Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai

Árpád-házi Szent Margit

2Kor 10,17 – 11,2
Aki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék; mert nem az érdemel hitelt, aki önmagát ajánlja, hanem akit az Úr ajánl. Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz.
Mt 25,1-13
Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okos szüzek korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: „Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!” Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbe hozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: „Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.” Az okosak ezt válaszolták: „Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.” Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: „Uram, uram! Nyiss ki nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.” Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.

Kétféle okosság van: a világ fiaié és az Isten fiaié. A világ fiai sokszor okosabbak a világosság fiainál, mert előrelátók, számot vetnek minden eshetőséggel, következetesen küzdenek, és minden eszközt, minden lehetőséget megragadnak céljuk eléréséhez. Tragédiájuk viszont, hogy a cél, amire mindent feltesznek, teljességgel elhibázott. Pillanatnyi, tiszavirág életű boldogságért fáradoznak, önmaguk megdicsőítéséért, amelyet soha el nem érhetnek, s még amit megszereztek is, azt sem vihetik magukkal.
A világosság fiai ellenben akkor követnek el végzetes hibát, amikor elmulasztanak mindent megtenni a helyesen felismert és kitűzött cél érdekében. Mindent egy lapra tesznek fel, de ezt nem érvényesítik életükben elég következetesen, a világosság fiaiként nem maradnak meg a világosságban. Szent Margit okos szűz volt, aki nem felejtett el gondoskodni a tartalék olajról: az Úr Jézus szenvedéséről való elmélkedés átforrósította szívét, őszinte imádsága az eucharisztikus színekben rejtőző Krisztus és az ő keresztje előtt pedig az Úr iránti szerelemből végzett jócselekedetekre indította. S bár Isten gyermekeinek okossága a világ szemében balgaság, mégis ez a világtól elzárt és Istenben elmerült apáca politikai kérdésekben, illetve az ország ügyes-bajos dolgaiban is meglepő éleslátásról tett tanúságot. Mert míg a világ fiainak szeme elől sok-sok teendő eltakarja a lényeget, az a lélek, amely az egy szükségesre figyel, annak fényénél is látja a dolgokat, a maguk mélységes, Istenre mutató valóságában.
Urunk Jézus, ne engedd, hogy balga szüzek módjára megfeledkezzünk arról, hogy tartalék olajra is szükségünk van ahhoz, hogy mécsesünk lángja kitartson, amíg megérkezel. Ne hagyd, hogy megelégedjünk azzal, hogy egyszer igent mondtunk Rád és a Tőled kapott csalhatatlan reménységre, hanem Szent Margit szűz közbenjárására segíts kegyelmeddel, hogy mécsesünk lángját szüntelenül tápláljuk az imádságnak és az irgalmasság cselekedeteinek olajával, s így bebocsátást nyerjünk menyegzős házadba.

Évközi 1. hét

1Sám 8,4-7.10-22a
Összegyűlt tehát Izrael minden vénje és elmentek Sámuelhez Ramátába és azt mondták neki: „Íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt fölénk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van.” Nem tetszett Sámuel szemének a beszéd, hogy azt mondták: „Adj nekünk királyt, hogy az bíráskodjon felettünk.” Imádkozott tehát Sámuel az Úrhoz. Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk. Elmondta erre Sámuel az Úr minden szavát a népnek, amely királyt kért tőle. (…) Ám a nép nem akart hallgatni Sámuel szavára, hanem azt mondta: „Nem! Legyen csak király felettünk, s legyünk mi is olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ő járjon élünkön, s ő vívja harcainkat értünk.” Amikor Sámuel meghallotta a népnek ezen szavait, elmondta őket az Úr hallatára. Erre az Úr azt mondta Sámuelnek: „Hallgass szavukra, s rendelj királyt föléjük.” (…)
Mk 2,1-12
Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek. (…) Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – ekkor a bénához fordult: – Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!” Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.”

Olykor mennyire nehéz Isten emberének lenni! Sámuelt nem egyszerűen félreállítják, átlépnek rajta, hanem azt várják tőle, hogy Istentől kapott tekintélyével hagyja jóvá terveiket, úgyhogy éppen neki kell végrehajtania azt, aminek veszélyét egyedül ő látja előre. Ha politikus lenne, talán lemondhatna, ha választott tisztségviselő, visszaadhatná a mandátumát, de mint Isten emberének nincs más választása, mint imádságban az Úrhoz fordulni, s ha kell, vállalni a szenvedő szolga sorsát. Ránk is ez vár, hiszen Isten mindnyájunkat részesít a prófétai küldetésből. A hallgatóság lelkes tömegei egy idő után elmaradnak, szavunkra nem figyelnek, de Isten nevében adott jóváhagyásunkra igényt tartanak. Tévedésük, vétkük súlyát nekünk kell csöndben hordoznunk, anélkül, hogy bármiféle elégtételt remélhetnénk itt a földön. Hiszen bűnük vetése majd csak nemzedékek múlva érik be és termi meg keserű gyümölcsét, s akkor már késő lesz, hogy belássák tévedésüket és igazat adjanak nekünk.
De akkor miért nem áll mellénk az Úr, miért nem támogatja meg érveinket, miért nem ruház fel olyan hatalommal, amellyel jobb belátásra térítve a tévelygő szívűeket megelőzhetnénk a tragédiát? Azért, mert az ő hatalmának nem ez a természete. Ő nem akarja, hogy erőnek erejével meggátoljuk testvéreinket szabad akaratuk követésében, még akkor sem, ha szabad akaratukat rosszra használják. És hagyja, hogy megengedő akaratát gyengeségnek, felfoghatatlan türelmét tehetetlenségnek gondolják. Mi legfeljebb egyik vagy másik bűnük elkövetését tudnánk megakadályozni, közben talán még nagyobb bűn veszélyének téve ki magunkat és őket is. Őneki viszont hatalma van arra, amire senki másnak: a bűnök megbocsátására, ahogy a mai Evangéliumban olvassuk.
Urunk Jézus, tedd szívünket alázatossá és engedelmessé, hogy hűségesen és becsületesen betöltsük prófétai hivatásunkat, nem az emberek követelésének, hanem a Te szeretetednek engedelmeskedve. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a mai evangéliumbeli emberekhez hasonlóan megtaláljuk a módját, hogy a ránk bízottakat segítsük szentséges színed elé jutni, hogy Veled találkozva megkaphassák, amire a legnagyobb szükségük van: a bűnük alóli feloldozást.

Évközi 1. hét

1Sám 4,1-11
Történt aztán azokban a napokban, hogy a filiszteusok harcra gyűltek egybe. Erre Izrael hadbavonult a filiszteusok ellen és a Segítség-kövénél ütött tábort, amíg a filiszteusok Áfekben gyűltek össze és álltak csatarendbe Izrael ellen. Amikor aztán megkezdődött a harc, Izrael meghátrált a filiszteusok előtt, s azok megöltek e harcban, szanaszét a mezőn, mintegy négyezer embert. Amikor aztán a nép visszatért a táborba, azt mondták Izrael vénei: „Miért vert meg minket ma az Úr a filiszteusok előtt? Hozzuk el magunkhoz Silóból az Úr szövetségének ládáját, jöjjön közénk, hogy megszabadítson ellenségeink kezéből.” Elküldött tehát a nép Silóba és elhozták onnan a kerubok felett trónoló Seregek Urának szövetségládáját; Héli két fia, Ofni és Fineesz volt az Úr szövetségének ládájával. Amikor aztán megérkezett az Úr szövetségének ládája a táborba, akkora örömrivalgásba tört ki egész Izrael, hogy a föld rengett belé. (…) Harcba is szálltak a filiszteusok, s úgy megverték Izraelt, hogy mindenki a sátrába menekült. A vereség igen nagy volt: harmincezer gyalogos esett el Izraelből. Az Isten ládáját is elfogták, s Héli két fia, Ofni és Fineesz is meghalt.
Mk 1, 40-45
Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.” Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: „Akarom, tisztulj meg!” Amikor ezt kimondta, azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult. Nagyon ráparancsolt, és mindjárt elbocsátotta őt: „Vigyázz, senkinek se szólj erről; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl tisztulásodért, amit Mózes rendelt, bizonyságul nekik.” De az, mihelyt elindult, híresztelni kezdte a dolgot, úgyhogy Jézus már nem mehetett nyilvánosan a városba, hanem kint a puszta helyeken tartózkodott; és hozzá gyülekeztek mindenfelől.

Tudva-tudatlanul talán mi is úgy gondolkodunk, mint Izrael népe a mai Olvasmányban: mivel mi Isten népéhez tartozunk (járunk templomba, imádkozunk, egyházi adót fizetünk stb.), Istennek kötelessége megsegíteni minket, különben nem is annyira mi, hanem ő marad szégyenben. Feltételezzük, hogy presztízskérdést csinál abból, hogy vereséget ne szenvedjünk. És amikor az automatikusnak vélt isteni segítség, a deus ex machina elmarad, sőt a frigyszekrény is az ellenség kezére kerül, meghökkenünk. Józan fejjel végiggondolva két lehetőség közül választhatunk: vagy az Istennel van baj, s akkor le kell vele számolni, meg kell tagadni, el kell felejteni, vagy mivelünk, akkor viszont meg kell térni, vagyis kihajigálni szívünkből a bálványokat, és őszinte bűnbánatot tartva visszafordulni az Úrhoz.
Ha az utóbbi mellett döntünk, észrevesszük, hogy Isten segít, méghozzá éppen azzal, hogy nem segít. Nem segít megmaradni a hazug istenkapcsolatban, a bálványok igézetében, s így hozzásegít ahhoz, hogy visszataláljunk az igaz útra. Mert számára az egyetlen „presztízskérdés”, hogy szabadon, önmagáért válasszuk őt. Hogy személyes kapcsolatban legyünk vele, s ne talizmánként használjuk. Mert annál, hogy az „erő velünk van”, mérhetetlenül több az, hogy az Úr van velünk, és mi ővele.
Hálát adunk Neked, Urunk Jézus, azokért a helyzetekért az életünkben, amikor megengedted, hogy megszégyenüljünk, elbukjunk, vereséget szenvedjünk, mert Te velünk voltál, közöttünk laktál, mi ellenben nem voltunk Veled, hanem elhagytunk Téged, eltávolodtunk Tőled, és a magunk útját jártuk. Add nekünk kegyelmedet, hogy szívbéli bűnbánatot tartva elforduljunk bálványainktól, s követelőzés és számonkérés helyett bizalommal boruljunk le Előtted, a mai Evangéliumban szereplő leprással mondva: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.”                                             

Évközi 1. hét

1Sám 3,1-10
Azokban a napokban, amikor a gyermek Sámuel Héli előtt az Úrnak szolgált, ritka volt az Úr szózata, s nem fordult elő gyakran látomás. Történt azonban az egyik nap, amikor Héli, akinek szeme elhomályosodott már és látni sem tudott, a szokott helyén pihent, Isten mécsesét pedig még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: „Itt vagyok!” Azután odafutott Hélihez és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál!” Héli azt felelte: „Nem hívtalak, menj vissza és aludj!” Elment tehát és aludt. Ám az Úr ismét szólította Sámuelt. Sámuel megint felkelt, Hélihez ment, s azt mondta: „Itt vagyok, hívtál!” Az ezt felelte: „Nem hívtalak, fiam, menj vissza és aludj!” Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem nyilatkozott meg neki az Úr szózata. Ám az Úr ismét, harmadszor is szólította Sámuelt. Ő megint felkelt, Hélihez ment, és azt mondta neki: „Itt vagyok, hívtál!” Megértette erre Héli, hogy az Úr szólítja a gyermeket, ezért azt mondta Sámuelnek: „Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”„ Elment tehát Sámuel, s aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy előbb is szólította: „Sámuel, Sámuel!” Sámuel erre azt felelte: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Sámuel aztán felnövekedett, s az Úr vele volt, és ezekből a szavakból egy sem esett a földre. Meg is tudta egész Izrael, Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr meghitt prófétája.
Mk 1,29-39
(…) Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: „Mindenki téged keres.” Azt felelte: „Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.” És bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, és ördögöket űzött.

Prófétai helyzet: eltávolodva mindentől és mindenkitől, az éjszaka csöndjében kettesben lenni a mindenható Istennel. Kóstoltuk-e már azt az édességet, mely az Úr fizikai, szinte tapintható közelségének folytonos, de csöndes tapasztalatából fakad? A mennyország békéjének előíze ez, régi búcsúkon, zarándoklatokon virrasztás közben elbóbiskoló öregek, az oltár lépcsőjénél nagyanyjuk kendőjén szunnyadó gyerekek életre szól élménye, az Oltáriszentséggel egy fedél alatt lakó papok, szerzetesek sokszor maguk által sem eléggé értékelt kiváltsága.
Aki ajkán Jézus nevével tér nyugovóra s ébredéskor első szavával Istent szólítja, az álmában is virraszt, alvás közben is fogékony Isten érintésére, halk hangjára, felfogja és megérti üzenetét. Életét, napjait többé nem a munka és a pihenés, az ébrenlét és az alvás váltakozása tagolja, hanem éjjel-nappali párbeszéde Istennel, az ő Urával: hol ő szólítja meg hangosan dicsőítve, könyörögve vagy csöndben fohászkodva az Istent, hol pedig az Úr beszél hozzá, a kinyilatkoztatás igéi, a külső-belső történések által és más rejtjeles, csak az ő számára érthető kódokon. Megszólalásai ebből nőnek ki, szavának ez ad súlyt, hallgatása ettől lesz beszédes. Így válhat korunk prófétájává, akihez mint iránytűhöz bátran igazodhatunk.
Urunk Jézus, vonzz bennünket magadhoz, szentségi jelenléted erőterébe!, Ízleltesd meg velünk az éjjeli vagy kora hajnali virrasztás édességét, a Veled kettesben töltött percek, órák meghitt szépségét. Csitítsd el állandóan új benyomásokra vadászó érzékeinket, nyugtasd el gondolatainkat, járd át bensőnket békességeddel, mely kívül-belül végigsimogat, mint a nap melege, és átjárja a teret és az időt, amelyben élünk. S tedd hallóvá szívünk fülét, hogy meghalljuk azt a halk hangot, azt a finom, mégis erőteljes hívást, mellyel az éjszaka csöndjében bennünket szólítasz.

Évközi 1. hét

1Sám 1,9-20
Miután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: „Seregeknek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét.” Történt pedig, hogy amíg ő imádkozott az Úr előtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tőle: „Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitől elkábultál!” Anna azt felelte: „Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítő italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe előtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál lányai közül valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig.” Héli erre azt mondta neki: „Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél.” Anna így válaszolt: „Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben!” Azzal elment az asszony a maga útjára. Evett, és az arca többé bánatosra nem változott. Reggel aztán felkeltek, imádkoztak az Úr előtt, aztán visszatértek, és elmentek házukba, Ramátába. Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt.
Mk 1,21-28
Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus megparancsolta neki: „Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: „Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

Hány édesanya és édesapa ajánlja fel ma gyermekét az Úrnak? Vagy úgy gondoljuk, ez a meg sem született, sőt még meg sem fogant gyermek személyiségi jogainak, szabad akaratának lábbal tiprása lenne? Nem vesszük észre, hogy itt nem olyasmiről van szó, mint amikor valaki elhatározza, hogy mindenáron orvost, mérnököt vagy bankárt fog faragni gyermekéből? Tudatosítottuk már magunkban, hogy minket sem kérdezték meg a szüleink, hogy óhajtunk-e a világra születni?
Talán azok jobban megértik és átérzik ezt, akiknek hosszas próbálkozás, várakozás, hiábavaló orvostól orvosig rohangálás után, mikor már beletörődtek a változtathatatlanba, egyszer csak megfogant és megszületett az, akiről azt hitték, örökre le kell mondaniuk. Ők eljutottak arra a felismerésre, hogy nem a maguk erejéből és nem maguknak „csináltak” gyereket, hanem: adatott. És amikor egy édesanya még meg sem született vagy az Úrtól kikönyörgött, tőle ajándékba kapott gyermekét felajánlja Istennek, nem tesz egyebet, mint hogy elismeri, kié is ő valójában, és mindenestül az Úristen gondviselő akaratára bízza, mert tudja, hogy ezzel teszi neki a legjobbat.
Úr Jézus Krisztus, aki még mielőtt fogantattunk volna, megszólítottál és hívtál bennünket és gyermekeinket is! Ne engedd, hogy apai és anyai hivatásunk kimerüljön a biológiai élet továbbadásában és táplálásában, hanem segíts, hogy ezen keresztül is azt az életet adjuk és tápláljuk gyermekeinkben, amely túlmutat a pusztán materiális létezésen, és minden létezés ősforrásához vezet. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy keresztségi fogadásunkat komolyan véve merjük felajánlani őket Általad az Atyának, az Élet Urának a Szentlélekben, hogy akit ajándékba kaptunk, ne feltétlenül úgy legyen ajándék nekünk és másoknak, ahogy mi elképzeltük, hanem úgy, ahogy – személyiségi jogait és szabad akaratát messzemenően tiszteletben tartva – Isten, az ő Atyja elképzelte öröktől fogva.

Évközi 1. hét

1Sám 1,1-8
Volt egy Ramátaim-Szófímból, Efraim hegységéről való ember, akit Elkánának hívtak. Jerohámnak volt a fia, aki Eliúnak volt a fia, aki Tóhunak volt a fia, aki az efraimi Szúfnak volt a fia. Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták. Fenennának voltak gyermekei, Annának viszont nem voltak gyermekei. Ez az ember minden évben felment városából Silóba, hogy imádkozzon, és áldozatot mutasson be a Seregek Urának. Ott Héli két fia, Ofni és Fineesz volt az Úr papja. Egyszer aztán, amikor feljött a nap, Elkána leölte áldozatát, és adott belőle egy-egy részt Fenennának, a feleségének, és Fenenna valamennyi fiának és lányának. Annának azonban szomorúan adta oda az egy részt, mert Annát szerette, de az ő méhét az Úr bezárta. Ezért a vetélytársnője bosszantotta is sokat, és bántotta, sőt azt is a szemére vetette, hogy az Úr bezárta a méhét. Ezt tette vele, és így ingerelte őt esztendőről esztendőre, valahányszor eljött az idő, és felmentek az Úr templomába. Így ő csak sírt, és nem nyúlt az ételhez. Elkána, a férje megkérdezte tőle: „Anna, miért sírsz, miért nem eszel, és miért kesereg szíved? Nem érek-e én neked tíz fiúnál többet?”
Mk 1,14-20
Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is hálóikat javították a hajóban, és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.

Nincs szomorúbb és reménytelenebb, mint mikor azzal szembesítik az embert, ami miatt amúgy is szégyenkezik és szenved. Amikor élete gyümölcstelensége fölötti kesergését marcangoló bűntudattá fokozzák, belésulykolva, hogy kiválasztottsága, tehetsége, szorgalma mind-mind terméketlen és hiábavaló. Hogy élete elhibázott és meddő, és minden bizonnyal Isten bünteti őt. Nem csak a gyermektelenségre ítéltetett asszony érezheti ezt, hanem a verset írni képtelen költő vagy a magvetése kicsírázását hiába váró igehirdető is, illetve mindaz, aki tudja, csodálatos hivatást kapott Istentől, de érthetetlen módon éppen ebben tökéletes kudarcot vallott.
Két dolog mentheti meg az embert ebben a helyzetben a teljes reményvesztettségtől és végső soron az öngyilkosságtól (lelki értelemben öngyilkosság a pótcselekvésekbe, mámorba, felejtésbe merülés is). Az egyik a szenvedélyes bizalom, amellyel minden látható eredménytelenség ellenére Istenbe kapaszkodik a lélek, belátva, hogy nincs más reménye az életben maradásra, mint maga a reménykedés. A másik: annak tapasztalata, hogy van, aki szereti és elfogadja. Hogy van, aki nem várja tőle, hogy mindenáron gyermeket szüljön, nagy művet alkosson, sikert arasson, hanem őt magát szereti, úgy, ahogy van, ingyenesen és feltétel nélkül.
Urunk, Jézus Krisztus, az Évközi idő kezdetén hálát adunk Neked azért az örömhírért, melyet a mai Evangéliumban olvastunk: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa.” Köszönjük, hogy ezzel az üzenettel kiragadsz a görcsös erőlködés és az önsajnálat szűk világából, és annak az áldott állapotnak, termékeny készülődésnek a légkörébe emelsz, amelyben elkezdted nyilvános működésedet. Segíts kegyelmeddel, hogy hívásodnak engedelmeskedve előbb mi magunk szülessünk újjá, a szűk kapun át abba a világba lépve, melyet a test és a vér nem örökölhet. Nyisd meg szemünket, hogy azt a fönséges művet, amelyben pótolhatatlan szerepet, egyedülállóan fontos feladatot szánsz nekünk, felismerjük, s így a természet rendjét csodálatosan felülmúlva, Isten országának kegyelmi rendjében bőséges élet fakadjon körülöttünk.

Urunk megkeresztelkedése

Iz 42,1-4.6-7
Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek. Nem kiált, nem emeli fel hangját, és nem hallatja az utcán. A megroppant nádszálat nem töri össze, és a kialvó mécsbelet nem oltja el; hűségesen visz igazságot. Nem alszik ki, és nem roppan össze, míg igazságot nem tesz a földön; és tanítására várnak a szigetek. Ezt mondja az Isten, az Úr, aki az eget teremtette és kifeszítette, aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad; aki leheletet ad a rajta levő népnek, és lelket a rajta járóknak: „Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává, hogy megnyisd a vakok szemét, kihozd a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétségben ülőket.”
ApCsel 10,34-38
(...) Isten elküldte igéjét Izrael fiainak, amikor békességet hirdetett Jézus Krisztus által, aki mindennek az Ura. Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; .hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt.
Mt 3,13-17
Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: „Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?” Jézus azonban ezt válaszolta neki: „Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.” Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”

Nem azt mondja Jézus Keresztelő Jánosnak a mai Evangéliumban: „Tévedsz, nem vagyok nagyobb nálad, ezért keresztelj meg”, hanem: „Hagyd ezt most”. Most, amikor Istennek, az Atyának szent akaratát kell teljesítenem, amikor új fénybe kerül az ősi rend, és felragyog a világ végső értelme. Van egy illemtan, amely felülmúlja a földi viselkedés szabályait, mert beteljesíti azokat. A sekrestyében a ministráns öltözteti a papot, nem pedig fordítva. De ezen a renden áttör néha a beteljesedés világa: a pap miseornátusban odamehet ministránsához, és megigazíthatja rajta a karinget. A kolostorban az első tál ételt mindig az apát vagy a gvardián elé illik tenni, ő azonban egyszer-egyszer megteheti, hogy feláll és odaviszi a tálat a legutolsó asztalnál ülő novíciushoz… Óvakodjunk attól, hogy lekicsinyeljünk bármit is, ami személyek között történik itt a földön: ez az ember igazi története.
Jézus Krisztus tehát nem hierarchiaellenes. Az utolsó vacsorán sem azt mondja: „Ne nevezzetek engem Úrnak és Mesternek, úgy tekintsetek, mintha én is csak egy lennék közületek”, hanem: „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát.” Vagyis Jézus nem rontja le a tekintélyt, a személyek és szerepek alá- és fölérendeltségét, de megadja ezek igazi tartalmát: a szolgálatot.
Urunk Jézus, olyan világban élünk, melyben divat gyanúsan méregetni mindenfajta tekintélyt a családban, az iskolában, a közéletben és az Egyházban, megkérdőjelezni a hierarchiából fakadó rendet és igazságot, miközben álcázott és öntörvényű hierarchiák tolakodnak az Istentől rendelt szent rangsor helyére. Adj nekünk tisztánlátást, hogy különbséget tudjunk tenni a szolgálat és a másokon való hatalmaskodás között, s szívbéli bátorságot, hogy merjünk ellentmondani a burkolt uralkodni vágyástól megfertőzött világ illemszabályainak, melyekkel szemben egyedül a Te igazi szabadságot adó rendednek és szabályaidnak akarunk engedelmeskedni.

Karácsonyi idő

1Jn 5,14-21
Abban rejlik a mi iránta való bizalmunk, hogy bármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket. S ha tudjuk, hogy meghallgat minket, bármit kérünk is tőle, azt is tudjuk, hogy kéréseinket már meg is hallgatta. Ha valaki látja, hogy a felebarátja vétkezik, de nem halálos bűnnel, imádkozzon érte, és aki nem halálosan vétkezett, megkapja az életet. Van halált okozó bűn is; nem erről mondom, hogy valaki könyörögjön érte. Minden igazságtalanság bűn, de van halált nem okozó bűn is. Tudjuk, hogy mindaz, aki Istentől született, nem vétkezik, mert az Istentől való születés megőrzi őt, s a gonosz meg nem érinti. Tudjuk, hogy mi Istentől vagyunk, ez az egész világ pedig gonoszságban fetreng. S azt is tudjuk, hogy Isten Fia eljött, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent, és az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban legyünk. Ez az igaz Isten és az örök élet. Fiacskáim, őrizkedjetek a bálványoktól!
Jn 3,22-30
Ezek után Jézus Júdea földjére ment tanítványaival. (…) Vita támadt tehát János tanítványai és a zsidók között a tisztulás felől. Odamentek Jánoshoz, és azt mondták neki: „Rabbi, az, aki veled volt a Jordánon túl, akiről tanúságot tettél, íme, ő is keresztel, és mindenki hozzá megy.” János azt felelte: „Az ember semmit sem szerezhet, hacsak a mennyből nem adják neki. Ti magatok vagytok a tanúim, hogy azt mondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem az, akit előtte küldtek. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.”

A ’tudjuk’ ige ötször fordul elő a mai Szentleckében, mindannyiszor hitbeli, természetfeletti valóságokra vonatkozóan. A természettudományok bűvöletében élő mai ember gyanakodva hallgatja, és magában megkérdezi, hogy min is alapszik ez a tudás, ha tapasztalati úton nem lehet igazolni. Hiszen hozzászoktunk, hogy ami tudható, az mind érzékelhető, mérhető, kiszámítható is egyben, arról pedig, ami kívül esik a természettudományok és az ugyancsak egzakt módszerekkel dolgozó társadalomtudományok vizsgálódási körén, legfeljebb sejtéseink, feltételezéseink, többé-kevésbé megalapozott hitünk lehet, de nem tudásunk.
Pedig az embert igazán érdeklő, eredetére és jövőjére vonatkozó kérdésekre ezek a tudományok soha nem fognak tudni válaszolni. Előfordul, hogy illetéktelenül megkísérlik e hatáskörükön túli kérdések feszegetését, de próbálkozásaik eleve kudarcra vannak ítélve, ráadásul tudománytalanok. A világegyetem keletkezésének okait és módját kutatva például előadhatnak tetszetősebbnél tetszetősebb hipotéziseket, visszamehetnek az időben, ameddig csak bírnak, de akkor sem tudnak semmit mondani arról, ami az idő kezdete előtt volt. Ugyanez érvényes a történelem utánra is. Márpedig az igazán lényeges, életünknek egzisztenciális értelmet adó kérdések és válaszok ezekben a tartományokban vannak. Ezért a tudás, amelyről Szent János ír, nem bizonytalanabb, gyöngébb, kevésbé érvényes, mint természettudományos tudás, ellenkezőleg: biztosabb, erősebb és érvényesebb, hiszen az Úr igéje nem veszíti érvényét soha.
Segíts, Urunk, hogy a természetről szerzett tudásunk ne homályosítsa el bennünk azt a tudást, melyet a kinyilatkoztatásban kaptunk Tőled. Add, hogy miközben napról napra bővítjük és mélyítjük a minket körülvevő világról szerzett ismereteinket, ez a tudás ne tegyen felfuvalkodottá bennünket. Taníts minket Keresztelő Szent János alázatára, hiszen tudományunk érvényessége és jelentősége csak egy ideig tart, addig, amíg ez a Föld és ez a világegyetem így működik, ahogyan most tapasztaljuk, de fokozatosan át kell adnia helyét a természetfelettiről való tudásnak, amely örökre megmarad.

Karácsonyi idő

1Jn 5,5-13
Ki más győzi le a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek az, aki tanúskodik arról, hogy a Lélek igazság. Mert hárman vannak, akik tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy. Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb. S Isten tanúsága az, hogy tanúságot tett az ő Fiáról. Aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza Isten tanúságát. Aki nem hisz a Fiúnak, hazugnak tartja őt, mert nem hisz abban a tanúságban, amelyet Isten tett az ő Fiáról. A tanúság pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk. És ez az élet az ő Fiában van. Akiben a Fiú van, annak van élete; akiben nincs Isten Fia, annak nincs élete. Ezeket azért írom nektek, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek Isten Fiának nevében, örök életetek van.
Lk 5,12-16
És történt, hogy amikor egy városban volt, íme, egy leprás férfi meglátta Jézust, arcra borult, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: „Uram! Ha akarod, te megtisztíthatsz engem.” Ő pedig kezét kinyújtva megérintette őt, és szólt: „Akarom, tisztulj meg!” Azonnal eltávozott róla a lepra. Erre ő meghagyta neki, hogy senkinek se szóljon, hanem „menj, mutasd meg magadat a papnak, és mutass be áldozatot tisztulásodért, amint Mózes rendelte, bizonyságul nekik.” De a híre annál jobban elterjedt. Sok ember gyűlt össze, hogy hallják őt, és meggyógyuljanak betegségeikből. Ő azonban visszavonult a pusztába, és ott imádkozott.

A keresztény hit nem akarja elbagatellizálni a szenvedést, nem is akar érvekkel meggyőzni hasznos vagy szükséges voltáról, de még csak nem is halál utáni élet boldogságával akar vigasztalni, hanem feltárja a szívünk mélyén már létező valóságot, amely minden más valóságnál reálisabb: hogy nekünk, akik hiszünk Isten Fiában, örök életünk van, ahogy Szent János írja a mai Szentleckében. Ez az az élet, mely az Atyánál volt, s Betlehemben megjelent nekünk. Ez az az élet, melyről azt mondja Jézus: „Azért jöttem, hogy életük legyen, éspedig bőségben.”
Jézus ugyanis nem azért jött e világra, hogy keresztény értékeket mutasson fel, melyek által elviselhetőbbé válik a földi lét. De nem is csodadoktornak jött, hogy betegségeinket meggyógyítva, fájdalmainkat elvéve ideig-óráig meghosszabbítsa földi életünket, hanem hogy gyökerében orvosolja azt a sebzettséget, sérülést, melyet a bűn okozott emberi létezésünkben. Nem is új vallást akart alapítani és új erkölcsi rendet meghirdetni, hanem életet adni, amely nem attól örök, hogy végtelen hosszú, hanem attól, hogy egészen más dimenziót nyit előttünk, testestül-lelkestül belevonva emberségünket, személyünket Jézusnak az Atyával való kapcsolatába. Jézus azért is vonult vissza az őt keresők elől a pusztába, mert saját emberi élete is ebből a kapcsolatból táplálkozott, s ebbe akart bevonni minden embert.
Hálát adunk Neked, Urunk, a kinyilatkoztatásért, hogy Benned nem örök életünk lesz, hanem örök életünk van. Hálát adunk Neked, hogy miközben biológiai életünk születésünk pillanatától a halál felé tart, és a megsemmisülésbe hanyatlik, a szent keresztség által egy új minőségű, istengyermeki életet kaptunk Tőled, mely mentes a haláltól. Ne engedd, hogy a hétköznapokban ezt elfelejtsük vagy ne vegyük eléggé komolyan. Taníts meg, Urunk, hogy földi életünk szenvedéseit, a testi-lelki fájdalmakat, a minket érő kisebb-nagyobb igazságtalanságokat, kudarcokat és csalódásokat ebben a távlatban nézzük, s nap mint nap gyarapítsd bennünk a Te örök, isteni életedet!

Karácsonyi idő

1Jn 4,19 – 5,4
Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, és a felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát? Az a parancsunk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született. És mindaz, aki szereti azt, aki szült, szereti azt is, aki tőle született. Arról ismerjük meg, hogy szeretjük Isten szülötteit, ha Istent szeretjük, és parancsait teljesítjük. Mert az az Isten szeretete, hogy parancsait megtartjuk; és az ő parancsai nem nehezek. Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot. Ez az a győzelem, amely legyőzi a világot: a mi hitünk.
Lk 4,14-22a
Jézus pedig a Lélek erejével visszatért Galileába, és a híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógáikban, és mindenki dicsőítette. Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. De utána megjegyezték: „Nem József fia ez?”

Feltűnő, hogy Szent János egyszer egyetlen parancsról, máskor viszont parancsokról ír, többes számban. Nem következetlenség ez, hanem a teológiai valóság nyelvtani kifejezése, amely arra ösztönöz, hogy felfedezzük a különböző törvények és parancsok mélyén működő egyetlen isteni mozgatóerőt, a szeretetet. Jézus a főparancsról szólva azt mondja, hogy az Isten és a felebarát szeretetében foglalható össze a tízparancs, sőt az egész törvény és a próféták. Megtestesülése, halála és feltámadása pedig nyilvánvalóvá tette, hogy az Isten szeretete és a felebarát szeretete is elválaszthatatlanul egy. Az tehát, hogy szeretjük-e Istent, elsősorban azon mérhető le, hogy hogyan szeretjük azt az embert, aki éppen előttünk áll.
Ebben az egységben szemlélve állítható csak Isten parancsairól, vagyis a tízparancsolatról, hogy nem nehezek. És persze akkor, ha elfogadjuk, hogy nem a magunk erőfeszítésével kell azokat teljesíteni. Ha hagyjuk a régi, önző és ezért szeretetlen természetünket érvényre jutni, e parancsokat emberfelettien nehéznek fogjuk találni, és nem fogjuk tudni teljesíteni a szeretet egyetlen parancsát sem. Ha azonban a keresztségben kapott új természetünk szerint élünk, megtapasztaljuk, hogy Isten minden parancsa belesimul a szeretet egyetlen parancsába, mely ennek az új létmódnak a belső törvénye, mozgatója. A szeretet ugyanis Istentől való, s aki Jézus Krisztusban hisz és megkeresztelkedik, erre a szeretetre válik képessé, hiszen az Atya igazi gyermekévé lesz a Szentlélekben.
Ne engedd, Urunk, hogy szétválasszuk magunkban az Isten- és emberszeretet egyetlen parancsát. Ne engedd, hogy becsapjuk magunkat, és azt higgyük, szeretünk Téged, miközben szeretetlenek vagyunk egymással, s ne hagyd, hogy a felebaráti szeretet gyakorlása címén elhanyagoljuk a Veled való bensőséges együttlétet. Taníts meg minket arra a mélységes, Istenbe vetett bizalomra, mely a szegények, a foglyok, a vakok és elnyomottak bizalma, mely egyedül képes győzni a világ fölött, és győzni szívünkben is a világ erői: a bírvágy, a hatalomvágy és a gőg fölött.

Karácsonyi idő

1Jn 4,11-18
Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne lakunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy „Jézus az Isten Fia”, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz reményünk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.
Mk 6,45-52
Ezután mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak bárkába, és menjenek előre a túlpartra, Betszaidába, amíg ő elbocsátja a tömeget. Miután elküldte őket, felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, a bárka a tenger közepén volt, ő meg egymaga a szárazon. Látta őket küszködni az evezéssel – mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren járva, majd el akart mellettük haladni. Azok pedig látva őt, amint a tengeren jár, kísértetnek nézték és fölkiáltottak, mert mindnyájan látták őt, és zavarba estek. De ő mindjárt megszólította őket, és azt mondta nekik: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt. Ők erre még jobban álmélkodtak magukban. Nem okultak ugyanis a kenyerekből, s a szívük még érzéketlen volt.

Isten világában, a Szentháromság közösségében a szeretet nem történik, hanem egyszerűen van, mert Istennek nincs története. A földön azonban a szeretet történik, s a két világ, az Istené és az emberé csak úgy kapcsolódhat össze, hogy Isten belép az emberi történelembe, hogy minket felemeljen oda, ahol a szeretet van. Azzal, hogy Jézus beszáll mindennapjaink imbolygó és törékeny bárkájába, mely az elemeknek kiszolgáltatva igyekszik a túlpart felé, életünket, küszködéseinket a szeretet történetévé alakítja.
A szeretetet megismerni annyit jelent, mint hinni és bízni benne, ez pedig nem fér össze a félelemmel. A helyes istenfélelem, a Szentlélek ajándéka egészen más: nem folytonos szorongás, bénító rettegés, hanem az igaz szeretet jellemvonása itt a földön. Akiben ott munkál az istenfélelem, az úgy érzi át Isten szeretetére való méltatlanságát, hogy közben semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy elmerüljön ebben a végtelen szeretetben, s számára Jézus közelsége ártatlan és mély belső örvendezés forrása lesz.
Urunk Jézus, Te nem az egyértelműségben, a világosan látásban, hanem a bizalomban és a kölcsönös szeretetben tudod egészen kinyilatkoztatni magadat. A vízen járva sem félelmet akartál kelteni tanítványaidban, hanem arra akartad megtanítani őket és általuk minket is, hogy merjük egészen Rád bízni magunkat. Ma is arra hívsz, hogy akármi vesz is körül bennünket, igyekezzünk a Te jelenlétedben élni, és a Te szeretetedre hagyatkozni. Add kegyelmedet, hogy életünk felszíne akár háborgó, akár lecsillapodott tengerhez hasonlít, a mélyben békességünk legyen, mert a Te szereteted tölti be szívünket. Te, aki egyetlen szavaddal lecsillapítottad a tenger hullámait, csillapítsd le, kérünk, lelkünk háborgását, kimondott vagy kimondatlan, magunk elől is rejtegetett félelmeinket, szorongásainkat, és növeld bennünk az Irántad való bizalmat és szeretetet.

Karácsonyi idő

1Jn 3,22 – 4,6
Bármit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami kedves előtte. És az ő parancsa az, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. Aki megtartja parancsait, az őbenne marad, ő pedig bennünk. Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott. Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta áradt ki a világba. Erről ismerhetjük meg Isten Lelkét: Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben eljött, Istentől van. És minden lélek, amely nem vallja Jézust, nem Istentől van. Az Antikrisztusé az, akiről hallottátok, hogy eljön, és már most a világban van. Ti Istentől vagytok, fiacskáim, azokat pedig legyőztétek, mert nagyobb az, aki bennetek van, mint aki a világban van. Ők ebből a világból valók, azért erről a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk; aki nincs Istentől, nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság Lelkét és a tévelygés lelkét.
Mt 4,12-17.23-25
(…) Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” Jézus ezután bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden bajt a nép között. Eljutott a híre egész Szíriába, és odavitték hozzá mindazokat, akik rosszul voltak, akiket különféle betegségek és kínok gyötörtek, az ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és a bénákat, ő pedig meggyógyította őket. Nagy tömeg követte őt Galileából és a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról.

Az Evangéliumban szereplő nagy népsereg eszünkbe juttathatja azt a sok-sok embert, akik Karácsony táján, talán az egész év során ez egyetlen alkalommal elmennek a templomba, éjféli misére vagy a gyerekekkel megnézni a felállított Betlehemet. Sokak ünnepe a Karácsony, de még a buzgó vallásgyakorlók közül is csak kevesen gondolnak bele annak a misztériumnak a mélységébe, amelyet ez az ünnep hordoz. Elvarázsol az ajándékvárás izgalma, a szenteste békéje, az ünnepi asztal ízei és illatai, felidézve gyermekkori karácsonyok hangulatát, s közben könnyen elmegyünk a kinyilatkoztatás legsorsdöntőbb mozzanata mellett: hogy Isten Fia emberré lett – értem és érted.
Mikor vesszük észre a díszletek mögött a lényeget? Mikor jön el életünkben az a nap, amikor a Karácsonyból nem kell más, mint az értünk emberré lett második isteni személy, Jézus Krisztus? Nem csupán a pólyába takart, jászolba fektetett Jézuska, hanem az örök Fiú, akiben az Atya lehajolt hozzánk és egészen felénk fordult. Akkor, amikor hittel válaszolunk erre a felénk fordulásra, vagyis mi is Istenhez fordulunk egész valónkkal, megvallva, hogy a megtestesülés titka ad életünknek értelmet, mert egy új világot tár fel előttünk.
Urunk Jézus, mi Istentől valóknak és Hozzád tartozóknak valljuk magunkat, de ez sokszor oly kevéssé látszik meg rajtunk. A mai napon testestül-lelkestül Feléd fordulunk, és alázattal kérünk, gyógyítsd meg bűntől sebzett szívünket! A mai Evangéliumban azt olvastuk, hogy meggyógyítottál mindenféle beteget – olyanokat is, akiknek helyzete az orvostudomány akkori állása szerint teljesen reménytelen volt. A Te szemedben senki sem reménytelen eset, ezért bizalommal kérünk: tisztítsd meg látásunkat, oszlasd el sötétségünket, hogy új fényben lássunk, s a megtestesülésbe vetett egzisztenciális, mindenestül vállalt hit által meg tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a jót a rossztól, az igazság lelkét a hamisság szellemétől.

Urunk megjelenése (Vízkereszt)

Iz 60,1-6
Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s a lányaidat ölükben hozzák. Ennek láttára földerülsz, szíved dobog az örömtől és kitágul. Mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik.
Ef 3,2-3a.5-6
Bizonyára hallottatok Isten kegyelmi adományáról, amelyben a ti javatokra részesültem. Kinyilatkoztatásból ismertem meg a titkot, amelyről korábban nem tudtak az emberek úgy, ahogy most a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta. Eszerint Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén.
Mt 2,1-12
Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” (…) S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.

Izajás próféta grandiózus látomásában a népek az Úr világosságának vonzására seregestül indulnak a szent városba. A napkeleti bölcseket azonban csak egyetlen csillag vezérli, és csupán egy szerény hajlékot mutat nekik, ahol szegényes környezetben, rongyokba takarva találják meg a mindenség Királyát. Mégsem botránkoznak meg, s egy pillanatra sem támad kétség a szívükben, hogy jó helyen járnak-e. Mivel a csillagra figyelnek, nem homályosítja el látásukat az evilági csillogás, nem zavarja össze belső iránytűjüket a dicsőségről és hatalomról alkotott emberi felfogás. Mi se botránkozzunk meg hát, ha Krisztust keresve egy magatehetetlen csecsemőt vagy ártatlanul szenvedő embert találunk (s valamiképpen mindkettőt együtt az Oltáriszentség hófehér kenyérdarabkájában), hiszen ő így akar jelen lenni közöttünk, s így marad velünk a világ végezetéig.
Ám a mai ünnepnek, Urunk epifániájának a legfontosabb tanítása, hogy ne sajátítsuk ki magunknak Krisztust, hanem mutassuk meg és közvetítsük az ő szeretetét minden embernek. Hiszen az Atyaisten, akitől a Fiú öröktől fogva születik, s akihez mindenkinél végtelenül bensőséges szeretetkapcsolat fűzi, nem elégedett meg azzal, hogy boldogan élnek a Szentháromság örök szeretetközösségében, hanem elküldte Fiát hozzánk, hogy ezt a bensőséges szeretetkapcsolatot az emberre is kiterjessze általa. És Szűz Mária, aki minden embernél közelebb állt Jézushoz itt a földön, sem sajátította ki, hanem nekünk adta őt. Nekünk, keresztényeknek, akiket Krisztus testvéreivé fogadott és társörököseivé tett saját vére árán, ugyanez a küldetésünk.
Ne engedd, Urunk, hogy bármi úgy kezdje el betölteni lelkünk horizontját, hogy eltakarja szemünk elől csillagodat. Segíts, hogy azt követve megtaláljunk Téged, és környezetünkben mi magunk is tájékozódási ponttá lehessünk a Téged keresőknek. Tágítsd ki szívünket a Te bensőséges, mégis egyetemes szereteted végtelen méreteire, hogy az Atyaistennel Általad a Szentlélekben fennálló bensőséges kapcsolatunkat felkínáljuk és közvetítsük minden embernek.

Karácsony 2. vasárnapja

Sir 24,1-4.12-16
(...) „Akkor meghagyta nekem a mindenség Teremtője, aki teremtett engem, s nyugalmat adott sátramnak, és azt mondta nekem: »Jákobban lakjál, Izraelben legyen örökrészed, és választottaim között verj gyökeret!« Kezdetben teremtettek engem, még a világ előtt, és nem szűnöm meg sohasem. A szent hajlékban tettem színe előtt szolgálatot, majd pedig Sionban kaptam állandó lakást, a szent városban találtam ekképp pihenőt, és Jeruzsálem lett uralmam székhelye. A dicsőséges nép közt vertem gyökeret, az én Istenem részében, az ő örökségében, s a szentek gyülekezetében megtelepedtem.”
Ef 1,3-6.15-18
Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. (...) Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és az összes szent iránti szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek, megemlékezve rólatok imádságaimban, hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára.
Jn 1,1-18
Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. (...) Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Egy másik személy belső világa csak akkor tárulhat fel előttünk, ha ő maga méltat arra, hogy szóljon hozzánk, és beavasson titkaiba. Isten a legteljesebb kinyilatkoztatást adta nekünk a szentséges megtestesülésben, amikor nem csupán alkalmazkodott az emberi nyelvhez és értelemhez, hogy üzenetét megértsük, hanem Jézus Krisztusban természetünket is felvette, hogy megismerhessük istenségének lényegét: a szeretetet. Aki tehát nem ismeri Krisztust, az legfeljebb következtet Isten létére, de nem ismerheti a lényegét, nem ismerheti az Atyát, a Szentlelket, a Szentháromság titkát sem. Emiatt azonban végső soron önmagát, a másik embert és a teremtést sem ismeri, hiszen Isten minden műve a Szentháromság életközösségéből ered. A teremtés mérhetetlenül szorosabb kapcsolatban van a Teremtővel, mint edény a fazekassal, vers a költővel, mert ezek alapanyaga az alkotás előtt is létezett, a teremtményből viszont semmi sem volt a teremtés előtt. Ezért a nyíló rózsának legmélyebb, leglényegesebb, rózsa mivoltánál is alapvetőbb meghatározottsága, hogy Isten teremtménye, az ő akaratából jött létre.
Az ókori görög filozófusok hiába mondták: „Ismerd meg önmagad!”, ebben a mélységben nem ismerhették meg sem önmagukat, sem egymást, sem pedig Istent. A személyek közti megismerés nem is lehet teljes, csak a szeretet által, melynek forrása ugyancsak a Szentháromság egy Isten. A szeretet képességét nem mástól kapjuk, mint attól a Szentlélektől, aki szólt a próféták szavával, aki sugalmazta a Szentírást, és aki Isten végső üzenetét, az örök Igét lehozta az égből Mária méhébe. A kereszténység lényege ugyanis nem a tudás, hanem az átistenülés.
Köszönjük Neked, Urunk, azt a mindennél nagyobb karácsonyi ajándékot , hogy Általad megismerhetjük az Atyát. Add, kérünk, hogy amint Te megszületvén Betlehemben kezdted emberi módon, emberi szemmel, emberi füllel érzékelni a világot, úgy mi pedig isteni módon ismerjük meg az Atyát, a Szentháromság belső világát a Szentlélekben, aki úgy vezet a teljes megismerés és megértés felé, hogy egyre jobban kibontakoztatja bennünk az isteni életet.

Karácsonyi idő

1Jn 3,7-10
Fiacskáim, senki meg ne csaljon titeket! Aki igazságot cselekszik, az igaz, mint ahogy ő is igaz. Aki bűnt cselekszik, az ördögtől van, mert az ördög kezdettől fogva vétkezik. Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa. Mindaz, aki Istentől született, bűnt nem cselekszik, mert isteni mag van benne, és nem vétkezhet, mert Istentől született. Erről lehet megismerni, hogy kik az Isten fiai és kik az ördög fiai. Mindaz, aki nem igazságot cselekszik, és aki nem szereti testvérét, nem Istentől van.
Jn 1,35-42
Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt. Mikor meglátta Jézust, amint arra haladt, azt mondta: ,,Íme, az Isten Báránya.” A két tanítvány hallotta, amit mondott, és követték Jézust. Jézus pedig megfordult, és amikor látta, hogy követik, megkérdezte tőlük: ,,Mit kerestek?” Azt felelték neki: ,,Rabbi – ami Mestert jelent –, hol laksz?” Ő azt mondta nekik: ,,Gyertek és nézzétek meg.” Elmentek tehát, és megnézték, hogy hol lakik. Aznap nála maradtak. Körülbelül tíz óra volt. A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól, és követték őt, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő elsőként testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondta neki: ,,Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!” És elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt: ,,Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved.” Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla).

A szeretet ébredésének első jelei közt van a vágy, hogy meglássuk azt a helyet, ahol lakik, akit szeretünk. Hiszen ahhoz, hogy bebocsátást nyerjünk szívének hajlékába, előbb otthonába kell belépnünk. A mai Evangélium felbátorít arra, hogy elmenjünk oda, ahol Jézus élt, és vele maradjunk, mint a tanítványok. Sőt, Karácsony ünnepe által arra kapunk felhívást, hogy még tovább menjünk vissza az időben és térben: oda, ahol Jézus megszületett. Akinek van kisgyermeke, kis unokája vagy kistestvére, aki már tapasztalatot szerzett arról, hogyan lehet találkozni egy újszülöttel az emberi együttlét gyönyörűséges szegénységében, az könnyen el tudja képzelni, hogyan lehet a most született kis Jézussal lenni: karunkba vehetjük, átölelhetjük, megcirógathatjuk az arcát; szólhatunk hozzá vagy énekelgethetünk neki, s ő megérti a szavakon túli mélységes üzenetet, a tekintetünkben, hangunkban, mozdulatainkban kifejeződő szeretetet. Isten engedi, sőt maga akarja, hogy ilyen módon is vele lehessünk. S ha betlehemi látogatásunk, Jézussal való találkozásunk igazán hitben történt, az meg fog látszani rajtunk, és a tanítványokhoz hasonlóan tanúságot tehetünk arról, hogy hol voltunk és mit láttunk.
Sőt, még ennél többről is tanúskodhatunk, hiszen Keresztelő János már mint Isten Bárányára mutat rá Jézusra, aki a megtestesüléssel nem csupán a gyermeki kiszolgáltatottságot vállalta, hanem a halál keserűségét is. Aki értünk született, kész volt meghalni is értünk. Azért lett emberré, mert szeretett minket, s szeretetét nem vonta vissza, emberségét nem függesztette fel akkor sem, ha ez az életébe került.
Köszönjük Neked, Úr Jézus, hogy minket is, mint a két tanítványt, meghívsz magadhoz, hogy megnézzük, hol laksz, megengeded, hogy Nálad maradjunk és egy fedél alatt lakjunk Veled. Viszonzásul szívünk szerény hajlékát kínáljuk fel Neked, hogy szándékod szerint Atyáddal együtt lakást vehess nálunk a Szentlélekben. Kérünk, hogy Veled és Benned élve hitelesen tanúskodjunk Rólad az emberek között, megismertetve velük soha nem szűnő szereteted kinyilatkoztatását Karácsony titkától Nagypénteken át a húsvéti és pünkösd beteljesedésig.

Karácsonyi idő

1Jn 2,29 – 3,6
Ha tudjátok, hogy ő igaz, akkor azt is tudjátok, hogy mindaz, aki igazságot cselekszik, tőle született. Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent. Mindaz, aki bűnt cselekszik, törvényszegést is elkövet, mert a bűn törvényszegés. És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűneinket, és benne nincsen bűn. Mindaz, aki benne marad, nem vétkezik, és mindaz, aki vétkezik, nem látta és nem ismerte őt.
Jn 1,29-34
Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: ,,Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel.” János tanúságot tett és azt mondta: ,,Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.”

Vannak zseniális teológusok, akik briliánsan elemzik és magyarázzák a Szentírást, de aztán tudományukkal oda lyukadnak ki, hogy Szűz Máriának lehettek Jézuson kívül is gyermekei, tagadják Mária szűzen szülését és szűzi foganását, végül már Jézus test szerinti feltámadását is. Hiába okosak és tehetségesek, ha nem él bennük Jézus, ha nem őbelőle születtek, annak a szűzi fogantatásnak gyümölcseként, amelyben a Szentlélek a hit által Jézus isteni természetéből részesít. E nélkül a sajátos benső születés nélkül, e Szentlélekben történő új és örök Karácsony nélkül az egész keresztény hit üres és értelmetlen. Ezért nincs számunkra fontosabb stúdium, mint egyre jobban vállalni istengyermekségünket, ami azt a perspektívát nyitja meg előttünk, amelyről Szent János a mai Szentleckében ír: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.”
Nálunk, ferenceseknél a mai nap Jézus szentséges Nevének ünnepe. A név a személy lényegét hordozza és nyilatkoztatja ki, ezért valahányszor hittel kimondjuk Jézus nevét, azzal a vele való kapcsolatunkat tesszük elevenebbé, mélyebbé és bensőségesebbé, s földi életünkben is egyre jobban ahhoz hasonulunk, akiből mennyei, új életre születtünk.
Urunk, Jézus, köszönjük Neked, hogy nevünkön szólítasz és mi is neveden szólíthatunk Téged. Köszönjük azt a hasonlíthatatlan, minden emberi kapcsolatnál szorosabb és bensőségesebb kapcsolatot, amely Közted, lelkünk Királya és Jegyese, és miközöttünk fennáll a Szentlélekben. Segíts, hogy ezt az egzisztenciális, horizontunkat az örök jövőre kitáró kapcsolatunkat nap mint nap ápoljuk szent igéd hallgatása által. Add, hogy kinyilatkoztatott szavaidat ne csak értelmünkkel próbáljuk felfogni, hanem a fogalmi értésen túl, a bennünk működő Lélek által belülről értsük meg, s szívünkkel rezonálva üzenetedre önátadásunk naponkénti megújításával válaszoljunk is rá.

Karácsonyi idő

1Jn 2,22-28
Ki a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs. Aki megvallja a Fiút, azé az Atya. Amit kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek. Ha megmarad bennetek, amit kezdettől fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. És ez az ígéret, amelyet ő maga tett nekünk, az örök élet. Ezeket azok miatt írtam, akik félrevezetnek benneteket. A tőle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság. Aszerint, ahogy tanított benneteket, maradjatok benne. Különösen most maradjatok benne, gyermekeim, hogy ha majd megjelenik, bizalommal lehessünk iránta, és eljövetelekor ne kelljen szégyent vallva távoznunk tőle.
Jn 1,19-28
János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, s megkérdeztették: „Ki vagy?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” – Erre is nemmel válaszolt. Így tovább faggatták: „Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, s tovább kérdezgették: „Akkor miért keresztelsz, ha nem vagy sem a Messiás, sem Illés, sem a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.

Hang, Ige, Kenet: ők hárman a szeretet önközlésének szereplői. „Én a pusztában kiáltó hangja vagyok” – mondja magáról a Keresztelő. A Hang kívül szól: erővel hasít bele az éterbe, hullámai fülünkig hatolnak, majd lassan elcsitulnak, elhalnak, mert maga az Ige, az Atyaisten testté lett szava szólal meg bennünk, szívünk belsejében. Az üzenet pedig, melyet az Ige hordoz s szavaival, tetteivel, életével és halálával közvetít nekünk, nem pusztán információ, gondolatok és igazságok összessége, hanem Kenet a szívnek: életközlés a Szentlélek által. Hiszen amint Isten Igéjének megtestesülése, fogantatása Mária méhében a Szentlélek által történt, úgy szívünkben is a Szentlélek által fogan meg Isten igéje, és benne tárul fel teljes értelme.
Isten önkinyilatkoztatása nem elhaló hang, nem is csupán ige, hanem részesedés Isten életéből. A mai nap két szentjének, Vazulnak és Gergelynek egyedülállóan tiszta és szép barátsága erről tanúskodik. Az életszentségre való törekvés nem azt jelentette számukra, hogy lemondanak a szeretetről itt a földön, hanem épp ellenkezőleg: hogy megtanulnak igazán szeretni Jézus Krisztustól, azzal a szeretettel, amellyel ő szeretett: a Szentlélekkel. Ezért írhatta Gergely: „Úgy tetszett, hogy egy lélek lakik kettőnkben, két testet éltetve egyszerre. Ha nem is lehet igazat adni azoknak, akik szerint a dolgok mind átjárják egymást, nekünk mégis nyugodtan elhiheti bárki, hogy mindketten egymásban és egymásnál éltünk.” Ha megtanuljuk igazán szeretni egymást, velünk is ugyanez történik: egy új életszinten, az isteni „mi”-ben a legteljesebben kibontakozik bennünk és közöttünk a Szentháromság egy Istenhez való hasonlóságunk, beköszönt az Isten országa, és sugárzó jelként ragyog fel az emberek előtt.
Urunk, Jézus, kérünk Téged, hogy az ünnep elmúltával Karácsony üzenete ne elhaló hang legyen bennünk, hanem életünket átalakító valóság. Ne engedd, hogy beérjük olcsó utánzatokkal, hanem tisztítsd meg szeretetnek álcázott önzésünket, és szítsd fel az igazi szeretetet: a Tőled kapott Lelket szívünkben.

Szűz Mária, Isten anyja

Szám 6,22-27
Így szólt az Úr Mózeshez: „Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izrael fiait, e szavakkal: Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget! Hívják le Izrael fiaira a nevem, és én megáldom őket.”
Gal 4,4-7
De amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.
Lk 2,16-21
Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik. Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt még a méhben megfogamzott volna.

Amikor Isten felénk fordítja arcát, az elismerést jelent, a létezésben való megerősítést. Ez az elismerés nem elsősorban gyatra jótetteinknek szól, hanem nekünk magunknak: felbátorít, hogy ne féljünk tőle, mert jóságos hozzánk, és valóban örök életre hív, hiszen arra teremtett bennünket. Ez Isten áldása, mely a legcsodálatosabban Szűz Mária életében nyilatkozott meg.
Az ’áld’ ige latinul benedicere, ami annyit tesz: jól mond, jót mond. Ha jót mondunk, ha megdicsérünk valakit, elismerve munkáját vagy erős lélekkel viselt szenvedését, ha köszönetet mondunk áldozatos szolgálatáért, figyelmességéért, hősies erőfeszítéséért, ha biztatjuk és vigasztaljuk azt, aki elkeseredett, ha szavunkkal, mosolyunkkal, tekintetünkkel azt sugározzuk felé: „Jó, hogy vagy, merj még jobban létezni, kiteljesedni és élni!” – bizonyos értelemben mi is áldást adunk, Isten teremtő és fenntartó szeretetét jelenítjük meg és közvetítjük embertársainknak, és közreműködünk abban, hogy Isten kegyelméből jobbá váljanak. Hiszen ahogy mi, úgy ők is szomjaznak a dicséretre, elismerésre, megerősítésre, s mindannyian tapasztaltuk már, hogy egy-egy jó szó olykor valóban csodákra képes. Ha így teszünk, a mi életünk is másokat tápláló forrás, beszédes jel, történelmet alakító szelíd erő lesz, mint a Szent Szűz élete.
Urunk Jézus, szentséges megtestesüléseddel ránk köszöntött az idők teljessége, ezért a Te születésed nemcsak a keresztény időszámítás, hanem az örökkévalóság kezdete is bennünk. Az új esztendő kezdetén irgalmas szeretetedbe és Szűzanyád pártfogásába ajánljuk magunkat, kérve, hogy méltóan élhessünk Hozzád, akinek változatlanságában értelmet nyer az idő változandósága. Segíts, hogy merjünk áldást mondani, a Te áldásodat közvetíteni, és így az egész előttünk álló esztendőt az Atya életadó áldásának erőterébe vonva kegyelmedből mi magunk is áldássá válhassunk testvéreink számára.

Karácsonyi idő

1Jn 2,18-21
Gyermekeim, itt az utolsó óra, és mint hallottátok, hogy eljön az Antikrisztus, most sok Antikrisztus támadt. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók. Mert ha közénk tartoztak volna, megmaradtak volna velünk. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá válnia annak, hogy nem mindenki közülünk való. Titeket azonban fölkent a Szent, és ezt mindannyian tudjátok. Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hisz ismeritek és (tudjátok), hogy az igazságból semmiféle hazugság nem származik.
Jn 1,1-18
(…) Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.

Az Isten szeretetét visszautasító ember életében minden óra utolsó óra, mert a testi halál felé sodródik, amely mögött az örök kárhozat rémületes örvénye vár rá. Azok életében, akik eladták lelküket, hitüket a pillanatnyi gyönyöröknek, már most láthatjuk a végső ítélet elővételezését: Látszólag boldog, sikeres életük mélyén a legteljesebb értelmetlenség szakadékai tátonganak. A hitről már nem lehet szólni hozzájuk, mert nem értik, ha viszont arról próbálunk meg beszélgetni velük, ami őket érdekli, mindjárt feltárul kiüresedett, sivár, halott életük. Szavaik távoliak, mosolyuk erőltetett, arcuk élettelen, s a halál jeges hidegét árasztják maguk körül. Valóban: elérkezett az utolsó órájuk – még nem a végső evidencia rémületével, de igenis a végső értelmetlenség kimondhatatlan keserűségével.
Ugyanakkor Szent János hozzánk intézi figyelmeztetését, akik hiszünk Isten Fia valóságos megtestesülésében, s ezért Istenből születtünk. Mivel az isteni természet részesei lettünk – persze nem a magunk érdeméből, hanem az Isten végtelen kegyelméből –, hiába öregszik a testünk, és sodródunk a biológiai pusztulás felé, a személyünk mélyén istengyermeki élet van, mely egyre áradóbb lendülettel visz a létezés végtelen óceánja felé, az Atyához. Minden óránkat az örökkévalóság járja át, s minden órával közelebb kerülünk ahhoz, hogy az isteni élet teljesen birtokba vegyen minket.
Urunk, taníts meg úgy élni, mintha minden óra az utolsó óránk lenne itt a földön. Add, hogy meghalljuk figyelmeztető szavadat, hogy nem majd, nem akkor, hanem most lehet és kell belépnünk Isten országába, különben az bezárul előttünk. Segíts, hogy ne halogassuk tovább a bűnnel, a rossz szokásainkkal való szakítást, ne késlekedjünk a szívbéli megtéréssel, hanem életünk minden egyes órájában felfedezzük és megragadjuk a kegyelmi „most” lehetőségét, hogy majd utolsó óránkon, halálunk pillanatában véglegesen beleszülethessünk Isten dicsőségébe.

Karácsonyi idő

1Jn 2,12-17
Írok nektek, fiacskáim, mert bocsánatot nyernek bűneitek az ő nevéért. Írok nektek, apák, mert megismertétek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írok nektek, kisdedek, mert megismertétek az Atyát. Írok nektek, fiatalok, mert erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és a gonoszt legyőztétek. Ne szeressétek a világot, sem azokat, amik ebben a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van. Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. Aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.
Lk 2,36-40
Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előre haladt már napjaiban, miután férjével hét esztendeig élt szüzessége után; nyolcvannégy éves özvegy volt, és nem vált meg a templomtól, böjtöléssel és imádsággal szolgált ott éjjel és nappal. Ő is odajött ugyanabban az órában, dicsérte az Urat, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Izrael megváltását. Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek Galileába, az ő városukba, Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt vele.

Simeon után Izrael másik igazáról, Anna prófétaasszonyról olvasunk a mai Evangéliumban, aki „dicsérte az Urat, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Izrael megváltását”. Két dolgot is magunkkal vihetünk ebből a jelenetből. Az első, hogy az Úrról való tanúságtételt meg kell hogy előzze az ő szívből jövő dicsérete. Az Egyház és minden keresztény ember tanúságtételének is előfeltétele az Isten imádásában és dicséretében történő elmerülés, mert ez a világ elmúlik, de Isten dicsérete örökre fennmarad. A másik megfontolásra érdemes dolog, hogy Anna prófétaasszony csak azoknak beszélt Jézusról, akik várták Izrael megváltását, nem pedig mindenkinek. Nem arról van szó, hogy bizonyos emberek nem érdemesek az örömhírre, de valódi mélységére csak azok képesek figyelni, akik tudják, érzik, hogy Jeruzsálem, Budapest, New York – az egész világ megváltásra szorul.
Aki olyan naiv, hogy azt hiszi, az emberi társadalom képes saját erejéből célba érni és megteremteni a földi paradicsomot, az nincs felkészülve az evangélium befogadására, annak csak „karácsonyi rege”, vallási mese Isten legnagyobb tette, hogy Fiában „értünk, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett”. Azok a jeruzsálemiek, akik nem várják Jeruzsálem megváltását, azt szeretik a világban, ami nem az Atyától van: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége uralkodik szívükön. Ebből a háromból épül fel az Isten ellen fellázadt ember világa.
Megvalljuk, Urunk, hogy nincs másban megváltásunk, szabadulásunk, békességünk, csak egyedül Benned. Adj nekünk tiszta szívet, hogy ne elégedjünk meg a vallásosság külsődleges cselekedeteivel, hanem mindenekfölött Rád és a Teáltalad ígért üdvösségre vágyakozzunk. Rombolj le bennünk, életünk különböző területein mindent, ami ettől eltántorítana minket, s add, hogy ne a következő évtől, ne a sorstól, ne önmagunk erejétől várjuk, hanem Benned, Megváltónkban keressük életünk végső megoldását.

Oldalak