Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai

Húsvét 6. hete

ApCsel 18,23-28
Miután itt töltött egy bizonyos időt, útra kelt, és sorjában bejárta Galácia tartományát és Frígiát, s minden tanítványt megerősített. Eközben egy Apolló nevű, alexandriai származású zsidó jött Efezusba, aki ékesszóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgosan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott. Bátran kezdett tehát működni a zsinagógában. Amikor Priszcilla és Akvila hallották őt, maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját. Mikor aztán elindult Akhájába, a testvérek buzdították, s írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor odaérkezett, sok mindenben hasznukra volt a híveknek, mert ellenállhatatlanul megcáfolta a zsidókat a nyilvánosság előtt, s kimutatta az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.
Jn 16,23b-28
Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket példabeszédekben mondtam nektek. De eljön az óra, amikor már nem példabeszédekben szólok nektek, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon kértek majd az én nevemben. Nem mondom nektek, hogy én fogom kérni az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.

Az apostolok Húsvét előtt is imádkoztak már Jézus tanítása alapján, és Atyának merték nevezni a fölséges Istent, de az ő nevében, vagyis őáltala csak Pünkösdkor kezdtek el imádkozni, amikor feltárult előttük Jézus életének végső titka: az Atyával és a Szentlélekkel való közössége. Hasonló fordulat ez, mint amit a mai Olvasmányban szereplő Apolló élt át, aki előbb csak a jánosi keresztségről tudva tanított Jézusról, majd miután találkozott vele mint Isten Fiával, ez gyökeresen átalakította igehirdetését, és új, egészen eredeti lendületet adott neki.
Jézus arra biztat, hogy ne szégyelljük kívánságainkat, bátran tárjuk őket az Atya színe elé, mert ő teljesíteni fogja őket. De vajon mi az, amit ha Jézus nevében kérünk az Atyától, ő megadja nekünk, és ettől teljes lesz az örömünk? Talán egy hőn áhított tárgy, szeretteink egészsége és jóléte vagy bármi más itt a földön teljessé tehetné az örömünket? Nem, csak egyetlen ajándék van, amelyet elnyerve valóban megtapasztalhatjuk az öröm teljességét, s ez a Szentlélek. Mert hiába adna meg az Atya bármit, amit szemünk-szánk kíván, hiába teljesítené legönzetlenebb kéréseinket, örömünket nem tehetné teljessé a Szentlélek nélkül.
Urunk Jézus, most értjük meg, hogy az Atya maga akarja, hogy a legnagyobb ajándékot, a Szentlelket kérjük tőle, akit ő maga is adni akar nekünk, hiszen ő tudja a legjobban, hogy minden másnál nagyobb szükségünk van rá. Nem azért kell kérnünk, mert különben az Atya nem adhatná, hanem azért, hogy mi is tudatosítsuk magunkban, hogy milyen fontos nekünk, s így egyre jobban be tudjuk fogadni őt. Köszönjük hát a pünkösdi Lelket, akiben mi is részesültünk a keresztség és a bérmálás szentségében, s Általad kérjük az Atyát, hogy adja őt nekünk szüntelen, hogy vele és benne élhessünk igazi lelki életet.

Húsvét 6. hete

ApCsel 18,9-18
Az Úr pedig azt mondta éjjel látomásban Pálnak: „Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban.” Ott maradt tehát egy évig és hat hónapig, s közben tanította nekik az Isten igéjét. Egyszer azonban, amikor Gallió volt Akhája prokonzula, a zsidók egy akarattal rátámadtak Pálra. Odavitték az ítélőszékhez, és azt mondták: „Ez törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket!” Mielőtt azonban Pál szóra nyitotta volna száját, Gallió így szólt a zsidókhoz: „Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről vagy nagyon gonosz bűntettről volna szó. De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok. Ezekben én nem akarok bíró lenni.” S elűzte őket az ítélőszéktől. (…) Pál pedig még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől. Miután Kenkreában megnyíratta a fejét – fogadalma volt ugyanis –, elhajózott Szíriába, és vele ment Priszcilla és Akvila is.
Jn 16,20-23a
Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra. Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem.

Isten elsősorban nem aktivitást vár tőlünk, hanem mindenekelőtt azt akarja, hogy megszülessünk az ő gyermekeivé, Krisztus által, a Szentlélekben. Ez a születés pedig bizonyos szomorúsággal és fájdalommal jár, hiszen új életre születésünk nem mehet végbe egyfajta halál nélkül. Azonban éppen ez a születés lesz új, el nem múló örömünk forrása. Olyan öröm forrása, melyet nem befolyásolnak a külső körülmények változásai és kedélyállapotunk hullámzásai. Az istengyermekségre születés öröme más dimenzióban van, mint e világ örömei, ezért nem veheti el tőlünk senki sem. Kérdeznivalónk sincs már, hiszen Isten élete áramlik bennünk, s ez több, mint bármi, amit ésszel fel lehetne fogni és meg lehetne magyarázni.
Arra azonban szükségünk van, hogy földi életünk gondjai, teendői közepette újra meg újra erre a misztériumra irányítsuk figyelmünket, s Istennel egyesült életünk külső jelek által is megerősítést nyerjen. Szent Pál a legintenzívebb apostoli munka, az igehirdetés, az utazás fáradalmai és a testi-lelki megpróbáltatások közepette sem feledkezik meg arról, hogy az Úrnak tartozik önmagával. Miközben csaknem szétszaggatják – olykor fizikailag is –, ő nem hagyja szétforgácsolódni belső világát, hanem még nagyobb hangsúlyt ad Krisztushoz való tartozásának, például azzal, hogy fogadalommal kötelezi el magát, melynek külső jeleként Kenkreában lenyíratja a haját.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy szívünk bensőséges szeretetével ragaszkodjunk Hozzád, s ebben segítségünkre legyenek az általunk választott külső jelek, önként vállalt fogadalmak is, melyek megerősítik lelki elkötelezettségünket, hogy szüntelenül akaratodra figyeljünk, és felismerjük, mit akarsz cselekedni általunk.

Húsvét 6. hete

ApCsel 18,1-8
Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba. Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, (…) meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk. Mivel ugyanaz volt a mesterségük – sátorkészítők voltak –, náluk maradt és dolgozott. Minden szombaton vitatkozott a zsinagógában, hirdette az Úr Jézus nevét, és igyekezett meggyőzni a zsidókat és a görögöket. Amikor pedig Szilás és Timóteus megjöttek Makedóniából, Pál még többet fáradozott az igehirdetésben, és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. Mivel azok káromlások között ellentmondtak neki, lerázta ruháit, és azt mondta nekik: „A fejeteken a véretek! Én tiszta vagyok, és mostantól fogva a pogányokhoz megyek.” Elköltözött tehát onnan, és betért egy bizonyos Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő férfinak a házába. Az illető háza a zsinagóga mellé épült. Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házával együtt, sőt, a korintusiak közül sokan, akik hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek.
Jn 16,16-20
„Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem.” Ekkor a tanítványok közül néhányan így szóltak egymáshoz: „Mi az, amit mond nekünk: »Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem«, és: »Az Atyához megyek«?” Aztán megjegyezték: „Mi az, amit mond: „egy kis idő”? Nem értjük, mit beszél!” Jézus észrevette, hogy kérdezni akarják, azért így szólt: „Arról tanakodtok egymás között, hogy azt mondtam: »Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem«? Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul.”

A „kis idő”, melyről Jézus a mai Evangéliumban beszél, nemcsak sírban nyugvásának idejét jelenti, hanem a mennybemenetele és Pünkösd közötti időt is, hiszen az apostolok Pünkösdkor a mennybe ment Krisztus egészen sajátos, végleges visszatérésének lesznek tanúi. Azelőtt ott állt előttük hús-vér emberként, feltámadása után már új, romolhatatlan testben, Pünkösd után viszont a Szentlélek által bennük lesz jelen.
A megtestesülés után ez a legnagyobb fordulat a világtörténelemben: az Egyház születésének pillanata. Szent Pál is csak lassan érti meg, hogy a körülötte kirobbanó botrányok, szakadások, a hozzá való csatlakozás és az elutasítás nem őmiatta, hanem a benne élő Krisztus miatt történnek. Ha Jézust hirdetjük, és bűnbánatban élünk hosszú éveken át, mi is az ellentmondás jelévé leszünk. Nem csupán hibánk, természetünk miatt lesznek ellenségesek velünk, hanem Krisztus miatt. Kitehetjük a lelkünk, fáradozhatunk a legnagyobb jó szándékkal, elkerülhetetlen, hogy környezetünk szembekerüljön velünk, talán egészen odáig, hogy megaláznak és kivetnek maguk közül. Szent Benedeket első társai meg akarták mérgezni, Szent Ferencet alkalmatlannak nyilvánították rendje vezetésére, Keresztes Szent Jánost szerzetestestvérei börtönbe vetették. Ők mégsem estek kétségbe, s nem tértek le arról az útról, amelyre Krisztus vezette őket a bensejükbe adott Szentlélek által. Isten pedig megáldotta szolgálatukat és szenvedésüket, és még ragyogóbban beteljesítette küldetésüket.
Urunk, Jézus Krisztus, Te azért jöttél, hogy velünk is megoszd istenfiúságodat, halhatatlan életedet, és elküldd nekünk a Szentlelket. Fogadd el cserében tőlünk halandó testünket, földi életünket, értelmünket, érzelmi világunkat, tehetségünket és akaratunkat, hogy általunk is beléphess a világba, és beteljesítsd művedet az emberek között.

Húsvét 6. hete

ApCsel 17,15.22 – 18,1
(…) Pál pedig felállt az Areopágusz közepére és így szólt: „Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak látlak titeket. Amikor ugyanis körüljártam és megszemléltem a bálványképeiteket, egy olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felirat volt: „Az ismeretlen istennek.” Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek. Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent – mivel ő a mennynek és a földnek ura –, nem lakik kézzel épített templomokban. Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent. (…) Isten elviselte ennek a tudatlanságnak az idejét, most azonban hirdeti, hogy mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani mindenütt, mert meghatározott egy napot, amelyen ítélkezni fog a világ felett igazságban egy férfi által, akit arra rendelt, és igazolt is mindenki előtt, mikor feltámasztotta halottaiból.” Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: „Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.” Ezzel Pál eltávozott körükből. De néhány férfi csatlakozott hozzá és hívő lett, köztük Areopagita Dénes, valamint egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is. Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba.
Jn 16,12-15
Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.

Pál remekül felépített beszéddel, a szónoki mesterség ragyogó fogásaival áll a szó mesterei, az athéni férfiak elé. Míg azonban másutt az evangélium hirdetése feltárta a szívek gondolatait, állásfoglalásra kényszerített mindenkit, addig az ókori világ szellemi fellegvárában Pál nem kap mást, mint gúnyos megjegyzéseket és fölényes vállveregetést. A művelt elit elegáns módon, udvariasan, de félreérthetetlenül hárítja el Krisztus üzenetét: „Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.” Ezen nincs is mit csodálkoznunk: Az athéniak között nemigen akadtak zsidók, akiket a kinyilatkoztatás ismerete felkészített volna a keresztény tanítás befogadására, a pogány görögöknek pedig – akik a testet nem tartották méltónak az örökkévalóságra, hanem csak a lélek, a szellem továbbélését tudták elképzelni – túl sok és felfogásukkal merőben ellentétes volt, amit Páltól hallottak.
Három dolgot is megtanulhatunk Pál esetéből. Az első, hogy ne gondoljuk, hogy a képzettség, műveltség feltétlenül együtt jár a Krisztus üzenetére való nyitottsággal. Egy teljesen más irányú szellemi előképzettség éppenséggel akadályt is jelenthet az evangélium befogadásában. A második, hogy Krisztust hirdetve ne eszközökben, módszerekben és technikákban bízzunk, hanem mindenekelőtt a Lélekben, akit az Úr megígért és el is küldött nekünk, s aki egyedül képes elvezetni a teljes igazságra. A harmadik pedig, hogy legyünk felkészülve arra, hogy Krisztusról való tanúságtételünket bizonyos körök lenézően, gúnyolódva, esetleg kifejezetten ellenségesen fogadják, s őmiatta kirekesztenek a szellemi elitből.
Urunk Jézus, Neked is részed volt az elutasításban, a gúnyolódásban és a kiközösítésben, mikor Isten országát hirdetted. Sokszor még saját tanítványaid sem értettek meg, mert nem voltak hozzá elég erősek, hogy kinyilatkoztatásodat befogadják. Tégy minket állhatatossá a Rólad való tanúságtételben, s add, hogy mindenekelőtt életpéldánkkal hirdessünk Téged, szavunkkal csak akkor, amikor a környezetünk megérett rá, hogy titkaidat befogadja.

Húsvét 6. hete

ApCsel 16,22-34
A nép is összecsődült ellenük, a bírák pedig letépették a ruháikat, és megvesszőztették őket. Sok ütést mértek rájuk, aztán börtönbe vetették őket. Az őrnek pedig megparancsolták, hogy szigorúan őrizze őket. Miután ilyen parancsot kapott, a belső tömlöcbe vitte őket, a lábukat pedig kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilás imádkozva dicsérték Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, s a börtön alapjai meginogtak. Egyszerre minden ajtó kinyílt, és mindnyájuk bilincsei leoldódtak. Amikor a börtönőr felriadt és azt látta, hogy a börtön ajtajai nyitva vannak, kirántotta a kardját, és meg akarta magát ölni abban a hitben, hogy a foglyok megszöktek. Pál azonban fennhangon így kiáltott: „Ne tégy magadban semmi kárt, mert mindannyian itt vagyunk!” Az erre világosságot kért, beljebb ment, és remegve borult Pál és Szilás lábához. Azután kivezette őket és így szólt: „Uraim, mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek?” Azok azt felelték: „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” Aztán hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig még abban az éjjeli órában elvitte őket, megmosta sebeiket, s mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan. Aztán bevezette őket otthonába, asztalt terített nekik, és örvendezett háza népével együtt, hogy híve lett Istennek.
Jn 16,5-11
(…) Ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem; az igazságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett.

A mai Szentleckét olvasva ismét láthatjuk a pogány világ, azaz a mi világunk megosztottságát, tudathasadásos állapotát. Szilás és háza népe befogadja Krisztust, mások azonban ellene fordulnak, és Pált meg Barnabást börtönbe vetik. A börtön és az éjszaka a sötétség hatalmára utal, amelyet ingerel a keresztény igehirdetésből áradó világosság. Ellenfeleik éppen ezért el akarják nyomni, a tudattalan világ sötétjébe akarják leszorítani a Pálék hirdette Krisztust. A börtönőr cselekedetét, ahogy világosságot kért, akár jelképesnek is felfoghatjuk: nem akart tovább sötétben maradni, azt akarta, hogy a krisztusi világosság őt is betöltse fényével. A Szentlélek titokzatos eljövetelének lehetünk tanúi ebben az eseményben. Hiszen megrendült a hely, akárcsak Pünkösd napján, a börtönőr ugyanazt kérdezte Páltól és Szilástól, mint a Pünkösdre összegyűlt népsokaság az apostoloktól Péter beszédét hallgatva: „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” És meg is keresztelkedett egész háza népével együtt. A bűnt elismerve, az Igazságot, Krisztust elfogadva a Szentlélek felmentő ítéletében részesülhettek mindnyájan, és a hit öröme töltötte be őket.
Az Egyház élete szakadatlan Pünkösd: a Szentlélek szüntelenül munkálkodik, hol látványos, szinte viharos módon, hol pedig rejtetten, a szívek mélyén. S ha már senki és semmi mást nem akarunk birtokolni, csak őt, akkor végül ő vesz egészen birtokba minket, megtapasztaljuk azt az örömöt, mely nem ebből a világból való, mert csak Isten adhatja meg azoknak, akik megnyitják előtte szívüket.
Urunk Jézus, aki elküldted nekünk a Szentlelket, add, hogy újra és újra befogadjuk őt, egyre jobban kiszolgáltatva életünket az ő ítéletének. Segíts, kérünk, hogy nap mint nap engedjük, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, és elénk állítsa az igazságot, s így kedvező ítéletben legyen részünk az utolsó napon. Tedd készségesség szívünket, hogy egészen átadjuk magunkat neki, s ezáltal az ő munkatársaivá, az üdvösség hirdetőivé, munkálóivá, közvetítőivé váljunk.

Húsvét 6. hete

ApCsel 16,11-15
Elhajóztunk tehát Troászból. Egyenesen Szamotrákiába jutottunk, másnap Neápoliszba, innen pedig Filippibe, amely Makedóniának ebben a részében az első telepes város. Ebben a városban töltöttünk néhány napot, és beszélgetéseket folytattunk. Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez; úgy gondoltuk, hogy ott az imahely. Leültünk ott, és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Miután ő és háza népe megkeresztelkedett, így könyörgött: „Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam.” És erővel rá is vett minket.
Jn 15,26 – 16,4a
Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok. Azért mondtam nektek mindezt, hogy meg ne botránkozzatok. Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt pedig azért mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek.

A Szentlélek tanúságtétele, amelyről Jézus a mai Evangéliumban beszél, a feltámasztás és a megdicsőítés műve volt, amely által kinyilatkoztatta a világnak, hogy Jézus az Atya Egyszülöttje, Isten hatalmas Fia. Most azonban az apostoloknak kell tanúságot tenniük, ugyancsak a Szentlélek erejében. A Szentlélek vezeti őket, sugallva, hová menjenek és hová ne menjenek. (A minap olvastuk: „A Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét.”) Ő ad isteni erőt emberi szavaiknak, az Úr Krisztus pedig megnyitja a hallgatóság szívét, hogy befogadják tanúságtételüket, mint Lídia, a tiatírai bíborárus asszony.
A női lélek egyházalapító szerepére is fényt vet a mai Szentlecke, hiszen ahogy látjuk, egyetlen asszony nagylelkűsége elég egész Európa missziójának megindításához. Lídia bíborárus asszonyban azt a készséges lelkületet látjuk viszont, amellyel Szűz Mária befogadta az örök Igét, azt a gondos, szolgáló szeretetet, amellyel Márta vendégül látta a Mestert, valamint azt az odaadó figyelmet, amellyel Márta nővére, Mária hallgatta Jézus tanítását. A nők tehát nem azzal nyerik el méltóságukat, ha ők is papi hivatalt viselnek, hanem ha sajátosan női karizmájukat kibontakoztatva, sokszínű és nélkülözhetetlen tevékenységükkel segítik, kiegészítik, teljessé teszik a férfiak hithirdető és egyházszervező munkáját.
Urunk Jézus, megcsodáljuk azt a szent „munkamegosztást”, mely Közted és a Szentlélek között van: hol a Szentlélek nyit ajtót Neked, hol pedig fordítva. Eucharisztikus jelenlétedet a kenyér és bor színe alatt a Szentlélek hozza létre, ugyanakkor szent tested és véred vétele a Szentlelket árasztja szívünkbe. Kérünk, hogy ketten együtt alakítsatok bennünket az Atyaisten gyermekeivé, és tanítsatok bennünket, férfiakat és nőket is olyan együttműködésre és munkamegosztásra az Egyházban, közösségünkben és családunkban, mint amilyenben Ti tevékenykedtek az Atya dicsőségére és a lelkek javára.

Húsvét 6. vasárnapja

ApCsel 15,1-2.22-29
Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.” Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Erre az apostolok és a presbiterek az egész egyházzal együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék Antióchiába Pállal és Barnabással Júdást, akit melléknevén Barszabásnak hívnak, és Szilást. (…)
Jel 21,10-14.22-23
Lélekben elvitt egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből szállt alá Istentől, ahol Isten fényessége volt, és amelynek világossága hasonló volt a drágakőhöz, a kristálytiszta jáspishoz. Nagy és magas fala volt, tizenkét kapuval, és a kapuk fölött tizenkét angyal. A kapukra nevek voltak írva, amelyek Izrael fiainak tizenkét törzsének nevei. Keletről három kapu, és északról három kapu, és délről három kapu, és nyugatról három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány. A városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány.
Jn 14,23-29
(…)Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. (…) Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek.

A keresztény életnek, illetve az Egyház életének több rétege van. Az első a mindennapi élet szintje, ahogy arról a mai Olvasmányban hallhatunk. Az Egyháznak ez a külső élete egészen úgy fest, mint egy közönséges emberi csoport élete. A tévtanításokkal szemben folytatott küzdelem, a viták, a szakadások végigkísérik a krisztusi hitletéteményt hirdető s annak tisztaságát őrző, evangelizáló apostoli Egyházat. Ezt is vállalni kell, mert hozzátartozik a megtestesülés realitásához. De nem elég csak ezt látni, hanem azt is nap mint nap tudatosítani kell magunkban, hogy az Egyház azoknak a közössége, akiknek szívében a Szentháromság egy Isten vett lakást. Ahogy Jézus mondja a mai Evangéliumban: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.” Ez a szint az Egyház benső életének szintje, s ez az, mely a külsőt táplálja.
Ám sem a külső, sem a belső élet, sőt még a kettő együtt sem a teljes keresztény élet. Sem a Krisztusért tevékenykedő, sem a befelé forduló és imádkozó keresztény nem éli még a maga teljességében Krisztus életét, hacsak nem hordozza szívében a végső beteljesedés látomását, amelyről a mai Szentleckében hallhatunk: A mennyei Jeruzsálemnek „az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány. A városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány”.
Urunk, Jézus Krisztus, Szentlelked által az Atyával együtt lakást vettél bennünk. Segíts, hogy féltve őrizzük lelkünk kegyelmi állapotát, s mi is egyre jobban Benned legyünk, elszakíthatatlanul belegyökerezve a Szentháromság örök életébe, boldog közösségébe.

Húsvét 5. hete

ApCsel 16,1-10
Eljutott Derbébe és Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívővé lett zsidó anyának és pogány apának volt a fia. A testvérek, akik Lisztrában és Ikóniumban voltak, jó véleménnyel voltak róla. Pál azt akarta, hogy vele menjen az útra, azért magához vette és körülmetéltette, tekintettel a zsidókra, akik ezekben a helységekben voltak; mindenki tudta ugyanis, hogy az apja pogány volt. Amikor sorra járták a városokat, s tudatták, mihez kell tartaniuk magukat, közölték velük a határozatokat, amelyeket az apostolok és a presbiterek hoztak, akik Jeruzsálemben voltak. Így az egyházak megerősödtek a hitben és gyarapodtak számban napról-napra. Amikor keresztülmentek Frígián és Galácia tartományán, a Szentlélek megtiltotta nekik, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét. Míziába érve megkísérelték ugyan, hogy Bitíniába menjenek, de Jézus Lelke nem engedte őket. Ezért átmentek Mízián, és lementek Troászba. Itt látomás jelent meg Pálnak éjnek idején: egy makedón férfi eléje állt és könyörgött neki: „Jöjj át Makedóniába, és segíts rajtunk!” Miután ezt a jelenést látta, késedelem nélkül igyekeztünk elindulni Makedóniába. Biztosan tudtuk, hogy Isten hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.
Jn 15,18-21
Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ. Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd. Ám mindezeket az én nevemért fogják tenni veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.

A mai Evangéliumban Urunk felkészít arra, hogy ne legyünk naiv álmodozók, akik arra számítanak, hogy a krisztusi örömhír egy csapásra jóvá tesz mindenkit. Igenis, az evangélium szerinti élet gyűlöletet kelt a világ fiaiban irántunk, s ezt el kell viselnünk, anélkül, hogy viszonoznánk. Ha mi is gyűlölettel válaszolnánk a gyűlöletre, vagy saját kiválasztottságunk tudatában tetszelegve megvetnénk azokat, akik gyűlölnek minket, magunkban is ezt a meghasonlottságot idéznénk elő, s állandósítanánk a világ fiaiban is. A világ, vagyis a bukott Ádám fiai egyfajta lelki hasadást, megosztottságot hordoznak szívükben: gyűlölik a világosságot, mégis vágyakoznak rá. Miközben tudatosan üldözik Krisztust tanítványaiban, tudattalanjuk mélységeiben az ő segítségére várnak. Ezt a bűn utáni kettősséget az emberben Jézus Krisztus eljövetele leplezte le, hiszen ő a világ világossága, aki azért jött, hogy „feltáruljanak sok szívnek gondolatai”. Ha mi igazán Krisztus hívei vagyunk, jelenlétünk ugyanezt a rejtett lelki meghasonlottságot hozza felszínre környezetünkben.
Erről tanúskodik a mai Szentleckében szereplő látomás, melyben a makedón férfi képében az Istent nem ismerő világ Krisztus utáni mélységes, tudattalan vágya fogalmazódik meg: „Jöjj, és segíts rajtunk!” Ezzel az elemi erővel felszakadó segélykiáltással veszi kezdetét Európa evangelizálása. Vajon ma nem ugyanez a kétségbeesett kiáltás tör fel a bűnökben megöregedett, elkereszténytelenedett Európa szíve mélyéből? Saját szívünk, tudatos és tudattalan világunk megosztottságát Krisztus szeretetével gyógyítva merünk-e részt vállalni megmentésében?
Úr Jézus Krisztus, add nekünk kegyelmedet, hogy a világ farkastörvényei között azzal a lelkülettel lehessünk jelen, mint Te, az Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit. Ne hagyd, hogy engedjünk a kísértésnek, és akár félelemből, akár számításból vagy rosszul értelmezett alkalmazkodásból csak látszatra legyünk bárányok, valójában pedig úgy menjünk a világba, mint báránybőrbe bújt farkasok. Ragyogtasd fel bennünk Isten gyermekeinek ártatlan tisztaságát, hogy így megmenthessük farkassá változott testvéreinket.

Húsvét 5. hete

ApCsel 15,22-31
Erre az apostolok és a presbiterek az egész egyházzal együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék Antióchiába Pállal és Barnabással Júdást, akit melléknevén Barszabásnak hívnak, és Szilást – ők a testvérek között vezetők voltak –, és kezük által ezt az írást küldték: ,,Üdvözlet az apostoloktól és a presbiter testvérektől a pogányokból lett testvéreknek, akik Antióchiában, Szíriában és Kilíkiában vannak! Mivel hallottuk, hogy némelyek, akik közülünk kerültek ki, megzavartak titeket szavaikkal, és feldúlták lelketeket, bár tőlünk megbízást nem kaptak, jónak láttuk, miután megállapodásra jutottunk, hogy férfiakat válasszunk ki és küldjünk el hozzátok a mi igen kedves Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik életüket adták a mi Urunk, Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdást és Szilást, akik mindezt személyesen, élőszóval is tudtotokra adják. Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Jó egészséget!” Azok tehát, miután elbocsátották őket, lementek Antióchiába. Itt egybegyűjtötték a sokaságot, és átadták a levelet. Amikor elolvasták, örültek a vigasztalásnak.
Jn 15,12-17
Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Istennel való kapcsolatunkban valamiképpen átélhetünk minden emberi szeretetkapcsolatot. Nem szublimált, légiesített utánzatként, hanem őseredeti valóságként, hiszen Isten minden szeretet forrása, s egyben célja is, ahová minden emberi szeretet tart, mint kis patak az óceán felé. Jézus Krisztus gyermekké lett értünk, hogy karjainkba vehessük, majd testvérként élt közöttünk, nyilvános működése idején Vőlegénynek, az új Izrael Jegyesének nevezte magát, és tanítványait az utolsó vacsora meghitt, ünnepélyes perceiben „fiacskáimnak” szólította, mint egy jóságos atya. Utoljára pedig, mielőtt szenvedni indulna, barátainak nevezi őket és minket is, kései tanítványait, mert a barátság az a szeretetszövetség, amely minden másnál függetlenebb a testtől és a vértől, s minden másnál ragyogóbban a Lélek műve.
Az igazi szülői, gyermeki, testvéri, házastársi és baráti szeretet mind a végtelenre tágul, és a Szentháromság boldog életéből részesít már itt a földön. Személyes kapcsolataink mind-mind egyfajta szentségi jelként utalnak a Krisztussal való kapcsolatunkra, amely ugyanakkor egy ponton túl szétfeszíti az emberi viszonylatok határait. Ezért az ő kiválasztó szeretetére adott válaszunknak is túl kell haladnia az emberi barátság határain, és egy bizonyos mélységben – függetlenül attól, hogy papok, szerzetesek vagy világban élő keresztények vagyunk-e – életünket egészen át kell adnunk neki.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy arra méltatsz bennünket, hogy a barátaid lehetünk. Két ember között vagy közös kezdeményezés alapján bontakozhat ki barátság, vagy pedig úgy, hogy az egyik fél felnő a másikhoz. Te azonban úgy ajánlod fel a barátságodat, hogy mindenestől Te vagy a kezdeményező, Te emelsz fel magadhoz, és nem csupán azt osztod meg velünk, amit Atyádtól hallottál, hanem legbenső életedet is. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy méltóan éljünk ehhez a barátsághoz, befogadva a Szeretetet, aki Téged öröktől fogva összeköt az Atyával.

Húsvét 5. hete

ApCsel 15,7-21

Mivel azonban nagy vitatkozás támadt, Péter felállt, és így szólt hozzájuk: „Férfiak, testvérek! Tudjátok, hogy Isten a régmúlt napoktól fogva kiválasztott engem közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium igéjét és hívők legyenek. És Isten, aki ismeri a szíveket, tanúságot tett, mert nekik éppúgy megadta a Szentlelket, mint nekünk. Nem tett semmi különbséget köztünk és közöttük, amikor a hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek Istent azzal, hogy azt az igát rakjátok a tanítványok nyakára, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elviselni? Ellenkezőleg, mi hisszük, hogy Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk, amint ők is.” Erre az egész sokaság elhallgatott, aztán meghallgatta Barnabást és Pált, akik elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodatetteket művelt Isten a pogányok között általuk. Miután ők elhallgattak, Jakab szólalt meg: „Férfiak, testvérek, hallgassatok meg engem! Simon elbeszélte, hogyan és mi módon történt Isten látogatása első ízben azért, hogy a pogányok közül támasszon népet az ő nevének. Ezzel egyeznek a próféták mondásai is. (…) Ennélfogva úgy gondolom, hogy nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül megtérnek Istenhez, hanem meg kell írni nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak, a paráznaságtól, a fojtott állatoktól és a vértől.(…)”
Jn 15,9-11
Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.

A Tízparancs, a tíz isteni szó ma is érvényben van, hogy segítsen teljesíteni a szeretet egyetlen parancsát az élet különböző területein, illetve elgördíteni az akadályt a szeretet megvalósulásának útjából. A második kőtáblán szereplő isteni szavak megjelölik azokat a cselekedeteket, amelyek totálisan ellenkeznek a szeretettel, függetlenül érzéseinktől, egyéni elfogultságainktól.
Mert a szeretet nem érzés, érzelmi felindulás, múló vágy, hanem Isten élete bennünk. Szeretetünk félrecsúszott és önmagunkba visszahulló próbálkozásai annak az ősi vágynak maradványai, melyet maga Isten ültetett belénk, de amely – az ősbűn miatt – elszakadva a forrástól megromlott és elkorcsosult. Ezért Isten megkönyörülvén a bukott emberiségen kinyilatkoztatta létünk legmélyebb törvényét tíz szavával, hogy az elhomályosult értelme, rosszra hajló akarata miatt tévelygő embert visszavezesse arra az útra, amelyen járva eltalálhat vágyai beteljesítőjéhez, az élő Istenhez. A szeretet egyetlen parancsa tehát nem állítható szembe a parancsokkal, amelyeket Isten adott, hiszen ezek éppen a szeretetben teljesednek be. Megmaradni Jézus szeretetében annyit tesz, hogy Isten parancsainak egyre tökéletesebb és bensőségesebb teljesítése által folytonosan növekszünk a szeretetben.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy nemcsak utat és nemcsak példát mutattál nekünk a tiszta, ingyenes, önfeláldozó szeretetre, hanem saját szeretetedet ajándékoztad nekünk a Szentlélekben. Így többé nem vagyunk saját tisztátalan szeretetünkre hagyatva, hanem azzal a szeretettel szerethetünk, aki az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy megmaradjunk a Te szeretetedben, egyre mélyebb egységre jutva Veled, aki a szeretet forrása és végső célja vagy.

Húsvét 5. hete

ApCsel 15,1-6
Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.” Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Az egyház elkísérte őket, ők pedig átmentek Fönícián és Szamarián. Elbeszélték a pogányok megtérését, nagy örömet szerezve az összes testvérnek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az egyház, az apostolok és a presbiterek fogadták őket, ők pedig elbeszélték, hogy milyen nagy dolgokat művelt velük az Isten. De egyesek, akik a farizeusok felekezetéből lettek hívők, előálltak, és azt mondták, hogy azoknak is körül kell metélkedniük, és nekik is meg kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Emiatt az apostolok és a presbiterek összegyűltek, hogy megvizsgálják ezt a kérdést.
Jn 15,1-8
Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek.

A mi Urunk nem egy külsődleges törvény betartásáról, hanem az isteni életről beszél, mely a keresztség által, az egyetlen szőlőtőbe, Krisztusba oltódva mindnyájunkban ott van. A keresztény lét nem vallási parancsok megtartására épül, hanem Urunk, Krisztus egyetlen parancsára, a szeretetre, amelyre képességet kaptunk, hiszen részt adott az ő életéből, elnyertük a Szentlelket, aki maga Isten szeretete. Ez az Egyház és minden keresztény közösség alapja.
Ettől fogva nem beszélhetünk vallási teljesítményről, hanem csak gyümölcsről. Nem egy norma teljesítése a feladatunk, amely megszerzi számunkra Isten kegyelmét, hanem minden érdemünk nélkül megkapjuk ezt a kegyelmet, az isteni életet, és semmi más dolgunk nincs, mint egyre mélyebben élni azt, beléhelyezve földi létünk súlypontját: gondolatainkat, érzelmeinket, szándékainkat. Amint a szőlőtőből felszívott tápanyagból, vízből, napfényből zamatos ízű szőlőfürt lesz, amint a férfi és nő szerelméből új ember születik a világra, úgy terem gyümölcsöt a Krisztus életében részesülő keresztény is: nem saját erejéből, hanem a túlcsorduló isteni életnek köszönhetően. Miközben tehát becsületesen kell dolgoznunk – példát véve Szent Józsefről, aki kemény munkával tartotta el a Szent Családot –, el kell tudnunk szakadni a világ teljesítménycentrikus és profitorientált szemléletmódjától, s olyan értékrendet kell kialakítanunk, amelyben az élet, a létezés önmagában érték. Így válhat mindennapi munkánk az Úrnak és testvéreinknek tett szolgálattá, s ezen keresztül a legemelkedettebb keresztény szemlélődés és misztika részévé.
Urunk Jézus, köszönjük Neked Pált és Barnabást, akiknek a Veled való találkozás nyilvánvalóvá tette, hogy nem a testi körülmetélkedés és a mózesi törvény aprólékos betartása a fontos, hanem a Benned való élet. Segíts, kérünk, hogy életünk soha ne szakadjon el Tőled, az isteni Szőlőtőtől, s akár imádkozunk, akár dolgozunk vagy pihenünk, szívünkkel mindig Nálad legyünk, aki ingyenesen és minden érdemünk nélkül szeretsz bennünket.

Húsvét 5. hete

ApCsel 14,19-28
Antióchiából és Ikóniumból azonban utánuk jött néhány zsidó. Felbujtották a tömeget, és megkövezték Pált. Azután kivonszolták a városon kívülre, abban a hitben, hogy meghalt. De amikor a tanítványok körülvették, felkelt, és bement a városba. Másnap pedig Barnabással útra kelt Derbébe. Miután ennek a városnak is hirdették az evangéliumot és sokakat tanítottak, visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Útközben megerősítették a tanítványok lelkét, és intették őket, hogy maradjanak meg a hitben. Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. S miután az egyes egyházakban böjtölve és imádkozva presbitereket rendeltek számukra, az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután átmentek Pizídián, és Pamfíliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították őket a most elvégzett munkára. Amikor megérkeztek és egybegyűjtötték az egyházat, elbeszélték, milyen nagy dolgokat művelt általuk az Isten, és hogy a hit ajtaját megnyitotta a pogányoknak. Ezután jó ideig ott maradtak a tanítványokkal.
Jn 14,27-31a
Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek. Most már nem sokat beszélek veletek, mert jön a világ fejedelme; felettem ugyan nincs hatalma, de hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy teszek, ahogy az Atya meghagyta nekem: keljetek föl, menjünk innen.

Nem szabad lekicsinyelni azt a fajta békességet sem, melyet a világ ad, ha abból rend és nyugalom fakad. Hiszen mindenütt, ahol felülemelkednek az egyéni indulatokon és sérelmeken, ahol – még ha önérdekből is – leteszik a fegyvert és tárgyalni kezdenek a megegyezésre törekedve, megtörik a sátán hatalmát. De tudnunk kell, hogy ez a fajta béke mindig törékeny és ingatag, mivel csak külsődleges, és ki van szolgáltatva a világ törvényének, melyet a hármas kívánság ural. Van azután belső béke is: a filozófusok békéje, a sztoikus nyugalom, szenvedélymentesség, s van a kényelmességből, olykor megalkuvásból fakadó „pax vegetativa”, mely azokra jellemző, akik inkább minden konfliktust elkerülnek, csak hogy békén hagyják őket.
Az Úr Jézus békessége egyikhez sem hasonlít, mert ez a béke nem külső vagy belső erők egyensúlya, nem is valaminek a hiánya, hanem éppenséggel valakinek a jelenléte: a Szentlélek bennünk lakása. Amikor a feltámadott Jézus azt mondja az apostoloknak: „Békesség nektek!”, azzal nem csupán köszönti őket, nem is csak békét kíván nekik, hanem mindjárt közli is velük békességét, ezért hozzáteszi: „Vegyétek a Szentlelket!” S ezzel az isteni létezés forrását nyitja meg bennük, amely az örökkévaló Isten mélységéből hozza fel az élet vizét, és ezzel árasztja el benső világukat. Ez az a békesség, amely megőriz a nyugtalanságtól és a félelemtől, mint Szent Pál apostolt. Krisztus békessége megannyi rosszindulat, üldözés, szerencsétlenség közepette is erőt adott neki, hogy tovább folytassa az evangélium hirdetését.
Urunk Jézus, töltsd el szívünket a Te békességeddel, melyet a világ nem adhat meg nekünk. Add, hogy ez a belülről fakadó békességfolyam gátat törve áradjon el bennünk minden feloldozásban és minden szentáldozásban, és másokra is kiáradva békességet szerezzen a békétlen világban.

Húsvét 5. hete

ApCsel 14,5-18
(…) Volt Lisztrában egy béna lábú ember, aki születésétől fogva sánta volt, és sohasem tudott járni. Hallgatta Pált, amikor beszélt. Pál rátekintett, s mivel látta, hogy hisz a gyógyulásában, fennhangon azt mondta: ,,Állj fel egyenesen, a lábaidra!” Az felugrott és járkált. Amikor a néptömeg látta, hogy mit tett Pál, likaóniai nyelven felkiáltott: ,,Az istenek emberi alakot öltöttek, s leszálltak hozzánk!” Barnabást elnevezték Jupiternek, Pált meg Merkurnak, mert ő vitte a szót. A város előtt lévő Jupiter-templom papja bikákat és koszorúkat hozott a kapuk elé, és a tömeggel együtt áldozatot akart bemutatni. Amikor az apostolok, Barnabás és Pál meghallották ezt, megszaggatták ruhájukat, kiáltozva kisiettek a tömeg közé, és ezt mondták: ,,Férfiak, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk, s éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a hiábavaló dolgoktól térjetek meg az élő Istenhez, aki az eget és a földet teremtette, a tengert és mindazt, ami bennük van. A letűnt időkben megengedte minden pogánynak, hogy a saját útján járjon, de önmagát sem hagyta tanúságtétel nélkül, mert jót cselekedett az égből: esőt, termékeny időket adott, betöltötte szívünket eledellel és örömmel.” Bár ezeket mondták, alig tudták lecsillapítani a tömeget, hogy ne mutasson be nekik áldozatot.
Jn 14,21-26
(…) Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg szavaimat. A szó pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

Minden vallás tiszteletre és megbecsülésre méltó annyiban, amennyiben az emberi élet végső értelmét keresi, túlmutatva a látható és mulandó világon. A régi – és ma újraéledő – pogányság is hordoz értékeket. Az igazság ugyan egy, mivel Isten is egy, de a mi gyarló emberi értelmünk nem tudja átfogni és egyszer s mindenkorra véglegesen megragadni, ezért több oldalról kell azt megközelíteni, állandóan újrafogalmazni. Emiatt hasznos és szükséges párbeszédbe bocsátkozni más vallásokkal, filozófiákkal, nyitottnak lenni minden szellemi széljárásra, mindent megvizsgálni, és a jót megtartani.
Ugyanakkor Jézusnak vannak olyan kijelentései, amelyek örök érvényűek, változtathatatlanok, és melyeket nem lehet akárhogyan érteni. Azon lehet vitázni és elmélkedni, hogy hogyan jön hozzánk az Atya, a Fiú és a Szentlélek, de azon nem, hogy ha szeretjük Jézust és megtartjuk tanítását, a Szentháromság egy Isten lakást vesz nálunk. Ez olyan, minden mást felülmúló igazság, ahol vitának helye nincs. Ezen a ponton vége a szellemi-lelki-erkölcsi relativizmusnak: a kinyilatkoztatás mindnyájunkat egyenként érintő legnagyobb tényéről van szó, egy újfajta életminőségről, mely minden más vallás tanításától idegen. Ezek után a kinyilatkoztatás igazságait kutatni, azokról eszmecserét folytatni csak akkor lehetséges, és csak akkor van értelme, ha előbb ezt a valóságot éljük, és mindent ennek a valóságnak rendelünk alá, még ha a másként gondolkodók nekünk esnek is, mint Pálnak és Barnabásnak, amikor hitüket szembeállították a lisztraiak pogány hitével.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a kinyilatkoztatást és az új, isteni életet, melyet nekünk adtál. Segíts, kérünk, hogy miközben párbeszédet folytatunk más vallások képviselőivel, és együttműködünk velük a társadalmi jó előmozdításában, szilárdan megmaradjunk keresztény identitásunkban, s Lelked által mindenkor azt az Istent képviseljük, szolgáljuk és hirdessük, aki saját életéből adott részt nekünk, s meghívott a Szentháromság boldog közösségébe.

Húsvét 5. vasárnapja

ApCsel 14,21-27
Miután ennek a városnak is hirdették az evangéliumot és sokakat tanítottak, visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Útközben megerősítették a tanítványok lelkét, és intették őket, hogy maradjanak meg a hitben. Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába. S miután az egyes egyházakban böjtölve és imádkozva presbitereket rendeltek számukra, az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek. Azután átmentek Pizídián, és Pamfíliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították őket a most elvégzett munkára. Amikor megérkeztek és egybegyűjtötték az egyházat, elbeszélték, milyen nagy dolgokat művelt általuk az Isten, és hogy a hit ajtaját megnyitotta a pogányoknak.
Jel 21,1-5a
Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. Halottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” A trónon ülő így szólt: „Íme, megújítok mindent!” És azt mondta nekem: „Írd: Ezek az igék hitelesek és igazak.”
Jn 13,31-35
(…)Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.

Miközben az Apostolok Cselekedeteiben szinte naplószerűen követjük az ősegyház mindennapi életét, amely tele van konfliktussal, szenvedéssel, megoldandó új feladattal, de örömmel és Isten csodáival is, halljuk a Szentleckében a trónon ülőnek, a teremtő Atyaistennek szavát: „Íme, újjáalkotok mindent.” Nekünk is meg kell hallanunk ezt a szót, akármilyen fontos elfoglaltságaink, gyötrő gondjaink vannak; akkor is, ha a sikerek csúcsán vagyunk, vagy épp az elhagyatottság mélységeiben; ha örömmel éljük hivatásunkat, vagy épp sivárságban és sötétségben van részünk; ha nagy terveket dédelgetünk; vagy épp azok összeomlását siratjuk.
Az újjáteremtés műve ugyanis ránk is vonatkozik, sőt, a mi közreműködésünkkel valósul meg. Az Atya elkezdte e világ újjáalkotását, amikor Húsvét éjszakáján a Szentlélek erejében feltámasztotta fel Jézus testét az örök dicsőségre, de ugyanezt a Lelket a megdicsőült Fiú a mi szívünkbe is elküldte, hogy általa átalakuljunk mi magunk és az egész teremtett világ. Pontosan ezt jelenti Jézusnak a mai Evangéliumban elhangzó új parancsa: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” Jézus nem egy bizonyos erkölcsi magatartásra, hősies erőfeszítésre szólít fel, hanem azt nyilvánítja ki, hogy mi is ugyanazon Szentlelket birtokoljuk, s ezért ugyanazon Szentlélekkel kell viszontszeretnünk őt és szeretnünk egymást, mint akivel ő szeret minket.
Urunk Jézus, a szeretet új parancsa az új teremtés kovásza, mellyel mindnyájunkat arra hívsz, hogy részt vegyünk az újjáteremtés művében. Köszönjük Neked, hogy bár nincsenek nagy tetteink, látványos adományaink, sőt talán éppen szorongattatásban és nélkülözésben van részünk, a nekünk adott Szentlélek által mégis hatalmat és képességet kaptunk, hogy hozzájáruljunk ahhoz a nagy műhöz, melyben a világ, amit az Atya Általad, Benned és Érted alkotott, újjáteremtődik a Te képedre és hasonlatosságodra.

Húsvét 4. hete

ApCsel 13,44-52
A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallja Isten igéjét. (…) Mikor a pogányok meghallották ezt, megörültek, és magasztalták az Úr igéjét. Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. A zsidók azonban felizgatták a vallásos és előkelő asszonyokat, s a város első embereit. Üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból. Ezek lerázták ellenük lábuk porát, és elmentek Ikóniumba. A tanítványok pedig elteltek örömmel és a Szentlélekkel.
Jn 14,7-14
„Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.” Ekkor Fülöp kérte őt: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” Jézus így válaszolt neki: „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: „Mutasd meg nekünk az Atyát”? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.”

Bár a tanítvány nem lehet nagyobb a Mesterénél, az megtörténhet, hogy külsőleg, méreteit tekintve nagyobb, látványosabb dolgokat visz végbe, mint Jézus földi élete során, hiszen ő szinte át sem lépte Izrael határát, Szent Pál és a többi apostol viszont arra kapott küldetést, hogy a Római Birodalom és az egész akkor ismert világ területén hintse az isteni ige magvait.
Az „ugyanazok a tettek” jelentik továbbá Krisztus követőinek az ő szenvedésében, halálában és ennek következményeként megdicsőülésében való részvételét is. Éppen a mai Szentleckében olvasunk arról, hogy megkezdődik Szent Pál passiója, amely Jézus szenvedésével azonos. Jézust is féltékenységből adták halálra honfitársai, őrá is szitkokat és rágalmakat szórtak, végül kiszolgáltatták a pogányoknak, hogy kivégezzék. Pál apostol ugyanazt szenvedi, mint Ura, de külsőleg nagyobbat tesz, mert a pogányok felé indulva nekik is felkínálja az Úr Jézus kereszthalálának gyümölcsét, a bűnbocsánatot. Ha már nem csupán tetteiben, hanem szenvedésében és halálában is követjük a mi Urunkat, ő minden képzeletet felülmúlóan megáld minket is: felragyogtatja bennünk evangéliumának világító fényét, és a magunk szemével talán nem is látható, mégis nagy és még nagyobb tetteket visz végbe általunk.
Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, tégy minket hűséges tanítványaiddá, akik nem nagy tettekre törekednek, hanem arra, hogy ugyanazon életet éljék, melyet Te éltél, s ugyanaz a Lélek lakjék bennünk, mint Tebenned. Hiszen nem a nagy tettek vagy a nagy szenvedés számít, hanem csak a szeretet, mellyel a tetteket véghez visszük vagy a szenvedést viseljük. Add, hogy bármit teszünk, azt Általad tegyünk, s ha szenvedünk, azt a Te megváltó szenvedéseddel egyesítsük, s így mindenkor a Te dicsőséged nyilvánuljon meg rajtunk, testvéreink és az egész Anyaszentegyház javára.

Húsvét 4. hete

ApCsel 13,26-33
Férfiak, testvérek! Ábrahám nemzetének fiai és a köztetek lévő istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje hozzánk küldetett. Mert Jeruzsálem lakói és a vezetőik nem ismerték el őt, hanem ítélkezésükkel beteljesítették a próféták szavait is, amelyeket minden szombaton felolvasnak. Mert bár nem találtak benne semmi okot sem a halálra, a kivégzését kívánták Pilátustól. Miután mindent végrehajtottak, ami meg volt írva róla, levették őt a fáról, és sírba helyezték. De Isten feltámasztotta őt halottaiból, és több napon át megjelent azoknak, akik vele együtt jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek tanúságot tesznek róla a mai napig a nép előtt. Mi is az atyáknak tett ígéretet hirdetjük nektek, mert azt Isten nekünk, az ő fiainak teljesítette, amikor föltámasztotta Jézust, amint meg is van írva a második zsoltárban: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.”
Jn 14,1-6
„Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek.” Tamás erre azt mondta neki: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?” Jézus azt felelte neki: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.”

Ugyanazt a 2. zsoltárt énekeljük Karácsony éjszakáján és Húsvétkor is, mert a megtestesülés és a feltámadás, az egész Krisztus-esemény örök fiúság és az örök születés misztériumára mutat, amelyben mi is részesedhettünk. Nem csupán a megtestesülés születés, hanem a húsvéti esemény is az: a második isteni személy örök születésének kinyilvánulása az emberi történelemben. Hiszen azzal, hogy az Atya feltámasztotta Jézust, nem egyszerűen visszaadta földi életét, hanem új életet adott neki: földi testével együtt vette fel dicsőségébe.
Ebből a titokból kellene élnünk, újra meg újra ide visszatérni, ezt szemlélni, hozzá alakulni, hiszen Isten Fia azért testesült meg, azért halt meg és támadt fel, s azért küldte el a Szentlelket, hogy a szentháromságos isteni élet a miénk is legyen, hogy mi is halljuk, amint az Atya mondja nekünk: „Én fiam vagy te, ma szültelek téged.” Ez az istenfiúi életre való születésünk már meg is kezdődött bennünk a szent keresztség által, s majd testünk feltámadásával teljesedik be. Addig úton vagyunk a dicsőség végső kinyilvánulása felé, s ez az Út maga Krisztus, ahogy a mai Evangéliumban mondja. Milyen csodálatos: Jézus Krisztus nem olyan út, amelynek egyszer csak vége lesz, elfogy a lábunk alól, s ott vár valami egészen más, hanem ő maga egyben a cél, a boldog megérkezés is.
Köszönjük, Urunk, hogy már földi zarándokutunkon járva is miénk lehet csírájában, egyre növekvő, fejlődő valóságként az örök élet: a közösség Veled és az Atyával a Szentlélekben. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amint az üdvösségtörténet eseményei mind a Te megdicsőülésedet készítették elő, úgy a mi személyes élettörténetünk eseményei is azt szolgálják, hogy mindenestől Beléd iktatódva testünket-lelkünket átjárja a Te isteni életed, s így kinyilvánuljon rajtunk örök dicsőséged.

Húsvét 4. hete

ApCsel 13,13-25
(...) Izraelita férfiak, és ti istenfélők, halljátok! Izrael népének Istene kiválasztotta atyáinkat és naggyá tette a népet, amikor Egyiptom földjén jövevények voltak. Azután hatalmas karral kivezette őket onnan, és negyven esztendeig tűrte viselkedésüket a pusztában, majd Kánaán földjén hét népet elpusztított, és sorsolással felosztotta nekik azoknak a földjét, mintegy négyszázötven évre. Azután bírákat adott nekik Sámuel prófétáig. Ettől fogva királyt kívántak, és Isten negyven esztendőre Sault adta nekik, Kís fiát, a Benjamin törzséből való férfit. Ennek elvetése után Dávid királyt támasztotta nekik, aki mellett tanúságot is tett, mondván: ,,Szívem szerint való férfit találtam, Jessze fiát, Dávidot, aki megteszi majd minden akaratomat.” Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: ,,Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.”
Jn 13,16-20
Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Mivel ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek. Nem mindnyájatokról mondom; tudom én, kiket választottam. De az Írásnak be kell teljesednie: ,,Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem.” Már most megmondom nektek, mielőtt megtörténik, hogy mikor bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony mondom nektek: Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

A húsvéti szent időben lényeges a visszatekintés Húsvét előttre. Szent Pál arról beszélt a zsinagógában, hogy Isten nagy tettei mind Jézusra mutattak, nekünk viszont Húsvét fényénél tárul fel Jézus földi életében elhangzott szavainak, végbevitt cselekedeteinek teljes értelme. Hiszen ha ő nem Isten Fia, aki feltámadt a halálból, tanítása nem egyéb, mint jó szándékú, de erőtlen, meg nem alapozott erkölcsi jótanácsok gyűjteménye, tettei nem többek a földi életműködés egyes hibáinak ideiglenes érvényű kijavításánál, halála pedig nem több csúfos kudarcnál. Ebben az esetben azonban mi késztette volna az ősegyházat arra, hogy ebből a bukott prófétából Istent csináljon? Ha viszont a dicsőséges Isten Fiát ismerték meg, mi szükségük volt arra, hogy azonosítsák őt egy földi emberrel?
Ha Szent Pál és a többi apostol, illetve az evangélisták mégis hangsúlyozzák a földi Jézus és a megdicsőült Krisztus közötti azonosságot, ez sem lelkiállapotukból, sem a zsidó hitből nem magyarázható, hanem csak a sugalmazó Szentlélektől fakadhat. Éppenséggel a józan ész logikája követeli, hogy Jézus Krisztusban élő, valóságos embert lássunk, ugyanakkor az emberi ésszel megragadhatónál többet is, és történelmi vagy erkölcsi leckék, mitikus magyarázatok helyett a kinyilatkoztatás fényénél szemléljük őt, elfogadva az apostolok megrendítően hiteles tanúságtételét.
Hálát adunk Neked, Urunk, a Rólad szóló szent kinyilatkoztatásért, melyet a Szentlélek sugalmazására a szent írók és az evangélisták leírtak nekünk. Köszönjük, hogy nem csupán egy történelmi dokumentumot hagytak ránk Rólad, hanem feltárták előttünk az egész üdvösségtörténet mozgatórugóját, azt a szent összefüggésrendszert, melynek középpontjában Te magad állsz, akiben Isten minden tette és ígérete találkozott. Ne engedd, hogy szem elől tévesszük a folytonosságot a Húsvét előtti és utáni események között, s add, hogy készségesen kövessünk Téged, aki nem vagy bezárva a földi történelembe, hanem feltámadásoddal új, örök jövőt nyitottál nekünk.

Húsvét 4. hete

ApCsel 12,24 – 13,5a

Az Úr igéje pedig növekedett és terjedt. Barnabás és Saul visszatértek Jeruzsálemből, miután elvégezték a szeretetszolgálatot. Jánost, akit Márknak is neveznek, magukhoz vették. Az antióchiai egyházban több próféta és tanító is volt, köztük Barnabás és Simon, akit Nigernek neveztek, a cirenei Lúciusz, továbbá Manaén, Heródes negyedes fejedelem tejtestvére, és Saul. Miközben ezek az Úr szolgálatát végezték és böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: „Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket!” Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, azután útnak indították őket. Ők tehát a Szentlélektől küldve lementek Szeleukiába, onnan pedig Ciprusba hajóztak. Eljutottak Szalamiszba, és hirdették Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is a szolgálatukban volt.
Jn 12,44-50
Jézus pedig felkiáltott, és így szólt: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot. Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem.”

Az Úr Jézus azt mondja, hogy a tőle hallott ige fog megítélni minket az utolsó napon. Igen, mert Krisztus megjelenésekor lelkiismeretünk olyan világossággal fogja megvilágítani földi életutunkat, hogy azt többé homályba borítani, eltorzítani, erőszakkal meghamisítani nem lehet. Aki viszont már most Jézus Krisztusnak és az ő tanításának ítélete alá helyezi napjait, élete minden eseményét, minden területét, az már átment az ítéleten, illetve nem esik ítélet alá. mert a Jézusban való hit éppen azt jelenti, hogy ítélete alá helyezzük minden napunkat, életünk minden területét és eseményét. Így hozzuk előre földi életünk mindennapjaiba az utolsó ítéletet, s így akarunk az Ige erejében napról napra jobbá lenni, megtérni. Ez a szentség útja.

Ahhoz is, hogy az Úr igéje egyre szélesebb körben terjedjen, ahogy a mai Szentleckében olvassuk, mindenekelőtt arra van szükség, hogy előbb bennünk terjedjen, áradjon szét, töltsön be minket egészen, s mintegy túlcsordulva érjen el másokhoz is. Jaj annak az igehirdetőnek, aki magától beszél, s nem az Atya igéjét, hanem saját zavaros benső világának gondolatait hirdeti! Jézus nem magától beszélt, nem önmagát hirdette. Őt egészen betöltötte az Atya üzenete, ő maga volt az Atya Igéje. A Szentlélek bennünket is arra küld, hogy belőle élve őt hirdessük, s az örök életet, amelyet az Atya kinyilatkoztatott általa.

Segíts, Urunk Jézus, hogy mindennapi elmélkedésünk során készségesen alávessük magunkat a Te igéd ítéletének: szolgáltassuk ki Neked gondolatainkat és érzéseinket, vágyainkat és ösztönvilágunkat, terveinket és fantáziánkat, napi munkánkat és emberi kapcsolatainkat. Add, hogy a reggel hallgatott Ige fénye megvilágosítsa lelkiismeretünket, és amikor a nap végéhez érve ugyancsak az Ige fényénél vizsgáljuk meg egész eltelt napunkat, hálát adjunk a Tőled kapott ajándékokért, és őszinte bűnbánatot tartsunk elkövetett vétkeinkért, mulasztásainkért.


Húsvét 4. hete

ApCsel 11,19-26
Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.
Jn 10,22-30
Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus azt felelte nekik: „Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

Hogy mit is jelent az Úrnak, a jó Pásztornak szavára hallgatni, arra a mai Szentleckében találjuk meg a választ: Barnabás arra buzdította az antiochiai híveket, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Pásztor és nyáj kapcsolatában mindenekelőtt erre a bensőséges ragaszkodásra kell odafigyelnünk, s magunkat is erre nevelnünk. Először is azt vizsgáljuk meg, hogy halljuk, hallgatjuk-e a jó Pásztor szavát. Erre való az Ige mindennapi olvasása, szívünkben forgatása, átelmélkedése. Mert ha az Úr szava átszövi, átjárja napjainkat, egész életünket, akkor nem csupán egyes tanításait fogjuk megérteni, hanem legalapvetőbb üzenetét: hogy juhai közül vagyunk, mert hiszünk benne. Örömteli felfedezés lesz, hogy hitünket ajándékba kaptuk, s minden gyarlóságunk, gyengeségünk ellenére az örök élet az osztályrészünk.
Ezt az ajándékot azonban óvni és ápolni kell. Hitünket nem úgy óvhatjuk meg, hogy elrejtjük, szívünk mélyére temetjük, hanem ellenkezőleg: úgy, ha megvalljuk. Az élő hit a tanúságtételek során tettekké válva erősödik és fejlődik, ahogy arról a mai Szentlecke is tanúskodik. Az Egyház az üldöztetésben sem pásztor nélküli nyáj, amely pánikszerűen menekül – hiszen éppen most hallja legtisztábban a jó Pásztor hangját, s azt követi. Az Úrhoz való szívbéli ragaszkodásunk végső soron abban nyilvánul meg, hogy nincs olyan esemény, döntés, élethelyzet, amelyben ne hallanánk meg az ő szavát és ne azt követnénk.
Jézusunk, jó Pásztorunk, add meg nekünk, hogy mindenkor meghalljuk a Te hangodat, mely szól a nyáj fölé rendelt pásztorok, az Egyház elöljárói szavában; szól a lelkiismeretünkben, úgy, hogy a szentírásolvasás és elmélkedés által érzékennyé tesszük szívünk fülét a Lélek finom, de határozott indításaira; és szól embertársaink szavában, mikor örömükkel-gondjukkal hozzánk fordulnak, így adva értésünkre, hogy a világnak is Rád van szüksége, hogy egy akol legyen és egy pásztor.

Húsvét 4. hete

ApCsel 11,1-18
(…) Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben. Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: „János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni.” Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: „Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnbánatot, hogy ők is életet nyerjenek!”
Jn 10,1-10
Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.

A Szentlélekben való újjászületésnek, az örök életbe való belépésnek leghitelesebb bizonyítéka, amikor az ember önként odaadja az életét. Ezt egyedül az ember tudja megtenni a földön, mert csak ő kapott képességet, hogy ne csupán valamit adjon embertársának, hanem önmagát adja, szeretetből. A szeretetből fakadó és a szeretetben történő önátadás az egész világmindenség egyedülállóan nemes, tiszta eseménye, minden mást felülmúló tett, melyben a leginkább megnyilvánul a szentháromságos egy Isten való hasonlóságunk. A bűnbeesés azonban éppen itt ütötte a legnagyobb sebet, s a szeretetkapcsolatokba beférkőzött a számítás, a kisajátítani akarás, a másik ember eszköznek tekintése. Szeretetünk görcsös és sokszor féloldalas próbálkozásaiban önközpontúságában megragadt, sebzett lényünk vergődése nyilvánul meg. Félünk ettől az önátadástól, mert ebben az is benne van, hogy meg kell halnunk magunknak.
Az önajándékozás minden más ajándékozásnál nagyobb örömmel jár, ugyanakkor vérrel verítékezéssel is. Mert ezen a világon minden ajándékozó gesztust félre lehet érteni, rosszra lehet magyarázni, el lehet utasítani és vissza lehet vele élni, amikor pedig önmagunkat ajándékozzuk, mindennél nagyobb kiszolgáltatottságot vállalunk. Mégis megéri: ha emberileg sikertelennek tűnik is, Istennek való önátadásunk nem vallhat kudarcot. Amikor Jézus arról beszélt, hogy van hatalma odaadni az életét, már eljövendő halálára utalt. Mégis hangsúlyozta, hogy nem elveszik tőle az életét, hanem ő maga adja oda. Odaadja, nem pedig eldobja magától: visszaadja az Atyának.
Urunk Jézus, Te azért jöttél, hogy életünk legyen, éspedig bőségben. Küldd el nekünk Szentlelkedet, a Szeretet Lelkét, hogy benne egész valónkat összefoglalva tudjuk átadni életünket Általad az Atyának, mindenek­előtt azokon keresztül, akik ránk vannak bízva, s így annak a bőségesebb életnek a kibontakozását szolgáljuk, melyet Te adtál nekünk.

Oldalak