésünk őszintébb, szebb, bensőségesebb, mint másoké. Őrizz meg bennünket a lelki ínyenckedéstől, nehogy a különféle vallási csemegék háttérbe szorítsák az igazán fontos, örök életre szóló eledelt. Áldd meg, kérünk, a püspököket és a papokat, hogy amint Te megszántad a népet, és enni adtál neki a mai Evangéliumban, úgy táplálják ők Isten népét a távoli földek szerteszórt gabonájából lett egy kenyérrel, amely a Te Titokzatos Tested belső egységét erősíti a lelkekben.

ApCsel 13,46-49
Pál és Barnabás egész bátran kijelentették: „Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltóknak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk, mert így parancsolta nekünk az Úr: »A pogányok világosságává tettelek téged, hogy szolgáld az üdvösséget a föld végső határáig.«„ Mikor a pogányok meghallották ezt, megörültek, és magasztalták az Úr igéjét. Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.
Lk 10,1-9
Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: »Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: »Elközelgett hozzátok az Isten országa.«

Az Úr Jézus megígérte tanítványainak, hogy a Szentlélek erejében nagyobb dolgokat is végbe fognak vinni, mint amelyeket ő végbevitt. Ezt a kijelentést persze nem teológiai értelemben kell venni, hanem földrajzi és fizikai értelemben. Tudniillik az Úr Jézus nem ment a pogányokhoz téríteni, ez a feladat Pál és Barnabás munkásságával vette kezdetét, s ennek az egész történelmen végigvonuló nagy műnek a részese és szereplője Szent Cirill és Metód is.
Az antiochiai zsidók féltékenysége szakította el Pál és Barnabás láncait, amelyek a kereszténységet a kelleténél jobban a zsidósághoz kötötték. Természetesen az előszörre választott népet soha meg nem tagadták, és betartották a sorrendet: először nekik hirdetik a zsinagógában az örömhírt, majd amikor szakadás támad közöttük, a pogányokhoz is odafordulnak. Az Izraelt a pogányoktól elkülönítő válaszfal, melyet az Úr Jézus kereszthalálában láthatatlanul ledöntött, így szemmel láthatóan is eltűnt, és zsidó, görög és minden más népből való hívő egyesült a katolikus, vagyis egyetemes Egyházban.
Urunk Jézus, Te minket is arra küldesz, hogy hirdessük szent evangéliumodat, nemcsak a megszokott helyeken és eszközökkel, hanem új, eddig járatlan terepen és nem szokványos módokon is. Tedd érzékennyé szívünket és készségessé akaratunkat, hogy felismerjük az „idők jeleit”, s azt a jót, amit korábban nem mertünk megtenni gyöngéd sugallatodra, mert megszokásaink, előítéleteink, félelmeink visszatartottak, legalább a nyilvánvaló külső nyomásra elkezdjük végre megcselekedni. Add, hogy követségedben járva mindig azt keressük, amit Te akarsz, és testvéreink üdvösségének szolgálatában megtaláljuk örömünket és békénket.

1Kir 11,4-13
Amikor ugyanis már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen, s így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével, mint Dávidnak, apjának a szíve, hanem Astartét, a szidoniak istennőjét s Molokot, az ammoniták bálványát tisztelte Salamon, és azt cselekedte Salamon, ami nem tetszett az Úrnak, s nem követte oly teljesen az Urat, mint apja, Dávid. Ekkoriban építtetett Salamon templomot Kámosnak, a moabiták bálványának, a Jeruzsálemmel szemben levő hegyen, meg Moloknak, Ammon fiai bálványának, s ugyanígy járt el minden idegen feleségével, akik az ő isteneiknek tömjéneztek, s áldoztak. Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult az elméje az Úrtól, Izrael Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ő mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt neki. (...)
Mk 7,24-30
Ezután továbbment onnan, és Tírusz és Szidon vidékére ment. Betért egy házba, de nem akarta, hogy valaki is megtudja; mégsem maradhatott titokban. Mindjárt hírét vette egy asszony is, akinek a lányában tisztátalan lélek volt; odajött és a lábaihoz borult. Az asszony pogány volt, szír-föníciai nemzetiségű, s kérte őt, hogy űzze ki lányából az ördögöt. Ő azt mondta neki: „Hadd lakjanak jól először a gyermekek; mert nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyák elé dobni.” De az csak kérlelte: „Ez igaz, Uram! Csakhogy a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból!” Erre ő azt felelte neki: „Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból.” Amikor hazaért, a kislányt az ágyon fekve találta, és az ördög már kiment belőle.

Salamon politikai érdekből vett magának pogány származású feleségeket, hogy ezáltal is megerősítse pozícióját a környező népek között. Ez a látszólagos erő azonban belső meggyengüléshez vezetett. Jézus ezzel szemben át sem lépte Izrael határát, s nem kacérkodott azzal a gondolattal, hogy majd megtéríti a környező pogány népeket. Tisztában volt vele, hogy küldetése Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Nem hagyta magát eltéríteni hivatásától, nem engedte szétforgácsolni erejét, megosztani szívét. Ugyanakkor olyan hitet tudott ébreszteni a mai Evangéliumban szereplő pogány asszony szívében, amely által – megelőlegezve a megváltás egyetemességét – be tudta őt emelni az üdvtörténet erőterébe.
Ez az asszony, aki leányáért könyörög, nem kérdőjelezi meg Izrael kiválasztottságát, tiszteli Isten szerelmét egy kicsiny nép iránt, s magát méltatlannak tartja arra, hogy Jézus ugyanabban a bánásmódban részesítse, mint a választott nép fiait. Kiskutya módjára mégis vágyakozik a lehulló morzsákra, s úgy belekapaszkodik Jézusba, hogy ezáltal felemelkedik az üdvösség isteni rendjének szintjére. Ezzel a hitbeli magatartásával példa a mindenkori elbizakodott választottak számára, mert csak a tökéletes méltatlanság érzése tesz alkalmassá az ingyenes és örök szeretetre.
Urunk Jézus, Salamon király példája bizonyság arra, hogy a nehézkedés törvénye az emberi szívre is érvényes. Kérünk, add kegyelmedet, hogy a testi öregedéssel ne kezdjen el szívünk is megöregedni és megkérgesedni Irántad; hogy a szenvedélyes bizalmat és ráhagyatkozást ki ne szorítsa a megszokás és a megalkuvás; hogy a kisebb szeretetek el ne fojtsák az Irántad való első, igazi nagy szerelmet.

1Kir 10,1-10
Amikor pedig Sába királynője hallott Salamon híréről az Úr nevével kapcsolatban, ő is eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye. Miután nagy kísérettel és gazdagsággal, fűszereket, mérhetetlen sok aranyat és drágaköveket hozó tevékkel bevonult Jeruzsálembe, elment Salamon királyhoz, s elmondta neki mindazt, ami a szívében volt. Salamon fel is világosította minden dologról, amelyet eléje terjesztett: nem volt olyan dolog, amely a király előtt rejtély lett volna, s amire meg nem felelt volna. Amikor aztán Sába királynője látta Salamon egész bölcsességét (...), még a lélegzete is elállt, és azt mondta a királynak: „Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedről; nem hittem, amikor nekem beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid, s boldogok szolgáid, akik mindig előtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izrael trónjára ültetett – mivel az Úr mindörökké szereti Izraelt –, s aki királlyá tett, hogy jogot s igazságot szolgáltass!” (...)
Mk 7,14-23
Ezután ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: „Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Akinek füle van a hallásra, hallja meg. (...) Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert.”

Sába királynője megcsodálja Salamon bölcsességét, azonban nem őt, hanem Istenét áldja. Salamon tehát úgy beszélhetett, úgy nyilatkozhatott meg, hogy a vendég ne csak azt lássa meg, ami az embertől származik, hanem azt is, ami az Úrtól való. Az Úr Jézus Isten létére úgy kiüresítette önmagát, hogy többé nem az volt a fontos, amit ő tett, hanem hogy az Atya cselekedett általa. Csodáiért nem őt áldották és magasztalták, hanem az Atyát. Nem a maga személyét állította a középpontba, hanem az Atyával való kapcsolatát ragyogtatta fel. Tanítványai ezért őseredetien új, soha nem tapasztalt szomjúsággal keresték az Atyát: „Mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.”
Legtöbbünk isten- és emberszolgálata azonban nem mentes a hiúságtól és öntetszelgéstől. Ettől még nem kell elkeseredni. Csak egy pillanatra se feledjük: munkánk értékmérője nem a siker, a népszerűség, a dicséret. Ezért aztán nem is ezekre kell elsősorban figyelni, törekedni rájuk pedig végképp nem szabad. Legyünk őszinték Istenhez, magunkhoz és testvéreinkhez. Ha szeretetünk, szolgálatunk valóban szívből jön és Isten mélységeiből táplálkozik, akkor nem kell félnünk attól, hogy szembedicsérnek és rajongással vesznek körül. Ha az Istenről való sok beszéd helyett az Istennel való több beszélgetésre törekszünk, az Urunkhoz fűződő bensőséges kapcsolat megóv minket az elbizakodottságtól, s a ránk bízottak is előbb-utóbb tévedhetetlenül megérzik, hogy nem magunktól beszélünk és cselekszünk.
Urunk Jézus, áldunk Téged mindazért a jóért, melyet általunk vittél és viszel végbe, és kérünk, óvj meg mind a hamis öntudattól, mind a túlzott szerénységtől, melyek arról tanúskodnak, hogy még nagyon is befolyásol minket az emberek véleménye. Segítsen kegyelmed, hogy amikor valami jót teszünk, egész lényünkkel Rád mutassunk és Általad az Atyára, hogy Istenbe kapaszkodó életünk láttán embertársaink Hozzád térjenek, és Téged dicsőítsenek.

1Kir 8,22-23.27-30
Majd odaállt Salamon Izrael gyülekezetének színe előtt az Úr oltára elé, s kitárta kezét az ég felé és így szólt: „Uram, Izrael Istene, nincs hozzád fogható Isten sem fenn az égben, sem lenn a földön! Te megtartod szövetségedet s irgalmasságodat szolgáid iránt, akik teljes szívükkel előtted járnak, De hát gondolhatunk-e arra, hogy Isten igazán a földön lakjon? Hiszen ha az ég s az egek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet építettem? De tekints szolgád imájára s könyörgéseire, Uram, Istenem: hallgass e dicséretre s imádságra, amellyel szolgád ma előtted imádkozik, hogy éjjel-nappal nyitva legyen szemed e ház felett, amelyről azt mondtad: »Ott lesz az én nevem« – hogy meghallgasd az imádságot, amellyel szolgád e helyen hozzád imádkozik, hogy meghallgasd szolgádnak s népednek, Izraelnek, minden könyörgését, bármiért fognak imádkozni e helyen: halld meg azt lakóhelyeden, az égben, s ha meghallod, légy kegyelmes.
Mk 7,1-13
Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. (...) Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: „Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” Ő ezt felelte nekik: „Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak.« Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.” Majd így folytatta: „Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományait megtartsátok.”

Salamon imádságában egy minden más vallástól idegen és gyökeresen új világ tárul fel. Ezt az imádságot a Szentlélek sugalmazta, és ezért túlhaladja mindazt, amit a pogány ember érzett, gondolt a templomról. Mert egyszerre igaz az, hogy az istendicséret nem választható el a mindennapoktól, hanem áthatja egész életünket, illetve az, hogy Isten dicsérete akkora ügy – egyetlen igazi emberi ügyünk –, hogy külön helyet, teret és időt kell szentelnünk neki. Mindenütt úgy kellene élnünk: a konyhában, az iskolában, a szántóföldön, a hitvesi együttlétben és a papi szolgálatban, hogy Isten, mint a salamoni templomot, birtokba vehesse szívünk szentélyét, személyünk legbensejét, ugyanakkor napról napra, hétről hétre ki kell szakítanunk egy-egy órát, napot, hogy csak vele legyünk, és elmerüljünk titkainak szemlélésében.
Ha a ragyogó istentiszteletek és hétköznapi életünk között szakadék van, annak az lehet az oka, hogy elveszítettük a kapcsolatot a liturgia forrásával, az imádságot éltető Szentlélekkel. Vagy kiüresedett a lelkünk, és csak ajkunkkal dicsérjük az Istent, ahogy Jézus mondja Izajást idézve a farizeusokról és írástudókról, vagy pedig vallásos szubjektivizmus uralja imádságainkat. Nagy kár, ha az ősi, kétezer évnyi szentlelkes tapasztalattal megszentelt imádságok nem mondanak semmit nekünk, ha idegenek tőlünk a szentmise és a szent zsolozsma szövegei, melyek Isten örök titkait ünneplik, és nem a mi múlékony érzéseink körül forognak, melyek mindig az üdvösségre mutatnak, nem pedig apró-cseprő vágyaink célpontjaira, s melyekben arról van szó, hogy „amit most a szent jelekben ünnepeltünk, azt cselekedeteinkben is kövessük”, nem pedig arról, amit mi szeretnénk, hogy Isten megtegyen nekünk.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked Szentlelkedért, aki kimondhatatlan sóhajtozásokkal imádkozik bensőnkben, s aki a Szentírás és az Egyház által ajkunkra adott szavakkal imádkozni tanít bennünket. Add, kérünk, hogy az Egyház ősi liturgikus imádságai által kilépjünk vallási szubjektivizmusunk szűkös világából, elsajátítsuk azt a lelkületet, mellyel helyes módon léphetünk be a templomba, a mennyei Atya színe elé, és segíts, hogy gondolatainkat, érzéseinket, tudatos és tudattalan világunkat, emberi kapcsolatainkat mind átadjuk Neked, aki a szentáldozáskor szívünk szentélyébe költözöl.

1Kir 8,1-7.9-13
Aztán egybegyűjtötték Izrael valamennyi vénét, a törzsek fejeit és Izrael fiainak nemzetségfőit, Salamon királyhoz Jeruzsálembe, hogy elhozzák az Úr szövetségének ládáját a Dávid-városból, azaz a Sionról. Egybe is gyűlt egész Izrael Salamon királynál Etánim havában, azaz a hetedik hónapban, az ünnepen. Amikor aztán Izrael vénei mindnyájan eljöttek, felvették a papok a ládát, s elhozták az Úr ládáját, meg a szövetség sátrát s a szent hely minden eszközét, amely a sátorban volt. Amíg ezeket a papok és a leviták vitték, Salamon király és Izrael egész sokasága, amely összegyűlt nála, vele együtt a láda előtt haladt, s annyi juhot és marhát mutatott be áldozatul, hogy se szeri, se száma nem volt. Aztán bevitték a papok az Úr szövetségének ládáját a helyére, a templom felelőhelyére, a szentek szentjébe, a kerubok szárnya alá; a kerubok ugyanis kiterjesztették szárnyukat a láda helye fölött, s befedték a ládát s rúdjait felülről. A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről. Történt pedig, hogy amikor a papok kijöttek a szentélyből, a felhő betöltötte az Úr házát, úgyhogy a papok nem állhattak szolgálatba a felhő miatt, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Ekkor Salamon így szólt: „Az Úr azt mondta, hogy a felhőben akar lakni: íme, építettem házat neked lakásul, állandó, örökös királyi székedül.”
Mk 6,53-56
Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt, és körbefutva az egész környéken elkezdték a betegeket ágyastól összehordani oda, ahol hallották, hogy ott van. Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.

A két kőtábla a két főparancsot foglalja magában: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből...” és „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Mondhatnánk, hogy mivel már Krisztus hívei, barátai vagyunk, ránk már nem érvényes a Tízparancsolat, hanem csak a Szent Ágoston-i elv: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” De vigyázzunk ezzel az elhamarkodott kijelentéssel, mert maga az Úr mondja, hogy nem megszüntetni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni. A szeretet ugyanis csak bizonyos keretek, korlátok között marad tiszta, Isten életét közlő ajándék. A Tízparancs negatív formulái, tiltásai jelzik azokat a partokat, melyek között az élet vize hömpölyög, melyek nélkül ez a víz szétterülve megposhadna és mocsárrá változna, s megszűnne éltető folyam lenni.
Lehetnek bármilyen fennkölt eszméink és érzelmeink, tehetünk bármennyi jót, ha káromoljuk az Úr nevét, ha nem szenteljük meg az Úr napját, nem lehet bennünk élő az Isten iránti szeretet. Hiába beszélünk a szeretetről, ha szavunkkal, tekintetünkkel vagy éppenséggel a jó szó, az irgalmas tekintet megvonásával kioltjuk az életet; hiába érezzük, hogy őrülten szerelmesek vagyunk, ha házasságtörő, parázna kapcsolatot tartunk fenn; hiába vagyunk barátságosak és kedvesek, ha közben hazudunk és megkárosítjuk felebarátunkat, mert nem élő bennünk a testvéri szeretet. Sok olyan könyv van divatban, amely szemet huny a tiltások fölött, és felszínesen fecseg a szeretetről. Ám ha a krisztusi szeretetben szeretnénk növekedni, nem ezekre kell hallgatnunk. Vegyük elő inkább Keresztes Szent János vagy a két Szent Teréz műveit, akik hiteles módon mutatják meg, mit jelent úgy szeretni, ahogy Jézus értette és Szent Ágoston tanította.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a Tízparancsolatot, az életet mentő, szabadító és gyógyító tíz isteni szót, melyet lelkünk frigyládájában őrzünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Téged mint az isteni törvény tökéletes kinyilatkoztatását mind jobban szívünkbe fogadjunk, egyre inkább egy életet éljünk Veled, s így parancsaid annyira bensővé váljanak bennünk, hogy már nehezünkre essék bármi olyat tenni, ami Isten szeretete ellen való.

Iz 58,7-10
Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: „Íme, itt vagyok!” Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért, és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény.
1Kor 2,1-5
Én is, amikor hozzátok mentem, testvérek, nem a beszéd vagy a bölcsesség fölényével mentem, hogy hirdessem nektek Isten titkát. Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam nálatok. Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
Mt 5,13-16
Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Mindenekfölött Jézus Krisztus maga a föld sója és a világ világossága. Mi csak annyiban lehetünk azok, amennyiben vele azonosulunk. Ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy tudatában legyünk gyöngeségünknek. Csak az töltheti be méltó módon az Istentől ajándékba kapott hivatást, aki egy pillanatra sem feledkezik el arról, hogy nem ő a világosság forrása és nem ő adja a só ízét.
Amiről ezzel kapcsolatban Szent Pál ír, annak semmi köze sincs a kisebbrendűségi érzéshez. Nem is lehet, mert nem emberekhez, hanem az Istentől kapott kegyelemhez, adományhoz, hivatáshoz kell mérnünk magunkat, márpedig csak az lehet alkalmas Isten országának szolgálatára, aki tisztában van teljes alkalmatlanságával. Azzal, hogy nincsenek meg a feladat elvégzéséhez szükséges adottságai, vagy pedig éppen mivel megvannak, fenyegeti még nagyobb veszély, hogy Isten műve helyett saját dicsőségének szolgálatába állítja azokat. Isten irgalmasságának eszközeivé kell lennünk, mindenestül átadva magunkat a Szentlélek irányításának. Nem elég saját szűkösségünkkel, emberi szívünkkel irgalmasnak lenni: tőlünk olyan szánalom telik csupán, amely a legtöbbször megalázza és beszennyezi azt, akihez hozzáér. Csak akkor leszünk képesek maradéktalanul teljesíteni az ószövetségi parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”, ha kilépünk önző énünk kisszerű világából, s a krisztusi új parancs szerint élünk: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!”
Urunk Jézus, gyarló emberként hajlamosak vagyunk a magunk érdemének tulajdonítani adottságainkat és az általunk végbevitt jót, máskor lekicsinyelni Tőled kapott képességeinket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy reálisan lássuk magunkat és feladatunkat, egy pillanatra se feledkezzünk el arról, hogy mindazt, amink van, a közösség szolgálatára kaptuk, és segíts, hogy szűkös szeretetünket a Te szíved méreteire tágítva tudjunk irgalmasak lenni embertársainkhoz.

1Kir 3,4-13
(...) Éjszaka aztán megjelent az Úr Salamonnak álmában és azt mondta: „Kérj, amit akarsz, s megadom neked.” Azt mondta erre Salamon: „(...) Nos tehát, Uram, Isten, te királlyá tetted szolgádat, apám, Dávid helyett: de én kicsiny gyermek vagyok, s nem tudok kimenni-bejönni, s itt áll szolgád a nép között, amelyet kiválasztottál, e mérhetetlen nép között, amelyet sokasága miatt megszámlálni, s megolvasni sem lehet. Adj tehát szolgádnak értelmes szívet, hogy ítélni tudja népedet, s megkülönböztethesse a jót és a rosszat, hisz ki tudná ítélni e népet, ezt a te hatalmas népedet?” Tetszett e beszéd az Úrnak, hogy ilyesmit kért Salamon. Azt mondta azért az Úr Salamonnak: „Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, s nem kérted ellenségeid életét, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass: íme, szavad szerint cselekszem veled, s olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád hasonló sem előtted nem volt, sem utánad nem lesz. Sőt amit nem kértél, azt is adok neked: olyan gazdagságot tudniillik és dicsőséget, hogy hozzád hasonló még senki sem volt a királyok között sohasem.
Mk 6,30-34
Az apostolok ismét összegyűltek Jézus körül, és mindnyájan beszámoltak, hogy mi mindent tettek és mit tanítottak. Ő ekkor azt mondta nekik: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit.” Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük. Bárkába szálltak tehát, és félrevonultak egy elhagyatott helyre, egyedül. Sokan látták azonban őket, s észrevették, amikor elmentek. Minden városból futottak oda gyalog, és megelőzték őket. Amikor kiszállt, Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és sok mindenre kezdte őket tanítani.

Salamon testesíti meg az Ószövetségben a bölcsességet, és a mai Olvasmányban feltárul előttünk ennek a bölcsességnek mélységes titka, alapja. Nem is annyira Isten megjelenése és nagylelkűsége a csoda (azt újra és újra tapasztaljuk), mint inkább Salamon kérése. Isten már sok nagy csodát tett, most rajtunk van a sor. Egy kérés, egy imádság is lehet zseniális az Isten szemében, s mi mutatná meg jobban igazi énünket, mint az olyan váratlan lehetőség, amikor Isten felkínálja: kérj bármit, s én megadom neked? Azzal, hogy Salamon bölcsességet kér, kifejezi azt a szándékát, hogy szüntelenül kapcsolatban akar maradni a bölcsesség forrásával, melyből nem is csak tudást, hanem életet meríthet.
A mai Evangéliumban ennek a forrásnak kristálytiszta vizét az Úr Jézus, az Atya örök Bölcsessége saját személyében kínálja fel apostolainak, amikor magához hívja őket, hogy egy magányos helyre vonulva vele legyenek és pihenjenek. Nagy jelentőségű a pusztaság és a magányos hely említése. Kezdettől fogva mind a mai napig csak azok lehettek igazán nagy hatású igehirdetők, szavak nélkül is világító lámpások és millióknak utat mutató bölcsek, akik a pusztaságba és magányos helyekre húzódtak vissza: lelkük szentélyébe – ahol jelen van Jézus az Atyával és a Szentlélekkel –, hogy a kellő időben előlépjenek onnan. Akik bölcsességüket nem saját elméjükből merítik, nem pszichológiai manipulációkkal gerjesztett látomásaikból vagy meditációs módszerekkel előállított nirvánájukból, hanem a Jézussal való személyes együttlétből, a Szentírás és az Eucharisztia csöndjéből.
Urunk Jézus, segíts bennünket kegyelmeddel, hogy Veled járjuk az élet útjait s Veled húzódjunk vissza szívünk magányába, hogy Rád figyeljünk az úton és Téged hallgassunk a pusztaságban. Taníts minket, kérünk, igazi bölcsességre, hogy Tőled mint forrástól soha el nem szakadva alkalmassá váljunk a mennyek országára, s a világban meghirdessük soha el nem múló uralmadat.