2Kor 1,18-22
Isten hűségére mondom, hogy beszédünkben, amelyet hozzátok intéztünk, nincs: ,,igen” is meg ,,nem” is. Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvánusz és Timóteus, nem volt ,,igen” is meg ,,nem” is, hanem az ,,igen” valósult meg benne. Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind ,,igen” lett őbenne. Ezért az ,,ámen” is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére. Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe.
Mt 5,13-16
Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Nem a magunk ízével kell megízesíteni, nem a magunk világosságával kell bevilágítani a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk. Hogyan? Úgy, hogy testestül-lelkestül „igen”-né leszünk Krisztus számára, ahogyan ő „Igen”-né lett az Atya számára, kétszeresen is: az Atya „Igen”-je a világra és benne ránk, emberekre, akiket őbenne és az ő képére teremtett, s az emberiség „igen”-je Isten akaratára, örök tervére. Amikor Jézus a föld sójának s a világ világosságának nevezett bennünket, ezzel azt a küldetést bízta ránk, hogy mi képviseljük a világban az Atya benne kimondott „igen”-jét.
És itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk a fontos. Akárcsak az Amennel, itt is Isten cselekvésére mondunk igent. Átengedjük neki az irányítást, és hagyjuk, hogy általunk ő cselekedjék. Ez azonban korántsem úgy működik, mint mikor egy bábut dróton rángatnak, vagy mint mikor a repülőgép vezetője a robotpilótára bízza a vezérlést. Épp ellenkezőleg: paradox módon szabadságunk teljesedik ki abban, hogy Isten akaratára igent mondunk. Személyes akaratunk nem foszlik szét, amikor az isteni akarattal együttműködik, hanem magasabb fokra emelkedik. Sőt az is nyilvánvaló lesz, hogy szabadságunk éppenséggel akkor volt korlátozott, míg látszólag teljesen szabadon a magunk akarata szerint cselekedtünk – valójában ugyanis önmagunk függetlenségének illúziója tartott fogva.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mi is „igen”-né váljunk, igent mondva a nekünk szóló hívásra, igent mondva a nekünk adott küldetésre, akárcsak a Boldogságos Szűz. Ne engedd, hogy a külső körülmények vagy belső korlátaink megakadályozzák, hogy teljes akarattal igent mondjunk mennyei Atyád szent akaratára, s így létezésünk a lehető legmagasabb szabadsági fokra emelkedjék, amely mellett eltörpül minden emberi önmegvalósítás. Segíts, hogy egyre inkább „igen”-né váljunk, s így egyre inkább önmagunkká is, váljunk, valóban ízt és világosságot adva a világnak.

ApCsel 1,12-14
Ekkor visszatértek Jeruzsálembe a hegyről, amelyet Olajfák hegyének hívnak, s amely Jeruzsálem mellett egy szombatnapi járásra van. Amikor beértek, felmentek a felső terembe, ahol időzni szoktak: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, és Simon, a buzgó, végül Júdás, Jakab testvére. Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt.
Jn 19, 25-27
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.

Mária életét hármas Pünkösd foglalja keretbe, melynek során egyre hatalmasabb méretekben tölti be őt a Szentlélek. Első Pünkösdje, Lélek-kiáradása nem más, mint szeplőtelen fogantatása. Test szerint ugyan ő is Ádám ivadéka, de Isten, mivel szent Fia édesanyjául rendelte, léte első pillanatában belehelyezte a megváltás erőterébe. Nem kellett megkeresztelkednie, a Szentlélek már fogantatásakor betöltötte, és kegyelemmel teljessé tette. Második Pünkösdje csodálatos, szűzi foganása, amikor a Szentlélek erejéből méhébe fogadta Isten egyszülött Fiát. Harmadik Pünkösdje pedig akkor következett el, amikor Jézus mennybemenetele után együtt imádkozott az apostolokkal, s Krisztussal való egyedülálló kapcsolata, mely a Szentlélekben állt fenn, rájuk is kiáradt, s rajtuk keresztül mindazokra, akik hisznek Jézus Krisztusban és megkeresztelkednek.
A Szeplőtelen Szűz és János apostol, a szeretett tanítvány azok, akik mindenki másnál közelebb voltak Jézushoz ezen a földön. Mária karjában tarthatta és magához szoríthatta a Magasságbeli örök Fiát, János pedig hallgathatta az Üdvözítő istenemberi szívének dobogását az utolsó vacsorán. És együtt álltak a kereszt alatt, s hallották Jézus végrendeletét, melyben Jézus a szeretett tanítvány személyében az összes tanítványt és minden embert Mária gondjaira bízott. Mert bár fizikai értelemben a tanítvány fogadta a házába Máriát, valójában a Szent Szűz fogadta be János apostolt hitének csodálatos, Istenre hangolt, ártatlan és tiszta világába, mely egyedül volt Isten tetteihez méltó hit a földön. Így jött létre Mária és a tanítványok között az a szövetség, mely nem a testen és a véren alapszik, hanem a hit és a Lélek által az ő Titokzatos Testében áll fenn.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért, hogy Szűz Máriát a mi Édesanyánkul is rendelted, hiszen ő nemcsak emberi, fizikai testedet foganta a Szentlélektől és hozta világra, hanem hitében hordozta, Pünkösd napján pedig mintegy világra szülte Titokzatos Testedet, az Egyházat is. Kérjük, add kegyelmedet, hogy Szűz Mária példájára és közbenjárására eleven legyen bennünk a Szentlélek jelenléte, s mind jobban megtapasztaljuk az Egyház máriás, anyai valóságát.

ApCsel 2,1-11
Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. (...)
Róm 8,8-17
(...) S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által. Ennélfogva, testvérek, nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a Lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás Lelkét, amelyben azt kiáltjuk: „Abba, Atyánk!” Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei – ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.
Jn 14,15-16.23b-26
Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét. Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg igéimet. Az ige pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

A termet, ahol Pünkösd napján együtt voltak az apostolok, a hagyomány joggal azonosítja az utolsó vacsora termével, ahol Jézus Isten szentháromságos benső életének titkát kinyilatkoztatta, s ahol másnapi kivégzését hódolattá és áldozattá alakítva egész emberségét, haláltusáját és halálát beemelte Isten legbensőbb életébe. Vagyis itt történt meg Jézus legnagyobb „szentlelkes” tette, s ez volt az ő megdicsőülése is, mely akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az Atya a Szentlélekkel feltámasztotta őt.
Ha azonban az utolsó vacsorai önfelajánlás már a Szentlélekben ment végbe, akkor kijelenthetjük, hogy a Pünkösd lényege, magja az utolsó vacsorán, az Eucharisztiában nyilvánult meg, s ez a ma ünnepelt, lángoló, különféle nyelveken szóló kiáradás csak annak következménye. A Szentlélek elsődleges megnyilvánulása az Egyház életében is a szentségeken keresztül történik, legfőképpen a szentmisében történő Lélek-lehívás, az epiklézis által, és csak ezután jönnek a csodás gyógyítások, a nyelveken való szólás és a többi karizmák. Hiszen mindezek csak erre a földi életre szólnak, a konszekráció pillanata azonban azzal a pillanattal van kapcsolatban, amikor a Lélek a dicsőséges örök életre támasztotta fel Krisztus testét, vagyis a szentmisében a pap szolgálata által itt és most megkezdődik a holtak feltámadása és a Szentlélekben végbemenő újjáteremtés. Igaz, nincsenek lángnyelvek és szélzúgás, helyette csöndesen alámerülünk az isteni jelenlét tengerének roppant mélységeibe.
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a pünkösdi Lelket, aki jelen van mindennap a szentmisén és mindenütt, ahol kiszolgáltatják szentségeidet. Köszönjük, hogy minden szentségkiszolgáltatás egy kis Pünkösd, ahol a teremtő Lélek működik csodálatos erővel, és nemcsak helyreállítja a teremtés rendjét, hanem már az új teremtést készíti elő, hozza létre bennünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra átengedjük magunkat a Lélek újjáteremtő munkájának, hogy Isten országa bennünk és általunk formálódjék a világban.

ApCsel 28,16-20.30-31
Mikor aztán megérkeztünk Rómába, megengedték Pálnak, hogy magánházban lakjon katonai őrizet mellett. Harmadnapra összehívta a zsidók főembereit. Amikor összegyűltek, így szólt hozzájuk: „Testvérek, férfiak, nem tettem ugyan semmit sem a nép vagy az ősi szokás ellen, mégis megkötözve adtak át Jeruzsálemben a rómaiak kezébe. Miután vizsgálatot tartottak ügyemben, el akartak bocsátani, hisz nincs semmi főbenjáró vétkem. Mivel azonban a zsidók tiltakoztak, kénytelen voltam a császárhoz fellebbezni. Nem azért, mintha vádolnám valamivel nemzetemet. Emiatt kértem, hogy lássalak titeket és beszéljek veletek. Ezek a kötelek ugyanis Izrael reménysége miatt vesznek körül engem.” Ő pedig két álló esztendeig ott maradt bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik hozzá betértek. Közben hirdette Isten országát, s bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról.
Jn 21,20-25
Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán a keblére borult, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki téged elárul?” Amikor tehát Péter meglátta őt, megkérdezte Jézustól: „Uram, és ő?” Jézus azt felelte neki: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te csak kövess engem!” Ezért a testvérek között elterjedt a szóbeszéd, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki: „Nem hal meg”, hanem: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele?” Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz mindezekről, és aki ezeket írta. Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága. Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.

Akik a Szentlélekben az Úr iránti szeretet teljességére jutottak, azok Szent Pálhoz hasonlóan bilincset viselnek, ha láthatatlanul is, s bizonyos értelemben egészen egyedül, kizárólag az Úrral vannak. Ez a magány, az Úrhoz való kizárólagos tartozás azonban nem jelent bezárkózást és elszigetelődést. Miközben mozgástere fokozatosan szűkült, cselekvési lehetőségei egyre korlátozottabbak lettek, Pál belülről egyre szorosabban és kizárólagosabban kapcsolódott Krisztushoz, és egyre nagyobb belső szabadságban, egyre bátrabban és akadálytalanabbul tanított Jézusról. Többé már nem ő járt-kelt a világban, hanem hozzá mentek, ő pedig fogadta: elfogadta, befogadta azokat, akik felkeresték, s Krisztussal való azonosságának egyre nagyobb mélységével ajándékozta meg őket.
A halálra úgy tekintett, mint boldog hazaérkezésre a mennyei hazába, de nem sürgette azt, hanem hagyta, hogy az Úr használja még itt a földön, testvérei javára. A módot és az időpontot Istenre bízta, mint ahogy Péternek is meg kellett tanulnia, hogy ezek nem rá tartoznak, az ő dolga csupán az, hogy kövesse Jézust. A szentek élete és halála mind kis Pünkösd: Jézus Krisztus visszatérése a Lélek erejében.
Add meg nekünk Urunk, azt a kegyelmet, hogy amint követésedben egyre jobban előrehaladunk, úgy tárjuk mind szélesebbre testvéreink előtt szívünk kapuját. Segíts, hogy a követés során ne törődjünk a módokkal és az időpontokkal, hanem csak arra törekedjünk, hogy mind jobban hasonuljunk Hozzád, egészen addig, míg csak magunk is kapuvá nem válunk, hogy rajtunk keresztül Te magad léphess be a világba.

ApCsel 25,13-21
(…) Fesztusz említést tett a királynak Pálról: „Félix itt hagyott egy fogoly férfit, akinek dolgában a zsidók főpapjai és vénei hozzám fordultak, amikor Jeruzsálemben voltam, és követelték az elítélését. Azt feleltem nekik: A rómaiaknak nem szokásuk, hogy elítéljenek valakit, amíg a vádlottat nem szembesítették vádlóival, és lehetőséget nem adtak neki az önvédelemre, hogy a bűntettek alól tisztázza magát. (…) A vádlók előálltak, de (…) csak holmi vitás kérdéseik voltak ellene a vallásuk dolgában, és valami meghalt Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él. Mivel pedig én nem igazodom el az efféle kérdésben, azt mondtam, hogy akar-e felmenni Jeruzsálembe, hogy ezek ott ítélkezzenek felette. Pál azonban fellebbezett, hogy a császár ítélkezzen fölötte, őrizetben tartottam, amíg el nem küldöm a császárhoz.”
Jn 21,15-19
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Majd másodszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Aztán harmadszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelte: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Ekkor így szólt: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!”

A Pünkösd előtti utolsó két napon a két főapostolt állítja elénk a Szentlélek, hogy ők legyenek Krisztus végsőkig kitartó követésében példaképeink. Pálnak a császárhoz való fellebbezésével kezdetét veszi utolsó útja, mely a vértanúságba vezet. Péternek maga Jézus jövendöli meg, hogy vértanúhalállal dicsőíti meg az Istent. Mire azonban Rómába érnek, mártírhaláluk színhelyére, már nem csupán követői Krisztusnak, hanem egyben megjelenítői is. Ahogy Szent Pál mondja: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Péter pedig halála módjában hasonul Urához: „Ha megöregszel, kiterjeszted karjaidat” – ahogy ő szélesre tárja karjait a kereszten. Ebben a tökéletes azonosulásban a megfeszített és feltámadott Krisztus iránti szeretetük elnyeri teljességét. Többé már nem csupán Jézus nyomában járnak, hanem élő tabernákulumként hordozzák jelenlétét.
Isten szentjei azonban bizonyos tekintetben még az Eucharisztiánál is nagyobb ajándék az Egyháznak és általa a világnak. Az Oltáriszentség ugyanis megszűnik az utolsó napon, Krisztus rejtőző jelenlétét a színről színre látás váltja fel, a szentek azonban megmaradnak, s közösségükben Krisztus jelenléte dicsőségesen kinyilvánul és tökéletes fokra emelkedik.
Urunk Jézus, szentjeid példája által tárd fel előttünk Pünkösd misztériumának végső értelmét és célját, hogy a Szentlélek nemcsak követőiddé akar tenni minket, hanem Magaddá akar alakítani. Hiszen Te a Szentlélekben jöttél vissza, hogy bennünk és általunk légy jelen a világban. Testeddel táplálsz az Eucharisztiában és Lelkeddel éltetsz, hogy mi a Te Testeddé, szentségi jeleddé formálódjunk. Add, hogy engedjünk a Szentlélek gyöngéd, de határozott erejének, mely minket élő ostyává akar változtatni, hogy embertársaink számára ne csak hirdetői, hanem hordozói is legyünk üdvösséget adó jelenlétednek.

ApCsel 22,30; 23,6-11
(…) Mivel Pál tudta, hogy egy részük a szadduceusok közül, a többi pedig a farizeusok közül való, felkiáltott a főtanácsban: „Férfiak, testvérek! Farizeus vagyok, és farizeusok fia! A reménység és a holtak feltámadása miatt állok törvény előtt.” Mihelyt kimondta ezt, nézeteltérés támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a sokaság megoszlott. A szadduceusok ugyanis azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mindkettőt vallják. Lett erre nagy lárma. A farizeusok közül ugyanis néhányan felálltak, és harciasan kijelentették: „Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben! Lehet, hogy lélek vagy angyal szólt hozzá.” Mivel a vita elfajult, az ezredes attól tartott, hogy szétszaggatják Pált. Kiadta tehát a parancsot, hogy a katonák jöjjenek le, ragadják ki közülük, és vigyék a várba. (…)
Jn 17,20-26
De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.

Amikor Jézus azt kéri, hogy mi is úgy legyünk őbenne, amint ő az Atyában van, a Szentlélekre utal, a Szentlélek kiáradásáért imádkozik. Amikor a Szentírásban az Atyáról és a Fiúról van szó, mindig oda kell értenünk a Szentlelket is, aki a Szentháromságban a szeretet köteléke, az Atya és a Fiú közös, egyetlen élete, s rejtetten, mintegy inkognitóban, utalásszerűen és kötőszavakba rejtőzve szeret jelen lenni. Ő az, aki az emberi személyek között is megvalósítja a legmélyebb egységet. Jézus kérését a benne hívők egységéért az Atya már teljesítette, hiszen ugyanazon isteni természet részesei lettünk mindnyájan a Szentlélekben, vagyis az Egyház ontológiai mélysége már megvalósult. Hogy a történelem folyamán kialakult megosztottsága megszűnjék, ezt a már létező egységet kellene felszínre hoznunk, vállalnunk életünk mindennapjaiban, erkölcseiben, döntéseiben.
Ám a Szentlélek nem csupán megvalósítja a Krisztus nevében megkereszteltek egységét, hanem feltárja a krisztusellenes világ megosztottságát is. Szent Pál a mai Olvasmányban a Szentlélek sugallatára – aki Jézus ígérete szerint segítségünkre siet szorult helyzetünkben és megtanít arra, mit kell mondanunk – egyetlen mondatával rátapint az ellenfelei közti ellentétre, és szembefordítja őket egymással. Az ő egységük csupán a felszínen létezik: mindössze az köti őket össze, hogy Jézus ellen vannak – mint ahogy Pilátus és Heródes is jó barátok lettek Jézus elfogatása után –, a mélyben azonban ellentmondások feszülnek közöttük.
Urunk Jézus, segíts kegyelmeddel, hogy ha Miattad nehéz helyzetbe kerülünk, bátran hagyatkozzunk a Szentlélekre, s az ő erejében tanúskodjunk Rólad. Add, hogy a Lelket befogadva és indításainak engedelmeskedve munkálkodjunk az Egyház egységén, úgy, hogy egészen a keresztig, sőt a kereszten túl is vállaljuk testvéreinkkel azt az egységet, amelyet a Szentlélek már létrehozott bennünk, s ugyanakkor felszínre hozzuk az Egyház ellenségeinek végzetes megosztottságát.

ApCsel 20,28-38
Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett. (…) Őrködjetek azért és tartsátok emlékezetben, hogy három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket. Most pedig Istennek ajánllak titeket, és az ő kegyelme igéjének. Neki van hatalma, hogy gyarapodást és örökséget adjon az összes megszentelt számára. Nem kívántam el senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját. Magatok tudjátok, hogy ezek a kezek dolgoztak meg azért, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak. Mindenben megmutattam nektek, hogy így kell fáradozni, segíteni a gyöngéken, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (…)
Jn 17,11b-19
Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Közöltem velük igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, ahogy én sem vagyok a világból. Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban.

Isten a föld porából, e világ anyagából alkotta Ádámot, de azzal, hogy orrába lehelte az élet leheletét, Istenre képes lénnyé tette, aki öntudatlanul bár, de részesült Isten Szentlelkéből. Pünkösdkor pedig már úgy közölte velünk a Szentlelket, hogy benne kinyilatkoztatta szentháromságos isteni életét, és ebbe az életbe emelt be minket is. Milyen kár, hogy ezek után a Pünkösd csak harmadrangú ünnep az életünkben! Pedig az Atyaisten szemszögéből éppen hogy Pünkösd a legnagyobb ünnep, az igazi Karácsony, hiszen ekkor születtünk az ő gyermekeivé, valóságos kis Krisztusokká; s az igazi Húsvét, amikor meghalva a bűnnek a Szentlélekben új életre támadtunk.
Nem a világból valók vagyunk, mégis a világban élünk, s ez a világban való létünk sincs a Szentlélek nélkül. Hiszen nemcsak az efezusi egyház elöljáróira érvényes, hogy a Szentlélek rendelte őket testvéreik szolgálatára, hanem minket is a Szentlélek küld a ránk bízottakhoz. A házasság szentségében férj és feleség arra kapnak küldetést, hogy a szeretet állandó Pünkösdjét ajándékozzák egymásnak és gyermekeiknek. A pap a szentmisében, az igehirdetésben és minden szentségkiszolgáltatásban a Szentlelket hívja és őt közvetíti a híveknek. A szerzetes pedig, aki fogadalmai által a Szentlélek tulajdonává válik, prófétai odaadásán keresztül ragyogtatja fel Pünkösd titkát. A világban való létünk tehát nem áll ellentétben istengyermeki, szentlelkes életünkkel, hiszen magának a létezésnek is pünkösdi struktúrája van.
Urunk Jézus, tölts el bennünket Szentlelkeddel, aki a kapocs Isten és miközöttünk, s egyben kapocs köztünk és a világ között is, amely Isten ajándéka. Add, hogy a Lélekben szemléljük a teremtést, benne értékeljük a világ javait, s benne várjuk az új eget és az új földet, melyet megígértél nekünk.

ApCsel 20,17-27
Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit. Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. (…) Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.”
Jn 17,1-11a
Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. (…)”

Sokszor hallani szülők, nevelők szájából mintegy önigazolásképpen, hogy ők mindent megtettek azért a gyermekért, s lám, mégis mi lett belőle... De vajon valóban mindent megtettek? Azzal, hogy anyagi jólétet teremtettek számukra, hogy megtanították őket bizonyos ismeretekre – akár teológiaiakra is –, és ellátták őket jó tanácsokkal, hogy boldogulni tudjanak az életben, vajon teljesítették a rájuk bízott feladatot, s elmondhatják Szent Pállal: „Nem szárad rajtam senkinek a vére sem”?
Semmilyen igazságot, de főként a Jézustól kapott teljes igazságot nem lehet másképp másképp átadni, mint hogy magunk is arra tesszük fel egész életünket. Aki nem vállalja az életszentség keskeny útján való járást, hiába tesz meg mindent, végül is visszariad attól, hogy Isten akaratát teljes egészében feltárja a rábízottak előtt, hiszen ő maga sem akarja teljes egészében megismerni. Tanítása és élete között nincs teljes megfelelés, s ez azt sugallja, mintha lehetne úgy élni, hogy Isten nem mindig és nem mindenben Isten az ember számára. A ránk bízott munkát csak akkor végezzük el egészen, ha a krisztusi kinyilatkoztatást úgy adjuk át gyermekeinknek, tanítványainknak, hogy lássák rajtunk, hogy ez áll életünk középpontjában. Ezek után mellékes, hogy milyen módon halunk majd meg, hogy lesz-e alkalmunk ünnepélyesen elbúcsúzni szeretteinktől. Akkor halálunk nem hatálytalanítja, hanem pecsétjével hitelesíti és végérvényessé teszi tanúságtételünket.
Urunk Jézus, Te nem csupán szavaiddal beszéltél az Atyáról, hanem egész életeddel tanúságot tettél róla, magadat mindenestől őrá bízva és a halált is vállalva érte. Apostolod, Szent Pál sem csak szóval hirdette a Te igazságod, hanem Érted kész volt mindent elviselni: fáradalmakat, hajótörést, gúnyt, üldözést, ütlegeket és végül a vértanúságot is. Adj nekünk állhatatosságot, hogy a ránk bízott küldetést lelkiismeretesen véghez vigyük, és életünkkel, halálunkkal egyaránt Rólad tanúskodjunk.

ApCsel 19,1-8
Amíg Apolló Korintusban volt, Pál bejárta a felső tartományokat, aztán Efezusba jött, s néhány tanítványra talált. Ezeknek azt mondta: „Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek?” Azok azonban azt felelték neki: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” Ő erre megkérdezte: „Hogyan vagytok hát megkeresztelve?” Azok így feleltek: „János keresztségével.” Erre Pál azt mondta: „János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.” Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Pál rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak. Azután bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról.
Jn 16,29-33
Tanítványai erre azt mondták: „Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédet mondasz. Most tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél.” Jézus azt felelte nekik: „Most hiszitek? Íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.”

Életünk folyamán minden nagyobb isteni kegyelem befogadását egy bizonyos Mennybemenetel és Pünkösd közti, „már nem látom és még nem érzem” állapot előzi meg. Ezek a napok megízleltetik velünk azt a sötétséget, magányt és ürességet, amely a teremtés előtt volt, a kezdeteknek azt a félelmetes csöndjét, amikor Isten Lelke még nem lebegett a vizek fölött. És megtapasztaltatják velünk azt a légszomjat, amelyet Isten távolléte okozhat a lelkünkben. Az Úr közelségének hiánya olyan tátongó űrt hasít keresztény életünkbe, melyet nem tölthet be senki és semmi. Lelki fejlődésünk velejárója ez, annak jele, hogy a kisebb szeretetből a nagyobba lépünk, pontosabban léptünk át.
Már az is nagy kegyelem, ha egyszer csak felismerjük, hogy nem természetünk fogyatkozásai, bűnös hajlamaink a mi legnagyobb gyöngeségünk, hanem az, hogy nem tudunk szeretni és nem tudunk imádkozni. És ezzel egy időben arra is rádöbbenünk, hogy semmire sem vágyunk jobban, mint megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, és úgy imádkozni, ahogy ő imádkozott. Nem konkrét tettekről és nem konkrét imádságokról van itt szó, hanem arról az élő forrásról, ahonnan minden imádságunknak és jócselekedetünknek fakadnia kell: a Szentlélekről.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy életünk Mennybemenetel és Pünkösd közti napjaiban hűségesen várakozzunk és virrasszunk, míg erő nem tölt el minket a magasságból. Ne engedd, hogy elmerüljünk a reménytelenségben, hogy visszaforduljunk az életszentség útján, hogy elhagyjuk őrhelyünket, ahová állítottál! Szakítsa fel szívünkben a viszontszeretet és az imádság forrását a Vigasztaló eljövetele, aki a lelkünkön sebet ejtő felismerést, hogy sokkal gyöngébbek, rosszabbak és tehetetlenebbek vagyunk, mint ahogy valaha is gondoltuk, azzal a kegyelmi tapasztalattal gyógyítja, hogy Te sokkal, de sokkal jobban szeretsz minket, mint ahogy valaha is el tudtuk képzelni.

ApCsel 1,1-11
Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (…)
Ef 1,17-23
Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.
Lk 24,46-53
Azt mondta nekik: „(…) Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.

A Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be Szent Lukács, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok cselekedeteit kezdi: Jézus mennybemenetelével. De Szent Lukács két könyve abban is egy, hogy mindegyiket végigkíséri a Szentlélek jelenléte: ő az, akinek erejéből Mária méhében testet ölt az örök Ige, s akinek erejében Pünkösd napján megszületik Krisztus Titokzatos Teste, az Egyház. Szent Lukács írja Jézusról, hogy amikor csodát tett, erő áradt ki belőle, a mennybemenetel előtt pedig tanítványainak megígéri ugyanezt a magasságból jövő erőt, melyet másik könyvének, az Apostolok cselekedeteinek elején egyértelműen azonosít a harmadik isteni személlyel, a Szentlélekkel. Amint Jézus Krisztus emberségét az Atya erővel, azaz a Szentlélekkel kente fel, ugyanúgy Titokzatos Testét, az Egyházat is részesíti ebben az erőben.
A ma ünnepelt misztérium, a mennybemenetel eseménye is a Lélekkel van kapcsolatban, hiszen ő dicsőítette meg Jézus emberi testét, ő támasztotta fel és magasztalta fel az Atya jobbjára. De nemcsak Jézus emberi testét, hanem Titokzatos Testét, az Egyházat is meg fogja dicsőíteni, vagyis az Egyház is oda fog felemelkedni, ahová a Fő, Krisztus emberi természetével már megérkezett: az Atya örök dicsőségébe. Azért érdemes minden hibája és bűne ellenére az Egyházban maradni, mert Krisztus nem a tökéletesek gyülekezetének, hanem Egyházának küldte el az újjáteremtő Szentlelket.
Mennybe ment Urunk, Jézus Krisztus, tudjuk, hogy nem mentél volna el, és nem tűntél volna el szemünk elől, ha nem gondoskodtál volna arról, hogy még jobban jelen legyél közöttünk, mint mennybemeneteled előtt. Azért mentél Atyádhoz, hogy helyet készíts nekünk, s addig a napig, amíg a mi halandó testünk is részesül a mennyei dicsőségben, a Szentlélek által akarsz jelen lenni bennünk és közöttünk. Add kegyelmedet, hogy közösségben apostolaiddal és a Szent Szűzzel hűségesen kitartsunk az imádságos várakozásban, amíg csak újra el nem jössz, hogy művedet beteljesítsed.

ApCsel 18,23-28
Miután itt töltött egy bizonyos időt, útra kelt, és sorjában bejárta Galácia tartományát és Frígiát, s minden tanítványt megerősített. Eközben egy Apolló nevű, alexandriai származású zsidó jött Efezusba, aki ékesszóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgosan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott. Bátran kezdett tehát működni a zsinagógában. Amikor Priszcilla és Akvila hallották őt, maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját. Mikor aztán elindult Akhájába, a testvérek buzdították, s írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor odaérkezett, sok mindenben hasznukra volt a híveknek, mert ellenállhatatlanul megcáfolta a zsidókat a nyilvánosság előtt, s kimutatta az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.
Jn 16,23b-28
Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket példabeszédekben mondtam nektek. De eljön az óra, amikor már nem példabeszédekben szólok nektek, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon kértek majd az én nevemben. Nem mondom nektek, hogy én fogom kérni az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.

Az apostolok Húsvét előtt is imádkoztak már Jézus tanítása alapján, és Atyának merték nevezni a fölséges Istent, de az ő nevében, vagyis őáltala csak Pünkösdkor kezdtek el imádkozni, amikor feltárult előttük Jézus életének végső titka: az Atyával és a Szentlélekkel való közössége. Hasonló fordulat ez, mint amit a mai Olvasmányban szereplő Apolló élt át, aki előbb csak a jánosi keresztségről tudva tanított Jézusról, majd miután találkozott vele mint Isten Fiával, ez gyökeresen átalakította igehirdetését, és új, egészen eredeti lendületet adott neki.
Jézus arra biztat, hogy ne szégyelljük kívánságainkat, bátran tárjuk őket az Atya színe elé, mert ő teljesíteni fogja őket. De vajon mi az, amit ha Jézus nevében kérünk az Atyától, ő megadja nekünk, és ettől teljes lesz az örömünk? Talán egy hőn áhított tárgy, szeretteink egészsége és jóléte vagy bármi más itt a földön teljessé tehetné az örömünket? Nem, csak egyetlen ajándék van, amelyet elnyerve valóban megtapasztalhatjuk az öröm teljességét, s ez a Szentlélek. Mert hiába adna meg az Atya bármit, amit szemünk-szánk kíván, hiába teljesítené legönzetlenebb kéréseinket, örömünket nem tehetné teljessé a Szentlélek nélkül.
Urunk Jézus, most értjük meg, hogy az Atya maga akarja, hogy a legnagyobb ajándékot, a Szentlelket kérjük tőle, akit ő maga is adni akar nekünk, hiszen ő tudja a legjobban, hogy minden másnál nagyobb szükségünk van rá. Nem azért kell kérnünk, mert különben az Atya nem adhatná, hanem azért, hogy mi is tudatosítsuk magunkban, hogy milyen fontos nekünk, s így egyre jobban be tudjuk fogadni őt. Köszönjük hát a pünkösdi Lelket, akiben mi is részesültünk a keresztség és a bérmálás szentségében, s Általad kérjük az Atyát, hogy adja őt nekünk szüntelen, hogy vele és benne élhessünk igazi lelki életet.

ApCsel 18,9-18
Az Úr pedig azt mondta éjjel látomásban Pálnak: „Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban.” Ott maradt tehát egy évig és hat hónapig, s közben tanította nekik az Isten igéjét. Egyszer azonban, amikor Gallió volt Akhája prokonzula, a zsidók egy akarattal rátámadtak Pálra. Odavitték az ítélőszékhez, és azt mondták: „Ez törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket!” Mielőtt azonban Pál szóra nyitotta volna száját, Gallió így szólt a zsidókhoz: „Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről vagy nagyon gonosz bűntettről volna szó. De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok. Ezekben én nem akarok bíró lenni.” S elűzte őket az ítélőszéktől. (…) Pál pedig még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől. Miután Kenkreában megnyíratta a fejét – fogadalma volt ugyanis –, elhajózott Szíriába, és vele ment Priszcilla és Akvila is.
Jn 16,20-23a
Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra. Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem.

Isten elsősorban nem aktivitást vár tőlünk, hanem mindenekelőtt azt akarja, hogy megszülessünk az ő gyermekeivé, Krisztus által, a Szentlélekben. Ez a születés pedig bizonyos szomorúsággal és fájdalommal jár, hiszen új életre születésünk nem mehet végbe egyfajta halál nélkül. Azonban éppen ez a születés lesz új, el nem múló örömünk forrása. Olyan öröm forrása, melyet nem befolyásolnak a külső körülmények változásai és kedélyállapotunk hullámzásai. Az istengyermekségre születés öröme más dimenzióban van, mint e világ örömei, ezért nem veheti el tőlünk senki sem. Kérdeznivalónk sincs már, hiszen Isten élete áramlik bennünk, s ez több, mint bármi, amit ésszel fel lehetne fogni és meg lehetne magyarázni.
Arra azonban szükségünk van, hogy földi életünk gondjai, teendői közepette újra meg újra erre a misztériumra irányítsuk figyelmünket, s Istennel egyesült életünk külső jelek által is megerősítést nyerjen. Szent Pál a legintenzívebb apostoli munka, az igehirdetés, az utazás fáradalmai és a testi-lelki megpróbáltatások közepette sem feledkezik meg arról, hogy az Úrnak tartozik önmagával. Miközben csaknem szétszaggatják – olykor fizikailag is –, ő nem hagyja szétforgácsolódni belső világát, hanem még nagyobb hangsúlyt ad Krisztushoz való tartozásának, például azzal, hogy fogadalommal kötelezi el magát, melynek külső jeleként Kenkreában lenyíratja a haját.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy szívünk bensőséges szeretetével ragaszkodjunk Hozzád, s ebben segítségünkre legyenek az általunk választott külső jelek, önként vállalt fogadalmak is, melyek megerősítik lelki elkötelezettségünket, hogy szüntelenül akaratodra figyeljünk, és felismerjük, mit akarsz cselekedni általunk.