2Sám 24,2.9-17
Meg is hagyta a király Joábnak, serege vezérének: „Járd be Izrael valamennyi törzsét, Dántól Beersebáig és számláljátok meg a népet, hogy tudjam a számát.” Erre Joáb átadta a királynak a nép összeírásának eredményét, amely szerint Izraelben nyolcszázezer kardforgató, erős férfi, Júdában meg ötszázezer harcos akadt. Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete, s azért Dávid azt mondta az Úrnak: „Nagyon vétkeztem e tettel, de kérlek, Uram, bocsásd meg szolgád vétkét, mert igen esztelenül cselekedtem.” (...) Döghalált bocsátott tehát az Úr Izraelre attól a reggeltől kezdve a megszabott ideig, s meghalt a népből Dántól Beersebáig hetvenezer ember. Amikor azonban az Úr angyala Jeruzsálemre nyújtotta ki kezét, hogy azt is elpusztítsa, megkönyörült az Úr a nyomorúságon és azt mondta a nép öldöklő angyalának: „Elég, vondd vissza immár kezedet.” Amikor ugyanis az Úr angyala a jebuzita Arauna szérűje mellett volt, így szólt Dávid az Úrhoz, amint meglátta a nép öldöklő angyalát: „Én vagyok az, aki vétkeztem, s aki gonoszul cselekedtem; de ők, a juhok, mit követtek el? Kérlek, forduljon tehát kezed én ellenem s az én apámnak háza ellen!”
Mk 6,1-6
Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: „Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: „Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.” Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

Ugyan miért bűn, hogy egy király népszámlálást tart, ahogy ezt minden király megteszi saját országában? Azért, mert szimbolikus jelentőségű cselekedetről van szó, melyet nem önmagában és nem is a többi király vonatkozásában, hanem a választott nép és az Úristen egyedülálló kapcsolatán belül kell értelmezni. Hiszen Dávid nem akármilyen ország és nép királya, hanem Isten szent népéé, melynek mindenestül az Úr hatalmára kellene építenie, nem pedig saját erejére. Amikor ugyanis az ember elégedetten nyugtázza, hogy ereje, tehetsége, vagyoni helyzete révén biztonságban és jólétben töltheti napjait, máris megtette az első lépést egy olyan életforma felé, melyből Isten csendesen kimarad. 
Dávid király nagysága abban mutatkozik meg, hogy miközben esendő és bűnös ember, nemcsak kész újból és újból beismerni, hogy vétkezett, hanem érzékeny lelkiismerettel maga veszi észre a kis bűnben a nagy bukást. Számára egyértelmű, hogy a bűn nem akkor kezdődik, amikor már mérhető kárt okozunk másoknak, hanem amikor a szívünk mélyén elkezdünk hódolni egy bálványnak, mely lassan, fokozatosan átveszi Isten helyét az életünkben. Ezért nincs olyan bűn, amely pusztán „magánügy” volna. Minden apró önzésünk Isten elleni lázadás, a legkisebb bűnünk is az egész emberiségnek árt, s mivel – ha csak rejtett hajszálereken keresztül, de mégis – a kárhozattal van kapcsolatban, a sötétséget növeli bennünk és körülöttünk. 
Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy lekicsinyeljük felelősségünket „kis bűneink” miatt, és azok miatt az ártatlannak tűnő irányultságaink, törekvéseink miatt, melyek fokozatosan eltávolítanak Tőled. Tedd, kérünk, érzékennyé lelkiismeretünket, segíts a legelején leállítani magunkban érdemeink, talentumaink, anyagi lehetőségeink „népszámlálását”, mihelyt észrevesszük, hogy ezekre építünk ahelyett, hogy Rád hagyatkoznánk. Ha pedig elindultunk a bűn útján, add kegyelmedet, hogy legyen bátorságunk és erőnk vétkünket megvallani, s bűnbánó szívvel visszatérni Hozzád.

2Sám 18,9-10.14b.24-25a.30 – 19,3
(...) Megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: „Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.” Azt mondta erre a király Kúsinak: „Békén van-e a gyermek, Absalom?” Kúsi azt felelte: „Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.” Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: „Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: „Bánkódik a király a fián.”
Mk 5,21-43
Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. (…) Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!”(…) Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” – ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!”– A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

Az emberi győzelem napja sokszor gyásznap is egyben: legtöbb győzelmünkhöz, sikerünkhöz mások könnyén és vérén át vezet az út. Így van ez Dávid király esetében is, hiszen a Biblia a valóságos emberi történelemről szól, amely a bűnbeesett ember története, és Isten ebbe a gyilkos-ságokkal és igazságtalanságokkal terhes történelembe jött el, előbb kinyilatkoztatott szava, majd testté lett Igéje által. Kavargó érzések, paroxizmusig menő szenvedések és szenvedélyek nyilatkoznak meg ebben a történetben, de nem csak erről van szó. A Szentírásnak ezek a lapjai is a kinyilatkoztatáshoz tartoznak, a vér és a gyász mögött észre kell hát venni bennük a kegyelem szelíden sugárzó, mindennek új megvilágítást adójelenlétét.
A mai Evangéliumban látjuk, amint Jézus feltámasztja Jairus tizenkét éves kislányát, akinek el-vesztése miatt apja nagyon bánkódott. Dávid fiát, Absalomot azonban nem kelti életre senki, őt apjának örökre el kell veszítenie. S ez a bűn és bűnhődés logikája, nem Isten bosszúja. Ellenkezőleg, Isten még nagyobb ajándékot ad ezen a napon Dávidnak, mint amit Jairus kapott: miközben szíve csaknem megszakad a fájdalomtól, s bizonyos értelemben meg kell tapasztalnia a halált, a bűnbánatban új életre támadva azzá válik, akinek Isten kezdettől fogva rendelte őt, s akit méltán tisztelünk ősidőktől fogva az Egyház szentjei között.
Urunk Jézus, Dávid király előképedként példát ad nekünk az ellenség szeretetére, mert megbocsátott azoknak, akik az életére törtek, és áldást mondott arra, aki átkot szórt rá. Add, kérünk, kegyelmedet a csapások türelmes viselésére és az ellenség szeretetére, s formálj bennünket hasonlóvá nemcsak Dávidhoz, hanem Hozzád, Dávid fiához, és a mennyei Atya egyszülött Fiához.

Mal 3,1-4
Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is – mondja a Seregek Ura. – De ki tudja elviselni az ő eljövetelének napját, s ki állhat meg az ő láttára? Mert ő olyan, mint az olvasztó tűz, és mint a posztóványolók lúgja. (…)
Zsid 2,14-18
(…) Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.
Lk 2,22-40
Mikor pedig elteltek a tisztulás napjai, Mózes törvénye szerint felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvényében írva van. (…) Élt pedig Jeruzsálemben egy ember, Simeon volt a neve, igaz és istenfélő férfiú, aki várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt benne. A Szentlélek kijelentette neki, hogy halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Felkentjét. Ekkor a Lélek ösztönzésére a templomba ment. Amikor szülei bevitték a gyermek Jézust, hogy a törvény szokása szerint cselekedjenek vele, karjaiba vette őt, (…) anyjának, Máriának pedig ezt mondta: „Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át – hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.” Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből. (…) Ő is odajött ugyanabban az órában, dicsérte az Urat, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Izrael megváltását. (…)

A Szentlélekben való rejtett találkozás ünnepe ez a nap, melyen Isten végtelen gyöngédsége, szelídsége és tapintata nyilvánul meg a bűnös emberiség iránt. Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, és mindenben sorsközösséget vállal velünk, bűnös és szenvedő emberekkel: érte is bemutatják az áldozatot, akit pedig nem kell kiváltani, hiszen mindenestül Istené, kezdettől fogva és örökké. Amiről tehát Malakiás jövendölt, az Úr eljövetele templomába nem rettenetes és félelmetes, hanem a legszelídebb és ezért legcsodálatosabb módon valósult meg: a kíváncsi szemek elől elrejtve, úgy, hogy Márián és Józsefen kívül mindössze Izrael két igaz embere a tanúja. 
A mai ünnep a karácsonyi ünnepkör lezárása, de Simeon jövendölésével egyben a Passió kezdete is. A húsvéti misztérium titokzatosan kezdettől fogva jelen van Szűz Mária életében, aki szívében előre átéli Fia szenvedését és halálát. Maga a sugalmazó Szentlélek akarja, hogy ne idillként szemléljük Jézus gyermekségének történetét, hanem Máriához hasonlóan vegyük észre az árnyékot, és merjük vállalni az emberi lét fájdalmas valóságát, ahogy vállalta Jézus is, a mi irgalmas és hűséges Főpapunk, akiben Isten felkarolt és örök üdvösségre hívott meg minket. 
Jöjj el hozzánk, emberré lett Istenünk, lépj be szívünk hajlékába! Úgy szeretnénk, ha tiszta és fényes szentélyben fogadhatnánk érkezésedet, de minden erőfeszítésünk kevés ahhoz, hogy méltóképpen felkészüljünk fogadásodra. A Te látogatásod teszi tisztává és árasztja el fénnyel lelkünk szegényes templomát. Mennyi fény hullt eddig is utunkra: szelíd és biztató sugarak, melyek nem engedték, hogy megtévesszenek s elcsábítsanak hamis csillogások! Add kegyelmedet, hogy mi is fény legyünk, s a Te világosságodat árasszuk környezetünkre. Nem vadul lobogó, ideges lángként, hanem szelíd, de kitartó lámpásként, mely akkor sem huny ki, ha ráborul a szenvedések sötét éjszakája.

Szof 2,3; 3,12-13
Keressétek az Urat valamennyien, ti alázatosai a földnek, akik az ő törvénye szerint cselekszetek; törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatosságra, hátha így rejtekhelyet találtok az Úr haragjának napján! Szegény és alázatos népet hagyok meg benned’’, mely majd az Úr nevében bizakodik. Izrael maradékai nem cselekszenek majd gonoszságot, nem beszélnek hazugságot, és szájukban nem lesz csalárd nyelv, hanem nyugton legelnek és leheverednek, és nem lesz, aki felrettentse őket.
1Kor 1,26-31
Mert nézzétek csak meghívásotokat, testvérek: nem sok a bölcs test szerint, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő; hanem azt, ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. Ami a világ szerint alacsonyrendű és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse, hogy egy ember se dicsekedhessék Isten színe előtt. Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, igazságunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett, hogy amint írva van: ,,Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék’’.
Mt 5,1-12a
A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.

A nyolc boldogság nem csupán az evangéliumnak, Jézus tanításának, sőt az egész Ó- és Újszövetségnek költői módon sűrített lényege, hanem az isteni kinyilatkoztatás szíve-közepe, melyet meg lehet közelíteni morális, pszichológiai vagy gazdasági szempontból, ám ezek a magyarázatok szükségképpen elvétik a lényeget, vagy éppenséggel Jézus szándékával ellentétes értelmezésre jutnak. Jézus személyétől függetlenül, tőle elszakítva ugyanis a nyolc boldogság semmiféle isteni üzenetet nem hordoz, sőt, ha a Jézus Krisztus istenségébe vetett élő hit nélkül közelítünk hozzá, még a teológiai elemzés hálójából is kicsúszik.
Jézus nem evilági jutalmat és boldogságot ígér, mint más világmegváltók, ugyanakkor nem is tol-ja ki a jutalmazás és boldogság idejét a túlvilágra, kárpótlásul a földi életben elszenvedett gyötrelmekért, nem azt mondja: boldogok lesztek, hanem hogy boldogok vagytok, itt és most, a szenvedések és üldöztetések közepette. Az általa kijelentett boldogság nem ígéret, hanem tény, s abban áll, hogy ezekben a helyzetekben, állapotokban és körülményekben vele találkozunk és azonosulunk. A nyolc boldogság lényegét a legnyilvánvalóbban a ráadásként megfogalmazott kilencedik boldogságból olvashatjuk ki: „ha miattam…”. A nyolc boldogság voltaképpen nem nyolc és nem is kilenc, hanem egy: a Krisztushoz való tartozás boldogsága bármilyen életállapotban, mindenféle helyzetben. Csak el kell határoznunk, igent kell rá mondanunk, s ez a boldogság már most osztályrészünk lehet, és nem veheti el tőlünk senki, soha.
Urunk Jézus, Te magad vagy az Isten országa, a lélekben szegények minden mást felülmúló gazdagsága, Te vagy Isten vigasztalása, igazsága, irgalmassága és békessége, Benned látjuk meg Istent, Általad és Veled leszünk az Atya fiaivá, és uralkodunk az egész teremtésen, s Te magad vagy az örök jutalom és az el nem múló mennyei boldogság.  Töltsd be szívünk vágyát isteni jelenléteddel, és add meg a kegyelmet, hogy semmilyen más boldogságot ne keressünk, csak amit Te akarsz adni nekünk most és mindörökké.

2Sám 12,1-7a.10-17
Elküldte tehát az Úr Nátánt Dávidhoz. Amikor odaért hozzá, azt mondta neki: „Két ember volt egy városban: az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek azonban nem volt semmije sem, csak egy kis nőstény báránykája, amelyet ő vásárolt és táplált, s amely nála, fiaival együtt nőtt fel, a kenyeréből evett, a poharából ivott, az ölében aludt, s olyan volt neki, mintha a lánya lett volna. Amikor aztán egyszer vendég érkezett a gazdaghoz, az nem akart a maga juhaiból s marháiból venni, hogy lakomát szerezzen a hozzá érkezett utasnak, hanem fogta a szegény ember bárányát, s azt készítette el eledelül a hozzá érkezett embernek.” Igen nagy haragra gerjedt erre Dávid az ellen az ember ellen, s azt mondta Nátánnak: „Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el.” Azt mondta erre Nátán Dávidnak: „Te vagy az az ember! (...) Azt mondta ekkor Dávid Nátánnak: „Vétkeztem az Úr ellen!” (...)
Mk 4,35-41
Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: „Menjünk át a túlsó partra!” Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltteték: „Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: „Csendesedj és némulj el!” Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: „Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?”

Dávid van olyan „naiv”, hogy nem sejtve, róla van szó, szigorúan elítéli a Nátán próféta által emlí-tett embert, aki elvette szegény szomszédja egyetlen juhocskáját. A ma paráznái és gyilkosai dörzsöltebbek ennél: mivel érzik, tudják, hogy erkölcsi kérdésekben hozott ítéletük visszafordulhatna rájuk, óvakodnak elítélni még a legsúlyosabban erkölcstelen tetteket is. Dávid „elszólása” azt jelzi, hogy még nem vált velejéig romlottá, még van számára szabadulás, ha súlyos is az ára. Nem vitatkozik, nem magyarázkodik, nem keni el a felelősségét, hanem megvallja bűnét, és irgalomért könyörög Istenhez. A mai embert viszont már-már menthetetlenné teszi az a relativizálás, mellyel védőréteget von maga köré Istennel és az ő törvényeivel szemben. 
Vajon nem azért nem mer sok szülő, nevelő, lelkipásztor kiállni és fennhangon meghirdetni az evangéliumi törvényt, mert ő maga sem tartja meg azt? A nagy erkölcscsősz rendszerint farizeus, képmutató és kettős életű, de vajon mennyivel különb a laza és engedékeny, aki elkendőzi, kimagyarázza, darabokra szedve elbagatellizálja, vagy akár még meg is ideologizálja erkölcstelenségét? Ha bűnösök vagyunk, csak az segít rajtunk, ha ezt beismerjük, és bűnbánatot tartunk, s szavainkat, tetteinket egyaránt az igazsághoz, a valósághoz igazítjuk, mert Isten törvényei a valóság, a többi mind csalóka látszat, hamis díszlet, illúzió. 
Urunk Jézus, a mai Evangéliumban arra hívod tanítványaidat, hogy keljenek át Veled a túlsó partra. Segíts minket kegyelmeddel, hogy elmélkedéseinkben átkeljünk Veled életünk túlsó partjára, ahonnan visszájáról látjuk mindazt, amit mondunk és teszünk, s önbecsapásainkkal, élethazugságainkkal szembesülve idejében felismerjük, hogy senki és semmi nem segíthet rajtunk, egyedül csak a Te kifogyhatatlan irgalmasságod.

2Sám 11,1-4a.5-10a.13-17
(...) Dávid egyik délután felkelt fekvőhelyéről és a királyi palota tetején sétált és a tetőről meglátott egy asszonyt, aki ott szemben fürdött. Az asszony igen szép volt. Erre elküldött a király, tudakozódott, hogy ki az az asszony. Azt jelentették neki, hogy Batseba, Eliám lánya, a hetita Uriás felesége. Erre Dávid követeket küldött érte, elhozatta, és amikor eljött hozzá, vele aludt. Az éppen akkor tisztult meg tisztátalanságából. Az asszony fogant, és visszatért a házába. Aztán elküldött, és megüzente Dávidnak: „Fogantam.” (...) Ezért reggel Dávid levelet írt Joábnak, s azt elküldte Uriással. Ezt írta a levélben: „Állítsátok Uriást az ütközet élére, ahol leghevesebb a harc, s hagyjátok magára, hogy megöljék és elvesszen.” Amikor tehát Joáb ostrom alá vette a várost, arra a helyre állította Uriást, ahol tudta, hogy igen erős emberek vannak. Ki is jöttek a városból az emberek, megütköztek Joábbal, és néhányan el is estek Dávid szolgáinak népéből. Meghalt a hetita Uriás is.
Mk 4,26-34
Ezután így szólt: „Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás.” Majd így szólt: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai.” Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az igét, hogy meg tudják érteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.

Sajnos, nemcsak Isten igéje, hanem a rossz, a bűn is az elvetett mag módjára fogan meg, csírázik ki, s szökken szárba a szívünkben, ahogy ezt a mai Olvasmányban látjuk. A talaj jól elő van készítve: Dávid katonái véres csatákat vívnak az ellenséggel, ő pedig ahelyett, hogy velük harcolna, mint régen, nyugodtan sziesztázik, és palotájának lapos tetején sétálgat. Lustaság, testies kényelmesség ez, nem Isten áldotta pihenés. Az a fajta életvitel, amely egyenesen vonzza a gonoszt, hogy könnyedén, szinte észrevétlenül elhintse a bűn magvait a lélekben. Már csak egy átlagos, máskor talán közömbös és veszélytelen inger, egy fürdőző nő látványa kell, amely ellenállhatatlanul hatalmába keríti az érzékeket, elhomályosítva minden józan megfontolást. Ettől a pillanattól kezdve a bűn magától hoz termést. Félelmetes mechanizmus indul be: az értelem, az erkölcsi törvény többé nem jut szóhoz, Isten eltűnik a lélek horizontjáról, s nem számítanak már a várható következmények sem. Előbb megtörténik a házasságtörés, majd következik a szükségszerű színlelés, képmutatás, hazugság, s szinte magától értetődően a mindezt betetőző gyilkosság.
Ijesztő, hogy korunk eszménye éppen ez a puhányság, a hedonizmussal párosult szellemi-lelki tunyaság, s a modern szórakoztatóipar egyebet sem tesz, mint szórja a bűn magvait a leromlott immunrendszerű lelkekbe. Sokan Isten csodáira várnak, nagy megvilágosodásra, lelki élményekre, misztikus tapasztalatokra, hogy elindulhassanak az életszentség útján, holott csak a testies, élvezetközpontú életmóddal kellene szakítaniuk.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked azért a jó magért, azért az életcsíráért, melyet a hit és a keresztség által elvetettél lelkünkben, s azért a sok-sok finom belső érintésért, sötétben kigyúló világosságért, mellyel segíted kibontakozni az Isten országát bennünk és körülöttünk. Állj mellettünk, kérünk, továbbra is kegyelmeddel, hogy kitartsunk az üdvösség útján, nem lebecsülve a hétköznapi jó cselekedeteket, a hűség apró gesztusait, s így a bűn magvai helyett a Tőled kapott jó csírái foganjanak meg, szökkenjenek szárba és hozzanak bőséges termést életünkben.

2Sám 7,18-19.24-29
Bement erre Dávid király az Úr elé, leült, és így szólt: „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél? Sőt még ez is kevésnek tűnt színed előtt, Uram, Isten, s a messze időre vonatkozólag is szóltál szolgád házáról, mert ez a törvénye az embernek, Uram, Isten! Örökre népeddé tetted ugyanis népedet, Izraelt, s te, Uram Isten, lettél az Istenük. Most tehát, Uram Isten, tartsd fenn szavadat, amelyet szóltál szolgádról s házáról, mindörökké, s tégy, ahogy szóltál, hogy magasztalják nevedet mindörökké és mondják: „A seregek Ura az Istene Izraelnek” – s akkor szolgádnak, Dávidnak a háza állandó lesz az Úr előtt. Seregek Ura, Izrael Istene, mivel te nyilatkoztattad ki szolgád hallatára a szót: „Házat építek neked”, azért merített szolgád bátorságot arra, hogy ezzel az imádsággal forduljon hozzád. Most tehát, Uram Isten, te Isten vagy és szavad igaz lesz, mert te mondtad szolgádnak e jókat! Méltóztasd tehát megáldani szolgád házát, hogy fennmaradjon előtted örökké, hiszen, Uram Isten, te mondtad és áldásod meg is fogja áldani szolgád házát mindörökké.”
Mk 4,21-25
Aztán így szólt hozzájuk: „Vajon arra való a gyertya, hogy véka alá tegyék vagy az ágy alá? Nem arra, hogy a tartóra tegyék? Mert nincs rejtett dolog, amely ki ne tudódna, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok. Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is, sőt ráadást is adnak nektek. Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van.”

Csodálatos imádságot olvasunk a mai Olvasmányban Dávid királytól. Nemhiába tőle tanul imádkozni az egész egyetemes Egyház, amikor nap mint nap mondja és énekli a zsoltárok fönséges, Istentől sugallt, mégis mélységesen emberi, Jézus Krisztus szívén átszűrődött szavait. Ezek az imádságok olyan lélekből születtek, mely egyrészt Isten igéjéből él, Isten akaratába simul, és az ő ígéreteire hagyatkozik, másrészt napról napra az őszinte bűnbánatban teremtődik újjá az Úr mindenható kegyelme által.
Ahhoz, hogy imádságunk valóban igaz és szép legyen, nem elég szép szavakat mondani Istennek, hanem szívből is kell imádkoznunk. De még a szívbéli őszinteség sem elég, az igazi imádsághoz alázat is kell, amely pedig csak akkor születhet meg bennünk, ha Isten hatalmas tetteinek és ígéreteinek erőterébe helyezkedünk, s ha – mivel bűnösök vagyunk, méltatlanok a fölséges és szent Istenhez – eljutunk a szívbéli töredelemre. Mekkora mélységet nyerne, és micsoda magasságba emelkedne életünk és imádságunk, ha bennünket is az a két nagy valóság mozgatna, ami az imádkozó Dávid királyt: Istennek Jézus Krisztusban már teljessé és egyértelművé vált ígéretei testünk feltámadásáról és az eljövendő dicsőséges örök életről, valamint a töredelmes szívű bűnbánat, mely soha nem enged letérni az igaz útról, és megakadályozza, hogy valamiféle vallásos önámítás áldozatai legyünk. 
Urunk Jézus, szítsd fel bennünk Szentlelkedet, az imádság Lelkét, hogy Dávid király sugalmazott imádságaiból tanulva a mi imádságunk is hiteles legyen, és meghallgatásra találjon az Atyánál. Ké-rünk, foglald egységbe bennünk az isteni magasságokat és mélységeket az emberi magasságokkal és mélységekkel, hogy az imádság által mindjobban a Te képedre formálódjunk, és így tartóra helyezett lámpásként a Te világosságodat sugározhassuk mindazokra, akik körülöttünk élnek.

2Sám 7,4-17
(...) Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. De irgalmasságomat meg nem vonom tőle, mint ahogy megvontam Saultól, akit eltávolítottam színem elől, hanem állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.” Így, egészen e szavak szerint, s egészen e látomás szerint mondta el Nátán mindezt Dávidnak.
Mk 4,1-20
(…) Példabeszédekben sok mindenre tanította őket: „Halljátok! Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Jöttek az ég madarai és fölkapkodták. Egy másik köves helyre esett, ahol nem sok földje volt. Hamarosan kikelt, mert nem volt mélyen a földben, de mikor kisütött a nap, elfonnyadt, s mivel nem volt gyökere, elszáradt. Ismét másik a tövisek közé esett, és amikor felnőttek a tövisek, elfojtották, és nem hozott termést. A többi azonban jó földbe esett. Ezek felnőttek és gyarapodtak, végül termést hoztak, az egyik harmincszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik pedig százszorosat.” Majd ezt mondta: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg.”Mikor egyedül maradt, megkérdezte őt a vele levő tizenkettő a példabeszéd felől. Ezt mondta nekik: „Nektek adatott, hogy ismerjétek az Isten országa titkát, azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példabeszédekben hangzik el, hogy nézvén nézzenek és ne lássanak, hallván halljanak és ne értsenek; nehogy megtérjenek és bűneik bocsánatot nyerjenek.”

Sajnos, minket is meg-megkísért a manicheizmus ősi tévedése, mely a bűnbeesett embernek úgy próbál magyarázatot adni a szenvedésre, hogy azt a jó istennel szembenálló gonosz istenségtől eredezteti. Vagy talán nem ez mutatkozik meg abban, hogy amikor valami érthetetlen szenvedés ér, máris kétségbe vonjuk Isten mindenhatóságát és irántunk való szeretetét? Pedig a szenvedés, a fenyítés időszaka éppen arra való, hogy megerősödjünk az Istenbe vetett bizalomban, hogy ne érzéseinkre, hanem hitünk tudására építsünk. Hiszen a Dávidnak adott ígéret nekünk is szól, és Jézus Krisztusban már meg is valósult: az Úr akkor sem vonta meg irgalmasságát tőlünk, amikor bűneink miatt ellenségei voltunk, és elfordultunk tőle, hanem éppenséggel ebben az állapotunkban nyilatkoztatta ki a legteljesebben kifogyhatatlan szeretetét, s az isteni irgalom örök forrását nyitotta meg számunkra.
Ha nem megy végbe bennünk az a csöndes, de igen jelentős fordulat, hogy többé nem pillanatnyi érzéseinken mérjük le Isten szeretetét, hanem az ő szeretetének fényében ítéljük meg saját érzéseinket, akkor a hitünk, a reményünk és a szeretetünk pusztán evilági üzletelés marad, és nem találunk rá a szentség útjára, amely nem más, mint hogy feltétel nélkül megbízunk Isten gondviselő szeretetében, és Abbának, Atyának tartjuk őt akkor is, amikor fenyíték alatt állunk. 
Urunk Jézus, a Te kereszthalálod és dicsőséges feltámadásod egyértelműen és világosan megmutatta nekünk, hogy Atyád nem vonja vissza, hanem mindörökké megőrzi irántunk való szeretetét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy beletekintve az isteni irgalmasság mélységeibe legyen erőnk fordulatot venni, szakítani a bűnnel, s bár a szenvedés mélysége titok marad számunkra, a megpróbáltatás idején bizalommal tudjuk Veled együtt mondani: „Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.”

2Sám 6,12b-15.17-19
Hírül vitték erre Dávid királynak, hogy az Úr megáldotta Obededomot és mindenét az Isten ládájáért. Erre Dávid elment, s vigasság közepette átvitte az Isten ládáját Obededom házából a Dávid-városba. Dávid hét énekkart és áldozati borjút is vitt magával. Amikor aztán az Úr ládájának hordozói hat lépést haladtak, bemutatott egy marhát és egy kost. Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt; közben Dávidot gyolcs efód övezte. Így vitte Dávid és Izrael egész háza az Úr bizonyságának ládáját ujjongás és harsonaszó közepett. Az Úr ládáját aztán bevitték, s elhelyezték a helyére, annak a sátornak a közepére, amelyet Dávid állíttatott neki, majd egészen elégő áldozatokat s békeáldozatokat mutatott be Dávid az Úr előtt. Amikor aztán befejezte az egészen elégő áldozatok s a békeáldozatok bemutatását, megáldotta a népet a seregek Urának nevében és juttatott Izrael egész sokaságának, férfinak, asszonynak egyaránt egy-egy cipó kenyeret, egy-egy darab sült marhahúst, meg egy-egy olajjal gyúrt kalácsot. Aztán elment az egész nép, mindenki a maga házába.
Mk 3,31-35
Ekkor az anyja és a testvérei odajöttek, és kint megállva üzentek neki, és hívták őt. A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: „Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!” Ő így felelt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek, és ezt mondta: „Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.”

A szent nép, Isten népe szeret mindig hazavinni valamit a templomból, ami őt otthonában is az Úrra emlékezteti. Más az íze az Isten házából való falat kenyérnek, melyet húsvéti ételszenteléskor, Szent Antal ünnepén vagy Szent István napján szétosztanak, mint a többi kenyérnek, mert ezt Anyánk, az Egyház adja. A bűnösök lakomájának ínycsiklandó fogásai meg sem közelítik, mert nemcsak nyelvünkkel és ízlelőbimbóinkkal érzékeljük az ízeket, hanem értelmünkkel és végtelenre nyíló szívünkkel is. Mint a tékozló fiú, mikor éhségében megkívánta a disznók eledelét. Ha ekkor nem emlékezett volna vissza az otthoni asztal ízeire, talán sohasem vette volna a bátorságot, hogy atyja házába hazainduljon.
Már a földi szeretet is képes átlényegíteni az anyagot, mintegy szakrális szférába emelve szentségi jellé avatni, hogy mulandó mivoltában is kifejezzen és hordozzon valamit abból, ami soha el nem múlik. Gondoljunk csak arra a kenyérre, kalácsra, süteményre, melyet édesanyánk sütött gyermekkorunkban! Ugyanígy az anyai, hitvestársi, gyermeki szeretetnek „szentségi jele” egy szépen vasalt ing, a megterített asztal, egy csokor virág vagy egy anyák napjára készített ügyetlen gyermekrajz is. Az emlékezés pedig elevenen tartja és megőrzi a mindennapokban az ezekből az ajándékokból sugárzó erőt.
Urunk Jézus, leborulunk az Eucharisztia kimeríthetetlen titka előtt, mely a legszentebb ajándék, amit kaptunk Tőled erre a földi életre. Jel, mely kifejez Téged és kifejez minket, a mi szegényes és gyarló földi életünket; ajándék, melyben a mennyek országának előízét vesszük; szentség, mely áldott jelenlétedet állandósítja közöttünk; és a szeretet köteléke, mely minket, tanítványaidat, igazi testvérekké tesz ezen a földön.

2Tim 1,1-8
Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola, Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, szüntelenül, amikor éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. Ilyenkor – könnyeidre gondolva – úgy szeretnélek látni, hadd teljek el örömmel, mert eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit, amely előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és bizton tudom, tebenned is megvan. Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével.
Lk 10,1-9
Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit ne üdvözöljetek. Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ott abban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert a munkás megérdemli a maga bérét. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!”

Hogyan várjuk Istentől, hogy komolyan vegye kérésünket, ha mi nem vesszük komolyan az ő kérését? Tudniillik az Úr nem azt várja tőlünk, hogy a Hívek könyörgésébe beiktassunk egy fo-hászt papi hivatásokért, hanem hogy szívvel-lélekkel, egész egzisztenciánkkal elkötelezzük magunkat az Egyház mellett, amelyért imádkozunk, s keressük azt a helyet, ahol aratásában az Úr miránk számít, a mi munkánkat várja. A papnevelés ügye ugyanis nem Isten magánügye, nem is csak a papoké, hanem az egész Egyházé, a miénk is. 
Szent Pál mint kedves fiait, úgy nevelte fel az első papi nemzedéket, megosztva velük örömeit és gondjait, feladatait és terveit, olyannyira, hogy a távolból még az egészségükre is gondja volt. És sem ő, sem Timóteus és Titusz nem volt soha magára hagyatva, mindig körülvette őket a közösség, s testileg-lelkileg gondjukat viselte. Ma is csak attól a paptól várható, hogy plébánosként káplánjával, az egyházközség vezetőivel és valamennyi hívével atyai és testvéri viszonyt alakítson ki, akinek magának is része volt hasonló tapasztalatban. Csak az ilyen papok és szerzetesek lehetnek szívvel-lélekkel dolgozó munkások az Úr aratásában, és csak ők lehetnek példaképek, akik újabb és újabb munkásokat vonzanak. 
Urunk Jézus, Szent Timóteus és Szent Titusz közbenjárására áldd meg papjainkat és a papi, szerzetesi hivatásra készülőket. Add kegyelmedet az elöljáróknak és a nevelőknek, hogy atyai szeretettel viseljék gondjukat a rájuk bízottaknak, hogy így azok meg is tapasztalják azt, amire hívást kaptak. Segíts, hogy családi otthonaink csakúgy, mint a papnevelő intézetek és a szerzetesi növendékházak a názáreti ház mintájára alakuljanak, ahol a közös istendicséretből és egymás szeretetteljes szolgálatából nő ki hivatás és küldetés.

Iz 8,23b – 9,3
De nem lesz többé sötétség, ahol elnyomás van. Az első időben megalázta Zebulon földjét és Naftali földjét, de az utolsó időben megdicsőíti a tengerhez vezető utat, a Jordánon túli vidéket, a pogányok Galileáját. A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát; akik a halál árnyékának országában laknak, azokra világosság ragyog. Megsokasítod az ujjongást, megnöveled az örömet; örvendenek színed előtt, ahogy örvendenek aratáskor, és amint ujjonganak, akik a zsákmányt osztják. Mert összetöröd terhes igáját a vállára nehezedő botot, és sanyargatójának pálcáját, mint Mádián napján.
1Kor 1,10-13.17
Kérlek titeket, testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan ugyanazt mondjátok, és ne legyen köztetek pártoskodás, hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanabban a lelkületben és ugyanabban a felfogásban. Azt a hírt kaptam ugyanis felőletek, testvéreim, Klóé házanépétől, hogy viszálykodások vannak köztetek. Arról beszélek, hogy közületek mindenki ilyeneket mond: „Én Pálé vagyok”, „Én Apollóé”, „Én Kéfásé”, „Én pedig Krisztusé”. Talán részekre oszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették meg értetek, vagy Pál nevében vagytok megkeresztelve? Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, nem szavak bölcsességével, hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse.
Mt 4,12-23
Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost kiszolgáltatták, visszavonult Galileába. Elhagyta Názáretet, elment és letelepedett a tengermenti Kafarnaumban, Zebulon és Naftali határában, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: „Zebulon földje és Naftali földje, a tengeri út, a Jordánon túl, a pogányok Galileája; a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk.” Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (...)

Amikor az Evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus valamit azért tett, hogy beteljesedjék az Írás, nem úgy kell értenünk, hogy mint előre meghatározott programot, pontról pontra teljesítette volna a leírtakat, hanem éppen fordítva: a kortársak ismerték fel tetteiben azokat a jeleket, melyeket a próféták évszázadokkal korábban megjövendöltek. Jézus küldetése nem volt alárendelve ezeknek a jövendöléseknek, melyek isteni sugalmazás alapján, de emberi elképzelések szerint beszélnek az Isten által készített jövőről. Az Úr Jézus a törvényt és a prófétákat, vagyis mindazt, ami megíratott, a korhoz kötött tartalmat felülmúlva, minden emberi elképzelést és várakozást meghaladva, szuverén módon teljesítette be.
Ez a ráismerés, amely Jézus személyébe: fellépésébe, csodáiba, halálába és feltámadásába látja konvergálni az Ószövetség különböző vonalait, olyan tapasztalat, amely felforrósítja a szívet, akárcsak az emmauszi tanítványokét. Húsvét fényében nyer értelmet minden, ami előre megmondatott, s ezentúl csak ebben a fényben érdemes nézni és értelmezni bármelyik prófétai kijelentést. Ez a tapasztalat azonban meg is fordítható: ha halljuk a tanító Jézust, amint nekünk is mondja: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy már nem járunk sötétségben, hiszen ránk vonatkozóan is igaz, hogy e szavakkal fellépve Jézus beteljesítette az izajási jövendölést. S valahányszor az ember válaszol az örök szeretet hívó szavára, a sötétség mindjárt oszladozni kezd, világosság támad és élet fakad benne és körülötte.
Urunk Jézus, sokszor érezzük úgy, hogy sötétségben járunk, és a halál árnyéka vetül a lelkünkre. Taníts meg minket arra, hogy a mai Evangélium kinyilatkoztatása valóságosabb és igazabb, mint saját érzésésünk és tapasztalatunk, és segíts kegyelmeddel, hogy ha még nem látjuk a világosságot, a sötétben tapogatózva is bizalommal induljunk el Feléd. Hiszen a sötétséget sohasem valami külső erő oszlatja el, hanem a Veled való bensőséges találkozás a lelkünk mélyén. 

2Sám 1,1-4.11-12.19.23-27
Miután Saul meghalt, Dávid pedig az amalekiták megverése után visszatért, és már két napot Szikelegben töltött, történt, hogy a harmadik napon megszaggatott ruhában és porral behintett fővel megjelent egy ember, aki Saul táborából jött. Amikor Dávidhoz ért, meghajtotta magát, és arcra borult. Dávid megkérdezte tőle: ,,Honnan jössz?’’ Az ember azt felelte: ,,Izrael táborából menekültem.’’ Dávid tovább kérdezte: ,,Mi történt hát? Mondd el nekem!’’ Az ember azt válaszolta: ,,Megfutamodott a nép a harcban, és sokan elestek és meghaltak a népből, sőt maga Saul és Jonatán, a fia is meghalt!’’ Erre Dávid, és mindazok az emberek, akik vele voltak, megragadták és megszaggatták ruháikat. Napestig jajveszékeltek, sírtak és böjtöltek Saul és a fia, Jonatán, valamint az Úr népe és Izrael háza miatt, hogy a kard által elestek. Izrael, megölték a dicsőket hegyeiden! Miként estek el a hősök! Saul és Jonatán, akik életükben úgy szerették, becsülték egymást, holtukban sem váltak el egymástól. Sasoknál gyorsabbak, oroszlánoknál vitézebbek voltak! Izrael lányai, sirassátok Sault, aki bíborral titeket gyönyörűn ruházott és ruhátokra arany ékszereket rakott. Mint estek el a hősök a harcban! Jonatánt megölték halmaidon! Fájlallak, testvérem, Jonatán, oly kedves voltál nekem, szeretetem nagyobb volt irántad, mint szerelmem feleségeim iránt. Mint az anya szereti egyetlen fiát, úgy szerettelek én téged. Mint estek el a hősök, és vesztek el a harci fegyverek!’’
Mk 3,20-21
Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. Mikor övéi ezt meghallották, elmentek, hogy elvigyék őt, mert azt mondták: ,,Megháborodott.’’

Hogy megértsük Urunk, Jézusnak az utolsó vacsorán tanítványaihoz intézett szavát: „Barátaimnak mondalak titeket...”, mindenekelőtt a Bibliában előforduló barátságot kell szemlélnünk, amilyen Dávidé és Jonatáné. Dávidnak Jonatán természetesen nem arra való volt, hogy pótolja az asszonyi szerelmeket, ő csupán barátságuk testen és véren felülemelkedő, örök életszövetségbe torkolló mivoltát hangsúlyozza, amelyhez foghatót sehol és senkinél nem talált. Azzal, ahogy Jonatán megmentette Dávid életét a haláltól, s ahogy Dávid megsiratta Jonatánt, kölcsönösen kifejezték, hogy értéktelen számukra a világ, ha a másik nincs jelen benne. Jézus pedig életét adta értünk, barátaiért, mert nem akar olyan örökkévalóságot, amelyben mi nem vagyunk ott.
Minden emberi kapcsolatnak, ha meg akar maradni az örökkévalóságra, valamiképpen ennek a barátságnak a szintjére kell felemelkednie. Jézus barátságát viszonozni pedig azt jelenti, hogy egy lélekké válunk vele, hiszen a barátok két testben egy lélekként élnek, és Jézus a saját Lelkét adta nekünk... Az evangéliumi erkölcs ettől fogva egyértelmű és világos. Mint ahogy az is, hogy megvallani Jézust bármiféle környezetben – például elegáns, nyakkendős körökben, ahol fel sem tételeznék rólunk, hogy hozzá tartozunk – a barátság bátorságot kívánó, ugyanakkor édességes kötelessége, még ha egyesek őrültnek tartják őt és miatta minket is. 
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy felemeltél magadhoz, és barátaiddá fogadtál minket, saját isteni, örök életedet osztva meg velünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne szégyelljünk Téged a világ előtt, ne féljünk kínos helyzetbe kerülni Miattad, hanem nyíltan és határozottan megvalljuk, hogy Nélküled élni nem tudunk és nem is akarunk.

1Sám 24,3-21
(…) Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult és azt mondta Saulnak: „Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr felkentje ő. Nézz csak ide, apám, lásd, köntösöd csücske itt van a kezemben! Mivel tehát, amikor levágtam köntösöd csücskét, nem akartam kinyújtani kezemet ellened, ismerd el és lásd be, hogy nincs kezemben gonoszság és hamisság és nem vétettem ellened: s te mégis az életemre leselkedsz, hogy elvedd.” (…)Amikor Dávid befejezte e Saulhoz intézett szavakat, azt mondta Saul: „Nemde, a te hangod ez, fiam Dávid?” Azzal Saul hangos sírásra fakadt és azt mondta Dávidnak: „Te igazabb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, én pedig rosszal fizettem neked. Te ma bebizonyítottad, hogy jót cselekedtél velem: az Úr a kezedbe adott, s te nem öltél meg engem! Pedig, ki bocsátja el ellenségét, ha ráakad, békében útjára? Fizessen is meg neked az Úr hasonló jóval azért, amit ma velem tettél. Most pedig, mivel tudom, hogy biztosan uralkodni fogsz, s a te kezedben lesz Izrael királysága.
Mk 3,13-19
Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy prédikálni küldje őket. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket. Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; ezenkívül Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, Jakab testvérét, akiket Boanérgesznek, azaz mennydörgés fiainak nevezett el; és Andrást; Fülöpöt, Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont, és az iskarióti Júdást, aki elárulta őt.

Milyen kár, hogy amit Saul mond, az nem őszinte bűnbánatból fakad, hanem csupán pillanatnyi meghatódásból, az őrületté fajuló féltékenységi rohamok éppen beálló szünetében. Pedig ez a felismerés sorsfordító lehetne számára, önmaga fölé emelhetné, és a valódi dicsőséget szerezhetné meg neki. Most volna az a pillanat, amikor lemondva minden földi hatalomról átadhatná Dávidnak a királyságot, s hátralevő életében csak arra lehetne gondja, ami eddig is gyógyította megtépázott idegzetét, amikor Dávid lanttal kísért zsoltárénekét hallgatta: Isten dicséretére. Ez az önkéntes lemondás nagyobb tett volna sok hadi sikernél, s mindenképp szebb és boldogabb jövőt készítene elő számára, mint ami egyébként vár rá.
Hányan és hányan mesélhetnénk olyan kegyelmi pillanatokról, amikor mások meg nem érdemelt jósága, nagylelkűsége térítette vissza holtvágányra tévedt, a kárhozat kényszerpályájára siklott életünket! Lehet, hogy keresztény meggyőződésből cselekedett így velünk, s ezzel a mi szívünkben is felébresztette a vágyakozást Krisztus után. De lehet, hogy egyáltalán nem is hallott még Krisztusról, mégis, mivel tettével hozzá vált hasonlóvá, az isteni irgalmasság világába emelkedett. Jóval fizetni a rosszért: ez a megváltás lényege. És erre nem képes magától az ember, csak Jézus Krisztus kegyelme által. Ha viszont ezt a kegyelmet befogadja, újabb kegyelmek forrását fakasztja azok számára, akikkel jót cselekszik.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked azokért a kegyelmi tapasztalatokért, amikor egy embertársun-kon keresztül megtapasztaltuk a Te végtelen irgalmad hatalmát, mely új világot nyitott előttünk. Óvj meg, kérünk, az elfogult ítélkezéstől, az oktalan féltékenykedéstől és attól, hogy Tőled kapott kiválasztottságunkkal visszaélve úgy tegyünk, mint Saul király vagy tanítványaid közül a karióti Júdás, aki később elárult Téged. Állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne indulatainkat kövessük, hanem legyen erőnk és bátorságunk jóval viszonozni a rosszat, lemondani a jogos(nak vélt) elégtételről és szeretettel imádkozni azokért, akiktől rosszat kaptunk.

1Sám 18,6-9; 19,1-7
Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret.” Nagyon megharagudott erre Saul, nem tetszett neki ez a beszéd, és azt mondta: „Dávidnak tízezret adtak, nekem pedig ezret adtak: mi hiányzik még neki, mint a királyság?” Ettől a naptól kezdve Saul nem nézett egyenes szemmel Dávidra. Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot. Ám Jonatán, Saul fia nagyon szerette Dávidot. (…) Jonatán erre jót szólt apjának, Saulnak Dávidról és azt mondta neki: „Ne vétkezz király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél! Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el?” Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelődött és megesküdött: „Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni.” Erre Jonatán előhívatta Dávidot és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ő ismét olyan volt előtte, mint azelőtt.
Mk 3,7-12
Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából, a Jordánon túlról. Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia.” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő.

A féltékenység nem egyszerű emberi gyarlóság, hanem kifejezetten bűn, hálátlanság a minden javakat bőkezűen osztogató Isten ellen, és legtöbbször újabb bűnök forrása. Különösen súlyos az idősebb nemzedéknek a fiatalabb generáció iránti féltékenykedése, amikor a már befutott szorong, hogy ifjabb pályatársa elhalványítja dicsőségét, kiszorítja elért pozíciójából. Az igazán nagyok azonban, akár uralkodók, politikusok vagy egyházi méltóságok, akár művészek, nem féltékenyek utódjukra. Az igazi nagyságot nem kell félteni az új, üstökösként felbukkanó tehetségektől. Ők tisztában vannak vele, hogy a stafétabotot előbb-utóbb át kell adniuk, sőt alkalmasint még örülnek is, hogy méltó kezekben tudhatják örökségüket. 
Ez nem jelenti azt, hogy a nagyokat kezdetben nem fogja el egy pillanatra a kellemetlen szédülésszerű érzés, amikor annak a fiatalnak első sikereiről, népszerűségéről, sokat ígérő tehetségéről értesülnek. Ez még nem bűn, csak kísértés, próbatétel. Minden a további tudatos reakción múlik. Hiszen mindenkinek a számára előírt pályát kell végigfutnia, a rá váró jó harcot kell megharcolnia, hogy végül a neki készített győzelmi koszorút elnyerje. S mindezt nem a maga dicsőségére és más rovására, hanem „az Úr nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára”. Azt se feledjük, hogy az az ember, aki által nagy dolgokat visz végbe az Úr, keresztjéből is nagyobb mértékben részesül. Ahelyett hát, hogy féltenénk tőle dicsőségünket, inkább legyünk szolgálatára, segítsünk neki kibontakoztatni a jót, amit az Úr megkezdett benne.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked, Atyádnak és a Szentléleknek, a végtelen gazdaságú és kimeríthetetlen fantáziájú Istennek, akitől mindnyájan tehetséget és küldetést kaptunk, hogy egymás szolgálatát kiegészítve megdicsőítsünk testünkben, azaz földi életünkben. Add nekünk kegyelmesen, hogy mások sikerei ne féltékenységet ébresszenek bennünk, hanem örömre gyújtsák szívünket, s így ne csak a féltékenység démonát űzzük messzire, hanem egy lépéssel közelebb kerüljünk ahhoz az igazi, el nem múló dicsőséghez, melyet azoknak készítesz, akik szeretnek Téged.

1Sám 17,32-33.37.40-51
(…) Dávid vette botját, amelyet mindig a kezében hordott, kiválasztott magának öt jó sima követ a patakból, s betette azokat pásztortáskájába, amely nála volt, s kezébe vette parittyáját, s kiment a filiszteus elé. (…) Dávid ekkor így szólt a filiszteushoz: „Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izrael hadainak Istene nevével megyek ellened, amelyeket te gyalázattal illettél a mai napon. Az Úr pedig a kezembe fog adni téged, megöllek, leveszem rólad a fejedet, és még ma az ég madarainak és a mező vadjainak adom a filiszteusok táborának hulláit, hadd tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene! Tudja meg ez az egész gyülekezet, hogy nem kell kard és dárda az Úrnak a győzelemhez, mert ő a harc ura, s ő a kezünkbe is fog adni titeket!” Amikor aztán a filiszteus nekikészült, s elindult, s Dávid felé közelített, Dávid sietve a filiszteus elé futott, hogy megküzdjön vele, és benyújtotta kezét táskájába, kivett belőle egy követ, azt parittyájával megforgatta, s elhajította, s homlokon sújtotta vele a filiszteust, úgyhogy a kő belefúródott homlokába, s az arcával a földre bukott. Így győzte le Dávid a filiszteust parittyával és kővel, s miután leverte, meg is ölte a filiszteust. Mivel ugyanis kard nem volt Dávid kezében, odaszaladt, megállt a filiszteus felett, megfogta kardját, kirántotta hüvelyéből, s megölte őt és levágta fejét. Amikor a filiszteusok látták, hogy hősük meghalt, megfutamodtak.
Mk 3,1-6
Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: „Állj középre.” Aztán megkérdezte tőlük: „Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni?” Azok csak hallgattak. Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt.

Való igaz, a gonosz erősebb, mint mi vagyunk, s ugyanazokkal a fegyverekkel, melyekkel ő har-col, lehetetlen legyőznünk őt. Azonban pontosan gyermekségünk – nem testi vagy pszichológiai értelemben, hanem istengyermekségként értve – tehet esélyessé a győzelemre, amennyiben olyan fegyvereket ad kezünkbe, melyeket ellenségünk lenéz és megvet, vagy egyáltalán nem is ismer.
Az istengyermekség azt jelenti, hogy bár látszólag kisebbek és gyöngébbek vagyunk, a megszen-telő kegyelem által az isteni természet részesévé lettünk, s így nem csupán morálisan, de ontológiailag is fölötte állunk a bukott angyalnak, aki elutasította az isteni életet. Első számú fegyverünk ennek hálás tudata legyen. A második Isten magasztalása és nevének dicsérete, válaszként a gonosz átkozódására és gyalázkodására. Minél nagyobb a kísértés, annál nagyobb szükség van arra, hogy Isten oltalmába helyezzük magunkat, imádva és áldva őt. A harmadik fegyver annak belátása és tudatosítása, hogy ez a harc az Úr ügye. Nincs felszabadítóbb, biztatóbb és megerősítőbb annál, mint hogy felismerjük: a rossz ellen, az üdvösségért vívott küzdelmünk nem a mi egyéni, elszigetelt erőfeszítésünk csupán, hanem része az Egyházban, a földön, sőt az egész világmindenségben folyó gigantikus csatának, melyet az Úr saját ügyének tekint, és veszni semmiképpen sem hagy. Negyedik fegyverünk ezért legyen az ő keresztje, mellyel üdvösségünket a maga ügyévé téve legyőzte a sátánt, és megszerezte nekünk az életet. Végül az ötödik fegyver az Istenbe vetett határtalan bizalom: „Az Úr kezembe fog adni téged.”
Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Tőled kapott mennyei fegyverzet birtokában bát-ran szembeszálljunk az Ellenséggel, és nevedet segítségül híva nap mint nap megvívjuk a jó harcot. Segíts, hogy megtaláljuk a módját, hogyan győzzük le a rosszat a jóval önmagunkban és környezetünkben, nem az emberi szempontokra és előírásokra, mint inkább Terád figyelve, aki szombaton sem mulasztottál el jót tenni, gyógyulást adni, életet menteni.

1Sám 16,1-13
(…) Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti.” Erre Izáj odahívta Abinádábot, és őt vezette Sámuel elé. Ám ő azt mondta: „Ezt sem választotta az Úr.” Erre Izáj Simát vitte oda, de őróla is azt mondta: „Ezt sem választotta az Úr.” Hét fiát vezette így oda Izáj Sámuel elé, de Sámuel azt mondta Izájnak: „Ezek közül nem választott az Úr!” Majd azt mondta Sámuel Izájnak: „Ez az összes fiad?” Ő azt felelte: „Hátra van még a legkisebbik, az a juhokat legelteti.” Azt mondta erre Sámuel Izájnak: „Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön.” Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemű és csinos külsejű. Azt mondta ekkor az Úr: „Kelj fel, kend fel, mert ő az!” Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. Sámuel aztán felkelt és elment Ramátába.
Mk 2,23-28
Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok azt mondták neki: „Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad.” Ő így felelt nekik: „Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid , amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott azoknak is, akik vele voltak?” Aztán hozzátette: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.”

Az isteni kiválasztottság örök titok: kiérdemelni nem lehet, de élni vele, felnőni hozzá igen. A mi fejünkre is olajat öntöttek a keresztség és a bérmálás szentségében, s velünk még nagyobb dolog történt, mint Dáviddal, hiszen nem egy királyi dinasztia alapítói, hanem az isteni természet részesei lettünk Jézus Krisztusban, aki uralkodik a mindenségen, és királysága a halálon túl is fennmarad. Keresztény önazonosságunk, emberi mivoltunk legmélyebb rétege ez az istengyermeki valóság. Az a fölkenés, amelyben Jézus Krisztus által részesedtünk, arra kötelez, hogy elhívottságunk mélységeiben éljünk. A pap sem csak az oltárnál pap, hanem mindig, minden helyzetben, amint Jézus Krisztus is főpap volt nemcsak a kereszt oltárán, hanem megtestesülése pillanatától fogva. 
Ez az istengyermeki létmód, a Krisztus királyságában való részesedés elsősorban nem fennkölt érzéseket jelent, hanem konkrét és legtöbbször egészen hétköznapi feladatokat. És szenvedést, üldöztetést is az Úr miatt. Ahogy Dávidnak is menekülnie kellett, és még arra is rákényszerült, hogy társaival megegye a megszentelt kenyereket, melyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, amint ezt a mai Evangélium felidézi. Amikor szembesülünk kiválasztottságunkkal, akár meg is riadhatunk, mert rádöbbenünk felelősségünkre, hogy többé nem élhetünk úgy, mintha nem lennénk kiválasztottak. De édes teher ez, és a szabadság útja, mely elvezet a teljes önátadásra, az Istenért való magafeledésre. 
Hálát adunk Neked, Urunk, amiért öröktől fogva kiválasztottál és elhívtál bennünket, hogy része-sedjünk örök életedben és közreműködjünk isteni műved megvalósulásában. Köszönjük, hogy nem külső adottságaink, képességeink és tehetségünk szerint értékelsz minket, hanem Te magad adod meg a természetfölötti képességet hivatásunk betöltéséhez. Szítsd fel bennünk, kérünk, a keresztség és bérmálás szentségi kegyelmét, újítsd meg szívbéli odaadásunkat, hogy átadjunk Neked mindent az életünkben, ami még nem a Tiéd bennünk, s ne csak földi békességre és a mennyei jutalomra áhítoz-zunk, hanem készek legyünk végigjárni Veled a kereszt királyi útját az Atya dicsőségére és testvéreink javára.

1Sám 15,16-23
Azt mondta erre Sámuel Saulnak: „Engedd, hadd közöljem veled, mit mondott nekem az Úr ez éjszaka.” Ő így szólt: „Beszélj!” Azt mondta erre Sámuel: „Nemde, noha kicsiny is voltál a magad szemében, Izrael törzseinek fejévé lettél, és az Úr Izrael királyává kent fel téged. Aztán elküldött az Úr téged erre az útra és azt mondta: „Eredj, s pusztítsd el a vétkes amalekitákat, s hadakozz ellenük, amíg meg nem semmisülnek.” Miért nem hallgattál tehát az Úr szavára? Miért estél neki a zsákmánynak, s miért cselekedted azt, ami gonosz az Úr előtt?” Azt mondta erre Saul Sámuelnek: „Hiszen én hallgattam az Úr szavára, s elmentem arra az útra, amelyre az Úr küldött, s elhoztam Agágot, az amalekiták királyát, s megöltem az amalekitákat. A nép pedig azért vett el a zsákmányból aprójószágot és marhát, hogy a megölt jószág zsengéjeként áldozatul mutassa be az Úrnak, Istenének Gilgálban.” Azt mondta erre Sámuel: „Vajon egészen elégő áldozatokat s véresáldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Többet ér az engedelmesség, mint a véresáldozat, és a szófogadás többet, mint a kosok hájának bemutatása, mert a varázslás bűnével ér fel az ellenszegülés, és a bálványimádás vétkével az engedelmesség megtagadása. Mivel tehát megvetetted az Úr szavát, azért az Úr is megvetett téged, hogy ne légy tovább király.”
Mk 2,18-22
János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Odajöttek néhányan, és megkérdezték tőle: „Miért böjtölnek János és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt: akkor majd böjtölnek, azon a napon. Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot, mert elszakítja az ép részt is, és a szakadás még nagyobb lesz. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, különben a bor szétszakítja a tömlőket, és kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőkbe való.”

Első olvasásra úgy érezhetjük, távoli és idegen tőlünk, amiért Sámuel szemrehányást tesz Saul-nak, pedig nem kerülne túl nagy erőfeszítésünkbe, hogy magunkra ismerjünk a történetben. Minket ugyan nem az amalekiták vagy más népek elleni hadjáratra küld az Isten, hanem a bűnök elleni harcra, azzal a meghagyással, hogy írmagját is irtsuk ki a gonosz vágyaknak a szívünkben. S bár a rosszra való hajlamot nem tudjuk magunkban végérvényesen legyőzni, de egyes bűnök-kel, bűnalkalmakkal igenis le tudunk és le is kell számolnunk, egyszer s mindenkorra. Ha eleve lemondunk arról, hogy így tegyünk, hogyan remélhetnénk győzelmet? Egyáltalán komolyan lehet venni a bűnbánatunkat, megtérési szándékunkat?
Van, aki minden erejét megfeszítve küzd, mégis elbukik újra meg újra, s van, aki könnyedén úrrá tudna lenni a kísértésen, mégsem teszi, hanem alkudozni kezd lelkiismeretével. Amíg mindennek helytelenségéről nincs kellően felvilágosítva, még van valami mentsége. Amikor azonban gyónta-tója szavára vagy lelkiismerete belső hangjára meggyőződött arról, hogy amit tesz, megalkuvás a bűnnel, többé nem lehet kifogása. Hiába próbálja régi, bűnös énjét toldozgatva-foldozgatva átmenteni az evangélium új világába, mert amint az új szövet kiszakítja az elnyűtt ruhát, s az új bor szétveti a régi tömlőt, úgy az ő élete sem sokáig maradhat ebben a feszültségben: előbb-utóbb meghasonlik, meghasad.
Urunk Jézus, Te nem azt várod tőlünk, hogy ezt vagy azt pillanatnyi kedvünk, szeszélyünk szerint feláldozzunk Neked, hanem hogy magunkat adjuk oda egészen az engedelmesség által. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne alkudozzunk a lelkiismeretünkkel, hanem készséges szívvel tegyük meg szent akaratodat, így mutatva be szívünk valódi, előbb talán fájdalmas, később azonban örömtelivé váló, életet fakasztó áldozatát.

Iz 49,3.5-6
Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” Most pedig így szól az Úr, aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott engem, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izrael hozzá gyűljön; mert becses vagyok az Úr szemében, és Istenem lett az én erőm; ezt mondta: „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”
1Kor 1,1-3
Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából meghívott apostola, és Szosztenész testvér, Isten korintusi egyházának, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek, mindazokkal együtt, akik segítségül hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, minden helyen, náluk és nálunk. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.
Jn 1,29-34
Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel.” János tanúságot tett és azt mondta: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: „Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.” Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.”

A Biblia nagy alakjai, a próféták és apostolok élete, sorsa arról tanúskodik, hogy mindnyájan létezésünk első pillanatától kezdve Isten kiválasztottjai vagyunk: meghívottak és küldöttek egy-ben. Ez a kiválasztottság nem érdemeinkből, hanem Isten örök rendeléséből fakad, és létezésünk legmélyebb rétegéig átjár bennünket, a legalapvetőbb, életünknek értelmet és célt adó meghatá-rozottságunk. Isten szava hívott elő a nemlétből, s e hívó szó meghívás is egyben, hogy részt vegyünk az örök, isteni terv megvalósításában, a magunk egyedülálló, soha nem volt és megismételhetetlen módján.
Csak az a küldetés ér valamit az Egyházban, amely Jézus Krisztus ismeretében gyökerezik, ahogy erről Keresztelő János szavai is tanúskodnak a mai Evangéliumban. Aki nem jut el Jézus Krisztus fönséges ismeretére, aki nem tart ehhez képest akadálynak és szemétnek minden egyebet, az nem lehet Isten országának munkálója. Mert nem elég a meghívás, a felkészülés idején Jézussal lenni, hanem a küldetés teljesítésekor is egyre mélyebb egységre kell törekedni, őáltala, ővele és őbenne cselekedni. Csak így adhatjuk őt hitelesen a világnak, amelynek egyedül őrá van szüksége, senki és semmi másra.
Urunk Jézus, akiben és aki által öröktől kiválasztott és hívott bennünket az Atya, segíts kegyelmesen, hogy tudatosan erre a meghívásra építsük az életünket: ezt állítsuk az első helyre, és söpörjük félre azokat az ambíciókat, elvárásokat, gondokat és örömöket, melyek be akarnák temetni szívünkben választottságunk mélységes tapasztalatát. Adj erőt, kérünk, hogy leszámoljunk követelőző bálványainkkal, és napról napra kiszolgáltassuk magunkat szívünkben hangzó, szelíd hívásodnak.

1Sám 9,1-4.17-19; 10,1a
Volt egy Benjaminból való erős és vitéz ember, akit Kísnek hívtak; ő Abielnek volt a fia, aki Szerórnak volt a fia, aki Bekorátnak volt a fia, aki Áfiának, egy benjaminita embernek volt a fia. Kísnek volt egy Saul nevű jeles s derék fia, akinél derekabb ember nem akadt Izrael fiai között: válltól kimagaslott az egész nép közül. Ekkor éppen elvesztek Kísnek, Saul apjának szamarai. Azt mondta azért Kís Saulnak, a fiának: ,,Vedd magad mellé az egyik legényt, indulj el, menj, és keresd meg a szamarakat!’’ Erre ők bejárták Efraim hegységét és Sálisa földjét, de nem találták meg; majd bejárták Sálim földjét is, de ott sem kerültek elő, sőt Jemini földjét is, mégsem bukkantak rájuk. Amikor pedig Sámuel meglátta Sault, azt mondta neki az Úr: ,,Íme, ez az az ember, akiről beszéltem neked; ez uralkodjon népemen.’’ Ugyanekkor Saul odalépett a kapuban Sámuelhez és azt mondta: ,,Mondd meg, kérlek, nekem, hol van a látó háza?’’ Sámuel azt felelte Saulnak: ,,Én vagyok a látó. Menj fel előttem a magaslatra, s egyetek ma velem. Reggel aztán elbocsátalak titeket, s tudtodra adok mindent, ami szívedben van. Aztán vette Sámuel az olajos korsót, s ráöntötte Saul fejére, majd megcsókolta őt és azt mondta: ,,Íme, az Úr felkent téged fejedelemmé népe, Izrael felett. Te fogsz uralkodni fölötte, s te fogod megszabadítani őket ellenségeik kezéből, akik körülöttük vannak. Ez lesz a jele annak, hogy fölkent téged fejedelemmé öröksége felett. 
Mk 2,13-17
Ezután megint kiment a tenger mellé. Az egész tömeg hozzá sereglett, és tanította őket. Amint továbbment, meglátta Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni, és megszólította: ,,Kövess engem!’’ Az fölkelt, és követte őt. Mikor később asztalhoz ült ennek a házában, sok vámos és bűnös telepedett le Jézussal és tanítványaival együtt; sokan voltak ugyanis, akik követték őt. Az írástudók és a farizeusok, azt látva, hogy a vámosokkal és bűnösökkel eszik, megkérdezték tanítványait: ,,Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?’’ Jézus meghallotta és azt mondta nekik: ,,Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek, nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.’’

Az ember is keres, Isten is keres. Az ember a szamarait keresi lázasan, meg az elgurult pénzét, elvesztett holmiját. És kapóra jön neki a próféta, a látó, aki természetfölötti képessége birtoká-ban majd segít előkeríteni a nyomaveszett jószágot. Isten pedig az embert keresi, azt, akire fel-adatot, küldetést bízhat. Nem siet, nem kapkod, kivárja az alkalmas pillanatot, amikor megszólíthatja kiválasztottját. És kapóra jön neki az ember keresése, legyen az bármilyen evilági is. Ő tud-ja, éppen most érett meg a helyzet, hogy közölje vele akaratát. Így történt ez Saullal, és így Lévivel, a vámossal, aki semmi mást nem tett, mint pénzt keresett, akkor is, amikor Jézus elhaladt mellette, s szinte meg sem állva odaszólt neki: „Kövess engem!” De vajon felállt és követte volna e őt egy szóra, ha előzőleg már nem keresett volna, ha a kegyelem nem készítette volna elő ezt a véletlennek látszó, futó találkozást?
Ami megtörtént Saullal és Lévivel, az történik meg velünk is, s ha megtörtént, akkor az is be fog következni, amit Sámuel első könyvében továbblapozva olvasunk: „Mihelyt Saul megfordult, hogy Sámuelt elhagyja, Isten kicserélte a szívét”, és amit az Evangéliumban látunk, hogy az az ember, aki házában vendégül látta Jézust, az már egy másik Lévi volt. Akinek Isten kicseréli a szívét, többé nem fog szamarakat keresni, sem elgurult garast, elvesztett értéket. Egyetlen értékhez rendel hozzá mindent: Isten országához, melynek közvetítőjévé, képviselőjévé lett az Úr akaratából az emberek között. 
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk ma Neked, hogy nem azért jöttél, hogy az igazakat hívjad, ha-nem a bűnösöket, köztük minket is. Köszönjük, hogy minket is kiválasztottál, minket is fölkentél erővel és Szentlélekkel a keresztségben, s arra rendeltél, hogy királyi méltóságod és papságod része-sei legyünk. Tartsd távol tőlünk a szerénységbe bújtatott kishitűség és lelki restség szellemét, s ne engedd, hogy húzódozzunk megtenni azt, amit általunk akarsz végbevinni az emberek között, ha-nem kegyelmeddel tégy minket kezdeményezővé és bátorrá követésedben.

1Sám 8,4-7.10-22a
Összegyűlt tehát Izrael minden vénje és elmentek Sámuelhez Ramátába és azt mondták neki: „Íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt fölénk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van.” Nem tetszett Sámuel szemének a beszéd, hogy azt mondták: „Adj nekünk királyt, hogy az bíráskodjon felettünk.” Imádkozott tehát Sámuel az Úrhoz. Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk. Elmondta erre Sámuel az Úr minden szavát a népnek, amely királyt kért tőle. (…) Ám a nép nem akart hallgatni Sámuel szavára, hanem azt mondta: „Nem! Legyen csak király felettünk, s legyünk mi is olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ő járjon élünkön, s ő vívja harcainkat értünk.” Amikor Sámuel meghallotta a népnek ezen szavait, elmondta őket az Úr hallatára. Erre az Úr azt mondta Sámuelnek: „Hallgass szavukra, s rendelj királyt föléjük.” (…)
Mk 2,1-12
Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek. (…) Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – ekkor a bénához fordult: – Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!” Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.”

Olykor mennyire nehéz Isten emberének lenni! Sámuelt nem egyszerűen félreállítják, átlépnek rajta, hanem azt várják tőle, hogy Istentől kapott tekintélyével hagyja jóvá terveiket, úgyhogy éppen neki kell végrehajtania azt, aminek veszélyét egyedül ő látja előre. Ha politikus lenne, ta-lán lemondhatna, ha választott tisztségviselő, visszaadhatná a mandátumát, de Isten embereként nincs más választása, mint imádságban az Úrhoz fordulni, s ha kell, vállalni a szenvedő szolga sorsát. Ránk is ez vár, hiszen Isten mindnyájunkat részesít a prófétai küldetésből. A hallgatóság lelkes tömegei egy idő után elmaradnak, szavunkra nem figyelnek, de Isten nevében adott jóvá-hagyásunkra igényt tartanak. Tévedésük, vétkük súlyát nekünk kell csöndben hordoznunk, anélkül, hogy bármiféle elégtételt remélhetnénk itt a földön. Hiszen bűnük vetése majd csak nemzedékek múlva érik be és termi meg keserű gyümölcsét, s akkor már késő lesz, hogy belássák té-vedésüket és igazat adjanak nekünk.
De akkor miért nem áll mellénk az Úr, miért nem támogatja meg érveinket, miért nem ruház fel olyan hatalommal, amellyel jobb belátásra térítve a tévelygő szívűeket megelőzhetnénk a tragédiát? Azért, mert az ő hatalmának nem ez a természete. Ő nem akarja, hogy erőnek erejével meggátoljuk testvéreinket szabad akaratuk követésében, még akkor sem, ha szabad akaratukat rosszra használják. És hagyja, hogy megengedő akaratát gyengeségnek, felfoghatatlan türelmét tehetetlenségnek gondolják. Mi legfeljebb egyik vagy másik bűnük elkövetését tudnánk megakadályozni, közben talán még nagyobb bűn veszélyének téve ki magunkat és őket is. Őneki viszont hatalma van arra, amire senki másnak: a bűnök megbocsátására, ahogy a mai Evangéliumban olvassuk.
Urunk Jézus, tedd szívünket alázatossá és engedelmessé, hogy hűségesen és becsületesen betöltsük prófétai hivatásunkat, nem az emberek követelésének, hanem a Te szeretetednek engedelmeskedve. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a mai evangéliumbeli emberekhez hasonlóan megtaláljuk a módját, hogy a ránk bízottakat segítsük szentséges színed elé jutni, hogy Veled találkozva megkaphassák, amire a legnagyobb szükségük van: a bűnük alóli feloldozást.