ApCsel 5,17-26
Felállt ekkor a főpap, és mindnyájan, akik vele tartottak – vagyis a szadduceusok pártja –, elteltek irigységgel. Elfogták az apostolokat, és a nyilvános börtönbe vetették őket. Az Úr angyala azonban éjjel kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette őket, és azt mondta: „Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást az örök életről.” Miután ezt hallották, virradatkor bementek a templomba és tanítottak. Mikor megérkezett a főpap és akik vele voltak, összehívták a főtanácsot, vagyis Izrael fiainak összes vénjét, és elküldtek a börtönbe, hogy elővezessék őket. De amikor a szolgák odaértek és kinyitották a tömlöcöt, nem találták ott őket. Visszatértek tehát és jelentették: „A börtönt egész gondosan bezárva találtuk ugyan, az őrök is ott álltak az ajtók előtt, de amikor benyitottunk, senkit sem találtunk ott.” E szavak hallatára a templomőrség parancsnoka és a főpapok megdöbbentek azon, ami történt. Ekkor beállított valaki, és hírül hozta nekik: „Íme a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, a templomban állnak és tanítják a népet.” Erre a parancsnok elment a szolgákkal, és erőszak alkalmazása nélkül elhozta őket, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket.
Jn 3,16-21
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. (…)”

Az „örök élet” kifejezés nem végtelen hosszú időtartamot jelöl, hanem a földihez képest más minőségű, isteni életet. Ahogy van növényi, állati és emberi élet itt a földön, úgy van egy másfajta élet, amely azok osztályrésze, akik hisznek Jézus Krisztusban, az Atya küldöttében. Ez az élet, mivel Isten élete bennünk, nincs alávetve a növény, az állat és az ember evilági léte törvényeinek. A Szentlélek élete ez bennünk, aki Jézus Krisztus fiúságában részesít, s így az Atya gyermekeivé tesz minket. Ez az istengyermeki élet, amely már itt a földön megkezdődött bennünk, átnyúlik a halálon túlra – hiszen istenfiúságunk szintjén nem halunk meg –, és tart az örökkévalóságon át,.
Akiben ez az élet munkál, annak nem kell tartania az ítélettől sem. A hit által már átment az ítéleten, és Isten gyermekeinek a biológiai élethez képest egészen más minőségű életét éli. A testi halálnak semmiféle hatalma nincs ezen az életen. A halállal csak ez a földi élet zárul le, amely születésünk pillanatától kezdve a megsemmisülés felé tartott. Ennek az életnek folyamán azonban megismertük Jézus Krisztust, és a hit által új életet nyertünk benne, amely az idők végén majd teljes dicsőségében kinyilvánul az egész világ előtt.
Urunk, Jézus Krisztus! Dicsőítünk Téged Atyáddal együtt, aki úgy szerette a világot, hogy Téged adott nekünk, hogy aki Benned hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen; és Szentlelkeddel, akit azért küldtél el nekünk, hogy létezésünk legmélyét átalakítva képessé tegyen minket örök, szentháromságos életed befogadására.

1Jn 1,5 - 2,2
Ez az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk nektek, hogy Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben járunk, hazudunk, és nem cselekszünk igazságot. Ha azonban világosságban járunk, mint ahogy ő is világosságban van, akkor közösségben vagyunk egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincs bennünk. Fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki vétkezett is, van szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, az igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.
Mt 11,25-30
Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.

A világmindenségben egyedül az emberi szív tud remélni, csak az emberi szív tud valóban örülni, s örömét megosztani valakivel. Jézusnak az evangéliumokban megőrzött imádságaiból – melyek közül az egyiket az öröm pillanatában, a másikat a szenvedés órájában, a harmadikat pedig akkor mondja, amikor a kettőt egyszerre éli át – mindenekelőtt azt tanulhatjuk meg, hogy örömében és szenvedésében egyaránt Istenhez fordult. Ebben az állandó Atyához fordulásban van a legmélyebb identitása. Az élet öröme számára akkor teljes, ha azt megosztja az Atyával, ha hálát ad neki, az élet szenvedése pedig csak akkor elviselhető, ha Atyja akaratát keresi és találja meg benne. Ő az Atyát szüntelenül úgy látja, mint minden öröm végső célját és mint menedéket a nagy szenvedések idején.
Szent Katalin ezt értette és élte. Bár voltak elragadtatásai, soha nem az eksztázist kereste, hanem az öröm végtelen forrását, bár testén viselte az Úr szenvedéseinek jegyeit, nem a szenvedést szerette, hanem a benne megpillantott, egyetlen menekvést, Jézus Krisztust, és az ő Atyját, akiben még akkor is lehet reménykedni, amikor már minden földi reménység szertefoszlott. Ebből fakadtak rendkívüli tettei, Istenről szóló látomásai és tanításai, irgalmas szeretetének hősies fokban gyakorolt cselekedetei – de imádsága, Istennel való kapcsolata mindenekelőtt a hétköznapokban mérettetett le és bontakozott ki. Ezért csendes hétköznapjai sem szürkék és egyhangúak, hanem tartalmasak és gyönyörűek voltak.
Urunk Jézus, Te most is azzal és csakis azzal tudsz könnyíteni életünk terhein, azzal tudod megédesíteni számunkra a mindennapi kereszthordozást, hogy kinyilatkoztatod, hogy az Isten Atya, és példát adsz nekünk, hogy életünk örömteli és fájdalmas eseményeivel őhozzá fordulhatunk. Köszönjük, hogy belehallgathatunk az Atyához intézett imádságodba, és kérünk, add nekünk kegyelmedet, hogy kitartsunk a hétköznapok csöndjében, s akár örömben, akár szenvedésben van részünk, azt mindig, minden pillanatban az Atyával éljük át Általad a Szentlélekben.

ApCsel 4,23-31
Péter és János elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének. Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: ,,Urunk, te vagy az, aki alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával, a Szentlélek által azt mondtad: »Miért acsarkodnak a nemzetek s terveznek hiúságokat a népek? A föld királyai felkeltek, egybegyűltek mind a fejedelmek az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen«. Mert valóban egybegyűltek ebben a városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit fölkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. Most tehát, Urunk, tekints fenyegetéseikre, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet. Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által.” Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét.
Jn 3,1-8
(...) Jézus ezt felelte Nikodémusnak: ,,Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát.” Nikodémus megkérdezte: ,,Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe, hogy megszülessék?” Jézus azt válaszolta: ,,Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Ami a testből született, az test, és ami a lélekből született, az lélek. Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: szükséges újra születnetek. A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.”

Péter és János által a Szentlélek ma a hiteles keresztény szemlélődésre és az ebből fakadó imádságra tanít bennünket. Négy összetevője van ennek a hiteles szemlélődésnek, s így a keresztény imának és életnek is. A keresztény szemlélődés nem okok után kutat, hanem a hit figyelő szemével egységben látja ezt a négy elemet: azt a valóság, amelyet mi magunk tapasztalunk; a teremtés isteni tényét; az ószövetségi kinyilatkoztatást és a mi Urunk, Jézus Krisztust, a Feltámadottat. Ez a négy elem úgy kapcsolódik össze, hogy mindazt, ami történik velünk, Isten kinyilatkoztatásának fényénél értelmezzük. A kinyilatkoztatás első igazsága pedig a teremtés, vagyis az, hogy létezésünk mindenestől a teremtő Istennek köszönhető, aki a nemlétezésből hívott elő és tart fenn bennünket. Az ószövetségi kinyilatkoztatás azért lényeges, mert Isten választott népének adott üzenete keresztény létünkre is érvényes, végső értelmét pedig éppen Jézus Krisztus halálának és feltámadásának fényében nyeri el, hiszen Jézus az a kulcs, amely az Ószövetség zárját megnyitja értelmünk előtt, s akiben beteljesedik mindaz, amit Isten Izraelnek megígért.
Az az imádság, amelyben ez a négy elem együtt található, mindenekelőtt az Egyház zsolozsmája. Benne a zsoltárok az Ószövetségben adott isteni kinyilatkoztatást foglalják össze imádság formájában, és már a Jézus Krisztusban nyert beteljesedés fényében. A teremtés titkát pedig nem csupán a zsolozsma zsoltárai és himnuszai idézik fel, hanem mély értelműen utal rá a zsolozsmázás maga, amely átszövi a nappalt és az éjszakát, s ezzel az idő egészét, valamint cselekedeteinket, életünk minden eseményét a teremtő Istennel hozza kapcsolatba.
Taníts meg, Urunk, minket úgy imádkozni, hogy Benned szemléljük és ítéljük meg saját helyzetünket és a világ dolgait, s add ajkunkra a zsoltárok szavait, melyek egyszerre születtek az emberi szív keresetlen őszinteségéből és a Szentlélek ihletéséből.

ApCsel 5,12-16
Az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan egy szívvel voltak együtt Salamon csarnokában. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép nagyra becsülte őket. Az Úrban hívő férfiak és nők sokasága egyre növekedett. A betegeket kivitték az utcákra, hordágyakra és ágyakra rakták őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka érje valamelyiküket, s megszabaduljanak betegségeiktől. Sőt, Jeruzsálem szomszédos városainak néptömege is odaáradt, hozták a betegeket és a tisztátalan lelkektől megszállottakat, s ezek mind meggyógyultak.
Jel 1,9-13.17-19
Én, János, a ti testvéretek és társatok a szorongatásban, a királyságban és a Jézusban való béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéjéért és Jézus tanúbizonyságáért. Elragadtatásba estem az Úr napján, és hátam mögött olyan nagy hangot hallottam, mint a harsonáé, amely így szólt: „Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak, amely Ázsiában van, Efezusban, Szmirnában, Pergamonban, Tiatírában, Szárdeszben, Filadelfiában és Laodíceában!” Megfordultam, hogy lássam a hangot, amely velem beszélt; és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a hét arany gyertyatartó között az Emberfiához hasonlót, bokáig érő ruhába öltözve, és a mellén arany övvel körülövezve. (…)
Jn 20,19-31
(…) Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.” (…)

Van, hogy a fölséges és mindenható Úr kicsiny teremtményét egyszer csak elragadtatásba ejti, szinte tudtán és akaratán kívül, a legtöbbször azonban számít a mi közreműködésünkre is. Aki valóban hiszi, hogy Jézus Krisztus Isten megtestesült Fia, aki feltámadt a halálból, végtelenül szeret és örök életre akar vezetni minket, annak részt kell vennie az elragadtatásban is. És ez nem rendkívüli látomásokat jelent, hanem a hit teljes kibontakozását.
Istennek a keresztség óta bennünk lévő élete, és a tudás, amelyet Krisztus adott nekünk, egy végtelen óceánba zúduló hatalmas folyam, amely sodrásának sajnos nem merjük egészen átengedni magunkat. Inkább a parton maradunk, és sziklákba, fákba, evilági, mulandó dolgokba kapaszkodunk, hogy el ne ragadjanak az örökkévalók. Pedig el kell engedni ezt a világot, lemondani mindenről, még önmagunkról is, hogy részünk lehessen az isteni örökségben. Az aszkézis, lemondás és az elragadtatás együtt jár: ha egyszer hagyjuk magunkat elragadni, legyőzve félelmünket az egészen más Istentől, mindjárt megtapasztaljuk a vele való találkozás elragadtatott örömét. Ez felbátorít a további lemondásra, s a szeretet még mélyebb, édesebb elragadtatására vezet.
Feltámadott Urunk, Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy fönséges ismereted kitágítsa értelmünket és vágyainkat a logikai megismerésen túlra, minden földi jón messze túlra, ahol már egészen Veled vagyunk. Ajándékozz nekünk szentséges ismereted által olyan látást, mely a hit józan elragadtatásában szemléli a világot, az emberi történelmet és személyes sorsunkat; s a pusztulásra ítélt világ és az értelmetlennek látszó emberi történelem mélyén feltárja előttünk mindennek az értelmét: a szívünkbe rejtett örök életet.

ApCsel 4,13-21
Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” (…)
Mk 16,9-15
Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”

Jézus ellenségeinek csalódniuk kell, ha azt hiszik, el tudják feledtetni, el tudják fojtani azt a szeretetet, melyet az emberiség az Istenemberben megtapasztalt, azt az önmagát igazoló, fönséges, tiszta világot, amelyet az evangéliumban megismert, és azt a jövőt, amelyet Jézus feltámadásában megpillantott. Az emberi hatalom kémhálózata, erőszakszervezetei és fegyveres arzenálja tehetetlen a feltámadás erejével szemben. Sőt: a keresztényüldözések Nérótól kezdve a fasiszta és kommunista diktatúrák egyházellenes törekvéseiig mind a krisztusi hit megerősödését és a kereszténység megújulását eredményezték. Ahol erőszakkal akarják elfeledtetni Jézus Krisztus nevét, ott ragyog fel csak igazán, mert az üldöztetés idején valóban a lényegre figyelünk: Jézus személyére, s minden másnak csak annyiban tulajdonítunk jelentőséget, amennyiben vele összefügg. Ilyenkor nem saját ügyességünkbe, módszereinkbe, intézményeinkbe vetjük bizalmunkat, hanem egyedül Jézus Krisztusba.
Akkor hát kívánjuk magunknak az üldöztetést? Ne örüljünk annak, hogy szabad nyíltan megvallani hitünket, templomba járni, a keresztény értékrend szerint élni és nevelni gyermekeinket, egyházi óvodában, iskolába, járatni őket? A kereszténység minősége nem politikai rezsimek függvénye, hanem a belső hozzáállásé. Akár vallásszabadságban élünk, akár üldöztetésben van részünk, kereszténységünk csak annyiban lehet krisztusi, amennyiben a vele való személyes kapcsolat élteti. Ez pedig lehetetlen anélkül, hogy ki-ki le ne mondana még saját magáról is érette! Csak ez az a kereszténység, amelyen nem vesznek erőt földi hatalmak, de még a pokol kapui sem.
Új életet ajándékozó, feltámadott Jézusunk! Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amikor békességben élhetünk, el ne bizakodjunk és el ne lanyhuljunk, hanem indítsunk önzésünk ellen belső üldözést: vessük alá kemény önmegtagadásnak vágyainkat, érzéseinket, hajlamainkat; mondjunk ellent a hatalom, a gazdagság, a kényelem kísértésének; és egyedül Hozzád ragaszkodjunk, aki az örök haláltól megmentettél minket.

ApCsel 4,1-12
Amíg ők a néphez beszéltek, odajöttek a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok. Ezek bosszankodtak, hogy tanítják a népet, és hirdetik a halálból való feltámadást Jézusban. Kezet emeltek tehát rájuk, és őrizetbe vették őket másnapig, mert már esteledett. De azok közül sokan, akik az igét hallgatták, hittek, úgyhogy a férfiak száma elérte az ötezret. Történt pedig másnap, hogy a vezetőembereik, a vének és az írástudók összegyűltek Jeruzsálemben, velük Annás főpap és Kaifás is, valamint János és Alexander, és ahányan csak voltak a főpapi nemzetségből. Miután középre állították őket, megkérdezték: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?” Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: „Népünk vezetői és ti vének, halljátok! Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.”
Jn 21,1-14
(…) Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert mezítelen volt, és a tengerbe vetette magát. A többi tanítvány pedig tovább hajózott, mert nem voltak messze a szárazföldtől, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és vonták magukkal a halakkal telt hálót. Amikor partra szálltak, égő parazsat pillantottak meg, rajta halat és kenyeret. (…)

Az Úr Jézus pere tovább folytatódik tanítványai életében. Ahogy őt letartóztatták, úgy most az apostolokat is letartóztatják. Egyelőre ugyan szabadon bocsátják őket, de legközelebb már megbotozzák, fogságba vetik, végül meg is ölik őket, akárcsak Mesterüket. Az apostoli Egyház titokzatos, de egyben kézzelfogható módon is újraéli Jézus Krisztus szenvedésének misztériumát a történelem folyamán, egészen a mai napig. Szüleinknek, nagyszüleinknek még élő tapasztalata van arról, hogy valahányszor üldözték, kigúnyolták, fogságba vetették, megverték és halálra ítélték az Egyházat, mindannyiszor új életre támadt: a vértanúk vére magvetéssé lett. Miért gondoljuk, hogy nekünk ki kellene maradnunk ebből? Vajon ránk nem érvényes, hogy a szenvedések közepette ismerjük meg Krisztus feltámadásának erejét?
Hogy legyen elég bátorságunk kitartani az Úr mellett, tekintsünk a két apostolra: Péterre és Jánosra, s kövessük őket. Péter az, aki úgy szereti az Urat, hogy meg sem várja, míg a bárka partot ér, hanem a vízbe ugrik, és siet Jézushoz. A tisztuló szeretet példaképe, aki megsiratja hűtlenségét, és megvallja az Úr iránti szeretetét. János pedig az, akit az Úr szeret, aki elsőként ismeri fel Jézust, aki a legérzékenyebben reagál az Úr szavára és jelenlétére, aki az üres sír és a leplek láttán hisz.
Halálon diadalmaskodó Urunk, Jézus Krisztus, add nekünk azt a kegyelmet, hogy Péterrel együtt készek legyünk megbánni és megvallani bűneinket, kinyilvánítani ragaszkodásunkat, bizonyítani hűségünket, Jánossal pedig élvezni a Te kiválasztó és megkülönböztető szeretetedet, s viszonozni azt a hit, a remény és a szeretet cselekedeteivel. Erősíts meg bennünket, hogy miután János szemével néztünk és felismertünk Téged, s miután Péter bűnbánó szeretetével közeledtünk Hozzád, méltókká váljunk társaiddá válni a szenvedésben és megtapasztalni feltámadásod legyőzhetetlen erejét.

ApCsel 3,11-26
(…) „Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is. Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket, s hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust.” (…)
Lk 24,35-48
Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: „Békesség nektek!” Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. Azután így szólt hozzájuk: „Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”

A Feltámadott teljességgel azonos azzal a Jézussal, aki Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, József mesterségét gyakorolta, majd szóval és tettel hirdette Isten országának örömhírét, s akit elfogtak, halálra ítéltek és keresztre feszítettek. Ez az azonosság keresztény hitünk sarkalatos pontja. Ha a feltámadott és megdicsőült Krisztus csak a fejünkben él, ha csak az apostolok hitében támadt fel, akkor a belé vetett hitnek semmi értelme sincs!
Jézus maga is érezteti ezt, amikor sebhelyeit mintegy azonosító jelként felmutatja dicsőséges testén. Egyúttal azonban többet is tesz annál, mint hogy személyazonosságát igazolja: kinyilatkoztatást ad arról, hogy testestül-lelkestül van jövőnk, nem csupán a lelkünk él tovább a halál után, hanem testünkre is megdicsőülés és örök élet vár. De még ennél is tovább megy: örök életünk, jövendő dicsőségünk zálogát, saját feltámadott testét kezünkbe is adja az Eucharisztiában. A tanítványok kedvéért evett, hogy eloszlassa félelmeiket, most viszont önmagát adja eledelül, hogy szorongásainkat végleg elvegye. Valahányszor magunkhoz vesszük őt a szentáldozásban, és az Eucharisztia anyagát mulandó testünk asszimilálja, lélekben őhozzá hasonulunk, lelkünk eltelik kegyelemmel, Isten életével, és a jövendő dicsőség zálogát nyerjük.
Félelmünket elvevő, feltámadott Úr Jézus, Te nem ellenünk szóló vádképpen, hanem irántunk való szeretetből őrizted meg megdicsőült testeden a szent sebek helyét. De nemcsak ott, hanem hanem Titokzatos, szent Testeden, az Egyházon is hordozod a sebeket, melyeket a mi bűneink, gyengeségeink, hűtlenségeink ejtettek Rajtad. Add kegyelmedet, hogy amikor az Egyház hibáival, bűneivel szembesülünk, ne ítélkezzünk mások felett, hanem arra az irgalmas szeretetre induljunk, mellyel Te hordozod e sebeket, miattunk és értünk az utolsó napig.

ApCsel 3,1-10
Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban így szólt: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.
Lk 24,13-35
(…) Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

Sokszor az akadályoz meg bennünket a jócselekedetekben, hogy azt hisszük, nekünk nincs semmink, amivel segíteni tudnánk. De miért is gondoljuk, hogy azt kell adnunk, amink nincs? Miért nem adjuk azt, amink van? Van szemünk, hogy észrevegyük, ki az, aki segítségre, vigasztalásra szorul. Van kezünk, hogy felemeljük, hogy segítsünk neki hordani a terhet, amely alatt görnyed. Van időnk, hogy meghallgassuk panaszát, hogy gyógyírt adjunk lelki sebeire. Van szívünk, hogy szeressük.
A szentmise nem a csengetéssel és az introitus éneklésével kezdődik. Hosszú-hosszú út előzi meg, amelyen járva újra meg újra szembetaláljuk magunkat testi-lelki nyomorúságban szenvedő embertársainkkal. Ha nem tekintünk rájuk, ha elmegyünk mellettük, mint a pap és a levita az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, hogyan léphetnénk az irgalmas Isten jelenlétének terébe? Ha úgy lépünk be a templomba, hogy észre sem vesszük azokat, akik a mi segítségünkre várnak, miért csodálkozunk azon, hogy az ünnepek üresek és csalódást okoznak, s a szentmisén szórakozottság, unalom vesz erőt rajtunk? Hiszen hiába léptük át a templom ékes kapuját, ugyanabban a világban maradtunk, ahol addig is voltunk: önzésünk sivár és terméketlen pusztaságában.
Szívünket feltámadásod örömhírével lángra gyújtó Jézusunk, add nekünk kegyelmedet, hogy ne csak a kenyértörésben, hanem még az Emmauszba vezető úton felismerjünk Téged mindazok képében, akiket utunkba vezérelsz, és akikkel jót tehetünk. Add nekünk Péter és János biztató, vigasztaló, megerősítő tekintetét, s a figyelmesség és részvét mindennapi cselekedetein keresztül, melyeket nevedben véghez viszünk, Te magad nyilatkoztasd ki testvéreinknek szereteted hatalmát és újjáteremtő erejét.

ApCsel 2,36-41
„Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!” Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: „Mit tegyünk, férfiak, testvérek?” Péter azt felelte nekik: „Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk.” (…)
Jn 20,11-18
Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: „Asszony, miért sírsz?” Ő azt felelte nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!” Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!” Ekkor Jézus megszólította őt: „Mária!” Erre ő megfordult, és héberül így szólt: „Rabbóní!”, ami azt jelenti: Mester. Jézus azonban így szólt: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki.

Mária Magdolnának elfátyolozták a szemét a könnyek, úgyhogy nem látja meg, hogy Jézus áll előtte. Jézus is sírt földi életében, de ő könnyein át mindig látott bennünket, és megrendültségében is arra figyelmeztette a halott Lázár nővérét, Mártát, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Mária Magdolna azonban önmagát, saját veszteségét siratja. Az Mester holttestéhez való ragaszkodása megakadályozza abban, hogy felismerje az Élőt. Az angyalok láttán nem ijed meg, de nem is örvend, gépiesen felel a kérdésükre, nem vár tőlük sem részvétet, sem segítséget. Néz, de nem lát, „hallja a hangot, érti a szót”, mint Ágnes asszony, de nem fogja fel a szavak értelmét. Akaratán kívül mégis kimondja a titkot, hiszen a feltámadott Úr valóban „elvitte” a halott Mestert – mindörökre.
Nem elég látni és hallani a feltámadott Urat, ez még kevés ahhoz, hogy valóban találkozzunk vele. Egy szó kell, egy személyes néven szólítás, amely minden kétséget kizáróan csak őtőle jöhet, s amely egyben szívünk mélyéig megérint bennünket. Ez az igazi húsvéti esemény! Olyan benső történés, amely semmiféle külső igazolást nem igényel, amely az evidencia villámfényével világít meg mindent. Ilyenben részesült Tamás apostol is, akit az Úr felszólított: „Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet!”, s aki a sebhelyek érintésével már mit sem törődve kiáltott fel, Jézus lábához borulva: „Én Uram és én Istenem!”
Feltámadott Jézusunk, Te minket is a nevünkön szólítasz, egyenként, személyesen. Add, hogy belső érintésedre kilépjünk önsajnálatunkból, a tegnap világához való meddő ragaszkodásunkból, és új, élő kapcsolatba lépjünk Veled. Ne engedd, hogy ki akarjuk sajátítani a Veled való találkozás kegyelmét, hanem segíts, hogy a Tőled kapott isteni jelet úgy őrizzük meg szívünkben, hogy sietünk megosztani testvéreinkkel az örömhírt, amelyet ránk bíztál.

ApCsel 2,14.22-32
Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: „(…) ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: „Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.” (…)
Mt 28,8-15
Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: „Üdv nektek!” Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. Akkor Jézus azt mondta nekik: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.” Amikor elmentek, íme, az őrségből néhányan a városba mentek és hírül vittek a főpapoknak mindent, ami történt. Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: „Mondjátok azt: „A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.” Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket.” Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket.” Ez a dolog el van terjedve a zsidóknál mind a mai napig.

A húsvét előtti utolsó tanácsülés témája Jézus pere volt, s alighogy véget ért az ünnep, ismét csak Jézus miatt kénytelen összegyűlni a főtanács. Az a tanácskozás Jézus elítélésével ért véget, ezúttal pedig feltámadásának hírét akarják elfojtani. Mindkét akció mögött a Mammon képét öltő, gyilkos sátán áll: Jézus kézre kerítéséért Júdásnak fizettek, most a katonákat vesztegetik meg. Minden ott folytatódik, ahol Nagypénteken abbamaradt? Látszólag semmi sem változott: körös-körül az alvó város szellemi-lelki közönye terpeszkedik, a történelem vakon és céltalanul megy tovább a maga útján, hogy maga alá temessen mindent és mindenkit, aki gőgösen azt képzeli, meg tudja változtatni a világ sorsát.
De vajon valóban ez a helyzet? Nézzük csak a sírtól sietve távozó asszonyokat, akiket a Feltámadott a tanítványokhoz küld, azzal az üzenettel, hogy menjenek Galileába. Figyeljük meg Pétert, amint a tizenegy kíséretében, lélekkel és erővel eltelve, hangos szóval tanúskodik Jézus feltámadásáról. Valami mégis megváltozott: gyökeres fordulatot vett a tanítványok élete, akik álmaik csúfos kudarca után megszégyenülve kullogtak haza. Jézus ismét összehívja őket, és küldetést bíz rájuk, mely az egész világhoz szól. A történelem mégsem vak és céltalan többé – Jézus adott neki új irányt és célt, a Feltámadott. És összefoghatnak a gonoszság erői, hogy mindezt megpróbálják elleplezni, bagatellizálni, hitelteleníteni – erőfeszítéseik sorra kudarcot vallanak.
Megdicsőült Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a Veled való húsvéti találkozás új irányt, célt, lendületet adjon életünknek. Segíts kilépnünk az álmos közömbösségből, az alacsony érdekek megvesztegethető kiszolgálóinak sorából, és tedd készségessé szívünket, hogy az élet jó hírét, a feltámadás örömét és békéjét továbbadjuk mindazoknak, akikhez küldesz bennünket.

ApCsel 10,34a.37-43
Akkor Péter beszélni kezdett: „(…) Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt. (…) Fára függesztve megölték őt. De Isten harmadnapon feltámasztotta, s megadta neki, hogy megjelenjen, nem az egész népnek, hanem Isten által előre kijelölt tanúknak, minekünk, akik ettünk és ittunk vele, miután halottaiból feltámadt.” (...)
1Kor 5,6b-8
(…) El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, (...), hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával.
Vagy:
Kol 3,1-4
Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben.
Jn 20,1-9
(…) Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. (...)

Nem úgy tekintünk Jézus Krisztus feltámadására, mint egy múltbéli eseményre, hanem mint a bűnbocsánatban megnyilvánuló folytonos újjáteremtésre. Hiszen a megbocsátás olyan nagy esemény, hogy az életünk értelme függ tőle. Ha nem bocsát meg az, akit szeretünk s akit megbántottunk, a létezés akár az öngyilkosságig menően is értelmét veszti számunkra. Húsvét lényege belső, lényegében láthatatlan történés, mely itt és most érint minket: Jézus szent halálának végtelen érdemeiért megnyílik előttünk az atyai háznak, Isten belső életének ajtaja, Jézusba kapaszkodva kiléphetünk eddigi életünk halotti lepleiből, s a hit által őbelé mint Főbe iktatva az anyag, az ösztönök és az egész világ fölötti uralomban részesülünk.
A választható két Szentlecke mindegyike ezt a tanítást mélyíti el bennünk. „Meghaltatok – olvassuk a kolosszei levélben –, és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben.” Üdvösségünk azon múlik, hogy mennyiben haltunk meg az Istent visszautasító világ számára, illetve mennyiben fogadjuk el és vállaljuk mindennapi életünkben azt az ajándékot, hogy életünk magja: személyiségünk, értelmünk, akaratunk, szabadságunk, szeretetre való képességünk a hit által Krisztussal Isten legbelső életébe lett beágyazva, s ezáltal már a feltámadás lényegét elővételezzük. „Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal!” – írja az Apostol az első korintusi levélben. A Húsvét előtti életből semmi rosszat, alantasat bele ne keverjünk Húsvét utáni életünkbe! Nem arról van szó, hogy mindjárt vétkezhetetlenné kell válnunk, de arról igen, hogy nem alkudhatunk meg többé rosszra való hajlamunkkal. Akkor valóban betölti szívünket Húsvét múlhatatlan ragyogása és békessége, mellyel a mai napon köszönt bennünket a Feltámadott.
Halottaiból feltámadt Úr Jézus Krisztus, hiába keresünk Téged, az örökkön Élőt a holtak között, az üres sírban, a leplek alatt. Kérünk, segíts, hogy e világ nyilvánvaló ürességeinek üzenetét megértve már csak az odafentvalókat keressük, amelyek egyben „idebentvalók” is: a Te halálod és feltámadásod által újjászületett ember szívének örök húsvéti valóságai.

A virrasztás a hűség és állhatatosság kifejezése az élő Isten iránt, tehát alapvető evangéliumi magatartás. A Húsvét éjszakai virrasztás „minden vigíliának anyja”, a Szent Háromnap csúcspontja. Ezért semmiféle úgynevezett lelkipásztori szempont nem indokolhatja, hogy ezt a szent virrasztást délutáni vagy kora esti időpontban tartsák, amikor a nap még jócskán fenn van az égen – ebben az esetben nem is lehet virrasztásról beszélni.
A szertartás a templomon kívül, a tűzoltárnál kezdődik. A tűzoltárt a szabadban állítják fel, ezzel is jelezve, hogy Urunk megváltó áldozata és dicsőséges feltámadása nem szakrális helyen történt, hanem a profán térben, amely éppen őmiatta vált szentté. A tűz megáldása után az új tűz fényével vonul be az ünneplő közösség a templomba, halad végig a sötét templomhajón, míg a fény a szentélybe nem ér, s a gyertyát vivő diakónus háromszor egyre magasabb hangon énekli: „Krisztus világossága!” A lucernárium csúcspontja a Húsvét örömének meghirdetése, az Exsultet eléneklése. Az esztergomi rítus szerint ennek a hatalmas áldó imádságnak a keretében, az éneklést bizonyos pontokon megszakítva, a hívek szeme előtt „szerelte fel” a diakónus a húsvéti gyertyát: elhelyezte rajta a öt aranyozott tömjénszemet, rákarcolta az évszámot, az Alfát és az Ómegát – kifejezve ezzel, hogy Krisztusé az idő és az örökkévalóság –, majd megáldotta, megtömjénezte és meghintette szenteltvízzel, s kezdte osztani róla a fényt a híveknek. Mire az Exsultet éneklése véget ért, az egész templom gyertyafényben úszott. Ez az ősi magyar hagyományt őrző megoldás nem nehezen kivitelezhető, ugyanakkor a mai gyakorlatnál sokkal látványosabb, drámaibb, kifejezőbb.
Az olvasmányokat már a Krisztus világosságába vetett hit fényében olvassuk. Felidézzük Isten csodálatos tetteit, melyet az üdvösségtörténet folyamán végbevitt: a teremtést, Izrael kiválasztását, az egyiptomi fogságból való szabadulást, vagyis az első húsvétot, a próféták jövendöléseit, egészen a beteljesedésig, a keresztség szentségének kiszolgáltatásáig. A mai éjszaka egy titokzatos emmauszi út, ahol nem egyetlen szentírási szöveg ragyog fel az éjszakában lámpásként, hanem egyszerre az egész ószövetségi Szentírás fénybe borul a feltámadt Krisztus jelenléte miatt, aki Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázza, ami az Írásokban őróla szól. Csak a Krisztusba vetett hit fényénél és a kenyértörés eucharisztikus valóságában érthető meg mindez, s válik nyilvánvalóvá: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”
Az ősegyház Krisztus feltámadását a legérzékelhetőbben a keresztség Húsvét éjszakai ünnepi kiszolgáltatásában élte át. A negyvennapos felkészülés után íme, most elérkezett a szent pillanat, hogy a keresztelendők beletemetkezzenek Krisztus halálába, eltemetvén a régi embert, és vele együtt feltámadjanak az új életre. A liturgia mindig a teljes Egyház cselekvése. Nemcsak a földi, a még zarándokúton járó Egyház, hanem a mennyei, a dicsőséges Egyház is velünk együtt ünnepel. A Mindenszentek litániáját énekelve az Egyház teljessége borul le a Szentháromság egy Isten előtt, és könyörög a keresztelendőkért.
Igen kifejező a régi esztergomi szertartásrendben, hogy nem az Evangélium, hanem éppen az új, a beteljesedett életről szóló olvasmány után következett az életfakasztó forrás megnyitása, a keresztvízszentelés és a szent keresztség kiszolgáltatása. Hiszen csak a „beavatottak”, vagyis a megkereszteltek, megbérmáltak és a hittel áldozók „érthetik meg” a maguk teljességében az Írásokat, mert itt nem összefüggések értelmi felismeréséről van szó csupán, hanem arról, hogy Jézus Krisztus lángra lobbantja szívünket a Szentlélekkel, aki a feltámadás Lelke.
Ez a megvilágosítás és lángra lobbantás végigvonul az Egyház egész történelmén, valahányszor a Szentlélektől sugalmazott Írásokat a Szentlélek fényénél értelmezik. Őt jelképezi a tűz, amelyet a mai szertartás kezdetén megáld az Egyház, hogy erről gyújtsuk meg a húsvéti gyertyát, a Feltámadott jelenlétének látható jelét, valamint saját gyertyáinkat is, mert bennünk is él és világít a Jézust feltámasztó Lélek. Majd a keresztkút megáldásakor a tűz mintegy beleereszkedik a vízbe, e szent jelek által kinyilvánítva, hogy mindnyájan vízből és Szentlélekből születünk újjá.
Hálát adunk Neked, feltámadott Urunk, ezért a szent éjszakáért, melynek közepén az emmauszi tanítványok boldog és megrendítő felismerésével ülhetünk asztalodhoz, de nekünk nem kell visszasietnünk Jeruzsálembe, mert a szentmisén abban az apostoli közösségben vagyunk, ahol Péter vezetésével már teljessé vált a hitvallás. Áraszd ránk, kérünk, bőségesen Húsvétod kegyelmeit, s tégy minket feltámadásod hiteles tanúivá az emberek között.

Nagypénteken a körülállók látták Jézust meghalni. Nagyszombat azonban még mélyebbre vezet, hiszen Jézus nemcsak a halálig mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt az alvilágba, a seolba, ahol a megváltatlan lelkek sínylődnek. Ez az önkiüresítés végpontja. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van, beteljesítve a zsoltár szavát: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is.” (138. zsoltár)
A Teremtés könyve szerint „a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett” (Ter 2,2). Erre a nyugalomra meghívja az embert is, akit saját képére alkotott. A Zsidókhoz írt levél az egész keresztény életet úgy fogja fel, mint arra való igyekezetet, hogy még a földi életben bejussunk az igazi, az újszövetségi szombatba, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk megváltó halálával. E nagyszombati csöndnek és nyugalomnak benne kell lennie valamennyiünk lelkében. De mit is jelent belépni az Úr nyugalmába? Azt, hogy kimondjuk Istennek a végleges igent, és ezzel egyszer s mindenkorra az ő kezébe helyezzük életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját. Jelenti továbbá a rossz szenvedélyek, zabolázatlan indulatok lecsillapítását, az értelem, az akarat végleges megnyugvását Jézus Krisztusban. Mindenekfölött pedig a szívét, mert „nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben”, az örök szeretetben.
Szent Pál írja: „Krisztussal eltemetkeztetek a halálba, és vele együtt fel is támadtatok.” (Kol 2,12) Mindennél inkább érvényes ez a katekumenekre, akik éppen a nagyszombati csöndben érkeznek el a keresztségre való felkészülés utolsó állomásához. Azonban nekünk, megkeresztelteknek is újra végig kell gondolnunk ezen a napon, hogy Krisztus azt kívánja tőlünk, hogy meghaljunk a világnak, a bűnnek és az Isten nélküli, felszínes életnek, azaz olyannyira végleges döntéssel forduljunk el mindezektől, mint amennyire visszafordíthatatlan folyamat a halott és elföldelt test felbomlása.
Ugyancsak Nagyszombat titkához tartozik Szent Pál egy másik kijelentése: „Életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.” (Kol 3,3) Ez utal a krisztusi ember idegenségére az Isten nélküli világban, amely nem érti, nem ismeri a keresztény életének meghatározó gyökerét, alapját, s egyben kifejezi, hogy az egyszerű, eseménytelen mindennapokban is ott van Krisztus az ő gyöngéd szeretetével. Az ilyen elrejtett élet részesít valamiképpen az Úr temetésének nyugalmából, s nélkülözhetetlen a keresztény hívő egészséges lelki fejlődéséhez.
Az emberi szeretet két jele között rémséges és gyönyörűséges hallgatás van és próbára tevő jelzésnélküliség, melyet nem viselhetünk el másképp, csak a jelenbe hozó emlékezés és az új jelre való bizalomteli várakozás által. Krisztus két eljövetele között ilyen a szentmise, mely a szeretet emlékét jelenvalóvá teszi a Szentlélek teremtő ereje által, és egyben az Úr végső eljövetelét is elővételezi. A mai napon azonban nincs szentmise, nem hangzik fel az Evangélium sem, hanem Isten Szentlelke a csend által szól hozzánk.
Jézus számára is volt üzenete az égből jövő csöndnek. Az Atya akkor szólt hozzá utoljára a földön, amikor Jézus lelke megrendült a szenvedések keserű árnyékától a templomudvaron, amikor Atyja nevének megdicsőülését kérte. És majd szól hozzá a most következő éjszaka a 2. zsoltár szavával, amely az örökkévalóság éneke az Atya és a Fiú között: „Én fiam vagy te, én ma szültelek téged” – és erre a szóra a sírban fekvő test megdicsőül: romolhatatlan, örökkévaló, átistenült test lesz.
Úr Jézus Krisztus, sírban nyugvásod, az alvilágba való leszállásod titkán elmélkedve arra kérünk, hogy taníts meg elmerülni a két isteni ige, két prédikáció, két szentírásolvasás, két találkozás közötti édes-rettenetes csöndességben, mely kereszthalálod titkából ad részt nekünk. Állj mellettünk kegyelmeddel, hogy amikor azt tapasztaljuk, hogy Isten hallgat, ezt a csendet ne úgy értelmezzük, hogy elfordult tőlünk vagy megfeledkezett rólunk, hanem meg nem szűnő bizalommal higgyük, hogy ezáltal is a mennyei életbe akar egyre jobban belenöveszteni minket.

Nagypénteken bizonyos értelemben az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel. Jézus titokzatos jelenlétében a Golgota hegyéről tekinthetünk rá életünk titokzatos vonulataira: arra, hogy honnét, hová tart az életünk. Mindent, ami van, mindenkit, aki létezik, minden eseményt, ami eddig megtörtént és meg fog történni, csakis innét láthatunk helyes arányaiban és igaz valóságában. A kereszten függő Jézus ugyanis pontosan középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.
Ezen a napon nincs bevonulási ének, nincs köszöntés – a papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba, majd a nyitott tabernákulum elé érve mindnyájan leborulnak, ami egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást, az egységet a földdel, melyet megszentelt Jézus lehulló vére, az imádást, a hódolatot, a gyászt s a bocsánatért való esedezést. A kezdetek kezdete nem az igehallgatás, nem a hangos imádság, hanem a néma leborulás. Nincs ennél igazabb emberi helyzet. A megújulás, a felkelés, az ige új füllel történő hallgatása, egy szebb és szeretőbb közösség létrejötte csak innét forrásozhat.
Ezután veszi kezdetét az igeliturgia. Az ószövetségi olvasmányt régen a Kivonulás könyvéből vették, azt a részt, amelyben az Úr elrendeli a húsvéti bárány feláldozását (12,1-8.11-14), az újrómai liturgia szerint Izajás próféta könyvéből az Úr szolgájáról szóló negyedik éneket olvassuk (52,13–53,12). Mindkét előkép az Úr Krisztusra utal, aki azután a Szentleckében mint egyetlen és örök főpap jelenik meg (Zsid 4,14-16;5,7-9). Az ószövetségi olvasmány és az újszövetségi olvasmány így, ebben a kettős beállításban készítfel a János-passió mélyebb megértésére, Jézus szenvedéstörténetének hitben való szemlélésére.
A szinoptikus evangélisták szenvedéstörténetében arról olvasunk, hogy Jézus keresztre feszítésének órájában sötétség borult a földre. Szent János passióját azonban, melyet Nagypénteken olvasunk (éneklünk), az isteni irgalomból született új világ ragyogása járja át. Nála Jézus halálának pillanata egyben megdicsőülése is, felemeltetésének órája a beteljesedés órája, melyben Isten befejezi a teremtés művét: utolsó sóhajtásával most leheli a Szentlelket az Úr Jézus a kereszt alatt álló Jánosra és Máriára, beteljesítve az Ábrahámmal kezdődő isteni kinyilatkoztatást és létrehozva az Egyházat, amelyben titokzatos módon folytatódik az ő isteni, halhatatlan élete.
A szertartás központi helyén ma az Úr szent testének és vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutatják fel, és előtte hódolunk. Az egész szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amelyben a keresztre való feltekintés mint a megmenekülés, vagyis az üdvözülés pillanata szerepel: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” (Jn 3,15) A Szent Keresztre való feltekintésnek ebben az értelemben mintegy konszekrációs értéke, a Szentlélekben lelkünket újjáteremtő ereje van.
A szinoptikus evangéliumokban – jóllehet ott is rávetődnek Húsvét aranysugarai – a keresztnek inkább a borzalmas kínzóeszköz volta áll előtérben. Szent János evangéliumában viszont a keresztfa kimeríthetetlenül gazdag szimbólum, amely kapcsolatban áll a Szentírás első és utolsó könyvében megjelenő titokzatos fával, az élet fájával és a bűnbeesés történetében szereplő tudás fájával egyaránt. Az őskígyó a tudás fájánál marta meg az embert halálos harapással – a kereszt pedig az új tudás fája, melynek gyümölcse Krisztus, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk (vö. Jn 15,15), halálával és feltámadásával pedig halál helyett életet szerzett, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat. Amikor Nagypénteken hittel feltekintünk a szent Keresztre, és leborulunk az előtt, aki a fánál engedetlen Ádám bűnéért az engedelmesség áldozatával megnyerte a bűnbocsánatot, beavatást nyerünk a Krisztusban való élet és üdvösség mélységeibe, és felhívást kapunk arra, hogy nap mint nap megújítsuk magunkban ezt a hitben való szemlélést.
A kereszt gyötrelmeit örök javunkra fordító Úr Jézus Krisztusunk! Megrendült lélekkel hódolunk Előtted, s néma leborulásunkkal, a szent keresztedre való feltekintésünkkel, és az érintéssel, mellyel kereszten függő testedet illetjük, minden szónál mélyebben megvalljuk, hogy Tieid vagyunk. Újítsd meg bennünk üdvösségszerző keresztáldozatod kegyelmeit, szítsd fel Isten utáni vágyunkat, erősítsd Irántad való odaadásunkat, segíts kimondanunk a visszavonhatatlan igent megváltó szeretetedre, hogy a maga teljességében, megszorítások és megalkuvások nélkül vállaljuk a bűnön és halálon diadalmaskodó krisztusi életet.

A Nagyhét utolsó három napját: Nagycsütörtököt, Nagypénteket és Nagyszombatot (hozzászámítva a húsvéti vigíliát is) összefoglaló névvel Szent Háromnapnak nevezzük. A latin kifejezés mintájára, rendhagyó módon egybeírt szóalak is érzékelteti, hogy valójában egyetlen egységről van szó. Mindegyik napon a húsvéti misztériumot ünnepeljük a maga teljességében, igaz, mindannyiszor más-más oldalról megközelítve. Nagycsütörtök például az Úr Jézus belső és végleges önfelajánlását, áldozatát állítja elénk üdvösségtörténeti formában, amelynek egyszerre van nagypénteki vonatkozása, hiszen ez az áldozat Nagypénteken, a kereszten teljesült be a maga valóságában, és húsvéti, sőt pünkösdi jellege, mivel a kenyér és bor színe alatt már az ő megdicsőült, a Szentlélek feltámasztó ereje által újjáalkotott testét és vérét adja az apostoloknak.
A földön járó, halála előtt álló Jézus egyetlen liturgikus cselekményre adott kifejezett parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez a parancs az ő egész Húsvétját magában foglalja. Földi élete utolsó évének Húsvétján felajánlotta magát az emberiségért az Atyának az örök Lélek által. Jézusnak az utolsó vacsorán mondott e szavai egyszerre az Oltáriszentségnek és a papság intézményének alapító igéi, hiszen nem csupán testét és vérét hagyja apostolaira, hanem a konszekráció papi hatalmát is, amellyel megismételhetik az utolsó napig, amit ő tett ezen az estén. Ez az alapítás Istennek mint teremtőnek utolsó megnyilatkozása itt a földön. Teremtő szó, amely, akárcsak a világ teremtésének hajnalán, a semmiből valóságokat hoz létre, mégpedig nem e bűn által megrontott világ keretei közé szorított, hanem e világon túli, az Isten alkotta romlatlan teremtés eredeti ártatlanságában ragyogó valóságokat. Ezt a hatalmát bízza a papokra, és semmi más, mint ez a biztosítéka annak, hogy az Egyház, tagjai minden bűne ellenére, fennmarad az idők végezetéig.
A pap arra választatik, hogy „Krisztus halálát hirdesse, amíg el nem jön”, ezt a küldetését pedig mindenekelőtt azzal teljesíti, hogy napról napra bemutatja a legszentebb áldozatot. Papjaink hűsége az Egyház épületének kötőanyaga, a házastársak egymás iránti hűségével együtt, amely által életszövetségük beemeltetik abba az új és örök szövetségbe, melyet Isten Jézus Krisztus vérében kötött velünk. A házasság szentségének is köze van a ma ünnepelt misztériumhoz, mert Krisztus mint Vőlegény szereti Egyházát s adja életét érte. Nagycsütörtök tehát nászünnep is, Krisztus egyesül ma menyasszonyával, az Egyházzal, így a szomorúságon ismét áttör az öröm, s a sötétségben felragyog a világosság.
A fájdalom és az öröm, a sötétség és világosság azért is együtt van az Úr Jézus szenvedéstörténetében, mert mindezt Húsvét után írták meg az evangélisták, s többé nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy Jézus Krisztus feltámadt és már soha többé meg nem hal. Jézus Nagycsütörtökön mindenekelőtt a félelmetes szenvedést látja maga előtt, mi ugyanezt mintegy hegycsúcsról visszatekintve, a feltámadás fényében szemléljük. Nagycsütörtök ilyen értelemben csúcspont: a kereszt teljes elfogadásával Jézus a Lélekben már most végbevitte a megváltás művét.
Jézus egész életében önmagát adta, mégpedig teljesen, szüntelenül az Atya akaratát keresve. Halála tehát életének, földi működésének nem kudarcát, hanem szerves folytatását, beteljesítését jelenti. Az Atya nem Jézus kivégzését akarja, hanem a róla adott igaz tanúságot: vagyis irgalmat és nem áldozatot. A kivégzést nem ünnepeljük a szentmisében, hanem elítéljük. Jézus maga sem akarta, hogy megöljék, ellenkezőleg: figyelmeztette és óvta kortársait attól, hogy gyilkosságra vetemedjenek. Ez a vérontás minden gyilkosság összefoglalása és betetőzése, amit csak elkövetett az emberiség Ábel vérétől Zakariás véréig s az egész történelem folyamán az utolsó napig. Ha ezt szükségszerűnek, megváltásunk okának tartanánk, valójában a bűnt kellene ünnepelnünk, és Júdást, a zsidó főpapokat, Pilátust meg a kivégzőosztagot piedesztálra kellene emelnünk. Szó sincs erről, hiszen ez a misztérium feloldása volna. Jézus azzal váltott meg bennünket, hogy rettenetes szenvedésének és halálának szeretetből értelmet adott: „értetek és sokakért, a bűnök bocsánatára”.
Ezen az estén megcsodáljuk az apostolokat is, pontosabban a hitüket, hogy botránkozás nélkül átvették a kenyeret és a bort mint Jézus testét és vérét. Enélkül hiábavaló lett volna a megváltás, mert nem lett volna, aki elfogadja. Az apostolok Eucharisztiát elfogadó hitében is fel kell ismernünk a teremtő Lélek művét.
Urunk, Jézus Krisztus, a nyitott tabernákulum és a megfosztott oltárok látványa, vérrel verítékezésed közelgő éjszakája, s mindaz a felfoghatatlan, mégis elfogadott isteni ajándék, melyet ma este kaptunk, lelkünket sajátos csöndességbe vonja. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy erőt véve testünk gyöngeségén legalább egy órát virraszthassunk Veled, elmerülve az Atya iránt és az irántunk való kimeríthetetlen szereteted fönséges misztériumában.

Iz 50,4-9a
Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét, hogy támogatni tudjam szóval a fáradtat. Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam, mint a tanítványok. Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám! Íme, az Úristen megsegít engem, ki mondhat bűnösnek? Íme, mindnyájan szétfoszlanak, mint a ruha, moly emészti meg őket.
Mt 26,14-25
Ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és azt mondta nekik: „Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek?” Azok megígértek neki harminc ezüstöt. Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt. A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz és azt mondták: „Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát?” Ő azt felelte: „Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: »A Mester üzeni: Az időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a húsvétot.«” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. Miközben ettek, így szólt: „Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.” Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. (…)”

Kétféle előkészület zajlik egymással párhuzamosan a mai Evangéliumban: Jézus elfogatásának és perének előkészítése, ahol diadalt ül az emberi gonoszság, illetve az utolsó vacsoráé, ahol Jézus szeretetének legnagyobb jelét készül adni. S e kétféle készület végső soron ugyanabba az irányba, a kereszt felé mutat, arra az eseményre irányul, amely emberi oldalról kivégzés, gyilkosság, Jézus felől nézve azonban az emberiség bűneiért felajánlott engesztelő áldozat.
A kétfajta előkészületnek megvannak a külső mozzanatai, de fontosabbak a belsők, amelyek a szívek mélyén születnek. Jézus ellenfelei szívének gondolatait az irigység, féltékenység, szűkkeblűség, keményszívűség, harag, gyűlölet és megátalkodottság irányította, Jézus szívében pedig egyszerre van fájdalom és öröm. Fájdalom, mert el kell hagynia ezt a világot, s azokat, akiket szeretett. Fájdalom, mert még előbb azok fogják elhagyni őt. Fájdalom az emberi gonoszság és bűn miatt, amely mint zúgó örvény készül elnyelni őt. Fájdalom, amely a vajúdó asszony fájdalmaihoz hasonlatos, s amelyet felvált az öröm, mert ember született a világra. Öröm, mert az Atya akaratához mindvégig hűséges maradt. Öröm, mert együtt lehet azokkal, akik kitartottak mellette, s átadhatja nekik legnagyobb ajándékát, amelyet most még nem értenek ugyan, de elfogadják és átveszik, s majd később meg is értik. Öröm, mert bár küldetése látszólag kudarcot vallott, ezen az estén titokzatos, minden emberi elképzelést messze felülmúló módon kinyilatkoztathatja azt, amiért e világra jött.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy még mielőtt szenvedni indultál volna és meghaltál volna értünk a kereszten, asztalhoz ültél tanítványaiddal, hogy szereteted végső kinyilatkoztatását add nekik. Ebből az egyetlen vacsorából él azóta is a világ, s születik meg a mennyország, az a menyegzős lakoma, amelynek asztalához mi is meghívást kaptunk a Te drága véred árán. Ne engedd hát, Urunk, hogy hitvány módon eláruljunk Téged, hanem add, hogy szent misztériumaidban részesedve a Te hűséges tanúid legyünk a világban.

Iz 49,1-6
Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” De én azt mondtam: „Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél.” Most pedig így szól az Úr, aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott engem, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izrael hozzá gyűljön; mert becses vagyok az Úr szemében, és Istenem lett az én erőm; ezt mondta: „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”
Jn 13,21-33.36-38
Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: „Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem.” A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keble felé hajolva foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: „Ki az, akiről beszél?” Az odahajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az?” Jézus azt felelte: „Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom.” Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: „Amit teszel, tedd meg gyorsan!” Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. (…) Júdás pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. (…)

Tegnap, ma és holnap Júdás az Evangéliumok „főszereplője”. Valójában azonban nem igazi szereplő, csak a sötétség hatalmának eszköze, akiben jól végigkövethető a gonoszság feltartóztathatatlan mechanizmusa. Egyben intés is mindannyiunknak, amely ijesztő lehetőségre hívja fel figyelmünket. A tegnapi Evangéliumban Júdás okvetetlenkedő megjegyzése még csak egyszerű ünneprontás volt, amikor rosszindulatát és irigységét egy nemes ügyre való hivatkozással leplezte. Jézus tapintatos válaszában megvédte Máriát – akárcsak egy más alkalommal nővérével, Mártával szemben –, ugyanakkor azonban már előre jelezte saját halálát, amikor temetéséről beszélt. Távoli figyelmeztetés volt ez Júdásnak, aki azonban nem hallgatott rá.
A mai Evangéliumban Jézus a bemártott falatot nyújtja Júdásnak. Ez a gesztus mintegy az utolsó figyelmeztetés, még egy végső lehetőség felkínálása. Júdás elveszi a falatot, de mindjárt belészáll a sátán. Ez azt jelenti, hogy véglegesen döntött: utoljára is elutasítja a felé nyújtott kezet. Jézus ezt látva szólítja fel: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Ezzel is kifejezésre juttatja, hogy nem tehetetlen elszenvedője, hanem irányítója az eseményeknek: elfogatása, megkínzatása és halála csak akkor következik be, amikor ő kinyilvánítja, hogy „elérkezett az óra”. A holnapi Evangéliumban Máté evangélista Júdás és a főpapok alkujáról is beszámol. És Jézus arról beszél, hogy most dicsőül meg az Emberfia. Ahol látszólag a sötétség, a gonoszság diadalmaskodik, ott Jézus már azt is látja, hogy hogyan teljesedik be Isten örök terve, szent akarata.
Urunk Jézus, add, hogy elmerüljünk a Te küldetésed csodálatos beteljesedésének szemlélésében. Taníts meg minket arra a lelkületre, melyet a kinyilatkoztató Szentlélek az Úr szolgájáról szóló, Izajás könyvéből vett három énekben feltárt nekünk. Taníts meg a látszólagos vereség által győzedelmeskedni a gyűlölet erői fölött, úgy, hogy egyszerre jusson érvényre életünkben az Atya akaratához való hűség és az emberek iránti, vértanúságig menő szeretet.

Iz 42,1-7
Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek. Nem kiált, nem emeli fel hangját, és nem hallatja az utcán. A megroppant nádszálat nem töri össze, és a kialvó mécsbelet nem oltja el; hűségesen visz igazságot. Nem alszik ki, és nem roppan össze, míg igazságot nem tesz a földön; és tanítására várnak a szigetek. Ezt mondja az Isten, az Úr, aki az eget teremtette és kifeszítette, aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad; aki leheletet ad a rajta levő népnek, és lelket a rajta járóknak: „Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává, hogy megnyisd a vakok szemét, kihozd a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétségben ülőket.”
Jn 12,1-11
Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott halottaiból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával. Erre tanítványai közül az egyik, az iskarióti Júdás, aki árulója lett, így szólt: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek?” Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta. Jézus ekkor így szólt: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára megőrizze azt. Mert a szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.” (…)

Jézusra nézni, őt szemlélni – ez vezet be a Nagyhét és a Szent Háromnap titkába. Ismét Máriától kell tanulnunk, aki újra csak példát ad nekünk, hogyan figyeljünk az egy szükségesre. Az ő ingyenes, pazarlóan nagylelkű szeretete méltó egyedül ahhoz a túláradó tékozló szeretethez, amelyet Isten Fia irántunk tanúsított. Az ő csendes, háttérbe húzódó, ugyanakkor ünnepet rendező lelkülete illik ahhoz a misztériumhoz, amelynek megünneplésére készülünk. S az ő tiszteletteljes, alázatos hódolata jár annak, aki áldozat lett értünk, hogy elvegye bűneinket.
Ez a néhány nap az igazi keresztény lelkigyakorlat. Olyan lélekkel kell készülnünk rá, mintha életünk utolsó Húsvétját ünnepelnénk itt a földön. Félre kell tennünk a legnemesebb ügyeket, legfontosabb feladatokat is, háttérbe szorítani az emberi szempontokat, és szemünket Jézusra függeszteni. Új evangelizációról beszélünk és a sokféle ínségről, amelyet nem nézhetünk tétlenül. Közben megfeledkezünk arról, hogy mindenekelőtt önmagunk evangelizációjára kell gondot viselnünk, s erre nincs jobb alkalom, mint az Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumaiban való elmélyülés. Júdás esete figyelmeztet arra, hogy a szegények ügyének felkarolása könnyen puszta ürüggyé válhat, ha csupán a szegényeket nézzük, és nem Jézust. Csak az, aki őt szemléli, láthatja meg jól az emberi ínséget is, mert benne látja a szegényeket, s őt látja bennük. Csak az ismerheti fel a szegényekben Krisztust, aki már elég sokat szemlélte őt kizárólagos figyelemmel, mint oly sokan a szentek közül.
Urunk Jézus, ne hagyd, hogy becsapjuk magunkat: Hogy is hirdethetnénk szóval és tettel, egész életünkkel az evangéliumot, ha nem hagyjuk, hogy előbb bennünket járjon át szívünk mélyéig? Mit is tudnánk adni a szegényeknek, a szenvedőknek, a hitetleneknek, ha érzéketlenül megyünk el hitünk legmélyebb titkai mellett? Add kegyelmedet, hogy a most következő napokban szívünk és értelmünk teljes figyelmével Téged szemléljünk, s majd csak a húsvéti misztérium által újjászületve induljunk hirdetni a Te halálodat és feltámadásodat.

Lk 19,28-40
Miután ezeket mondta, haladt tovább Jeruzsálem felé. Amikor Betfagéhez és Betániához közeledett, ahhoz a hegyhez, amelyet Olajfák hegyének hívnak, elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a szemközti faluba. Amikor bementek, találtok ott megkötve egy szamárcsikót, amelyen még nem ült ember. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: »Miért oldjátok el?” – mondjátok neki: »Az Úrnak szüksége van rá.«” A küldöttek elmentek, és mindent úgy találtak, amint megmondta nekik. Amikor eloldották a szamárcsikót, a gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamárcsikót?” Ők azt felelték: „Az Úrnak szüksége van rá.” És elvitték Jézushoz. A szamárcsikóra ráterítették ruháikat, aztán fölültették rá Jézust. Amikor pedig elindult, az útra terítették ruháikat. Mikor már közel volt az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész csoportja elkezdte örvendezve, hangosan dicsérni Istent a sok csodáért, amelyet láttak. Ezt mondták: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd meg tanítványaidat!” Ő azonban ezt felelte nekik: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani!”
Iz 50,4-7
(…) De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg.
Fil 2,6-11
(…) Engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.
Lk 22,14 – 23,56
A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése Szent Lukács szerint.

Az Egyház szent liturgiája Virágvasárnappal kezdi a Szent Háromnap ünneplését. Az ősi keresztény ünnepek nem csupán egy-egy hitigazságot ünnepelnek, hanem az üdvösségtörténet eseményeinek kimeríthetetlen gazdagságú világába vezetnek be bennünket. Különösen is igaz ez Virágvasárnapra, melynek tartalma szédületesen gazdag, végtelenül összetett, és mégis isteni módon egyszerű.
Virágvasárnap a passió éneklésével elővételezése az Úr szenvedésének, de a húsvéti győzelem ragyogásának is az ünnepi bevonulással és a Hozsanna éneklésével. De Virágvasárnap nemcsak Nagypéntek és Húsvét titkát előlegezi, hanem a Mennybemenetelét és Pünkösdét is. Ez a szegényes, mégis dicsőséges bevonulás már azt is ünnepli, hogy a mi Urunk győzött a halálon, és ebből a világból emberi testével-lelkével bevonult az Atya dicsőségébe, hogy az örök kapukon át minket is a mennyei Atya házába vezessen. A mai nap túláradó örömében pedig már jelen van a pünkösdi Lélek, a szeretet teljessége, akit a megdicsőült Úr küldött első ajándékul a híveknek.
Megváltó Királyunk, Jézus Krisztus! Hányszor léptük át templomod áldott küszöbét unalommal, üres és hideg szívvel; hányszor beszéltünk az Egyházról hálátlanul és szeretetlenül! Alázattal kérünk Téged: irgalmazz nekünk, és a mai szent ünnepen taníts meg minket új szívvel átlépni a Szentegyház küszöbét: a megváltás mélységes hitével, az örök életnek és a test dicsőséges feltámadásának szilárd reményével s a Szentlélek által szívünkbe árasztott mennyei szeretettel. Kérünk, hogy Egyházad kapuját, mely az utolsó ítélet, a dicsőséges feltámadás és az örök élet kapuja, ne zárd be előttünk, hanem fogadj be minket égi országodba, melyet most kezdődő szenvedéseddel, értünk felajánlott haláloddal és dicsőséges feltámadásoddal nyitottál meg számunkra.

Ez 37,21-28
Így szól az Úr Isten: „Íme, én kiragadom Izrael fiait a nemzetek közül, amelyek közé jutottak, és összegyűjtöm őket mindenünnen, és a saját földjükre vezetem. Egy néppé teszem őket az országban, Izrael hegyein, és egy király uralkodik majd mindnyájuk fölött; és nem lesz többé két nemzet, nem oszlanak többé két országra. Nem fertőzik többé magukat bálványaikkal, utálatosságaikkal és semmiféle gonoszságukkal. Megszabadítom őket minden helyükről, ahol vétkeztek, és megtisztítom őket; akkor ők az én népem lesznek, én pedig az ő Istenük leszek. Dávid, az én szolgám lesz a király felettük, és egyetlen pásztora lesz valamennyiüknek; törvényeim útján járnak majd, és parancsaimat megtartják és megcselekszik. Azon a földön fognak lakni, amelyet szolgámnak, Jákobnak adtam, amelyen atyáitok laktak; rajta laknak majd ők maguk és fiaik, és fiaiknak fiai mindörökké; és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelmük mindörökké. A béke szövetségére lépek velük örök szövetség lesz ez velük; megerősítem és megsokasítom őket, és szentélyemet köztük állítom fel mindörökre. (…)”
Jn 11,45-57
(…) A főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: „Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elpusztítják országunkat és nemzetünket.” Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. (…)

Kaifás véleménye, vagyis hogy „jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért”, egyszerre tükrözi a főpapi párt rómaiaktól való félelmét, a kisszerű csoportérdeket és a szadduceusi teológiai felfogást, mely szerint a szent nép kollektív érdekében az egyes embert akár fel is lehet áldozni. Az evangélista azonban ezeken mind túllépve az isteni üzenetet ismeri fel ebben a mondatban, amelyet Kaifás hivatalánál fogva, mint annak az évnek a főpapja, öntudatlanul kimondott, mintegy megjövendölve, hogy Jézus halála a szent nép megváltásának eszköze lesz.
Jézus önfelajánlása által megvetette az új, örök szentélynek és az új szent népnek, az Egyháznak az alapjait. Megköttetett az új és örök szövetség az ártatlan Bárány, Jézus Krisztus vérében, akit az emberi hitványság adott halálra, de akinek önkéntes áldozata szerezte meg az örök békét Isten és ember között. Így teljesedett be Ezekiel próféta jövendölése, amelyet a messiási időkre vonatkoztatott.
Úr Jézus Krisztus, mielőtt Nagyböjt utolsó hetébe lépnénk s a virágvasárnapi bevonulástól egyenesen a Golgota tetejére kísérnénk Téged, arra kérünk, szítsd fel bennünk a vágyat, hogy szívvel-lélekkel részt akarjunk venni húsvéti misztériumodban. E Húsvét nélkül nem vidíthatna fel az ébredő természet szépsége, a tavaszi nap melengető sugara, mely előcsalogatja a földből a virágokat, a bogarakat és a gyíkokat. Minden szépség hiábavaló lenne, s az élet maga is a halálra szántak tűnő álmodozása volna, ha Te nem adtad volna értünk áldozatul önmagad. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy viszonzásképpen átadjuk magunkat Neked, s együtt épüljünk a Te Titokzatos Testednek templomává, ahol minden halál, minden pusztulás egy új, teljes élet kezdete, mert Te bennünk és közöttünk lakozol örök időkre.