Jer 17,5-10
(…) „Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint.”
Lk 16,19-31
Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba, patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették. Amikor a pokolban kínok között föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Ekkor felkiáltott neki:”Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban!” Ábrahám ezt felelte neki: „Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy életedben elnyerted javaidat, Lázár pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki.” Erre az így szólt: „Akkor hát arra kérlek, atyám, küldd el őt apám házába, mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot, nehogy ők is ide jussanak, a gyötrelmek helyére.” Ábrahám ezt válaszolta: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!” Az erre így könyörgött: „Nem úgy, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot tartanak.” Erre ő azt felelte: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!”

Mária és Márta testvérének, az evangéliumban szereplő valóságos Lázárnak az esete – sokatmondó a névazonosság! – igazolja Ábrahám példabeszédbeli állítását. Hiszen a János-evangéliumban azt olvassuk, hogy miután Jézus feltámasztotta Lázárt, a főpapok elhatározták, hogy őt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Íme a bizonyság arra, hogy aki nem akar látni, az a legnyilvánvalóbb jelek elől is eltakarja a szemét! A gazdag ember sem csupán azért jutott a kárhozatra, mert jó dolga volt életében, hanem mert észre sem vette a ka-puja előtt fekvő koldust. Azaz minden bizonnyal látta – különben honnan ismerte volna? –, csak éppen nem vett róla tudomást. 
A szakadék tehát, amelyről Ábrahám beszél, nem a haláluk után keletkezett közöttük, hanem még földi életükben. Kezdetben pár lépés, és a dúsgazdag a mennyországba jutott volna: csupán Lázárhoz kellett volna lehajolnia, hogy segítsen rajta. Az évek múlásával azonban, ahogy egyre jobban begubózott önzésébe, a szakadék mind mélyebb és szélesebb lett, míg végül haláluk után állandósult, immár áthidalhatatlanul. Lukács evangéliumában különös hangsúly van azon, hogy a gazdagság olyan állapot, mely veszélyezteti az örök üdvösséget, amennyiben a gazdag nem osztja meg javait a rászorulókkal, mert a feleslegnek ő csak kezelője az ínséget szenvedők javára, nem pedig kénye-kedve szerinti ura.
Urunk Jézus, adj nekünk figyelmes fület és készséges szívet, hogy meghalljuk a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédedben a nekünk szóló üzenetet. Ismerjük fel, hogy milyen javakban dúskálunk – legyenek azok anyagi vagy éppenséggel szellemi kincsek –, és legyünk készek megosztani azokat másokkal, akiknek kevesebb vagy éppenséggel semmi sem jutott belőlük. Segíts, hogy a magunk környezetében igyekezzünk áthidalni a szakadékot gazdag és a szegény között a figyelmes szeretet segítőkészségével és nagylelkűségével.

Jer 18,18-20
(…) „Figyelj rám, Uram, és halld meg ellenfeleim hangját! Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért, hogy vermet ástak lelkemnek? Emlékezz rá, hogy színed előtt álltam, hogy javukra szóljak, hogy elfordítsam haragodat róluk!”
Mt 20,17-28
Amikor Jézus fölment Jeruzsálembe, csak a tizenkét tanítványt vette maga mellé. Az úton azt mondta nekik: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.” Akkor Zebedeus fiainak anyja odament hozzá a fiaival együtt és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte: „Mit kívánsz?” Az így válaszolt: „Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.” Jézus ezt válaszolta: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?” Azt felelték neki: „Tudunk!” Ő erre azt mondta nekik: „A kelyhemből ugyan inni fogtok, de azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké, akiknek Atyám készítette.” Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: „Tudjá tok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Jeremiás próféta és az Úr Jézus sorsa közti hasonlóság több, mint véletlen egybeesés, szép párhuzam: az összefüggés gyökere teológiai mélységekig hatol. Jézus maga említi előképként az Izrael által megölt prófétákat, és visszafelé az időben a történelem első gyilkosságáig, Ábel véréig lehet folytatni a sort. Minden ártatlan ember megölése Krisztus elleni merénylet, így akik Jeremiásra rontanak, Krisztusra emelnek kezet. Jeremiás prófétai működése által az Úr haragját akarta Izrael házáról elfordítani, Jézus viszont halálát is az Isten és ember közti kiengesztelődés szolgálatába állította. Önfelajánlása, megváltó áldozata által az ártatlanul kiontott vér többé nem bosz-szúért, hanem az Atya irgalmáért kiált. 
Mennyire idegen ez bűnös emberi természetünktől, amely önmagától képtelen kiszakadni a bosszú ördögi köréből, és leginkább saját java foglalkoztatja! A Zebedeus-fiak és anyjuk kérése pontosan erről tanúskodik, a többiek méltatlankodása pedig elárulja, hogy ők is ugyanarra vágynak, csak nem merik kimondani. (Hasonlóan a tékozló fiú bátyjához, aki szintén gyáva volt ahhoz, hogy öccse példáját követve elhagyja az atyai házat, de titokban pontosan ugyanarra vágyott, mint ő.) Jézus azonban nem adja fel. Előbbi mondanivalóját úgy fogalmazza újra, hogy közben válaszol a tanítványokban felötlő kérdésekre is. Anélkül, hogy megszégyenítené bármelyiküket, kezdi gyökeresen átrendezni értékvilágukat, beavatva őket saját megváltói lelkületébe, mely Isten országa kiváltságosainak lelkülete is. 
Úr Jézus Krisztus, tudjuk, hogy akárcsak az apostoloknak, nekünk is még nagyon sokat kell fejlőd-nünk, hogy Tőled kapott új természetünk szerint élve készek legyünk inni abból a kehelyből, amelyből Neked innod kellett. Add, kérünk, hogy ne csak arra vágyakozzunk, hogy részesei lehessünk a Te dicsőségednek, hanem egyre inkább felismerjük az abban rejlő hasonlíthatatlan örömet, hogy Veled lehetünk a küzdelemben és a szenvedésben is. Segíts, hogy mindjobban áthassa életünket a kiengesztelődés művének munkálása, mely az igazi öröm és megdicsőülés kezdete itt a földön.

Iz 1,10.16-20
Halljátok az Úr szavát, Szodoma fejedelmei! Fogjátok fel fületekkel Istenünk tanítását, Gomorra népe! Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni! Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet! Jöjjetek, és szálljunk perbe! – mondja az Úr. – Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; ha vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Ha készek vagytok meghallgatni, majd a föld legjavából esztek. Ha azonban vonakodtok és ellenkeztek, kard emészt meg titeket. Bizony, az Úr szája szólt.
Mt 23,1-12
Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.”

Akár tetszik, akár nem, Isten legnagyobb műveit emberi közvetítőkre bízza: az életadást (testi és lelki értelemben), az evangélium hirdetését, a legszentebb áldozat bemutatását, a szentségeket. Isten mintegy kiszolgáltatja, kezünkbe adja magát nekünk, gyarló embereknek. Ugyanakkor azonban nem a közvetítők személyes életszentségétől teszi függővé ajándékait: tanítása akkor is érvényes, ha méltatlan száj hirdeti, szentségei akkor is hatnak, ha azokat méltatlan kezek szolgáltatják ki.
Az ember, ha helyesen fogadja és igyekszik felnőni Istentől kapott hivatásához, küldetéséhez, annak szentsége őt magát is megszenteli. Ha azonban visszaél hivatásával, és hivatalt csinál belőle, amelyhez úgy ragaszkodik, mintha járna neki, súlyosan vétkezik küldője ellen. Bűne annál nagyobb, minél szentebb a feladat, amelyet rábíztak. (Ezért a mindenkori írástudók és farizeusok felelőssége is nagyobb, mint például azoké a művészeké, akik a szépség tanítószékében ülnek, s akiktől van mit tanulnunk, de életvitelüket nem kell követnünk, mert tehetségükhöz nem biztos, hogy megfelelő iránymutatást is kaptak, emberi sérüléseikkel pedig nem találták meg az igazi Orvost.) 
Urunk Jézus, Te vagy az egyetlen a világtörténelemben, akiben a szó és a tett egysége maradéktalanul megvalósult, az egyetlen Mester, akinek nem csupán tanítása, de életének minden lépése is követésre méltó. Te nem raktál elviselhetetlen terheket az emberek vállára, hanem Te hordoztad a mi terheinket; Te nem azért jöttél, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy Te szolgálj másoknak, és életedet add váltságul sokakért; Te nem foglaltad el az első helyeket, hanem megaláztad magad, és engedelmes lettél a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Taníts meg arra a lelkületre, mely egyedül méltó a Te követésedhez, és segíts, hogy amiben „írástudók” és „mesterek” vagyunk, azt életünkkel is hitelesítsük, amiben pedig tanítványok vagyunk, abban ne tanítóink hibáit, bűneit nézzük, hanem a szent tanítás szerint éljünk, melyet ők közvetítenek nekünk.

Dán 9,4b-10
A következőképpen imádkoztam az Úrhoz, Istenemhez, és a következő vallomást tettem: „Hozzád könyörgök, Uram, te nagy és félelmetes Isten, aki megtartod szövetségedet és irgalmadat azok iránt, akik szeretnek téged és megtartják parancsaidat! Vétkeztünk, gonoszságot követtünk el, istentelenül cselekedtünk, eltávoztunk és elfordultunk parancsaidtól és végzéseidtől. Nem engedelmeskedtünk szolgáidnak, a prófétáknak, akik nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, atyáinkhoz és az ország egész népéhez. Az igazság a tied, Uram, az arcpirulás pedig, miként a jelen mutatja, a miénk, Júda férfiaié, Jeruzsálem lakóié, egész Izraelé, legyenek bár közel vagy távol, mindazokban az országokban, ahová száműzted őket gonoszságaik miatt, amelyekkel ellened vétkeztek. Uram, az arcpirulás a miénk, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztek; de a tied, Urunk, Istenünk, az irgalom és a megbocsátás. Mi ugyanis eltávoztunk tőled, és nem hallgattunk az Úrnak, Istenünknek szavára, hogy törvénye szerint járjunk, amit nekünk szolgái, a próféták által adott.”
Lk 6,36-38
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne kárhoztassatok senkit, és benneteket sem fognak kárhoztatni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek.”

Az irgalmasság olyan alaptulajdonsága Istennek, amely felfoghatatlan az emberi értelem számára. Irgalmasságának következménye, hogy létezik ez a teremtett világ és benne az ember, hiszen megesett a szíve azon, ami nem létezett, és létbe szólította a világmindenséget, mely azonnal összeomlana és visszazuhanna a semmibe, ha Isten irgalmasságának „légköre” megszűnne körülötte. De hogyan lehetnénk képesek utánozni Isten irgalmasságát mi, amikor nem vagyunk mindenhatók? Úgy, hogy közvetítői leszünk az ő irgalmasságának. Elsősorban azzal, hogy irgalmas szeretetének megannyi csodáját tudatosítjuk életünkben, s ha már befogadtuk az ő irgalmasságát, tovább is adjuk embertársainknak. Ez azt jelenti, hogy az Atya teremtő akaratával együtt mondunk igent a magunk és mások létezésére, megvallva a létezés csodáját és az emberi személy kimondhatatlan misztériumát. 
Csak ebből az isteni irgalmassággal való találkozásból fakadhat valódi keresztény irgalom a mindennapi szavak és cselekedetek szintjén, egyébként csak jámbor vagy nagyon is önző jótékonykodás az, amit irgalomnak nevezünk. Nem lehet irgalmas az, aki még nem ízlelte meg Isten irgalmasságát saját maga iránt, hiszen ez az egyik legmélyebb tapasztalatunk Istenről. Ha viszont van tapasztalatunk Isten irgalmasságáról, az abban fog megnyilvánulni, hogy mi is az ő irgalmasságával – és nem a magunkéval – közeledünk embertársainkhoz, miközben csendben és feltűnés nélkül gyakoroljuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. 
Urunk Jézus, kérünk, kegyelmed által formálj bennünket irgalmas szívű testvérekké! Segíts, hogy úgy kérjük a mennyei Atya megbocsátó irgalmát, hogy közben mi magunk is készek vagyunk megbocsátani, és viszont: azért tudjunk irgalmasságot gyakorolni és szívből megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, mert őszintén kértük és befogadtuk Atyád irgalmas szeretetét.

Ter 12,1-4a
Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (...)
2Tim 1,8b-10
Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által.
Mt 17,1-9
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Amíg beszélt, íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s íme, a felhőből egy hang szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassáto!” Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: „Keljetek föl, és ne féljetek!” Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: „Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halottak közül föl nem támad.”

A Krisztus-követésnek a pusztai tapasztalat után következő, ki nem hagyható állomása az az igen magas hegy, ahol ránk ragyog Krisztus dicsőséges arca, mint Péterre, Jakabra és Jánosra, vagy mint Assisi Szent Ferencre San Damiano roskadozó templomában. A keresztény hit középpontja egy emberi arc: az Atya Egyszülöttjének Isten dicsőségétől ragyogó arca. Ennek az arcnak felfedezése teszi hitünket személyessé. Az még nem igazán Krisztus-követő, aki nem mondhatja el Szent Jánossal: „Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét”, és Szent Pállal: „Isten világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy fölragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” Mélységes, sokat mondó kijelentés: nem Jézusnak, hanem a mi szemünknek és szívünknek kell egy nap elváltoznia, hogy megláthassuk Jézus arcán Isten dicsőségét, vagyis azt, hogy az ő arca a második isteni személynek, az egyszülött Fiúnak az arca.
De bármennyire szeretnénk is letáborozni az apostolokkal a Színeváltozás hegyén, megállítani az időt és kimerevíteni életünknek azokat a pillanatait, amikor minden ragyogott, nem maradhatunk sokáig ebben a színeváltozott, elragadtatott világban. Isten nem ezen a földön készít nekünk örök hajlékot, hanem arra hív, hogy szent Fia szenvedéséből részt vállalva legyünk az ő mennyei dicsőségének is részesei. Ezért Jézussal együtt le kell jönnünk a Tábor hegyéről a hétköznapok sík vidékére, és rá kell térnünk arra az útra, amely egy másik hegyre, a Golgota magaslatára vezet. 
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy dicsőséged titokzatos látomását mindenkor drága kincsként őrizzük szívünkben, s kitartsunk Melletted akkor is, amikor a világ durvaságai közepette és amikor a Te szenvedéseidből részesedünk, és az egész illúziónak, mesebeli álomnak tűnik számunkra. Ragadj ki, kérünk, a sötétség hatalmából, és vígy magaddal bennünket előbb lélekben, majd egész emberi valónkkal dicsőséges országodba.

MTörv 26,16-19
Ma az Úr, a te Istened azt parancsolja neked, hogy tedd meg mindezeket a parancsokat és rendeleteket: tartsd meg tehát és teljesítsd őket teljes szívedből és teljes lelkedből. Te ma az Urat választottad, hogy Istened legyen, hogy az ő útjain járj, megtartsd szertartásait, parancsait s rendeléseit, s az ő szavának engedelmeskedj, az Úr pedig ma téged választott, hogy tulajdon népe légy, amint szólt neked, s megtartsd minden parancsát, s fennköltebbé tegyen téged minden nemzetnél, amelyet teremtett, a maga dicséretére, hírnevére és dicsőségére, hogy szent népe légy az Úrnak, a te Istenednek, amint megmondta.
Mt 5,43-48
Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

A kölcsönös szeretet önmagában hordja jutalmát, hiszen minden szeretet akkor teljesedhet be, ha viszonzásra talál. Lényege szerint az Isten országa sem más, mint kölcsönös szeretet. Ha azonban csak viszonozzuk a szeretetet, amellyel mások felénk fordulnak, mi különöset teszünk? Azt, ha tiszta a szeretet, meg kell tenni, de ezt megteszik bizonyos kapcsolataikban a pogányok is – megélve így az Ország eljövetelét. De mit teszünk mi akkor, ha nincs viszonzás? Ilyenkor derül ki, hogy valóban hiszünk-e az eljövendő kölcsönös szeretet országában.
Jézus Krisztus akkor is szeretett bennünket, amikor mi még meg sem születtünk, illetve amikor még bűnösök voltunk: nem viszonoztuk szeretetét, sőt durván visszautasítottuk. Ő mégsem adta fel, mint mi szoktuk annyiszor, megsértődve az első kudarc után. A szeretet lényege az, hogy tovább szeret. Ez a belső természete. Jézus Krisztust azért küldte az Atya, hogy a kölcsönös szeretet mennyországát megnyissa minden ember előtt. Ez azt is jelentette, hogy szüntelenül neki kellett kezdeményeznie, és sorozatosan el kellett szenvednie szeretete félreértését, viszonzatlanságát és visszautasítását, egészen a kereszthalálig. A kereszt azonban szeretete győzelmének eszköze lett: értünk felajánlott halálában nyilatkoztatta ki, hogy ő továbbra is, mindennek ellenére is szeret, s végtelen értékű áldozatával örök jövőt nyitott minden ember előtt, hogy megtérjen és befogadja a szeretetet, a Szentlelket.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy folytatni tudjuk küldetésedet: legyünk kezdeményezők a szeretetben, és ajánljuk fel másoknak a kölcsönös szeretet mennyországát. Kérünk, segíts, hogy el tudjuk viselni a szeretet visszautasítását, hogy képesek legyünk tovább szeretni akkor is, amikor meg nem értésbe, ellenállásba, gyűlöletbe ütközünk, erőt merítve a Te irántunk való kifogyhatatlan szeretetedből és az emberi kapcsolatainkban megtapasztalt kölcsönös szeretetből.

Ez 18,21-28
Ha azonban a gonosz bűnbánatot tart minden elkövetett vétke fölött, megtartja minden parancsomat, és jog és igazság szerint jár: biztosan életben marad és nem hal meg; egyetlen elkövetett gonoszságáról sem emlékezem meg; igazságáért, amelyet cselekedett, élni fog. Vajon a gonosznak halálát akarom-e – mondja az Úr Isten –, és nem inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen? Ha pedig az igaz elfordul igazságától és gonoszságot cselekszik mindazon utálatosságok szerint, amiket az istentelen el szokott követni, vajon élni fog-e? Semmiféle igazsága nem lesz emlékezetben, amit cselekedett; hűtlensége miatt, amit elkövetett, és bűne miatt, mellyel vétkezett, ezek miatt meg fog halni. Ti pedig azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja!” Halljátok tehát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos-e, és nem inkább a ti útjaitok gonoszak? Mert ha az igaz elfordul igazságától, és gonoszságot követ el és abban hal meg, igazságtalanságában hal meg, amit elkövetett. És amikor az istentelen megtér istentelenségétől, amelyet elkövetett, és jog és igazság szerint jár el, megtartja életét. Mivel magába szállt és elfordult minden gonoszságától, amit elkövetett, biztosan életben marad és nem hal meg.
Mt 5,20-26
(...) Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Mellbevágó kijelentés: Isten maga küld el az oltártól, hogy bocsánatot kérjünk testvérünktől. Az Istentől való bocsánatkérés, de még a legtiszteletreméltóbb vallásos cselekedet, az áldozatbemutatás sem boríthat fátylat arra, ha valami rendezetlenség van emberi kapcsolatainkban, hiszen az ajándék önmagunk felajánlását jelenti. A tékozló fiú jól tudta ezt, amikor így beszélt atyjához: „Vétkeztem az ég ellen és teellened.” Aki tehát szívében negatív érzelmeket táplál testvére iránt, és aki nem kárpótolja testvérét az általa okozott sérelemért, annak ájtatossága merő képmutatás, mely csak arra alkalmas, hogy botránykő legyen. Bizony, sokan vannak, akiket az tart távol a templomtól, az oltártól, hogy látják: olyanok vonulnak áldozni nap mint nap, akik gyilkos haragot táplálnak szívükben rokonuk vagy szomszédjuk ellen, becsapják ügyfeleiket, megszólják ismerőseiket, illetve pletykákat és rágalmakat terjesztenek felebarátaikról. 
Az őszinte bocsánatkérés első feltétele: az érzékeny lelkiismeret. Hányan vannak, akik még idáig sem jutnak el! Akik meg vannak győződve tökéletességükről, akik észre sem veszik, hogy a másik embert megbántották, megkárosították. Akik esetleg aprólékos gonddal meggyónják, hogy pénteken húst ettek (holott az a nagyböjti időt kivéve nem tilos), de eszükbe sem jut meggyónni, hogy szeretetlenek voltak.
Urunk, Te tudod, mi lakik az emberben. Ismered szívünk nehézkedéseit, és tudod, mennyire nehezünkre esik elismernünk, hogy valami nincs rendben, hogy valamit helyre kell hoznunk. Azt is tudod, hogy mekkora erőfeszítést jelent bocsánatot kérnünk, s még ilyenkor is milyen gyakran alázzuk meg újra a másik embert, még jobban beledöngölve őt fájdalmába, kiszolgáltatottságába. Adj nekünk kiengesztelődésre kész szívet, hogy ne féljünk önző énünk meghajlásától, megtörettetésétől, s a bocsánatkérésben megízlelve az önmagunk súlyától való megszabadulás hasonlíthatatlan örömét kedves áldozatot mutathassunk be az Atyának, a szentáldozásban pedig befogadhassunk Téged, a legnagyobb Ajándékot, kiengesztelődésünk zálogát.

Eszt 14,1.3-5.12.14
Eszter királyné is az Úrnál keresett menedéket a rá nehezedő halálveszedelemben. Levetette díszes öltözékét, s a szorongás és gyász ruháját öltötte magára. Illatos kenetek helyett hamut és szemetet tett a fejére. Keményen megsanyargatta testét, s minden részét, amelyet azelőtt szíves-örömest ékesített, most befödte hajával. Az Úrhoz, Izrael Istenéhez könyörgött, ezekkel a szavakkal: „Uram, Királyunk, te Egyetlen! Siess segítségemre, mert magam vagyok és rajtad kívül nincs segítségem, s életemet kockáztatom. Tudom már a bölcsőtől, családom ölétől, hogy te, Uram, kiválasztottad Izraelt minden nép közül és atyáinkat is őseik közül, hogy örökrészed legyenek örök időkre, és amit ígértél, azt mind megadtad. De vétkeztünk ellened, azért ellenségeink kezébe adtál minket, mert az ő isteneiket imádtuk. Igazságos vagy, Uram! (…) Emlékezzél, Uram és nyilvánítsd ki magadat szorongatásunk idején! Adj bátorságot, te isteneknek királya és minden hatalomnak Ura. (…)Minket meg szabadíts meg karoddal, és siess segítségemre, mert magam vagyok, és rajtad kívül nincs senkim, Uram!”
Mt 7,7-12
Kérjetek, és adnak nektek, keressetek, és találni fogtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Vagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? Vagy ha halat kér, talán kígyót ad neki? Ha tehát ti, akik gonoszok vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább fog a ti Atyátok, aki a mennyekben van, jó dolgokat adni azoknak, akik kérik őt? Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.

Mikor Jézus biztat, hogy imádságban terjesszük kéréseinket a mennyei Atya elé, feltételezi, hogy azzal a lelkülettel imádkozunk, amelyet ő a Miatyánkban megmutatott nekünk. S azt is hozzáteszi, hogy Isten különösen szívesen teljesíti kérésünket, ha a Szentlelket kérjük. Ilyen egzisztenciális mélységű, mindenestül hiteles imádságra azonban többnyire csak az emberi élet határhelyzeteiben vagyunk képesek, amikor már senkire és semmire nem számíthatunk. A zsoltárok jó része is ilyen kétségbeejtő helyzetben fogant: üldözés, megaláztatás, reménytelenség közepette.
Az embernek már az is megalázó, amikor rá kell döbbennie, hogy nem bízhat a saját erejében, amikor szembesülnie kell azzal, hogy mások segítségére szorul. Hát még milyen csalódás az, ha látja, hogy embertársaira sem építhet! Szégyen, ha csak ilyenkor szakad fel belőlünk az őszinte imádság, amelyet, amíg minden rendben volt, elhanyagoltunk. De ekkor talán megtanulunk szívből imádkozni ahhoz, aki nem szeszélyes kívánságaink engedelmes kiszolgálója, hanem mélységes vágyaink, sőt evilági lehetőségeinket messze felülmúló reményünk és egész létezésünk egyetlen szilárd alapja és beteljesítője, aki végső soron nem valamit, hanem önmagát akarja adni nekünk Szentlelke által.
Úr Jézus, Te tanítod, hogy bármit kérhetünk az Atyától, amire szükségünk van: autót, lakást, szakmai előmenetelt, egészséget. Ugyanakkor azt is mondtad és életeddel is megmutattad, hogy imádságunk csak akkor lehet igazán hiteles, ha az egy szükségesre: Isten országára irányul. Kérünk, ne engedd, hogy az a sok jó, amiért imádkozunk, elfedje előlünk ezt az egyetlen szükségest, nehogy imádságunk elszakadva a forrásától és elveszítve eredeti célját bálványimádássá váljék. Segíts, hogy akár szorongattatásban van részünk, akár jól megy a sorunk, őszintén keressük a kapcsolatot Veled s Általad az Atyával, és mindenekfölött a Szentlelket kérjük tőle, hogy így részt vehessünk a Szentháromság boldog szeretetközösségében.

Jón 3,1-10
(…) Felkelt erre Jónás és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive háromnapi járóföldre terjedő nagy városa volt Istennek. Alighogy bement Jónás a városba, egynapi járásnyira, nagy hangon hirdette: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!” Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szőrruhát öltöttek. És amikor a beszéd Ninive királyához eljutott, ő felkelt trónjáról, letette palástját, szőrruhába öltözött és hamuba ült. És közhírré tétette és megparancsolta Ninivében: „A királynak és főembereinek rendeletére! Se ember, se állat, se marha, se juh ne egyék és ne legeljen, és vizet se igyék! Öltsön szőrruhát ember és állat, és kiáltson nagy szóval az Úrhoz, és térjen meg mindenki gonosz útjáról és az istentelenségből, ami kezéhez tapad. Ki tudja, hátha visszafordul és megbocsát az Úr, és lelohad haragjának tüze, és nem veszünk el?” Mikor látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.
Lk 11,29-32
Amikor a tömeg összesereglett, így kezdett beszélni: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Mert amint Jónás jel volt a niniveiek számára, az Emberfia is az lesz ennek a nemzedéknek. Dél királynője felkel majd az ítéleten e nemzedék embereivel, és elítéli őket, mert ő eljött a föld széléről, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, és íme, nagyobb van itt Salamonnál. A ninivei férfiak felállnak majd az ítéleten e nemzedékkel, és elítélik, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; és íme, nagyobb van itt Jónásnál.”

Jézus és Jónás között az a hasonlóság, hogy mindketten Isten hatalmát és az ítélet közelségét hirdették kortársaiknak. Jónás prédikációjára azonban a niniveiek megtértek, és pusztulásuk elmaradt – mindenekelőtt magának Jónásnak legnagyobb megrökönyödésére. Ezáltal viszont éppen Ninive lakói váltak jellé a próféta számára, előre hirdetve Isten minden népre kiáradó irgalmasságát, melyet az idők teljességében Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki szavaival és tetteivel. A niniveieknek így kétszeresen is jelnek kellett volna lenniük Jézus kortársai számára: példának az őszinte megtérésre, illetve Isten pogányokat is üdvözíteni szándékozó kegyelmére.
Máté evangéliuma még egy titokzatos összefüggést feltár Jézus és Jónás között, az Úr sírban nyugvására utalva: „Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében.” Íme Jónás jelének teljes gazdagsága! A legsokatmondóbb jel, hiszen felöleli Jézus Krisztus küldetésének egészét: nyilvános működését, melyben az örömhírt hirdetve megtérésre hívott, valamint üdvözítő szenvedését és halálát, amellyel megszerezte a bűnbocsánatot, és a pogányok előtt is megnyitotta Isten országát. 
Urunk Jézus, ahol mi jelet követelünk, ott többnyire érzéketlen vakságunkat áruljuk el a Tőled eddig kapott jelek iránt, vagy szándékosan nem akarjuk észrevenni és elfogadni őket. Legtöbbször nem is azt várjuk, hogy e jelek meggyőzzenek, hanem hogy igazolják vallási felfogásunkat, és szentesítsék megszokott életvitelünket. Adj hát nekünk nyitott szemet és szívet, hogy felismerjük és befogadjuk jeleidet, melyek a Te személyedben egyetlen hatalmas felkiáltójellé válnak, s arra hívnak, hogy szakítsunk bűneinkkel, és életünket egészen átadva Neked eljussunk az igazi boldogságra, az örök életre.

ApCsel 1,15-17.20-26
Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között – mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt –, és így szólt: „Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak vezetőjéről, akik elfogták Jézust. Ő közénk tartozott és részes volt ebben a szolgálatban. Meg van ugyanis írva a Zsoltárok könyvében: „Lakóhelyük váljék pusztasággá, s ne legyen, aki benne lakik”, és: „Elöjárói tisztségét kapja meg más”. Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen.” Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd így imádkoztak: „Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hivatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt illető helyre.” Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.
Jn 15,9-17
Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Ha nem is gyakoroljuk ezt a sorsvetést – amely egyfajta játékosságról és talán ószövetségi gyakorlatról tanúskodik, ami igencsak meglephet bennünket ilyen nagy horderejű vállalkozásban –, érdemes a mélyére tekinteni, mert a mélyben örök érvényű tanítást találunk. Ha választanunk kell akár csak két dolog között is, amelyek közül mindkettő megfelel az evangélium követelményeinek és a hittől megvilágosított értelmünk mértékének is, az ítélet mérlegének nyelve pedig nem billen egyik felé sem, akkor valóban sorsot vethetünk. Nem mintha a sorsvetés mágikus isteni közbelépés lenne. Másról van itt szó: a földi élet szegénységének elfogadásáról. Arról, hogy egyszerre nem utazhatok két helyre, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, hogy egy-szerre nem lehetek két szerzetesrend tagja, két asszonynak a férje vagy két férfi felesége, egy-szerre nem lehetek falusi és városlakó… 
Félő, hogy az örökké érveket sorakoztató és sohasem döntő ember valójában nem is keres, mert nem akar találni, lényegében tehát saját önzése mellett dönt, és így az Egyház életét is bénítja. Aki tehát bizonytalan abban, hogy két azonos értékű dolog között hogyan is válasszon, először ne a sorsvetéssel próbálkozzék, hanem mindenekelőtt elmélyült imádságban fürkéssze Isten akaratát, és kötelezze el magát még jobban a Krisztus-követésben. Amikor pedig elérkezik az életében az a pillanat, amikor nincs miért tovább halogatni a döntést, a sorsvetéshez hasonló merészséggel, egyedül Istenben bízva vesse magát a teljes odaadás mélységeibe. 
Úr Jézus, kérünk, segíts, hogy elfogadjuk az élet egyszeri adottságát, és azon belül teljes, Neked adott életre törekedjünk. Tedd szívünket egyszerűvé, hogy mindenkor bízzunk Benned, aki jól ismered korlátainkat, törékenységünket és gyöngeségünket, s merjünk ráhagyatkozni kegyelmedre, melyet soha nem vonsz meg azoktól, akikre feladatot bízol.

Lev 19,1-2.11-18
Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok! Ne lopjatok, ne tagadjatok le semmit és ne csalja meg egyiktek a másikat! Ne esküdjél nevemre hamisan, hogy meg ne szentségtelenítsd Istened nevét – én vagyok az Úr! Ne keress ürügyet felebarátod ellen, és erőszakkal se nyomd el őt! Napszámosod bére ne maradjon reggelig tenálad! Ne átkozz süketet és ne tégy gáncsot vak elé: féld az Urat, a te Istenedet – mert én vagyok az Úr! Ne kövess el jogtalanságot és ne ítélj igazságtalanul! Ne nézd a szegény személyét, s ne légy tekintettel a hatalmas arcára: igazság szerint ítélj felebarátodnak. Ne légy rágalmazó, se besúgó a nép között. Ne törj felebarátod vérére – én vagyok az Úr! Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta. Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat –én vagyok az Úr!
Mt 25,31-46
(…) Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.” Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk téged betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?” A király így válaszol majd nekik: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (…)

„Uram, mikor láttunk téged éhezni, szomjazni…?” – ebbe a kérdésbe torkollik mindnyájunk élete és az egész világtörténelem. Ugyanezt a kérdést teszik fel az ítéletkor az igazak és a gonoszok, s az erre a kérdésre adott isteni válasz dönti el örök sorsunkat. Nem vallási kérdés ez, hanem üdvösségünk alapkérdése, amely egy bizonyos életformát feltételez. Jézus jó pedagógus: amikor előre elárulja, mi lesz megítéltetésünk mércéje az utolsó napon, egyben „receptet” is ad az üdvösségre: csak a tettek szolgálhatnak üdvösségre, akár kifejezett vallásos hit nélkül is, mert a másokért való élet öntudatlan mélységben a megtestesülésbe vetett hitet hordozza, mely felölel minden állapotot és élethelyzetet. 
Nem adunk pénzt az utcai kéregetőnek, mondván, hogy pár forinttal úgysem tudjuk megoldani a nyomorgók helyzetét? Vagy mert gyanús, hogy italra költi, esetleg megbízásból dolgozik? Vagy adunk, de csak azért, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket? Ne hagyjuk becsapni magunkat: csupán pénzzel így sem, úgy sem segíthetünk. Talán nem is azt a kirakatba tett, a jó ízlést provokáló ínséget kell orvosolnunk a felszínen, hanem valahol mélyebben kell irgalmasnak lennünk. Hiszen nemcsak testi éhség és szomjúság, nemcsak testi idegenség és mezítelenség, nemcsak testi betegség és fogság létezik, hanem szellemi és lelki is. Ezek enyhítése nem pénztárca kérdése. Mint ahogy igazából semmi sem az, ami lényeges.
Urunk Jézus, adj nekünk olyan belső látást, mely felismer téged embertársainkban, akiknek a mi figyelmünkre és szeretetünkre van szükségük. Adj erőt és bátorságot, hogy ha olykor nehezünkre esik is meglátnunk Téged ingerült házastársunkban, az idegeinkre menő szomszédban vagy az aluljáróban piszkosan, részegen heverő hajléktalanban, képesek legyünk a Neked kijáró szeretettel odafordulni hozzá, irgalmasságot cselekedni vele, és szívből imádkozni érte. Hiszen Szent Ferenc atyánk is csak akkor ismert fel a leprásban Téged, miután megcsókolta...

Ter 2,7-9;3,1-7
(...) A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: „Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” Az asszony azt felelte neki: „A kertben levő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk, azt azért parancsolta meg nekünk Isten, hogy meg ne találjunk halni.” A kígyó erre azt mondta az asszonynak: „Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott a férjének is, és ő is evett. Erre megnyílt mindkettőjük szeme. Amikor észrevették, hogy mezítelenek, fügefaleveleket fűztek egybe, és kötényeket készítettek maguknak.
Róm 5,12-19
Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. (...) Amint tehát kárhozat szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt. Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik egynek az engedelmessége által.
Mt 4,1-11
Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. (...) Azután magával vitte őt az ördög egy igen magas hegyre. Megmutatta neki a világ összes országát és azok dicsőségét, majd azt mondta neki: „Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Jézus azt felelte neki: „Távozz, Sátán! Mert írva van: »Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.«” Akkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki.

Minden igazi történet Isten és ember között a pusztában kezdődik. Advent elején Keresztelő Jánossal vonultunk ki a pusztába, hogy előkészítsük az Úr útját, most pedig az Úrral megyünk a pusztába böjtölni és imádkozni. Mi is az a pusztaság, ahová a Szentlélek Krisztussal együtt minket is vetni akar? Nem csupán magány, csend, a világ hívságainak, zajos forgatagának elhagyása, hanem a tér és az idő egy kihasított darabja, ahol senki mással nem vagyunk, csak Jézus Krisztussal és az ő Atyjával a Szentlélekben. Ahol gyakran időzve szívünk megtanulja, hogyan lakozzék a Magasságbeli oltalmában, a szüntelen imádás állapotában.
A Szent Negyvennapba való belépéskor a liturgián keresztül a Szentlélek arra hív, hogy tudatosítsunk két nagyon fontos valóságot. Az egyik a bűn jelenléte bennünk és a világban. Ádám elbukott, s ennek következménye, a rettenetes szellemi-lelki egyensúlyvesztés a szent keresztség után is bennünk marad. Ezért minden nagyböjti lelkigyakorlat, jó elhatározás, meghitt keresztútjárás előtt bele kell tekintenünk a bűn igazi mélységébe, hogy meglássuk: a bűn – bármilyen mezben jelenjék is meg a felszínen – lényege szerint az önmagát istenítő teremtmény konok lázadása Isten ellen. A másik fontos dolog, hogy Krisztus győzött az őskígyó, a bűn szerzője fölött. A Szentlélek azt akarja, hogy a Nagyböjt idején különösen is tanúi legyünk annak az alattomos küzdelemnek, amelyet a Sátán folytat az Úr ellen kezdettől fogva, és annak a jó harcnak, amelyet Krisztus vív meg értünk. 
Urunk, Szentlelked által arra hívsz bennünket, hogy szemléljük azt a gigantikus méretű csatát, melyet az Őskígyóval vívsz a mi üdvösségünkért. Ne engedd, hogy egy percre is elfeledjük, milyen drága volt a mi váltságdíjunk, inkább segíts, hogy társaid lehessünk abban a véres verítékkel kivívott, mégis csodálatosan könnyed győzelemben, amelyet a gonosz fölött arattál. Taníts meg arra, hogy ne álljunk szóba az ellenséggel, hanem az imádás által állandóan a Magasságbeli oltalmában maradva élő és éltető igéddel verjük vissza a kísértő alattomos hazugságait.

Iz 58,9b-14

Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: „Íme, itt vagyok!” Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért, és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény. Az Úr vezet majd téged szüntelen, kopár vidéken is jóllakatja lelkedet, és csontjaidat megerősíti; olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, melynek nem apad el vize. Felépítik majd a tőled származók az ősi romokat, a régi nemzedékek alapjait megerősíted; a rések befalazójának neveznek majd téged, aki helyreállítod az utakat, hogy lakjanak ott. Ha visszatartod lábadat szombaton, hogy ne járj kedvteléseid után szent napomon, a szombatot gyönyörűségnek nevezed, s az Úr szent napját dicsőségesnek, és megdicsőíted azzal, hogy nem jársz a magad útjain, nem keresed kedvtelésedet, és nem folytatsz szóbeszédet: akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, felviszlek a föld magaslataira, és táplállak téged atyádnak, Jákobnak örökrészével. Bizony, az Úr szája szólt.

Lk 5,27-32

Ezek után kiment, és látott egy Lévi nevű vámost a vámnál ülni. Megszólította őt: „Kövess engem!” Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt. Lévi ezután nagy lakomát készített neki a házában. Nagy sereg vámos és még sokan mások is ültek velük az asztalnál. A farizeusok és az írástudók felháborodva megkérdezték a tanítványait: „Miért esztek és isztok a vámosokkal és bűnösökkel?” Jézus ezt válaszolta nekik: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra.”

Sokszor tapasztaljuk azt és panaszkodunk, hogy Isten nem hallgatja meg kérésünket, imádsá-gunkat, kétségbeesett kiáltásunkat. Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy ő szent Fia által megszólított: „Kövess engem!”, mi pedig hallatlanra vettük, és a helyünkön maradtunk. Hiába várjuk hát, hogy Isten „lépjen”, előbb nekünk kell megtennünk a soron következő lépést: Krisztus nyomába szegődnünk. Ahogy a követésre való felszólítás visszhangtalan marad bennünk, elakad a fejlődésünk is: egy helyben toporgunk mindaddig, míg rá nem szánjuk magunkat, hogy kifogások keresése és alkudozás helyett elinduljunk oda, ahová Krisztus hív bennünket.

Ne gondoljuk, hogy csupán életünk egyetlen nagy eseményéről van szó. Jézus minden pillanatban elhalad mellettünk, és hív, hogy hagyjuk ott régi életünket és kövessük őt. Aki ezeket a kisebb hívásokat semmibe veszi, hogyan hallaná és hogyan valósíthatná meg a „nagy hívást”, hogyan remélhetné, hogy egykori nagy döntésében Jézus mellett hűségesen ki fog tartani? Ugyanakkor Jézus szemében senki sem reménytelen eset. Ahol mi botrányt és züllést látunk, ott ő reménykedik, hogy szava: „Kövess engem!” nem talál süket fülekre. És ha valaki elindul a követés útján, azt nem hagyja cserben, hanem mindaddig mutatja előtte az utat, míg az út végére jutva célba nem ér.

Urunk, segíts bennünket, hogy hívásodat meghallva készségesen kövessünk Téged, míg ez a követés egyre bensőbbé alakul és bensőségesebbé válik. Add, hogy ne a külső keretekkel törődjünk, hanem ugyanazon körülmények között vagy épp a folyamatos változásban nap mint nap megújítsuk odaadásunkat Irántad. Add, hogy a szeretet kinyilatkoztatására adott igenjeink ritmusában egyre mélyebbé váljék Hozzád való tartozásunk, s jelenléted mindjobban átjárja mindennapjainkat, amíg csak be nem tölti egész életünket.

Iz 58,1-9a

Kiálts teli torokkal, ne kíméld, hanem emeld fel hangodat, mint a harsona! Hirdesd népemnek az ő bűnét, és Jákob házának az ő vétkét! (…) Íme, böjtöléstek napján is találtok kedvtelést, és minden robotmunkásotokat hajszoljátok. Íme, perlekedés és civakodás között böjtöltök, ököllel lesújtva gonoszul. Ne úgy böjtöljetek, mint ma, hogy meghallgatást nyerjen a magasságban hangotok! Vajon ilyen a böjt, amely tetszik nekem, az a nap, amelyen az ember sanyargatja lelkét? Hogy lehajtja fejét, mint a káka, és zsákruhát meg hamut terít maga alá? Vajon ezt nevezed böjtnek, és az Úr előtt kedves napnak? Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: „Íme, itt vagyok!” Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet.

Mt 9,14-15

Akkor odajöttek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt nekik: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”

A keresztény életből nem maradhat ki a böjt. Különösen akkor van meg az ideje, amikor annak emlékezetére készülünk, hogy a násznép köréből kiragadták a Vőlegényt: a Nagyböjt szent negyven napjában. De böjtölésünk nem önmagában értékes, hanem csak annyiban, amennyiben köze van Jézus Krisztushoz és az ő böjtjéhez. Csakis miatta, az ő kedvéért, rá figyelve kell böjtölnünk, és ugyanezért kell a böjtölést megszakítanunk. Tehát hogy böjtölésünk igazán keresztény, azaz krisztusi böjt-e, azon mérhetjük le, hogy hasonlít-e Jézus Krisztus böjtöléséhez, és közelebb visz-e hozzá magához, aki negyvennapos pusztai tartózkodása során megszentelte a böjtölést. 

A keresztény böjtölésnek mindenestül teológiainak, azaz Istennel kapcsolatban lévőnek kell lennie. Okában: Isten irántunk való szeretetének megtapasztalásából fakadjon, mely arra késztet, hogy vele legyünk és rá figyeljünk, testben-lélekben ráhangolódva az ő akaratára. Céljában: arra irányuljon, hogy testi, szellemi és lelki életünket megnyissuk a Szentlélek előtt, hogy ő töltsön el és működjék bennünk. Módjában: mindenekelőtt szívünket-lelkünket méregtelenítsük, és a rejtekben, szívünk pusztaságában akarjunk együtt lenni Istennel. S végül gyümölcsében: böjtölésünk akkor lehet krisztusi, ha az Úrral való bensőséges együttlét áldásai kiáradnak a körülöttünk élőkre is, ha ők is megérzik, hogy nem mi, hanem maga Isten vonzza őket általunk.

Segíts, Urunk, hogy böjtölésünk ne merüljön ki bizonyos külsőségek megtartásában, és ne is pusztán a fogyókúra egy újabban divatos formája legyen, hanem Irántad való hűséges szeretetünk fejeződjék ki benne. Add kegyelmedet, hogy ne magunkra, hanem Rád figyeljünk, és lelkünk pusztaságába kivonulva engedjük, hogy szívünkre beszéljen s átöleljen bennünket a Te szereteted. Segíts, hogy Téged szemlélve meglássuk az Atyát, helyesen lássuk önmagunkat és testvéreinket, s észrevegyük azt is, hogyan távolíthatjuk el az igát, melyet akarva-akaratlanul mások nyakába vetettünk.

MTörv 30,15-20

Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon. Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is! Szeresd az Urat, a te Istenedet, engedelmeskedj szavának, ragaszkodj hozzá – hisz tőle függ életed és napjaid hosszúsága –, hogy sokáig lakhass azon a földön, amely felől megesküdött az Úr a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.”

 

Lk 9,22-25

„Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.” Azután mindenkihez szólt:  „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt vall?

’Élet’ és ’halál’ fogalmai Jézus szájából nem biológiai állapotunkra vonatkoznak, hanem sokkal mélyebb valóságot jelölnek létezésünk mélyén. S amit ő ért az ’élet’ és ’halál’ szón, arra oda kell figyelnünk, mert Isten gondolatai valóságok, míg a mieink csak a valóságról alkotott fogalmak, halvány árnyképek, hasonlatok. Jézus számára a személy akkor és annyiban él, ha és amennyi-ben kapcsolatban van Istennel. A jó egészségnek örvendő, de erkölcsileg kettősségben élő emberen ezért sokkal inkább a halál uralkodik, mint a szenvedését elfogadó rákos betegen. Az élet és halál nem külső tényezők függvénye, hanem benső döntés kérdése. Az életet választani kell, úgy, hogy ragaszkodom Istenhez és az ő törvényeihez. Ez a mindennapok során gyakran kereszthordozásként jelenik meg, mert az élet szüntelen áldozatot követel. Azt az életet, melyet a világ bálványoz, el kell veszíteni ahhoz, hogy a másikat, az igazit megnyerhessük.
Önző énünk lázadozik az efféle apró meghalások ellen. Isten azonban segít: valahányszor engedi, hogy a magunkba vetett hitünk meginogjon, a személyiségünket körüllengő, saját magunk alkotta mítosz szappanbuborékként szétpukkadjon, s megmutatkozzék a mögötte lévő üresség, új és új lehetőséget ad, hogy felhagyjunk az álvalóság őrült hajszolásával, s a valódi életet válasszuk. Mert paradox módon csak az önmegtagadás vezethet el igazi önmagunk megtalálásához. A külső rétegeket le kell hántani és el kell vetni, hogy eljussunk szívünk közepébe, személyünk központjába, a békesség forrásához, ahol Isten lakik bennünk.
Ne engedd, Urunk, hogy beérjük a külső tatarozással, mely csak arra jó, hogy ideig-óráig eltakarja a belső szennyet és rothadást. Segíts, hogy az idei Nagyböjtben legyen bátorságunk alászállni szívünk mélységeibe, ahol valóságosan találkozhatunk Veled. Add, hogy ebből a találkozásból gyümölcsöző kereszthordozás fakadjon számunkra, s kezdetét vegye bennünk az új teremtés, vagyis belső átformálódásunk a Te képedre és hasonlatosságodra.

Joel 2,12-18

„Térjetek hozzám teljes szívetekből, böjttel, sírással és jajgatással. Szaggassátok meg szíveteket, nem pedig ruhátokat, és térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos ő és irgalmas, türelmes és nagyirgalmú, és szánakozik a bajok felett.”                    

2Kor 5,20 – 6,2

(…) Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! (…) Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: „A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged.” Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja!

Mt 6,1-6.16-18

(…) „Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.”

A mai nappal ismét ránk köszöntött az alkalmas, szent idő, amely arra hivatott, hogy testünket-lelkünket az élő Isten szolgálatába fogja, az ő akaratának megismerésére és teljesítésére hangolja. A keresztény lét koncentrátuma ez a negyven nap: a megújulásra való felhívástól a Krisztussal együtt vállalt szenvedésen át a feltámadásig magába sűríti a Krisztus-követés valamennyi fázisát.

Az első lépés, hogy a világból érkező, olykor egészen vakító reflektorfények helyett Isten tekintetét keressük, aki a rejtekben is lát. Kicsiny, nem látványos, de konkrét és magunkon mindennap számon kérhető vállalásokat tegyünk, figyelembe véve, hogy testi-lelki adottságaink, körülményeink folytán mások a lehetőségeink, és persze teherbíró képességünk sem egyforma. A keresztény böjt nem testünk büntetése, sanyargatása, hanem szellemi-lelki Istenhez fordulásunk fizikai vetülete. Testünk a böjtöléssel vesz részt az Istenre figyelésben, és ez visszahat lelkünkre: érzékenyebbé tesz az Istentől érkező apró jelekre, indításokra. Az imádság, böjt és irgalmasság egymásból fakadjon, ne puszta külsőség, erőpróba, izzadságszagú erőlködés legyen, hanem új-fajta, bensőséges találkozás Istennel és testvéreinkkel. 

Urunk Jézus, ha komolyan vesszük az intő szót, hogy porból lettünk, s a porba térünk vissza, bizony egy kicsit megrendülünk. Nem könnyű szembesülnünk azzal, hogy terveinkről, álmainkról, mindarról, amiért nap mint nap fáradozunk, kimondatik, hogy velünk együtt az enyészeté lesz. Add, hogy az előttünk álló negyven napban megtanuljunk leszámolni illúzióinkkal és légvárainkkal, s elfogadjuk, hogy nem is kell másnak lennünk, mint pornak: Isten kezében, az ő Leheletével ez a por megtelik élettel, és abba a dicsőségbe emeltetik, mely a Te osztályrészed az Atya jobbján.

Jak 1,12-18
Boldog az a férfi, aki a kísértést kiállja, mert ha hűnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az őt szeretőknek megígért. Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy „Isten kísért”, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit. Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra. A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz. Ne tévedjetek tehát, szeretett testvéreim! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától származik, akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Szabad akaratból nemzett minket az igazság igéjével, hogy mintegy zsengéje legyünk az ő teremtésének.
Mk 8,14-21
Közben elfelejtettek kenyeret vinni, és egy kenyérnél több nem volt náluk a hajóban. Ekkor így intette őket: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától.” Azok pedig tanakodtak egymás közt, arra gondolva, hogy: „Nincsen kenyerünk.” Jézus észrevette ezt, és azt mondta nekik: „Miért tanakodtok azon, hogy nincsen kenyeretek? Még mindig nem tudjátok és nem értitek a dolgot? Még mindig el van vakulva a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor az öt kenyeret ötezernek megtörtem, hány tele kosár hulladékot szedtetek fel?” Azt felelték neki: „Tizenkettőt.” „És amikor a hét kenyeret négyezernek, hány kosár maradékot szedtetek össze?” Azt felelték neki: „Hetet.” Erre így szólt hozzájuk: „Miért van tehát az, hogy mégsem értitek?”

Mintha valami átok ülne rajtunk, hogy a megpróbáltatás lehetőségét sem használjuk ki, és a szemünk láttára történő csodából sem vonjuk le egyszer s mindenkorra a boldogító következtetést.
Minden szenvedés próbatétel. Anélkül, hogy energiáink javát arra fordítanánk, hogy megkeres-sük, ki a felelős érte, vagy hogy magunkat sajnáljuk, rögtön a mennyei Atyára kellene gondol-nunk, akitől csak jó és tökéletes ajándék jön felénk. A rosszban, a fájdalomban, a lelki szenvedésben tudatosítanunk kell, hogy Atyánk nem azt akarja, hogy elessünk, elpusztuljunk, megaláztassunk, hanem hogy őt megdicsőítsük, s ezáltal előrehaladjunk az üdvösség útján. Abban a pillanatban lesz a szenvedésből megváltó kereszt, ahogy kimondjuk Jézus szavát: „Legyen meg a te akaratod.” Ezzel nem a rosszhoz adtuk a beleegyezésünket, hanem a rossz mélyén az Atya által nekünk készített, még láthatatlan jóra mondtunk igent. Egyedül a kereszt vállalása és magunkra vétele jelentheti a sátáni csapda elkerülését. Minden egyéb megoldási kísérlet kudarcra van ítélve. Ezért ne megváltoztatni akarjuk a Miatyánk két évezredes szövegét, hanem értsük jól: A „Ne vígy minket kísértésbe!” nem azt jelenti, hogy Isten esetleg rosszra kísérthetne minket – hiszen ő nem kísért és nem is kísérthető –, hanem azt fejezi ki, hogy tudatába vagyunk gyengeségünknek, mely miatt Isten kegyelme nélkül az isteni próbatétel ördögi kísértéssé válhat számunkra. 
Urunk Jézus, hálát adunk Neked, hogy annyiszor megmentettél minket a testi-lelki haláltól, annyiszor gondoskodtál számunkra táplálékról, hogy éhen ne vesszünk, annyiszor megmutattad csodáidat gyógyításunkra és megerősítésünkre! Kérjük kegyelmedet, hogy amikor kísértésben, próbatételben van részünk, egy pillanatra se kételkedjünk abban, hogy Te velünk vagy, és akármi is történik velünk, azt üdvösségünkre akarod fordítani. Segíts, hogy a próbatételek ne kikezdjék, hanem egyre jobban megerősítsék Beléd vetett bizalmunkat, Irántad való hálánkat és szeretetünket.

Jak 1,1-11
Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája üdvözletét küldi a szórványban élő tizenkét nemzetségnek! Mindig örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása béketűrést szerez. A béketűrés pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és feddhetetlenek legyetek. Ha pedig valaki közületek szűkölködik bölcsességben, kérje azt Istentől, aki mindenkinek bőven ad, szemrehányás nélkül meg fogja adni neki. De ne kételkedve, hanem hittel kérje, mert aki kételkedik, hasonló a tenger hullámához, amelyet a szél fölver, és ide-oda hajszol. Az ilyen ember ne gondolja, hogy kap valamit az Úrtól. Minden útján állhatatlan a kettős lelkű ember. A szegény sorsú testvér azzal dicsekedjék, hogy felemelték, a gazdag viszont azzal, hogy megalázták, mert el fog tűnni, mint a fű virága. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullott a virága, s tönkrement a színpompája; így fog a gazdag is elhervadni az ő útján.
Mk 8,11-13
Mikor kiszállt, a farizeusok elkezdtek vele vitatkozni, és kísértették őt, égi jelet kérve tőle. Ekkor lelke mélyéből felsóhajtott és azt mondta: „Miért kér jelet ez a nemzedék? Bizony, mondom nektek: nem kap jelet ez a nemzedék.” Azután otthagyta őket, ismét a hajóba szállt, és átkelt a túlsó partra.

Senki sem tudhatja magáról, hogy állhatatos marad e. Lehet erre törekedni, el lehet határozni, de az állhatatosság csak egy teljes emberi élet története folyamán és próbatételek hosszú során át születik meg, bontakozik ki és válik szilárddá. Valójában ez az az erény, emberi minőség, amely a keresztény ember számára az üdvösség szinte látható ígérete. Nem is lehet nagyobbat, többet kívánni szentségi házasságra készülőknek, újonnan szentelt papoknak, örökfogadalmat tevő szerzeteseknek, de legfőképpen a frissen megtérteknek, mint a végső állhatatosság kegyelmét. Ez a kegyelem feltételezi az ember együttműködését is. Nem annyira állhatatosságra kell törekedni, mint inkább Jézusra figyelni.
Így nemcsak a külső-belső szorongattatások idején tudunk hűségesek maradni, de a ravaszabb próbatételek idején is. A rangra, hírnévre, gazdagságra, testi gyönyörökre irányuló különféle csábításoknak, a világ előbb szinte észrevétlen, majd egyre vadabb vonzásának mind nehezebb ellenállni. Nem is sikerülhet másként, csak úgy, ha egy másfajta vonzásban élünk, ha engedjük, hogy elbűvöljön, magához láncoljon az Úr Jézus. Ha szenvedélyes bizalommal kapaszkodunk az Úrba, ha őszinte bűnbevallással újra meg újra kérjük és elfogadjuk az Úr Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, és szüntelen újrakezdésben élünk.
Urunk, Jézus Krisztus, aki Isten és ember vagy egy személyben, aki nem csalatkozhatsz és meg nem csalsz, aki feltámadtál a holtak közül, és végtelen szeretetedben örök életet készítesz számunkra! Állj mellettünk kegyelmeddel, és segíts, hogy amikor vihar tombol körülöttünk, ne a hullámokat figyeljük, mert akkor mindjárt merülni kezdünk, mint Péter, hanem szüntelenül Rád függesszük tekintetünket, és akkor akadály nélkül mehetünk Feléd a vízen.

Sir 15,15-20
Adta még ezenfelül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a parancsokat, azok megtartanak téged, ha állandóan gyakorlod a hűséget, amely előtte kedves. Vizet és tüzet helyezett eléd, amelyiket akarod, az után nyújtsd ki kezedet! Élet és halál, jó és rossz van az ember előtt, s azt kapja, ami kedvére van. Mert nagy az Isten bölcsessége, erős a hatalma, és lát mindent szüntelen. Az Úr szemei vannak azokon, akik félik őt, és számon tartja az ember minden cselekedetét.
1Kor 2,6-10
Bölcsességet pedig a tökéletesek közt hirdetünk, de nem ennek a világnak bölcsességét, sem ennek a világnak pusztulásra ítélt fejedelmeiét; hanem Istennek titokzatos, elrejtett bölcsességét hirdetjük, amelyet Isten öröktől fogva előre elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt senki sem ismerte fel ennek a világnak a fejedelmei közül, mert ha felismerték volna, sohasem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát. Hanem amint írva van: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt.” Nekünk azonban kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is.
Mt 5,17-37
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában. Mert mondom nektek: ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába. (…)

Hogy kell értenünk Szent Pál szavait a mai Szentleckében? Hogyan lehet kinyilatkoztatott tudásunk arról, amit sem érzékszerveink, sem értelmünk fel nem foghat? Úgy, mint anyja méhében a magzat Keresztelőnek, amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését. Úgy, mint a csecsemőnek arról, hogy szeretve van. Így vagyunk mi is keresztségünk óta a Szentlélekkel. Természetesen az isteni kinyilatkoztatásnak van egy próféták által adott hallható, Jézus Krisztusban, az Isten Fiában láthatóvá, tapinthatóvá testesült és értelemmel megragadható része, de mélységei Isten szentháromságos belső életére nyílnak, ezért azokat nem tárhatja fel más, csak Isten Szentlelke. Nem szóban és gondolatban csupán, hanem úgy, hogy részt ad nekünk ebből a titokzatos belső életből. Ő ismeri Isten mélységeit, s ezek a mélységek határtalanok és kimeríthetetlenek. 
Mindnyájan beletekinthetünk és alámerülhetünk e mélységekbe, ha bűneinkkel meg nem szakítjuk lelkünkben a kegyelmi életet. Kevés az értelmi belátás, a sok év teológia... Az idős falusi néni hite viszont elegendő, mert szentül él. A vértanúk lelkületével tart ki férje szeretetében, aki elhagyta őt, hősiesen, szó nélkül viseli a testi-lelki szenvedéseket, éli Krisztus tanítását, követve őt a keresztúton. Hiszen a mi Urunk nem csupán tanítást adott, hanem az új és végső kinyilatkoztatáshoz méltó életre is el akar vezetni, amikor a bűnökkel való radikális szakításra és a törvény bensőségesítésére szólít fel, a Tízparancsot egyetlen parancsban összefoglalva: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” 
Urunk, Jézus Krisztus Általad születtünk meg az örök életre, csak Általad tudunk hinni, Veled tudunk kiáltani az Atyának evilági reményeinken túli reménykedéssel: „Abba!”, s Benned tudunk szeretni igaz, el nem múló szeretettel. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy soha el ne szakadjunk Tőled, sőt egyre jobban Benned legyünk, mindjobban szívünkbe fogadva belső, szentháromságos életed értelemmel fel nem fogható, túlcsorduló gazdagságát.

ApCsel 13,46-49
Pál és Barnabás egész bátran kijelentették: „Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltóknak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk, mert így parancsolta nekünk az Úr: »A pogányok világosságává tettelek téged, hogy szolgáld az üdvösséget a föld végső határáig.«„ Mikor a pogányok meghallották ezt, megörültek, és magasztalták az Úr igéjét. Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.
Lk 10,1-9
Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: »Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: »Elközelgett hozzátok az Isten országa.«

Az Úr Jézus megígérte tanítványainak, hogy a Szentlélek erejében nagyobb dolgokat is végbe fognak vinni, mint amelyeket ő végbevitt. Ezt a kijelentést persze nem teológiai értelemben kell venni, hanem földrajzi és fizikai értelemben. Tudniillik az Úr Jézus nem ment a pogányokhoz téríteni, ez a feladat Pál és Barnabás munkásságával vette kezdetét, s ennek az egész történelmen végigvonuló nagy műnek a részese és szereplője Szent Cirill és Metód is.
Az antiochiai zsidók féltékenysége szakította el Pál és Barnabás láncait, amelyek a kereszténysé-get a kelleténél jobban a zsidósághoz kötötték. Természetesen az előszörre választott népet soha meg nem tagadták, és betartották a sorrendet: először nekik hirdették az örömhírt a zsinagógában, és csak amikor szakadás támadt közöttük, akkor fordultak a. Az Izraelt a pogányoktól elkülönítő válaszfal, melyet az Úr Jézus kereszthalálában láthatatlanul ledöntött, így szemmel láthatóan is eltűnt, és zsidó, görög és minden más népből való hívő egyesült a katolikus, vagyis egyetemes Egyházban. 
Urunk Jézus, Te minket is arra küldesz, hogy hirdessük szent evangéliumodat, nemcsak a megszokott helyeken és eszközökkel, hanem új, eddig járatlan terepen és nem szokványos módokon is. Tedd érzékennyé szívünket és készségessé akaratunkat, hogy felismerjük az „idők jeleit”, s azt a jót, amit korábban nem mertünk megtenni gyöngéd sugallatodra, mert megszokásaink, előítéleteink, félelmeink visszatartottak, legalább a nyilvánvaló külső nyomásra elkezdjük végre megcselekedni. Add, hogy követségedben járva mindig azt keressük, amit Te akarsz, és testvéreink üdvösségének szolgálatában megtaláljuk örömünket és békénket.