2Tim 4,1-8
Kérve kérlek Isten színe előtt, és Krisztus Jézus előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat, az ő eljövetele és országa által: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal. Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek. Te vigyázz, viseld el a szenvedéseket mindenben, végezd az evangélista dolgát, töltsd be szolgálatodat. Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.
Mk 12,38-44
Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!” Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.”

Ma ismét olyan időket élünk, amikor az emberiség – de legalábbis a „kereszténység utáni” Nyugat – meg nem regulázott ösztöneire hallgatva olyan tanítók után kapkod, akik szerint ami új, az mindjárt feltétlenül jó és követendő is; akik elnézik romlott és beteg vágyaink kielégítésére tett kísérleteinket, sőt talán maguk biztatnak rá; akik önmegtagadás, bűnbánat, megtérés nélkül ígérnek soha el nem múló boldogságot, sőt megistenülést. Ez a világtrend a katolikus keresztény tanítást is megpróbálja kikezdeni, a maga képére és ízlésére átformálni. A keresztény szókészletet és a külsőségeket többé-kevésbé megtartva, alattomosan, fokról fokra igyekszik kilúgozni, eljelentékteleníteni azt a hitletéteményt, melyet az apostolok ránk hagyományoztak, melyért a vértanúk életüket adták, s melyet az egyháztanítók és hitvallók sértetlenül megőriztek és életpéldájukkal felragyogtattak. Mi pedig talán észre sem vesszük ezt a hitünk elleni merényletet, mert leszoktunk az Isten titkairól való gondolkodásról.
A mi szeplős szívünkre az jellemző, hogy mindenre nyitott és mindent magába fogad: jót és rosszat egyaránt. Így aztán mérgezett forrássá válik, mely egyszerre ont édes és keserű vizet. Ezzel szemben Szűz Mária szíve csak Isten szentséges titka számára volt nyitva, azt kereste, arra volt fogékony minden szóban, akár angyaltól, akár embertől, akár szent Fiától származott, s e szavakat befogadta, szívébe véste, és el-elgondolkozott rajtuk. Az Isten szavairól és tetteiről való elmélkedés s az ebből fakadó istendicséret őrzi meg legjobban a szívet a bűn szeplőitől. Talán a szentgyónás után az volna a legfontosabb teendőnk, még a bűnök elleni kemény küzdelmeknél is fontosabb, hogy benső életünket Isten imádására, dicséretére és a neki való hálaadásra koncentráljuk.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért az egészséges tanításért, melyet apostolaid által hagyományoztál ránk, s mely az életre és az üdvösségre vezet. Hálát adunk Neked azokért, akik szavukkal és életükkel sértetlenül és hűségesen hirdetik ma is ezt a tanítást, és kérünk, szítsd fel bennünk Szentlelkedet, hogy Szent Pál buzgóságával és az evangéliumbeli szegény özvegy bizalmával ragaszkodjunk Hozzád.

2Tim 3,10-17
Szeretett Fiam! Te követted tanításomat, életmódomat, elhatározásomat, hitemet, béketűrésemet, szeretetemet, türelmemet, és részt vettél üldöztetéseimben és szenvedéseimben. Tudod, hogy mi minden történt velem Antiochiában, Ikóniumban, Lisztrában, és milyen üldöztetéseket álltam ki! De mindezekből kiszabadított engem az Úr! Hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni! A gonosz emberek és a csalók viszont egyre mélyebbre süllyednek a gonoszságban, tévelyegnek és másokat is a tévelygésbe vezetnek. Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, és amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljuss az üdvösségre. Minden írás, amelyet az Isten sugalmazott, hasznos a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen.
Mk 12,35-37
Amikor Jézus egy alkalommal a templomban tanított, ezt a kérdést vetette fel: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás Dávidnak a fia? Hiszen maga Dávid mondja a Szentlélek által: Így szól az Úr az én Uramhoz: »Jobbom felől foglalj helyet, míg lábaid alá vetem ellenségeidet.« Ha tehát maga Dávid a Messiást Urának nevezi, akkor hogyan lehet az ő fia?” A nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust.

Szinte ijesztő látni, micsoda kétségbeesett igyekezettel keresik kortársaink az élet értelmét, és falják a különböző vallások, filozófiák, okkult tudományok könyveit. A Szentírást viszont vagy kézbe sem veszik, vagy pedig saját szájuk íze szerint értelmezve olvassák, rejtjeles üzenetet keresve benne. Mondható-e kereszténynek egyáltalán, aki életében még egyszer sem olvasta végig a Bibliát? Nem csak az evangéliumokat, Szent Pál egyes leveleinek részleteit vagy az Ószövetség legismertebb könyveit. Istennel való kapcsolatunk mélységmérője, hogy mennyire vesszük komolyan azt az írásos kinyilatkoztatást, melyet a Szentírásban adott nekünk, az első laptól az utolsóig.
Vannak könyvek, melyeket az ember élvezettel olvas el egyszer, de azután soha többé nem érzi szükségét, hogy kézbe vegye őket. Vannak továbbá olyanok, melyeket lassan, ízlelgetve lehet csak olvasni, és előszörre nem is, csupán kétszeri, háromszori olvasás után tárják fel teljes gazdagságukat. Vannak, amelyek jók és fontosak voltak fiatal korunkban, de nincs hozzájuk türelmünk idősebb korunkban. És fordítva, ifjúként nem tudtuk értékelni őket, csak érettebb fejjel fogjuk fel értelmüket. Olyan könyv azonban, amely minden életkorban, minden élethelyzetben, lelkiállapotban, ízlésünktől függetlenül meg tud szólítani bennünket, aligha van más, mint a Biblia. Jó, ha vele kezdtünk olvasni tanulni, s egyáltalán nem baj, ha életünk végére nem marad más olvasnivalónk, csak ez.
Köszönjük Neked, Urunk Jézus, szereteted írásos foglalatát, a Bibliát. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra, évről évre úgy merüljünk el benne, mint nekünk szóló szerelmes levélben, s a sorok mögött egyre elevenebben megérezzük a Te személyes, isteni jelenlétedet, amely az egésznek értelmet, mindennapi aktualitást ad, és napunkat, hetünket, egész életünket a Te szerelmes közelséged vonzásába emeli.

2Tim 2,8-15
Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban levő üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt. Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja. Erre figyelmeztess, kérve kérj mindenkit Istenre. Szóvitát ne folytass; nem jó az semmire, csak a hallgatóság romlására. Azon légy tehát, hogy derék embernek bizonyulj az Úr előtt, olyan munkásnak, aki meg nem szégyenül, s aki helyesen munkálja az igazság igéjét.
Mk 12,28b-34
Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!«. Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

Mindegyikünk élete meg van jelölve a halállal. Mindegyikünk földi élete rámegy valamire. Ha rászánjuk magunkat Jézus követésére, egyre inkább evidenciaként ismerjük fel, hogy nem más ez, mint szeretetből vállalt, boldog vértanúság, még ha vértelen is. Hiszen a vértanúk halála sem egyéb, mint egy korábbi, lelki halál testi kinyilvánulása, amikor az ember a keresztség szentségében Krisztus halálában eltemetkezve meghalt a bűnnek. Aki egyszer megtanulta a hitben, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, hogy értünk meghalt és testben feltámadt, az magában ebben az ismeretben megkapta keresztény hivatását: hogy a napi teendőkben, emberi viszonyokban meghaljon önmagának, és teljesen adja át életét Istennek. Ha ezt a meghalást megpróbáljuk kikerülni, hiába várunk az isteni jelre, amelynek meg kellene mutatnia, mit is kell tennünk, nem fogunk kapni semmiféle jelet, s önközpontúságunk poklában maradunk.
Aki számára viszont ez a meghalás valódi és konkrét esemény, annak a mondat második fele, hogy Krisztussal együtt fogunk élni, nem valami sápadt, bizonytalan reménykedést jelent a túlvilági élettel kapcsolatban, hanem belső tapasztalatot és élő valóságot fejez ki, hiszen ha valóban meghalt a bűnnek és a világ szellemének, a Jézusba vetett hit által azonnal, már itt a földön megízleli az új, el nem múló életet.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai Szentleckében Apostolod által adott tanítást és buzdítást arról az életről, melyben részesíteni akarsz minket magad mellett. Hálát adunk Neked azért is, mert a Te hűséged soha meg nem rendül: ha mi hűtlenné válnánk is, rólunk elképzelt tervedet az utolsó pillanatig fenntartod, újra meg újra felkínálva a lehetőséget, hogy szabadon, egész lényünkkel válasszunk Téged. Adj nekünk, kérünk, készséges szívet, hogy merjünk Veled együtt meghalni és eltemetkezni, nem elméletben és a kegyes szavak szintjén, hanem konkrét tettekben, mindennapi életünk állandó odaadásában, s így Veled együtt feltámadjunk az örök életre.

2Tim 1,1-3.6-12
Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola, Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, szüntelenül, amikor éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által. Ennek lettem hírnöke, apostola és tanítója. Ezt is emiatt szenvedem, de nem szégyenkezem, mert tudom, kinek hittem, s biztos vagyok abban, hogy ő meg tudja őrizni rábízott kincsemet addig a napig.
Mk 12,18-27
Ekkor odamentek hozzá a szadduceusok, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás. Megkérdezték őt: „Mester! Mózes megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal és hátrahagyja feleségét gyermek nélkül, akkor a testvér vegye el annak a feleségét, és támasszon utódot testvérének. Volt egyszer hét testvér. Az első feleséget vett magának és meghalt, nem hagyva utódot. Akkor a második vette el azt, de ez is meghalt, és nem hagyott utódot. Éppúgy a harmadik. Elvette az asszonyt hasonlóképpen mind a hét, és nem hagytak utódot. Mindezek után végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát, amikor feltámadnak, ezek közül melyiknek lesz a felesége? Mert hétnek volt a felesége.” Jézus azt felelte nekik: „Nyilván azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát! Hiszen amikor a halottak föltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottak felől pedig, mármint hogy feltámadnak, nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy miként mondta neki Isten, amikor szólt: »Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene?« Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így tehát nagyon tévedtek.”

Milyen érdekes: mi szabadon járunk-kelünk, azt csinálunk, amit akarunk, mégis oly gyakran rabnak érezzük magunkat, a szentek pedig a fogságban is szabadok. Sőt minél jobban beszűkül a tér és a lehetőségek világa körülöttük, annál szabadabbak, eredetibbek, annál intenzívebben élnek. Igen, mert ők a mennyek országáról szóló üzenettel járták a világot, ennek az üzenetnek pedig az a természete, hogy nem lehet megbilincselni, bezárni, elfojtani. Amikor Pált börtönbe zárták, az a túlcsorduló isteni élet, amelyről tanúskodott, csak még jobban koncentrálódott benne és körülötte – hiszen értelme és szíve szüntelenül Jézus Krisztus körül forgott –, s hallatlan intenzitással adódott tovább egy beszélgetés, egy levél, egy gesztus által. Példa rá az a levél is, melynek részletét a mai Szentleckében olvassuk. Nemcsak Timóteus élhetett belőle, hanem lelki útmutatással szolgál az utolsó napig minden keresztény hívő, de különösen is az Egyház pásztorai számára.
Szent Pál levelének fényében még inkább ostobának tűnik a szadduceusok kérdése és primitív példája a mai Evangéliumban, mellyel nevetségessé akarták tenni a feltámadást és az örök életet. Persze ha valaki olyan üres életet él, és olyan kiégett lelkű, mint ezek a szadduceusok, nyilván nem kívánkozik a feltámadás és a mennyei örök élet után. Szent Pál és Timóteus, az apostolok és vértanúk mind megízlelték ennek az életnek az előízét, s azért kívánkoztak utána. Csak az várja a feltámadást és az örök életet, aki Isten mindenható cselekvését megtapasztalta életében, s ezt el nem veti és meg nem tagadja, hanem mindent ennek vet alá.
Urunk Jézus, köszönjük Neked Szent Pál apostol tanúságtételét, mely felszítja bennünk a vágyat az evangélium szerinti életre. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amerre csak járunk, az evangélium örömhírét hirdessük szavunkkal és életünkkel, s ha majd bilincseket tesz ránk és helyhez köt az öregség, megnyíljék előttünk egy még tágasabb világ, a halhatatlan örök élet.

2Pét 3,12-15a.17-18
Várjátok és epedve óhajtjátok Isten napjának eljövetelét, amikor az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak. Mi azonban – az ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik. Ha tehát, szeretteim, ezeket várjátok, azon legyetek, hogy szeplőtelenül és feddhetetlenül találjon titeket békességben. Tekintsétek a mi Urunk hosszútűrését rátok nézve üdvösségnek, amint a mi szeretett testvérünk, Pál is megírta azt nektek a neki adott bölcsesség szerint. Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.
Mk 12,13-17
Később odaküldtek hozzá a farizeusok és Heródes-pártiak közül néhányat, hogy megfogják őt beszédében. Akik odajöttek, azt mondták neki: „Mester! Tudjuk, hogy igaz vagy, és nem nézed az emberek személyét, hanem az Isten útját igazságban tanítod. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk vagy ne fizessünk?” Ő azonban tisztában volt képmutatásukkal, ezért azt mondta nekik: „Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hadd lássam!” Azok hoztak egyet. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre Jézus azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” És csodálkoztak rajta.

Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében úgy tekint a kozmosz hatalmas átalakulása elé, mint amely Isten fiainak dicsőséges kinyilvánulása lesz. A természet – vagyis a csillagok, kövek, növények és állatok, emberi testünkkel és ösztöneinkkel egyetemben – az után sóvárog, ami a lelkünkben már végbement: a régi világ rettenetes összeomlása s a kegyelmi élet csírájának megjelenése és kibontakozása után, mert sorsa mindenestül összefonódik az ember szívének legbensőbb történetével. Ebből az is következik, hogy a végső nagy rombolást, a régi világ gyökeres átalakulását és az új világ születését nem egy kozmikus katasztrófa, hanem Isten szeretete viszi végbe, mely már el is kezdte működését bennünk a hit és a keresztség által szívünkbe árasztott Szentlélek erejével.
A keresztény ember számára tehát a világ összeomlása nemcsak jövőbeni, hanem valamiképpen jelenvaló, sőt már megtörtént esemény is, mert mi, akik megkeresztelkedtünk, a Szentlélekben, Isten átalakító tüzében merültünk alá. A világ vége lelkileg már végbement bennünk, az egek tűzben elégtek, az elemek megolvadtak, s valami új jött létre. Létrejött az új ég: az örök istenfiúság csírájából kinövő, új minőségű istenismeret és istenkapcsolat horizontja, és az új föld, mivel lényünk középpontja átkerült Isten világába. Azért várjuk és siettetjük az Úr eljövetelének napját, mert arra vágyunk, hogy Isten újjáteremtő műve mielőbb beteljesedjék. Nem görcsösen erőlködve, türelmetlenül várakozunk, de szüntelen figyelemmel, lényünket mind teljesebben Jézus Krisztus felé fordítva. Ez a hűséges, odaadó figyelem nyitja meg az eget, és hozza le őt.
Urunk Jézus, hála legyen Neked, mert halálod és feltámadásod s a Szentlélek elküldése által az Atya megkezdte újjáteremtő művét bennünk. A keresztségben elültetted bennünk az isteni élet csíráját, de tudatos életünk, akarati döntéseink, érzelmeink, erkölcseink, testi megnyilvánulásaink még kötődnek a régi világhoz és annak törvényeihez. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy az isteni létmód fokozatosan teret hódítson testi életünkben, és mind jobban visszatükrözzük a Te képmásodat, melyre teremtettünk.

2Pét 1,2-7
Kegyelem és békesség töltsön el benneteket Isten és a mi Urunk Jézus ismeretében! Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak romlottságától. Fordítsátok tehát ti is minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénnyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketűrést, a béketűréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet.
Mk 12,1-12
(...) „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: »A fiamat tiszteletben fogják tartani.« A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: »Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!« Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: »A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben«?” (...)

A kegyelem isteni segítség, amely emberi életünket magasabb szintre emeli. A békesség pedig megnyugvás abban, aki szeret minket, örökké megmaradó szeretettel. Minderről, ha töredékesen is, de mindnyájan rendelkezünk tapasztalattal. Mindegyikünk fel tud idézni olyan találkozást, amikor a valódi, lénye legmélyét megérintő szeretet – egy mély barátság, igaz szerelem, az önzetlen testvéri segítség megtapasztalása – legjobb, legnemesebb képességeit hozta elő, és érezhetően jobb emberré tette. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy láthatatlan erő kiemeli az elsivárosító hétköznapoknak évek hosszú során át rárakódott törmeléke alól, s mintegy kegyelmi állapotba helyezve sodorja az isteni világ felé …
Nem véletlen, hogy éppen a szeretet megtapasztalása műveli velünk ezt a csodát. Hiszen az Istenhez való hasonlóságunk lényege éppen a szeretetre való képességünk, s ha az isteni természet részesei lettünk, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy ezt a képességünket isteni módon gyakoroljuk, vagyis Isten szeretetét, a Szentlelket árasztva egymás felé. Innen nézve a Szent Péter levelében említett békesség is több, mint a lélek szélcsendje vagy a rendből fakadó nyugalom, tudniillik az emberi szív, a személy nem képes teljes nyugalomra jutni másban, csak egy másik személyben, egy tiszta emberi szeretetkapcsolatban, amely magában hordozza az örök élet ígéretét.
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked azt az istenismeretet, mely nem holt tudás, hanem élő szeretetkapcsolat Általad az Atyával a Szentlélekben. Segíts, kérünk, hogy egyre növekedjünk ebben a szeretetkapcsolatban Veled és testvéreinkkel, s egyre jobban kiteljesedjék jobbik énünk, a Te képmásodra alkotott valódi önmagunk. Add nekünk kegyelmedet, isteni erődet, életadó energiádat, a Szentlélek által megvilágosítva értelmünket, szabaddá téve akaratunkat és megragadva szívünket, hogy eljussunk arra békességre, melyre a nyugtalan szív vágyva vágyik, melyet már megpillantott az emberi szeretetben, s megízlelt, elővételezett és magához vett az Eucharisztiában.

Kiv 34,4b-6.8-9
Vágott tehát két ugyanolyan kőtáblát, mint az előbbiek voltak, aztán felkelt az éjszakából, és fölment a Sínai hegyére, amint az Úr parancsolta neki. A két kőtáblát felvitte magával. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: ,,Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: ,,Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”
2Kor 13,11-13
Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!
Jn 3,16-18
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.

Az Úr Jézus legnagyobb ingyenes ajándéka, vagyis kegyelme a Szentlélek. Hiszen Szent János első levelében két dolgot állít: szeretet az Isten, és a szeretet Istentől való. Pünkösd üzenete az, hogy a Szentlélek bennünk van, ő támasztja bennünk a hit csodáját, ő kelt örök reménységet szívünkben, és sodor bele a Szentháromság legsajátosabb életébe: a tiszta és végtelen szeretetbe. Ő, aki az Atya és a Fiú lehelete, közös élete, szeretete, ő járja át legbensőbb világunkat és kapcsol bele az Atya és a Fiú életébe.
A Szentlélek azonban nemcsak a Szentháromság legbensőbb közösségébe von bennünket, hanem egymás között is ezt a mélységes isteni örök közösséget építi. Jézus a szőlőtő, melynek gyökerei az Atyába nyúlnak, mi pedig a szőlővesszők; ugyanaz az éltető nedv kering bennünk, ugyanaz a Szentlélek. Ez az Egyház, ez a Krisztusban élő család, szerzetesközösség, barátság legmélye. Szinte vakmerőségig menő kaland, ugyanakkor keresztény kötelességünk is leszállni kapcsolataink isteni mélységeibe. Mindennap időt kell szentelnünk rá, hogy e misztériumot szemléljük. Végtelen a közösség a hívő és egymást vállaló testvérek között, s ehhez képest minden bántó, fájó ellentét, mely közöttük van, szinte eltörpül, mert nem végtelen és nem örök.
Hála Neked, fölséges Úristen, Atya és Fiú és Szentlélek, szentháromságos életed kinyilatkoztatásáért, s azért az kegyelemért, hogy a realista, sőt naturalista nyár felé haladva a szent liturgia által mind szellemibb, istenibb mélységekbe vezetsz bennünket. Nyilvánítsd ki és erősítsd meg, kérünk, a Szentlélek közösségét Egyházadban, mely közösség az Atyával és az ő szent Fiával, de ugyanúgy, ugyanolyan erősen, ugyancsak örök életre szólóan közösség egymással is.

Júd 17.20b-25
Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg az igékről, amelyeket előre megmondtak a mi Urunk, Jézus Krisztus apostolai. Épüljetek rá legszentebb hitetekre, imádkozzatok a Szentlélekben, őrizzétek meg magatokat Isten szeretetében, s várjátok a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre! A kételkedőkön könyörüljetek, amazokat viszont mentsétek meg, ragadjátok ki őket a tűzből! A többieken pedig könyörüljetek, ám félelemmel, s borzadjatok még a ruhától is, amit a testük beszennyezett! Annak pedig, akinek van hatalma bűn nélkül megőrizni titeket, és szeplőtelenül, boldog örömmel az ő dicsőségének színe elé állítani, a mi egyedül üdvözítő Istenünknek, Urunk Jézus Krisztus által, legyen dicsőség és magasztalás, uralkodás és hatalom minden idő előtt, most és mindörökkön örökké! Ámen.
Mk 11,27-33
Ezután ismét Jeruzsálembe mentek. Amint a templomban járt, odajárultak hozzá a főpapok, az írástudók és a vének, és azt mondták neki: „Milyen hatalommal teszed mindezt? Ki adta neked a hatalmat, hogy mindezt megtedd?” Jézus így felelt nekik: „Én is kérdezek valamit tőletek. Feleljetek meg nekem, s akkor én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége a mennyből volt vagy az emberektől? Feleljetek nekem!” Azok így tanakodtak egymás közt: „Ha azt mondjuk, a mennyből, azt fogja felelni: akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, az emberektől, félnünk kell a néptől.” Mert mindnyájan azt tartották Jánosról, hogy valóban próféta volt. Azt felelték tehát Jézusnak: „Nem tudjuk.” Jézus erre azt mondta nekik: „Én sem mondom meg nektek, miféle hatalommal teszem mindezt.”

Van, akin meg kell könyörülni, van, akit ki kell menteni, életünket is kockáztatva, mint a kisgyermekéért a lángokban álló házba is visszarohanó édesanya, s végül van, akit csak félelemmel és rettegéssel szánni lehet, menekülve a közeléből, mint Ábrahámnak és Lótnak Szodoma városából, különben az égő város lángjai elnyelnek, fertőzete utolér, és halálos ragálya minket is pusztulásba sodor. Jézus könyörült a tévelygőkön, megesett rajtuk a szíve, a bűnösök előtt szélesre tárta a mennyek országának kapuját, azokkal azonban, akik bezárták szívüket Isten irgalmas szeretete előtt, nem tudott mást kezdeni, mint hogy jajt mondott rájuk, ami nem annyira fenyegetés, mint inkább siralom.
Jézus több alkalommal is és hangsúlyosan reális lehetőségként, félelmetes valóságként beszélt a kárhozatról. Ma ezzel szemben a poklot szívesen kihagyják az evangélium hirdetéséből, vagy metaforikusan, elbagatellizálva beszélnek róla. Azt a véleményt is hallani, hogy ma már a katolikus Egyház sem gondolja egészen komolyan a pokol tényét, hiszen a katekizmus legújabb kiadásában az örök tűz kifejezés idézőjelben szerepel. De vajon egy teológiai kijelentésben lehet-e egyáltalán másként említeni az örök tüzet, mint képletesen, érzékeltetve, hogy az emberi fogalmak és a nyelv csak halványan sejtetni tudják a kárhozat rettenetes valóságát, mint ahogy az örök lakoma képe is csak gyatra hasonlat, amikor a mennyei boldogságról beszélünk?
Urunk Jézus, könyörülj meg rajtunk, bűnösökön, s ne engedd, hogy szívünket megkeményítve ellenálljunk a kegyelemnek, mint ellenfeleid a mai Evangéliumban, vagy lekicsinyelve földi életünk tétjét kockára tegyük örök üdvösségünket. Segíts, hogy akit csak lehet, megpróbáljunk kimenteni a kárhozat lángjaiból, ha pedig azt tapasztaljuk, hogy van, akin nem tudunk cselekvő módon segíteni, akkor se fordítsuk el szívünket tőle, hanem imádságban hordozzuk őt, az ítélkezést Rád bízva, aki az utolsó pillanatig sem mondasz le egyikünkről sem.

1Pét 4,7-13
Közel van mindennek a vége. Legyetek tehát okosak, és virrasszatok imádságokban! Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar! Legyetek vendégszeretők egymás iránt zúgolódás nélkül! Mindegyiktek, ahogy kapta a kegyelmet, úgy adja tovább másnak is, mint jó intézői az Isten sokféle kegyelmének. Ha valaki beszél, mintegy Isten szavaival beszéljen; ha valaki szolgálatot tesz, mintha azzal az erővel tenné, amelyet Isten oszt ki, hogy mindenben Isten dicsősége valósuljon meg Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom mindörökkön örökké! Ámen. Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon a perzselő szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy amikor dicsősége kinyilvánul, vigadozva örvendezzetek.
Mk 11,11-26
(…) Másnap, amikor kimentek Betániából, megéhezett. Meglátott messziről egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és azt mondta neki: „Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt!” A tanítványai hallották ezt. Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik adtak és vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit fölforgatta, s nem engedte meg, hogy valaki bármilyen edényt átvigyen a templomtéren. Azután így tanította őket: „Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” (…) Amikor beesteledett, kiment a városból. Másnap reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tőből kiszáradt. Péter visszaemlékezett, és azt mondta neki: „Rabbi, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus ezt felelte nekik: „Higgyetek Istenben! Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek hegynek: „Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek. (…)

Az egész újszövetségi kinyilatkoztatást félreértenénk, ha a világ végének közelségére vonatkozó kijelentéseket egy pogányul elképzelt világvége beharangozásának gondolnánk. Szó sincs róla, hogy Szent Péter apostol ijesztgetni akarna minket, sokkal inkább vigasztalni, bátorítani, mint mikor a fogolytáborban hírül adják, hogy már a kapuban állnak a felszabadító csapatok, s a börtönbe zárt lét hamarosan véget ér. A levél folytatásában szereplő felhívások tökéletesen feleslegesek és értelmetlenek lennének, ha Szent Péter egy mindent hamuvá égető világkatasztrófára készülve írta volna őket. Itt az új világra való felkészülésről van szó, amikor az egész teremtés át fog alakulni a feltámadt Krisztus testének mintájára, s vele együtt beemeltetik Isten dicsőségébe, személyes szentségébe. Ezért hát nem szorongva, kezünket tördelve, pánikhangulatban kell figyelnünk a végidők jeleit, hanem bizalommal várakozva, s jól felhasználva az időt, amit üdvösségünk munkálására kaptunk.
Erre vonatkoznak Péter apostol utasításai. Amikor okosságról beszél, olyan életvitelre buzdít, melyet áthat az Istenre és szabadító tetteire való szüntelen figyelem. Amikor szeretetről ír, nem langyos érzelmekre, a szívünk táján érzett bizsergésre gondol, hanem az örök életre szóló elkötelezettségre Isten mellett és Istenben egymás mellett, hiszen a kölcsönös szeretetben való kitartás a keresztény állhatatosság próbája. Amikor a különféle szolgálatokat említi, úgy beszél róluk, mint amelyekben Isten ereje nyilvánul meg. Mikor pedig perzselő szorongatásokról szól, arra utal, hogy bár a szenvedés hívőnek, hitetlennek egyaránt felfoghatatlan valóság, a hívő számára mégis értelmet nyer Krisztusban, aki maga is átment a szenvedések tüzes kohóján, s éppen ez volt megdicsőülésének kezdete.
Urunk Jézus, add nekünk kegyelmesen, hogy bármit teszünk vagy szenvedünk, azt Veled egyesülve tegyük és szenvedjük el, s így ne terméketlen, elszáradt fügefa legyünk, hanem az örök élet bőséges gyümölcseit teremjük.

Zsid 10,4-10
Testvéreim! Lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért nyilatkozik így Krisztus, amikor a világba lép: „Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és az égőáldozat.” Ezért így szóltam: Íme elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem, amint a könyvtekercsben rólam írva van. Először tehát azt mondta: „Áldozatot, ajándékot, engesztelő és égőáldozatot nem akartál, nem volt az kedves előtted”, jóllehet ezeket a törvény írta elő. Azután így folytatta: „Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat.” Tehát az előzőeket eltörli, hogy helyükbe állítsa az utóbbit. Vagyis Isten akarata szerint Jézus Krisztus testének feláldozásával egyszer s mindenkorra megszentel minket.
Mt 26,36-42
Jézus elment tanítványaival egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: „Üljetek le itt, amíg én elmegyek és imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, majd szomorúság és gyötrődés vett erőt rajta. Akkor azt mondta nekik: „Halálosan szomorú az én lelkem. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.” Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” Ezután odament a tanítványokhoz, és alva találta őket. Azt mondta Péternek: „Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Aztán elment másodszor is, és így imádkozott: „Atyám, ha nem lehet, hogy elmúljon ez a kehely anélkül, hogy kiigyam, legyen meg a te akaratod.”

Az értünk emberré lett Üdvözítőt arra küldte és arra szentelte fel az Atyaisten a Szentlélek által, hogy az ő képe legyen a világban, és hitelesen kinyilatkoztassa őt. Jézus pedig hűségesen teljesítette ezt a küldetést, egészen odáig, hogy amikor szembesült a hivatalos zsidóság elutasításával, saját szenvedését és halálát ajánlotta fel ellenségeiért, a bűnök bocsánatára. „Szentmiséje”, áldozatbemutatása során meg kellett tapasztalnia a legmélyebb testi-lelki szenvedést, az Istentől és embertől való teljes elhagyatottságot, de ezeket nem tehetetlenül elszenvedte, hanem az Atya iránti hódolata szolgálatába állította. Halála így életének, földi működésének nem a kudarca, hanem szerves folytatása, beteljesítése lett, és paradox módon éppen a halála előtti pillanatban, amikor utolsó szavával bejelentette az Ite missa est-et, nyilvánult ki a legjobban, hogy benne lakik az istenség egész teljessége.
Mi is arra kaptunk meghívást, hogy részt vegyünk az isteni Főpap örök áldozatában, meghalva önző vágyainknak, és újra meg újra igent mondva az Atya üdvösségtervére, s ezen belül a minket személyesen az életszentségre hívó szavára. Persze, bűntől sebzett emberi természetünk ettől ösztönösen visszariad. De régi és mai szentek egész sora tanúsítja, hogy aki komolyan keresi és követi Isten akaratát, igaz tapasztalatot szerez arról, hogy Krisztus áldozatában részt venni, még ha olykor fájdalommal jár is, hasonlíthatatlan és soha el nem múló boldogság forrása.
Urunk, Jézus Krisztus, örök Főpap, hálát adunk Neked az Egyház mélyén lévő isteni miliőért, a kinyilatkoztatás és a szentségek világáért, amely által minket is meg akarsz szentelni az igazságban, hogy részt vehessünk örök áldozatodban. Tégy minket alkalmassá Szentlelkeddel nemcsak arra, hogy hirdessük szent evangéliumodat, hanem arra is, hogy Neked átadott életünkkel kedves áldozatot mutassunk be Istennek, az Atyának, a világ üdvösségéért.

1Pét 1,18-25
Nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek. Tisztítsátok meg tehát lelketeket az igazságnak engedelmeskedve, a nem színlelt testvéri szeretetben. Figyelmesebben, szívből szeressétek egymást, újjászületve nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten élő és örökké megmaradó igéje által, mert minden test olyan, mint a fű, s minden dicsősége, mint a fű virága: elszárad a fű, és lehull a virága, az Úr igéje azonban örökre megmarad. Ez pedig az az ige, amelyet hirdettek nektek.
Mk 10,32-45
Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.” Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: „Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: „Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ők azt felelték neki: „Meg tudunk.” Ekkor Jézus azt mondta nekik: „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Az apostoli levelek egyik legszebb mondata az, amellyel a mai Szentlecke kezdődik. A mi ártatlan testvérünknek, meggyilkolt Ábelünknek, Krisztusnak vére végigfolyt a kereszten, és megszentelte a földet. A vér Istenhez kiált, mert ő teremtette az életet, és senkinek sincs joga azt kioltani. Isten megtestesült Fiának vére azonban nem bosszúért kiált, hanem bocsánatért, mert ő halálát bűneinkért való áldozatként ajánlotta fel a mennyei Atyának.
Hogy az Atya nem bosszút áll rajtunk, hanem irgalmaz nekünk Jézus miatt, az a feltámadás dicsőségében vált nyilvánvalóvá. Jézus minden húsvéti megjelenése feloldozás: megbocsátó irgalom, a félelem feloldása és békességadás. Ez olyan egyedülálló esemény, hogy csak akkor vagyunk képesek befogadni, ha mi is arra törekszünk, hogy így szeressük testvéreinket. Ezért botrányos az, ami a mai Evangéliumban történik: miközben Jézus eljövendő kereszthaláláról beszél, s arra készül, hogy vére által bűnbocsánatot szerezzen az emberiségnek, az apostolok hiúságtól, féltékenységtől feltüzelve azon veszekszenek, hogy ki üljön jobbján és balja felől eljövendő országában. Szomorú, hogy mi sem vagyunk különbek a tanítványoknál, pedig mi már megismertük Jézus Krisztus keresztjét és dicsőséges feltámadását. Nekünk is szól Jézus kérdése: „Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom?” Az apostolok – bár itt még csak felelőtlenül fogadkoznak – később életükkel és vértanú halálukkal bizonyították, hogy Jézusért a szenvedések kelyhét is készek kiüríteni.
Urunk Jézus, hála legyen Neked a megváltásért, és azért, hogy szent véreddel, mely által az üdvösséget megszerezted számunkra, ebben a földi életben is táplálsz és megerősítesz bennünket. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy mind jobban vágyódjunk inni a Te kelyhedből, és készek legyünk az imádság, a szolgáló szeretet tettei, önmegtagadásunk és szenvedéseink felajánlása által, a hétköznapok vértelen vértanúságában kiegészíteni azt, ami még hiányzik a Te szenvedésedből, szentséges Testednek, az Egyháznak javára.

1Pét 1,10-16
Ezt az üdvösséget vizsgálták és kutatták a próféták, akik a bennetek megvalósuló kegyelemről jövendöltek, kutatva, hogy melyik vagy milyen időre mutat bennük Krisztus Lelke, aki előre megjövendölte a Krisztusra váró szenvedéseket és a rájuk következő dicsőséget. Tudomásukra adták, hogy nem önmaguknak, hanem nektek szolgáltak mindazzal, amit most az evangélium hirdetői feltárnak nektek, miután az égből elküldetett a Szentlélek; ennek szemlélésére vágynak az angyalok is. Ezért tehát övezzétek fel elmétek derekát, legyetek józanok, és bízzatok tökéletesen a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor felajánlanak nektek; mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: ,,Szentek legyetek, mert én szent vagyok!”
Mk 10,28-31
Ekkor megszólalt Péter: „Íme, mi mindent elhagytunk és követtünk téged!” Jézus azt felelte: „Bizony, mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet. Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők.”

A történelem az első bűn óta olyan, amilyennek most is tapasztaljuk: a gonoszság egyre szövevényesebb indái ma is igyekeznek elfojtani a természetfölötti életet. Mégis óriási kiváltságot jelent, hogy ebben a végső, az isteni megtestesüléssel kezdődő üdvtörténeti korszakban élhetünk, és a kinyilatkoztatás teljességét birtokoljuk, hiszen Isten tökéletesen, felülmúlhatatlanul és végérvényesen kimondta magát Jézus Krisztusban. Erről Szent Péter apostol is meggyőzően tanúskodik a mai Szentleckében. Ő még az előző üdvkorszak idején született, s amikor megkérdezte Jézustól, hogy mi lesz a jutalma, amiért követte őt, még csak épp sejteni kezdte azt, amit Húsvét és Pünkösd után már biztosan tudott és hirdetett: hogy Jézus Krisztus születésével, halálával és feltámadásával soha nem volt fordulat, minőségi változás következett be a pusztulásra ítélt emberi történelemben.
Nekünk talán azért adatott meg nekünk, hogy ebben a végső korszakban éljünk, mert a kinyilatkoztatás előtti időben, mikor Isten csupán a lelkiismeret homályában szólt a bűnbeesett emberhez, vagy az Ószövetség korában, melyben a választott nép csak a töredékes prófétai igehirdetés által hordozta Isten ígéreteit, elvesztünk volna. Isten most a leggyöngébbekkel vette fel a kapcsolatot, és egyértelmű világosságot adott. Így most mi elsők lettünk, de bizonyos szempontból utolsók is vagyunk, hiszen Isten a gyöngéket választja ki, hogy megszégyenítse az erőseket.
Urunk Jézus, amikor érdemtelenül megkaptuk a százannyit, vagyis a már e földi életben felragyogó örök életet, ezzel olyan kiváltságban részesültünk, amely egyben kötelez is bennünket, jobban, mint bárkit az Ószövetség igazai közül. Ne engedd, hogy beérjük annyival, hogy jó katolikusnak tartsanak az emberek, hanem Szentlelkeddel újra meg újra szítsd fel bensőnkben a vágyat az életszentség, az istengyermeki létmód iránt. 

ApCsel 1,12-14
Ekkor visszatértek Jeruzsálembe a hegyről, amelyet Olajfák hegyének hívnak, s amely Jeruzsálem mellett egy szombatnapi járásra van. Amikor beértek, felmentek a felső terembe, ahol időzni szoktak: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, és Simon, a buzgó, végül Júdás, Jakab testvére. Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt.
Jn 19, 25-27
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.

Szűz Mária nemcsak Jézus Krisztus emberi, fizikai testét foganta a Szentlélektől és hozta világra, hanem Titokzatos Testét is hordozta Jézus fogantatásától Pünkösd napjáig, amikor mintegy világra szülte az Egyházat. Ennek a misztériumnak elővételezése az a jelenet, ahol Jézus a szeretett tanítvány személyében az összes tanítványt és minden embert Mária gondjaira bízott, létrehozva köztük azt a szövetséget, mely nem a testen és a véren alapszik, hanem a hit és a Lélek által az ő Titokzatos Testében áll fenn. És bár fizikai értelemben a tanítvány fogadta a házába Máriát, valójában a Szent Szűz fogadta be János apostolt hitének csodálatos, Istenre hangolt, ártatlan és tiszta világába, mely egyedül volt Isten tetteihez méltó hit a földön.
A Szeplőtelen Szűz és a szeretett tanítvány azok, akik mindenki másnál közelebb voltak Jézushoz ezen a földön. Mária karjában tarthatta és magához szoríthatta a Magasságbeli örök Fiát, János pedig hallgathatta az Üdvözítő istenemberi szívének dobogását az utolsó vacsorán. És Krisztus dicsőséges feltámadásának is ők voltak az első tanúi, akiknek szívében anélkül született meg a húsvéti hit, hogy látták volna a megdicsőült Urat. Mária hite nem kívánt bizonyítékot, mert ő az a boldog ember, aki hitt annak beteljesedésében, amit Isten mondott neki; a szeretett tanítványnak pedig elég volt megpillantania a halott test helyén a besüppedt lepleket, hogy lásson és higgyen.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért, hogy Szűz Máriát az Egyház Anyjává és minden megkeresztelt hívő Édesanyjává rendelted. Kérünk, add kegyelmedet, hogy az ő példájára és közbenjárására eleven legyen bennünk a Szentlélek jelenléte, s napról napra egyre jobban megtapasztaljuk az Egyház máriás, anyai valóságát.

 

ApCsel 2,1-11
Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. (...)
1Kor 12,3b-7.12-13
Ezért tudtotokra adom, hogy senki, aki Isten Lelke által szól, nem mondja: ,,Átkozott legyen Jézus!”, és senki sem mondhatja: ,,Jézus az Úr”, csakis a Szentlélek által. A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. És az erőmegnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át.
Jn 20,19-23
Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.”

E földi életben minden igazi beteljesülés egyben valamiképpen kezdet is, egy új, más minőségű életszakasz kiindulópontja. Így Jézus Krisztus utolsó gesztusa itt a földön, ahogy tanítványaira lehel e szavakkal: „Vegyétek a Szentlelket!”, egyszerre az ő földi működésének beteljesülése, és a mi mennyei életünk kezdete, míg emberi egzisztenciánk végleg meg nem érkezik az örök Kezdetbe és a végső Beteljesedésbe.
Keresztségünkkel megvalósul örök életre való születésünk, de ez egyben istenfiúi életünk kezdete is. A bérmálással a belső növekedés bizonyos fokú teljességre jut, de a keresztény nagykorúság küszöbét átlépve a krisztusi felnőttség kezdete is. Az Eucharisztia vételével beteljesedik a Krisztus életébe való beavatottságunk, de már az „elsőáldozás” elnevezés is jelzi, hogy ezzel valami új veszi kezdetét Jézussal való kapcsolatunkban. Bűnbánatunk a kiengesztelődés szentségében, a szentgyónásban nyeri el beteljesedését, de Isten bocsánatát befogadva egy új, ártatlan világba léphetünk be. A házasság szentsége az emberi szerelem beteljesítője, de valójában a házasok csak most indulnak el egy új, közös úton. Az újmisést sokszor ünneplik a hívek úgy, mint aki feljutott a hegycsúcsra, és a teljesség fényében áll, de ő alázatosan tudja, hogy most indul csupán, hogy beteljesítse a Krisztustól kapott küldetést. A szentkenet az emberi szenvedést teljesíti be azzal, hogy Krisztus áldozatába iktatva a beteget meggyógyítja, vagy erőt ad neki a további szenvedések elviseléséhez, egészen odáig, hogy a Krisztusban hívő haldokló Krisztussal együtt így kiálthat fel: „Beteljesedett!” – az égbe lépve azonban azt látja, hogy csak most kezdődik, amiért eddig élt…
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a pünkösdi Lelket, akiben új módon, hatalmas erővel vagy jelen bennünk és közöttünk, aki által megtanítasz bennünket mindenre, s akivel már itt a földön megkezdted bennünk az újjáteremtés nagy művét. Add, hogy minden jót, amit megkezdtél bennünk, a Szentlélek bontakoztasson ki és vigyen teljességre bennünk az Atya dicsőségére és testvéreink javára.

ApCsel 28,16-20.30-31
Mikor aztán megérkeztünk Rómába, megengedték Pálnak, hogy magánházban lakjon katonai őrizet mellett. Harmadnapra összehívta a zsidók főembereit. Amikor összegyűltek, így szólt hozzájuk: „Testvérek, férfiak, nem tettem ugyan semmit sem a nép vagy az ősi szokás ellen, mégis megkötözve adtak át Jeruzsálemben a rómaiak kezébe. Miután vizsgálatot tartottak ügyemben, el akartak bocsátani, hisz nincs semmi főbenjáró vétkem. Mivel azonban a zsidók tiltakoztak, kénytelen voltam a császárhoz fellebbezni. Nem azért, mintha vádolnám valamivel nemzetemet. Emiatt kértem, hogy lássalak titeket és beszéljek veletek. Ezek a kötelek ugyanis Izrael reménysége miatt vesznek körül engem.” Ő pedig két álló esztendeig ott maradt bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik hozzá betértek. Közben hirdette Isten országát, s bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról.
Jn 21,20-25
Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán a keblére borult, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki téged elárul?” Amikor tehát Péter meglátta őt, megkérdezte Jézustól: „Uram, és ő?” Jézus azt felelte neki: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te csak kövess engem!” Ezért a testvérek között elterjedt a szóbeszéd, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki: „Nem hal meg”, hanem: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele?” Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz mindezekről, és aki ezeket írta. Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága. Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.

Akik a Szentlélekben az Úr iránti szeretet teljességére jutottak, azok Szent Pálhoz hasonlóan bilincset viselnek, ha láthatatlanul is, s bizonyos értelemben egészen egyedül, kizárólag az Úrral vannak. Ez a magány, az Úrhoz való kizárólagos tartozás azonban nem jelent bezárkózást és elszigetelődést. Miközben mozgástere fokozatosan szűkült, cselekvési lehetőségei egyre korlátozottabbak lettek, Pál belülről egyre szorosabban és kizárólagosabban kapcsolódott Krisztushoz, és egyre nagyobb belső szabadságban, egyre bátrabban és akadálytalanabbul tanított Jézusról. Többé már nem ő járt-kelt a világban, hanem hozzá mentek, ő pedig fogadta: elfogadta, befogadta azokat, akik felkeresték, s Krisztussal való azonosságának egyre nagyobb mélységével ajándékozta meg őket.
A halálra úgy tekintett, mint boldog hazaérkezésre a mennyei hazába, de nem sürgette azt, hanem hagyta, hogy az Úr használja még itt a földön, testvérei javára. A módot és az időpontot Istenre bízta, mint ahogy Péternek is meg kellett tanulnia, hogy ezek nem rá tartoznak, az ő dolga csupán az, hogy kövesse Jézust. A szentek élete és halála mind kis Pünkösd: Jézus Krisztus visszatérése a Lélek erejében.
Add meg nekünk Urunk, azt a kegyelmet, hogy amint követésedben egyre jobban előrehaladunk, úgy tárjuk mind szélesebbre testvéreink előtt szívünk kapuját. Segíts, hogy a követés során ne törődjünk a módokkal és az időpontokkal, hanem csak arra törekedjünk, hogy mind jobban hasonuljunk Hozzád, egészen addig, míg csak magunk is kapuvá nem válunk, hogy rajtunk keresztül Te magad léphess be a világba.

ApCsel 25,13-21
(…) Fesztusz említést tett a királynak Pálról: „Félix itt hagyott egy fogoly férfit, akinek dolgában a zsidók főpapjai és vénei hozzám fordultak, amikor Jeruzsálemben voltam, és követelték az elítélését. Azt feleltem nekik: A rómaiaknak nem szokásuk, hogy elítéljenek valakit, amíg a vádlottat nem szembesítették vádlóival, és lehetőséget nem adtak neki az önvédelemre, hogy a bűntettek alól tisztázza magát. (…) A vádlók előálltak, de (…) csak holmi vitás kérdéseik voltak ellene a vallásuk dolgában, és valami meghalt Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él. Mivel pedig én nem igazodom el az efféle kérdésben, azt mondtam, hogy akar-e felmenni Jeruzsálembe, hogy ezek ott ítélkezzenek felette. Pál azonban fellebbezett, hogy a császár ítélkezzen fölötte, őrizetben tartottam, amíg el nem küldöm a császárhoz.”
Jn 21,15-19
Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Majd másodszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Aztán harmadszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelte: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Ekkor így szólt: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!”

A Pünkösd előtti utolsó két napon a két főapostolt állítja elénk a Szentlélek, hogy ők legyenek Krisztus végsőkig kitartó követésében példaképeink. Pálnak a császárhoz való fellebbezésével kezdetét veszi utolsó útja, mely a vértanúságba vezet. Péternek maga Jézus jövendöli meg, hogy vértanúhalállal dicsőíti meg az Istent. Mire azonban Rómába érnek, mártírhaláluk színhelyére, már nem csupán követői Krisztusnak, hanem egyben megjelenítői is. Ahogy Szent Pál mondja: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Péter pedig halála módjában hasonul Urához: „Ha megöregszel, kiterjeszted karjaidat” – ahogy ő szélesre tárja karjait a kereszten. Ebben a tökéletes azonosulásban a megfeszített és feltámadott Krisztus iránti szeretetük elnyeri teljességét. Többé már nem csupán Jézus nyomában járnak, hanem élő tabernákulumként hordozzák jelenlétét.
Isten szentjei azonban bizonyos tekintetben még az Eucharisztiánál is nagyobb ajándék az Egyháznak és általa a világnak. Az Oltáriszentség ugyanis megszűnik az utolsó napon, Krisztus rejtőző jelenlétét a színről színre látás váltja fel, a szentek azonban megmaradnak, s közösségükben Krisztus jelenléte dicsőségesen kinyilvánul és tökéletes fokra emelkedik.
Urunk Jézus, szentjeid példája által tárd fel előttünk Pünkösd misztériumának végső értelmét és célját, hogy a Szentlélek nemcsak követőiddé akar tenni minket, hanem Magaddá akar alakítani. Hiszen Te a Szentlélekben jöttél vissza, hogy bennünk és általunk légy jelen a világban. Testeddel táplálsz az Eucharisztiában és Lelkeddel éltetsz, hogy mi a Te Testeddé, szentségi jeleddé formálódjunk. Add, hogy engedjünk a Szentlélek gyöngéd, de határozott erejének, mely minket élő ostyává akar változtatni, hogy embertársaink számára ne csak hirdetői, hanem hordozói is legyünk üdvösséget adó jelenlétednek.

ApCsel 22,30; 23,6-11
(…) Mivel Pál tudta, hogy egy részük a szadduceusok közül, a többi pedig a farizeusok közül való, felkiáltott a főtanácsban: „Férfiak, testvérek! Farizeus vagyok, és farizeusok fia! A reménység és a holtak feltámadása miatt állok törvény előtt.” Mihelyt kimondta ezt, nézeteltérés támadt a farizeusok és a szadduceusok között, és a sokaság megoszlott. A szadduceusok ugyanis azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mindkettőt vallják. Lett erre nagy lárma. A farizeusok közül ugyanis néhányan felálltak, és harciasan kijelentették: „Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben! Lehet, hogy lélek vagy angyal szólt hozzá.” Mivel a vita elfajult, az ezredes attól tartott, hogy szétszaggatják Pált. Kiadta tehát a parancsot, hogy a katonák jöjjenek le, ragadják ki közülük, és vigyék a várba. (…)
Jn 17,20-26
De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.

Amikor Jézus azt kéri, hogy mi is úgy legyünk őbenne, amint ő az Atyában van, a Szentlélekre utal, a Szentlélek kiáradásáért imádkozik. Amikor a Szentírásban az Atyáról és a Fiúról van szó, mindig oda kell értenünk a Szentlelket is, aki a Szentháromságban a szeretet köteléke, az Atya és a Fiú közös, egyetlen élete, s rejtetten, mintegy inkognitóban, utalásszerűen és kötőszavakba rejtőzve szeret jelen lenni. Ő az, aki az emberi személyek között is megvalósítja a legmélyebb egységet. Jézus kérését a benne hívők egységéért az Atya már teljesítette, hiszen ugyanazon isteni természet részesei lettünk mindnyájan a Szentlélekben, vagyis az Egyház ontológiai mélysége már megvalósult. Hogy a történelem folyamán kialakult megosztottsága megszűnjék, ezt a már létező egységet kellene felszínre hoznunk, vállalnunk életünk mindennapjaiban, erkölcseiben, döntéseiben.
Ám a Szentlélek nem csupán megvalósítja a Krisztus nevében megkereszteltek egységét, hanem feltárja a krisztusellenes világ megosztottságát is. Szent Pál a mai Olvasmányban a Szentlélek sugallatára – aki Jézus ígérete szerint segítségünkre siet szorult helyzetünkben és megtanít arra, mit kell mondanunk – egyetlen mondatával rátapint az ellenfelei közti ellentétre, és szembefordítja őket egymással. Az ő egységük csupán a felszínen létezik: mindössze az köti őket össze, hogy Jézus ellen vannak – mint ahogy Pilátus és Heródes is jó barátok lettek Jézus elfogatása után –, a mélyben azonban ellentmondások feszülnek közöttük.
Urunk Jézus, segíts kegyelmeddel, hogy ha Miattad nehéz helyzetbe kerülünk, bátran hagyatkozzunk a Szentlélekre, s az ő erejében tanúskodjunk Rólad. Add, hogy a Lelket befogadva és indításainak engedelmeskedve munkálkodjunk az Egyház egységén, úgy, hogy egészen a keresztig, sőt a kereszten túl is vállaljuk testvéreinkkel azt az egységet, amelyet a Szentlélek már létrehozott bennünk, s ugyanakkor felszínre hozzuk az Egyház ellenségeinek végzetes megosztottságát.

ApCsel 20,28-38
Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett. (…) Őrködjetek azért és tartsátok emlékezetben, hogy három éven át éjjel-nappal könnyek között szüntelenül intettem mindegyikteket. Most pedig Istennek ajánllak titeket, és az ő kegyelme igéjének. Neki van hatalma, hogy gyarapodást és örökséget adjon az összes megszentelt számára. Nem kívántam el senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját. Magatok tudjátok, hogy ezek a kezek dolgoztak meg azért, amire szükségem volt nekem és azoknak, akik velem vannak. Mindenben megmutattam nektek, hogy így kell fáradozni, segíteni a gyöngéken, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (…)
Jn 17,11b-19
Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Közöltem velük igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, ahogy én sem vagyok a világból. Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban.

Isten a föld porából, e világ anyagából alkotta Ádámot, de azzal, hogy orrába lehelte az élet leheletét, Istenre képes lénnyé tette, aki öntudatlanul bár, de részesült Isten Szentlelkéből. Pünkösdkor pedig már úgy közölte velünk a Szentlelket, hogy benne kinyilatkoztatta szentháromságos isteni életét, és ebbe az életbe emelt be minket is. Milyen kár, hogy ezek után a Pünkösd csak harmadrangú ünnep az életünkben! Pedig az Atyaisten szemszögéből éppen hogy Pünkösd a legnagyobb ünnep, az igazi Karácsony, hiszen ekkor születtünk az ő gyermekeivé, valóságos kis Krisztusokká; s az igazi Húsvét, amikor meghalva a bűnnek a Szentlélekben új életre támadtunk.
Nem a világból valók vagyunk, mégis a világban élünk, s ez a világban való létünk sincs a Szentlélek nélkül. Hiszen nemcsak az efezusi egyház elöljáróira érvényes, hogy a Szentlélek rendelte őket testvéreik szolgálatára, hanem minket is a Szentlélek küld a ránk bízottakhoz. A házasság szentségében férj és feleség arra kapnak küldetést, hogy a szeretet állandó Pünkösdjét ajándékozzák egymásnak és gyermekeiknek. A pap a szentmisében, az igehirdetésben és minden szentségkiszolgáltatásban a Szentlelket hívja és őt közvetíti a híveknek. A szerzetes pedig, aki fogadalmai által a Szentlélek tulajdonává válik, prófétai odaadásán keresztül ragyogtatja fel Pünkösd titkát. A világban való létünk tehát nem áll ellentétben istengyermeki, szentlelkes életünkkel, hiszen magának a létezésnek is pünkösdi struktúrája van.
Urunk Jézus, tölts el bennünket Szentlelkeddel, aki a kapocs Isten és miközöttünk, s egyben kapocs köztünk és a világ között is, amely Isten ajándéka. Add, hogy a Lélekben szemléljük a teremtést, benne értékeljük a világ javait, s benne várjuk az új eget és az új földet, melyet megígértél nekünk.

ApCsel 20,17-27
Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hívatta az egyház presbitereit. Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. (…) Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.”
Jn 17,1-11a
Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. (…)”

Sokszor hallani szülők, nevelők szájából mintegy önigazolásképpen, hogy ők mindent megtettek azért a gyermekért, s lám, mégis mi lett belőle... De vajon valóban mindent megtettek? Azzal, hogy anyagi jólétet teremtettek számukra, hogy megtanították őket bizonyos ismeretekre – akár teológiaiakra is –, és ellátták őket jó tanácsokkal, hogy boldogulni tudjanak az életben, vajon teljesítették a rájuk bízott feladatot, s elmondhatják Szent Pállal: „Nem szárad rajtam senkinek a vére sem”?
Semmilyen igazságot, de főként a Jézustól kapott teljes igazságot nem lehet másképp másképp átadni, mint hogy magunk is arra tesszük fel egész életünket. Aki nem vállalja az életszentség keskeny útján való járást, hiába tesz meg mindent, végül is visszariad attól, hogy Isten akaratát teljes egészében feltárja a rábízottak előtt, hiszen ő maga sem akarja teljes egészében megismerni. Tanítása és élete között nincs teljes megfelelés, s ez azt sugallja, mintha lehetne úgy élni, hogy Isten nem mindig és nem mindenben Isten az ember számára. A ránk bízott munkát csak akkor végezzük el egészen, ha a krisztusi kinyilatkoztatást úgy adjuk át gyermekeinknek, tanítványainknak, hogy lássák rajtunk, hogy ez áll életünk középpontjában. Ha életünk valóban Krisztusra mutat, akkor tanúságtételünket a halál sem fogja hatálytalanítani, épp ellenkezőleg: pecsétjével hitelesíti és végérvényessé teszi azt. 
Urunk Jézus, Te nem csupán szavaiddal beszéltél az Atyáról, hanem egész életeddel tanúságot tettél róla, magadat mindenestől őrá bízva és a halált is vállalva érte. Apostolod, Szent Pál sem csak szóval hirdette a Te igazságod, hanem Érted kész volt mindent elviselni: fáradalmakat, hajótörést, gúnyt, üldözést, ütlegeket és végül a vértanúságot is. Adj nekünk állhatatosságot, hogy a ránk bízott küldetést lelkiismeretesen véghez vigyük, és életünkkel, halálunkkal egyaránt Rólad tanúskodjunk.

ApCsel 19,1-8
Amíg Apolló Korintusban volt, Pál bejárta a felső tartományokat, aztán Efezusba jött, s néhány tanítványra talált. Ezeknek azt mondta: „Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek?” Azok azonban azt felelték neki: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” Ő erre megkérdezte: „Hogyan vagytok hát megkeresztelve?” Azok így feleltek: „János keresztségével.” Erre Pál azt mondta: „János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, s azt mondta, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.” Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Pál rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak. Azután bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról.
Jn 16,29-33
Tanítványai erre azt mondták: „Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédet mondasz. Most tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél.” Jézus azt felelte nekik: „Most hiszitek? Íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.”

Életünk folyamán minden nagyobb isteni kegyelem befogadását egy bizonyos Mennybemenetel és Pünkösd közti, „már nem látom és még nem érzem” állapot előzi meg. Ezek a napok megízleltetik velünk azt a sötétséget, magányt és ürességet, amely a teremtés előtt volt, a kezdeteknek azt a félelmetes csöndjét, amikor Isten Lelke még nem lebegett a vizek fölött. És megtapasztaltatják velünk azt a légszomjat, amelyet Isten távolléte okozhat a lelkünkben. Az Úr közelségének hiánya olyan tátongó űrt hasít keresztény életünkbe, melyet nem tölthet be senki és semmi. Lelki fejlődésünk velejárója ez, annak jele, hogy a kisebb szeretetből a nagyobba lépünk, pontosabban léptünk át.
Már az is nagy kegyelem, ha egyszer csak felismerjük, hogy nem természetünk fogyatkozásai, bűnös hajlamaink a mi legnagyobb gyöngeségünk, hanem az, hogy nem tudunk szeretni és nem tudunk imádkozni. És ezzel egy időben arra is rádöbbenünk, hogy semmire sem vágyunk jobban, mint megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, és úgy imádkozni, ahogy ő imádkozott. Nem konkrét tettekről és nem konkrét imádságokról van itt szó, hanem arról az élő forrásról, ahonnan minden imádságunknak és jócselekedetünknek fakadnia kell: a Szentlélekről.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy életünk Mennybemenetel és Pünkösd közti napjaiban hűségesen várakozzunk és virrasszunk, míg erő nem tölt el minket a magasságból. Ne engedd, hogy elmerüljünk a reménytelenségben, hogy visszaforduljunk az életszentség útján, hogy elhagyjuk őrhelyünket, ahová állítottál! Szakítsa fel szívünkben a viszontszeretet és az imádság forrását a Vigasztaló eljövetele, aki a lelkünkön sebet ejtő felismerést, hogy sokkal gyöngébbek, rosszabbak és tehetetlenebbek vagyunk, mint ahogy valaha is gondoltuk, azzal a kegyelmi tapasztalattal gyógyítja, hogy Te sokkal, de sokkal jobban szeretsz minket, mint ahogy valaha is el tudtuk képzelni.