MTörv 34,1-12
Felment erre Mózes Moáb síkjáról a Nébó hegyére, a Fászga tetejére, amely Jerikóval szemben van és az Úr megmutatta neki az egész országot: Gileádot egészen Dánig, az egész Naftalit, Efraim és Manassze földjét, Júda földjét a mögötte levő tengerig, a Délvidéket és Jerikónak, a pálmafák városának terjedelmes rónaságát egészen Coárig. Majd azt mondta neki az Úr: ,,Ez az a föld, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mondván: Utódaidnak adom. Szemeddel ím láttad, de nem mehetsz át oda.” Aztán meghalt ott, Moáb földjén Mózes, az Úr szolgája, az Úr parancsára és az Úr eltemette őt Moáb földjének völgyében, Fogorral szemben, de senki sem ismeri a sírját mind a mai napig. Százhúsz esztendős volt Mózes, amikor meghalt; szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak. (...)
Mt 18,15-20
Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni. Ha rájuk sem akar hallgatni, mondd meg az egyháznak. Ha pedig az egyházra sem akar hallgatni, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony, mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is. És bizony, mondom nektek: ha ketten egyetértenek közületek a földön bármely dologban, mindent, amit csak kérnek, megkapnak Atyámtól, aki a mennyben van. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Mózes százhúsz évet élt a földön, méghozzá mindvégig erőben-egészségben. Halálában, bármilyen szép és méltóságteljes volt is, mégis ott volt egy csepp keserűség, hiszen látta élete célját, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, de nem léphetett be földjére, mert Isten műveiről földiesen gondolkodott.
Nem elég egyszer megpillantani Isten csodás művét, hanem szüntelenül kell szemlélni, és merni is kell ráhagyatkozni a mindennapok egyformaságában. S mindezt nem elszigetelten, csak a magunk gondjával törődve kell tenni, hanem szívünkkel a másik emberhez fordulva, és vele együtt Istenhez. Még ha egyedül, magányosan élünk is, nem szabad bezárkóznunk, hanem közösségre kell lépnünk másokkal az imádságban, ahogy Jézus mondja a mai Evangéliumban. A legjobb előkészület az új ígéret földjére való bevonulásra ez a közösség, amely a közös imádságban, Isten országának együttes szemlélésében, az Úr jelenlétében való szüntelen megmaradásban valósul meg. Ez azután elvezet arra a teljes életre, amely nem zárul le a testi halállal, hanem túlnyúlik rajta, s átvezet abba az országba, amely boldogító közösség az Istennel és az ő szentjeivel, s amelyhez képest a százhúsz esztendő csak egy röpke pillanat, mert az az élet el nem múlik soha.
Urunk Jézus, taníts meg bennünket, hogy életünkről, annak lényegéről és igazi céljáról, a boldog örök életről ne földiesen, hanem a Te tetszésed szerint gondolkodjunk. Segíts, hogy ne azzal törődjünk, hogy éppen hol tartunk az úton: messze vagyunk-e még a céltól, vagy már ott állunk az Ígéret földjének kapujában, hanem Rád figyeljünk, és csodás tetteid emlékezetéből s a boldog megérkezés ígéretéből nap mint nap erőt merítve a nehézségek idején is hűségesen kitartsunk Melletted.

MTörv 31,1-8
Elment tehát Mózes és elmondta mindezeket az igéket egész Izraelnek. Aztán ezt mondta nekik: ,,Százhúsz esztendős vagyok immár; nem járhatok többé ki és be, legfőképpen azért nem, mert az Úr azt mondta nekem: »Nem mégy át ezen a Jordánon.« Az Úr, a te Istened megy át tehát előtted, s ő majd eltörli ezeket a nemzeteket előled, úgyhogy örökükbe léphetsz, és átmegy előtted Józsue, miként az Úr mondta.” (...)Majd előszólította Mózes Józsuét, és azt mondta neki egész Izrael előtt: ,,Légy erős és bátor, mert te viszed be ezt a népet arra a földre, amely felől megesküdött az Úr, hogy atyáiknak adja, s te sorsolod ki azt közöttük. Az Úr, aki vezérel titeket, maga lesz veled: nem marad el tőled, s nem hagy el téged, ne félj és ne rettegj.”
Mt 18,1-5.10.12-14
Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: ,,Ki a legnagyobb a mennyek országában?” Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította és így szólt: ,,Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be. Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van. Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.

A gyermek szinte végtelen létbeli bizalma talán az egyetlen emberi magatartás, amely az embert Isten országára alkalmassá teszi. A gyermek bizalma azért végtelen, mert anélkül, hogy tudná, magára a létezésre vonatkozik, arra a valóságra, melyet nem lehet sem centiméterben, sem grammban, sem rezgésszámban mérni, mely kívül esik valamennyi természettudomány vizsgálódási körén, mégis minden természettudomány alapja. Míg azonban a tárgyak, a növények és az állatok nem tudják, hogy vannak, de még csak nem is hagyatkozhatnak eleve a létezés jóságára, a csecsemő öntudatlan bizonyossággal ráhagyatkozik a létezésre, mely anyjában szeretetként mutatkozik. Ez a ráhagyatkozás sebződik meg kivétel nélkül mindegyikünkben, mert történetünk folyamán találkozunk azzal a rémületes eseménnyel, hogy megvonják tőlünk a szeretetet. S így a létezés és a szeretet – pontosabban a szeretve levés tapasztalata – elválik egymástól. Egyéni életünkben ekkor éljük át, mit jelent kiűzve lenni a Paradicsom kertjéből...
Aki azonban Istennel találkozik, az egyszerre találkozik a végtelen létezéssel és a végtelen szeretve levéssel. Mózes így találkozott vele kezdettől fogva, amikor az égő csipkebokorból szólt hozzá: „Én vagyok, aki vagyok; mindig veled voltam, vagyok és leszek.” Mózes tehát visszakapta a gyermeki istentapasztalatot, majd ismét elvesztette, amikor bizalmatlan volt a csodákat tevő Istennel szemben. Józsue viszont a gyermek által jelképezett végtelen nagy bizalomra jutott Isten iránt. Akkor is tanúságot tesz erről, amikor Izraelt majd döntés elé állítja, hogy kinek akarnak szolgálni: a bálványoknak-e vagy az egy élő Istennek, aki kiszabadította őket Egyiptomból, ő pedig kijelenti, hogy maga és házanépe az Úrnak szolgál, akkor is, ha egyedül marad.
Urunk Jézus, tudjuk, hogy csak a bálványtalan szívben születhet meg újra az Istenbe vetett gyermeki bizalom, amely alkalmassá tesz Isten országára, és bevezet a valódi Ígéret földjére. Add nekünk kegyelmedet, hogy Szentlelkeddel együttműködve Józsuéhoz hasonlóan elnyerjük Tőled az Irántad való gyermeki bizalom és felnőtt elkötelezettség ajándékát.

MTörv 10,12-22
Nos tehát, Izrael, mi mást kíván az Úr, a te Istened tőled, mint azt, hogy féld az Urat, a te Istenedet, az ő útjain járj, szeresd őt és szolgálj az Úrnak, a te Istenednek teljes szívedből és teljes lelkedből, s tartsd meg az Úr parancsait és szertartásait, amelyeket ma parancsolok neked, hogy jó dolgod legyen. Íme, az Úré, a te Istenedé az ég s az ég ege, a föld s mindaz, ami rajta van, mégis a ti atyáitokhoz ragaszkodott az Úr, s őket szerette s az ő utódaikat, vagyis titeket választott ki minden nép közül, miként ez ma nyilvánvaló. (...) Az Urat, a te Istenedet féljed, csak őneki szolgálj, őhozzá ragaszkodj, s az ő nevére esküdj. Ő a te dicsőséged és a te Istened, ő művelte veled azokat a nagy és félelmetes dolgokat, amelyeket tulajdon szemed látott. Hetven lélekkel mentek le atyáid Egyiptomba, s íme, most úgy megsokasított téged az Úr, a te Istened, mint az ég csillagait.
Mt 17,22-27
Amikor Galileában összegyűltek, Jézus azt mondta nekik: ,,Az Emberfiát át fogják adni az emberek kezébe, megölik őt, de harmadnapon föl fog támadni.” Erre nagyon elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, odamentek Péterhez azok, akik a két drachmát szedik, és azt mondták neki: ,,A ti Mesteretek nem fizeti meg a két drachmát?” Azt felelte: ,,De igen!” Mire hazaért, Jézus megelőzte őt és azt mondta neki: ,,Mit gondolsz, Simon, a föld királyai kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól, vagy az idegenektől?” Ő azt felelte: ,,Az idegenektől.” Jézus erre így szólt: ,,Akkor tehát a fiak mentesek. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd ki a horgot, és fogd ki az elsőként kapó halat. Nyisd ki a száját, s találni fogsz benne egy sztatért. Fogd azt, és add oda nekik értem és érted.”

Jézus benső világát szüntelenül az Atya akaratának tölti be. Ez foglalkoztatja akkor is, amikor szembesülnie kell erőszakos halálának félelmetes és egyre elkerülhetetlenebbé váló fenyegetésével. A módokat és időpontokat Jézus emberként most még nem tudja, de azzal kíván azonosulni, amit Atyja akar, s nem azzal, amit az emberek akarnak, mert abban, ami vele történni fog, van, ami elfogadhatatlan és bűn, illetve van, ami elfogadható és a bűn feletti győzelem. Tudja, hogy az Atya nem akarja őt megölni, ugyanakkor azt is látja, hogy ha másképp nem megy, az ártatlanul elszenvedett kínhalál által kell kinyilatkoztatnia Isten irgalmas szeretetét. Az eredetiben így olvassuk: „Az Emberfia az emberek kezére adatik”, ahol a szenvedő igealak Isten cselekvésére utal, mert Jézus kivégzésének szégyenletes bűne mögött is ott az Atya, aki nyilván nem kegyetlenkedésre, meggyötörtetésre, hanem szeretetének mindenáron való kinyilatkoztatására, az új és örök szövetség megkötésére adja át Fiát, s nem hagyja, hogy végleg kudarcot valljon.
Jézust benső világának ebből a hatalmas örvényléséből környezete megpróbálja lerántani a külvilág kisszerűségébe, amikor a kafarnaumi adószedők számon kérik Péteren, hogy mestere miért nem fizet templomadót. Jézus azonban nem hagyja kizökkenteni magát az Atyával való kapcsolatából, melyből élete minden pillanatban forrásozik. Az adófizetés kérdését is ebben a kapcsolatban értelmezi, ugyanakkor meglepő figyelmességgel és tapintattal, Pétert megelőzve gondoskodik arról, hogy ne okozzon botránkozást, és ne hozza kellemetlen helyzetbe tanítványát.
Urunk Jézus, a keresztség által mi is fiak vagyunk, az Atya kedves gyermekei. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy mi is azzal a lelkülettel, azzal a belső szabadsággal éljük mindennapi életünket, amely Isten fiaihoz illik, mert bár vannak kötelezettségeink ezen a földön, nem vagyunk lekötelezve a testnek, hiszen tudjuk, hogy elmúlik ez a világ, és dicsőségesen eljön Isten országa.

Bölcs 18,6-9
Előre hírét vették atyáink ennek az éjnek, hogy jól ismerve az esküvéseket, amelyekben hittek, bátrak legyenek. Így bizalommal várta néped az igazak szabadulását és az istentelenek vesztét. Amivel ugyanis az ellenséget sújtottad, azzal minket, akiket hívtál, felmagasztaltál. Mert titokban áldoztak jámbor atyák igaz gyermekei, s egy lélekkel vállalták az igazságos törvényt, hogy jóban és bajban egyaránt osztoznak az igazak, és felhangzottak tőlük az atyák énekei.
Zsid 11,1-2.8-19
A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. A régiek erről tettek tanúságot. Mivel hitt, azért engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak, hogy elköltözzék arra a helyre, amelyet örökségül kellett kapnia. (...) Mivel hitt, azért nyert még a meddő Sára is erőt magzat foganására, még idején túl is, mert hűségesnek hitte azt, aki az ígéretet tette. (...) Mivel hitt, azért áldozta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett; feláldozta egyszülöttjét, aki az ígéreteket kapta, mikor azt mondták neki: ,,Izsák utódait hívják majd utódaidnak”. Hitt ugyanis abban, hogy Istennek van hatalma a halálból is életre kelteni; ezért fiát – előképül – vissza is nyerte.
Lk 12,32-48
(...) Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák. (...)

Amiről ma a Zsidókhoz írt levélben olvasunk, annak történeti alátámasztását láthatjuk az Olvasmányban: az Egyiptomból való kivonulás éjszakája nem érte váratlanul atyáinkat, mert hittek esküvel megerősített ígéreteinek. Az Újszövetségben azonban sokkal nagyobb ígéretek birtokában vagyunk. A Hitvallásban ezt mondjuk: „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Azzal, hogy a ritmikusan ismétlődő ,hiszek, igét egyszer csak felváltja a ,várom,, fontos figyelmeztetést is kapunk. Ha hitünk nem alakul át várakozássá, akkor az haldokló, beteg hit, nem az Úr Jézus által megdicsért emberi magatartás.
Ő a mai Evangéliumban az urára váró szolga képét állítja elénk. A nappal a tennivalók világát jelenti, az éjszaka a mélységes bizalomét, amelyben nem cselekszünk, hanem egyszerűen várunk, ráhagyatkozva Urunkra. Ez a várakozás maga a legnagyobb tett, még ha esetleg öntudatlan álomban, mély alvásban testesül is meg, mint ahogy a gyermek alszik édesanyja karjaiban, kimondatlanul is tudva, érezve, hogy a legnagyobb biztonságban van, a szeretet védőburka veszi körül. Akiket Isten Lelke vezérel, azokat erre a mélységes várakozásra, feltétel nélküli ráhagyatkozásra tanítja.
Urunk Jézus, köszönjük Neked azt a személyre szabott isteni pedagógiát, mellyel nevelsz bennünket: előbb megízlelteted velünk a Veled való együttlét hasonlíthatatlan édességét, majd munkát adsz, s amikor már egészen beleszoktunk, és kedvünket találjuk benne, megengeded, hogy egyszerre ízét veszítse mindaz, amiért addig lelkesedtünk. Kérünk, taníts minket tovább, hogy megtanuljuk minden tevékenységünkben átadni magunkat Neked, úgy, hogy minden evilági cselekvésen és várakozáson túl csak Rád vágyakozzunk, aki soha nem csapsz be és nem hagysz cserben minket.

2Kor 9,6-10
Azt mondom: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenséggel vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti. Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bőven teljék minden jótéteményre, amint írva van: ,,Bőven adott a szegényeknek; igazsága fennmarad örökkön-örökké.” Aki pedig magot ad a magvetőnek, és kenyeret nyújt eledelül, megsokasítja majd a ti vetéseteket is, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét.
Jn 12,24-26
Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya.

Nem a vértanúk nagy tettei és nagy szenvedése a bőséges vetés, hanem az a szeretet, mellyel életüket odaadták Istennek. A nagy tettek, de még az önfeláldozás sem ér semmit Szent Pál szava szerint, ha mozgatórugója nem a szeretet: „Vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.” Szeretet nélkül mindenféle áldozat saját kevélységünk és önzésünk bő vetése lenne csupán, mert csak a szeretet és művei maradnak meg az örök életre. Aki nem hull bele a földbe, vagyis nem hal meg sok mindennek, abban az egy szükséges, a halhatatlan élet kezd pusztulni. Szeretet nélkül a búzaszem pusztulása terméketlen megsemmisülés és rothadás, a szeretetben való földbe hullás viszont olyan halál, melyből új élet sarjad és bőséges termés fakad. Az ilyen földbe hullott élet egészen biztosan bő termést hoz, hiszen bő volt a vetés: mert az Istennek tetsző bő adakozás nem abban áll, hogy sokat adunk, hanem hogy mindent odaadunk, szeretetből.
Ismert a legenda, mely szerint a római prefektus az Egyház kincseit követelte Lőrinctől, aki erre összegyűjtötte az öregeket, betegeket, vakokat, özvegyeket és szüzeket, s őket vitte a prefektus elé, úgy mutatva be őket, mint az Egyház aranyát, ezüstjét, drágaköveit és gyöngyeit. Nagy tanítást hordoz ez a mi számunkra is: magként a földbe hullani annyi, mint mindennapi teendőinket szeretetben végezni, az életállapotunkban hűségesen kitartani, a betegséget, gyászt, az öregkorral járó gyengülést és fogyatkozást szeretettel fogadni, s felajánlani azt Isten dicsőségére és az Anyaszentegyház javára. Így hozhat életünk bő termést, így válhatunk értékes kinccsé testvéreink számára.
Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, hogy Szent Lőrinc vértanúd közbenjárására tégy minket bő termést hozó búzaszemmé a Neked való teljes önátadás által. Add kegyelmedet, hogy semmi mást ne akarjunk, mint megtanulni szeretni, úgy, hogy meghalunk mindennek, amit a világ életnek nevez, és már csak az Istentől kapott szeretetből élünk.

Oz 2,16b.17b.21-22
Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek; és visszaadom neki attól kezdve szőlőit, és Ákor völgyét, a remény kapujául, hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, és mint abban az időben, amikor Egyiptom földjéről feljött. És eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak igazsággal és törvénnyel, jósággal és szeretettel, eljegyezlek magamnak hűséggel, és ismerni fogod az Urat.
Mt 25,1-13
Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okosak viszont lámpásaikkal együtt olajat is vittek edényeikben. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: ,,Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!” Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rend behozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: ,,Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.” Az okosak ezt válaszolták: ,,Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.” Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: ,,Uram, uram! Nyiss ki nekünk!” De ő így válaszolt: ,,Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.” Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.

A ma ünnepelt szent életének első felében kiváló tehetség, filozófiai doktor volt, mégsem lehetett okos szűz: bár vallásos zsidó családból származott, hitének lámpása tizenhárom éves korában kialudt. Isten azonban megkönyörült rajta, és a hozzá hasonlóan átlagon felüli intellektusú női szenttel, Avilai Szent Terézzel való találkozásán keresztül megérintette szívét. A nagy spanyol kármelita apáca önéletrajzának elolvasása után nem sokkal Edith Stein megkeresztelkedett, majd tudományos karrierjét feladva egyházi iskolában vállalt tanítást, hogy aztán tíz év múlva, éppen Szent Teréz ünnepén az ő rendjébe, a sarutlan kármeliták közé lépjen. Íme egy szép példája annak, amikor egy okos szűz meg tudta osztani mécsesének olaját balga társával, aki híján volt a hit és a buzgó istenkeresés olajának. (Az égi szüzeknek ez már nem okoz gondot, mert a menyegzős házban kifogyhatatlan készlet birtokába jutnak, melyből bátran osztogathatnak az arra szorulóknak.) Ez a kölcsönolaj azután olyan fényt adott Edith lámpásának, hogy azzal utat tudott mutatni nővérének is, vértanúsága és megdicsőülése által pedig egész Európának.
A kiváló elmét egy hasonlóan kiváló elme ragadhatja meg, ám a szentet nem értheti meg más, csak az, aki maga is elindult az életszentség útján. Itt már nem a szellemi adottságok a legfontosabbak, hanem a lélek égő vágya, mellyel a Vőlegény elébe siet. Szent Terézia Benediktának a másik nagy kármelita szentről, Keresztes Szent Jánosról írt könyve, A kereszt tudománya már nem csupán magas színvonalú tudományos munka, hanem mélységesen misztikus mű, egy egészen belsővé vált istenismeret gyümölcse, mely annál is értékesebb, mert szerzőjének népéért való önfelajánlása és vértanúságig menő szeretete hitelesíti.
Urunk, Jézus Krisztus, Keresztes Szent Terézia Benedikta vértanú szüzed érdemeiért és közbenjárására könyörülj meg Európa népein, s add meg kegyelmesen, hogy mind többek szívében lobbanjon lángra ismét a hit és az istenszeretet lámpása.

Szám 20,1-13
(...) Azzal felemelte Mózes a kezét, ráütött kétszer a bottal a sziklára és bőséges víz fakadt, úgy, hogy ihatott a nép és jószága. Azt mondta erre az Úr Mózesnek és Áronnak: ,,Mivel nem hittetek nekem, s így nem bizonyítottatok engem szentnek Izrael fiai előtt, nem viszitek be a népet arra a földre, amelyet nekik adok.” – Ez a Pörölés-vize: ott pöröltek Izrael fiai az Úr ellen, s ő ott bizonyította be rajtuk szentségét.
Mt 16,13-23
Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők ezt felelték: ,,Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: ,,És ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: ,,Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus azt felelte neki: ,,Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.” Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Messiás. Ettől az időtől kezdte Jézus jelezni a tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta őt, és kezdte lebeszélni: ,,Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled.” Ő azonban elfordult és azt mondta Péternek: ,,Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!”

Milyen megrendítő tény: nem Jézus mondta ki magáról, hogy kicsoda, hanem annak kellett kimondania, aki szereti őt. A legbensőségesebb szeretet szituációjában nem az érdekel, hogy mások kinek tartanak, hogy milyen a hírünk, hanem hogy az, aki a legközelebb áll hozzánk, valóban azt szereti-e bennünk, akik vagyunk, vagy talán ő is elmegy legmélyebb identitásunk mellett, és nem minket magunkat szeret, hanem csak egy szubjektív képet, melyet rólunk alkotott?
Amikor Péter Isten Fiának vallja meg Jézust, azt mondja ki róla, hogy ő mindenestül az élő Istené. Nem úgy, mint Ádám többi fia, nem úgy, mint minden más zsidó ember, nem is úgy, mint Isten eddigi prófétái és barátai, hanem egy más szinten, egész valójával. Jézus meghatározhatatlan, megragadhatatlan abból, amit már ismerünk az alulról valókból, mert ő mindenestül felülről, az Atyától való. Ez az az ismeret, amelyen nem vesznek erőt a pokol kapui, hanem éppen ellenkezőleg: amely kulcsot ad a mennyek országának kapuihoz. Itt Péter maga az Egyház, amely a Szentlélekben szereti, tehát ismeri Jézust.
Urunk Jézus, a mai Evangéliumban feltett kérdésed nemcsak Péternek, nemcsak a szenteknek, hanem nekünk is szól: minekünk is meg kell vallanunk, hogy kinek tartunk Téged az Atyával való viszonyodban, és kinek a saját életünkben. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Péterhez hasonlóan mi is a Szentlélekre hagyatkozva valljunk meg Téged, és beállva a szeretet aszcenziójának felfelé tartó sodrásába örömmel csodálkozzunk rá, hogy az Atya számára valamennyien egyetlenek és pótolhatatlanok vagyunk, végtelenül szeretettek és dicsőségre hivatottak. Engedd, hogy ez az látás feltárja előttünk az Ígéret földjét, s már itt a földön megnyissa nekünk a tiszta szeretet mennyországát.

Szám 13,1-2a.25 – 14,1.26-29.34-35
(...) Negyven nap múlva aztán, bejárva az egész vidéket, visszatértek a föld kémei, s eljutottak Mózeshez és Áronhoz meg Izrael fiainak egész gyülekezetéhez a Párán-pusztába, amely Kádesnél van. Beszámoltak nekik és az egész közösségnek, megmutatták a föld gyümölcseit és elbeszélték, mondván: ,,Eljutottunk arra a földre, amelyre küldtél minket, s az csakugyan tejjel-mézzel folyó ország, amint ezekből a gyümölcsökből is látható, de igen erős lakói, nagy és fallal körülvett városai vannak: Enák utódait is láttuk ott. Amalekiták laknak a Délvidéken, hetiták, jebuziták, amoriták a hegységben és kánaániak laknak a tenger mellett és a Jordán folyó körül.” Zúgolódni kezdett erre a nép Mózes ellen, de Káleb csendesítette őket, és azt mondta: ,,Csak menjünk fel, s foglaljuk el azt a földet, mert el tudjuk foglalni.” (...)
Mt 15,21-28
Jézus ezután elment onnan: visszavonult Tírusz és Szidon vidékére. És íme, egy kánaáni asszony, aki arról a vidékről jött, így kiáltott hozzá: ,,Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy démon.” Ő azonban egy szóval sem válaszolt neki. A tanítványai odamentek hozzá és kérték: ,,Küldd el őt, mert csak kiabál utánunk.” Ekkor így szólt: ,,Nem küldtek máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz.” Az asszony mégis odament, leborult előtte és kérte: ,,Uram, segíts rajtam!” Erre így válaszolt: ,,Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak.” De az asszony csak folytatta: ,,Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról.” Erre Jézus így szólt hozzá: ,,Asszony, nagy a te hited! Legyen neked, amint akarod.” És abban az órában meggyógyult a lánya.

Földi zarándokutunkat járva nagy veszélyként leselkedik ránk a kishitűség, hogy megrettenünk az életszentség követelményétől. Józan ésszel belátjuk, mit kellene tennünk, azt is tudjuk, hogy ez javunkra szolgálna, mégis bebeszéljük magunknak, hogy képtelenek vagyunk rá, hogy lehetetlen, amit Isten kíván tőlünk. A következő lépés, hogy már azt is kezdjük kétségbe vonni, hogy bizonyosan jó az, amit Isten nekünk szán. Próbáljuk megmagyarázni, hogy ami másnak üdvösségére szolgál, az nekünk nem való, illetve, hogy túl nagy árat kellene fizetnünk azért, hogy a miénk legyen. Pedig aki megtorpan a mennyország kapuja előtt, az nemcsak saját magát rekeszti ki az üdvösségből, hanem forgalmi akadállyá is lesz, amely mások előrejutását is megnehezíti az életszentség útján. Olykor egy egész generációnak kell kihalnia, hogy helyén egy új nemzedék támadjon, mely alkalmas arra, hogy birtokba vegye a neki készített országot.
Érdemes magunkba tekintenünk a mai napon: Mennyire vagyunk elszántak az életszentségre törekvésben? Nem azért hiányzik-e belőlünk a szentség izzó vágya, mert kezdünk érzéketlenné válni Isten ajándékaira? Vagy talán valami más kapott olyan hangsúlyt az életünkben, mintha azon múlna az örök üdvösségünk? Az, amit Isten készít nekünk, nem nehéz, keserű, a többi embertől elidegenítő, az élvezetektől megfosztó és az életet színtelenné tévő dolog, hanem olyan „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szívbe még föl nem hatolt” valóság, mely elképzelhetetlenül szebb, jobb és gazdagabb, mint bármi ezen a földön.
Urunk Jézus, távoztasd el tőlünk a kishitűséget, mely kételkedni mer abban, hogy az az ország, melyet készítesz nekünk, minden várakozásunkat felülmúlja, s hogy kegyelmed segítségével el is juthatunk oda. Erősítsd hitünket, szítsd fel vágyakozásunkat a mennyei javak után, s ajándékozd nekünk Káleb és a kánaáni asszony elszántságát, hogy Szentlelkeddel együttműködve ne sajnáljunk semmi fáradságot országod elnyeréséért.

Dán 7,9-10.13-14
Néztem, és egyszer csak trónokat állítottak fel, s egy Ősöreg leült; a ruházata fehér volt, mint a hó, és fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tűz, kerekei égő tűz. Tüzes és sebes folyó jött ki színe előtt; ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer százezren hódoltak neki; a bíróság leült és a könyveket felnyitották. Majd azt láttam az éjszakai látomásban, hogy íme, az ég felhőiben valaki jött, aki olyan volt, mint az Emberfia, s amikor az Ősöregig eljutott, az ő színe elé vitték, és ő hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul.
2Pét 1,16-19
Mert nem mesterségesen kiagyalt meséket követve adtuk tudtotokra a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának. Mikor ugyanis az Atyaistentől tiszteletet és dicsőséget nyert, ez a szózat hangzott hozzá a magasztos dicsőségből: ,,Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!” Mi hallottuk ezt az égből jövő szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen. És súlyos prófétai beszéd birtokában vagyunk, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, amíg a nap fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem kél szívetekben.
Lk 9,28b-36
Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó. És íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés. (...) A felhőből szózat hallatszott: ,,Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” (...)

Minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől, sőt még saját magától is. Enélkül aligha lehet ebben a mostani világban nemhogy keresztényként, de egyáltalán emberként élni. Hiszen egyedül onnét felülről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri-e félni tőle, kell-e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?
A Tábor hegyére azonban nem juthatunk fel meditációs módszerekkel, hanem csak Jézussal és az ő szentjeivel. Nagy segítség, ha közösen tudunk időt és helyet találni az imádkozáshoz. Ez egyrészt megóv az önbecsapástól, másrészt testvéreink és a magunk Jézus-követése olyan erőteret hoz létre, melyben könnyebben tudunk imádkozni. A színeváltozás nem látomás, hanem annak felismerése egész egzisztenciánkkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra. Bizonyára volt olyan Tábor-hegyi élményünk, mely Szent Péteréhez és társaiéhoz hasonló. Akkor elég a visszaemlékezés. Szent Péter is ebből élt; ez a visszaemlékezés ugyanis a jelen legmélyebb valóságára nyitja fel szemünket, hiszen „Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké”.
Színeváltozott Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy nap mint nap Veled együtt mehessünk fel a Tábor hegyére imádkozni, s ott a Te dicsőségedet szemlélve engedjük magunkat is kegyelmed által elváltoztatni, miközben Neked, az örök Hajnalcsillagnak fénye felkél a szívünkben. Segíts, hogy apostolaid tanúságtétele és saját színeváltozásaink emléke által megerősítve úgy térjünk vissza a Veled való bensőséges együttlétből szeretteinkhez és mindennapi teendőinkhez, hogy új szemmel lássuk, és jelentőségének megfelelően kezeljük mindazt, ami ránk és szeretteinkre vár itt e földön.

Szám 11,4b-15
Az a gyülevész népség pedig, amely velük feljött, kívánságra gerjedt, s leült és siránkozott és Izrael fiait is csatlakozásra bírta és azt mondta: ,,Ki ad nekünk húst enni? Emlékszünk a halra, amelyet ingyen ettünk Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a fokhagyma. Most száraz a torkunk: nem lát szemünk semmi mást, csak mannát.” (...) Erre igen felgerjedt az Úr haragja, de Mózesnek is tűrhetetlennek tűnt ez a dolog. Azt mondta azért az Úrnak: (...) „Honnan vegyek húst, hogy adjak ekkora sokaságnak? Sírnak nekem és mondják: »Adj nekünk húst enni!« Én egyedül nem győzöm ezt az egész népet, mert nehéz az nekem. (...)”
Mt 14,13-21
Amikor Jézus meghallotta ezt, visszavonult onnan bárkán egy puszta helyre, egyedül. A tömegek tudomást szereztek erről és követték őt gyalog a városokból. Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket. Mikor este lett, odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: ,,Sivár ez a hely és az idő is eljárt már. Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek és ennivalót vegyenek maguknak.” Jézus azonban azt mondta nekik: ,,Nincs rá szükség, hogy elmenjenek, adjatok nekik ti enni.” Azok ezt felelték neki: ,,Nincs itt másunk, csak öt kenyér és két hal.” Azt mondta nekik: ,,Hozzátok ide azokat.” Megparancsolta, hogy a tömeg telepedjék le a fűre, aztán fogta az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte azokat, aztán odaadta a kenyereket a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak. Végül fölszedték a megmaradt darabokat, tizenkét tele kosárral. Mintegy ötezer férfi volt, aki evett, az asszonyokat és gyerekeket nem számítva.

Isten szabadítása egyetlen pillanat alatt ment végbe, amikor a keresztvíz lemosta rólunk az áteredő bűn szennyét, mielőtt mi bármit is tettünk volna érte. De ez a szabadítás csak új meg új megtérések során át teljesedhet ki bennünk, amikor időről időre felidézzük, hogy Isten elszakította láncainkat, melyek súlya alatt nyögtünk, megmentett veszélyes helyzetektől, végzetes kötődésektől. Ha viszont távolodva a gyalázatos szolgaság házától kezd lanyhulni bennünk az Úr vezetésére való ráhagyatkozni akarás, és a bűnökkel való következetes szakítás helyett az időközben megszépült múltról ábrándozunk, ha az egykor oly keserű rabságot most kezdjük édesnek érezni, s kezdünk visszavágyni oda, ahonnét elmenekültünk, ugyanott tartunk, mint a pusztában vándorló, Szabadítója ellen zúgolódó és lázadozó Izrael. Erről a múltat kozmetikázó, bűnös nosztalgiázásról mondja Szent Péter apostol az ószövetségi Szentírást idézve: „Visszatért a kutya hányadékához”, illetve: „A megfürdött disznó visszafeküdt a pocsolyába.”
Nem az étrenddel van ugyanis baj, hanem az ízlésünkkel. Amíg meg nem ízleljük Isten szeretetének hasonlíthatatlan édességét, addig folyton valami másra vágyunk, mint amit éppen kapunk, s néhány falat után ízét veszti akár a legfinomabb ínyencség is. Ahogy azonban egyre inkább lelki emberekké válunk, akiknek nem a hasuk az istenük, hanem az élő Isten, úgy fedezzük fel magunkban azt az éhséget, amely a gyomrunknál sokkal mélyebben jelentkezik, s melyet semmiféle múltban megtapasztalt élmény nem csillapíthat, hanem egyedül a mindennap ugyanaz, mégis egészen más Isten.
Urunk Jézus, Te már nem mannával táplálsz bennünket, nem is a földi kenyeret szaporítod meg, hanem a mennyei Mannát és az élet Kenyerét: önnön testedet, saját életedet osztogatod nekünk fogyhatatlanul. Segíts kegyelmeddel arra törekednünk, hogy szívünk legmélyebb éhségével Hozzád forduljunk, s így a legkietlenebb pusztaságban is megízlelhessük, amit a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, az Ígéret földjén, a mennyei örök életben készítesz nekünk.

Préd 1,2
Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Hisz megesik, hogy valaki bölcsességgel, okosan és sikerrel végzi munkáját, azután keresetét átengedi olyannak, aki mit sem fáradt. Ez is hiúság, sőt nagy baj! Mert mi haszna van az embernek minden fáradságából és a szíve gondjából, amellyel emészti magát a nap alatt? Minden napja csupa szenvedés és bosszúság, és szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Nemde, ez is csak hiúság?
Kol 3,1-5.9-11
Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben. (...)
Lk 12,13-21
Valaki megszólította a tömegből: ,,Mester! Mondd testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” Ő azt felelte neki: ,,Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?” Aztán így szólt hozzájuk: ,,Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” Példabeszédet is mondott nekik: ,,Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: ,,Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.” Majd azt mondta: ,,Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!” Isten azonban így szólt hozzá: ,,Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.”

A mai Evangélium gazdagja gyakorlati materialista, távol tart magától minden kérdést az élet valódi értelmével kapcsolatban, s csak anyagi javainak gyarapításával és őrzésével van elfoglalva. Könnyű megjósolni, mi lesz a sorsa: önzésbe fulladt testének kimúlásával véglegessé, visszafordíthatatlanná válik lelki halála, melyet saját maga idézett elő.
Ezzel a rövidlátó és kárhozatba vivő életformával szemben áll a Prédikátor látásmódja. A mélységből a magasság felé tartó, a földi élet viszontagságaitól, durva igazságtalanságaitól, és a mulandóság tapasztalatától megfáradt, de az örökkévaló Istenre tekintő ember szerint minden csupa hiúság és hiábavalóság az ég alatt.
És Jézus szerint? Úgy látszik, mintha az ő álláspontja az evangéliumbeli gazdag hedonizmusa és a Prédikátor keserű – bár életünk egy-egy korszakában hiteles – spiritualizmusa között foglalna helyet. Bár visszautasította e világ fejedelmének hármas kísértését, és hangsúlyozta, hogy mennyei kincsek után vágyakozzunk, de sosem mondta, hogy vessük meg a testet és a teremtett világot. Szerette ezt a földet, szeretett enni és inni, a kánai menyegzőn osztozott az ifjú pár örömében, s a mezők liliomaira és az ég madaraira, valamint a hozzá vitt gyermekek arcára nem a Prédikátor rezignáltságával nézett, hanem Isten gyermekének szabad, tiszta, derűs tekintetével. Ám ő nem egyszerűen egy harmadikfajta látásmódot, életfilozófiát képviselt, hanem a végtelenre tágította az ember horizontját azzal, hogy feltámadása után helyet foglalt az Atya jobbján, s testében a teremtett világ egy darabja a mennyei dicsőségbe emeltetett. Mennyire más így a föld íze: egy jó ebéd, a jól végzett munka utáni kellemes fáradtság, egy testvéri tekintet, baráti mosoly, de még a szenvedés és a magány sötétsége is más, mert mindent átjár az örökkévalóság íze, színe, illata, világossága.
Urunk Jézus, a Te igazságod nem középen van a szélsőséges ember vélemények között, hanem Isten szívének mélyén, mely egyszersmind az isteni magasságok kapuja. A Te tekinteted nem ragad le a teremtményeknél, hanem azokon túl az Atyát szemléli, aki ezt a földi világot teremtette, és aki új, örök jövőt szán neki. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy az új, mennyei élet örököseiként a régi embert levessük szokásaival együtt, s Szentlelked erejéből az új ember napról napra megújuljon bennünk.

Lev 25,1.8-17
Így szólt továbbá az Úr Mózeshez a Sínai hegyen: „Számlálj továbbá magadnak hét évhetet, azaz hétszer hét, tehát összesen negyvenkilenc esztendőt, s a hetedik hónapban, a hónap tizedik napján, az engesztelés idején, fúvasd meg a kosszarvat egész földeteken, s tedd szentté az ötvenedik esztendőt. Hirdess szabadulást földed minden lakójának, mert örvendetes esztendő az. Kapja vissza akkor mindenki a birtokát, és térjen vissza mindenki eredeti családjához, mert az örvendetes, az ötvenedik esztendő az. Ne vessetek, ami a szántón magától terem, ne arassátok le, tőkéiteket ne metsszétek és termését ne takarítsátok be, hogy szent legyen az örvendetes esztendő, hanem azt egyétek, amit éppen találtok. Az örvendetes esztendőben mindenki kapja vissza a maga birtokát. Ha eladsz valamit embertársadnak, vagy vásárolsz valamit tőle, ne szomorítsd meg testvéredet, hanem az örvendetes esztendő óta eltelt évek száma szerint vásárolj tőle, ő meg a termés száma szerint adjon el neked. (...) Ne nyomorgassátok meg a saját nemzetségetekből levőket, hanem mindenki félje Istenét, mert én, az Úr vagyok a ti Istenetek.”
Mt 14,1-12
(...) Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás lánya kiállt középre és táncolt. Tetszett ez Heródesnek, ezért esküvel megígérte, hogy megadja neki, bármit kér is tőle. Mivel az anyja már előre kioktatta, így szólt: ,,Add ide nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az eskü és az asztalnál ülők miatt megparancsolta, hogy adják oda neki. Elküldött és lefejeztette Jánost a börtönben. A fejét odavitték egy tálon és átadták a lánynak, az meg odavitte anyjának. A tanítványai pedig fogták a holttestet és eltemették őt, aztán elmentek és hírül vitték Jézusnak.

Heródes börtönbe vetette Keresztelő Szent Jánost, mert nem bírta elviselni tőle a rá vonatkozó terhelő igazságot, ugyanakkor tisztelte, „sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt”. Heródiás azonban nem elégedett meg azzal, hogy János börtönbe került, hanem el akarta őt pusztítani, s csak a kedvező alkalmat kereste, amikor ezt a megroppant gerincű királynál elérheti.
Legtöbbünknek ugyancsak megvan a magunk Keresztelő Jánosa és Heródiása: a jobbik énünk és a rossz szellemünk. Rossz szellemünk – énünknek az a része, melyen keresztül a Kísértő igyekszik eltávolítani Istentől – állandóan azt hajtogatja, hogy jogunk van jól érezni magunkat. Ne törődjünk az Egyházzal, amely folyton a bűnről papol és bűntudatra nevel, hisz ezzel csak örökös kiskorúságban akar tartani. Jobbik énünk viszont – vagyis lelkiismeretünk, mely Istennel magával van kapcsolatban – azt mondja, hogy nem a bűntudatot kell leküzdeni, hanem a bűnt orvosolni, bűnbánatot tartva és Isten irgalmát kérve. Vajon kire hallgatunk? Mert hiába igyekszünk egyensúlyozni jobbik énünk és rossz szellemünk között, ebben a kettősségben nem lehet sokáig élni. Ha mégis megpróbáljuk, előbb-utóbb úgy járunk, mint Heródes, aki nemhogy szabadon engedte volna Jánost, de Heródiásnak engedelmeskedve megölette őt.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy a mai szent olvasmányokon keresztül szabadulást kínálsz rossz szellemünk hatalmából azáltal, hogy mi magunk is felszabadítjuk azokat, akiket szeretetlenségünk által eddig megkötözve tartottunk. Add kegyelmedet, hogy megnyíljunk Szentlelked csodálatos működésére, mely által a megoldhatatlannak tűnő helyzetek megoldódnak, a szűnni nem akaró ellentétek elsimulnak, s az elromlott emberi kapcsolatok helyreállnak bennünk és körülöttünk. Segíts kegyelmeddel, hogy akiket megfosztottunk attól a szeretettől, amely megillette volna őket, kárpótoljuk figyelmességgel és kedvességgel; akiket irigységgel kötöztünk meg, azoknak adjuk vissza az örömteli kibontakozás szabadságát; akikről úgy gondoljuk, hogy tartoznak nekünk, azoknak nagylelkűen engedjük el tartozásukat, és így elnyerjük, amit rossz szellemünkre hallgatva már-már elvesztegettünk: örök birtokunkat a mennyben.

Lev 23,1.4-11.15-16.27.34b-37
Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: „Ezek pedig az Úrnak azok a szent ünnepei, amelyeket a maguk idejében kell megülnötök. Az első hónapban, a hó tizennegyedik napján, estefelé, az Úr pászkája van; ennek a hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan ünnepe van. Hét napon át kovásztalant egyetek. Az első nap nagy és szent legyen számotokra, semmiféle szolgai munkát ne végezzetek rajta. Mind a hét napon tűzáldozatot mutassatok be az Úrnak. A hetedik nap ismét nagy és szent legyen: semmiféle szolgai munkát ne végezzetek rajta.” Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: ,,Szólj Izrael fiaihoz, s mondd nekik: Ha majd bejuttok arra a földre, amelyet én nektek adok, s learatjátok vetését, vigyetek egy kalászos kévét aratásotok zsengéjéül a paphoz, s ő ajánlja fel a szombat után következő napon a kévét az Úr előtt és szentelje meg, hogy kedvesen fogadja tőletek. (...) Ezek az Úrnak azok az ünnepei, amelyeket nagynak és szentnek kell hívnotok és amelyeken tűzáldozatokat, egészen elégő áldozatokat és ételáldozatokat kell bemutatnotok az Úrnak, aszerint, amint azt az egyes napok szertartása megszabja.”
Mt 13,54-58
Azután elment a saját falujába, és tanította őket a zsinagógájukban, úgy, hogy elcsodálkoztak rajta: ,,Honnan van ennek ilyen bölcsessége és a csodái? Nem az ács fia ez? Anyját nem Máriának hívják, és a testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? Nincs itt nálunk minden nővére? Honnan vette hát mindezt?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: ,,Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában és a saját házában.” Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt.

Az emberek jó része ma ünnep nélkül él. Sok helyen vasárnap is folytatódik az egész heti munka, mert az egynapos kiesés is jelentős veszteséget jelentene a termelésben. Amikor pedig nem kell dolgozni, az is csak szabadnap vagy munkaszüneti nap, nem ünnep. Így degradálódik lassan termelő- és fogyasztógéppé az ember, elárulva azt a legmélyebb vonatkozását, amely létezése értelmét adja meg, hiszen a pusztán fizikai pihenés, lazítás nem tudja megadni az igazi testi-lelki felüdülést, a valódi rekreációt.
Csak az ünnep képes feltárni az ember előtt valódi gyökereit, melyek egy közösséghez tartozva s a hagyomány termékeny talajába ágyazódva az Istenhez kötik. Ha ezekről a gyökerektől elszakadunk, halálra ítéljük magunkat, egyenként és társadalmi szinten egyaránt. A különféle pótlékok csak annyit érnek, mint a letépett virágnak, ha vázába teszik: ideig-óráig még élni látszik, valójában azonban már halott. Az igazi ünneplés nem csupán üde színfolt a hétköznapok szürkeségében, hanem éltető forrás. Amikor Mózes által az Úr tanítást ad az ünnepekről, nemcsak arra szólít fel, hogy időről időre kilépjünk a hétköznapok világából, hanem hogy egész lényünkkel Istenhez forduljunk. Nem arról van szó, hogy csupán elkülönítsük a szent időket a profántól, hanem hogy az ünneplésben megtisztulva, megújulva térjünk vissza mindennapi teendőinkhez, az ünneplés által megszentelve azokat.
Urunk Jézus, köszönjük Neked az éltető Szentlelket, akiben az élő Istennel való kapcsolatodból, mely emberségedben is mindennél jobban, szülőföldednél, rokonságodnál mélyebben meghatározott Téged, minket is részesítettél. Add meg kegyelmesen, hogy ez a kapcsolat az ünneplés által a mi életünkben is egyre meghatározóbbá váljék, s az Isten csodáira való emlékezés által új csodák forrásává legyen életünkben.

Kiv 40,16-21.34-38
Meg is tette Mózes mindazt, amit az Úr parancsolt. A második esztendő első hónapjában, a hónap első napján felállították tehát a hajlékot. Mózes felállította a hajlékot, elhelyezte a deszkákat, a talpakat és a reteszrudakat, felállította az oszlopokat, ráterítette a hajlékra a fedelet, arra meg rátette a takarót, úgy, ahogy az Úr parancsolta. Betette továbbá a bizonyságot a ládába, arra pedig rátette alul a rudakat, felül az engesztelőhelyet. Aztán bevitte a ládát a hajlékba, és felakasztotta elé a függönyt, hogy teljesítse az Úr parancsát. Ekkor a felhő eltakarta a bizonyság sátrát, és betöltötte az Úr dicsősége. Mózes nem is tudott bemenni a szövetség sátrába, amíg a felhő mindent eltakart, és az Úr dicsősége tündöklött, mert mindent beborított a felhő. Ha felemelkedett a felhő a hajlékról, elindultak Izrael fiai, nemzetségenként; ha állt felette, azon a helyen maradtak. Nappal ugyanis az Úr felhője lebegett a hajlék felett, éjszaka pedig tűz, Izrael egész népének láttára, egész vándorlásuk alatt.
Mt 13,47-53
Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványát pedig kidobták. Így lesz a világ végén is. Az angyalok kimennek majd, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Megértettétek mindezeket?” Azt felelték neki: ,,Igen.” Ő pedig azt mondta nekik: ,,Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a példabeszédeket, eltávozott onnan.

Áronnak nem adott semmiféle parancsot Isten, hogy róla jelet készítsen, most azonban határozott parancsot ad Mózesnek, hogy készítse el a szent sátort. Más az, amikor az ember Isten parancsa nélkül maga kezd abba a nagy vállalkozásba, hogy Istennek, jelenlétének, gondviselésének jelet készítsen, és ismét más, amikor Isten maga ad utasítást ilyen jel elkészítésére. Ő tudja, mikor érett meg erre a nép, és tudja, mit akar vele jelképezni. Az emberek között is előbb a személyes, egyre mélyülő kapcsolat van, amely azután csodálatos, hatékony és erős jeleket termel ki magából, hogy azok emlékeztessenek, sajátos módon jelenlétet közvetítsenek, megerősítsenek és a kísértésekben védjenek. Erre a jelre azonban meg kell érni, különben az ellenkezőjére fordul, és a hűtlenség, az eltávolodás, a kísértés tárgyává lesz.
Ezzel a sátorral az Úr figyelmeztetni akarta népét, hogy szentül éljenek, mert közöttük lakozik a Szent, az Isten dicsősége. Nem átmenetileg száll le hozzájuk, nem időnként mutatja meg jelenlétét, hanem állandóan közöttük, velük akar lenni – amit majd Jézus Krisztusban teljesít be soha el nem képzelt és el nem képzelhető módon. Ezek után nincs mit csodálkozzunk azon, hogy Péter sátrat akar építeni, amikor látja Mesterét mint az örökkévaló Istent, bensejéből kiáradó ragyogásban. Ezért az Egyháznak a mai evangéliumbeli házigazdához hasonlóan újat és régit a megfelelő érzékkel, a megfelelő arányban kell elővennie és alkalmaznia a templomépítészetben, a liturgiában, az egyházzenében és az egyházművészetben, hogy mindez méltó hajléka és kifejezője lehessen Isten közöttünk való jelenlétének.
Urunk Jézus, a mi szent sátorunk a Te tabernákulumod, ahol velünk és értünk vagy jelen az Eucharisztia fönséges alázatában és alázatos fönségében. Köszönjük Neked szentségi jelenlétedet, és kérünk, hogy templomodban, mely az isteni igazság, szépség, szeretet és szentség otthona, mindenkor átérezzük istenséged fönségét, megtapasztaljuk gondviselő szeretetedet, és megízleljük a közelségedből fakadó békességet.

Kiv 34,29-35
Amikor aztán Mózes leszállt a Sínai hegyéről, kezében a bizonyság két táblájával, nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés miatt. Áron és Izrael fiai azonban meglátták, hogy sugárzik Mózes arca, ezért féltek a közelébe menni. Ő azonban hívta őket. Erre Áron is, a gyülekezet fejedelmei is odamentek hozzá. Miután velük már beszélt, odamentek hozzá Izrael fiai is mindnyájan, és ő megparancsolta nekik mindazt, amit az Úrtól a Sínai hegyén hallott. Amikor aztán befejezte beszédét, fátyolt borított az arcára. Ezt mindig levette, ha bement az Úrhoz, hogy beszéljen Vele, addig, amíg ki nem jött. Akkor aztán elmondta Izrael fiainak mindazt, amit az Úr parancsolt neki. Amikor kijött, látták, hogy sugárzik Mózes arca, ő azonban ismét eltakarta arcát, amikor hozzájuk szólt.
Mt 13,44-46
Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejtettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt.

Tegnapi elmélkedésünkben szó esett arról, hogy beszélgetés közben a testünk is kommunikál. Ma pedig azt látjuk, hogy arcunk, tekintetünk akkor is beszédes marad, mikor a szavak már elhallgattak. Az öröm vagy bánat, indulat vagy részvét kifejezése kiül arcunkra, s önkéntelenül is tükrözi belső világunkat, lelkiállapotunkat. Képzeljük csak magunk elé a mai Evangéliumban szereplő, példabeszédbeli ember arcát, amikor rátalált a földbe rejtett kincsre: a felfedezés izgalommal teli öröme csak úgy sugárzott róla, még ha próbálta is palástolni.
Árulkodó, hogy a mi arcunk mitől kezd ragyogni: attól, hogy megszereztünk valamit, hogy sikert értünk el, hogy legyezgetik hiúságunkat és körülrajonganak, vagy attól, hogy az Úrral találkoztunk az elmélkedés és imádság órájában. A szentek arca és tekintete olyan, mint a gyermekeké: mindjárt a legtisztábban tükröződik rajta a lélek öröme és bánata. Szent Ferenc arckifejezése olykor egy pillanat alatt változott ujjongóról fájdalmasra, amikor eszébe jutott a megfeszített Üdvözítő. S ugyanilyen hirtelenséggel áradt el rajta ismét az öröm, amikor a világ minden haszontalanságán és bűnén túl megpillantotta a világgal kiengesztelődött Isten végtelen fönségét és jóságát. A szentek arcának sugárzó ragyogása olyan, mint egy teofánia, istenjelenés, amely egyszerre félelmetes és vonzó. Olyan bensőséges istenélményből születik, amelyet az ember szégyell mások elé tárni, amely azonban mégsem maradhat rejtve, hanem kiárad a környezetére, hogy sokak életét beemelje a krisztusi élet vonzásába.
Urunk Jézus, add, kérünk, hogy Mózeshez hasonlóan mi se tudjunk arról, amikor ragyog az arcunk a Veled való beszélgetés miatt, nehogy a magunk érdemének tulajdonítva elvesztegessük isteni ajándékodat, de engedd kegyelmesen, hogy mások számára öntudatlanul is közvetíteni tudjuk a Te fényességedet, s így szándékod szerint a világ világossága lehessünk.

Kiv 33,7-11; 34,5b-9.28
(…) Amikor az izraeliták látták, hogy a felhőoszlop ott áll a sátor ajtajánál, mindannyian felálltak, és leborultak sátruk ajtajában. Az Úr pedig beszélt Mózessel, szemtől-szembe, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni. Aztán Mózes visszatért a táborba, de szolgája, az ifjú Józsue, Nún fia nem távozott a sátortól. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, te irgalmasságot gyakorolsz ezer nemzedéken át, megbocsátasz gonoszságot, vétket és bűnt. Előtted azonban semmi sem marad büntetlen, mert megtorlod az apák gonoszságát gyermekeiken, unokáikon, harmadik és negyedik nemzedékükön!” Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!” (…)
Mt 13,36-43
Akkor otthagyta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: „Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!” Ő azt felelte nekik: „Az, aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik törvénytelenséget cselekszenek, és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!”

Amikor beszélünk valakivel, nemcsak szavaink közölnek valamit, hanem hangszínünk, hanglejtésünk, arcjátékunk, tekintetünk és gesztusaink is üzenetet közvetítenek, méghozzá általában többet árulva el a szóban forgó dologhoz való viszonyunkról, mint maguk a szavaink. Míg azonban egy udvariassági társalgás alkalmával azt, hogy mindkét fél a pokolba kívánja a másikat, vagy egy üzleti tárgyaláson azt, hogy a kliensnek csak a pénze érdekes, a beszélők magukra erőltetett mosollyal, feszes arcizmokkal igyekeznek leplezni, addig egy baráti beszélgetésben nincs mit takargatni, éppen ezért sokkal fesztelenebb a társalgás, s a szavakon túli kommunikáció nem ellentmond a kimondott szónak, hanem kiegészíti, s ezáltal megerősíti, kiteljesíti azt. Mert az emberi beszéd végső célja az önközlés, személyünk titkának feltárása és megosztása másokkal. Hogy szeretetünknek hangot adjunk, nem szükséges folyton róla beszélnünk – egy szeretetkapcsolatban úgyis minden róla szól, a szeretet mintegy megtestesül a hangunkban, a szemünk csillogásában, a mozdulatainkban és a testtartásunkban.
Mindez végtelen fokban igaz az isteni kinyilatkoztatásra. Hiszen Isten nem csupán igazságokat közölt velünk, hanem végső soron legbensőbb titkát, szentháromságos életét tárta fel és osztotta meg velünk. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige egyben Isten megtestesült szeretete is. Milyen sokatmondó mozzanat a mai Evangéliumban, ahogy Jézus elbocsátja a sokaságot, hazatér tanítványaival, és csak nekik, szűk körben tárja fel példabeszédének értelmét. Micsoda kitüntető bensőségesség! Az utolsó vacsorán pedig, miután szeretetének legnagyobb jelét adta, így szól az apostolokhoz: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek.”
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy Isten Általad hozzánk is úgy szól, mint barát a barátjához. Add, kérünk, hogy kegyelmed segítségével fel tudjunk nőni ehhez a kitüntető barátsághoz, s ne vonakodjunk létezésünk legmélyebb titkát újból és újból Rád, az isteni Barátra bízni.

1Jn 4,7-16
Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne lakunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy”Jézus az Isten Fia”, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.
Lk 10,38-42
Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.”

Nem Mária külső „életformáját” dicséri meg az Úr, hanem azt a belső döntést, irányulást, amely külsőleg is megmutatkozik. (Ha Mária csak rajongásból, netán figyelemnek álcázott lustaságból ült volna oda a lábához, biztosan nem mondta volna róla, hogy a jobbik részt választotta.) És nem is Márta szorgoskodását kifogásolja – hiszen nem azt mondja neki, hogy azonnal hagyja abba a munkáját, és üljön a lábához, mint Mária –, hanem a munkához való hozzáállását akarja úgy megtisztítani, hogy az szemlélődéssé alakuljon.
Tehát nem azért feddi meg Mártát az Úr Jézus, mert dolgozik, hanem mert nyugtalankodik, s ez nemcsak az imádságban, de a szeretetben is akadályozza. Lehet, hogy van okunk testvérünk javító szándékú megintésére, de ha vádoljuk őt az Úr előtt, abban mindig jókora önigazolás és a másik el nem fogadása van, ami szívünk megosztottságára utal. Lehetnek feladataink, és törődhetünk sok mindennel, de ha nyugtalanító gonddá válnak, és elhatolnak szívünk mélyéig, akkor szükségképpen eltakarják előlünk az egyetlen szükségeset, az Isten országát, vagyis az élő kapcsolatot az élő Istennel. Aki nagyon beleveti magát a munkába, lehet, hogy csak menekül: önmagától, az emberi kapcsolatoktól, Istentől. De aki imádság címén elhanyagolja a munkát, aki nem magára Istenre, hanem csak jó érzésre, élményekre, vigasztalásra vágyakozik, még inkább becsapja önmagát.
Urunk Jézus, Szent Márta közbenjárására kérünk, add meg nekünk, hogy életünkben meg tudjuk különböztetni a nem fontos dolgokat az igazán fontosaktól, a fontos dolgokat pedig az egyetlen szükségestől. Segíts kegyelmesen, hogy munkánkon és imádságunkon túl saját magunkat is átadva Neked a szemlélődés útjára lépnünk, melyen mindennapi munkánk, állapotbeli kötelességeink teljesítése által a megváltás, a világosság és a béke világába vezetsz bennünket.

Ter 18,20-32
Azt mondta tehát az Úr: „Szodoma és Gomorra ellen sok a panasz és jajkiáltás, és a bűnük igen súlyos. Lemegyek hát, és megnézem, hogy megtudjam, vajon teljesen a hozzám szállt kiáltás szerint cselekedtek-e vagy sem!” Erre a férfiak megfordultak, és lementek Szodomába. Ábrahám azonban továbbra is az Úr előtt maradt. Eléje járult, és azt mondta: „Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Ha ötven igaz van abban a városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel meg annak a helynek az ötven igazért, ha van benne annyi? (…)
Kol 2,12-14
Krisztussal együtt eltemetkeztetek a keresztségben, és vele együtt fel is támadtatok, annak az Istennek erejébe vetett hit által, aki őt feltámasztotta halottaiból. Vele együtt titeket is, amikor halottak voltatok vétkeitek és testetek körülmetéletlensége miatt, életre keltett azáltal, hogy megbocsátotta minden vétkünket. Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte.
Lk 11,1-13
(…) Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: ,,Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki”; a másik viszont belülről ezt feleli: „,Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!” Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. (…) Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!”

Nem csupán politikai emigráció létezik, hanem Isten törvénye miatti önkéntes száműzetés is, s bizonyos értelemben ez minden keresztény hívő osztályrésze. Hiszen minden civilizáció, az új évezredé is kitermeli magából az isten- és emberellenes tendenciákat, s fokozatosan létrehozza azokat a tereket, ahol a bűn az eszmény, az erény pedig a megvetés tárgya. Az ilyen város, az ilyen emberi közösség a végnapjait éli, ezért Isten gyermekeinek üdvösségük érdekében menekülniük kell onnan, különben őket is maga alá temeti az alantas vágyakból és gőgös ambíciókból épült, ám előbb-utóbb nagy robajjal összedűlő emberi tákolmány. Az imádkozó ember csalhatatlan érzékkel sejti meg, mikor jön el az a pillanat, amikor már nem maradhat tovább, amikortól kezdve nem vállalhat szolidaritást azokkal, akik jól érzik magukat ebben a mérgező légkörben, amikor már nem tehet egyebet, mint Isten irgalmára bízva őket szedi a sátorfáját, s legalább a családját, a rábízottak legszűkebb körét próbálja megmenteni.
Szodoma és Gomorra nem város csupán, hanem szimbólum: a bűnbeesett emberiségé, amelynek egyetemes megmentésére siet Isten nagylelkűsége, mely – bár a részleges önpusztítás következményeit nem szünteti meg – végtelenül tágasabb és mélyebb, mint az alkudozó Ábrahám jószívűsége. Hiszen Isten az egyetlen Igaz, Jézus Krisztus miatt megkönyörült az egész menthetetlen és pusztulásra ítélt emberiségen, minden bűnét megbocsátotta Ádám vétkétől az utolsó napig, s az örök élet kapuját tárta ki előtte.
Urunk Jézus, Ábrahám Istennel alkudozva maga látta be, hogy nem az Úr akarja elpusztítani a várost, hanem a gonoszok hatalmas túlsúlya teszi immár menthetetlenné. Adj nekünk erőt, hogy ellenálljunk a bűn minket is elnyelni igyekvő örvényének, és józan ítélőképességet, hogy lelkileg és ha szükséges, akár fizikailag is kivonuljunk a városból: a romlott társadalom, közízlés, közerkölcs önpusztító világából, s szívünkben őrizzük a szent város, a mennyei Jeruzsálem boldogító látomását.

Kiv 24,3-8
Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!” Ekkor Mózes leírta az Úr minden beszédét. Majd felkelt kora reggel, oltárt épített a hegy tövében, és tizenkét emlékoszlopot állított, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Aztán odaküldte Izrael fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk!” Ő pedig fogta a vért, és meghintette vele a népet, és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr megkötött veletek e szavak alapján!”
Mt 13,24-30
Más példabeszédet is mondott nekik: „Hasonlít a mennyek országa egy emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe. Amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. Amikor kisarjadt a gabona és kalászba szökkent, előtűnt a konkoly is. Odamentek a szolgák a gazdához és azt mondták neki: „Uram! Ugye, te jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan van hát benne a konkoly?” Azt felelte nekik: „Ellenséges ember cselekedte ezt.” A szolgák erre megkérdezték tőle: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban azt felelte: „Nem, nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: ,,Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba.”

A legmélyebb összetartozást kifejező kötelék testileg a vérségi kapcsolat, lelkileg pedig a szövetség. E kettő kapcsolódik össze a vérszerződésekben, és jelenik meg Isten és ember szövetségkötésekor. Az áldozati vér egyik fele az Istené, a másik fele az emberre hull. Ez érvényes az Újszövetségre is, mely a Bárány vérében köttetett: Jézus Krisztus áldozata kiengesztelődést szerzett Isten és az ember között, s vérének kiontása beiktatta emberi életünket a Szentháromság isteni életének vérkeringésébe. A mindenható Isten testvériséget vállalt velünk, amikor egyszülött Fia felvette a mi testünket. Így vált áldássá az átok, melyet a Jézus halálát kívánó tömeg mondott saját magára: „Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!”
Isten részéről örök ez a szövetség, nekünk azonban szükségünk van rá, hogy ismételten felidézzük és megújítsuk, s így az istengyermeki életnek a keresztségünkkor lelkünkbe elvetett magja kicsírázzon és felnövekedjék bennünk. Ezért jelenítjük meg Krisztus Urunknak a szövetséget létrehozó áldozatát minden egyes szentmisében. S ezért óriási veszély, ha a misének – áldozati jellegét elhomályosítva – csak a közösségi lakoma jellegét hangsúlyozzuk, és saját ízlésünk szerinti szellemi csemegézéssé, érzelmekkel áthatott ima-összejövetellé degradáljuk. Mérhetetlen rombolást tud végbevinni még a jó szándékú tudatlanság is, mert mögötte ott a tudatos gonoszság, az Ellenség, akinek éppen az az érdeke, hogy összetévesszük a búzát és a konkolyt, hogy minden viszonylagos és bizonytalan legyen, s hogy beszennyeződjék az a forrás, amelyből az egész Egyház élete fakad.
Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmesen, hogy megmutassuk az új és örök szövetség iránti hűségünket azáltal, hogy napról napra, hétről hétre a liturgia tiszta forrásából merítünk, megváltó szenvedésed és halálod szent misztériumából élünk, és a hétköznapokban Szentlelked vezetésével életre váltjuk szent evangéliumodat.

Sir 44,1.10-15
Az ősatyák dicsérete Hadd dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában. De azoknak a jámbor férfiaknak, akiknek jósága nem ért véget, a javaik megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre. Törzsük és hírnevük el nem enyészik, testüket békében eltemették, de nevük él nemzedékről nemzedékre. Népek emlegetik bölcsességüket, és dicséretüket hirdeti a közösség.
Mt 13,16-17
A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta.

A Boldogságos Szűz Mária szülei az evangélium szavai szerinti igaz emberek. Valószínűleg nem is sejtették, hogy ők az Istenszülő szülei, mégis igaznak, vagyis szentnek nevezi őket az írás, mert kívánták látni a Messiást. Ők még csak nem is azok közé tartoznak, akikről Jézus ezt mondta: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”, mert ők Krisztus megdicsőülése előtt éltek, a várakozás sötétjében és csendjében, amelyet azonban betöltött az Istenre figyelés és az ő akaratának keresése. Kívánták látni a Messiást, vagyis reménységben éltek.
Mennyire nem mindegy az, hogy van-e reményünk! És mekkora a felelősségünk, hogy ezt a reményt, az igazság utáni mélységes vágyakozást, az Istenre szomjazást átadjuk-e gyermekeinknek, unokáinknak! Amint a nagy művészekről, a történelem nagy alakjairól ki lehet mutatni, hogy zsenivé válásuk nem minden előzmény nélkül való volt, hanem többnyire az őseiktől örökölt tehetség koncentrálódott bennük, úgy a szentek sem – még a Szűzanya sem – közvetlen isteni beavatkozás folytán váltak szentté, hanem széles körben sugárzó életszentségük névtelen szentek sokaságának imáiból és könnyeiből sarjadt ki. Ezért nagyszülőként nem szabad azzal megelégednünk, hogy a családnál kiharcoljuk, hogy az unokák legyenek megkeresztelve, esetleg eljussanak az elsőáldozásig, bérmálkozásig, hanem mindenekfelett ezt a reményt, az Isten utáni vágyakozást kell átadnunk nekik.
Urunk Jézus, Édesanyád és Te is olyan családban nevelkedtetek, amelyet Isten imádása és a jelenlétében való járás tartott össze. Add nekünk kegyelmedet, hogy a Te jelenlétedben élve hitelesen tudjuk felmutatni gyermekeinknek, unokáinknak a legnagyobb emberi értéket, amely az embert egyáltalán emberré teszi: hogy nem éri be a láthatóval, kézzelfoghatóval, hanem a végtelen jóra, szépre és igazra törekszik. Szent Joakim és Anna közbenjárására segíts, hogy ne csüggedjünk akkor sem, ha nem látjuk keresztény nevelésünk eredményét, hanem az imádságban állhatatosan kitartva bízzuk Rád, hogy az elvetett mag kikeljen, szárba szökkenjen és termést hozzon.