2Krón 24,17-25
Jojáda halála után aztán bementek, s leborultak Júda fejedelmei a király elé s az hódolatuk hatása alatt szabadjára engedte őket. Erre ők elhagyták az Úrnak, atyáik Istenének templomát s a berkeknek meg a faragott képeknek szolgáltak. Erre az Úr megharagudott Júdára és Jeruzsálemre e miatt a vétek miatt. Prófétákat küldött hozzájuk, hogy térjenek vissza az Úrhoz. De bárhogy tiltakoztak is azok, ők nem hallgattak rájuk. Ekkor Isten lelke megszállta Zakariás papot, Jojáda fiát, ő megállt a nép színe előtt s azt mondta nekik: ,,Ezt üzeni az Úr Isten: Miért szegtétek meg az Úr parancsait? Nem fog az javatokra válni! Elhagytátok az Urat, hogy ő is elhagyjon titeket?” Erre ők egybesereglettek ellene s megkövezték őt a király parancsára, az Úr házának udvarán. Joás király nem emlékezett meg arról az irgalmasságról, amelyet az ő atyja, Jojáda vele cselekedett, hanem megölette fiát. Ez, amikor meghalt, így szólt: ,,Lássa és torolja meg ezt az Úr!” Az esztendő fordultával aztán felvonult ellene Szíria hadserege, behatolt Júdába és Jeruzsálembe s megölte a nép valamennyi főemberét, a zsákmányt pedig mind elküldte királyának, Damaszkuszba. Bár csak igen csekély számú szír jött, az Úr a kezükbe adta a végtelen nagy sokaságot, mert elhagyták az Urat, atyáik Istenét. (...)
Mt 6,24-34
Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: (...) Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.

Annak igazságát, hogy senki sem szolgálhat két úrnak, gyermekkorunktól fogva halljuk, ismerjük, tapasztaljuk, mégis újra meg újra megpróbálunk ellene szegülni. Joás is megpróbálta, el is érte a büntetés. Nem Isten bosszúja, hanem a két isten közötti megosztottság, amely az ember szívét hasítja ketté. Félelmetes misztérium ez, a sötétség hatalmának legmélyebb titka. A megosztott szívű ember állandóan bizonyítékokat keres, melyek igazolhatnák hűtlenségét. Az ellenkező értelmű jeleket azonban nem képes elviselni, mindenáron szabadulni akar tőlük, ezért kénytelen likvidálni azokat, akik figyelmeztetik arra, hogy nem jó úton jár. Nem veszi észre, hogy az áldozatok száma hiába nő, lelke nem lesz nyugodtabb, és hogy a bűn mechanizmusának alapvető jellemzője, hogy a palackból kiengedett ártó szellem előbb-utóbb szembefordul azzal, aki börtönéből kiszabadította, rátámad és vesztét okozza.
A Biblia szemléletmódja szerint Isten az, aki büntet, de nem úgy, hogy különítéletet tart, hanem úgy, hogy egyszerűen hagyja, hogy a bűn megteremje gyümölcsét. Hiszen az igazság igazság marad akkor is, ha tagadják, és ha valaki nem vesz róla tudomást, kíméletlenül visszaüt. Ebből a kérlelhetetlen folyamatból kitörni csupán jó szándékkal, emberi erőfeszítéssel lehetetlen, hanem csak az Úr kegyelméből megvalósuló teljes fordulattal: egész lényünkkel elfordulva a bálványoktól és odafordulva az egyetlen Istenhez.
Urunk Jézus, Te nem elégszel meg azzal, hogy Istenünknek és Urunknak nevezünk, de szívünk közben bálványoknak hódol, hanem azt várod tőlünk, hogy nap mint nap igent mondjunk Rád, Téged válasszunk, és folyamatosan kiszolgáltassuk életünket Neked. Add meg kegyelmesen, hogy igyekezzünk szüntelenül Veled maradni, de ha mégis eltávolodnánk Tőled, készek legyünk újból és újból visszatérni Hozzád, s szívbéli megtérésünkből új és még bővebb élet fakadjon.

2Kir 11,1-4.9-18.20
Amikor aztán Atália, Ahaszja anyja, megtudta, hogy a fia meghalt, felkelt, s megölette az összes királyi ivadékot. Jósába, Jórám király lánya, Ahaszja nővére, azonban vette Joást, Ahaszja fiát és ellopta a király megölésre szánt fiai közül dajkájával együtt az ágyasházból s elrejtette Atália elől, hogy meg ne öljék. (...) Aztán felálltak, mindenki fegyverrel a kezében, a templom jobb oldalától az oltár és a templom bal oldaláig a király körül. Erre ő kivezette a királyfit, rátette a koronát s a bizonyságot, aztán királlyá tették és felkenték s tapsolva mondták: ,,Éljen a király.” Amint Atália meghallotta a futkosó nép lármáját, bement a sokasághoz az Úr templomába. Amikor látta, hogy a király az emelvényen áll, amint szokás, mellette énekesek és trombitások s a föld egész népe ujjong és trombitál, megszaggatta ruháit és kiáltotta: ,,Összeesküvés, összeesküvés!” Erre Jojáda pap parancsolt azoknak a századosoknak, akik a sereg parancsnokai voltak és azt mondta nekik: ,,Vezessétek ki őt a templom bekerített részéből s aki utána megy, öljétek meg kardotokkal.” (...) Aztán Jojáda szövetséget szerzett az Úr között meg a király és a nép között, hogy az Úr népe lesznek és a király meg a nép között. Erre bement a föld egész népe Baál templomába s lerontották oltárait s teljesen összetörték képeit, Mattánt, Baál papját pedig megölték az oltár előtt. (...)
Mt 6,19-23
Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!

A gonoszság által végzett tiszta munka, melyről a mai Olvasmányban olvasunk, megannyiszor megismétlődött – és sajnos, ki tudja, hányszor fog még megismétlődni – a történelem folyamán. Csakhogy nem lehet tökéletes munkát végezni: ahogy Jósába fogta Okoziás fiát, Joást, és titokban elrejtette őt a halálra szánt királyi gyermekek közül, úgy menekült meg a gyermek Jézus is Heródes mészárlása elől. S mindig támad egy apró repedés, nyugtalanító rés a bűn hibátlannak tűnő szövetén. A gonoszság sohasem tud teljes nyugalomra vezetni, a legalaposabb munkát is szorongás, félelem, a kísértő árnyak keltette rettegés követi. A lelkiismeretet sohasem sikerülhet teljesen elhomályosítani, elhallgattatni, legfeljebb új és új bűnökkel elaltatni, hangját elnyomni lehet.
Ugyanakkor azzal is szembesülnünk kell, hogy mindannyiunkban lakozik valami Atália, Heródes és a többi zsarnok lelkületéből. Tekintsünk csak magunkba: vajon nem kísértett meg bennünket is olykor-olykor a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb és jobb volna, ha bizonyos emberek, akik megnehezítik az életünket, akik akadályt jelentenek terveink valóra váltásában, egyszerre megszűnnének létezni? Bizony a szentek nem túlzott alázatból ragaszkodtak hozzá, hogy ők a legnagyobb bűnösök a világon, hanem annak pontos felismeréséből, hogy mi az, ami a sajátjuk, és mi az, amit az Úristen kegyelme hozott létre bennük.
Urunk Jézus, segíts bennünket annak belátásához, hogy kegyelmed nélkül teljes sötétségbe merülnénk, és a legnagyobb gaztettekre is képesek lennénk, egyszersmind mélyítsd el bennünk irgalmasságod művének felismerését, s nyisd meg szemünket és szívünket szabadító csodáidra.

Sir 48,1-15
Illés próféta jött ezután; tűzhöz volt hasonló – a szava lángolt, mint a fáklya –, éhínséget hozott rájuk, és megfogyatkozott a száma azoknak, akik gonosz akarattal bosszantották, és nem tudták szívlelni az Úr parancsait. Az Úr szavával elzárta az eget, és három ízben tüzet hozott le az égből. Ilyen dicső volt Illés a csodáival! Ki is dicsekedhetne hozzád hasonlóan, aki felhoztál megholtat az alvilágból, a halál sorsából az Úristen igéje által, aki romlásba döntöttél királyokat, játszva megtörted hatalmukat, és sírba taszítottál ágyukról dicsőségeseket, aki ítéletről értesültél Sínai hegyén, és megtorló büntetésekről a Hóreben, aki királyokat kentél fel megtorlásra, és prófétát tettél meg utódodnak, aki felvitettél tüzes forgószélben, tüzes ló húzta kocsin, akiről meg van írva, hogy az ítélet idején csillapítod az Úr haragját. Kiengeszteled az apa szívét fiával, és helyreállítod Jákob törzseit! Boldogok, akik meglátnak téged, és barátságoddal dicsekednek, mert mi élünk ugyan életünkben, de halálunk után ilyen nevünk nem lesz! Miután Illést a forgószél elrejtette, Elizeus telt el szellemével. Nem félt fejedelemtől életében, és senki sem múlta felül hatalomban. Semmi sem volt számára lehetetlen, sőt még holttestében is prófétai erő lakozott, csodákat vitt véghez életében, és bámulatos dolgokat művelt halálában.
Mt 6,7-15
Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. (...) Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. (...)

A prófétai lelkek legjellemzőbb sajátja, hogy nem félnek a hatalmasoktól. Nem mintha mentesek lennének a szorongástól, az átvirrasztott éjszakák sötét riadalmától, s nem ismernék a bizonytalan jövő elnyeléssel fenyegető örvényeit. Nem mintha nem lenne tapasztalatuk az emberi szeretet édes bilincseiről. Éppen ellenkezőleg: ők tudják csak igazán, mibe kerül valóban szeretni, a végsőkig, az üdvösségig menően felvállalva azt, aki mellett elkötelezték magukat. Ám tudják azt is, hogy semmi sem menthető meg az örök életre, ami nem Istenben van, és semmi sem igazi és valóságos, ha hazudni kényszerít. Ezért készek a legszebb és legdrágább szeretetkapcsolatot is feláldozni, ha az igazság útján való haladásukban akadályt jelentenek. A próféták tehát nem minden kötöttségtől szabadulni akaró, öntörvényű agglegények, hanem Isten szerelmesei, akik magukat feledve csak őt keresik, s minden emberi félelmen úrrá tudjanak lenni az egyetlen és üdvös félelem, az istenfélelem által. mely világosságot, tisztánlátást ad nekik, amellyel az ember az igazságot minden elé képes helyezni.
Mi is megkaptuk ugyanezt a természetfölötti életet és hitet, s ha nem elégszünk meg azzal, hogy külsőnket csinosítsuk, izmainkat fejlesszük és tehetségünket kamatoztassuk, hanem ezt a legfontosabb talentumunkat, az Igazság ismeretét és a hozzá való ragaszkodást kiműveljük lelkünkben, mi is megkapjuk azt az adományt, hogy félelem nélkül élhetünk.
Illés, Elizeus és a többi próféta példája által serkentsd fel bennünk, Urunk, a vágyat a Neked átadott élet után, hogy Szentlelked egyre szabadabban működjék bennünk és általunk, míg csak egészen magával nem ragad minket az isteni szeretet misztériumának forgószele.

2Kir 2,1.6-14
Történt pedig, hogy amikor az Úr fel akarta vinni Illést a forgószél által a mennybe, Illés és Elizeus éppen távozóban voltak Gilgálból. Majd azt mondta neki Illés: ,,Maradj itt, mert az Úr engem a Jordánhoz küldött.” Ő azt mondta: ,,Az Úr életére s a te életedre mondom, hogy nem hagylak el.” (...) Miközben így mendegéltek, s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, s Illés felment a forgószéllel az égbe. Amikor ezt Elizeus látta, kiáltott: ,,Atyám, atyám, Izrael szekere és szekérvezetője!” Amikor aztán nem látta többé, megragadta ruháit és kettészaggatta. Aztán felemelte Illés palástját, amely leesett róla, s visszafordult, s megállt a Jordán partján, s Illés palástjával, amely leesett róla, ráütött a vízre, s az nem vált ketté. Erre azt mondta: ,,Hát most hol van Illés Istene?” Aztán ismét ráütött a vízre, s az két felé vált, s Elizeus átment.
Mt 6,1-6.16-18
Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. (...)

Becsüljük meg mesterünket, vándorlásunkban hűséges útitársunkat, mert elérkezik a pillanat, hogy a tüzes szekér tüzes lovakkal szétválaszt minket, s ő mintegy forgószélben a mennybe emelkedik. Ha mindketten Istennek szolgáltunk, és nagy szeretet volt közöttünk, akkor a távozó halálában nem biológiai törvényszerűség, hanem az isteni szeretet hívása lesz nyilvánvalóvá. Akkor nem azt látjuk, hogy haláltusáját vívja, majd szíve egyszer csak megszűnik dobogni, hanem azt, hogy miként Illés, elragadtatik a mennybe.
Éljünk az előző nemzedékek prófétáiból! Ha eltávoztak is az Úrhoz, itt hagyták palástjukat, prófétai hivataluk szimbólumát, hogy azt magunkra öltve megkapjuk megtisztított, tűzben kiégetett lelkületük legjavát. Megtisztult szívvel, Isten jobbján állva a szentekkel és angyalokkal együtt biztatóan tekintenek ránk, s mutatják az utat, hogy mi is bátran keljünk át a vizeken, anélkül, hogy elmerülnénk, míg a leckéket, melyeket nekik meg kellett tanulniuk, mi is egészen meg nem tanuljuk. Emberségünk legszebb, legigazabb története ez.
Köszönjük Neked, Urunk, prófétáidat, akiket azért küldtél, hogy életük felkiáltójelként Rád irányítsa figyelmünket, és áldást hagyva ránk, lelkükből részt adva nekünk segítsenek minket előbbre haladni az életszentség útján. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy példájukat követve elutasítsuk a képmutatást és a szentség hamis látszatait, s bármit teszünk a Te nevedben, szüntelenül csak az Atya tetszését keressük.

1Kir 21,17-29
Ekkor az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: ,,Kelj fel, s menj le Ácháb, Izrael királya elé, aki Szamariában van: íme, éppen lemegy Nábót szőlőjébe, hogy azt elfoglalja és mondd neki: Ezt üzeni az Úr: Öltél, s azonfelül foglaltál is! Aztán tedd hozzá: Ezt üzeni az Úr: Ezen a helyen, ahol felnyalták a kutyák Nábót vérét, fel fogják nyalni a te véredet is.” Azt mondta ekkor Ácháb Illésnek: ,,Hát megtaláltál engem, ellenségedet? Ő azt mondta: ,,Megtaláltalak, mert arra adtad magadat, hogy azt tedd, ami gonosz az Úr színe előtt..” (...) Valóban nem volt senki más sem olyan, mint Ácháb, aki arra adta magát, hogy azt művelje, ami gonosz az Úr színe előtt, mivel felesége, Jezabel, felbujtogatta, s aki olyan utálatosságra vetemedett, hogy a bálványokat követte, mint ahogy az amoriták cselekedtek, akiket az Úr elemésztett Izrael fiainak színe előtt. Amikor Ácháb meghallotta ezeket a beszédeket, megszaggatta ruháját, szőrzsákkal födte be testét, s böjtölt és zsákban aludt, s lehorgasztott fővel járt. Erre az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: ,,Láttad-e, hogy Ácháb megalázta magát előttem? Mivel tehát megalázta magát kedvemért, nem az ő napjaiban hozom rá a nyomorúságot, hanem fia napjaiban hozom a nyomorúságot házára.”
Mt 5,43-48
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Isten veszi észre Ácháb bűnbánatát, nem Illés, szinte siet megosztani örömét, hiszen az Úr és az ő angyalai számára minden megtérés öröm. Sajnos, mi, emberek nem mindig vagyunk így vele. Ahogy Jónás próféta Ninivében, úgy sokan a keresztények közül is alig várják, hogy meglássák a bűnösök végső bukását, megszégyenülését, pusztulását.
Az igazi szentség ott kezdődik, amikor szívből tudunk örülni mások bűnbánatának, illetve őszintén tudunk imádkozni megtérésükért. Lisieux-i Szent Teréz csupán egyetlen jelet kért az Úristentől, hogy hallgassa meg a halálra ítélt rablógyilkos, Pransini megtéréséért mondott imádságát, s a jelet meg is kapta: az elítélt a kivégzése előtti utolsó pillanatban megcsókolta a feléje nyújtott feszületet. Ez is egyfajta anyaság: a mennyek országa számára szülni lelkeket. Ezt élte át Szent Pál, mikor azt írta: „A szülés kínjait szenvedem értetek.” S ez valósul meg az őszinte ellenségszeretetben is, amelyről a mai Evangéliumban hallunk.
Urunk, Jézus Krisztus, aki kereszthalálodat ellenségeidért, a világ minden bűnöséért ajánlottad fel áldozatul, taníts meg minket arra a leckére, melyet Illésnek is meg kellett tanulnia. Ne engedd, hogy megelégedjünk annak tudatával, hogy mi a kiválasztottak közé tartozunk, hanem szítsd fel bennünk kegyelmeddel a vágyat a bűnösök megtérésére, s add, hogy őszinte bűnbánatuk láttán együtt örvendezzünk Veled és Általad az Atyával.

1Kir 21,1-16
Ezen események után ez történt. Volt abban az időben a jezraeli Nábótnak egy szőlője Jezraelben, Áchábnak, Szamaria királyának palotája mellett. Szólt azért Ácháb Nábótnak, s azt mondta: ,,Add nekem szőlődet, hogy zöldségeskertet csináljak magamnak belőle, mivel szomszédságomban, a házam mellett van, s én egy jobb szőlőt adok érte neked, vagy ha inkább úgy tetszik, annyi értékű ezüstöt, amennyit ér.” Nábót azt felelte neki: ,,Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét!” (...) Polgártársai, a vének és a főemberek, akik vele a városban laktak, úgy is cselekedtek, amint Jezabel meghagyta nekik, s amint meg volt írva a levélben, amelyet nekik küldött: böjtöt hirdettek, s Nábótot a nép elsői közé ültették, s odavittek két ördögfia embert, s leültették őket vele szemben, s azok, tudniillik ezek a szinte ördögi emberek, ezt a tanúságot mondták ellene az egész sokaság előtt: ,,Káromolta Nábót Istent s a királyt” – amiért is kivitték őt a városon kívülre, s agyonkövezték. (...) Amikor Jezabel meghallotta, hogy Nábótot megkövezték, s az meghalt, ő így szólt Áchábhoz: ,,Kelj fel, s foglald el a jezreeli Nábót szőlőjét, aki nem hallgatott rád, és nem akarta azt pénzért odaadni, mert Nábót nem él, hanem meghalt.” Amikor ezt Ácháb meghallotta, azt tudniillik, hogy Nábót meghalt, felkelt, s lement a jezreeli Nábót szőlőjébe, hogy elfoglalja.
Mt 5,38-42
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.

Nekünk, vallásos, hívő embereknek is szólnak az olyan véres történetek, mint amelyet a mai Olvasmányban olvasunk, s arra figyelmeztetnek, hogy az isteni törvény legkisebb megszegése, a felebarát ellen elkövetett legcsekélyebb bűn is egy-egy lépés a gyilkosság felé. Hiszen a bűn sohasem elszigetelt cselekedet, hanem lavinaszerű láncreakciót előidéző jelenség; minél jobban belebonyolódik az ember, annál tehetetlenebbül sodródik, s annál jobban kényszerítve érzi magát, hogy folytassa, amit elkezdett. A gyilkosság pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, mert a bűnösnek elviselhetetlenül útjában lesz az igaz, és céljai elérésére, lelkiismeretének megnyugtatására nem talál már más módot, mint a fizikai megsemmisítést. És itt nemcsak az őrült diktátorok által levezényelt koncepciós perekre és tömeges kivégzésekre kell gondolnunk, hanem a hasonló nagyságrendű magzatgyilkosságokra is, vagy az eutanáziára, melyeknek hátterében ugyanaz a gátlástalan, megfékezhetetlen önzés húzódik meg.
Felmerül a kérdés, mi az egyén felelőssége egy olyan társadalomban, amely szentesíti a gyilkosságnak durvább vagy kifinomult formáit? Lehet-e ez alól kivonnunk magunkat? Remélhetünk-e felmentést és kíméletet megalkuvásaink miatt? Emberinek nevezhető-e egyáltalán az az élet, amely mások erőszakos halálából sarjad? Ha mindezt becsületesen végiggondoljuk, nemigen juthatunk más következtetésre, mint hogy az emberi léthez – nemcsak a keresztény, hanem egyáltalán: az emberhez méltó léthez – ebben a bűntől sebzett világban a vértanúság lehetősége szükségszerűen hozzátartozik.
Urunk Jézus, segíts minket Szentlelkeddel, hogy többre törekedjünk, mint a mindenáron való túlélésre, mely kifordít önmagunkból, és megfoszt emberi méltóságunktól. Add meg, kérünk, az állhatatosság és a Hozzád való hűség kegyelmét, mely akkor, mikor erőszakot szenvedünk, képessé tesz felülemelkedni az erőszak logikáján, és a Te értünk vállalt áldozatod halált legyőző erejéről s a győztes feltámadás reményéről tanúskodik.

Kiv 19,2-6a
Elindultak ugyanis Rafidimból, és amikor a Sínai pusztába érkeztek, tábort vertek ezen a helyen. Izrael itt a heggyel szemben verte fel sátrait. Mózes pedig felment Istenhez. Ekkor az Úr szólította őt a hegyről, és azt mondta: ,,Ezt mondd Jákob házának s ezt hirdesd Izrael fiainak: Ti magatok láttátok, mit műveltem az egyiptomiakkal, és hogyan hordoztalak titeket sasszárnyakon, amíg idehoztalak titeket magamhoz. Ha tehát majd hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül -- hiszen az egész föld az enyém --, és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem. Ezek azok a szavak, amelyeket el kell mondanod Izrael fiainak.’’
Róm 5,6-11
Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést.
Mt 9,36 - 10,8
Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: ,,Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.’’ Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. A tizenkét apostol nevei pedig ezek: az első Simon, akit Péternek neveznek, és András, a testvére, Jakab, Zebedeus fia, és a testvére, János, Fülöp és Bertalan, Tamás és a vámos Máté, Jakab, Alfeus fia, Tádé, a kánaáni Simon, és az iskarióti Júdás, aki el is árulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: ,,A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: ,,Elközelgett a mennyek országa!'' Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!

Vajon nem azért érezzük rosszul magunkat a jelenben, s szorongunk a jövő miatt, mert elmulasztjuk felidézni Isten nagy tetteit, melyeket értünk a múltban végbevitt? Hogyan is vehetnénk észre a csodát a mai napon, ha a tegnapit és tegnapelőttit már el is felejtettük? Ezért olyan fontos a vasárnapi szentmise, amely különösen is az anamnézis, azaz a szentlelkes visszaemlékezés napja. Ahhoz hasonló, mint amikor egy szép emberi kapcsolatban visszaidézzük azokat a pillanatokat, az első találkozások, vallomások perceit, amikor megjelent bennünk és közöttünk a személyes, a másikra igent mondó szeretet. A vasárnapi szentmise Istennek ezeket az első szavait és tetteit idézi fel, irántunk való szerelmének jeleit, melyek az emlékezés által újból jelenvalóvá lesznek, működni kezdenek és kegyelmet árasztanak.
Ennek az emlékezésnek azután folytatódnia kell a délután és az este csöndjében, abban az Istennek szentelt időben, amikor csak vele vagyunk szobánk és szívünk rejtekében, s lelkünket arra buzdítjuk, hogy vegye észre mindazt a jót, amit az Úr tett velünk. Ha lelki szárazság gyötör és sötétség vesz körül, a gyógyír az lehet, hogy a Szentlélek segítségével még inkább elmerülünk az Úr nagy műveinek szemlélésében. Ha találunk megköszönnivalót a múltban, akkor már a jelen sem lehet olyan sivár, és a jövő sem annyira félelmetes, hiszen a múltbéli csodák szemlélése felnyitja szemünket, hogy észrevegyük: ő most is velünk van, s épp most, ezekben a napokban és órákban is az örök jövőt készíti nekünk.
Urunk, Jézus Krisztus, aki által mintegy sasszárnyon hordozott minket az Isten, s elhozott jelenlétének Sínai-hegyéhez, az Egyházba! Hálát adunk Neked, hogy Benned ránk tekintett és megszánt a Magasságbeli, felemelt, és szeretetével, a Szentlélekkel gondoskodik rólunk. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy az Úr fölséges művein elmélkedve a jelenben is felfedezzük az ő csodálatos tetteit, s megszabadulva a jövő felőli aggodalmaskodástól, napról napra egyre nagyobb bizalommal hagyatkozzunk a Te vezetésedre.

Iz 61,9-11
Ismertek lesznek ivadékaik a nemzetek között, és sarjaik a népek közepette; mind, akik látják őket, felismerik, hogy ők az ivadékok, akiket megáldott az Úr. Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám; mint a vőlegényre, aki fölteszi fejdíszét, és mint a menyasszonyra, aki ékszereivel díszíti magát. Mert amint a föld előhozza sarját, és amint a kert kisarjasztja veteményeit, úgy sarjaszt az Úristen igazságot, és dicséretet minden nemzet előtt.
Lk 2,41-51
A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő pedig ezt felelte nekik: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat.

A szív, emberségünk központja képes a csodára, hogy befogadja a felfoghatatlan Istent. S vajon nem az képes egyedül igazán befogadni az embert is, a maga felfoghatatlan titkával, végtelenre táguló, Istenre nyíló vágyával, aki nyitott az Istenre? Ezért bízhatta Jézus a kereszten Máriára szeretett tanítványát. Ezért tudhatjuk őt az Egyház Anyjának, égi Édesanyánknak. A mi szeplős szívünkre az jellemző, hogy mindent magába fogad: jót és rosszat egyaránt. Így fordulhat elő, hogy mérgezett forrássá válik, mely egyszerre ont édes és keserű vizet. Szűz Mária szíve csak Isten szentséges titka számára volt nyitva, azt kereste, arra volt fogékony minden szóban, akár angyaltól, akár embertől, akár szent Fiától származott, s e szavakat befogadta, szívébe véste, és el-elgondolkozott rajtuk.
A másik dolog, amely Szűz Mária szívét megőrizte szeplőtelennek, az Úrban való ujjongó örvendezés. Kevés szó maradt fönn a Szeplőtelen Szűztől az evangéliumban, de jellemző, hogy leghosszabb „beszéde” egy imádság, a Magnificat, amelyben ujjongva dicsőíti Istent és hálát ad neki. Ez Szűz Mária tisztaságának, szüzességének legbensőbb titka. Szeplőtelen Szíve érintetlen Paradicsomkert, ahol Isten jár-kel, és ahol az ő ártatlansága, szépsége, békéje és öröme lakozik.
Urunk Jézus, taníts meg minket Isten műveinek elragadtatott szemlélésére és az ebből fakadó istendicséretre, mely megőrzi szívünket az önközpontúság, a hamisság és a bűn szeplőitől. Segíts Szentlelkeddel, hogy miután belemerítettük a bűnbánat megtisztító fürdőjében, szívünket arra hajlítsuk, egész benső életünket arra összpontosítsuk, hogy az Atyát imádjuk, dicsőítsük és hálát adjunk neki számtalan jótéteményéért. Boldogságos Szűz Mária, akinek Istentől lefoglalt szívét a fájdalom tőre járta át, mégsem kételkedtél Isten neked mondott ígéreteinek beteljesedésében, könyörögj érettünk!

MTörv 7,6-11
Te ugyanis az Úrnak, a te Istenednek szentelt nép vagy: téged kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy minden nép közül, amely a földön van. Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr, s meg akarta tartani azt az esküt, mellyel megesküdött atyáitoknak; azért hozott és szabadított ki titeket erős kézzel a rabszolgaság házából, a fáraónak, Egyiptom királyának kezéből. Tudd tehát, hogy az Úr, a te Istened erős és hűséges Isten, aki ezerízig megtartja a szövetséget, s az irgalmasságot azokkal szemben, akik szeretik őt, s megtartják parancsait (...).
1Jn 4,7-16
Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. (...)
Mt 11,25-30
Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”

Jézus a szívet emlegeti, az ember lényegét, amely benső, személyes egységének, teljességének és magányának forrása. A Biblia szerint a szív jelenti létünk legmélyét, ahol legszemélyesebb létünk sűrűsödik. Mégsem ismerjük a szívünket, vagyis saját magunkat, csak sejtéseink vannak róla. Felszínre bukkanó szavaink és gesztusaink nyomán új és új meglepetések érnek bennünket. Ha néha sikerül valóban belehallgatni szívünk mélységébe, akkor azt halljuk, hogy a mélység a magasságot hívja: szívünk az isteni lét után kiált. A szív mélye mélyebben van, mint a tudatalatti világ és a végtelenre nyíló, táguló üresség. Üresség? Ott kellene lennie Istennek, a mi Teremtőnknek. De ott van-e?
Az eredeti bűnben született és nap mint nap vétkező ember legkínzóbb bizonytalansága, hogy nem szakadt-e meg az összeköttetés Isten és a saját szíve között. Bizonyos, önmagán túlról érkező jelzéseket ugyan felfog – ez a lelkiismeret –, mégis a kinyilatkoztatás nélkül bizonytalanságban marad afelől, hogy mennyire élő s maradandó ez a kapcsolat. Az evangéliumból a legigazibb evangélium, örömhír nem más, mint Jézus szívének dobogása, vagyis hogy az ember szíve, a mi szívünk is képes az Istenre, mert Jézus Krisztusnak, a megtestesült Fiúistennek mintájára lettünk alkotva. Bár személyünk teremtett személy, de az Atyaisten örök, teremtő akaratából, a Fiú megváltásának érdeméből, a Szentlélek működése folytán szívünk mélyén Isten sajátos, szentháromságos életében részesedünk.
Szelíd és alázatos szívű Jézusunk, tégy minket is kegyelmed által szelíddé és alázatos szívűvé. Segíts, hogy felvéve a Te édes igádat tanuljunk Tőled. Boldog tanulás ez, hiszen olyan dolgot kell megtanulnunk, amire a hit és a keresztség már készségessé tette szívünket, és attól kell tanulnunk, akit a szívünk szeret. Ez teszi az igát édessé és a terhet könnyűvé, s ezért talál a szívünk nyugalmat Tebenned.

ApCsel 11,21b-26;13,1-3
Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek. Az antióchiai egyházban több próféta és tanító is volt, köztük Barnabás és Simon, akit Nigernek neveztek, a cirenei Lúciusz, továbbá Manaén, Heródes negyedes fejedelem tejtestvére, és Saul. Miközben ezek az Úr szolgálatát végezték és böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: „Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket!” Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, azután útnak indították őket.
Mt 10,7-13
Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne legyen se aranyatok, se ezüstötök, sem rézpénz az övetekben, sem úti tarisznyátok, se két köntösötök, se sarutok, se bototok! Méltó ugyanis a munkás az eledelére. Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok ott, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok.

A hivatások ügye nemcsak Isten ügye, hanem a miénk is. Isten országának kibontakozása nem felülről vezérelt program, hanem emberi kapcsolatokon, szabad döntéseket és kezdeményezőkészséget igénylő cselekvéseken keresztül valósul meg. A hivatások ébresztése Isten dolga, de az Isten ébresztette hivatások ápolása és nevelése a mi feladatunk. Ennek egyik nélkülözhetetlen feltétele az Apostolok cselekedeteiben ma olvasott együttes tanúságtétel, közös igehirdetés. Fontos, hogy az ifjú levita tartozzon valakihez, aki már régebb óta az apostolkodásban dolgozik, és együtt hirdessék az igét. Az Isten igéje ugyanis nem csupán munkatársakat nevel, hanem a legmélyebb testvériséget alakítja ki közöttük, amely felülmúlja a vér szerinti összetartozást is. Az apostolutód nevelésének megvan a maga belső törvénye, amit még nyilvánvaló külső szükségre hivatkozva sem szabadna felrúgni, fiatal papokat idő előtt egyedül hagyva egy vidéki plébánián, esetleg még fél tucat filíát is a nyakukba varrva.
A másik, nem kevésbé fontos dolog Isten imádása és a böjt, vagyis a test és a lélek teljes megnyílása, hogy meghalljuk és helyesen értsük a Szentlélek szavát, és a megfelelő személyeket válasszuk ki a különféle szolgálatokra. Az együtt végzett imádság és böjtölés tisztánlátással, érdek nélküli figyelemmel, belső szabadsággal ajándékozza meg a közösséget, mely nélkül nem lehet igazán jó döntést hozni. Ha azonban egy keresztény család, szerzetesi közösség, egyházközség tagjai hol a Szentlélekre hallgatnak, hol meg saját elgondolásaikat követik, ott hamarosan külső-belső zűrzavar támad. Csak a következetesen a Lélek utasításaira figyelő közösség vállalkozhat olyan nagy feladatra, mint a pogányok megtérítésének Barnabás és Saul napjaitól a mai napig és az idők végéig tartó hatalmas missziója.
Urunk, Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy komolyan vegyük azt a küldetést, melyet választott szolgáidra bíztál, s ne restelljünk imádkozni és böjtölni, így téve készségessé szívünket a Lélek sugallatainak meghallására, és támogatva testvéreinket, akiket az igehirdetés munkájára hívtál.

1Kir 18,20-39
Ácháb elküldött Izrael valamennyi fiához, s egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyére. Ekkor Illés odalépett az egész nép elé és azt mondta: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt.” A nép azonban egy szót sem felelt neki. Erre Illés azt mondta a népnek: „Én maradtam meg egyedül az Úr prófétái közül: Baál prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjatok nekünk két fiatal bikát, aztán ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, s vágják darabokra, s tegyék a fára, de tüzet ne tegyenek alája: én pedig majd a másik bikát készítem el és teszem a fára, s tüzet szintén nem teszek alája. Hívjátok segítségül isteneitek nevét, én meg majd segítségül hívom az én Uram nevét, s amelyik Isten tűz által meghallgat, az legyen az Isten.” Erre az egész nép azt felelte: „Helyes indítvány!” Azt mondta tehát Illés Baál prófétáinak: „Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát, s készítsétek el – elsőknek, mert ti vagytok többen –, s hívjátok segítségül isteneitek nevét, de tüzet ne tegyetek alája.” Miután ők átvették a bikát, amelyet nekik odaadott, elkészítették, s reggeltől délig hívogatták Baál nevét, s azt mondták: „Baál, hallgass meg minket.” De nem jött egy hang sem, s nem felelt senki sem, hiába ugrándoztak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor aztán már délre járt, így gúnyolódott velük Illés: „Hangosabban kiáltsatok, hiszen isten ő! Talán éppen beszélget, vagy a fogadóban van, vagy úton, vagy bizony tán alszik, hadd ébredjen fel.” Hangosabban kiáltoztak tehát és szokásuk szerint késekkel s tőrökkel vagdalták magukat, amíg el nem borította őket a vér. Amikor aztán elmúlt a dél, és prófétálásuk közben eljött az az idő, amikor az ételáldozatot szokták bemutatni, s nem hallatszott egy hang sem, és nem felelt és nem hallgatta meg az imádkozókat senki sem, azt mondta Illés az egész népnek: „Gyertek hozzám.” Amikor aztán a nép eléje járult, helyreállította az Úr lerombolt oltárát – vett ugyanis tizenkét követ, Jákob fiai törzseinek száma szerint, akihez szólt az Úr szava: „Izrael legyen a neved,” és oltárt épített e kövekből az Úr nevében –, s mintegy két barázda széles vízárkot készített az oltár köré, aztán elrendezte a fát, földarabolta a bikát, rátette a fára és azt mondta: „Töltsetek meg négy vedret vízzel, s öntsétek rá az egészen elégetendő áldozatra, meg a fára.” Aztán ismét azt mondta: „Másodszor is tegyétek meg ezt.” Amikor másodszor is megtették, azt mondta: „Harmadszor is tegyétek meg ugyanezt.” Megtették harmadszor is, úgyhogy folyt a víz az oltár körül, s az árok medre is megtelt. Amikor aztán eljött az egészen elégő áldozat bemutatásának ideje, odalépett Illés próféta, s azt mondta: „Uram, Ábrahámnak, Izsáknak s Izraelnek Istene, mutasd meg ma, hogy te vagy Izrael Istene, meg hogy én a te szolgád vagyok és hogy a te parancsodra cselekedtem mindezt. Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem, hogy megtanulja e nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, s hogy te térítetted vissza ismét szívüket.” Ekkor lecsapott az Úr tüze, és megemésztette az egészen elégő áldozatot, meg a fát, a köveket és a port, s felitta a vizet, amely az árokban volt. Amikor látta ezt az egész nép, arcára borult, s azt mondta: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!”
Mt 5,17-19
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.

A mai Olvasmányban szereplő jelenet első olvasatra Isten dicsőségének kinyilvánulása és Illés próféta győzelme. A valóságban azonban ez csak a bűnbeesett ember eltorzult képe Isten dicsőségéről és hatalmáról. Illés győzelme ezért szükségszerűen bukásba torkollik: győzelmi mámorában a Kármel-hegyi áldozat után mind egy szálig megöleti Baál prófétáit, utána viszont menekülnie kell Jezabel haragja elől, s hamarosan odáig jut, hogy már saját halálát kívánja. Isten azonban elvezeti Hóreb hegyére, és ott az enyhe szellő suttogásában kinyilatkoztatást ad neki dicsőségének egészen más természetéről.
Jézus keresztje mellett a farizeusok és írástudók a Kármel-hegyi áldozathoz hasonló erődemonstrációt vártak: „Szállj le a keresztről, és hiszünk neked!” Jézus azonban nem megy bele ebbe a logikába, mert ha megtenné, ellenfelei nem neki hinnének, legfeljebb beteg és megalomániás istenfogalmukat látnák bizonyítva. Jézus nem azt akarja, hogy meggyőződvén isteni hatalmáról engedelmesen felsorakozzunk mögötte, mert ez nem hit és nem megtérés lenne, hanem csak az erő elismerése. Hogy kinyilvánítsa Istennek a gyöngeségben megmutatkozó erejét, Jézus ugyanazt a jelet használja, mint amelyet Illés megtapasztalt Hóreb hegyén: az enyhe szellővel, utolsó leheletével nyilatkoztatja ki Isten jelenlétét és Istennek a mi hatalomról alkotott fogalmunktól gyökeresen eltérő mindenhatóságát.
Urunk Jézus, Te nem erővel kikényszerített „megtérést” kívánsz tőlünk, hanem arra hívsz, hogy szívből Hozzád forduljunk. A Te törvényt és prófétákat beteljesítő szent halálod és feltámadásod által taníts meg arra, hogy Isten ereje más, mint ahogy mi elképzeljük, s hogy életünk csúcspontja nem a Kármel, hanem a Hóreb hegye. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy tüzes villám helyett a Szentlélek tüzét hívjuk le az égből isteni hatalmad bizonyítására, és tőle lángra lobbanva az isteni szeretet mindennél erősebb hatalmáról tegyünk tanúságot a pogányok között.

1Kir 17,7-16
Napok múltával azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. Ezért az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: ,,Kelj fel, s eredj a szidoniak Száreftájába, s tartózkodj ott: íme, meghagytam ott egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged.”' Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: ,,Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.”' Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: ,,Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.”' Az ezt felelte: ,,Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.”' Azt mondta neki Illés: ,,Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ,,Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.” (...)
Mt 5,13-16
Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Az ókori ember szemében a férfi magasabb rendű lény, mint a nő; az izraelita szemében az izraelita, mint a pogány; a házasember, mint az özvegy. Ez a Szidon vidéki özvegyasszony tehát Illés próféta szemében háromszorosan is lenézett, az emberi élet legmélyebb pontján áll. Isten mégis azt akarja, hogy éppen tőle kérjen és kapjon segítséget, mert meg akarja tanítani neki, hogy a legkisebbnek az irgalmas szeretetére is rászorul. Illés nem szerezhetne hiteles tapasztalatot Isten irgalmasságáról és nem tehetne tanúságot róla, ha nem élné át ezt a kiszolgáltatottságot.
És nemcsak a prófétaképzésnek, hanem a kereszténnyé válásnak is kihagyhatatlan állomása annak tapasztalata, hogy ki vagyunk szolgáltatva másoknak, rászorulunk egy másik ember – sokszor a pogány, a kívülálló, a lenézett – segítségére. Az irgalmasság e leckéje nélkül a kicsiny, a nyomorult, a rászoruló iránti részvétünk, irgalmasnak gondolt cselekedetünk könnyen lehet, hogy csak önelégült és bántó leereszkedés lesz.
Urunk Jézus, Te őszinte irgalommal hajoltál le a kicsinyhez, amikor Szidon vidékén járva megkönyörültél egy pogány asszonyon, és állhatatos könyörgését hallva meggyógyítottad gyermekét. Te magad vagy a világ világossága és a föld sója, mi viszont önmagunktól sötétség és íztelenség vagyunk, s irgalmunk gyakran csak a gőg álcázott formája. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy megtanuljuk az irgalmasság leckéjét, isteni természetedből részesedve valóban irgalmas szívű testvérekké váljunk, s ezáltal felragyogtathassuk az igazi reményt a sok hamis csillogástól, mesterséges íztől megcsömörlött, kiábrándult és fásult világnak.

1Kir 17,1-6
Majd azt mondta a Tesbiből, Gileád lakói közül való Illés Áchábnak: ,,Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd szám szavára.”' Ekkor az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: ,,Távozz innen, s eredj napkeletre, s rejtőzz el a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. A patakból lesz ott italod, s a hollóknak hagytam meg, hogy tápláljanak ott téged.”' Elment tehát, s az Úr szava szerint cselekedett, s amikor odaért, megtelepedett a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. A hollók hoztak is neki kenyeret és húst reggel, valamint kenyeret s húst este, s a patakból ivott.
Mt 5,1-12
A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.”

Isten nemcsak a szárazság halálos fenyegetésétől akarja Illést megmenteni, hanem abból a környezetből is ki akarja ragadni, amely még nagyobb veszélyt jelent számára: a királyi udvar közelségéből. Illést vonzza a hatalom, ezért Isten keményen ráparancsol, és egy távoli helyre küldi, mert a prófétaság lényege egy ideológiai alkuba nem bocsátható evidencia megpillantása, az ember és az Isten végső valóságának megtapasztalása. A próféta ezért nem egyetemi kurzusokon és nem királyi udvarban nevelkedik, hanem a pusztában, a magányban, ahol a teremtő és gondviselő Istennel találkozik.
Illést a mai Evangéliumban felhangzó nyolc boldogság forrásvidékére hívja az Úr, ahol megtapasztalja, mit jelent szegénynek lenni, mit jelent sírni, mit jelent éhezni és szomjazni a szó valóságos és átvitt értelmében. Megtanulja, mit jelent üldözöttnek lenni az igazságért, a Hóreb hegyén kinyilatkoztatást kap Isten szelídségéről, irgalmáról, és megtapasztalja, milyen az igazi békesség. Így válhat tiszta szívűvé, aki meglátja Istent: nem csupán a bálványistenekkel birkózó, őket hatalmasan legyőző Istent, hanem azt, „aki van” – akinek létezése a mélységes csendben ragyog, akinek színe előtt folyik az emberi történelem, s aki a minden mindenben. A legjobb készület a szentségi házasságra, a papságra, a szerzetességre, hogy nem készülünk semmire, csak hagyjuk, hogy Isten legyen a mindenünk. Ő majd küld, ha elérkezik az ideje.
Urunk Jézus, köszönjük az Illés próféta életén keresztül nekünk adott tanítást. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy tudjunk belső pusztaságunkba vonulva csak Veled lenni, s gondviselő szeretetedet megtapasztalva, csupán emberi ambícióinkat Neked átadva alkalmassá váljunk arra, amire küldeni akarsz minket.

MTörv 8,2-3.14b-16a
Gondolj csak vissza arra az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven esztendőn át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben: vajon megtartod-e parancsait vagy nem? Éhínséggel sanyargatott téged és eledelül mannát adott neked, amelyet nem ismertél sem te, sem atyáid, hogy megmutassa neked, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. fel ne fuvalkodjék szíved, s meg ne feledkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Hogy vezéred volt a nagy és rettenetes pusztán, amelyben tüzes leheletű kígyó, skorpió és kiaszott föld volt, és egy szemernyi víz sem. Aki forrást fakasztott neked a kemény sziklából, s atyáid által nem ismert mannával etetett téged a pusztában, s miután megsanyargatott és próbára tett, végül megkönyörült rajtad.
1Kor 10,16-17
Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.
Jn 6,51-58
Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: ,,Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus azt felelte nekik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. (...)

Olyannyira öntudatlan és hálátlan életet élünk, hogy Istennek meg kell engednie, hogy mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán és víztelen sivatagon át vigyen az utunk, különben nem is vágyakoznánk utána. Azért hagyja, hogy éhezzünk, hogy rá gondoljunk, hogy vágyakozzunk utána. Isten nem azt akarja, hogy tékozló fiú legyünk, hogy távol kerüljünk menyegzős asztalától, hanem hogy elemi erővel éhezzünk szeretetére, hogy semmit se kívánjunk rajta kívül, hogy semmi másra ne éhezzünk, csak az ő kenyerére, az ő szent Fiának feltámadt életére. Az Eucharisztia vételére az a legalkalmasabb állapot, ha éhezünk Istenre, ha szomjazunk Jézus szeretetére, ha olyan intimitás után kívánkozunk, amelyet ember nem képes megadni, csak Isten Lelke.
Az Oltáriszentség a vágyak emberének való, a lelkileg intelligensnek, aki felismeri apró emberi vágyai mögött azt a mélyebb vágyakozást, amelyet egyedül Isten tud betölteni. A szentáldozás beavatás a végtelen örök életbe, ahol egész életünk a Szentháromság egy Istenből fog táplálkozni. A szentáldozás felszakítja e világ színfalait, és az örök élet vidékeire ragad el, ahol Jézus Krisztus lesz az életünk. Az egész kozmosz élni kezd, minden róla beszél, minden hozzá vezet. Úgy szemléljük a fákat, a csillagokat, a hegyoldalban kanyargó elhagyatott ösvényt, a csendes délutáni tájat, mint aki végre valóban szerelmes, és az is marad örökre. Ez a legmagasabb szintű létmód, amelyet elérhet az ember itt a földön.
A legméltóságosabb Oltáriszentségben jelenlévő Urunk, Jézus Krisztus, adj nekünk égő szomjúságot szereteted után! Segíts, hogy az áldozás perceiben figyelmes lélekkel, szívünk legszemélyesebb hangján és legbensőségesebb érzéseivel szóljunk Hozzád, s kegyelmi jelenlétedben megmaradva áldozástól áldozásig éljünk, amíg csak el nem jössz értünk, és magaddal nem viszel bennünket, hogy örökre Veled legyünk.

2Tim 4,1-8
Kérve kérlek Isten színe előtt, és Krisztus Jézus előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat, az ő eljövetele és országa által: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal. Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek. Te vigyázz, viseld el a szenvedéseket mindenben, végezd az evangélista dolgát, töltsd be szolgálatodat. Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.
Mk 12,38-44
Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!” Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.”

Ma ismét olyan időket élünk, amikor az emberiség – de legalábbis a „kereszténység utáni” Nyugat – meg nem regulázott ösztöneire hallgatva olyan tanítók után kapkod, akik szerint ami új, az mindjárt feltétlenül jó és követendő is; akik elnézik romlott és beteg vágyaink kielégítésére tett kísérleteinket, sőt talán maguk biztatnak rá; akik önmegtagadás, bűnbánat, megtérés nélkül ígérnek soha el nem múló boldogságot, sőt megistenülést. Ez a világtrend a katolikus keresztény tanítást is megpróbálja kikezdeni, a maga képére és ízlésére átformálni. A keresztény szókészletet és a külsőségeket többé-kevésbé megtartva, alattomosan, fokról fokra igyekszik kilúgozni, eljelentékteleníteni azt a hitletéteményt, melyet az apostolok ránk hagyományoztak, melyért a vértanúk életüket adták, s melyet az egyháztanítók és hitvallók sértetlenül megőriztek és életpéldájukkal felragyogtattak. Mi pedig talán észre sem vesszük ezt a hitünk elleni merényletet, mert leszoktunk az Isten titkairól való gondolkodásról.
A mi szeplős szívünkre az jellemző, hogy mindenre nyitott és mindent magába fogad: jót és rosszat egyaránt. Így aztán mérgezett forrássá válik, mely egyszerre ont édes és keserű vizet. Ezzel szemben Szűz Mária szíve csak Isten szentséges titka számára volt nyitva, azt kereste, arra volt fogékony minden szóban, akár angyaltól, akár embertől, akár szent Fiától származott, s e szavakat befogadta, szívébe véste, és el-elgondolkozott rajtuk. Az Isten szavairól és tetteiről való elmélkedés s az ebből fakadó istendicséret őrzi meg legjobban a szívet a bűn szeplőitől. Talán a szentgyónás után az volna a legfontosabb teendőnk, még a bűnök elleni kemény küzdelmeknél is fontosabb, hogy benső életünket Isten imádására, dicséretére és a neki való hálaadásra koncentráljuk.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért az egészséges tanításért, melyet apostolaid által hagyományoztál ránk, s mely az életre és az üdvösségre vezet. Hálát adunk Neked azokért, akik szavukkal és életükkel sértetlenül és hűségesen hirdetik ma is ezt a tanítást, és kérünk, szítsd fel bennünk Szentlelkedet, hogy Szent Pál buzgóságával és az evangéliumbeli szegény özvegy bizalmával ragaszkodjunk Hozzád.

2Tim 3,10-17
Szeretett Fiam! Te követted tanításomat, életmódomat, elhatározásomat, hitemet, béketűrésemet, szeretetemet, türelmemet, és részt vettél üldöztetéseimben és szenvedéseimben. Tudod, hogy mi minden történt velem Antiochiában, Ikóniumban, Lisztrában, és milyen üldöztetéseket álltam ki! De mindezekből kiszabadított engem az Úr! Hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni! A gonosz emberek és a csalók viszont egyre mélyebbre süllyednek a gonoszságban, tévelyegnek és másokat is a tévelygésbe vezetnek. Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, és amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljuss az üdvösségre. Minden írás, amelyet az Isten sugalmazott, hasznos a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen.
Mk 12,35-37
Amikor Jézus egy alkalommal a templomban tanított, ezt a kérdést vetette fel: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás Dávidnak a fia? Hiszen maga Dávid mondja a Szentlélek által: Így szól az Úr az én Uramhoz: »Jobbom felől foglalj helyet, míg lábaid alá vetem ellenségeidet.« Ha tehát maga Dávid a Messiást Urának nevezi, akkor hogyan lehet az ő fia?” A nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust.

Szinte ijesztő látni, micsoda kétségbeesett igyekezettel keresik kortársaink az élet értelmét, és falják a különböző vallások, filozófiák, okkult tudományok könyveit. A Szentírást viszont vagy kézbe sem veszik, vagy pedig saját szájuk íze szerint értelmezve olvassák, rejtjeles üzenetet keresve benne. Mondható-e kereszténynek egyáltalán, aki életében még egyszer sem olvasta végig a Bibliát? Nem csak az evangéliumokat, Szent Pál egyes leveleinek részleteit vagy az Ószövetség legismertebb könyveit. Istennel való kapcsolatunk mélységmérője, hogy mennyire vesszük komolyan azt az írásos kinyilatkoztatást, melyet a Szentírásban adott nekünk, az első laptól az utolsóig.
Vannak könyvek, melyeket az ember élvezettel olvas el egyszer, de azután soha többé nem érzi szükségét, hogy kézbe vegye őket. Vannak továbbá olyanok, melyeket lassan, ízlelgetve lehet csak olvasni, és előszörre nem is, csupán kétszeri, háromszori olvasás után tárják fel teljes gazdagságukat. Vannak, amelyek jók és fontosak voltak fiatal korunkban, de nincs hozzájuk türelmünk idősebb korunkban. És fordítva, ifjúként nem tudtuk értékelni őket, csak érettebb fejjel fogjuk fel értelmüket. Olyan könyv azonban, amely minden életkorban, minden élethelyzetben, lelkiállapotban, ízlésünktől függetlenül meg tud szólítani bennünket, aligha van más, mint a Biblia. Jó, ha vele kezdtünk olvasni tanulni, s egyáltalán nem baj, ha életünk végére nem marad más olvasnivalónk, csak ez.
Köszönjük Neked, Urunk Jézus, szereteted írásos foglalatát, a Bibliát. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra, évről évre úgy merüljünk el benne, mint nekünk szóló szerelmes levélben, s a sorok mögött egyre elevenebben megérezzük a Te személyes, isteni jelenlétedet, amely az egésznek értelmet, mindennapi aktualitást ad, és napunkat, hetünket, egész életünket a Te szerelmes közelséged vonzásába emeli.

2Tim 2,8-15
Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban levő üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt. Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja. Erre figyelmeztess, kérve kérj mindenkit Istenre. Szóvitát ne folytass; nem jó az semmire, csak a hallgatóság romlására. Azon légy tehát, hogy derék embernek bizonyulj az Úr előtt, olyan munkásnak, aki meg nem szégyenül, s aki helyesen munkálja az igazság igéjét.
Mk 12,28b-34
Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!«. Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

Mindegyikünk élete meg van jelölve a halállal. Mindegyikünk földi élete rámegy valamire. Ha rászánjuk magunkat Jézus követésére, egyre inkább evidenciaként ismerjük fel, hogy nem más ez, mint szeretetből vállalt, boldog vértanúság, még ha vértelen is. Hiszen a vértanúk halála sem egyéb, mint egy korábbi, lelki halál testi kinyilvánulása, amikor az ember a keresztség szentségében Krisztus halálában eltemetkezve meghalt a bűnnek. Aki egyszer megtanulta a hitben, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, hogy értünk meghalt és testben feltámadt, az magában ebben az ismeretben megkapta keresztény hivatását: hogy a napi teendőkben, emberi viszonyokban meghaljon önmagának, és teljesen adja át életét Istennek. Ha ezt a meghalást megpróbáljuk kikerülni, hiába várunk az isteni jelre, amelynek meg kellene mutatnia, mit is kell tennünk, nem fogunk kapni semmiféle jelet, s önközpontúságunk poklában maradunk.
Aki számára viszont ez a meghalás valódi és konkrét esemény, annak a mondat második fele, hogy Krisztussal együtt fogunk élni, nem valami sápadt, bizonytalan reménykedést jelent a túlvilági élettel kapcsolatban, hanem belső tapasztalatot és élő valóságot fejez ki, hiszen ha valóban meghalt a bűnnek és a világ szellemének, a Jézusba vetett hit által azonnal, már itt a földön megízleli az új, el nem múló életet.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai Szentleckében Apostolod által adott tanítást és buzdítást arról az életről, melyben részesíteni akarsz minket magad mellett. Hálát adunk Neked azért is, mert a Te hűséged soha meg nem rendül: ha mi hűtlenné válnánk is, rólunk elképzelt tervedet az utolsó pillanatig fenntartod, újra meg újra felkínálva a lehetőséget, hogy szabadon, egész lényünkkel válasszunk Téged. Adj nekünk, kérünk, készséges szívet, hogy merjünk Veled együtt meghalni és eltemetkezni, nem elméletben és a kegyes szavak szintjén, hanem konkrét tettekben, mindennapi életünk állandó odaadásában, s így Veled együtt feltámadjunk az örök életre.

2Tim 1,1-3.6-12
Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola, Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, szüntelenül, amikor éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által. Ennek lettem hírnöke, apostola és tanítója. Ezt is emiatt szenvedem, de nem szégyenkezem, mert tudom, kinek hittem, s biztos vagyok abban, hogy ő meg tudja őrizni rábízott kincsemet addig a napig.
Mk 12,18-27
Ekkor odamentek hozzá a szadduceusok, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás. Megkérdezték őt: „Mester! Mózes megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal és hátrahagyja feleségét gyermek nélkül, akkor a testvér vegye el annak a feleségét, és támasszon utódot testvérének. Volt egyszer hét testvér. Az első feleséget vett magának és meghalt, nem hagyva utódot. Akkor a második vette el azt, de ez is meghalt, és nem hagyott utódot. Éppúgy a harmadik. Elvette az asszonyt hasonlóképpen mind a hét, és nem hagytak utódot. Mindezek után végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát, amikor feltámadnak, ezek közül melyiknek lesz a felesége? Mert hétnek volt a felesége.” Jézus azt felelte nekik: „Nyilván azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát! Hiszen amikor a halottak föltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottak felől pedig, mármint hogy feltámadnak, nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy miként mondta neki Isten, amikor szólt: »Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene?« Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így tehát nagyon tévedtek.”

Milyen érdekes: mi szabadon járunk-kelünk, azt csinálunk, amit akarunk, mégis oly gyakran rabnak érezzük magunkat, a szentek pedig a fogságban is szabadok. Sőt minél jobban beszűkül a tér és a lehetőségek világa körülöttük, annál szabadabbak, eredetibbek, annál intenzívebben élnek. Igen, mert ők a mennyek országáról szóló üzenettel járták a világot, ennek az üzenetnek pedig az a természete, hogy nem lehet megbilincselni, bezárni, elfojtani. Amikor Pált börtönbe zárták, az a túlcsorduló isteni élet, amelyről tanúskodott, csak még jobban koncentrálódott benne és körülötte – hiszen értelme és szíve szüntelenül Jézus Krisztus körül forgott –, s hallatlan intenzitással adódott tovább egy beszélgetés, egy levél, egy gesztus által. Példa rá az a levél is, melynek részletét a mai Szentleckében olvassuk. Nemcsak Timóteus élhetett belőle, hanem lelki útmutatással szolgál az utolsó napig minden keresztény hívő, de különösen is az Egyház pásztorai számára.
Szent Pál levelének fényében még inkább ostobának tűnik a szadduceusok kérdése és primitív példája a mai Evangéliumban, mellyel nevetségessé akarták tenni a feltámadást és az örök életet. Persze ha valaki olyan üres életet él, és olyan kiégett lelkű, mint ezek a szadduceusok, nyilván nem kívánkozik a feltámadás és a mennyei örök élet után. Szent Pál és Timóteus, az apostolok és vértanúk mind megízlelték ennek az életnek az előízét, s azért kívánkoztak utána. Csak az várja a feltámadást és az örök életet, aki Isten mindenható cselekvését megtapasztalta életében, s ezt el nem veti és meg nem tagadja, hanem mindent ennek vet alá.
Urunk Jézus, köszönjük Neked Szent Pál apostol tanúságtételét, mely felszítja bennünk a vágyat az evangélium szerinti életre. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amerre csak járunk, az evangélium örömhírét hirdessük szavunkkal és életünkkel, s ha majd bilincseket tesz ránk és helyhez köt az öregség, megnyíljék előttünk egy még tágasabb világ, a halhatatlan örök élet.

2Pét 3,12-15a.17-18
Várjátok és epedve óhajtjátok Isten napjának eljövetelét, amikor az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak. Mi azonban – az ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik. Ha tehát, szeretteim, ezeket várjátok, azon legyetek, hogy szeplőtelenül és feddhetetlenül találjon titeket békességben. Tekintsétek a mi Urunk hosszútűrését rátok nézve üdvösségnek, amint a mi szeretett testvérünk, Pál is megírta azt nektek a neki adott bölcsesség szerint. Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.
Mk 12,13-17
Később odaküldtek hozzá a farizeusok és Heródes-pártiak közül néhányat, hogy megfogják őt beszédében. Akik odajöttek, azt mondták neki: „Mester! Tudjuk, hogy igaz vagy, és nem nézed az emberek személyét, hanem az Isten útját igazságban tanítod. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk vagy ne fizessünk?” Ő azonban tisztában volt képmutatásukkal, ezért azt mondta nekik: „Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hadd lássam!” Azok hoztak egyet. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre Jézus azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” És csodálkoztak rajta.

Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében úgy tekint a kozmosz hatalmas átalakulása elé, mint amely Isten fiainak dicsőséges kinyilvánulása lesz. A természet – vagyis a csillagok, kövek, növények és állatok, emberi testünkkel és ösztöneinkkel egyetemben – az után sóvárog, ami a lelkünkben már végbement: a régi világ rettenetes összeomlása s a kegyelmi élet csírájának megjelenése és kibontakozása után, mert sorsa mindenestül összefonódik az ember szívének legbensőbb történetével. Ebből az is következik, hogy a végső nagy rombolást, a régi világ gyökeres átalakulását és az új világ születését nem egy kozmikus katasztrófa, hanem Isten szeretete viszi végbe, mely már el is kezdte működését bennünk a hit és a keresztség által szívünkbe árasztott Szentlélek erejével.
A keresztény ember számára tehát a világ összeomlása nemcsak jövőbeni, hanem valamiképpen jelenvaló, sőt már megtörtént esemény is, mert mi, akik megkeresztelkedtünk, a Szentlélekben, Isten átalakító tüzében merültünk alá. A világ vége lelkileg már végbement bennünk, az egek tűzben elégtek, az elemek megolvadtak, s valami új jött létre. Létrejött az új ég: az örök istenfiúság csírájából kinövő, új minőségű istenismeret és istenkapcsolat horizontja, és az új föld, mivel lényünk középpontja átkerült Isten világába. Azért várjuk és siettetjük az Úr eljövetelének napját, mert arra vágyunk, hogy Isten újjáteremtő műve mielőbb beteljesedjék. Nem görcsösen erőlködve, türelmetlenül várakozunk, de szüntelen figyelemmel, lényünket mind teljesebben Jézus Krisztus felé fordítva. Ez a hűséges, odaadó figyelem nyitja meg az eget, és hozza le őt.
Urunk Jézus, hála legyen Neked, mert halálod és feltámadásod s a Szentlélek elküldése által az Atya megkezdte újjáteremtő művét bennünk. A keresztségben elültetted bennünk az isteni élet csíráját, de tudatos életünk, akarati döntéseink, érzelmeink, erkölcseink, testi megnyilvánulásaink még kötődnek a régi világhoz és annak törvényeihez. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy az isteni létmód fokozatosan teret hódítson testi életünkben, és mind jobban visszatükrözzük a Te képmásodat, melyre teremtettünk.

2Pét 1,2-7
Kegyelem és békesség töltsön el benneteket Isten és a mi Urunk Jézus ismeretében! Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak romlottságától. Fordítsátok tehát ti is minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénnyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketűrést, a béketűréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet.
Mk 12,1-12
(...) „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: »A fiamat tiszteletben fogják tartani.« A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: »Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!« Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: »A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben«?” (...)

A kegyelem isteni segítség, amely emberi életünket magasabb szintre emeli. A békesség pedig megnyugvás abban, aki szeret minket, örökké megmaradó szeretettel. Minderről, ha töredékesen is, de mindnyájan rendelkezünk tapasztalattal. Mindegyikünk fel tud idézni olyan találkozást, amikor a valódi, lénye legmélyét megérintő szeretet – egy mély barátság, igaz szerelem, az önzetlen testvéri segítség megtapasztalása – legjobb, legnemesebb képességeit hozta elő, és érezhetően jobb emberré tette. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy láthatatlan erő kiemeli az elsivárosító hétköznapoknak évek hosszú során át rárakódott törmeléke alól, s mintegy kegyelmi állapotba helyezve sodorja az isteni világ felé …
Nem véletlen, hogy éppen a szeretet megtapasztalása műveli velünk ezt a csodát. Hiszen az Istenhez való hasonlóságunk lényege éppen a szeretetre való képességünk, s ha az isteni természet részesei lettünk, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy ezt a képességünket isteni módon gyakoroljuk, vagyis Isten szeretetét, a Szentlelket árasztva egymás felé. Innen nézve a Szent Péter levelében említett békesség is több, mint a lélek szélcsendje vagy a rendből fakadó nyugalom, tudniillik az emberi szív, a személy nem képes teljes nyugalomra jutni másban, csak egy másik személyben, egy tiszta emberi szeretetkapcsolatban, amely magában hordozza az örök élet ígéretét.
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked azt az istenismeretet, mely nem holt tudás, hanem élő szeretetkapcsolat Általad az Atyával a Szentlélekben. Segíts, kérünk, hogy egyre növekedjünk ebben a szeretetkapcsolatban Veled és testvéreinkkel, s egyre jobban kiteljesedjék jobbik énünk, a Te képmásodra alkotott valódi önmagunk. Add nekünk kegyelmedet, isteni erődet, életadó energiádat, a Szentlélek által megvilágosítva értelmünket, szabaddá téve akaratunkat és megragadva szívünket, hogy eljussunk arra békességre, melyre a nyugtalan szív vágyva vágyik, melyet már megpillantott az emberi szeretetben, s megízlelt, elővételezett és magához vett az Eucharisztiában.