Iz 61,9-11
Ismertek lesznek ivadékaik a nemzetek között, és sarjaik a népek közepette; mind, akik látják őket, felismerik, hogy ők az ivadékok, akiket megáldott az Úr. Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám; mint a vőlegényre, aki fölteszi fejdíszét, és mint a menyasszonyra, aki ékszereivel díszíti magát. Mert amint a föld előhozza sarját, és amint a kert kisarjasztja veteményeit, úgy sarjaszt az Úristen igazságot, és dicséretet minden nemzet előtt.
Lk 2,41-51
A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő pedig ezt felelte nekik: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat.

A szív, emberségünk központja képes a csodára, hogy befogadja a felfoghatatlan Istent. S vajon nem az képes egyedül igazán befogadni az embert is, a maga felfoghatatlan titkával, végtelenre táguló, Istenre nyíló vágyával, aki nyitott az Istenre? Ezért bízhatta Jézus a kereszten Máriára szeretett tanítványát. Ezért tudhatjuk őt az Egyház Anyjának, égi Édesanyánknak. A mi szeplős szívünkre az jellemző, hogy mindent magába fogad: jót és rosszat egyaránt. Így fordulhat elő, hogy mérgezett forrássá válik, mely egyszerre ont édes és keserű vizet. Szűz Mária szíve csak Isten szentséges titka számára volt nyitva, azt kereste, arra volt fogékony minden szóban, akár angyaltól, akár embertől, akár szent Fiától származott, s e szavakat befogadta, szívébe véste, és el-elgondolkozott rajtuk.
A másik dolog, amely Szűz Mária szívét megőrizte szeplőtelennek, az Úrban való ujjongó örvendezés. Kevés szó maradt fönn a Szeplőtelen Szűztől az evangéliumban, de jellemző, hogy leghosszabb „beszéde” egy imádság, a Magnificat, amelyben ujjongva dicsőíti Istent és hálát ad neki. Ez Szűz Mária tisztaságának, szüzességének legbensőbb titka. Szeplőtelen Szíve érintetlen Paradicsomkert, ahol Isten jár-kel, és ahol az ő ártatlansága, szépsége, békéje és öröme lakozik.
Urunk Jézus, taníts meg minket Isten műveinek elragadtatott szemlélésére és az ebből fakadó istendicséretre, mely megőrzi szívünket az önközpontúság, a hamisság és a bűn szeplőitől. Segíts Szentlelkeddel, hogy miután belemerítettük a bűnbánat megtisztító fürdőjében, szívünket arra hajlítsuk, egész benső életünket arra összpontosítsuk, hogy az Atyát imádjuk, dicsőítsük és hálát adjunk neki számtalan jótéteményéért. Boldogságos Szűz Mária, akinek Istentől lefoglalt szívét a fájdalom tőre járta át, mégsem kételkedtél Isten neked mondott ígéreteinek beteljesedésében, könyörögj érettünk!

MTörv 7,6-11
Te ugyanis az Úrnak, a te Istenednek szentelt nép vagy: téged kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy minden nép közül, amely a földön van. Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr, s meg akarta tartani azt az esküt, mellyel megesküdött atyáitoknak; azért hozott és szabadított ki titeket erős kézzel a rabszolgaság házából, a fáraónak, Egyiptom királyának kezéből. Tudd tehát, hogy az Úr, a te Istened erős és hűséges Isten, aki ezerízig megtartja a szövetséget, s az irgalmasságot azokkal szemben, akik szeretik őt, s megtartják parancsait (...).
1Jn 4,7-16
Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. (...)
Mt 11,25-30
Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”

Jézus a szívet emlegeti, az ember lényegét, amely benső, személyes egységének, teljességének és magányának forrása. A Biblia szerint a szív jelenti létünk legmélyét, ahol legszemélyesebb létünk sűrűsödik. Mégsem ismerjük a szívünket, vagyis saját magunkat, csak sejtéseink vannak róla. Felszínre bukkanó szavaink és gesztusaink nyomán új és új meglepetések érnek bennünket. Ha néha sikerül valóban belehallgatni szívünk mélységébe, akkor azt halljuk, hogy a mélység a magasságot hívja: szívünk az isteni lét után kiált. A szív mélye mélyebben van, mint a tudatalatti világ és a végtelenre nyíló, táguló üresség. Üresség? Ott kellene lennie Istennek, a mi Teremtőnknek. De ott van-e?
Az eredeti bűnben született és nap mint nap vétkező ember legkínzóbb bizonytalansága, hogy nem szakadt-e meg az összeköttetés Isten és a saját szíve között. Bizonyos, önmagán túlról érkező jelzéseket ugyan felfog – ez a lelkiismeret –, mégis a kinyilatkoztatás nélkül bizonytalanságban marad afelől, hogy mennyire élő s maradandó ez a kapcsolat. Az evangéliumból a legigazibb evangélium, örömhír nem más, mint Jézus szívének dobogása, vagyis hogy az ember szíve, a mi szívünk is képes az Istenre, mert Jézus Krisztusnak, a megtestesült Fiúistennek mintájára lettünk alkotva. Bár személyünk teremtett személy, de az Atyaisten örök, teremtő akaratából, a Fiú megváltásának érdeméből, a Szentlélek működése folytán szívünk mélyén Isten sajátos, szentháromságos életében részesedünk.
Szelíd és alázatos szívű Jézusunk, tégy minket is kegyelmed által szelíddé és alázatos szívűvé. Segíts, hogy felvéve a Te édes igádat tanuljunk Tőled. Boldog tanulás ez, hiszen olyan dolgot kell megtanulnunk, amire a hit és a keresztség már készségessé tette szívünket, és attól kell tanulnunk, akit a szívünk szeret. Ez teszi az igát édessé és a terhet könnyűvé, s ezért talál a szívünk nyugalmat Tebenned.

ApCsel 11,21b-26;13,1-3
Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek. Az antióchiai egyházban több próféta és tanító is volt, köztük Barnabás és Simon, akit Nigernek neveztek, a cirenei Lúciusz, továbbá Manaén, Heródes negyedes fejedelem tejtestvére, és Saul. Miközben ezek az Úr szolgálatát végezték és böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: „Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket!” Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, azután útnak indították őket.
Mt 10,7-13
Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne legyen se aranyatok, se ezüstötök, sem rézpénz az övetekben, sem úti tarisznyátok, se két köntösötök, se sarutok, se bototok! Méltó ugyanis a munkás az eledelére. Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok ott, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok.

A hivatások ügye nemcsak Isten ügye, hanem a miénk is. Isten országának kibontakozása nem felülről vezérelt program, hanem emberi kapcsolatokon, szabad döntéseket és kezdeményezőkészséget igénylő cselekvéseken keresztül valósul meg. A hivatások ébresztése Isten dolga, de az Isten ébresztette hivatások ápolása és nevelése a mi feladatunk. Ennek egyik nélkülözhetetlen feltétele az Apostolok cselekedeteiben ma olvasott együttes tanúságtétel, közös igehirdetés. Fontos, hogy az ifjú levita tartozzon valakihez, aki már régebb óta az apostolkodásban dolgozik, és együtt hirdessék az igét. Az Isten igéje ugyanis nem csupán munkatársakat nevel, hanem a legmélyebb testvériséget alakítja ki közöttük, amely felülmúlja a vér szerinti összetartozást is. Az apostolutód nevelésének megvan a maga belső törvénye, amit még nyilvánvaló külső szükségre hivatkozva sem szabadna felrúgni, fiatal papokat idő előtt egyedül hagyva egy vidéki plébánián, esetleg még fél tucat filíát is a nyakukba varrva.
A másik, nem kevésbé fontos dolog Isten imádása és a böjt, vagyis a test és a lélek teljes megnyílása, hogy meghalljuk és helyesen értsük a Szentlélek szavát, és a megfelelő személyeket válasszuk ki a különféle szolgálatokra. Az együtt végzett imádság és böjtölés tisztánlátással, érdek nélküli figyelemmel, belső szabadsággal ajándékozza meg a közösséget, mely nélkül nem lehet igazán jó döntést hozni. Ha azonban egy keresztény család, szerzetesi közösség, egyházközség tagjai hol a Szentlélekre hallgatnak, hol meg saját elgondolásaikat követik, ott hamarosan külső-belső zűrzavar támad. Csak a következetesen a Lélek utasításaira figyelő közösség vállalkozhat olyan nagy feladatra, mint a pogányok megtérítésének Barnabás és Saul napjaitól a mai napig és az idők végéig tartó hatalmas missziója.
Urunk, Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy komolyan vegyük azt a küldetést, melyet választott szolgáidra bíztál, s ne restelljünk imádkozni és böjtölni, így téve készségessé szívünket a Lélek sugallatainak meghallására, és támogatva testvéreinket, akiket az igehirdetés munkájára hívtál.

1Kir 18,20-39
Ácháb elküldött Izrael valamennyi fiához, s egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyére. Ekkor Illés odalépett az egész nép elé és azt mondta: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt.” A nép azonban egy szót sem felelt neki. Erre Illés azt mondta a népnek: „Én maradtam meg egyedül az Úr prófétái közül: Baál prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjatok nekünk két fiatal bikát, aztán ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, s vágják darabokra, s tegyék a fára, de tüzet ne tegyenek alája: én pedig majd a másik bikát készítem el és teszem a fára, s tüzet szintén nem teszek alája. Hívjátok segítségül isteneitek nevét, én meg majd segítségül hívom az én Uram nevét, s amelyik Isten tűz által meghallgat, az legyen az Isten.” Erre az egész nép azt felelte: „Helyes indítvány!” Azt mondta tehát Illés Baál prófétáinak: „Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát, s készítsétek el – elsőknek, mert ti vagytok többen –, s hívjátok segítségül isteneitek nevét, de tüzet ne tegyetek alája.” Miután ők átvették a bikát, amelyet nekik odaadott, elkészítették, s reggeltől délig hívogatták Baál nevét, s azt mondták: „Baál, hallgass meg minket.” De nem jött egy hang sem, s nem felelt senki sem, hiába ugrándoztak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor aztán már délre járt, így gúnyolódott velük Illés: „Hangosabban kiáltsatok, hiszen isten ő! Talán éppen beszélget, vagy a fogadóban van, vagy úton, vagy bizony tán alszik, hadd ébredjen fel.” Hangosabban kiáltoztak tehát és szokásuk szerint késekkel s tőrökkel vagdalták magukat, amíg el nem borította őket a vér. Amikor aztán elmúlt a dél, és prófétálásuk közben eljött az az idő, amikor az ételáldozatot szokták bemutatni, s nem hallatszott egy hang sem, és nem felelt és nem hallgatta meg az imádkozókat senki sem, azt mondta Illés az egész népnek: „Gyertek hozzám.” Amikor aztán a nép eléje járult, helyreállította az Úr lerombolt oltárát – vett ugyanis tizenkét követ, Jákob fiai törzseinek száma szerint, akihez szólt az Úr szava: „Izrael legyen a neved,” és oltárt épített e kövekből az Úr nevében –, s mintegy két barázda széles vízárkot készített az oltár köré, aztán elrendezte a fát, földarabolta a bikát, rátette a fára és azt mondta: „Töltsetek meg négy vedret vízzel, s öntsétek rá az egészen elégetendő áldozatra, meg a fára.” Aztán ismét azt mondta: „Másodszor is tegyétek meg ezt.” Amikor másodszor is megtették, azt mondta: „Harmadszor is tegyétek meg ugyanezt.” Megtették harmadszor is, úgyhogy folyt a víz az oltár körül, s az árok medre is megtelt. Amikor aztán eljött az egészen elégő áldozat bemutatásának ideje, odalépett Illés próféta, s azt mondta: „Uram, Ábrahámnak, Izsáknak s Izraelnek Istene, mutasd meg ma, hogy te vagy Izrael Istene, meg hogy én a te szolgád vagyok és hogy a te parancsodra cselekedtem mindezt. Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem, hogy megtanulja e nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, s hogy te térítetted vissza ismét szívüket.” Ekkor lecsapott az Úr tüze, és megemésztette az egészen elégő áldozatot, meg a fát, a köveket és a port, s felitta a vizet, amely az árokban volt. Amikor látta ezt az egész nép, arcára borult, s azt mondta: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!”
Mt 5,17-19
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.

A mai Olvasmányban szereplő jelenet első olvasatra Isten dicsőségének kinyilvánulása és Illés próféta győzelme. A valóságban azonban ez csak a bűnbeesett ember eltorzult képe Isten dicsőségéről és hatalmáról. Illés győzelme ezért szükségszerűen bukásba torkollik: győzelmi mámorában a Kármel-hegyi áldozat után mind egy szálig megöleti Baál prófétáit, utána viszont menekülnie kell Jezabel haragja elől, s hamarosan odáig jut, hogy már saját halálát kívánja. Isten azonban elvezeti Hóreb hegyére, és ott az enyhe szellő suttogásában kinyilatkoztatást ad neki dicsőségének egészen más természetéről.
Jézus keresztje mellett a farizeusok és írástudók a Kármel-hegyi áldozathoz hasonló erődemonstrációt vártak: „Szállj le a keresztről, és hiszünk neked!” Jézus azonban nem megy bele ebbe a logikába, mert ha megtenné, ellenfelei nem neki hinnének, legfeljebb beteg és megalomániás istenfogalmukat látnák bizonyítva. Jézus nem azt akarja, hogy meggyőződvén isteni hatalmáról engedelmesen felsorakozzunk mögötte, mert ez nem hit és nem megtérés lenne, hanem csak az erő elismerése. Hogy kinyilvánítsa Istennek a gyöngeségben megmutatkozó erejét, Jézus ugyanazt a jelet használja, mint amelyet Illés megtapasztalt Hóreb hegyén: az enyhe szellővel, utolsó leheletével nyilatkoztatja ki Isten jelenlétét és Istennek a mi hatalomról alkotott fogalmunktól gyökeresen eltérő mindenhatóságát.
Urunk Jézus, Te nem erővel kikényszerített „megtérést” kívánsz tőlünk, hanem arra hívsz, hogy szívből Hozzád forduljunk. A Te törvényt és prófétákat beteljesítő szent halálod és feltámadásod által taníts meg arra, hogy Isten ereje más, mint ahogy mi elképzeljük, s hogy életünk csúcspontja nem a Kármel, hanem a Hóreb hegye. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy tüzes villám helyett a Szentlélek tüzét hívjuk le az égből isteni hatalmad bizonyítására, és tőle lángra lobbanva az isteni szeretet mindennél erősebb hatalmáról tegyünk tanúságot a pogányok között.

1Kir 17,7-16
Napok múltával azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. Ezért az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: ,,Kelj fel, s eredj a szidoniak Száreftájába, s tartózkodj ott: íme, meghagytam ott egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged.”' Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: ,,Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.”' Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: ,,Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.”' Az ezt felelte: ,,Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.”' Azt mondta neki Illés: ,,Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ,,Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.” (...)
Mt 5,13-16
Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Az ókori ember szemében a férfi magasabb rendű lény, mint a nő; az izraelita szemében az izraelita, mint a pogány; a házasember, mint az özvegy. Ez a Szidon vidéki özvegyasszony tehát Illés próféta szemében háromszorosan is lenézett, az emberi élet legmélyebb pontján áll. Isten mégis azt akarja, hogy éppen tőle kérjen és kapjon segítséget, mert meg akarja tanítani neki, hogy a legkisebbnek az irgalmas szeretetére is rászorul. Illés nem szerezhetne hiteles tapasztalatot Isten irgalmasságáról és nem tehetne tanúságot róla, ha nem élné át ezt a kiszolgáltatottságot.
És nemcsak a prófétaképzésnek, hanem a kereszténnyé válásnak is kihagyhatatlan állomása annak tapasztalata, hogy ki vagyunk szolgáltatva másoknak, rászorulunk egy másik ember – sokszor a pogány, a kívülálló, a lenézett – segítségére. Az irgalmasság e leckéje nélkül a kicsiny, a nyomorult, a rászoruló iránti részvétünk, irgalmasnak gondolt cselekedetünk könnyen lehet, hogy csak önelégült és bántó leereszkedés lesz.
Urunk Jézus, Te őszinte irgalommal hajoltál le a kicsinyhez, amikor Szidon vidékén járva megkönyörültél egy pogány asszonyon, és állhatatos könyörgését hallva meggyógyítottad gyermekét. Te magad vagy a világ világossága és a föld sója, mi viszont önmagunktól sötétség és íztelenség vagyunk, s irgalmunk gyakran csak a gőg álcázott formája. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy megtanuljuk az irgalmasság leckéjét, isteni természetedből részesedve valóban irgalmas szívű testvérekké váljunk, s ezáltal felragyogtathassuk az igazi reményt a sok hamis csillogástól, mesterséges íztől megcsömörlött, kiábrándult és fásult világnak.

1Kir 17,1-6
Majd azt mondta a Tesbiből, Gileád lakói közül való Illés Áchábnak: ,,Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd szám szavára.”' Ekkor az Úr szózatot intézett hozzá, ezekkel a szavakkal: ,,Távozz innen, s eredj napkeletre, s rejtőzz el a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. A patakból lesz ott italod, s a hollóknak hagytam meg, hogy tápláljanak ott téged.”' Elment tehát, s az Úr szava szerint cselekedett, s amikor odaért, megtelepedett a Kárit-pataknál, amely a Jordán felé van. A hollók hoztak is neki kenyeret és húst reggel, valamint kenyeret s húst este, s a patakból ivott.
Mt 5,1-12
A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.”

Isten nemcsak a szárazság halálos fenyegetésétől akarja Illést megmenteni, hanem abból a környezetből is ki akarja ragadni, amely még nagyobb veszélyt jelent számára: a királyi udvar közelségéből. Illést vonzza a hatalom, ezért Isten keményen ráparancsol, és egy távoli helyre küldi, mert a prófétaság lényege egy ideológiai alkuba nem bocsátható evidencia megpillantása, az ember és az Isten végső valóságának megtapasztalása. A próféta ezért nem egyetemi kurzusokon és nem királyi udvarban nevelkedik, hanem a pusztában, a magányban, ahol a teremtő és gondviselő Istennel találkozik.
Illést a mai Evangéliumban felhangzó nyolc boldogság forrásvidékére hívja az Úr, ahol megtapasztalja, mit jelent szegénynek lenni, mit jelent sírni, mit jelent éhezni és szomjazni a szó valóságos és átvitt értelmében. Megtanulja, mit jelent üldözöttnek lenni az igazságért, a Hóreb hegyén kinyilatkoztatást kap Isten szelídségéről, irgalmáról, és megtapasztalja, milyen az igazi békesség. Így válhat tiszta szívűvé, aki meglátja Istent: nem csupán a bálványistenekkel birkózó, őket hatalmasan legyőző Istent, hanem azt, „aki van” – akinek létezése a mélységes csendben ragyog, akinek színe előtt folyik az emberi történelem, s aki a minden mindenben. A legjobb készület a szentségi házasságra, a papságra, a szerzetességre, hogy nem készülünk semmire, csak hagyjuk, hogy Isten legyen a mindenünk. Ő majd küld, ha elérkezik az ideje.
Urunk Jézus, köszönjük az Illés próféta életén keresztül nekünk adott tanítást. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy tudjunk belső pusztaságunkba vonulva csak Veled lenni, s gondviselő szeretetedet megtapasztalva, csupán emberi ambícióinkat Neked átadva alkalmassá váljunk arra, amire küldeni akarsz minket.

MTörv 8,2-3.14b-16a
Gondolj csak vissza arra az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven esztendőn át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben: vajon megtartod-e parancsait vagy nem? Éhínséggel sanyargatott téged és eledelül mannát adott neked, amelyet nem ismertél sem te, sem atyáid, hogy megmutassa neked, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. fel ne fuvalkodjék szíved, s meg ne feledkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Hogy vezéred volt a nagy és rettenetes pusztán, amelyben tüzes leheletű kígyó, skorpió és kiaszott föld volt, és egy szemernyi víz sem. Aki forrást fakasztott neked a kemény sziklából, s atyáid által nem ismert mannával etetett téged a pusztában, s miután megsanyargatott és próbára tett, végül megkönyörült rajtad.
1Kor 10,16-17
Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.
Jn 6,51-58
Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: ,,Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus azt felelte nekik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. (...)

Olyannyira öntudatlan és hálátlan életet élünk, hogy Istennek meg kell engednie, hogy mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán és víztelen sivatagon át vigyen az utunk, különben nem is vágyakoznánk utána. Azért hagyja, hogy éhezzünk, hogy rá gondoljunk, hogy vágyakozzunk utána. Isten nem azt akarja, hogy tékozló fiú legyünk, hogy távol kerüljünk menyegzős asztalától, hanem hogy elemi erővel éhezzünk szeretetére, hogy semmit se kívánjunk rajta kívül, hogy semmi másra ne éhezzünk, csak az ő kenyerére, az ő szent Fiának feltámadt életére. Az Eucharisztia vételére az a legalkalmasabb állapot, ha éhezünk Istenre, ha szomjazunk Jézus szeretetére, ha olyan intimitás után kívánkozunk, amelyet ember nem képes megadni, csak Isten Lelke.
Az Oltáriszentség a vágyak emberének való, a lelkileg intelligensnek, aki felismeri apró emberi vágyai mögött azt a mélyebb vágyakozást, amelyet egyedül Isten tud betölteni. A szentáldozás beavatás a végtelen örök életbe, ahol egész életünk a Szentháromság egy Istenből fog táplálkozni. A szentáldozás felszakítja e világ színfalait, és az örök élet vidékeire ragad el, ahol Jézus Krisztus lesz az életünk. Az egész kozmosz élni kezd, minden róla beszél, minden hozzá vezet. Úgy szemléljük a fákat, a csillagokat, a hegyoldalban kanyargó elhagyatott ösvényt, a csendes délutáni tájat, mint aki végre valóban szerelmes, és az is marad örökre. Ez a legmagasabb szintű létmód, amelyet elérhet az ember itt a földön.
A legméltóságosabb Oltáriszentségben jelenlévő Urunk, Jézus Krisztus, adj nekünk égő szomjúságot szereteted után! Segíts, hogy az áldozás perceiben figyelmes lélekkel, szívünk legszemélyesebb hangján és legbensőségesebb érzéseivel szóljunk Hozzád, s kegyelmi jelenlétedben megmaradva áldozástól áldozásig éljünk, amíg csak el nem jössz értünk, és magaddal nem viszel bennünket, hogy örökre Veled legyünk.

2Tim 4,1-8
Kérve kérlek Isten színe előtt, és Krisztus Jézus előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat, az ő eljövetele és országa által: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal. Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek. Te vigyázz, viseld el a szenvedéseket mindenben, végezd az evangélista dolgát, töltsd be szolgálatodat. Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.
Mk 12,38-44
Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!” Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.”

Ma ismét olyan időket élünk, amikor az emberiség – de legalábbis a „kereszténység utáni” Nyugat – meg nem regulázott ösztöneire hallgatva olyan tanítók után kapkod, akik szerint ami új, az mindjárt feltétlenül jó és követendő is; akik elnézik romlott és beteg vágyaink kielégítésére tett kísérleteinket, sőt talán maguk biztatnak rá; akik önmegtagadás, bűnbánat, megtérés nélkül ígérnek soha el nem múló boldogságot, sőt megistenülést. Ez a világtrend a katolikus keresztény tanítást is megpróbálja kikezdeni, a maga képére és ízlésére átformálni. A keresztény szókészletet és a külsőségeket többé-kevésbé megtartva, alattomosan, fokról fokra igyekszik kilúgozni, eljelentékteleníteni azt a hitletéteményt, melyet az apostolok ránk hagyományoztak, melyért a vértanúk életüket adták, s melyet az egyháztanítók és hitvallók sértetlenül megőriztek és életpéldájukkal felragyogtattak. Mi pedig talán észre sem vesszük ezt a hitünk elleni merényletet, mert leszoktunk az Isten titkairól való gondolkodásról.
A mi szeplős szívünkre az jellemző, hogy mindenre nyitott és mindent magába fogad: jót és rosszat egyaránt. Így aztán mérgezett forrássá válik, mely egyszerre ont édes és keserű vizet. Ezzel szemben Szűz Mária szíve csak Isten szentséges titka számára volt nyitva, azt kereste, arra volt fogékony minden szóban, akár angyaltól, akár embertől, akár szent Fiától származott, s e szavakat befogadta, szívébe véste, és el-elgondolkozott rajtuk. Az Isten szavairól és tetteiről való elmélkedés s az ebből fakadó istendicséret őrzi meg legjobban a szívet a bűn szeplőitől. Talán a szentgyónás után az volna a legfontosabb teendőnk, még a bűnök elleni kemény küzdelmeknél is fontosabb, hogy benső életünket Isten imádására, dicséretére és a neki való hálaadásra koncentráljuk.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért az egészséges tanításért, melyet apostolaid által hagyományoztál ránk, s mely az életre és az üdvösségre vezet. Hálát adunk Neked azokért, akik szavukkal és életükkel sértetlenül és hűségesen hirdetik ma is ezt a tanítást, és kérünk, szítsd fel bennünk Szentlelkedet, hogy Szent Pál buzgóságával és az evangéliumbeli szegény özvegy bizalmával ragaszkodjunk Hozzád.

2Tim 3,10-17
Szeretett Fiam! Te követted tanításomat, életmódomat, elhatározásomat, hitemet, béketűrésemet, szeretetemet, türelmemet, és részt vettél üldöztetéseimben és szenvedéseimben. Tudod, hogy mi minden történt velem Antiochiában, Ikóniumban, Lisztrában, és milyen üldöztetéseket álltam ki! De mindezekből kiszabadított engem az Úr! Hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni! A gonosz emberek és a csalók viszont egyre mélyebbre süllyednek a gonoszságban, tévelyegnek és másokat is a tévelygésbe vezetnek. Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, és amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljuss az üdvösségre. Minden írás, amelyet az Isten sugalmazott, hasznos a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen.
Mk 12,35-37
Amikor Jézus egy alkalommal a templomban tanított, ezt a kérdést vetette fel: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás Dávidnak a fia? Hiszen maga Dávid mondja a Szentlélek által: Így szól az Úr az én Uramhoz: »Jobbom felől foglalj helyet, míg lábaid alá vetem ellenségeidet.« Ha tehát maga Dávid a Messiást Urának nevezi, akkor hogyan lehet az ő fia?” A nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust.

Szinte ijesztő látni, micsoda kétségbeesett igyekezettel keresik kortársaink az élet értelmét, és falják a különböző vallások, filozófiák, okkult tudományok könyveit. A Szentírást viszont vagy kézbe sem veszik, vagy pedig saját szájuk íze szerint értelmezve olvassák, rejtjeles üzenetet keresve benne. Mondható-e kereszténynek egyáltalán, aki életében még egyszer sem olvasta végig a Bibliát? Nem csak az evangéliumokat, Szent Pál egyes leveleinek részleteit vagy az Ószövetség legismertebb könyveit. Istennel való kapcsolatunk mélységmérője, hogy mennyire vesszük komolyan azt az írásos kinyilatkoztatást, melyet a Szentírásban adott nekünk, az első laptól az utolsóig.
Vannak könyvek, melyeket az ember élvezettel olvas el egyszer, de azután soha többé nem érzi szükségét, hogy kézbe vegye őket. Vannak továbbá olyanok, melyeket lassan, ízlelgetve lehet csak olvasni, és előszörre nem is, csupán kétszeri, háromszori olvasás után tárják fel teljes gazdagságukat. Vannak, amelyek jók és fontosak voltak fiatal korunkban, de nincs hozzájuk türelmünk idősebb korunkban. És fordítva, ifjúként nem tudtuk értékelni őket, csak érettebb fejjel fogjuk fel értelmüket. Olyan könyv azonban, amely minden életkorban, minden élethelyzetben, lelkiállapotban, ízlésünktől függetlenül meg tud szólítani bennünket, aligha van más, mint a Biblia. Jó, ha vele kezdtünk olvasni tanulni, s egyáltalán nem baj, ha életünk végére nem marad más olvasnivalónk, csak ez.
Köszönjük Neked, Urunk Jézus, szereteted írásos foglalatát, a Bibliát. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra, évről évre úgy merüljünk el benne, mint nekünk szóló szerelmes levélben, s a sorok mögött egyre elevenebben megérezzük a Te személyes, isteni jelenlétedet, amely az egésznek értelmet, mindennapi aktualitást ad, és napunkat, hetünket, egész életünket a Te szerelmes közelséged vonzásába emeli.

2Tim 2,8-15
Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban levő üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt. Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja. Erre figyelmeztess, kérve kérj mindenkit Istenre. Szóvitát ne folytass; nem jó az semmire, csak a hallgatóság romlására. Azon légy tehát, hogy derék embernek bizonyulj az Úr előtt, olyan munkásnak, aki meg nem szégyenül, s aki helyesen munkálja az igazság igéjét.
Mk 12,28b-34
Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!«. Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

Mindegyikünk élete meg van jelölve a halállal. Mindegyikünk földi élete rámegy valamire. Ha rászánjuk magunkat Jézus követésére, egyre inkább evidenciaként ismerjük fel, hogy nem más ez, mint szeretetből vállalt, boldog vértanúság, még ha vértelen is. Hiszen a vértanúk halála sem egyéb, mint egy korábbi, lelki halál testi kinyilvánulása, amikor az ember a keresztség szentségében Krisztus halálában eltemetkezve meghalt a bűnnek. Aki egyszer megtanulta a hitben, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, hogy értünk meghalt és testben feltámadt, az magában ebben az ismeretben megkapta keresztény hivatását: hogy a napi teendőkben, emberi viszonyokban meghaljon önmagának, és teljesen adja át életét Istennek. Ha ezt a meghalást megpróbáljuk kikerülni, hiába várunk az isteni jelre, amelynek meg kellene mutatnia, mit is kell tennünk, nem fogunk kapni semmiféle jelet, s önközpontúságunk poklában maradunk.
Aki számára viszont ez a meghalás valódi és konkrét esemény, annak a mondat második fele, hogy Krisztussal együtt fogunk élni, nem valami sápadt, bizonytalan reménykedést jelent a túlvilági élettel kapcsolatban, hanem belső tapasztalatot és élő valóságot fejez ki, hiszen ha valóban meghalt a bűnnek és a világ szellemének, a Jézusba vetett hit által azonnal, már itt a földön megízleli az új, el nem múló életet.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai Szentleckében Apostolod által adott tanítást és buzdítást arról az életről, melyben részesíteni akarsz minket magad mellett. Hálát adunk Neked azért is, mert a Te hűséged soha meg nem rendül: ha mi hűtlenné válnánk is, rólunk elképzelt tervedet az utolsó pillanatig fenntartod, újra meg újra felkínálva a lehetőséget, hogy szabadon, egész lényünkkel válasszunk Téged. Adj nekünk, kérünk, készséges szívet, hogy merjünk Veled együtt meghalni és eltemetkezni, nem elméletben és a kegyes szavak szintjén, hanem konkrét tettekben, mindennapi életünk állandó odaadásában, s így Veled együtt feltámadjunk az örök életre.

2Tim 1,1-3.6-12
Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola, Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, szüntelenül, amikor éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által. Ennek lettem hírnöke, apostola és tanítója. Ezt is emiatt szenvedem, de nem szégyenkezem, mert tudom, kinek hittem, s biztos vagyok abban, hogy ő meg tudja őrizni rábízott kincsemet addig a napig.
Mk 12,18-27
Ekkor odamentek hozzá a szadduceusok, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás. Megkérdezték őt: „Mester! Mózes megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal és hátrahagyja feleségét gyermek nélkül, akkor a testvér vegye el annak a feleségét, és támasszon utódot testvérének. Volt egyszer hét testvér. Az első feleséget vett magának és meghalt, nem hagyva utódot. Akkor a második vette el azt, de ez is meghalt, és nem hagyott utódot. Éppúgy a harmadik. Elvette az asszonyt hasonlóképpen mind a hét, és nem hagytak utódot. Mindezek után végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor tehát, amikor feltámadnak, ezek közül melyiknek lesz a felesége? Mert hétnek volt a felesége.” Jézus azt felelte nekik: „Nyilván azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát! Hiszen amikor a halottak föltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottak felől pedig, mármint hogy feltámadnak, nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy miként mondta neki Isten, amikor szólt: »Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene?« Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így tehát nagyon tévedtek.”

Milyen érdekes: mi szabadon járunk-kelünk, azt csinálunk, amit akarunk, mégis oly gyakran rabnak érezzük magunkat, a szentek pedig a fogságban is szabadok. Sőt minél jobban beszűkül a tér és a lehetőségek világa körülöttük, annál szabadabbak, eredetibbek, annál intenzívebben élnek. Igen, mert ők a mennyek országáról szóló üzenettel járták a világot, ennek az üzenetnek pedig az a természete, hogy nem lehet megbilincselni, bezárni, elfojtani. Amikor Pált börtönbe zárták, az a túlcsorduló isteni élet, amelyről tanúskodott, csak még jobban koncentrálódott benne és körülötte – hiszen értelme és szíve szüntelenül Jézus Krisztus körül forgott –, s hallatlan intenzitással adódott tovább egy beszélgetés, egy levél, egy gesztus által. Példa rá az a levél is, melynek részletét a mai Szentleckében olvassuk. Nemcsak Timóteus élhetett belőle, hanem lelki útmutatással szolgál az utolsó napig minden keresztény hívő, de különösen is az Egyház pásztorai számára.
Szent Pál levelének fényében még inkább ostobának tűnik a szadduceusok kérdése és primitív példája a mai Evangéliumban, mellyel nevetségessé akarták tenni a feltámadást és az örök életet. Persze ha valaki olyan üres életet él, és olyan kiégett lelkű, mint ezek a szadduceusok, nyilván nem kívánkozik a feltámadás és a mennyei örök élet után. Szent Pál és Timóteus, az apostolok és vértanúk mind megízlelték ennek az életnek az előízét, s azért kívánkoztak utána. Csak az várja a feltámadást és az örök életet, aki Isten mindenható cselekvését megtapasztalta életében, s ezt el nem veti és meg nem tagadja, hanem mindent ennek vet alá.
Urunk Jézus, köszönjük Neked Szent Pál apostol tanúságtételét, mely felszítja bennünk a vágyat az evangélium szerinti életre. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amerre csak járunk, az evangélium örömhírét hirdessük szavunkkal és életünkkel, s ha majd bilincseket tesz ránk és helyhez köt az öregség, megnyíljék előttünk egy még tágasabb világ, a halhatatlan örök élet.

2Pét 3,12-15a.17-18
Várjátok és epedve óhajtjátok Isten napjának eljövetelét, amikor az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak. Mi azonban – az ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik. Ha tehát, szeretteim, ezeket várjátok, azon legyetek, hogy szeplőtelenül és feddhetetlenül találjon titeket békességben. Tekintsétek a mi Urunk hosszútűrését rátok nézve üdvösségnek, amint a mi szeretett testvérünk, Pál is megírta azt nektek a neki adott bölcsesség szerint. Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.
Mk 12,13-17
Később odaküldtek hozzá a farizeusok és Heródes-pártiak közül néhányat, hogy megfogják őt beszédében. Akik odajöttek, azt mondták neki: „Mester! Tudjuk, hogy igaz vagy, és nem nézed az emberek személyét, hanem az Isten útját igazságban tanítod. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk vagy ne fizessünk?” Ő azonban tisztában volt képmutatásukkal, ezért azt mondta nekik: „Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hadd lássam!” Azok hoztak egyet. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre Jézus azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” És csodálkoztak rajta.

Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében úgy tekint a kozmosz hatalmas átalakulása elé, mint amely Isten fiainak dicsőséges kinyilvánulása lesz. A természet – vagyis a csillagok, kövek, növények és állatok, emberi testünkkel és ösztöneinkkel egyetemben – az után sóvárog, ami a lelkünkben már végbement: a régi világ rettenetes összeomlása s a kegyelmi élet csírájának megjelenése és kibontakozása után, mert sorsa mindenestül összefonódik az ember szívének legbensőbb történetével. Ebből az is következik, hogy a végső nagy rombolást, a régi világ gyökeres átalakulását és az új világ születését nem egy kozmikus katasztrófa, hanem Isten szeretete viszi végbe, mely már el is kezdte működését bennünk a hit és a keresztség által szívünkbe árasztott Szentlélek erejével.
A keresztény ember számára tehát a világ összeomlása nemcsak jövőbeni, hanem valamiképpen jelenvaló, sőt már megtörtént esemény is, mert mi, akik megkeresztelkedtünk, a Szentlélekben, Isten átalakító tüzében merültünk alá. A világ vége lelkileg már végbement bennünk, az egek tűzben elégtek, az elemek megolvadtak, s valami új jött létre. Létrejött az új ég: az örök istenfiúság csírájából kinövő, új minőségű istenismeret és istenkapcsolat horizontja, és az új föld, mivel lényünk középpontja átkerült Isten világába. Azért várjuk és siettetjük az Úr eljövetelének napját, mert arra vágyunk, hogy Isten újjáteremtő műve mielőbb beteljesedjék. Nem görcsösen erőlködve, türelmetlenül várakozunk, de szüntelen figyelemmel, lényünket mind teljesebben Jézus Krisztus felé fordítva. Ez a hűséges, odaadó figyelem nyitja meg az eget, és hozza le őt.
Urunk Jézus, hála legyen Neked, mert halálod és feltámadásod s a Szentlélek elküldése által az Atya megkezdte újjáteremtő művét bennünk. A keresztségben elültetted bennünk az isteni élet csíráját, de tudatos életünk, akarati döntéseink, érzelmeink, erkölcseink, testi megnyilvánulásaink még kötődnek a régi világhoz és annak törvényeihez. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy az isteni létmód fokozatosan teret hódítson testi életünkben, és mind jobban visszatükrözzük a Te képmásodat, melyre teremtettünk.

2Pét 1,2-7
Kegyelem és békesség töltsön el benneteket Isten és a mi Urunk Jézus ismeretében! Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak romlottságától. Fordítsátok tehát ti is minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénnyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketűrést, a béketűréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet.
Mk 12,1-12
(...) „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: »A fiamat tiszteletben fogják tartani.« A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: »Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!« Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: »A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben«?” (...)

A kegyelem isteni segítség, amely emberi életünket magasabb szintre emeli. A békesség pedig megnyugvás abban, aki szeret minket, örökké megmaradó szeretettel. Minderről, ha töredékesen is, de mindnyájan rendelkezünk tapasztalattal. Mindegyikünk fel tud idézni olyan találkozást, amikor a valódi, lénye legmélyét megérintő szeretet – egy mély barátság, igaz szerelem, az önzetlen testvéri segítség megtapasztalása – legjobb, legnemesebb képességeit hozta elő, és érezhetően jobb emberré tette. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy láthatatlan erő kiemeli az elsivárosító hétköznapoknak évek hosszú során át rárakódott törmeléke alól, s mintegy kegyelmi állapotba helyezve sodorja az isteni világ felé …
Nem véletlen, hogy éppen a szeretet megtapasztalása műveli velünk ezt a csodát. Hiszen az Istenhez való hasonlóságunk lényege éppen a szeretetre való képességünk, s ha az isteni természet részesei lettünk, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy ezt a képességünket isteni módon gyakoroljuk, vagyis Isten szeretetét, a Szentlelket árasztva egymás felé. Innen nézve a Szent Péter levelében említett békesség is több, mint a lélek szélcsendje vagy a rendből fakadó nyugalom, tudniillik az emberi szív, a személy nem képes teljes nyugalomra jutni másban, csak egy másik személyben, egy tiszta emberi szeretetkapcsolatban, amely magában hordozza az örök élet ígéretét.
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked azt az istenismeretet, mely nem holt tudás, hanem élő szeretetkapcsolat Általad az Atyával a Szentlélekben. Segíts, kérünk, hogy egyre növekedjünk ebben a szeretetkapcsolatban Veled és testvéreinkkel, s egyre jobban kiteljesedjék jobbik énünk, a Te képmásodra alkotott valódi önmagunk. Add nekünk kegyelmedet, isteni erődet, életadó energiádat, a Szentlélek által megvilágosítva értelmünket, szabaddá téve akaratunkat és megragadva szívünket, hogy eljussunk arra békességre, melyre a nyugtalan szív vágyva vágyik, melyet már megpillantott az emberi szeretetben, s megízlelt, elővételezett és magához vett az Eucharisztiában.

Kiv 34,4b-6.8-9
Vágott tehát két ugyanolyan kőtáblát, mint az előbbiek voltak, aztán felkelt az éjszakából, és fölment a Sínai hegyére, amint az Úr parancsolta neki. A két kőtáblát felvitte magával. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: ,,Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: ,,Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”
2Kor 13,11-13
Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!
Jn 3,16-18
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.

Az Úr Jézus legnagyobb ingyenes ajándéka, vagyis kegyelme a Szentlélek. Hiszen Szent János első levelében két dolgot állít: szeretet az Isten, és a szeretet Istentől való. Pünkösd üzenete az, hogy a Szentlélek bennünk van, ő támasztja bennünk a hit csodáját, ő kelt örök reménységet szívünkben, és sodor bele a Szentháromság legsajátosabb életébe: a tiszta és végtelen szeretetbe. Ő, aki az Atya és a Fiú lehelete, közös élete, szeretete, ő járja át legbensőbb világunkat és kapcsol bele az Atya és a Fiú életébe.
A Szentlélek azonban nemcsak a Szentháromság legbensőbb közösségébe von bennünket, hanem egymás között is ezt a mélységes isteni örök közösséget építi. Jézus a szőlőtő, melynek gyökerei az Atyába nyúlnak, mi pedig a szőlővesszők; ugyanaz az éltető nedv kering bennünk, ugyanaz a Szentlélek. Ez az Egyház, ez a Krisztusban élő család, szerzetesközösség, barátság legmélye. Szinte vakmerőségig menő kaland, ugyanakkor keresztény kötelességünk is leszállni kapcsolataink isteni mélységeibe. Mindennap időt kell szentelnünk rá, hogy e misztériumot szemléljük. Végtelen a közösség a hívő és egymást vállaló testvérek között, s ehhez képest minden bántó, fájó ellentét, mely közöttük van, szinte eltörpül, mert nem végtelen és nem örök.
Hála Neked, fölséges Úristen, Atya és Fiú és Szentlélek, szentháromságos életed kinyilatkoztatásáért, s azért az kegyelemért, hogy a realista, sőt naturalista nyár felé haladva a szent liturgia által mind szellemibb, istenibb mélységekbe vezetsz bennünket. Nyilvánítsd ki és erősítsd meg, kérünk, a Szentlélek közösségét Egyházadban, mely közösség az Atyával és az ő szent Fiával, de ugyanúgy, ugyanolyan erősen, ugyancsak örök életre szólóan közösség egymással is.

Júd 17.20b-25
Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg az igékről, amelyeket előre megmondtak a mi Urunk, Jézus Krisztus apostolai. Épüljetek rá legszentebb hitetekre, imádkozzatok a Szentlélekben, őrizzétek meg magatokat Isten szeretetében, s várjátok a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre! A kételkedőkön könyörüljetek, amazokat viszont mentsétek meg, ragadjátok ki őket a tűzből! A többieken pedig könyörüljetek, ám félelemmel, s borzadjatok még a ruhától is, amit a testük beszennyezett! Annak pedig, akinek van hatalma bűn nélkül megőrizni titeket, és szeplőtelenül, boldog örömmel az ő dicsőségének színe elé állítani, a mi egyedül üdvözítő Istenünknek, Urunk Jézus Krisztus által, legyen dicsőség és magasztalás, uralkodás és hatalom minden idő előtt, most és mindörökkön örökké! Ámen.
Mk 11,27-33
Ezután ismét Jeruzsálembe mentek. Amint a templomban járt, odajárultak hozzá a főpapok, az írástudók és a vének, és azt mondták neki: „Milyen hatalommal teszed mindezt? Ki adta neked a hatalmat, hogy mindezt megtedd?” Jézus így felelt nekik: „Én is kérdezek valamit tőletek. Feleljetek meg nekem, s akkor én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége a mennyből volt vagy az emberektől? Feleljetek nekem!” Azok így tanakodtak egymás közt: „Ha azt mondjuk, a mennyből, azt fogja felelni: akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, az emberektől, félnünk kell a néptől.” Mert mindnyájan azt tartották Jánosról, hogy valóban próféta volt. Azt felelték tehát Jézusnak: „Nem tudjuk.” Jézus erre azt mondta nekik: „Én sem mondom meg nektek, miféle hatalommal teszem mindezt.”

Van, akin meg kell könyörülni, van, akit ki kell menteni, életünket is kockáztatva, mint a kisgyermekéért a lángokban álló házba is visszarohanó édesanya, s végül van, akit csak félelemmel és rettegéssel szánni lehet, menekülve a közeléből, mint Ábrahámnak és Lótnak Szodoma városából, különben az égő város lángjai elnyelnek, fertőzete utolér, és halálos ragálya minket is pusztulásba sodor. Jézus könyörült a tévelygőkön, megesett rajtuk a szíve, a bűnösök előtt szélesre tárta a mennyek országának kapuját, azokkal azonban, akik bezárták szívüket Isten irgalmas szeretete előtt, nem tudott mást kezdeni, mint hogy jajt mondott rájuk, ami nem annyira fenyegetés, mint inkább siralom.
Jézus több alkalommal is és hangsúlyosan reális lehetőségként, félelmetes valóságként beszélt a kárhozatról. Ma ezzel szemben a poklot szívesen kihagyják az evangélium hirdetéséből, vagy metaforikusan, elbagatellizálva beszélnek róla. Azt a véleményt is hallani, hogy ma már a katolikus Egyház sem gondolja egészen komolyan a pokol tényét, hiszen a katekizmus legújabb kiadásában az örök tűz kifejezés idézőjelben szerepel. De vajon egy teológiai kijelentésben lehet-e egyáltalán másként említeni az örök tüzet, mint képletesen, érzékeltetve, hogy az emberi fogalmak és a nyelv csak halványan sejtetni tudják a kárhozat rettenetes valóságát, mint ahogy az örök lakoma képe is csak gyatra hasonlat, amikor a mennyei boldogságról beszélünk?
Urunk Jézus, könyörülj meg rajtunk, bűnösökön, s ne engedd, hogy szívünket megkeményítve ellenálljunk a kegyelemnek, mint ellenfeleid a mai Evangéliumban, vagy lekicsinyelve földi életünk tétjét kockára tegyük örök üdvösségünket. Segíts, hogy akit csak lehet, megpróbáljunk kimenteni a kárhozat lángjaiból, ha pedig azt tapasztaljuk, hogy van, akin nem tudunk cselekvő módon segíteni, akkor se fordítsuk el szívünket tőle, hanem imádságban hordozzuk őt, az ítélkezést Rád bízva, aki az utolsó pillanatig sem mondasz le egyikünkről sem.

1Pét 4,7-13
Közel van mindennek a vége. Legyetek tehát okosak, és virrasszatok imádságokban! Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar! Legyetek vendégszeretők egymás iránt zúgolódás nélkül! Mindegyiktek, ahogy kapta a kegyelmet, úgy adja tovább másnak is, mint jó intézői az Isten sokféle kegyelmének. Ha valaki beszél, mintegy Isten szavaival beszéljen; ha valaki szolgálatot tesz, mintha azzal az erővel tenné, amelyet Isten oszt ki, hogy mindenben Isten dicsősége valósuljon meg Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom mindörökkön örökké! Ámen. Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon a perzselő szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy amikor dicsősége kinyilvánul, vigadozva örvendezzetek.
Mk 11,11-26
(…) Másnap, amikor kimentek Betániából, megéhezett. Meglátott messziről egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és azt mondta neki: „Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt!” A tanítványai hallották ezt. Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik adtak és vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit fölforgatta, s nem engedte meg, hogy valaki bármilyen edényt átvigyen a templomtéren. Azután így tanította őket: „Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” (…) Amikor beesteledett, kiment a városból. Másnap reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tőből kiszáradt. Péter visszaemlékezett, és azt mondta neki: „Rabbi, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus ezt felelte nekik: „Higgyetek Istenben! Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek hegynek: „Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek. (…)

Az egész újszövetségi kinyilatkoztatást félreértenénk, ha a világ végének közelségére vonatkozó kijelentéseket egy pogányul elképzelt világvége beharangozásának gondolnánk. Szó sincs róla, hogy Szent Péter apostol ijesztgetni akarna minket, sokkal inkább vigasztalni, bátorítani, mint mikor a fogolytáborban hírül adják, hogy már a kapuban állnak a felszabadító csapatok, s a börtönbe zárt lét hamarosan véget ér. A levél folytatásában szereplő felhívások tökéletesen feleslegesek és értelmetlenek lennének, ha Szent Péter egy mindent hamuvá égető világkatasztrófára készülve írta volna őket. Itt az új világra való felkészülésről van szó, amikor az egész teremtés át fog alakulni a feltámadt Krisztus testének mintájára, s vele együtt beemeltetik Isten dicsőségébe, személyes szentségébe. Ezért hát nem szorongva, kezünket tördelve, pánikhangulatban kell figyelnünk a végidők jeleit, hanem bizalommal várakozva, s jól felhasználva az időt, amit üdvösségünk munkálására kaptunk.
Erre vonatkoznak Péter apostol utasításai. Amikor okosságról beszél, olyan életvitelre buzdít, melyet áthat az Istenre és szabadító tetteire való szüntelen figyelem. Amikor szeretetről ír, nem langyos érzelmekre, a szívünk táján érzett bizsergésre gondol, hanem az örök életre szóló elkötelezettségre Isten mellett és Istenben egymás mellett, hiszen a kölcsönös szeretetben való kitartás a keresztény állhatatosság próbája. Amikor a különféle szolgálatokat említi, úgy beszél róluk, mint amelyekben Isten ereje nyilvánul meg. Mikor pedig perzselő szorongatásokról szól, arra utal, hogy bár a szenvedés hívőnek, hitetlennek egyaránt felfoghatatlan valóság, a hívő számára mégis értelmet nyer Krisztusban, aki maga is átment a szenvedések tüzes kohóján, s éppen ez volt megdicsőülésének kezdete.
Urunk Jézus, add nekünk kegyelmesen, hogy bármit teszünk vagy szenvedünk, azt Veled egyesülve tegyük és szenvedjük el, s így ne terméketlen, elszáradt fügefa legyünk, hanem az örök élet bőséges gyümölcseit teremjük.

Zsid 10,4-10
Testvéreim! Lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért nyilatkozik így Krisztus, amikor a világba lép: „Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és az égőáldozat.” Ezért így szóltam: Íme elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem, amint a könyvtekercsben rólam írva van. Először tehát azt mondta: „Áldozatot, ajándékot, engesztelő és égőáldozatot nem akartál, nem volt az kedves előtted”, jóllehet ezeket a törvény írta elő. Azután így folytatta: „Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat.” Tehát az előzőeket eltörli, hogy helyükbe állítsa az utóbbit. Vagyis Isten akarata szerint Jézus Krisztus testének feláldozásával egyszer s mindenkorra megszentel minket.
Mt 26,36-42
Jézus elment tanítványaival egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: „Üljetek le itt, amíg én elmegyek és imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, majd szomorúság és gyötrődés vett erőt rajta. Akkor azt mondta nekik: „Halálosan szomorú az én lelkem. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.” Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” Ezután odament a tanítványokhoz, és alva találta őket. Azt mondta Péternek: „Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Aztán elment másodszor is, és így imádkozott: „Atyám, ha nem lehet, hogy elmúljon ez a kehely anélkül, hogy kiigyam, legyen meg a te akaratod.”

Az értünk emberré lett Üdvözítőt arra küldte és arra szentelte fel az Atyaisten a Szentlélek által, hogy az ő képe legyen a világban, és hitelesen kinyilatkoztassa őt. Jézus pedig hűségesen teljesítette ezt a küldetést, egészen odáig, hogy amikor szembesült a hivatalos zsidóság elutasításával, saját szenvedését és halálát ajánlotta fel ellenségeiért, a bűnök bocsánatára. „Szentmiséje”, áldozatbemutatása során meg kellett tapasztalnia a legmélyebb testi-lelki szenvedést, az Istentől és embertől való teljes elhagyatottságot, de ezeket nem tehetetlenül elszenvedte, hanem az Atya iránti hódolata szolgálatába állította. Halála így életének, földi működésének nem a kudarca, hanem szerves folytatása, beteljesítése lett, és paradox módon éppen a halála előtti pillanatban, amikor utolsó szavával bejelentette az Ite missa est-et, nyilvánult ki a legjobban, hogy benne lakik az istenség egész teljessége.
Mi is arra kaptunk meghívást, hogy részt vegyünk az isteni Főpap örök áldozatában, meghalva önző vágyainknak, és újra meg újra igent mondva az Atya üdvösségtervére, s ezen belül a minket személyesen az életszentségre hívó szavára. Persze, bűntől sebzett emberi természetünk ettől ösztönösen visszariad. De régi és mai szentek egész sora tanúsítja, hogy aki komolyan keresi és követi Isten akaratát, igaz tapasztalatot szerez arról, hogy Krisztus áldozatában részt venni, még ha olykor fájdalommal jár is, hasonlíthatatlan és soha el nem múló boldogság forrása.
Urunk, Jézus Krisztus, örök Főpap, hálát adunk Neked az Egyház mélyén lévő isteni miliőért, a kinyilatkoztatás és a szentségek világáért, amely által minket is meg akarsz szentelni az igazságban, hogy részt vehessünk örök áldozatodban. Tégy minket alkalmassá Szentlelkeddel nemcsak arra, hogy hirdessük szent evangéliumodat, hanem arra is, hogy Neked átadott életünkkel kedves áldozatot mutassunk be Istennek, az Atyának, a világ üdvösségéért.

1Pét 1,18-25
Nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek. Tisztítsátok meg tehát lelketeket az igazságnak engedelmeskedve, a nem színlelt testvéri szeretetben. Figyelmesebben, szívből szeressétek egymást, újjászületve nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten élő és örökké megmaradó igéje által, mert minden test olyan, mint a fű, s minden dicsősége, mint a fű virága: elszárad a fű, és lehull a virága, az Úr igéje azonban örökre megmarad. Ez pedig az az ige, amelyet hirdettek nektek.
Mk 10,32-45
Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.” Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: „Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: „Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ők azt felelték neki: „Meg tudunk.” Ekkor Jézus azt mondta nekik: „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Az apostoli levelek egyik legszebb mondata az, amellyel a mai Szentlecke kezdődik. A mi ártatlan testvérünknek, meggyilkolt Ábelünknek, Krisztusnak vére végigfolyt a kereszten, és megszentelte a földet. A vér Istenhez kiált, mert ő teremtette az életet, és senkinek sincs joga azt kioltani. Isten megtestesült Fiának vére azonban nem bosszúért kiált, hanem bocsánatért, mert ő halálát bűneinkért való áldozatként ajánlotta fel a mennyei Atyának.
Hogy az Atya nem bosszút áll rajtunk, hanem irgalmaz nekünk Jézus miatt, az a feltámadás dicsőségében vált nyilvánvalóvá. Jézus minden húsvéti megjelenése feloldozás: megbocsátó irgalom, a félelem feloldása és békességadás. Ez olyan egyedülálló esemény, hogy csak akkor vagyunk képesek befogadni, ha mi is arra törekszünk, hogy így szeressük testvéreinket. Ezért botrányos az, ami a mai Evangéliumban történik: miközben Jézus eljövendő kereszthaláláról beszél, s arra készül, hogy vére által bűnbocsánatot szerezzen az emberiségnek, az apostolok hiúságtól, féltékenységtől feltüzelve azon veszekszenek, hogy ki üljön jobbján és balja felől eljövendő országában. Szomorú, hogy mi sem vagyunk különbek a tanítványoknál, pedig mi már megismertük Jézus Krisztus keresztjét és dicsőséges feltámadását. Nekünk is szól Jézus kérdése: „Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom?” Az apostolok – bár itt még csak felelőtlenül fogadkoznak – később életükkel és vértanú halálukkal bizonyították, hogy Jézusért a szenvedések kelyhét is készek kiüríteni.
Urunk Jézus, hála legyen Neked a megváltásért, és azért, hogy szent véreddel, mely által az üdvösséget megszerezted számunkra, ebben a földi életben is táplálsz és megerősítesz bennünket. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy mind jobban vágyódjunk inni a Te kelyhedből, és készek legyünk az imádság, a szolgáló szeretet tettei, önmegtagadásunk és szenvedéseink felajánlása által, a hétköznapok vértelen vértanúságában kiegészíteni azt, ami még hiányzik a Te szenvedésedből, szentséges Testednek, az Egyháznak javára.

1Pét 1,10-16
Ezt az üdvösséget vizsgálták és kutatták a próféták, akik a bennetek megvalósuló kegyelemről jövendöltek, kutatva, hogy melyik vagy milyen időre mutat bennük Krisztus Lelke, aki előre megjövendölte a Krisztusra váró szenvedéseket és a rájuk következő dicsőséget. Tudomásukra adták, hogy nem önmaguknak, hanem nektek szolgáltak mindazzal, amit most az evangélium hirdetői feltárnak nektek, miután az égből elküldetett a Szentlélek; ennek szemlélésére vágynak az angyalok is. Ezért tehát övezzétek fel elmétek derekát, legyetek józanok, és bízzatok tökéletesen a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor felajánlanak nektek; mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: ,,Szentek legyetek, mert én szent vagyok!”
Mk 10,28-31
Ekkor megszólalt Péter: „Íme, mi mindent elhagytunk és követtünk téged!” Jézus azt felelte: „Bizony, mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet. Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők.”

A történelem az első bűn óta olyan, amilyennek most is tapasztaljuk: a gonoszság egyre szövevényesebb indái ma is igyekeznek elfojtani a természetfölötti életet. Mégis óriási kiváltságot jelent, hogy ebben a végső, az isteni megtestesüléssel kezdődő üdvtörténeti korszakban élhetünk, és a kinyilatkoztatás teljességét birtokoljuk, hiszen Isten tökéletesen, felülmúlhatatlanul és végérvényesen kimondta magát Jézus Krisztusban. Erről Szent Péter apostol is meggyőzően tanúskodik a mai Szentleckében. Ő még az előző üdvkorszak idején született, s amikor megkérdezte Jézustól, hogy mi lesz a jutalma, amiért követte őt, még csak épp sejteni kezdte azt, amit Húsvét és Pünkösd után már biztosan tudott és hirdetett: hogy Jézus Krisztus születésével, halálával és feltámadásával soha nem volt fordulat, minőségi változás következett be a pusztulásra ítélt emberi történelemben.
Nekünk talán azért adatott meg nekünk, hogy ebben a végső korszakban éljünk, mert a kinyilatkoztatás előtti időben, mikor Isten csupán a lelkiismeret homályában szólt a bűnbeesett emberhez, vagy az Ószövetség korában, melyben a választott nép csak a töredékes prófétai igehirdetés által hordozta Isten ígéreteit, elvesztünk volna. Isten most a leggyöngébbekkel vette fel a kapcsolatot, és egyértelmű világosságot adott. Így most mi elsők lettünk, de bizonyos szempontból utolsók is vagyunk, hiszen Isten a gyöngéket választja ki, hogy megszégyenítse az erőseket.
Urunk Jézus, amikor érdemtelenül megkaptuk a százannyit, vagyis a már e földi életben felragyogó örök életet, ezzel olyan kiváltságban részesültünk, amely egyben kötelez is bennünket, jobban, mint bárkit az Ószövetség igazai közül. Ne engedd, hogy beérjük annyival, hogy jó katolikusnak tartsanak az emberek, hanem Szentlelkeddel újra meg újra szítsd fel bensőnkben a vágyat az életszentség, az istengyermeki létmód iránt. 

ApCsel 1,12-14
Ekkor visszatértek Jeruzsálembe a hegyről, amelyet Olajfák hegyének hívnak, s amely Jeruzsálem mellett egy szombatnapi járásra van. Amikor beértek, felmentek a felső terembe, ahol időzni szoktak: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, és Simon, a buzgó, végül Júdás, Jakab testvére. Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt.
Jn 19, 25-27
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.

Szűz Mária nemcsak Jézus Krisztus emberi, fizikai testét foganta a Szentlélektől és hozta világra, hanem Titokzatos Testét is hordozta Jézus fogantatásától Pünkösd napjáig, amikor mintegy világra szülte az Egyházat. Ennek a misztériumnak elővételezése az a jelenet, ahol Jézus a szeretett tanítvány személyében az összes tanítványt és minden embert Mária gondjaira bízott, létrehozva köztük azt a szövetséget, mely nem a testen és a véren alapszik, hanem a hit és a Lélek által az ő Titokzatos Testében áll fenn. És bár fizikai értelemben a tanítvány fogadta a házába Máriát, valójában a Szent Szűz fogadta be János apostolt hitének csodálatos, Istenre hangolt, ártatlan és tiszta világába, mely egyedül volt Isten tetteihez méltó hit a földön.
A Szeplőtelen Szűz és a szeretett tanítvány azok, akik mindenki másnál közelebb voltak Jézushoz ezen a földön. Mária karjában tarthatta és magához szoríthatta a Magasságbeli örök Fiát, János pedig hallgathatta az Üdvözítő istenemberi szívének dobogását az utolsó vacsorán. És Krisztus dicsőséges feltámadásának is ők voltak az első tanúi, akiknek szívében anélkül született meg a húsvéti hit, hogy látták volna a megdicsőült Urat. Mária hite nem kívánt bizonyítékot, mert ő az a boldog ember, aki hitt annak beteljesedésében, amit Isten mondott neki; a szeretett tanítványnak pedig elég volt megpillantania a halott test helyén a besüppedt lepleket, hogy lásson és higgyen.
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért, hogy Szűz Máriát az Egyház Anyjává és minden megkeresztelt hívő Édesanyjává rendelted. Kérünk, add kegyelmedet, hogy az ő példájára és közbenjárására eleven legyen bennünk a Szentlélek jelenléte, s napról napra egyre jobban megtapasztaljuk az Egyház máriás, anyai valóságát.