Fil 2,12-18 
Így tehát, kedveseim, amint mindig is engedelmesek voltatok, munkáljátok üdvösségeteket félelemmel és rettegéssel, nemcsak úgy, ahogy jelenlétemben tettétek, hanem még sokkal inkább most, a távollétemben. Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint. Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben. Ragaszkodjatok az élet igéjéhez, hogy meglegyen a dicsőségem Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam eredménytelenül. Sőt, ha italáldozatul véremet kiontják is a ti hitetek istentiszteleti áldozatára, örülök és együtt örvendezem mindnyájatokkal. Hasonlóképpen ti is örüljetek, és velem együtt örvendezzetek.
Lk 14,25-33
Nagy népsokaság ment vele, ő pedig hozzájuk fordult, és ezt mondta: »Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját életét is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon van-e miből befejezni? Nehogy miután az alapot lerakta és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ‘Ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni.’ Vagy melyik király az, aki amikor háborúba indul egy másik király ellen, nem ül le előbb, hogy megfontolja, vajon képes-e tízezerrel szembeszállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá és békét kér, amikor még messze van. Így tehát aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom.

A félelem és rettegés nem a büntetés miatti rémületet, hanem a ragaszkodás hatalmas erejét jelenti. Ahogy a világ fiai félve-remegve ragaszkodnak szeretőjükhöz, bűntársukhoz, hogy el ne veszítsék, ahogy reszketve lesik a tőzsde híreit, hogy milliárdjaik tovább gyarapodjanak, úgy kell a keresztényeknek az üdvösségszerző Krisztushoz és parancsaihoz ragaszkodniuk. Azaz mégsem egészen úgy, „mert Isten az, aki bennetek az akarást és véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint”, vagyis Istennek még sokkal fontosabb a mi üdvösségünk, mint saját magunknak, hiszen nem mi szálltunk alá a mennyből üdvösségünkért, s nem mi szenvedtük el megváltásunkért a keserű kereszthalált a Golgotán, hanem Isten szentséges Fia, Jézus Krisztus. Üdvösségünket Isten szívügyeként kezeli, mi készen kaptuk, csak őriznünk és gondoznunk kell, mert örök sorsunkról van szó. 
Szent Pál apostol ki is fejti, mit jelent üdvösségünkön munkálkodni. „Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek.” Sokszor azért nem haladunk előre a lelki élet útján, mert ímmel-ámmal tesszük a jót, elégedetlenek vagyunk a körülményekkel, felülbíráljuk lelkivezetőnk tanácsait, kifogásokat és mentségeket keresünk lanyhaságunkra. Mindenről le kell mondanunk, amiről azt hittük, hogy a miénk, ha Krisztus nyomába akarunk szegődni – erre szólít a mai Evangélium is. 
Urunk Jézus, add meg nekünk, kérünk, hogy az Apostol szavát megszívlelve üdvös istenfélelemmel munkálkodjunk üdvösségünkön. Segíts kegyelmeddel, hogy odaadóan ragaszkodjunk az igaz és helyes evangéliumi tanításhoz, az élet igéjéhez, mely táplálja mindennapi emberi életünket és a csírájában bennünk lévő örök életet. Könyörülj rajtunk, hogy mi is azok közé tartozzunk, akikért nem fáradt hiába az Apostol, hanem akik dicsőségére válnak Krisztus eljövetele napján.

Fil 2,5-11 
Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére. 
Lk 14,15-24 
Az egyik vendég ennek hallatára így szólt hozzá: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” Ő pedig ezt válaszolta: „Egy ember nagy vendégséget rendezett és sokakat meghívott. A vacsora órájában elküldte szolgáját, hogy szóljon a meghívottaknak: „Jöjjetek, mert már minden el van készítve!” De azok közül sorra mindegyik kezdte magát kimenteni. Az első azt mondta neki: „Földet vettem, el kell mennem megnézni; kérlek, ments ki engem!” A másik meg azt mondta: „Öt pár ökröt vettem, megyek kipróbálni őket; kérlek, ments ki engem!” Egy másik azt mondta: „Most nősültem, azért nem mehetek!” Amikor a szolga visszatért, jelentette mindezt urának. Erre a házigazda megharagudott, és ezt mondta szolgájának: „Menj ki gyorsan a város tereire és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat!” A szolga jelentette: „Uram! Megtörtént, amit parancsoltál, de még mindig van hely.” Akkor az Úr ezt mondta a szolgájának: „Menj ki az utakra és a sövényekhez! Kényszeríts mindenkit bejönni, hogy megteljék a házam.” Mondom azonban nektek, hogy azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli meg a lakomámat.” 

Jézus Krisztus önkiüresítése nem más, mint az Atyának való feltétlen engedelmesség. Jézus mindig engedelmes volt az Atyának, élete minden pillanatában, minden szavával és tettével az Atya irgalmasságát nyilatkoztatta ki, s a vele való élő kapcsolatra vezette az embereket. Ha az emberek elfogadták volna az általa felkínált Isten országát, nem kellett volna meghalnia, a megváltás anélkül is megtörtént volna. De minthogy a nép vezetői ellenálltak az Atya vonzásának, és elítélték Jézust, ebben a helyzetben is meg kellett találnia a módját, hogy kinyilatkoztassa az Atyát. Szenvedésével és halálával Jézus azt mutatta meg, hogy az Atya helye a mindenkori áldozat helye, nem a gyilkosé, nem az árulóé, nem az őt megtagadó, nem a gyáván elmenekülőé és nem a közömbösé. Ezért magasztalta fel őt az Atya, s adott neki olyan nevet, melyre minden térdnek meg kell hajolnia, vagyis ezentúl emberi természete, emberi neve is Isten benső életét, a Szentlelket árasztja a bűnök bocsánatára. 
Mi pedig Jézus életet adó halálából erőt – vagyis a Szentlelket – merítve, a hit és a keresztség által leszünk képesek hasonló engedelmességre. Arra, hogy életünkben és halálunkban egyaránt az Atyát és az ő szent Fiát nyilatkoztassuk ki, hogy maga Krisztus léphessen be általunk bűnbocsánatával, irgalmas szeretetével abba a közösségbe, amelyhez tartozunk. 
Dicsőítünk Téged, Urunk Jézus, akit az Atya felmagasztalt engedelmessége miatt. Hálát adunk Érted az Atyának, és ünnepeljük megdicsőülésedet, győzelmedet a halál felett, mellyel megszerezted számunkra a megváltást, s az Atya házába visszatért egykori tékozló fiak most asztalhoz ülhetnek Veled a Szentlélek ragyogásában. Ne engedd, kérünk, hogy visszautasítsuk meghívásodat mennyei lakomádra, vagy hogy csak fél szívvel készüljünk rá, fontosabbnak tartva evilági boldogulásunkat, hanem segíts kegyelmeddel, hogy készek legyünk újra és újra megtérni Hozzád, ami egyben emberségünk ára is.

Jób 19,1.23-27a 
És felelt Jób, és ezt mondta: Bárcsak felírnák szavaimat, vajha könyvbe jegyeznék azokat, vas íróvesszővel ólomtáblára, vagy vésővel sziklába metszenék őket! Mert tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más! E reményem van eltéve keblemben! 
Róm 5,5-11 
A remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést. 
Jn 6,37-40 
Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon. 

Nem minden reményre igaz az, amit Szent Pál mond a mai Szentleckében, a mi földi reménykedéseink például igenis sorra szégyenben hagynak, s ilyenkor annak rendje és módja szerint el is keseredünk. De az a remény is megcsal, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életünk kis és nagy döntéseinek mozgatójává. Ez a hamis reménykedés, mely nem több ideológiánál, talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség. Ezért is mélységesen kiábrándítóak azok a temetések, ahol a gyászolók úgy állják körül a koporsót, hogy közben mindent megtesznek, nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz azután. Hallgatják a pap szavát, talán mozog a szájuk, mintha imádkoznának, de csüggedtek és reményvesztettek, mert valójában többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban „szerencsétlenebbek minden embernél”. 
Csak az a remény nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket ugyanis a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan életszintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta. Ha tehát élő bennünk ez a reménység, ha azt az Istent valljuk Urunknak, aki azért küldte Jézus Krisztust, hogy senkit el ne veszítsen közülünk, hanem feltámasszon az utolsó napon, akkor ez meg is látszik mindennapjainkon, teendőink végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésünkön. 
Urunk, Jézus Krisztus, Elsőszülött a halottak közül! Járd át Szentlelkeddel sápadt és erőtlen reményünket, hogy igazi, élő, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménységgé, életünket formáló erővé váljék. Alakítsd ki bennünk kegyelmeddel a Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét, aki nem erre a földi életre rendezkedett be, ám felkészült a várakozás hosszú óráira; aki úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledkezik meg az örök hajlékról, melyet Te készítesz számára a mennyben.

Jel 7,2-4.9-14 

(...) Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: „Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” (...) Ekkor a vének közül megszólalt az egyik, és azt kérdezte tőlem: „Kik ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, és honnan jöttek?” Azt mondtam neki: „Uram, te tudod!” Erre ő azt mondta nekem: „Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében.” 
1Jn 3,1-3 
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent. 
Mt 5,1-12a 
(...) Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak. 

Ha egyik vagy másik szent sugárzó életpéldája világítótoronyként mutatja az utat, amerre haladnunk kell, akkor a mai napon az egész túlpartot fényárban úszva láthatjuk: óriás fároszok és csöppnyi mécsesek ragyogó világossága jelzi a biztos révpartot, amely felé a zarándok Egyház hajója tart. Ha egyik vagy másik szent példája felkelti bennünk a vágyat az életszentség után, akkor ma a szentek közösségének kegyelmi tömegvonzásának hatására szinte elszakadunk a földtől, és néhány pillanatra a patmoszi látnokkal együtt az örök mennyei hazában találjuk magunkat, a fehér ruhások megszámlálhatatlan seregétől körülvéve. Közéjük tartozunk mi is, hiszen Isten gyermekeként meg vagyunk jelölve a keresztség és a bérmálás eltörölhetetlen jelével, s ruhánkat fehérre mosta a Bárány vére. 
A kérdés csak az, hogy meg akarjuk-e őrizni ezt a hófehér ruhát. Az úti cél adva van, a nyolc boldogságban térképet is kaptunk, s ha a világítótornyok fényét követjük, viharba kerülhetünk ugyan, de az irányt nem vétjük el: biztosan nem futunk zátonyra, s nem szenvedünk örök hajótörést. S ami a túlparton, az örök kikötőben vár ránk, az felülmúlja minden várakozásunkat és képzeletünket, hiszen „most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” 
Mindenszentek Dicsősége, Urunk, Jézus Krisztus! A kövek és a fák, a csigák és a madarak mind szentek, mert mindenestül Istenhez tartoznak, és tökéletesen betöltik hivatásukat. Mégsem ünnepeljük őket, mert a szentséghez nincs szükségük sem elhatározásra, sem erőfeszítésre, sem állhatatosságra, ezért aztán győzelmet sem akarhatnak. Nekünk azonban azt a szédítően fönséges és félelmetes hivatást adta mennyei Atyád, hogy minden körülmények között szabadon válasszuk őt. A mai ünnepen add, kérünk, kegyelmedet, hogy szentjeid példájára és közbenjárására ne akarjunk mást, csak Téged magadat, aki számunkra az Út, az Igazság és az Élet vagy, s kitartsunk Melletted mindvégig, ahogy Te kitartasz mellettünk a világ végezetéig, s még azon is túl, örökkön örökké.

Fil 1,18b-26 
De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár hátsó gondolattal, akár őszinte szándékkal. Én örülök neki. Sőt, ezután is örülni fogok, mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik imádságotok és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Ez az én várakozásom és reménységem, hogy semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezőleg, teljes a bizalmam, hogy mint mindig, úgy most is megdicsőül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által. Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha tovább kell élnem a testben, akkor ez számomra gyümölcsöző munkát jelent, és nem tudom, mit válasszak. A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. Mivel meg vagyok erről győződve, tudom, hogy maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a ti előrehaladásotok érdekében, és hitből fakadó örömötökre, hogy még inkább dicsekedhessetek velem Krisztus Jézusban, amikor újból elmegyek hozzátok. 
Lk 14,1.7-11 
Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: „Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Mert ha nálad előkelőbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: »Add át a helyedet!« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: »Barátom! Menj följebb!« Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.”

A mai Szentlecke összecseng a Te Deum utolsó sorával: „In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum” – „Tebenned bíztam, Uram, meg nem szégyenülök örökké.” Gondoljunk csak a Filippi levél keletkezésének körülményeire! Szent Pálnak ez a talán legszemélyesebb hangvételű levele az Apostol fogsága idején született, s a fogság valóban az a helyzet, amely próbára teszi az ember bizalmát, s ha csak magában bízna, bizony könnyen elbukna, szégyent vallana. Aki viszont az Úrba veti minden bizalmát, még ha megpróbáltatásokban van is része, nem vall szégyent. 
A „confundar” ige eredeti jelentése: ’összezavarodik’. Márpedig az összezavarodás és az ebből fakadó megszégyenülés nem csupán a megaláztatás idején, hanem az ellenkezője, a megtiszteltetés alkalmával is fenyegeti az embert. A lakodalomban elfoglalt helyekről szólva a mai Evangéliumban Jézus éppen egy ilyen helyzetről beszél, a megtiszteltetés utáni vágy okozta megszégyenülésről, amikor az embert megzavarja saját hiúsága, mert nem az Úrban bízik, hanem önmagában: „…és akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.” Természetesen ha valakit tisztsége vagy rangja okán az első hely illet meg, nem kell azt szerénykedve visszautasítania. Foglalja csak el a tiszteletből neki fenntartott helyet, de közben egy percre se feledje, hogy az nem neki magának jár, hanem annak, akit képvisel. 
Urunk, Jézus Krisztus, erősítsd, kérünk, Beléd vetett bizalmunkat, hogy hűségesek maradjunk Hozzád akkor is, ha megpróbáltatásban van részünk, és akkor is, ha megtiszteltetés ér bennünket. Add kegyelmedet, hogy ne másoktól várjuk, hogy felmagasztaljanak minket, hanem egyedül Tőled, tudva, hogy aki Benned bízik, az nem szégyenül meg mindörökre. Segíts, hogy ne féljünk az utolsó helyeket elfoglalni itt a földön, mert Szentséges Szívedben a lehető legelőkelőbb hely adatott nekünk most és mindörökké.

Fil 1,1-11 

Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, Krisztus Jézus összes szentjének Filippiben az elöljárókkal és a diákonusokkal együtt. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Valahányszor megemlékezem rólatok, hálát adok Istenemnek, és mindig, minden imádságomban örömmel könyörgök mindnyájatokért, mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában az első naptól kezdve mindmáig. Bízom is abban, hogy aki megkezdte bennetek a jó művet, teljessé teszi azt Krisztus Jézus napjáig. Illő is, hogy így gondolkozzam mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, akik a bilincseimben, valamint az evangélium védelmezésében és megerősítésében mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek. Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Azért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék megismerésben és teljes megértésben, hogy meg tudjátok ítélni, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, telve az igazságnak Jézus Krisztus által szerzett gyümölcsével Isten dicsőségére és dicséretére. 
Lk 14,1-6 
Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. Ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?” Azok csak hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította, és elbocsátotta. Aztán így szólt hozzájuk: „Ha közületek valakinek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár szombaton is?” Erre nem tudtak mit felelni. 

Mit tehet az a szülő, nagyszülő, nevelő, atyai jó barát, akitől messze kerültek gyermekei, unokái, tanítványai? Hogyan tarthatja fenn a közösséget velük, hogyan szolgálhatja a messzi távolból is lelki előmenetelüket? Erre tanít meg Szent Pál a mai Szentleckében. 
Az első a hálaadás. Istennek szüntelen köszönettel tartozunk értük, amiért egykor ránk bízta őket, s hogy annyi szeretetet kaphattunk általuk. „Szívembe zártalak titeket.” Nagyon sokan nem tudnak elszakadni szeretteiktől, úgy ragaszkodnak hozzájuk, mintha birtokolni akarnák őket. Nem szabad megkötözni, saját vágyaink börtönébe zárni a ránk bízottakat, szívünkbe zárni őket viszont lehet, sőt kell is, úgy, ahogy Jézus szentséges Szíve magába zár minket: mint a legnagyobb kincset. A tér és idő elválaszthat tőlük, de a szívbéli szeretet fenntartja velük a lelki egységet. Vágyakozni szabad utánuk, de csak Jézus Krisztus szeretetében. Ez az a tiszta vágyakozás, amelyet messziről is megéreznek, és előbb-utóbb szükségét érzik, hogy visszatérjenek hozzánk, mert Jézus Krisztus szeretetét hordozzuk és közvetítjük számukra. És végül: tekintsük felnőttnek őket. Már nem dönthetünk helyettük, nem adhatunk nekik mindig jó tanácsot, s főként nem játszhatjuk meg az egyedüli és tévedhetetlen tanácsadót. Szabad figyelmeztetnünk őket, de semmi esetre se „borítékoljuk” előre, hogy mi fog történni, ha így vagy úgy cselekszenek. Lehet, hogy nem mindenben követik a tanításunkat vagy a példánkat, esetleg rosszul is döntenek ebben vagy abban a dologban, de bízzunk bennük, hogy Isten kegyelmének segítségével előbb-utóbb belátják tévedésüket, és visszatalálnak a helyes útra. 
Urunk, Istenünk, hálát adunk Neked gyermekeinkért, tanítványainkért, akiket ránk bíztál, s akiket – bár fizikailag távol vannak tőlünk – a szívünkbe zártunk mindörökre. Köszönjük, hogy adhattunk nekik valamit, hogy a Te gondviselő jóságod eszköze lehettünk az életükben. Add nekik, kérünk, kegyelmedet, hogy ha bennünket el is hagytak, Téged el ne hagyjanak soha, és hűségesek maradjanak mindvégig. Világosítsd meg értelmüket, őrizd meg érzékenynek lelkiismeretüket, hogy felismerjék, mi a helyes, mi szolgálja üdvösségüket, s helyes döntéseket hozva bővelkedjenek az igaz élet gyümölcseiben.

Ef 6,10-20 
Végezetül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hathatós erejében. Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét. Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért, és értem is, hogy Isten adjon nekem szavakat, amikor megnyitom ajkamat, hogy bátran hirdessem az evangélium titkát, aminek hírnöke vagyok a bilincsekben is; hadd beszéljek bátran, amint kötelességem. 
Lk 13,31-35 
Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: „Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni.” Ő azt mondta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. Íme, elhagyatott lesz a házatok. Mondom nektek, nem láttok engem, amíg el nem jön az idő, s mikor majd ezt mondjátok: „Áldott, aki az Úr nevében jön.”

Sokan úgy hiszik, hogy a gyengeségek, rossz szokások és hajlamok ellen kell harcolniuk. Micsoda tévedés! A természetünk sebzettsége elleni harc szinte biztosan kudarcra van ítélve, s csak azt érjük el vele, hogy görcsössé és frusztrálttá válunk, s a hosszú éveken át folytatott hiábavaló küzdelem után arra a következtetésre jutunk, hogy mivel gyarlóságainkat megszüntetni nem tudjuk, vétkeinknek és bűnösségünknek sem tudunk véget vetni. Ez pedig amiatt van, amit a mai Szentleckében fogalmaz meg Szent Pál, amikor egyetlen mondattal lerántja a leplet bukásaink legvégső forrásáról. Nem, bűntől sebzett természetünk, rossz­ra való hajlamunk nem végső ok, hanem már okozat; a rossz forrása a gonosz szellem, a sátán, aki a bűn szerzője és a hazugság atyja. 
Ahelyett tehát, hogy gyöngeségeinket próbálnánk meg véglegesen felszámolni, mondjunk tudatosan és határozottan ellene a gonosz szellemnek, aki arra törekszik, hogy bennünket és az egész világot a sötétség uralma alá hajtsa, s közben – nem görcsösen, hanem józanul – igyekezzünk kerülni minden alkalmat és lehetőséget, amely bűnre vinne. Gyöngeségeinket el kell fogadnunk, s meg kell tanulnunk velük együtt élni. Bennük az Apostol tanítása szerint Isten ereje mutatkozhat meg, mert a velük való naponkénti szembesülés mind újabb figyelmeztetés arra, hogy Jézus Krisztus nélkül egy napig sem élhetünk. 
Urunk Jézus, óvj meg minket az Ellenség cselvetéseitől, de leginkább attól a csábítástól, hogy saját erőnkkel akarjunk szembeszállni a bűnnel, vagy épp ellenkezőleg: ne tegyünk semmit sem, mondván, mi úgysem vagyunk képesek megküzdeni a gonosszal. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy újra meg újra felajánljuk és egészen átadjuk magunkat Neked, s mindenkor, és minden helyzetben imádással, hódolattal, szent megrendüléssel helyezzük életünket a Te jelenlétedbe és oltalmadba. Segíts, hogy így gyöngeségeink átlényegüljenek, s ami eddig a sátán horga volt, az a Te kezedben üdvösségünket szolgáló eszközzé váljék.

Ef 2,19-22 
Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 
Lk 6,12-16 
Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. 

Amikor az Egyházról beszélünk, sose tegyük anélkül, hogy fel ne idéznénk magunkban azt a látomást, amelyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében. Ő minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta és kiválasztotta tizenkét apostolát, hogy rá mint szegletkőre épülve, együtt az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem az azonos érdeklődés, nem a kölcsönös rokonszenv, de még csak nem is valami közös szent cél hozta össze ezt a tizenkét embert, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, melyre az utánuk következők bátran építhettek. 
Amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, nem arra építünk, amit Krisztus lerakott. Nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni kell a hibákat, hanem kijavítani – de belülről. Úgy, ahogy például Szent Ferenc és más szentek tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától. 
Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk Egyházadra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedik az egészhez. Szent Simon, Szent Júdás Tádé és a többi apostol közbenjárására segíts minket kegyelmeddel, hogy akármit teszünk is, azt Hozzád mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Általad lerakott sziklaalapjára épülve élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Ef 5,21-33 
Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek. Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek.” Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom! Tehát mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét. 
Lk 13,18-21 
Akkor így szólt: „Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek.” Aztán így folytatta: „Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.” 

A házasság, a család az engedelmesség iskolája, ahol a leginkább szükség van arra, hogy megtanuljunk egymás alárendeltjeiként élni. Az Apostolnak azt a felszólítását, mely a feleségnek szól – „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” –, a derék férjek jól ismerik és ugyancsak szeretik idézni. A folytatás azonban sokuk figyelmét elkerüli: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte…” Vagyis nemcsak a feleségek feladata, hogy alárendelődjenek férjüknek, hanem a férfiaknak is alá kell tudniuk rendelniük magukat feleségüknek, mert Krisztus is feláldozta életét, vagyis alárendelte saját akaratát Jegyeséért, az Egyházért. A házastársaknak tehát kölcsönösen egymás alárendeltjeivé kell válniuk, nem pedig megpróbálni uralkodni egymáson. 
Krisztus megváltó kegyelme azt a játékot és örömet kínálja fel nekik, hogy mindketten Isten alárendeltjeiként igyekezzenek túltenni egymáson az alárendeltségre törekvésben. S mert a szeretet gyöngéd, tapintatos és figyelmes, s még az alárendeltség címén sem akar uralkodni, az a fél, aki ügyesebbnek bizonyul, megengedi, hogy a másik is egyszer-egyszer alárendeltje lehessen, vagyis szolgálhassa őt. Az ilyen életformában akkora erő van, hogy az abszolút jövőt, az örökkévalóságot hordozza magában. Ez az a mustármag a földön, mely égig érő fává nő, ez az a kovász, amely valóban átjárja az emberiség tésztáját, ez az Isten országának kezdete. 
Urunk Jézus, segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjunk azzal, hogy a Szentírás egy-egy kijelentésével saját kényelmünket, megalkuvásunkat s végső soron a bűn ősi struktúráit akarjuk igazolni. Add meg nekünk, hogy komolyan véve felszólításodat törekedjünk legkisebbek és utolsók lenni, s ha mások visszaélnek ezzel, gondoljunk Rád, aki a kereszten érettünk, a mi üdvösségünkért véredet ontottad.

Ef 4,32 – 5,8 

Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek. Paráznaság és mindenféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, mint ahogy ez a szentekhez illik, sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás. Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, vagy bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és Isten országában. Senki se vezessen félre benneteket üres fecsegéssel, hiszen ilyenek miatt sújtja Isten haragja a hitetlenség fiait. Ne legyetek tehát bűneik részesei. Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei. 
Lk 13,10-17 
Szombatonként az egyik zsinagógában tanított. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: „Asszony! Megszabadultál betegségedtől.” Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent. Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: „Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!” Az Úr ezt felelte neki: „Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?” Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett. 

Van egy mondás, mely szerint ha egy emberi kapcsolat, mondjuk, barátság megsebződik, a két ember között egy láthatatlan húr megszakad. Újra össze lehet kötni, de a csomó ott marad, és a húr már soha többé nem ad olyan tiszta hangot, mint azelőtt. Találó ez a hasonlat, s jól kifejezi az emberek közti megbocsátás és újrakezdés korlátait. Az ilyen emberi megbocsátást, annak összes álságos és hazug, hősi és szép formáival együtt azonban fényévnyi távolság választja el attól az abszolút eredeti megbocsátástól, ahogyan Isten bocsátott meg nekünk Krisztusban. 
Dacára minden jó szándéknak és elfogulatlanságra törekvésnek soha nem tudunk teljesen visszahelyezkedni abba az eredeti helyzetbe, amelyben a sértés, sérülés történt. Persze ez nem is csoda, hiszen saját kontextusunkat sem ismerjük teljesen még a jelen pillanatban sem, hogyan is ismerhetnénk múltunk egy-egy eseményének egész összefüggésrendszerét, különösen is annak a testvérünknek a vonatkozásában, aki abban az eseményben velünk együtt részt vett? Ezért kijelenthetjük, hogy veszélyes, mi több, reménytelen Isten nélkül menni vissza a múltba, mert csak egyedül ő ismeri cselekedeteink mindenkori kontextusát, s egyedül ő képes úgy megbocsátani, hogy a sértőt és a sértettet egyaránt az isteni irgalmasság világába emeli, és mindenestül új jövőt nyit előttük. 
Mennyei Atyánk, hála Neked, hogy Te nem csomót kötöttél az általunk elszakított szálra, hanem Krisztus kereszthalálának érdemeiért, a Szentlélek által újjáteremtve új, az előzőnél sokkal jobb minőségű, tartósabb és szebb hangzású húrt adtál a helyébe. Add meg, kérünk, jóságosan, hogy mi magunk is új teremtménnyé lévén a Te irgalmad valóságában éljünk, s így képesek legyünk testvéreinknek is felajánlani, hogy kapcsolatunk ebbe az újjáteremtett világba emelkedjék. Segíts kegyelmeddel, hogy irgalmadat mind jobban befogadva tovább tudjunk szeretni, akár viszonzatlanul is, mindaddig, míg el nem érkezik országod, ahol nem lesz más, csak tökéletes, teljes, kölcsönös szeretet.

Kiv 22,20-26 
A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén. Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok. Ha sanyargatjátok őket, hozzám kiáltanak. Én meghallgatom kiáltásukat, felizzik haragom, és megöllek titeket karddal, úgyhogy feleségeitek özvegyekké lesznek és a fiaitok árvákká. Ha pénzt adsz kölcsön az én népemből való szegénynek, aki közötted lakik, ne szorongasd, mint az uzsorás, és ne vess ki rá kamatot. Ha zálogba vetted embertársad köpenyét, naplemente előtt add vissza neki. Hiszen az az egyetlen takarója, testének öltözete, és nincs egyebe, amiben alhatna. Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert én irgalmas vagyok. 
1Tessz 1,5c-10 
Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. Ti pedig a mi követőink lettetek, és az Úréi, elfogadtátok az igét sok szorongatás közt, a Szentlélek örömével. Így példaképpé lettetek minden hívő számára Makedóniában és Akhájában. Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. (...) 
Mt 22,34-40 
Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: ,,Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” 

Bizonyos mértékig mindannyian megsebződtünk a szülői házban. A gyermek szeretetéhségét a legjobb, legodaadóbb szülők szeretete sem tudja maradéktalanul kielégíteni. Ezeket a sebeinket tudomásul kell vennünk, és el kell fogadnunk, sem eltakarni, sem elvakarni őket nem volna helyes. Az Úr igéje viszont olyan „kompenzációs módot” mutat nekünk a mai Olvasmányban, amely valódi gyógyírt jelenthet lelkünk sebeire. Ahelyett, hogy bosszút állnánk környezetünkön a minket ért egykori sérelmekért, és ahelyett, hogy érzelmileg kizsákmányolnánk a körülöttünk élőket, hogy így próbáljuk meg pótolni a pótolhatatlant, engedjük, hogy az elviselt szenvedések felnyissák lelki szemünket mások szenvedéseire, és megértésre, együttérzésre, irgalomra indítsanak irántuk. Így valamikori nyomorúságunk értékes erénnyé válhat: minél fájdalmasabb és keserűbb volt a szenvedés, amelyből kijutott nekünk, annál mélyebben tudta felszántani lelkünk szántóföldjét, hogy az isteni irgalom számára jól termő talaj legyen. Az önmagunk és a felebarát szeretete így válik szétválaszthatatlanul eggyé. Saját nyomorúságaink ismerete türelemre, irgalomra indít mások iránt, testvéreink terheinek hordozása pedig saját magunk elfogadásához segíthet hozzá.
Ez azonban még nem elég. A második parancsolatot – „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” – csak az elsővel, az Isten imádására és szolgálatára vonatkozó paranccsal egységben vagyunk képesek megvalósítani. Azóta, hogy Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együttérző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és azóta, hogy erre a szeretetre – kiárasztva szívünkbe a Szentlelket – bennünket is képessé tett, valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” 
Urunk Jézus, csak Te vagy képes betölteni szeretetéhségünket Szentlelkeddel, s csak Általad tudjuk valóban szeretni testvéreinket ugyanazon Szentlélekkel. Köszönjük Neked ezt az ingyenes és felbecsülhetetlen értékű ajándékot, s kérünk, segíts, hogy egyre jobban befogadva Téged életünkbe valóra váltsuk az isten- és emberszeretet parancsát. 

Ef 4,7-16 

A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ezért mondja az Írás: ,,Felment a magasba, foglyokat vitt magával, s ajándékokat adott az embereknek.” Az pedig, hogy ,,felment”, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben. 
Lk 13,1-9 
Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. Ő ezt felelte nekik: ,,Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” (...) 

Annak a bizonyos lelki egységnek, amelyről tegnapi elmélkedésünkben volt szó, s amelyen kívül minden más egység törékeny és mulandó, a mai Szentlecke újabb dimenzióját bontja ki. Emberi próbálkozásaink kudarcán túl új út nyílik az igazi egység megvalósulása felé: a hit és Isten Fiának, Jézus Krisztusnak megismerése, mégpedig közös megismerése. Lehetséges, hogy vannak barátaink, ismerőseink, akikkel gyakrabban találkozunk és beszélgetünk, talán az ízlésünk is jobban megegyezik, mint hittestvéreinkkel, mégis, Isten országa sokkal szorosabb kötelék, sokkal mélyebb egység, mint a földi barátkozások. 
Az egység, amelyre Isten hív minket, felülmúl minden érdekazonosságot, érzelmi harmóniát, ám csak Jézus Krisztus megismerésében lehetséges. Ezért az Egyházban lévő egység a legmélyebb, a legvalóságosabb, ugyanakkor a legveszélyeztetettebb is, mert ha nem tudatosítjuk és nem vállaljuk, betemetődik, és talán örökre elszakadhatunk egymástól. Mindez arra is rávilágít, hogy meglett emberré, a krisztusi mérce szerinti érettségre felnőttségre jutni nem lehet közösség nélkül. Ám ehhez a közösséghez is többre van szükség, mint amit a kölcsönös rokonszenv, a közös érdeklődés, sőt, még annál is, mint amit a vallási tanításban való egyezés nyújthat. Az igazi egységre csak a Jézus Krisztusba vetett személyes hit és az ebből kinövő egzisztenciális párbeszéd által juthatunk, amely már az örök élet kezdete. 
Urunk Jézus, kérjük kegyelmedet, hogy felnőjünk Hozzád, s eljussunk a Te életkorod teljességére, arra a közösségre és egységre, melyben Te vagy az Atyával és a Szentlélekkel, melyért az utolsó vacsorán imádkoztál, s melyre a Szentlelket szívünkbe árasztva akarsz elvezetni.

Ef 4,1-6 
Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. 
Lk 12,54-59 
Ezután a tömeghez is szólt: „Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: „Jön az eső”, és úgy is lesz; amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: „Forróság lesz”, és meglesz. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság? Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vessen. Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért meg nem fizeted.” 

Sajnos keresztények között is előfordul, hogy nem férnek meg egymással, s a békesség kedvéért – legalábbis időlegesen – térben el kell távolodniuk. Sokatmondó Ábrahám és Lót esete, akik nagy gazdagságuk miatt többé már nem fértek el ugyanazon a területen, ezért egyikük jobbra, másikuk balra ment új földet keresni. Úgy látszik, csak a lélekben szegények tudnak egymás mellett élni, és elviselni egymást szeretettel. De el kell is távolodni egymástól, ez nem jelenti azt, hogy a lelki egységet fel szabad felbontani. Ellenkezőleg: azt minden körülmények között igyekezni kell fenntartani, hiszen a ’lelki’ szó nem jámbor, ám üres frázis annak leplezésére, hogy gyakorlatilag már semmi közünk egymáshoz, hanem a Szentlélekben való egységet jelenti, mely a Szentháromság egy Istenben összekapcsol minket. Fizikailag eltávolodhatunk, lélekben azonban nem kerülhetünk olyannyira távol egymástól, hogy megszűnne köztünk a szeretet, a kölcsönös jóakarat. 
Fokozottan érvényes ez a házasságra, amely éppen azért is kiváló módon a szentség útja, mert ott az elválást isteni rendelés tiltja, ezért a felek szinte kényszerítve vannak arra, hogy minden körülmények között igyekezzenek „elférni” egymás mellett, a Jézus Krisztus keresztjével való teljes azonosulás által valóban lelki szegénnyé válva. Hasonlóképpen a monasztikus szerzetességben, ahol egy életen át közös monostorban élve nem kerülheti ki egyik testvér a másikat, nem kérheti áthelyezését csak azért, mert nehezére esik elviselni a közösség valamelyik tagját. Neki éppen ezek a rendtársak adattak, nem mások, s a nehezen elviselhető testvérek elfogadása által juthat csak üdvösségre. 
Urunk Jézus, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy minden nehézség dacára kitartsunk a szeretet közösségében, elfogadva, hogy olykor mi magunk is kereszt vagyunk a másik számára. Segíts, hogy békében éljünk mindenkivel, akivel csak lehet, és közösségünk kegyelemközlő eszköz, otthon lehessen azok számára is, akiknek valamilyen okból sem szerető család, sem befogadó közösség nem jutott osztályrészül.

Ef 3,14-21 
Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt, akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön: Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, amely minden ismeretet meghalad, s beteljetek Isten egész teljességével. Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! Ámen. 
Lk 12,49-53 
Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával.”

Amióta Ádám vétkével megsebződött Isten és ember kapcsolata, az emberi kapcsolatok is megromlottak. Ahol emberek vannak, előbb-utóbb mindenütt megjelenik az ellentét és a megoszlás, s ahogy a mai Evangéliumban olvassuk, a Jézussal kapcsolatos állásfoglalás is szembenállást okoz. Számos olyan közösség létezik – néhány formálisan még az Egyházhoz is tartozik –, amely nem az Atyától való, mert a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége tartja össze, ezek pedig nem az Atyától származnak. 
Az olyan, templomban kötött házasság, melynek a test kívánsága az alapja, nem keresztény házasság, hanem csak ösztönök irányította látszatközösség, mely tönkremegy a legkisebb konfliktus miatt. Az a gazdasági társulás, amely a szemek kívánságára épül, nem lehet az Atyától való közösség, csak érdekcsoport, amely ahogy a különböző érdekek szembekerülnek egymással, felbomlik. S az a csoportosulás, melyet az élet kevélysége fog össze (ez a legveszélyesebb), nemcsak hogy nem az Atyától való, de – előbb rejtetten, később pedig egészen nyíltan – istenellenes szövetkezés, melyben azonban eleve benne van a széthúzás feszítőereje, amely előbb-utóbb szétrobbantja az egészet. Csak az a közösség maradhat meg tartósan, csak annak a közösségnek van – tagjai gyarlósága ellenére is – hosszú távon jövője, amely az Atyától való, krisztusi alapra épül, s a Szentlélek egyesítő erejében áll fenn. Minden más – még az Egyházon belül is – pusztulásra van ítélve.
Urunk Jézus, mint a Te titokzatos testednek, az Egyháznak tagjai Szent Pál apostollal együtt meghajtjuk térdünket mennyei Atyád előtt, akitől minden közösség származik a mennyben és a földön. Kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne a megoszlás és széthúzás szelleme, hanem az egység és a szeretet Lelke uralkodjék bennünk és közöttünk, s lobbantsa lángra szívünkben a tiszta isten- és emberszeretet tüzét.

Ef 3,2-12 
Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem (...) Krisztus titkát, amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által. Ennek lettem én szolgája Isten kegyelmének adományából, melyet nekem juttatott hathatós ereje szerint. Nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül ez a kegyelem: hirdetni a pogányoknak Krisztus felfoghatatlan gazdagságát. (...) 
Lk 12,39-48 
Azt is tudjátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.” Péter ekkor megkérdezte: „Uram! Nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Mit gondolsz, ki az a hű és okos intéző, akit az úr a házanépe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, akit ura ebben a munkában talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha ez a szolga azt mondja magában: „Késik az én uram”, és verni kezdi a szolgákat és szolgálókat, eszik-iszik és részegeskedik, megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyet nem ismer. Kegyetlenül megbünteti és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga pedig, aki ismerte ura akaratát, de nem hajtotta végre azt és nem cselekedett akarata szerint, sok verést fog kapni. Aki pedig nem ismerte, és úgy tette azt, amiért büntetést érdemel, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni. 

Ha kis kegyelmet kapunk Istentől (bár a kis kegyelem is nagy, csak nem értékeljük eléggé), lehet, hogy nagyra tartjuk magunkat (mert az ember hajlamos saját érdemének tulajdonítani azt is, hogy Isten kegyelmében részesült), ha azonban megkapjuk a legnagyobb kegyelmet, Krisztus felfoghatatlan gazdagságának ismeretét, illetve ha végre rádöbbenünk, hogy mit is kaptunk ezzel az ajándékkal, akkor egészen bizonyos, hogy a szentek, vagyis az Egyház tagjai közül a legkisebbnek és a legnyomorultabbnak fogjuk tartani magunkat (s persze a legboldogabbnak is). Ha hiszünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, akkor felfoghatatlan gazdagságában is részesülünk, de csak annyiban, amennyiben szívünk is Krisztus misztériumában dobog, amennyiben valóban ő a mindenünk. 
Valójában miért is félünk belebocsátkozni az ő végtelen gazdagságának tengerébe? Attól tartunk, hogy valóban kicsinyek és kiszolgáltatottak leszünk, Isten „vakító szegényei” (Vasadi Péter), akiknek Jézus Krisztuson kívül semmijük sincs? Megriaszt, hogy a világ kinevet és eltaszít magától? Vagy attól félünk, hogy lelepleződik gyalázatos bűneinknél is szégyenletesebb hálátlanságunk? Esetleg attól, amit a mai Evangélium utolsó mondatával üzen az Úr: „Attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni”? 
Urunk Jézus, kérünk, add kegyelmedet, hogy ne féljünk vállalni a Hozzád tartozás méltóságát, annak valamennyi következményével együtt. Segíts, hogy a legkülönbözőbb módokon és helyzetekben, szavainkkal és tetteinkkel, egész életünkkel hirdethessük kortársainknak szent evangéliumodat. Ne engedd, hogy hűtlen szolgák, előírt tervet teljesítő, számító ügynökök legyünk, hanem hűséges munkatársaid, akiket a Te szereteted sürget, mert ha a földön megpróbáltatások várnak is ránk, már itt részesei vagyunk a Te mérhetetlen gazdagságodnak.

Ef 2,12-22 
Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek; mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához. Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 
Lk 12,35-38 
Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák. 

Három nagy valóság hiányzik a hitre nem jutott ember életéből: Krisztus, a reménység és a békesség; s ez a három egy, mert ahogy a mai Szentleckében Krisztus a mi békességünknek mondatik, más helyen azt találjuk, hogy Krisztus a mi reménységünk. Valójában tehát a békére és reményre szomjazó ember nem valamire vágyik, hanem magára Jézus Krisztusra. Van persze valamiféle reményük a Krisztust nem ismerőknek is, hiszen a pogányok is hittek egyfajta túlvilági életben, ahol a lélek árnyként él tovább, ez a sápadt reménység azonban össze sem hasonlítható azzal az új reménységgel, melyet Húsvét hajnala ragyogtatott fel a testében megdicsőült Jézus Krisztusban. A keresztény reménység nem azonos az Ószövetségben fokozatosan kibontakozó reménykedéssel sem, amely abban állt, hogy az igazak az idők végén majd feltámadnak: a kereszténység abban remél, ami már megtörtént és végbement Jézus testének megdicsőülésében. Ezért a mi reménységünk tárgya nem is a világvégi feltámadás, hanem maga az Úr Jézus Krisztus! 
Különösen is felragyog ez a misztérium elhagyatottságunk sötét éjszakájában, amikor lehullottak a csillagok, és a hold sem világít, amikor igazságtalannak érezzük a sorsunkat, és talán létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Ő nem hagy cserben minket, soha meg nem feledkezik rólunk, mert pótolhatatlan vagyunk számára a szeretet isteni titkának örvénylő mélységeiben. Az ember, aki személy, sohasem találhatja meg lelke békéjét tárgyakban vagy személytelen dolgokban, csak egy másik személyben, szívének végső nyugalmát pedig nem lelheti meg másutt, csak a végtelenül és örökké szerető személyek közösségében, a Szentháromság egy Istenben. 
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a mai Evangélium szolgáját követve felövezzük magunkat, meggyújtsuk szívünkben az eljöveteledbe vetett reménység gyertyáját, és így várjuk érkezésedet. Ne engedd, kérünk, hogy elborítson az elkeseredés és kétségbeesés parttalan érzése, hanem a legkilátástalanabb helyzetben is megtapasztaljuk azt a békességet, amely nem más, mint a Te titokzatos jelenléted, végső eljöveteled előtti kegyelmi látogatásod.

Ef 2,1-10 
Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben éltetek egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan ezek között éltünk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk. 
Lk 12,13-21 
(...) Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: »Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.« Majd azt mondta: »Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!« Isten azonban így szólt hozzá: »Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?« Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.” 

Mi a bűne – az éppenséggel a jelen világ értékrendjét megtestesítő – gazdag embernek a mai Evangéliumban? Látszólag semmi, Isten mégis esztelennek nevezi. Három szintje van ugyanis az Istentől való elfordulásnak, vagyis a lelki halálnak. Az első a világ szokásai szerint való, önközpontú élet. Első pillantásra úgy tűnhet, a keresztény erkölcs szempontjából nincs benne semmi kivetnivaló, ám felettébb veszélyes, mert szélesre tárja a kaput a kísértések előtt, s szinte önműködően termeli ki a második réteget, a bűnöknek az ember életét keresztül-kasul behálózó, áthatolhatatlan szövedékét. Van azonban a bűnön túl egy harmadik réteg, egy még mélyebb valóság: a gonosz lélek uralma. A világ ártatlannak tűnő divatjain és értékrendjén keresztül maga a sátán akar egyre jobban uralomra jutni az életünkben, hogy a végén nyíltan kimondja: „Ha leborulva imádsz engem...” 
Gondoljuk csak meg: a názáreti Szent Család életére nem volt jellemző az a könnyed, gondtalan életvitel, amely a fogyasztói társadalom sajátja, miközben nap mint nap ezrek és ezrek halnak éhen. A szentek életében nyoma sincs azoknak a szokásoknak, melyeket minden további nélkül elfogad a mai közízlés és szentesít a modern európai morál: egy kis flört, jókedvű italozás, kihívó öltözködés, állandó dübörgő zene, a világi törvények ügyes kijátszása és az isteni parancsok sajátos értelmezése... S ahogy a világ szokásai szerinti élet önzésbe és bűnbe fullad, úgy a krisztusi értékrendre, megszentelt hagyományra épülő, elkötelezett keresztény élet erényeket terem. 
Urunk Jézus, kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel a rossz elleni küzdelemben. Segíts, hogy szakítani tudjunk a világ szokásaival, és helyettük kialakítsuk a keresztény lét mindennapjainkat átszövő szokásait. Erősíts meg a bűnök elleni harcban, hogy hadat üzenjünk a rossz hajlamoknak, s helytálljunk a kísértések idején. Végül tégy bátorrá és elszánttá, hogy újra meg újra tudatosan, határozottan és egyértelműen ellentmondjunk a gonosz szellemnek.

 Iz 45,1.4-6 

Így szól az Úr felkentjéről, Círuszról: ,,Megfogtam jobbját, hogy nemzeteket hódoltassak meg előtte, és királyok derekán oldom meg az övet, hogy ajtókat nyissak meg előtte, és kapuk ne maradjanak zárva. Szolgámért, Jákobért, és Izraelért, választottamért szólítottalak neveden, nevet adok neked, noha nem ismertél. Én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs Isten! Felövezlek téged, noha nem ismertél, hogy megtudják napkelettől napnyugatig: senki sincs rajtam kívül, én vagyok az Úr, és nincs más! 
1Tessz 1,1-5b 
Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem nektek és békesség! Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. Mi ugyanis az evangéliumot nemcsak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. 
Mt 22,15-21 
(...) Jézus azonban felismerte gonoszságukat és így szólt: ,,Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok meg nekem az adópénzt!” Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: ,,Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: ,,A császáré.” Erre azt mondta nekik: ,,Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” 

A mai Olvasmány tanúsága szerint Isten nem csupán a benne hívőket, a szenteket választhatja ki és használhatja fel terveinek véghezvitelében, hanem olyanokat is, mint Círusz perzsa király, aki hazaengedte a fogságból a választott népet. Isten kezében van a hatalmasok szíve, s bár meghagyja szabad akaratukat, titokzatos módon mégis üdvösségtervének szolgálatába állítja döntéseiket és cselekedeteiket. 
Mekkora különbség azonban, ha Istennek nem öntudatlan eszközei vagyunk csupán, hanem tevékeny munkatársai! Elgondolkodtunk-e már azon, hogy milyen örömteli, boldogító tény az, hogy tudjuk, kinek, és hogy milyen ügyet szolgálunk? Hogy Isten kiválasztott, meghívott, és küldetést bízott ránk, vagyis a mi közreműködésünkre is igényt tart örök üdvösségterve megvalósításában? Hogy gondolataink, szavaink, tetteink és szenvedéseink mind ugyanabba a meghatározott irányba mutatnak, s így van értelmük, céljuk? Ez persze nem jelenti azt, hogy az isteni üdvösségterv minden apró részletét, rejtett összefüggését ismerjük. Sokszor saját fáradozásunk kézzelfogható eredményét sem látjuk. De ne is az legyen a legfőbb gondunk, hogy hol és mit tegyünk, és hogy a munkánknak mi lesz a gyümölcse, hanem hogy mindig Isten rendelkezésére álljunk, egészen átadva neki önmagunkat. Nem kell bánkódnunk amiatt sem, ha feladatunk, amelyet éppen most végeznünk kell, oly kevéssé tűnik „lelkinek”. A leghétköznapibb, leginkább lenézett munka is lelkivé válik, ha jó lélekkel, az Istennek való odaadás örömével végezzük. 
Urunk Jézus, az adófizetéssel kapcsolatos kérdésre adott válaszod lényege nem az adópénzre vonatkozik, hanem ránk, akik személyes létünkben az Atya képmását hordozzuk, ezért életünkkel neki tartozunk. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy ne legyünk elguruló, elvesztegetett dénár, hanem egészen átadjuk magunkat Neked és Általad az Atyának, aki örök szeretettel kiválasztott, és üdvösségre rendelt bennünket.

Ef 1,15-23 
Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és az összes szent iránti szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek, megemlékezve rólatok imádságaimban, hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt. 
Lk 12,8-12 
Mondom pedig nektek: Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt Isten is megtagadja angyalai előtt. Ha valaki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer; de aki a Szentlelket káromolja, annak nincs bocsánat. Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok.”

A napi szentírásolvasás és elmélkedés néha vigasztalással tölt el, máskor felszólít, ismét máskor pedig olyan, mintha holt szöveg lenne csupán, mely nem mond semmit. Az olvasmányok a leplek, melyek Jézust rejtik, s ahogy közelebbről megvizsgáljuk, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a leplek alatt nincs senki, a sír üres. Ez az üresség, mely az Írásokból tátong, csak felnagyítja saját belső ürességünket, s előbb kényelmetlen, majd nyugtalanító érzést kelt bennünk, a végén pedig megrémít, már-már kétségbe ejt. Megízleljük azt az állapotot, amilyen sötét, puszta és kietlen volt a világ a teremtés hajnalán, mielőtt Isten Lelke lebegett volna a vizek felett. Maga a Szentírás is élettelen szöveg őnélküle, sőt még annál is rosszabb, mert a betű öl, s csak a Lélek az, aki éltet. 
Azonban jön Húsvét hajnalának angyala, és figyelmeztet: „Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, feltámadt!” A Szentírásban jelenlévő Urat nem tarthatja fogva senki szűkös gondolat- és érzésvilágának sírja: ő nincsen a mindennapi rutintól elszürkített bibliaolvasásban, nincsen a pusztán elméleti szövegmagyarázatban, nincsen a saját megalkuvásaink igazolását kereső értelmezésben, mert a Bibliában is a Szentlélek által él. A Szentlélek támasztja fel minden alkalommal a mondatok és szavak sírboltjából, ha valóban vele akarunk találkozni. Pontosabban szólva: minket támaszt fel halottainkból, minket emel fel abba a magasságba, ahol ő van, s ahonnét a sugalmazott szentírási igék valók, hogy elvont tanításnál, tudományos magyarázatnál elmondhatatlanul többet adjon: kicsiny fénysugarat, mely megvilágosítja elménk homályait, apró szikrát, amely lángra lobbantja szívünket, mint az emmauszi tanítványokét. 
Urunk Jézus, gyújts világosságot szívünkben Szentlelkeddel, hogy a napi szentírásolvasásban és elmélkedésben valóban Veled találkozhassunk, s végre megértsük, ne csupán az eszünkkel, hanem egész lényünkkel, hogy milyen reménységre hívott meg minket az Atya, hogy milyen gazdag az a fölséges örökség, amelyet a szenteknek, vagyis nekünk készített, és hogy milyen mérhetetlenül nagy a hatalma felettünk – olyan nagy, hogy a halálból is feltámaszt minket, és Veled együtt dicsőséges jobbjára emel.

Ef 1,11-14 
Benne részesei is lettünk az örökségnek, mi, akik erre rendeltettünk annak végzése szerint, aki mindent akaratának végzése szerint cselekszik, hogy magasztaljuk az ő dicsőségét, mi, akik már azelőtt is reméltünk Krisztusban. Benne ti is hallottátok az igazság igéjét, hittetek is neki, és megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét, aki foglalója örökségünknek, amíg Isten teljesen meg nem váltja tulajdonát dicsőségének magasztalására. 
Lk 12,1-7 
Amikor olyan nagy tömeg gyűlt össze körülötte, hogy csaknem legázolták egymást, először csak a tanítványaihoz kezdett beszélni: ,,Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, és nincs olyan titok, ami ki ne tudódna. Ezért amit sötétben mondtatok, fényes nappal halljátok majd vissza, és amit a belső szobában fülbe súgtatok, a háztetőkről fogják hirdetni. Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni. Igen, mondom nektek: tőle féljetek. Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti a verebeknél. 

Ha az Atyaisten kevesebbet adott volna szent Fia által a benne hívőknek, mint magát a Szentlelket, akkor az egész kereszténység mítosz lenne csupán, olyan szóbeli ígéret, amelyre semmilyen komolyan vehető garancia nincs; elvont filozófia, utópia, sőt végső soron ámítás, mert miközben beteljesedésről beszél, minden marad a régiben: Isten fenn trónol az egek egei felett, az ember pedig lenn a porban tengeti napjait, míg porrá nem válik maga is. De minthogy örökségünk foglalója maga a Szentlélek, a legnagyobbat kaptuk: az Atya és a Fiú közös életét, erejét és dicsőségét. Isten a maga legbensőbb életét éli bennünk, de nem úgy, mint ahogy a konszekrált ostya benne van az áldoztatókehelyben, hanem úgy, hogy minket von be a Szentháromság közösségébe. 
A Szentlélek azzal, hogy hitet támaszt bennünk (s ennek köze van a feltámasztáshoz, mely szintén az ő erejében ment végbe), Jézus istenfiúságában részesít, s így az Atyaisten gyermekeivé tesz bennünket. A remény által olyan bizalmat ébreszt bennünk az Atya iránt, mint amivel Jézus, az emberré lett Fiúisten bízott az Atyában, még a kereszten haldokolva is. És olyan szeretetet, mint amivel ő szeretett minket, úgy, hogy életét adta értünk, győzelmet aratva a halál, a gyűlölet és a közömbösség felett. Ami igazán lényeges, azt tehát már meg is kaptuk a foglalóval, a Szentlélek bennünk lakásával. Ami még majd a jövőben vár ránk, az minőségileg nem lesz új vagy más, csak teljesebb. Az utolsó napon testünk is feltámad, és részesül Isten Fiának dicsőségében, s ezután örökké élhetünk, mint Isten angyalai. 
Hálát adunk Neked, Urunk Jézus, hogy Általad részesülhettünk a legnagyobb isteni ajándékban, a Szentlélekben. Szítsd fel az ő tüzét lelkünkben, hogy nap mint nap erőt, lendületet, biztatást nyerjünk feladataink teljesítéséhez, emberi kapcsolataink rendbe tételéhez és keresztünk hűséges hordozásához, Szent Pállal vallva, hogy „ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk”, sőt egy kicsit már vagyunk is.