Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai

Évközi 13. hét

Ter 23,1-4.19;24,1-8.62-67
Sára százhuszonhét esztendeig élt, aztán meghalt Kirját-Arbában – azaz Hebronban –, Kánaán földjén. Ábrahám odament, hogy meggyászolja és elsirassa. Amikor azután felkelt a halotti szertartástól, így szólt Hét fiaihoz: „Jövevény és idegen vagyok én nálatok, adjatok nekem sírnak birtokot köztetek, hogy eltemethessem halottamat!” Ezek után Ábrahám eltemette a feleségét, Sárát Makpéla mezejének barlangjában, Mamréval – azaz Hebronnal – szemben, Kánaán földjén. (...) Izsák eközben megérkezett Lahai-Rói kútjának vidékéről, és a Negeb földjén lakott. Mivel a nap alkonyatra hajlott már, kiment búsongani a mezőre. Amikor azonban felemelte szemét, látta, hogy tevék jönnek a távolban. Rebekka is felemelte szemét, és meglátta Izsákot. Erre leszállt a tevéről, és megkérdezte a szolgától: „Ki az az ember, aki jön elénk a mezőn?” A szolga azt felelte neki: „Ő az én uram!” Erre a lány hamar fogta a fátylát, és befödte magát. A szolga aztán elbeszélte Izsáknak mindazt, amit végzett, az pedig bevitte Rebekkát anyjának, Sárának sátrába. Feleségül vette, és annyira megszerette, hogy megvigasztalódott fájdalmától, amelyet anyja halála miatt érzett.
Mt 9,9-13
Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt. Történt pedig, hogy amikor asztalhoz ült a házban, íme, sok vámos és bűnös jött, és letelepedett Jézussal és tanítványaival együtt. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Ő meghallotta ezt és így szólt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.« Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”

Az Ószövetség bizonyos részeihez érve felmerül bennünk a kérdés, hogy nem pusztán emberi történetet olvasunk-e, amely szinte szóról szóra olyan, mint a miénk. Hol itt a szentség, a természetfeletti vonatkozás? Mi az isteni kinyilatkoztatás abban, ahogy Izsák édesanyja halálán kesereg minden este, majd beviszi Rebekkát anyja sátrába, vele hál, megszereti és megvigasztalódik? Reális emberi történet ez, mélységes pszichológiai ismerettel: a fiú anyja vonásait is keresi és megtalálja feleségében. Megvigasztalódik, és megy az élet tovább. Izsáknak fiai születnek, s a történet folytatódik Jákobon és Józsefen keresztül Dávid királyig, s onnét tovább a másik Józsefig és Máriáig és a mi Urunk, Jézus Krisztusig.
Mi pedig mindezt olvasva lassan meglátjuk a nyilvánvaló igazságot, hogy üdvösségtörténetben élünk. Isten ígéretei itt a földön általában lassan teljesülnek, úgy bontakoznak ki, mint magjából a növény. Úgyhogy ha az ember elszakadna a hit forrásaitól, hajlamos volna a beteljesedést „természetesnek” venni, a maga művének és a „dolgok alakulása” magától értetődő következményének tekinteni. Az ember szabad, ő dönti el, hogyan él; eszik-iszik, uralkodik és elbukik, bűnt követ el és bűnbánatot tart, gyermekei születnek és halnak meg, reményei szétfoszlanak, s helyette szövődnek újak, de mindezek mögött, alig észrevehetően, jelen van az Isten, s mindezeken keresztül véghezviszi az ő művét, megvalósítja az ember üdvözítésének tervét.
Urunk Jézus, Te egyesek életébe úgy lépsz be, mint a mai Evangéliumban Máté pénzváltó asztalához: „Kövess engem!”; másoknak pedig kora gyermekkoruktól kezdve Isten ígéreteinek világosságaként ragyogod be minden napjukat. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy a napi ige által akár megrendít és szíven talál, akár az élet leghétköznapibb részleteinek feltárásán keresztül vezet az Írásokat sugalmazó Lélek, egyre inkább megtanuljuk Isten üdvösségtervében nézni a magunk, a családunk és az egész emberiség életét, s napról napra mind jobban átadjuk magunkat Neked.

Évközi 13. hét

Ter 22,1-19
Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: „Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Isten akkor azt mondta neki: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” (...) Így mentek ketten együtt, míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!”
Mt 9,1-8
Ezután beszállt a bárkába, átkelt a tengeren és elment a saját városába. Ekkor íme, odahoztak hozzá egy ágyon fekvő bénát. A hitüket látva Jézus azt mondta a bénának: „Bízzál, fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Erre íme, egyesek az írástudók közül azt mondták magukban: „Ez káromkodik.” Jézus látta gondolataikat és így szólt: „Miért gondoltok gonosz dolgokat a szívetekben? Ugyan mi könnyebb, azt mondani: ,,Bocsánatot nyertek bűneid”, vagy azt mondani: ,,Kelj föl és járj”? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – s ekkor a bénához fordult –: Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Az fölkelt és hazament. Amikor a tömeg látta ezt, félelem fogott el mindenkit, és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.

Isten nem kegyetlen, nem leli örömét szerettei gyötrődésében. Ha mégis engedi, hogy egyfajta sötétségen menjenek át, ezt azért teszi, hogy szeretetüket megtisztítsa, megerősítse és beemelje az üdvösségtörténet erőterébe. Ahhoz, hogy Isten művében részt vehessünk, meg kell ízlelnünk a halált és a feltámadást. Ábrahámnak addig kellett megtapasztalnia a halált, amíg fiával, akit szeretett, felértek a kijelölt helyre, Izsáknak meg akkor, amikor atyja, akit szeretett, megkötözte őt, és az oltárra tette, hogy feláldozza. A feltámadás pedig abban állt számukra, hogy úgy kapták vissza egymást s hallották az Úr megerősített ígéretét, hogy Isten és egymás iránti szeretetük még nagyobb mélységet nyert. Hiszen nemcsak Isten győződött meg arról, hogy Ábrahám mennyire szereti őt, hanem Izsák előtt is kinyilvánult atyjának Istenhez való feltétlen hűsége. Ennél nagyobbat pedig nem kaphat fiú az apjától.
A mi életünkben is eljön a nap, amikor Isten elkéri tőlünk azt, ami szívünknek a legkedvesebb. Lehet, hogy egy szeretett embert kell „feláldoznunk” vagy egy szép elképzelést, foglalkozást, kedvelt időtöltést. Lehet, hogy egészségünktől fosztatunk meg, mint a mai Evangéliumban szereplő béna, aki bizonyos értelemben meghalt a világ számára, kirekesztetett a társadalmi életből. Az a mozdulat, amellyel őt hordágyastul Jézus elé teszik, hasonlít Ábraháméhoz, aki Isten elé tette le fiát. Mindkettő hitből fakadó tett, melynek jutalma Isten áldása és a feltámasztás egy új életre (elsősorban a bűnbocsánat, és csak másodsorban annak külső jele, a testi gyógyulás).
Urunk, Jézus Krisztus, eléd hozzuk mindazt, akiket és amit szeretünk, eléd hozzuk nehézségeinket és szenvedéseinket, s kérünk, hogy tisztítsd meg minden viszonyulásunkat a Te szereteted kohójában, s ezáltal ajándékozz meg minket az új életre való feltámadás örömével.

Szent Tamás apostol

Ef 2,19-22
Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.
Jn 20,24-29
Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”

Az Úr Jézus mint szeretetének egyértelmű jeleit mutatja meg Tamásnak a testén lévő sebeket. A Jézustól adott bizonyíték végtelenül felülmúlja Tamás várakozását, mert a szent sebek szemlélése nemcsak annak evidenciájába emeli az apostolt, hogy Jézus él, hanem azt is minden kétséget kizáró módon kinyilatkoztatja, hogy Jézus szeret. Ezzel Tamás azt is megtanulja, hogy az élet, a személy élete egyenlő a szeretettel, amely túléli a halált, a rothadást, az enyészetet: a szeretet erősebb a halálnál.
Az ateista legmélyebb és legkínzóbb problémája nem Isten léte vagy nemléte, hanem az, hogy milyen az Isten? Ha rádöbbenne, hogy Isten a szeretet, akkor már tudná, hogy létezik. Aki csak arra jön rá, hogy Isten van, de nem tudja, hogy ő a szeretet, az még mindig valamilyen bálvány-istenben hisz. A kinyilatkoztatásra épülő, igaz keresztény hit mindig abban való hit, hogy Isten a szeretet: „Hittünk a szeretetben.” Isten nem csupán önmagától való, örökkévaló, mindentudó és mindenható lény, hanem ő a szeretet – és az ő szent Fia, Jézus ezt a szeretetet nyilatkoztatja ki. Legtöbb értelmi nehézségünk, vallási kételyünk mögött ott rejtőzik a még nagyobb és talán meg sem nevezett problémánk: nem merünk hinni Jézusnak, Isten Fiának irántunk való szeretetében. Amikor viszont kinyilatkoztatja szeretetét, s mi Tamással együtt felkiáltunk: „Én Uram és én Istenem!”, megoldódik minden nehézségünk, s elnyerjük az üdvösségre vezető hitet.
Urunk, Jézus Krisztus, szégyenkezve valljuk meg, hogy olykor minket is elfog a kétkedés, és egyértelmű jelet, minden kétséget kizáró bizonyítékot várunk Tőled. Szent Tamás apostol közbenjárására adj nekünk, kérünk, alázatot és készséget, hogy minden rejtett bűnünket magyarázkodás nélkül megvallva Előtted elismerjük, hogy menthetetlen bűnösök vagyunk, s szent sebhelyeidben felismerve a Te irántunk való végtelen és legyőzhetetlen szereteted jeleit, készek legyünk tanúságot tenni Rólad.

Szűz Mária látogatása Erzsébetnél

Szof 3,14-18a
Zengedezzél, Sion leánya, ujjongj Izrael; örvendezzél és vigadj teljes szívvel, Jeruzsálem leánya! Az Úr megsemmisítette ítéletedet, eltávolította ellenségeidet; Izrael királya, az Úr, közötted van, nem kell többé félned semmi bajtól. Azon a napon, majd ezt mondják Jeruzsálemnek: „Ne félj! Sion, ne lankadjon el kezed! Az Úr, a te Istened, közötted van, erős ő és megszabadít. örvendezik majd feletted örömmel, újjáéleszt szeretetével, és ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne.” „Elfordítom felőled a balsorsot, hogy többé ne legyen gyalázatod miatta.”
Lk 1,39-56
Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.” Mária erre így szólt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik. Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataiban kevélykedőket. Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat. Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról, amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre”. És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután hazatért.

Mária és Erzsébet találkozásában a korabeli zsidó rituálé szerinti megnyilatkozások mögött a látogatás teológiai valósága, az emberi találkozások isteni mélysége tárul elénk. A találkozás szemlélődéssel indul. Feltűnnek egymás előtt. Egy pillanat alatt átlátja a szerető tekintet a másik egész valóját. Felismeri, elismeri, de az arcot keresi, és az arcon is a szemet. A tekintetek nem csupán találkoznak, hanem szinte megmerítkeznek egymásban. A szem valóban a lélek tükre: a két tekintet egybekapcsolódása mögött a szeretet hatalmas eseménye játszódik le, a kölcsönös befogadás.
Itt már minden eldől. A szeretetkapcsolat mélységének, nagyságának arányában engedhetjük szemünkön keresztül bensőnkbe hatolni a másik tekintetét. Ha továbblépne: határt sértene meg, amelyre elutasítás a felelet. Mária és Erzsébet azonban szabadon, minden fenntartás nélkül beléphetett a másik benső világába, mert mindketten tisztán szerettek. És mivel itt két Istenbe merült ember találkozott, ezért igen nagy mélységet járt be tekintetük. Odáig hatolhatott, ahol a másikban Isten lakozik: Máriában a megtestesült Ige, Erzsébetben a hitet támasztó Szentlélek. Csak ezután szólalnak meg. Erzsébet szava méltatlansága tudatáról árulkodik: „De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?” Mária azonban továbblép. Elhagyva a találkozás rituáléjának azt a soron következő mozzanatát, hogy most ő mond valamit, amivel kifejezi méltatlanságát e köszöntésre – például azt, hogy ő a fiatalabb –, lelkéből azonnal égre csap Isten dicséretének és imádásának éneke. Ez nyitja meg az eget két egymást szerető ember találkozásának eseményében. Ketten énekelni egyes szám első személyben az Úr dicséretét: ez már a szentek közösségének megvalósulása.
Urunk Jézus, tudjuk, hogy méltatlanok vagyunk arra, hogy tiszta szeretettel szeressenek bennünket, és mi magunk is oly gyarlón, önző módon szeretünk. Mégis kérünk Téged, ne engedj megállnunk méltatlanságunk átérzésénél, hanem a Boldogságos Szent Szűz példájára és közbenjárására add, hogy előbb tekintetünk, majd szívünk-lelkünk is felemelkedjék Hozzád, aki minden szeretet forrása vagy.

Évközi 13. hét

Ter 18,16-33
(...) Ábrahám (...) az Úr elé járult, és azt mondta: „Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Ha ötven igaz van abban a városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel meg annak a helynek az ötven igazért, ha van benne annyi? (...) Azt mondta erre neki az Úr: „Ha találok Szodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.” Erre Ábrahám azt válaszolta: „Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, noha por és hamu vagyok. Hátha öt híja lesz az ötven igaznak? Negyvenötért már eltörlöd az egész várost?” Erre ő azt mondta: „Nem törlöm el, ha találok ott negyvenötöt.” Erre ismét szólt hozzá: „És ha csak negyven lesz, mit teszel?” Ő azt mondta: „Nem sújtom a negyvenért.” „Kérlek – folytatta –, ne haragudj, Uram, hogy szólok: És ha csak harmincat találsz?” Azt felelte: „Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.” „Ha már egyszer elkezdtem – mondta –, hadd szóljak Uramhoz: Hátha csak húsz lesz?” Azt mondta: „Nem pusztítom el a húszért”.” Könyörgök – folytatta –, ne haragudj, Uram, hogy még egyszer szólok: Hátha csak tíz lesz?” Erre azt mondta: „Nem törlöm el a tízért.” Amikor az Úr befejezte a beszélgetést Ábrahámmal, az Úr elment, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére.
Mt 8,18-22
A körülötte levő tömeg láttán Jézus megparancsolta, hogy menjenek át a túlsó partra. Akkor odajött hozzá egy írástudó és azt mondta neki: „Mester, követni foglak téged, ahová csak mész.” Jézus azt felelte neki: „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.” A tanítványai közül egy másik azt kérte tőle: „Uram, engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” De Jézus azt felelte neki: „Kövess engem, hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat.”

Valójában csak az tud az emberiséggel igazi sorsközösséget vállalni, aki mindenekelőtt Istennel van közösségben, s vele folytat párbeszédet. Csak ő látja helyesen, elfogultság nélkül, hogy mi szolgálja testvérei igazi javát, s csak ő ismeri fel, mi jelenthet gyógyírt sebeikre. Éppen ezért nem feltétlenül az tesz legtöbbet egy városért, közösségért, akinek fáradozását a Pro Urbe vagy a Pro Civitate kitüntetéssel jutalmazzák, hanem akit Isten jutalmaz meg kitüntető barátságával, s meghallgatja közbenjárását. S a világtörténelmet sem a politikusok és hadvezérek, királyok és elnökök írják, az igazi történelem az igazaknak, Isten barátainak szívében íródik. Ők azok, akiknek imája és életszentsége újra és újra megmenti a világot a megsemmisítő katasztrófától, melyet az emberi bűn eláradása előidéz.
Bekövetkezhet, hogy a bűn már olyan súlyos, hogy a közösséget teljesen megfertőzte, az egész város menthetetlen. Ekkor Isten úgy gondoskodik az ő igazairól, hogy kimenti őket a pusztulásból, és bennük nyilvánítja ki áldását. A lelkileg holtaknak pedig már szinte mindegy, mi következik rájuk. Lehet, hogy égbekiáltó gonoszságuk fejükre visszahullva elpusztítja őket, de előfordulhat, hogy városuk még fennáll ideig-óráig, míg aztán, mint szúette fa, belülről porlad szét és roskad rájuk. Így temeti maga alá a halál civilizációja mindazokat, akik építették.
Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy meghalljuk szavadat, mellyel követésedre szólítasz. Segíts, hogy felismerjük, hogy meddig van helye a bűnösökkel való sorsközösség-vállalásnak, s mikor kell mindent hátrahagyva menekülnünk abból a városból, abból a közegből, amely lelki halállal fenyeget, tudva, hogy az Atya irgalmas szeretetet az utolsó pillanatban is megkönyörül azon, akin lehet.

Évközi 13. vasárnap

1Kir 19,16b.19-21
(...) Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántatott tizenkét iga marhával, s maga is egyike volt azoknak, akik a tizenkét iga marhával szántottak. Erre Illés odament hozzá, s rávetette palástját. Ő tüstént otthagyta a barmokat, s utána futott Illésnek, s azt mondta: „Hadd csókoljam meg, kérlek, apámat s anyámat, s aztán majd követlek.” Ő azt mondta neki: „Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled.” (...)
Gal 5,1.13-18
(...) Mert ti szabadságra vagytok hivatva, testvérek, csak a szabadság ne legyen kibúvó a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény egy mondatban teljesedik be, mégpedig ebben: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” De ha egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást el ne emésszétek! Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! Mert a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek. Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt.
Lk 9,51-62
(...) Amint mentek az úton, valaki azt mondta neki: „Követlek téged, bárhová mész!” Jézus azt felelte neki: „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.” Egy másiknak ezt mondta: „Kövess engem!” Az így felelt: „Uram! Engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!” Jézus ezt válaszolta neki: „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, hirdesd az Isten országát!” Egy másik is szólt neki: „Uram! követlek; de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek házam népétől!” Jézus azt felelte neki: „Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”

Van, aki jelentkezik, hogy keresztény akar lenni, de nincs meg benne a kellő érettség, belátás, áldozatkészség. Lelkesedését nem szabad letörni, de egyfajta becsületesség is megköveteli, hogy mielőtt jelentkezését elfogadnánk, feltárjuk előtte a Krisztus-követés nehézségeit is. Mi nem ígérjük Krisztus nevében, hogy aki kereszténnyé lesz, mentesül minden problémától: megoldódnak családi gondjai, gyógyulást nyer betegségéből, anyagi helyzete rendbe jön, mert a Krisztusnak való önátadás igazi jutalma nem a földi siker és érvényesülés, hanem az örök életben való részesedés, amely itt a földön egyfajta lelki békesség megtapasztalásában nyilvánul meg. Ez az egyetlen földi jutalma az önátadásnak, amelyet szent férfiak és nők példájának egész sora igazol.
Ugyanakkor az is előfordul, hogy Jézus hív: „Kövess engem!”, mi viszont késlekedünk. Elméletben, a szavak szintjén követjük őt, ám amikor a helyzet élessé válik, s radikális döntést kellene hoznunk, kibúvót keresünk. Az is lehet, hogy komoly az elhatározásunk, csak valahogy félünk belekezdeni, s keresünk valami éppen aktuális feladatot, amely mögé elbújva még halogathatjuk egy kicsit az elkötelezettség vállalását. Amikor Jézus nem engedi meg a családtól való elbúcsúzást, illetve a halottak eltemetését, valójában nem ezektől a fontos és társadalmilag is elvárt gesztusoktól tilt el bennünket (Elizeus próféta példája mutatja, hogy Isten megengedi a szülőktől való elbúcsúzást), hanem azt hangsúlyozza, hogy földi dolgaink rendezése nem kerülhet elébe Isten ügyének. Az ,előbb, és az ,azután, jelenthetnek időbeli, de nem fontossági sorrendet: elintéznivalóink már mint Krisztus tanítványaira várnak ránk.
Urunk Jézus, hívásod és a szívünk mélyén erre adott válaszunk arra kötelez, hogy ezentúl a leghétköznapibb dolgokat is kegyelmi szempontból, a Veled való belső kapcsolat fényében mérjük fel és végezzük el. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy egész életünk a Te felhívásodra adott válasszá alakuljon, s mindennapi munkánk, a velünk történő jó és rossz események legyenek az az oltár, amelyen bemutatjuk Neked szívünk áldozatát, elővételezve az örök lakomát, melyet Atyád Általad készített nekünk.

Szent Péter és Pál apostolok

ApCsel 12,1-11
(...) Pétert tehát a börtönben őrizték, az egyház pedig szüntelenül könyörgött érte Istenhez. Amikor Heródes éppen arra készült, hogy elővezetteti, azon az éjszakán Péter két katona között aludt kettős lánccal megbilincselve, az őrök pedig az ajtó előtt őrizték a börtönt. De íme, megjelent mellette az Úr angyala, és fény ragyogott fel a cellában. Az angyal meglökte Péter oldalát, fölkeltette, és így szólt: „Kelj fel gyorsan!” Erre a láncok lehullottak a kezéről. Az angyal pedig azt mondta neki: „Övezd fel magad és vedd fel saruidat!” Ő megtette, az angyal pedig azt mondta neki: „Vedd magadra a ruhádat, és kövess engem!” (...) Miután átmentek az első és a második őrségen, a vaskapuhoz jutottak, amely a városba vezetett. Ez magától kinyílt előttük. Kimentek, végigmentek egy utcán, s ekkor az angyal hirtelen eltűnt mellőle. (...)
2Tim 4,6-8.17-18
Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából. Az Úr megszabadít minden gonosz ármánytól, és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség neki mindörökkön-örökké! Ámen!
Mt 16,13-19
(...) „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”

Emberileg nézve soha nem érte nagyobb csapás az Egyházat kétezer éves zarándokútja folyamán, mint amikor – a hagyomány szerint – ugyanazon a napon elveszítette két oszlopát: Pétert és Pált. Mégis, mi keresztények kezdettől fogva győzelemként ünnepeljük ezt az eseményt, mert hitünk szerint a két főapostol vértanú halála nem veszteség, hanem nyereség. Nyereség nekik, akik „a jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották, a hitet megtartották” és tovább is adták, s fáradozásuk jutalmaként a mennybéli hazába költözhettek. És nyereség az Egyháznak is, hiszen elköltözésükkel gyarapodott a mennyben a diadalmas Egyház, közbenjárásuk pedig a zarándok Egyház hathatós támasza. A két apostol élete tehát nem megszakadt, hanem eljutott a végső kiteljesedésre; a két kiválasztott és igaz tanú nem kudarcot vallott, hanem most ért fel a csúcsra; a két oszlop nem kidőlt, hanem most vált csak igazán megingathatatlanná, úgyhogy bátran támaszkodhat rájuk az Egyház épülete.
A szentek halálában mindig megdicsőül az Isten. Kimondhatjuk, hogy valójában csak a halál, a szeretetből vállalt halál nyomhatja rá életükre, munkásságukra a hitelesítő pecsétet, amikor hitvallásuk és szeretetük maximumát nyújtva belépnek Isten dicsőségébe. S ekkor nem csupán előttük tárul ki az ajtó a mennyben, hanem Isten előtt is, hogy életpéldájuk, tanúságtételük, tanításuk által ő maga léphessen be abba a közösségbe, ahol éltek, erőt, bátorítást és mennyei vigasztalást nyújtva a közösség minden tagjának.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked Szent Péterért és Pálért, akiket minden emberi gyarlóságuk ellenére kiválasztottál, és minden különbözőségük ellenére eggyé tettél az Irántad való szeretetedben és az Egyházadért való munkálkodásban. Áldj meg minket, akiknek hite az általuk vetett magból sarjadt, és közbenjárásukra segíts, hogy egész hátralévő életünkben úgy munkálkodjunk a Te országodért, hogy életünkben-halálunkban egyaránt nyitott ajtóvá válhassunk, melyen keresztül beléphetsz testvéreink életébe.

Jézus Szent Szívének ünnepe

Ez 34,11-16
Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat. Amint a pásztor gondját viseli nyájának azon a napon, amelyen elszéledt juhai között van, úgy viselem majd én is gondját juhaimnak, és kiszabadítom őket minden helyről, amerre elszéledtek a felhő és a sötétség napján. (...) A legdúsabb legelőkön legeltetem őket, és Izrael magas hegyein lesznek az ő legelőik; ott fognak megpihenni zöldellő füvön, és kövér legelőkön legelnek majd Izrael hegyein. Én magam legeltetem juhaimat, és én pihentetem meg őket! – mondja az Úr Isten. – Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és az erőst megoltalmazom, és igazságosan legeltetem őket.
Róm 5,5b-11
Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. (...) Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést.
Lk 15,3-7
Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: »Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!« Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.”

Isten szüntelenül végtelen teremtő szeretettel szeret minket, mi azonban különbözőképpen viszonyulunk ehhez a szeretethez, hiszen minden evilágra születő és öntudatra ébredt ember élete – a Szeplőtelen Szent Szüzet kivéve – valamiképpen két részre tagolódik: amikor ellenségei voltunk Istennek, és amikor már kiengesztelődtünk vele. Isten irántunk való, túláradó szeretetének kinyilatkoztatása, amikor a katona lándzsája megnyitja a keresztre feszített Jézus oldalát, s abból vér és víz folyik ki. Szent Pál szerint ez nem csupán jele, hanem bizonyítéka Isten szeretetének, mert Jézus értünk kiontott vére a megváltást szerezte meg nekünk. Ha engedjük magunkat e szeretet által megérinteni, mélységes fájdalommal emlékezünk vissza életünkben arra az időre, amikor Krisztus ellenségei voltunk, s megsiratjuk elvesztegetett éveinket, amikor hiába áradt ránk a szeretet, mi elutasítottuk, kigúnyoltuk és semmibe vettük.
Emberi kapcsolatainkban is tapasztalatot szerezhetünk a szeretet isteni és emberi oldaláról, hiszen mi magunk is egyaránt megtapasztaljuk szeretetünk viszonzását és visszautasítását. Amikor szeretetünket nem viszonozzák, sőt semmibe veszik és visszaélnek vele, s mi a visszautasítás ellenére is tovább tudunk szeretni, feltétel és a megleckéztetés igénye nélkül, akkor – bár töredékes és tökéletlen módon – képe leszünk Isten irántunk való szeretetének.
Urunk Jézus, a Te Szentséges Szívedben találkozunk az isteni szeretet mélységeivel, s e találkozás fényében szembesülünk csak igazán saját szeretetlenségünkkel. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy feltétel nélküli és soha meg nem szűnő szereteted megtapasztalása szívbéli töredelemre indítson, és alakítsa szívünket a Te Szent Szíved szerint, hogy mi is a Te szereteteddel szerethessük testvéreinket.

Szent László király

Bölcs 10,10-14
Egyenes úton vezérelte a bátyja haragja elől menekülő igazat, megmutatta neki Isten országát, és megadta neki a szent dolgok ismeretét. Vesződsége közepette jóléthez segítette, és fáradságát bőséggel jutalmazta. Vele volt kizsákmányolóinak ármányával szemben, és gazdagsághoz juttatta, megőrizte ellenségektől, megóvta üldözőktől, és kemény viadalban neki juttatta a győzelmet, hogy belássa: a bölcsesség hatalmasabb mindennél. Ez nem hagyta cserben az eladott igazat, hanem megóvta a bűntől, leszállt vele a verembe, és nem hagyta el a bilincsekben sem, amíg meg nem hozta neki a kormánypálcát s a hatalmat elnyomói fölött. Meghazudtolta az ellene vádaskodókat, és örök hírnevet szerzett neki.
Mt 22,34-40
Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

Pünkösd óta az isten- és emberszeretet parancsa valójában egy és ugyanaz, hiszen Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk, hogy vele szeressük viszont őt és szeressük embertársainkat. Nem is annyira parancs ez már, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az istengyermekségnek az a természete, hogy szeret. Akkor mégis miért olyan nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.
A próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne küldetésüket. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával (arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől áthatott tekintetével. A szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot. Ezt a tisztánlátást csodáljuk meg szent királyunkban, Szent Lászlóban, aki erőskezű uralkodó és nagy hadvezér létére is úgy tekintett önmagára, mint gyarló bűnösre, és fényes győzelmeit nem saját érdemének, hanem a szent férfiak imádságának tulajdonította. A szeretet tekintetével nézett embertársaira, ezért lehetett a gyengék és kicsinyek oltalmazójaként Isten irgalmának közvetítője. S ezért tudott az ellene áskálódó unokatestvérének, Salamonnak újra meg újra megbocsátani, még azután is, hogy az nyíltan az ellenséggel cimborált.
Urunk Jézus, taníts minket, hogy a Te szemeddel tudjuk nézni ezt a világot. Szent László királyunk közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy a durva és erőszakos viselkedés mögött észrevegyük testvérünk belső szenvedését, szorongását, s tégy alkalmassá minket, hogy a Te szereteteddel szeretve őt megnyissuk előtte Isten irgalmának kapuját.

Évközi 12. hét

Ter 15,1-12.17-18
Ezen események után az Úr látomásban beszédet intézett Ábrámhoz, és azt mondta neki: „Ne félj, Ábrám, én az oltalmazód vagyok, és igen nagy lesz a jutalmad!” Ábrám ekkor megkérdezte: „Uram, Isten, mit adhatnál nekem? Gyermektelenül költözöm én el, s házam gondviselőjének fia, a damaszkuszi Eliézer örökli a házamat!” Aztán így folytatta Ábrám: „Nem adtál nekem gyermeket, és íme, a házamban született rabszolga lesz az örökösöm!” De az Úr azt válaszolta neki: „Nem az lesz az örökösöd, hanem aki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd!” Majd kivezette a szabadba, és azt mondta neki: „Nézz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod!” Aztán így folytatta: „Éppen ilyen lesz az utódod is.” (...) Amikor aztán a nap leszállóban volt, mély álom fogta el Ábrámot, és nagy rettegés és sötétség szállt rá. Amikor a nap lenyugodott, sűrű sötétség lett. És íme, megjelent egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, s átvonult a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: „Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig.
Mt 7,15-20
Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok. A gyümölcseikről fogjátok felismerni őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A jó fa nem tud rossz gyümölcsöt teremni, sem a rossz fa jó gyümölcsöt teremni. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát a gyümölcseikről fogjátok felismerni őket.

A növekedés és a gyümölcstermés nem az ember műve, hanem az Istené. Az embernek az a dolga, hogy gondoskodjék arról, hogy a mag jó földbe hulljon, a későbbiekben pedig öntözze, kapálja, gondozza a kisarjadt növényt. Így lesz a gyümölcs az ő szorgos munkájának eredménye, egyszersmind azonban annál mérhetetlenül több is: ajándék, meg nem szolgált jutalom. Ilyen gyümölcs volt Ábrahámnak Izsák. Ábrám Ábrahámmá lévén végérvényesen jó fa lett, de a gyümölcs, melyet hitének jutalmaképp megkapott, több volt, mint amire legmerészebb álmaiban gondolhatott.
A fáról még nem lehet biztosan következtetni a gyümölcsre: lehet, hogy szépen kihajtott, virágot és levelet hozott, mégsem fog teremni. S az is lehet, hogy olyan gyümölcsöt terem, amely minden várakozásunkat felülmúlja. Amikor ilyen gyümölcsöt látunk, mindig biztosak lehetünk abban, hogy Isten működött. Ehhez azonban meg kell tapasztalnunk a lelki élet sötét éjszakáját, mely a legjobban szolgálja növekedésünket. Félelmetes ez az éjszaka, mert mindattól megfoszt bennünket, ami nappal biztonságot jelentett. Idegenné, magányossá és kiszolgáltatottá tesz az éjszaka, mert fel kell hagynunk evilági reményeinkkel, természetes optimizmusunkkal. Kísértésekkel teli ez az éjszaka, mert próbára teszi hitünket, mégis ez van leginkább a javunkra, mert ilyenkor Isten maga cselekszik. Az ember ezt nem is bírná elviselni, ezért Isten álmot bocsát rá, mint Ádámra, amikor oldalából megteremtette Évát.
Urunk, Jézus Krisztus, Téged Izrael hitének és várakozásának gyümölcséül adott az Atya, Te pedig a kereszt fáján a megváltás gyümölcsét termetted számunkra, és arra választottál ki bennünket, hogy mi is gyümölcsöt teremjünk, s gyümölcsünk maradandó legyen. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ne féljünk átmenni a hit sötét éjszakáján, s akár alszunk, akár ébren vagyunk, Isten országa növekedjék bennünk, és a Hozzád való tartozás édes és örök gyümölcsét teremjük.

Évközi 12. hét

Ter 13,2.5-18
(...) Felemelte tehát Lót a szemét, és látta, hogy az egész Jordán-környék, mindaddig, amíg Coárba jut az ember – ekkor még nem pusztította el az Úr Szodomát és Gomorrát –, mindenütt olyan bővizű, mint az Úr paradicsoma, és mint Egyiptom. Lót ezért a Jordán-környékét választotta magának, és keletre tért; így elváltak egymástól a testvérek. Ábrám Kánaán földjén maradt, Lót pedig a Jordán-környék városaiban telepedett meg, és Szodomában lakott. A szodomai emberek azonban nagyon gonoszak és igen bűnösök voltak az Úr előtt. Az Úr azt mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: ,,Emeld fel szemedet, és arról a helyről, ahol most vagy, tekints északra és délre, keletre és nyugatra! Ezt az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak fogom adni örökre. Olyanná teszem utódodat, mint amilyen a föld pora: ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, utódodat is meg tudja majd számlálni. Kelj fel, és járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked fogom adni!” Felszedte tehát Ábrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamre Tölgye mellett, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Úrnak.
Mt 7,6.12-14
Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket. Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták. A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!

A mai Evangélium fényében kell elgondolkodnunk Lót és Ábrám magatartásán. Lót emberi számítás szerint okosan cselekedett, de mivel számára nem volt más szempont, csak a földi gyarapodás, ahová nagy megelégedéssel bevonult, onnan később mindenét odahagyva kellett menekülnie. Ha mindig a jobbat, kényelmesebbet, kecsegtetőbbet választjuk, nem a keskeny úton járunk és nem a szűk kapun megyünk be, hanem a tágas útra lépünk, mely a széles kapun át a romlásba vezet. Vigyáznunk kell arra, hogy ha ugyan kis dolgokban, de mindig ezek a földi szempontok vezetnek, Krisztus keresztjéből végül is puszta elmélet marad. Nem kifejezett rossz szándékról, bűnről van itt szó, de bizonyos irányulásról, amely veszélyes lehet. Hiszen ha magunknak mindig a legjobbat akarjuk, másokat óhatatlanul megkárosítunk, háttérbe szorítunk.
Mennyivel üdvösebb jó szívvel fogadni mindazt, ami osztályrészünkül jut! Hiszen nem ezek minősége dönti el sorsunkat, hanem a hozzájuk való viszonyulás. A szentek között nem egy akadt, aki gazdagságban élt, egyházi vagy világi méltóságot viselt, mégis az ezekkel járó pompára, kényelemre szent közömbösséggel tekintett, s még többen voltak olyanok, akik kifejezetten az utolsó helyeket keresték, családjukban, szerzetesi közösségükben, a társadalomban. Ábrámnak a szegényesebb terület maradt, de rajta volt az Úr áldása. Amikor ő felemelte szemét, nemcsak a vidéket látta, hanem lelki szemeivel az Úr ígéretének beteljesülését is, mert az ő tekintetét maga Isten vezette.
Urunk Jézus, ne engedd, hogy megragadjunk a külső látványnál, az emberi szempontoknál. Emeld feljebb a tekintetünket, hogy meglássuk, hogyan járhatnánk a Te kedvedben, hiszen nem az a hivatásunk, hogy élelmesek legyünk, hanem hogy szentté váljunk. Segíts, hogy merjük a Te szempontjaidat elébe helyezni az emberi szempontoknak, s így a Te áldásod hordozói és továbbadói lehessünk.

Keresztelő Szent János születése

Iz 49,1-6
Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” (...) Most pedig így szól az Úr (...): „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”
ApCsel 13,22-26
(...) Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: ,,Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” (...)
Lk 1,57-66.80
Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. (...) Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. (...) A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunk-e hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor mi ezt a hívást felfogjuk, mert ő létezésünk első pillanatától kezdve magának teremtett bennünket, és egy bizonyos küldetést is kijelölt számunkra. Mindez ugyanakkor nem rombolja le szabadságunkat, hiszen Isten végtelen szeretete az emberi szabadság igazi területe. Láthatjuk, hogy csak a szentek szabadok, akik válaszoltak az isteni szeretetre és vállalták a rájuk bízott küldetést.
Nagyon fontos megértenünk, hogy itt két mozzanatról van szó: a személyes szeretetről, hogy „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől fogva emlegette nevem”, illetve egy feladatról, megbízatásról: „Kevés az, hogy szolgám légy, a nemzetek világosságává teszlek...” Csak akkor tudjuk meg, hogy mi a hivatásunk és mi a küldetésünk, ha előbb személyes szeretetére válaszolunk egész lényünkkel. Annak, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes Megváltója, Istene, barátja, mindene, hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása: családalapítás vagy papság, szerzetesség. Ha ő a maga langyos életével nem egész szívvel az Istené, egyik hivatást sem fogadta el, és egyik küldetésre sem alkalmas. Mert két akarat csak a legnagyobb szeretetben tud egyesülni. Ha Isten életünk igazi és egyetlen főszereplője lesz, szeretete egészen biztosan kijelöli utunkat, és világosan meg fogjuk tudni, mi is a küldetésünk.
Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a hívást, mellyel anyánk méhétől fogva szólítasz bennünket. Szítsd fel bennünk kegyelmedet, hogy egész lényünkkel válaszoljunk hívásodra, senkit és semmit elébe nem helyezve a Te személyes szeretetednek. Ha pedig hivatásunkban krízist tapasztalunk, adj nekünk erőt, hogy azt szeretetünk próbatételeként értelmezzük, s tudjunk ismét Téged választani, nem elhagyva helyünket, hanem megújítva Irántad való szeretetünket.

Úrnapja

Ter 14,18-20
Melkizedek, Szálem királya pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. Megáldotta őt, és így szólt: ,,Áldja meg Ábrámot a fölséges Isten, aki az eget és földet teremtette, és áldott legyen a fölséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet!” Erre ő tizedet adott neki mindenből.
1Kor 11,23-26
Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ,,Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: ,,Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!” Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.
Lk 9,11b-17
Amikor a tömeg ezt megtudta, utánament. Ő magához engedte őket, beszélt nekik Isten országáról, és azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük, meggyógyította. A nap azonban már lemenőben volt, ezért a tizenkettő odament hozzá, és azt mondták neki: ,,Bocsásd el a tömeget, hogy a környékbeli falvakba és tanyákra menjenek, szállást vegyenek és ennivalót keressenek, mert itt puszta helyen vagyunk.” Ő azonban azt mondta nekik: ,,Ti adjatok nekik enni!” Azok ezt felelték: ,,Nincs több, mint öt kenyerünk és két halunk, hacsak nem megyünk el mi, és nem veszünk élelmet ennek az egész népnek.” A férfiak ugyanis mintegy ötezren voltak. Ekkor azt mondta tanítványainak: ,,Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban!” Úgy is tettek, és letelepítették valamennyit. Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat, az égre tekintett, megáldotta, megtörte, és tanítványainak adta, hogy adják a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak. Azután fölszedték, ami utánuk megmaradt: tizenkét kosár maradékot.

Szavainknak, tetteinknek kontextusuk van: amit valaki mond és tesz, mind-mind beágyazódik egy bizonyos szövegösszefüggésbe, a konkrét mondatokon és gesztusokon túl az ő személyes történetébe, emberi kapcsolataiba, s ahhoz, hogy helyesen értsük őt, ismernünk kell ezt a hátteret, ezt a szövegkörnyezetet is.
Érvényes ez Jézus szavaira és tetteire is, különösen is azokra, melyeket az utolsó vacsorán mondott és cselekedett. E szavak és cselekedetek teológiai mondanivalóját csak akkor értelmezhetjük helyesen, ha figyelembe vesszük azt az emberi helyzetet, amelyben Jézus ott és akkor volt: „azon az éjszakán, amelyen elárulták...” Az apostolok ügyeltek arra, hogy amikor a hitújoncokat felkészítik az Eucharisztia vételére, mindenekelőtt ebbe a kontextusba, az utolsó vacsora miliőjébe vezessék be őket. Nekünk is tudatosítanunk kell magunkban, hogy az eucharisztikus lelkületbe nemcsak a bűnbánatban megtisztított szív öröme emel be, hanem a szeretetünk visszautasítása, elárulása miatti szenvedés is, az a sajátos emberi és keresztény magány, melyet senkivel meg nem oszthatunk itt a földön, csak Istennek mondhatjuk el, egészen rábízva magunkat…
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mindnyájunkat be akarsz vonni az életünket legmélyebben meghatározó teológiai összefüggésbe: bűneinkért felajánlott szeplőtelen áldozatod erőterébe. Áraszd ki újra és újra Szentlelkedet, aki beemel minket az utolsó vacsora ma is elevenen ható, belső kontextusába, és segíts, hogy valahányszor testedet és véredet magunkhoz vesszük a szent színek alatt, életünk magányosságait, szenvedéseit és áldozatait egyesítsük a Te üdvösségszerző magányoddal, sebeiddel és áldozatoddal.

Évközi 11. hét

2Kor 12,1-10
(...) Pedig ha dicsekedni akarnék, akkor sem lennék ostoba, hiszen igazságot mondanék, de tartózkodom ettől, nehogy valaki többre becsüljön annál, amit bennem lát vagy amit tőlem hall a kinyilatkoztatások nagysága miatt. Ezért, hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem; de ő azt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.” Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért telik kedvem a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.
Mt 6,24-34
Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, nem sokkal inkább titeket, kishitűek? (...)

Tudatosan két úrnak szolgálni nemcsak jellemtelen dolog, de előbb-utóbb erkölcsi meghasonláshoz is vezet. Mégis, ki ne tapasztalná magában azt a kettősséget, amelyről Szent Pál ír, hogy más törvényt érez tagjaiban és más törvényt talál értelmében, s a kettő egymás ellen tusakodik? Sőt, minél egyértelműbben akarjuk vállalni tudatos életünkben Isten uralmát, annál nyilvánvalóbbá válik előttünk, hogy tudattalan világunk mindennek az ellenkezőjére törekszik, hogy az értelmi belátást fölébe helyezzük a kinyilatkoztatásnak, a kézzelfoghatót a hitnek, az ösztönös kívánságot az isteni törvénynek. Ez az a gyöngeség, az a tövis, amelyet mindannyian megkaptunk a testünkbe, azaz földi életünk idejére, hogy el ne bízzuk magunkat.
Isten azt a küldetést adta az embernek a teremtéskor, hogy hajtsa uralma alá a földet, uralkodjon a természeten – önmagában is. S ehhez képességet is adott, amikor saját Lelkéből ajándékozott neki. Ha azonban az ember elszakad az élet forrásától, ha kénye-kedve szerint bánik a természettel, az előbb-utóbb visszaüt. Csak akkor élhetünk ember emberhez méltó életet, ha a kezdetben kapott küldetését teljesítve hagyjuk kibontakozni magunkban azt az életet, melyet Krisztus szerzett meg számára megváltó halálával. S ez az élet, bár a természet erői veszik körül, mindenestül természetfölötti, s nincs alávetve a természetnek. Ezért éppenséggel az a természetellenes, ha valaki természetfölötti természetének, Istentől rendelt hivatásának ellenére él.
Urunk, Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy szüntelenül magunk előtt lássuk és elismerjük gyöngeségeinket, elfogadjuk kiszolgáltatottságunkat, ugyanakkor természetfölötti hivatásunkhoz és új, Tőled kapott istengyermeki életünkhöz híven szívünkkel-lelkünkkel, minden erőnkkel, tudatos világunk egészével keressük Isten országát és annak igazságát – a Te dicséretedre, dicsőségedre és szolgálatodra.

Évközi 11. hét

2Kor 11,18.21b-30
Mivel sokan dicsekszenek test szerint, most én is dicsekedni fogok. Szégyenkezve mondom, hisz mintha mi gyöngék lettünk volna ebben a tekintetben. De azzal, amivel valaki dicsekedni mer – ostobaságból mondom –, én is merek. Zsidók ők? Én is! Izraeliták ők? Én is! Ábrahám ivadékai ők? Én is! Krisztus szolgái ők? Mint oktalan mondom, én még inkább: számtalan fáradság, igen sokszor fogság, módfelett való verések, gyakori halálveszély által. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja. Ki erőtlen, hogy én ne lennék erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? Ha dicsekedni kell, gyöngeségemmel dicsekszem.
Mt 6,19-23
Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!

Az Úr Jézus a lélek szemének nevezi a lelkiismeretet, azt a csodálatos készüléket, mely mintegy Isten látásából részesít, az ő jelenlétébe vonja minden lépésünket, az ő ítéletét közvetíti, sokszor közvetlen környezetünk és a minket körülvevő társadalom zavaros értékrendjével szemben is. Ha azonban engedjük lelkiismeretünket elhomályosítani, egész életünk sötétbe borul, erkölcsileg megsemmisülünk. Minden elkövetett bűn egy lépés az elsötétedés felé, teljesen sötétbe azonban csak akkor kerülünk, ha lemondunk arról, hogy a bűnbánat által megtisztítsuk lelkiismeretünk szemét, ha ilyen vagy olyan kifogással nem megyünk többé gyónni, s ezzel végképp elzárjuk magunkat a világosságtól. Ha viszont rendszeresen és őszintén bűnbánatot tartunk, és szentgyónáshoz járulunk, ezáltal rendben tartjuk a lelkiismeretünket, és nem hagyjuk elhomályosulni az Isten fényét visszatükröző belső szemet.
Szent Pál attól fogva, hogy a damaszkuszi úton elveszítette látását, s ezzel rádöbbent lelki vakságára, többé már nem a természetes ész pislákoló világánál vagy a vallási fanatizmus egy pontra irányított reflektorfényében, hanem Krisztus tündöklő ragyogásában nézett mindent. Ezért látta helyesen önmagát és küldetését, ezért tudta megítélni mások cselekedeteit, s ezért tudta életét habozás nélkül és egészen Jézus Krisztus evangéliumának szolgálatára szentelni.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy lelkiismeretünk bűnbeesett és méltatlan voltunk ellenére is képes visszatükrözni Isten ragyogó világosságát és fényt vetni tetteire, életünk különböző helyzeteire. Ne engedd, kérünk, hogy lelkiismeretünk elhomályosuljon, és ne lássa meg többé a bűnt, de óvj meg az aggályosságtól is, amikor ott is bűnt vagy bűnalkalmat látunk, ahol mennyei Atyád ajándékait kellene észrevennünk. Adj nekünk egészséges lelkiismeretet, melyhez hozzátartozik gyöngeségeink ismerete, méltatlanságunk tudata, de a helyes önértékelés is.

Évközi 11. hét

2Kor 11,1-11
Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz. De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól. (...) Vagy talán bűnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mivel Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tőlük, hogy titeket szolgálhassalak. Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert ami hiányzott nekem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok. Krisztus bennem levő igazságára mondom, hogy ezt a dicsőséget nem lehet megtagadni tőlem Akhája vidékein. Miért? Azért, mert nem szeretlek titeket? Isten a tudója!
Mt 6,7-15
Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt. Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.

Szent Pál gondosan ügyelt arra, hogy a látszatát is elkerülje annak, hogy fizetségért hirdeti az evangéliumot. Ezért a korintusiaktól nem fogadott el anyagi javakat, másoktól viszont nem szégyellt kérni, hogy eltarthassa magát. A filippiek pedig külön megtiszteltetésnek vették és a bensőséges szeretetkapcsolat jeleként értékelték, hogy ott-tartózkodása idején elfogadta gondoskodásukat. Mert nemcsak az ajándékozással, hanem az elfogadással is örömet tudunk szerezni, ki tudjuk fejezni szeretetünket.
A mai Szentlecke felhívja a figyelmünket arra, hogy a szeretet nem csupán abból áll, hogy ingyenesen ad, számlálatlanul és feltétel nélkül, de tud elfogadni is. Aki úgy ad, hogy közben nem válik kiszolgáltatottá, az csak a feleslegéből adott, vagy üzletelt. Aki viszont szívből adakozik, előbb-utóbb rá fog szorulni mások adományaira, anyagi és lelki értelemben egyaránt. Ha nehezünkre esik ajándékot elfogadni, könnyen meglehet, hogy rejtett hatalmi, birtoklási ösztönünket éljük ki szeretet címén. A szeretetben növekedni nem lehet másképp, csak az adás és elfogadás kettősségében. A keresztények közti szeretet persze mérhetetlenül több, mint érdekek és igények kölcsönös érvényesülése. Általa a Szentháromság egy Isten világába lépünk be, ahol az Atya szüntelenül árasztja szeretetét, a Szentlelket a Fiúnak, ő pedig elfogadja és visszaadja az Atyának. Így a kerekesszékhez kötött nagypapa, aki egész életét végigdolgozta a családjáért, most gyermekei és unokái gondoskodását jó lélekkel elfogadva növekedhet a szeretetben. A gyerekek és unokák pedig, akik megszokták, hogy mindig kapnak valamit, most a magatehetetlen öreg hűséges ápolásával növekednek a szeretetben.
Urunk Jézus, a Miatyánkban arra tanítasz, hogy így imádkozzunk: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Az irgalmas szeretet kölcsönhatásának törvénye ez. Hiszen ha nem bocsátunk meg másoknak, mi magunk sem nyerhetünk bocsánatot, mert nem fogjuk tudni befogadni Isten bocsánatát, és viszont: ha nem fogadjuk el Istentől a bocsánatot, mi magunk sem tudunk másoknak szívből megbocsátani. Tedd, kérünk, szívünket készségessé, hogy Tőled tanuljunk adni és elfogadni, s így akár adunk, akár kapunk, mindig szereteted művének megvalósulását és a mennyek országa eljövetelét szolgáljuk.

Évközi 11. hét

2Kor 9,6-11
Azt mondom: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenséggel vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti. Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bőven teljék minden jótéteményre, amint írva van: „Bőven adott a szegényeknek; igazsága fennmarad örökkön-örökké.” (...)
Mt 6,1-6.16-18
Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.

Krisztus követőitől a hit iránt közömbösek is elvárják, hogy ne az mozgassa őket, ami a világ fiait: az önző érdek és a fizetség reménye. Ezért sokan vetik szemünkre nekünk, keresztényeknek, hogy jóságunk nem egészen önzetlen, mert jótetteinkért jutalmat várunk Istentől. Ez akkor lenne igaz, ha tetteinkkel kiérdemelni akarnánk Isten szeretetét. Akkor szeretetünk csupán az önszeretet jól-rosszul leplezett formája lenne, a másik ember pedig saját üdvösségünk eszköze. De az igazi, feltétel nélküli szeretet nem kiérdemelni akarja Isten szeretetét, hanem éppenséggel azért ingyenes és feltétel nélküli, mert van tapasztalata az érdemei nélkül rásugárzó szeretetről, és már csak erre vágyakozik. Isten olyannak teremtette az embert, hogy szeretetében vágyakozzék a szeretet ősforrása után, s a legnagyobb embertelenség volna elvárni, hogy ezt a legmélyebb vágyát megtagadva, minden ok és cél nélkül, „csak úgy” szeressen és tegyen jót. Ha azonban valóban Isten akaratát követjük, akkor cselekedeteinknek nem célja a mennyei jutalom, hanem minden elképzelésünket felülmúló gyümölcse.
Urunk pontosan arra tanít a mai Evangéliumban, hogy ne akarjunk pusztán emberi jutalmat, amely legfeljebb hiúságunkat legyezgeti. Hogy a böjt, imádság és alamizsna egész keresztény létünket átfogó gyakorlatát ne degradáljuk evilági üzletté, szellemi kereskedéssé. Hogy szívünket tágítsuk ki az isteni nagylelkűség méreteire, mert csak ez a nagyvonalúság méltó ahhoz, aki „minden kegyelmét bőven árasztja ránk”.
Urunk Jézus, kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy tudjunk nagyvonalúak lenni, s ahelyett, hogy számon tartanánk, kinek, mit és mennyit adtunk, arra figyeljünk, hogy milyen ajándékokat kaptunk Tőled a mai napon. Add, hogy amikor imádkozunk, még hibáinkról és tökéletlenségünkről is megfeledkezve figyeljünk Rád, amikor pedig böjtölünk, ne azt méricskéljük, mi mindenről mondtunk le, hanem boldogan nyissuk meg szívünket Előtted, aki egyedül vagy képes betölteni ürességünket.

Évközi 11. hét

2Kor 8,1-9
Tudtotokra adjuk, testvérek, Isten kegyelmét, amelyet Makedónia egyházai kaptak, hogy a nyomorúság sok megpróbáltatása között bőséges lett az örömük, és igen nagy szegénységükből megszületett jószívűségük túláradó gazdagsága. Mert tanúskodom róla, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és kérvén-kérve igyekeztek meggyőzni minket, hogy részük lehessen a jótékonyságban és a szentek javára végzett szolgálatban. És reményünket felülmúlva önmagukat adták oda először az Úrnak, aztán pedig nekünk, Isten akarata szerint. Ezért arra kértük Títuszt, hogy amint már megkezdte, fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot. Ezért, mint ahogy mindenben kitűntök: hitben, szóban, ismeretben, minden buzgóságban és a tőlünk kapott szeretetben, úgy tűnjetek ki ebben a jótékonyságban is. Nem parancsképpen mondom ezt, hanem hogy mások buzgósága által a ti szeretetetek őszinteségét próbára tegyem. Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek.
Mt 5,43-48
Hallottátok, hogy azt mondták: ,,Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Óriási dolog a viszonzott szeretet, a legnagyobb a földön, s a mennyország, az eljövendő örök élet sem más, mint kölcsönös szeretet. Az utolsó vacsorán az Úr Jézus éppen ezt teszi meg eszkatologikus jelnek: Szent János evangéliumában olvassuk, hogy a világ számára nem az lesz a szinte kényszerítő erejű bizonyíték Krisztus istensége mellett, hogy az égen feltűnik az Emberfia jele, hanem hogy a keresztények szeretik egymást. S ez az egyetlen hiteles tapasztalatunk Isten belső, szentháromságos életéről és az üdvözültek túlvilági boldogságáról is. Éppen ez az, amiért Jézus azt mondja, hogy a kölcsönös szeretet nem érdemel jutalmat, hiszen ha szeretetem viszonzásra talál, az maga a legnagyobb jutalom.
De szeretnünk kell akkor is, ha nem kapunk viszonzást. Képesek vagyunk rá, hiszen Isten gyermekeiként megkaptuk a Szentlelket, és így részesedtünk a Szentháromság belső életéből. Szeretetünk őszinteségének nem az a fokmérője, hogy milyen és mekkora érzelmeket táplálunk embertársaink iránt. Nem elég kitűnnünk az egymás iránti szeretetben és buzgóságban. Vállalnunk kell azt a szegénységet, kifosztottságot, amivel a szeretet egyoldalú ajándékozása jár. Az ismeretlenek, közömbösek vagy éppenséggel az ellenséges érzületűek iránt tanúsított nagylelkűség, jóakarat lehet az igazi hitelesítő pecsét szeretetkapcsolatainkon. Azzal, hogy mindenkiről jót gondolunk, jót mondunk, és csak jót teszünk velük, kezdünk hasonlítani a mennyei Atyára, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.
Urunk Jézus, amikor valakit szeretnünk kellene, de nem megy, oly könnyen mondjuk: „nem tudom”, „nem bírom”, „képtelen vagyok rá”, pedig a szeretet ezen a szinten nem érzelmek, hanem csupán elhatározás kérdése. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy egyre jobban megtanuljunk mindenkire úgy tekinteni, mint az Atya egyetlenjére, páratlanul kedves, helyettesíthetetlenül értékes gyermekére.

Évközi 11. hét

2Kor 6,1-10
Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: „A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged.” Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja! Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, hanem mindenben Isten szolgáiként viselkedünk: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongatásban, verésben, börtönben, zendülés közepette, fáradságban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, tudásban, béketűrésben, kedvességben, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, az igazság igéjében, Isten erejében; jobbról és balról az igazság fegyverzetében, dicsőségben és becstelenségben, gyalázatban és jó hírnévben; mint csábítók és mégis igazmondók; mint ismeretlenek és mégis ismertek; mint halálra váltak, és íme, mégis élünk; mint megvertek, de meg nem öltek; mint szomorkodók, és mégis mindig örvendezők; mint szűkölködők, és mégis sokakat gazdagítók; mint akiknek semmijük sincsen, és mindenük megvan.
Mt 5,38-42
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.

Vannak Jézusnak olyan mondatai, melyeket csak akkor értünk meg, ha egyszer a Lélek indítására meg is cselekedjük. Az, hogy ránk köszöntött az üdvösség napja, azt jelenti, hogy már megértettük Jézus szavát, nincsenek többé értelmi nehézségeink, gyakorlati kifogásaink, mert beléptünk az ő megváltásának világába. Ez a helyzet a „Szemet szemért, fogat fogért” törvény jézusi értelmezésével, beteljesítésével is. Ennek az ősi, az írásbeliség előtti időkre visszanyúló szabálynak az a jelentősége, pozitív, a pusztán emberin túlmutató üzenete, hogy az elkövetett bűn súlyával arányos elégtételt várt el, elejét véve a kíméletlen önbíráskodásnak és a mértéktelen bosszúnak. Jézus ezt a szabályt sem egyszerűen megszüntette, érvénytelenítette, hanem saját istenemberi szintjére emelve beteljesítette. Amikor ugyanis arra szólít fel, hogy ha egyik arcunkat megütik, tartsuk oda a másikat is, nem passzív önfeladásra biztat, hanem arra a magatartásra, amire ő maga adott példát. Amikor őt a főpap szolgája arcul ütötte, nem hagyta szó nélkül, hanem megkérdezte tőle: „Miért ütsz engem?”, ugyanakkor nem szállt szembe a gonosszal, hanem engedte, hogy megöljék, s ezzel megváltást szerzett a világnak.
Mert ő nem egyszerűen alulmaradt ellenfeleivel szemben, és nem is csupán erkölcsi győzelmet aratott, mint a tragikus hősök, hanem azokat, akik elítélték és megölték, felemelte oda, ahol ő van, és egy új világ kapuit tárta ki előttük, felkínálva nekik Isten irgalmát. Az ő passiója tehát nem passzivitás volt, és nem is csupán reakció, hanem egyben kezdeményezés, meghívás is, a legnagyobb tett, melyet csak ember végbevitt a földön.
Urunk Jézus, taníts meg minket, hogy Hozzád hasonlóan megkeményítsük arcunkat, mint a kőszikla, de soha ne keményítsük meg a szívünket. Ha olykor megbántva, megalázva érezzük is magunkat, ne engedd, hogy bezárkózzunk sértettségünkbe. Ha szenvedünk is a minket ért méltánytalanság miatt, adj erőt, hogy ne forduljunk el végleg embertársunktól, hanem életünkben, halálunkban egyaránt merjük felkínálni neki az üdvösséget, Isten irgalmasságát.

Szentháromság vasárnapja

Péld 8,22-31
Az Úr szerzett engem útjai elején, kezdetben, mielőtt bármit is alkotott. Öröktől fogva rendelt engem, ősidők óta, még a föld előtt. Nem voltak még tengerek, én már fogantattam, még nem törtek elő a vízben dús források, még nem álltak a hegyek súlyos tömegükben, a halmok előtt születtem. Még nem teremtette meg a földet és a folyókat és a földkerekség sarkait, amikor az eget felállította, már ott voltam, amikor biztos törvénnyel kört vont a mélység színe fölé. Amikor a fellegeket odafenn megerősítette, és kimérte a vízforrásokat. Amikor a tengert körülvette határával, és törvényt szabott a vizeknek, hogy át ne hágják határaikat. Amikor a föld alapjait megvetette, ott voltam mellette, mindent elrendeztem, és gyönyörködtem nap-nap után, színe előtt játszadoztam mindenkor. Játszadoztam a földje kerekségén, és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni.
Róm 5,1-5
(…) A mi Urunk, Jézus Krisztus által megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk, és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudva, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.
Jn 16,12-15
„Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.”

Az utolsó vacsorán Urunk Jézus előbb azt állítja, hogy mindent tudtul adott nekünk, nem sokkal később pedig azt, hogy még sok mondanivalója lenne számunkra. E látszólagos ellentmondás feloldása ott van, hogy a Szentlélek egy más szinten folytatja a Jézus által adott kinyilatkoztatást. Nem új igazságokat közöl, hanem Jézus tanításából – amely az Atya üzenete – veszi mindazt, amit mond, mégis eljövetele nélkül Jézus igéje és az Atya igéje nem lehetne igazi, egyetemes örömhír, mert a legmélyebb és legizgalmasabb, de rejtett valóságot hozza a felszínre az Úr tanításából: az Atya és a Fiú kapcsolatát, mely őbenne áll fenn. Az Úr Jézus egész tanítása, s főként ígéretei érvényüket vesztenék, sőt visszájukra fordulnának a nélkül a Szentlélek által kinyilatkoztatott igazság nélkül, hogy Jézus Krisztus az istenség második személyeként egylényegű az Atyával és a Szentlélekkel. Ezzel egyben azt is feltárja, hogy kicsoda nekünk Jézus Krisztus: nem csupán próféta, vallásalapító, hanem Isten, aki magára vette a mi emberi természetünket. És végül feltárja azt is, hogy milyen értéke van az ő kiontott vérének, melyet bűneink bocsánatára ajánlott fel.
A Szentlélek működésének lényege, hogy a jézusi kinyilatkoztatás mélyszerkezetét, a három isteni személy egymáshoz és hozzánk való viszonyát nyilvánítsa ki mindabban, amit Jézus mondott és cselekedett, s a felszínre hozza a szentháromságos életet a keresztény közösség hétköznapjaiban. A Szentlélek a személyesség, a személyes kapcsolatok felragyogtatója, mert ő maga a szeretet. Isten szentháromságos életét nyilatkoztatja ki a szerelemben és a barátságban, a hitvestársak és a szülők és gyermekek közti szeretetben, s a mennyországot mint az Istennel és egymással való örök szeretetkapcsolatok boldog szövedékét kínálja fel nekünk.
Dicsőítünk Téged, mennyei Atya, aki szent Fiad által kinyilatkoztattad nekünk irántunk való szereteted mérhetetlen mélységeit. Dicsőítünk Téged, Jézus Krisztus, aki halálod és feltámadásod, valamint a Szentlélek elküldése által Isten belső életének részesévé tettél bennünket. Dicsőítünk Téged, Szentlélek, akiben képességet kaptunk, hogy Isten szeretetével szeressük viszont az Atyát és szeressük egymást. Áldott légy, Atya és Fiú és Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, élő, igaz Isten!

Oldalak