Hírolvasó

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 11,29-32
Történt már most ebben az időben, hogy Jeroboám kiment Jeruzsálemből, s az úton találkozott vele a Silóból való Ahiás próféta, akin új palást volt és csak ők ketten voltak a mezőn. Ekkor Ahiás megragadta rajta levő új palástját és tizenkét darabra szakította és azt mondta Jeroboámnak: ,,Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Íme, én elszakítom a királyságot Salamon kezétől, s neked adok tíz törzset -- egy törzs azonban maradjon meg neki szolgám, Dávid miatt és Jeruzsálem városa miatt, amelyet kiválasztottam Izrael minden törzse közül.
Mk 7,31-37
Ezután ismét eltávozott Tírusz vidékéről. Szidonon át a Galileai tengerhez ment, a Tízváros határába. Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: ,,Effeta!’’, azaz ,,Nyílj meg!’’ Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta nekik, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: ,,Mindent jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!’’

Nem volt nehéz a prófétának megjövendölnie, hogy Salamon királysága ketté fog szakadni, mert ez a szakadás már előbb végbement Salamon szívében, amikor kétféle istennek kezdett szolgálni: az Úrnak is, meg a bálványoknak is. A választott nép Isten királysága, a király csak megbízott őrzője az Úr népének, nem pedig birtoklója. Mint vallási vezetőnek egyetlen lényeges feladata, hogy mindvégig megőrizze, amit Salamon Istentől kért uralkodása kezdetén: az Istenre hallgató, osztatlan szívet.
Az újszövetségi szent népnek Jézus a királya, felkent uralkodója, ezért az Egyház a világ végezetéig fennmarad, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Megdöbbentő tanulságot tár elénk azonban az Egyház kétezer éves történelme is. Újra és újra fájdalmas szakadások támadnak az Egyház testén, mert vezetői és tagjai között sokan vannak a megosztott szívűek. Az Egyház nagy megújulása, egységének helyreállítása, amiről mindannyian álmodozunk, és keressük lehetőségét, nem valósulhat meg másként, mint az osztatlan szívű pásztorok és az osztatlan szívű hívek közösségéből.
Urunk Jézus, az eredeti bűn következtében nemcsak az Egyház, de az egyes ember is olyan lett, mint egy darabokra szakadt ország: képességei, tehetségei széthullva, sokszor működésképtelenül kiáltanak a megváltás után, ahogy a siketnémáé a mai Evangéliumban. Nincs másnak hatalma arra, hogy a bűn miatt megromlott emberi természetünket helyreállítsa, hogy testi-lelki nyomorúságainkat orvosolja, csak Neked, és Általad az Atyának, a Szentlélekben. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy vágyakozzunk a Te gyógyításod után, és befogadjuk Isten országát, a Te szereteted uralmát életünkbe, mely kívül-belül, személyes és közösségi szinten egyaránt képes egységesülést hozni s valódi egészséget adni.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 11,4-13
Amikor ugyanis már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen, s így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével, mint Dávidnak, apjának a szíve, hanem Astartét, a szidoniak istennőjét s Molokot, az ammoniták bálványát tisztelte Salamon, és azt cselekedte Salamon, ami nem tetszett az Úrnak, s nem követte oly teljesen az Urat, mint apja, Dávid. Ekkoriban építtetett Salamon templomot Kámosnak, a moabiták bálványának, a Jeruzsálemmel szemben levő hegyen, meg Moloknak, Ammon fiai bálványának, s ugyanígy járt el minden idegen feleségével, akik az ő isteneiknek tömjéneztek, s áldoztak. Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult az elméje az Úrtól, Izrael Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ő mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt neki. (...)
Mk 7,24-30
Ezután továbbment onnan, és Tírusz és Szidon vidékére ment. Betért egy házba, de nem akarta, hogy valaki is megtudja; mégsem maradhatott titokban. Mindjárt hírét vette egy asszony is, akinek a lányában tisztátalan lélek volt; odajött és a lábaihoz borult. Az asszony pogány volt, szír-föníciai nemzetiségű, s kérte őt, hogy űzze ki lányából az ördögöt. Ő azt mondta neki: „Hadd lakjanak jól először a gyermekek; mert nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyák elé dobni.” De az csak kérlelte: „Ez igaz, Uram! Csakhogy a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból!” Erre ő azt felelte neki: „Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból.” Amikor hazaért, a kislányt az ágyon fekve találta, és az ördög már kiment belőle.

Salamon politikai érdekből vett magának pogány származású feleségeket, hogy ezáltal is megerősítse pozícióját a környező népek között. Ez a látszólagos erő azonban belső meggyengüléshez vezetett. Jézus ezzel szemben át sem lépte Izrael határát, s nem kacérkodott azzal a gondolattal, hogy majd megtéríti a környező pogány népeket. Tisztában volt vele, hogy küldetése Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Nem hagyta magát eltéríteni hivatásától, nem engedte szétforgácsolni erejét, megosztani szívét. Ugyanakkor olyan hitet tudott ébreszteni a mai Evangéliumban szereplő pogány asszony szívében, amely által – megelőlegezve a megváltás egyetemességét – be tudta őt emelni az üdvtörténet erőterébe.
Ez az asszony, aki leányáért könyörög, nem kérdőjelezi meg Izrael kiválasztottságát, tiszteli Isten szerelmét egy kicsiny nép iránt, s magát méltatlannak tartja arra, hogy Jézus ugyanabban a bánásmódban részesítse, mint a választott nép fiait. Kiskutya módjára mégis vágyakozik a lehulló morzsákra, s úgy belekapaszkodik Jézusba, hogy ezáltal felemelkedik az üdvösség isteni rendjének szintjére. Ezzel a hitbeli magatartásával példa a mindenkori elbizakodott választottak számára, mert csak a tökéletes méltatlanság érzése tesz alkalmassá az ingyenes és örök szeretetre.
Urunk Jézus, Salamon király példája bizonyság arra, hogy a nehézkedés törvénye az emberi szívre is érvényes. Kérünk, add kegyelmedet, hogy a testi öregedéssel ne kezdjen el szívünk is megöregedni és megkérgesedni Irántad; hogy a szenvedélyes bizalmat és ráhagyatkozást ki ne szorítsa a megszokás és a megalkuvás; hogy a kisebb szeretetek el ne fojtsák az Irántad való első, igazi nagy szerelmet.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 10,1-10
Amikor pedig Sába királynője hallott Salamon híréről az Úr nevével kapcsolatban, ő is eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye. Miután nagy kísérettel és gazdagsággal, fűszereket, mérhetetlen sok aranyat és drágaköveket hozó tevékkel bevonult Jeruzsálembe, elment Salamon királyhoz, s elmondta neki mindazt, ami a szívében volt. Salamon fel is világosította minden dologról, amelyet eléje terjesztett: nem volt olyan dolog, amely a király előtt rejtély lett volna, s amire meg nem felelt volna. Amikor aztán Sába királynője látta Salamon egész bölcsességét (...), még a lélegzete is elállt, és azt mondta a királynak: „Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedről; nem hittem, amikor nekem beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid, s boldogok szolgáid, akik mindig előtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izrael trónjára ültetett – mivel az Úr mindörökké szereti Izraelt –, s aki királlyá tett, hogy jogot s igazságot szolgáltass!” (...)
Mk 7,14-23
Ezután ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: „Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Akinek füle van a hallásra, hallja meg. (...) Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert.”

Sába királynője megcsodálja Salamon bölcsességét, azonban nem őt, hanem Istenét áldja. Salamon tehát úgy beszélhetett, úgy nyilatkozhatott meg, hogy a vendég ne csak azt lássa meg, ami az embertől származik, hanem azt is, ami az Úrtól való. Az Úr Jézus Isten létére úgy kiüresítette önmagát, hogy többé nem az volt a fontos, amit ő tett, hanem hogy az Atya cselekedett általa. Csodáiért nem őt áldották és magasztalták, hanem az Atyát. Nem a maga személyét állította a középpontba, hanem az Atyával való kapcsolatát ragyogtatta fel. Tanítványai ezért őseredetien új, soha nem tapasztalt szomjúsággal keresték az Atyát: „Mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.”
Legtöbbünk isten- és emberszolgálata azonban nem mentes a hiúságtól és öntetszelgéstől. Ettől még nem kell elkeseredni. Csak egy pillanatra se feledjük: munkánk értékmérője nem a siker, a népszerűség, a dicséret. Ezért aztán nem is ezekre kell elsősorban figyelni, törekedni rájuk pedig végképp nem szabad. Legyünk őszinték Istenhez, magunkhoz és testvéreinkhez. Ha szeretetünk, szolgálatunk valóban szívből jön és Isten mélységeiből táplálkozik, akkor nem kell félnünk attól, hogy szembedicsérnek és rajongással vesznek körül. Ha az Istenről való sok beszéd helyett az Istennel való több beszélgetésre törekszünk, az Urunkhoz fűződő bensőséges kapcsolat megóv minket az elbizakodottságtól, s a ránk bízottak is előbb-utóbb tévedhetetlenül megérzik, hogy nem magunktól beszélünk és cselekszünk.
Urunk Jézus, áldunk Téged mindazért a jóért, melyet általunk vittél és viszel végbe, és kérünk, óvj meg mind a hamis öntudattól, mind a túlzott szerénységtől, melyek arról tanúskodnak, hogy még nagyon is befolyásol minket az emberek véleménye. Segítsen kegyelmed, hogy amikor valami jót teszünk, egész lényünkkel Rád mutassunk és Általad az Atyára, hogy Istenbe kapaszkodó életünk láttán embertársaink Hozzád térjenek, és Téged dicsőítsenek.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 8,22-23.27-30
Majd odaállt Salamon Izrael gyülekezetének színe előtt az Úr oltára elé, s kitárta kezét az ég felé és így szólt: „Uram, Izrael Istene, nincs hozzád fogható Isten sem fenn az égben, sem lenn a földön! Te megtartod szövetségedet s irgalmasságodat szolgáid iránt, akik teljes szívükkel előtted járnak. De hát gondolhatunk-e arra, hogy Isten igazán a földön lakjon? Hiszen ha az ég s az egek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet építettem? De tekints szolgád imájára s könyörgéseire, Uram, Istenem: hallgass e dicséretre s imádságra, amellyel szolgád ma előtted imádkozik, hogy éjjel-nappal nyitva legyen szemed e ház felett, amelyről azt mondtad: »Ott lesz az én nevem« – hogy meghallgasd az imádságot, amellyel szolgád e helyen hozzád imádkozik, hogy meghallgasd szolgádnak s népednek, Izraelnek, minden könyörgését, bármiért fognak imádkozni e helyen: halld meg azt lakóhelyeden, az égben, s ha meghallod, légy kegyelmes.
Mk 7,1-13
Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. (...) Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: „Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” Ő ezt felelte nekik: „Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak.« Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.” Majd így folytatta: „Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományait megtartsátok.”

Salamon imádságában egy minden más vallástól idegen és gyökeresen új világ tárul fel. Ezt az imádságot a Szentlélek sugalmazta, és ezért túlhaladja mindazt, amit a pogány ember érzett, gondolt a templomról. Mert egyszerre igaz az, hogy az istendicséret nem választható el a mindennapoktól, hanem áthatja egész életünket, illetve az, hogy Isten dicsérete akkora ügy – egyetlen igazi emberi ügyünk –, hogy külön helyet, teret és időt kell szentelnünk neki. Mindenütt úgy kellene élnünk: a konyhában, az iskolában, a szántóföldön, a hitvesi együttlétben és a papi szolgálatban, hogy Isten, mint a salamoni templomot, birtokba vehesse szívünk szentélyét, személyünk legbensejét, ugyanakkor napról napra, hétről hétre ki kell szakítanunk egy-egy órát, napot, hogy csak vele legyünk, és elmerüljünk titkainak szemlélésében.
Ha a ragyogó istentiszteletek és hétköznapi életünk között szakadék van, annak az lehet az oka, hogy elveszítettük a kapcsolatot a liturgia forrásával, az imádságot éltető Szentlélekkel. Vagy kiüresedett a lelkünk, és csak ajkunkkal dicsérjük az Istent, ahogy Jézus mondja Izajást idézve a farizeusokról és írástudókról, vagy pedig vallásos szubjektivizmus uralja imádságainkat. Nagy kár, ha az ősi, kétezer évnyi szentlelkes tapasztalattal megszentelt imádságok nem mondanak semmit nekünk, ha idegenek tőlünk a szentmise és a szent zsolozsma szövegei, melyek Isten örök titkait ünneplik, és nem a mi múlékony érzéseink körül forognak, melyek mindig az üdvösségre mutatnak, nem pedig apró-cseprő vágyaink célpontjaira, s melyekben arról van szó, hogy „amit most a szent jelekben ünnepeltünk, azt cselekedeteinkben is kövessük”, nem pedig arról, amit mi szeretnénk, hogy Isten megtegyen nekünk.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked Szentlelkedért, aki kimondhatatlan sóhajtozásokkal imádkozik bensőnkben, s aki a Szentírás és az Egyház által ajkunkra adott szavakkal imádkozni tanít bennünket. Add, kérünk, hogy az Egyház ősi liturgikus imádságai által kilépjünk vallási szubjektivizmusunk szűkös világából, elsajátítsuk azt a lelkületet, mellyel helyes módon léphetünk be a templomba, a mennyei Atya színe elé, és segíts, hogy gondolatainkat, érzéseinket, tudatos és tudattalan világunkat, emberi kapcsolatainkat mind átadjuk Neked, aki a szentáldozáskor szívünk szentélyébe költözöl.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 8,1-7.9-13
Aztán egybegyűjtötték Izrael valamennyi vénét, a törzsek fejeit és Izrael fiainak nemzetségfőit, Salamon királyhoz Jeruzsálembe, hogy elhozzák az Úr szövetségének ládáját a Dávid-városból, azaz a Sionról. Egybe is gyűlt egész Izrael Salamon királynál Etánim havában, azaz a hetedik hónapban, az ünnepen. Amikor aztán Izrael vénei mindnyájan eljöttek, felvették a papok a ládát, s elhozták az Úr ládáját, meg a szövetség sátrát s a szent hely minden eszközét, amely a sátorban volt. Amíg ezeket a papok és a leviták vitték, Salamon király és Izrael egész sokasága, amely összegyűlt nála, vele együtt a láda előtt haladt, s annyi juhot és marhát mutatott be áldozatul, hogy se szeri, se száma nem volt. Aztán bevitték a papok az Úr szövetségének ládáját a helyére, a templom felelőhelyére, a szentek szentjébe, a kerubok szárnya alá; a kerubok ugyanis kiterjesztették szárnyukat a láda helye fölött, s befedték a ládát s rúdjait felülről. A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről. Történt pedig, hogy amikor a papok kijöttek a szentélyből, a felhő betöltötte az Úr házát, úgyhogy a papok nem állhattak szolgálatba a felhő miatt, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Ekkor Salamon így szólt: „Az Úr azt mondta, hogy a felhőben akar lakni: íme, építettem házat neked lakásul, állandó, örökös királyi székedül.”

Mk 6,53-56
Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt, és körbefutva az egész környéken elkezdték a betegeket ágyastól összehordani oda, ahol hallották, hogy ott van. Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.

A két kőtábla a két főparancsot foglalja magában: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből...” és „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Mondhatnánk, hogy mivel már Krisztus hívei, barátai vagyunk, ránk már nem érvényes a Tízparancsolat, hanem csak a Szent Ágoston-i elv: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” De vigyázzunk ezzel az elhamarkodott kijelentéssel, mert maga az Úr mondja, hogy nem megszüntetni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni. A szeretet ugyanis csak bizonyos keretek, korlátok között marad tiszta, Isten életét közlő ajándék. A Tízparancs negatív formulái, tiltásai jelzik azokat a partokat, melyek között az élet vize hömpölyög, melyek nélkül ez a víz szétterülve megposhadna és mocsárrá változna, s megszűnne éltető folyam lenni.
Lehetnek bármilyen fennkölt eszméink és érzelmeink, tehetünk bármennyi jót, ha káromoljuk az Úr nevét, ha nem szenteljük meg az Úr napját, nem lehet bennünk élő az Isten iránti szeretet. Hiába beszélünk a szeretetről, ha szavunkkal, tekintetünkkel vagy éppenséggel a jó szó, az irgalmas tekintet megvonásával kioltjuk az életet; hiába érezzük, hogy őrülten szerelmesek vagyunk, ha házasságtörő, parázna kapcsolatot tartunk fenn; hiába vagyunk barátságosak és kedvesek, ha közben hazudunk és megkárosítjuk felebarátunkat, mert nem élő bennünk a testvéri szeretet. Sok olyan könyv van divatban, amely szemet huny a tiltások fölött, és felszínesen fecseg a szeretetről. Ám ha a krisztusi szeretetben szeretnénk növekedni, nem ezekre kell hallgatnunk. Vegyük elő inkább Keresztes Szent János vagy a két Szent Teréz műveit, akik hiteles módon mutatják meg, mit jelent úgy szeretni, ahogy Jézus értette és Szent Ágoston tanította.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a Tízparancsolatot, az életet mentő, szabadító és gyógyító tíz isteni szót, melyet lelkünk frigyládájában őrzünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Téged mint az isteni törvény tökéletes kinyilatkoztatását mind jobban szívünkbe fogadjunk, egyre inkább egy életet éljünk Veled, s így parancsaid annyira bensővé váljanak bennünk, hogy már nehezünkre essék bármi olyat tenni, ami Isten szeretete ellen való.

Évközi 5. vasárnap

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jób 7,1-4.6-7
Katonasor az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai: kívánkozik árnyék után, mint a szolga, és várja munkája végét, mint a napszámos. Nekem is kárba veszett hónapok jutottak részemül, és keserves éjjeleket számlálok magamnak. Ha lefekszem, kérdem: Mikor kelek újra? Majd várom az estét, és mire beáll a szürkület, jóllakom kínnal. Napjaim gyorsabban szaladnak, mint a takács vetélője, és remény nélkül eltűnnek. Emlékezzél meg, hogy életem már csak lehelet, és szemem nem lát többé boldogságot.
1Kor 9,16-19.22-23
Mert ha hirdetem az evangéliumot, nincs miért dicsekednem, hiszen kényszer alatt vagyok. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! Mert ha szabad akarattal teszem ezt, jutalmam van; ha pedig kénytelen-kelletlen, csak ügyintéző vagyok. Mi tehát az én jutalmam? Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredő hatalmammal. Mert én, bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg. A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek. Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne.
Mk 1,29-39
Ezután mindjárt kiment a zsinagógából, és elmentek Simon és András házába Jakabbal és Jánossal együtt. Simon anyósa lázasan feküdt. Mindjárt szóltak is neki miatta. Odament hozzá, és felsegítette a kezénél fogva. Erre rögtön elhagyta a láz, és felszolgált nekik. Amikor beesteledett és a nap lement, odavitték hozzá az összes beteget és a megszállottakat: az egész város odagyűlt az ajtóhoz. Meggyógyított sok beteget, a különféle bajokban sínylődőket, és sok ördögöt űzött ki, de nem hagyta őket szóhoz jutni, mert azok ismerték őt. Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: ,,Mindenki téged keres.” Azt felelte: ,,Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.” És bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, és ördögöket űzött.

A földön egyetlen létezőt sem nyomaszt a világnak ez az értelmetlensége, csak az embert. Ő képes egyedül meglátni és átérezni, hogy a teremtett világ minden szépsége hiábavaló és elégtelen önmagában, hogy a végső ok és végső cél nélkül az élet végtelenül unalmas és sivár. Van a létezés értelmetlenségének olyan éles észlelése és olyan félelmetesen pontos és hiteles kifejezése, amely jobban kiált a végső értelem, Isten után, mint sok szépen megfogalmazott, de a jelenségek felszínén megragadó imádság. Aki látja az emberi élet s az egész világmindenség létezésének értelmetlenségét Isten nélkül, az – bár talán észre sem veszi – ott áll Isten színe előtt.
Aki azonban a világ dolgainak hiábavalóságán túl megpillantja a végső valóságot, Istent, aki előtt felragyog mindennek az értelme, az nem marad tétlen: ellenállhatatlan késztetést érez, hogy ezt másoknak is megmutassa. Ezért megy Jézus, és hirdeti az evangéliumot, ezért mondja Szent Pál, hogy „Krisztus szeretetet sürget minket” és hogy „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”. Az evangélium hirdetése pontosan a létezés végső értelmét tárja fel: azt, hogy Isten a szeretet, s hogy örök szeretetre hívja az embert. Az, aki megpillantja az egész értelmét, bizonyosan megtalálja a maga helyét az egészen belül, s az is nyilvánvaló lesz számára, hogy küldetése van, melynek teljesítése örömteli kötelesség, nem teljesítése viszont visszazuhanás az értelmetlenségbe.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy feltártad előttünk a létezés értelmét, és kinyilatkoztattad nekünk a legnagyobb örömhírt, hogy Isten saját magát jelölte ki az ember végső céljául. Add kegyelmedet, hogy együtt tudjunk érezni azokkal, akik a létezés értelmetlenségének nyomasztó súlya alatt roskadoznak, s a Te szeretetedtől sürgetve közvetítsük az örömhírt mindazoknak, akik az üdvösséget keresik.

Évközi 4. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 3,4-13
(...) Éjszaka aztán megjelent az Úr Salamonnak álmában és azt mondta: „Kérj, amit akarsz, s megadom neked.” Azt mondta erre Salamon: „(...) Nos tehát, Uram, Isten, te királlyá tetted szolgádat, apám, Dávid helyett: de én kicsiny gyermek vagyok, s nem tudok kimenni-bejönni, s itt áll szolgád a nép között, amelyet kiválasztottál, e mérhetetlen nép között, amelyet sokasága miatt megszámlálni, s megolvasni sem lehet. Adj tehát szolgádnak értelmes szívet, hogy ítélni tudja népedet, s megkülönböztethesse a jót és a rosszat, hisz ki tudná ítélni e népet, ezt a te hatalmas népedet?” Tetszett e beszéd az Úrnak, hogy ilyesmit kért Salamon. Azt mondta azért az Úr Salamonnak: „Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, s nem kérted ellenségeid életét, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass: íme, szavad szerint cselekszem veled, s olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád hasonló sem előtted nem volt, sem utánad nem lesz. Sőt amit nem kértél, azt is adok neked: olyan gazdagságot tudniillik és dicsőséget, hogy hozzád hasonló még senki sem volt a királyok között sohasem.
Mk 6,30-34
Az apostolok ismét összegyűltek Jézus körül, és mindnyájan beszámoltak, hogy mi mindent tettek és mit tanítottak. Ő ekkor azt mondta nekik: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit.” Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük. Bárkába szálltak tehát, és félrevonultak egy elhagyatott helyre, egyedül. Sokan látták azonban őket, s észrevették, amikor elmentek. Minden városból futottak oda gyalog, és megelőzték őket. Amikor kiszállt, Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és sok mindenre kezdte őket tanítani.

Salamon testesíti meg az Ószövetségben a bölcsességet, és a mai Olvasmányban feltárul előttünk ennek a bölcsességnek mélységes titka, alapja. Nem is annyira Isten megjelenése és nagylelkűsége a csoda (azt újra és újra tapasztaljuk), mint inkább Salamon kérése. Isten már sok nagy csodát tett, most rajtunk van a sor. Egy kérés, egy imádság is lehet zseniális az Isten szemében, s mi mutatná meg jobban igazi énünket, mint az olyan váratlan lehetőség, amikor Isten felkínálja: kérj bármit, s én megadom neked? Azzal, hogy Salamon bölcsességet kér, kifejezi azt a szándékát, hogy szüntelenül kapcsolatban akar maradni a bölcsesség forrásával, melyből nem is csak tudást, hanem életet meríthet.
A mai Evangéliumban ennek a forrásnak kristálytiszta vizét az Úr Jézus, az Atya örök Bölcsessége saját személyében kínálja fel apostolainak, amikor magához hívja őket, hogy egy magányos helyre vonulva vele legyenek és pihenjenek. Nagy jelentőségű a pusztaság és a magányos hely említése. Kezdettől fogva mind a mai napig csak azok lehettek igazán nagy hatású igehirdetők, szavak nélkül is világító lámpások és millióknak utat mutató bölcsek, akik a pusztaságba és magányos helyekre húzódtak vissza: lelkük szentélyébe – ahol jelen van Jézus az Atyával és a Szentlélekkel –, hogy a kellő időben előlépjenek onnan. Akik bölcsességüket nem saját elméjükből merítik, nem pszichológiai manipulációkkal gerjesztett látomásaikból vagy meditációs módszerekkel előállított nirvánájukból, hanem a Jézussal való személyes együttlétből, a Szentírás és az Eucharisztia csöndjéből.
Urunk Jézus, segíts bennünket kegyelmeddel, hogy Veled járjuk az élet útjait s Veled húzódjunk vissza szívünk magányába, hogy Rád figyeljünk az úton és Téged hallgassunk a pusztaságban. Taníts minket, kérünk, igazi bölcsességre, hogy Tőled mint forrástól soha el nem szakadva alkalmassá váljunk a mennyek országára, s a világban meghirdessük soha el nem múló uralmadat.

Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Mal 3,1-4
Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is – mondja a Seregek Ura. – De ki tudja elviselni az ő eljövetelének napját, s ki állhat meg az ő láttára? Mert ő olyan, mint az olvasztó tűz, és mint a posztóványolók lúgja. (…)
Zsid 2,14-18
(…) Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.
Lk 2,22-40
Mikor pedig elteltek a tisztulás napjai, Mózes törvénye szerint felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvényében írva van. (…) Élt pedig Jeruzsálemben egy ember, Simeon volt a neve, igaz és istenfélő férfiú, aki várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt benne. A Szentlélek kijelentette neki, hogy halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Felkentjét. Ekkor a Lélek ösztönzésére a templomba ment. Amikor szülei bevitték a gyermek Jézust, hogy a törvény szokása szerint cselekedjenek vele, karjaiba vette őt, (…) anyjának, Máriának pedig ezt mondta: „Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át – hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.” Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből. (…) Ő is odajött ugyanabban az órában, dicsérte az Urat, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Izrael megváltását. (…)

A Szentlélekben való rejtett találkozás ünnepe ez a nap, melyen Isten végtelen gyöngédsége, szelídsége és tapintata nyilvánul meg a bűnös emberiség iránt. Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, és mindenben sorsközösséget vállal velünk, bűnös és szenvedő emberekkel: érte is bemutatják az áldozatot, akit pedig nem kell kiváltani, hiszen mindenestül Istené, kezdettől fogva és örökké. Amiről tehát Malakiás jövendölt, az Úr eljövetele templomába nem rettenetes és félelmetes, hanem a legszelídebb és ezért legcsodálatosabb módon valósult meg: a kíváncsi szemek elől elrejtve, úgy, hogy Márián és Józsefen kívül mindössze Izrael két igaz embere volt a tanúja.
A mai ünnep a karácsonyi ünnepkör lezárása, de Simeon jövendölésével egyben a Passió kezdete is. A húsvéti misztérium titokzatosan kezdettől fogva jelen van Szűz Mária életében, aki szívében előre átéli Fia szenvedését és halálát. Maga a sugalmazó Szentlélek akarja, hogy ne idillként szemléljük Jézus gyermekségének történetét, hanem Máriához hasonlóan vegyük észre az árnyékot, és merjük vállalni az emberi lét fájdalmas valóságát, ahogy vállalta Jézus is, a mi irgalmas és hűséges Főpapunk, akiben Isten felkarolt és örök üdvösségre hívott meg minket.
Jöjj el hozzánk, emberré lett Istenünk, lépj be szívünk hajlékába! Úgy szeretnénk, ha tiszta és fényes szentélyben fogadhatnánk érkezésedet, de minden erőfeszítésünk kevés ahhoz, hogy méltóképpen felkészüljünk fogadásodra. A Te látogatásod teszi tisztává és árasztja el fénnyel lelkünk szegényes templomát. Mennyi fény hullt eddig is utunkra: szelíd és biztató sugarak, melyek nem engedték, hogy megtévesszenek s elcsábítsanak hamis csillogások! Add kegyelmedet, hogy mi is fény legyünk, s a Te világosságodat árasszuk környezetünkre. Nem vadul lobogó, ideges lángként, hanem szelíd, de kitartó lámpásként, mely akkor sem huny ki, ha ráborul a szenvedések sötét éjszakája.

Évközi 4. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 2,1-4.10-12
Amikor aztán Dávid halálának ideje közeledett, ezt parancsolta fiának, Salamonnak: „Én immár elmegyek minden földi lény útjára: légy erős és légy férfi. Tartsd meg, amivel az Úrnak, Istenednek tartozol, járj az Ő útjain, tartsd meg szertartásait, parancsait, végzéseit s intelmeit, amint meg van írva Mózes törvényében, hogy így boldogulj mindenben, amit cselekszel, s mindenhol, ahova fordulsz, az Úr megvalósítsa szavát, amelyet rólam mondott: »Ha fiaid megtartják útjukat, s teljes szívükből s teljes lelkükből hűségesen járnak előttem, nem fogy el ivadékod Izrael királyi székéről.« Dávid aztán aludni tért atyáihoz, s eltemették a Dávid-városban. Az idő, amely alatt Dávid Izraelen uralkodott, negyven esztendő volt. Hebronban uralkodott hét esztendeig, Jeruzsálemben harmincháromig. Salamon aztán beült apjának, Dávidnak trónjába, s uralma igen megszilárdult.
Mk 6,6-13
És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított. Közben magához hívta a tizenkettőt, és elkezdte őket kettesével elküldeni. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett. Meghagyta nekik, hogy az útra vándorboton kívül semmit ne vigyenek; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Sarut kössenek, de ne öltözzenek két köntösbe. Azt mondta nekik: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem mentek onnan. Ha pedig valahol nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek ki, rázzátok le lábatokról a port is, bizonyságul ellenük.” Azok elmentek, és hirdették, hogy tartsanak bűnbánatot. Sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak.

Dávid földi országot hagyott fiára, Salamonra, Jézus pedig az Evangéliumban Isten országát bízza tanítványaira. Az első csupán árnyéka ennek a másodiknak, hiszen a dávidi-salamoni királyság már rég letűnt, a Jézusban elérkezett Isten országa azonban jelen van most is, és mindörökre fennmarad. Salamon egyeduralkodó volt, az Úr azonban kettesével küldi tanítványait, mert Isten országa szeretet, s hogyan is lehetne egymagunkban megvalósítani a szeretet parancsát? Salamon arra kapott fegyveres hatalmat, hogy megvédje országát a földi ellenségtől, Krisztus tanítványai viszont hatalmat kaptak a tisztátalan szellemek fölött.
Elég csak beleolvasni a ma újra divatba jött gnosztikus írásokba, melyekben Gaia földanya-istennőről, asztráltestről, auráról, karmáról és világenergiáról értekeznek, hogy érzékeljük, milyen veszélyes az a tanítás, mely által nem csupán a teremtett világot istenítik, hanem végső soron az imádás tárgyává tett teremtmény, személytelen erő mögé bújt tisztátalan szellemnek, a személyes gonosznak szolgáltatják ki magukat, aki azt akarja, hogy Isten helyett leborulva őt imádjuk. Ezért az ördögűzés legegyetemesebb, mindennapi és leghatékonyabb módja a tiszta tanítás befogadása és továbbadása. Azonban nem elég ismeretet közvetíteni, megtérést kell hirdetni. Mert óriási tévedés, hogy elegendő befogadni a tudást és bizonyos módszerek birtokában elindulni az öntökéletesítés és önmegváltás útján, hogy elnyerjük az üdvösséget. Isten nevének állandó segítségül hívása mellett nap mint nap meg kell vívnunk a jó harcot, hogy életmódunk is ördögűző legyen, de nem szabad elfelejtenünk, hogy mindaz a jó, ami történik velünk, és mindaz a jó, amit teszünk, mind az irgalmas Isten kegyelmének műve bennünk és általunk.
Urunk, Jézus Krisztus, tudjuk, hogy Isten uralma csak belső harc, lemondás, áldozat árán valósulhat meg bennünk és közöttünk, de Te hatalmat adtál nekünk a gonoszság fölött. Szítsd fel bennünk a hűséget és állhatatosságot, hogy küldetésedben járva, Melletted kitartva, a Tőled kapott fegyverekkel szálljunk szembe az uralmad ellen lázadó sátáni erőkkel. Erősítsd meg köztünk a testvéri szeretetet, amely nem hazug érzelmeken, hanem az igazságon alapul, s gyümölcse a békesség, és segíts, hogy ezt fel tudjuk ajánlani mindazoknak, akikhez küldesz, akikkel csak találkozunk.

Évközi 4. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Sám 24,2.9-17
Meg is hagyta a király Joábnak, serege vezérének: „Járd be Izrael valamennyi törzsét, Dántól Beersebáig és számláljátok meg a népet, hogy tudjam a számát.” Erre Joáb átadta a királynak a nép összeírásának eredményét, amely szerint Izraelben nyolcszázezer kardforgató, erős férfi, Júdában meg ötszázezer harcos akadt. Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete, s azért Dávid azt mondta az Úrnak: „Nagyon vétkeztem e tettel, de kérlek, Uram, bocsásd meg szolgád vétkét, mert igen esztelenül cselekedtem.” (...) Döghalált bocsátott tehát az Úr Izraelre attól a reggeltől kezdve a megszabott ideig, s meghalt a népből Dántól Beersebáig hetvenezer ember. Amikor azonban az Úr angyala Jeruzsálemre nyújtotta ki kezét, hogy azt is elpusztítsa, megkönyörült az Úr a nyomorúságon és azt mondta a nép öldöklő angyalának: „Elég, vondd vissza immár kezedet.” Amikor ugyanis az Úr angyala a jebuzita Arauna szérűje mellett volt, így szólt Dávid az Úrhoz, amint meglátta a nép öldöklő angyalát: „Én vagyok az, aki vétkeztem, s aki gonoszul cselekedtem; de ők, a juhok, mit követtek el? Kérlek, forduljon tehát kezed én ellenem s az én apámnak háza ellen!”
Mk 6,1-6
Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: „Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: „Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.” Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

Ugyan miért bűn, hogy egy király népszámlálást tart, ahogy ezt minden király megteszi saját országában? Azért, mert szimbolikus jelentőségű cselekedetről van szó, melyet nem önmagában és nem is a többi király vonatkozásában, hanem a választott nép és az Úristen egyedülálló kapcsolatán belül kell értelmezni. Hiszen Dávid nem akármilyen ország és nép királya, hanem Isten szent népéé, melynek mindenestül az Úr hatalmára kellene építenie, nem pedig saját erejére. Amikor ugyanis az ember elégedetten nyugtázza, hogy ereje, tehetsége, vagyoni helyzete révén biztonságban és jólétben töltheti napjait, máris megtette az első lépést egy olyan életforma felé, melyből Isten csendesen kimarad.
Dávid király nagysága abban mutatkozik meg, hogy miközben esendő és bűnös ember, nemcsak kész újból és újból beismerni, hogy vétkezett, hanem érzékeny lelkiismerettel maga veszi észre a kis bűnben a nagy bukást. Számára egyértelmű, hogy a bűn nem akkor kezdődik, amikor már mérhető kárt okozunk másoknak, hanem amikor a szívünk mélyén elkezdünk hódolni egy bálványnak, mely lassan, fokozatosan átveszi Isten helyét az életünkben. Ezért nincs olyan bűn, amely pusztán „magánügy” volna. Minden apró önzésünk Isten elleni lázadás, a legkisebb bűnünk is az egész emberiségnek árt, s mivel – ha csak rejtett hajszálereken keresztül, de mégis – a kárhozattal van kapcsolatban, a sötétséget növeli bennünk és körülöttünk.
Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy lekicsinyeljük felelősségünket „kis bűneink” miatt, és azok miatt az ártatlannak tűnő irányultságaink, törekvéseink miatt, melyek fokozatosan eltávolítanak Tőled. Tedd, kérünk, érzékennyé lelkiismeretünket, segíts a legelején leállítani magunkban érdemeink, talentumaink, anyagi lehetőségeink „népszámlálását”, mihelyt észrevesszük, hogy ezekre építünk ahelyett, hogy Rád hagyatkoznánk. Ha pedig elindultunk a bűn útján, add kegyelmedet, hogy legyen bátorságunk és erőnk vétkünket megvallani, s bűnbánó szívvel visszatérni Hozzád.

Évközi 4. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Sám 18,9-10.14b.24-25a.30 – 19,3
(...) Megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: „Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.” Azt mondta erre a király Kúsinak: „Békén van-e a gyermek, Absalom?” Kúsi azt felelte: „Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.” Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: „Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: „Bánkódik a király a fián.”
Mk 5,21-43
Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!”El is ment vele. (…) Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!”(…) Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” – ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!”– A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

Az emberi győzelem napja sokszor gyásznap is egyben: legtöbb győzelmünkhöz, sikerünkhöz mások könnyén és vérén át vezet az út. Így van ez Dávid király esetében is, hiszen a Biblia a valóságos emberi történelemről szól, amely a bűnbeesett ember története, és Isten ebbe a gyilkosságokkal és igazságtalanságokkal terhes történelembe jött el, előbb kinyilatkoztatott szava, majd testté lett Igéje által. Kavargó érzések, paroxizmusig menő szenvedések és szenvedélyek nyilatkoznak meg ebben a történetben, de nem csak erről van szó. A Szentírásnak ezek a lapjai is a kinyilatkoztatáshoz tartoznak, a vér és a gyász mögött észre kell hát venni bennük a kegyelem szelíden sugárzó, mindennek új megvilágítást adó jelenlétét.
A mai Evangéliumban látjuk, amint Jézus feltámasztja Jairus tizenkét éves kislányát, akinek elvesztése miatt apja nagyon bánkódott. Dávid fiát, Absalomot azonban nem kelti életre senki, őt apjának örökre el kell veszítenie. S ez a bűn és bűnhődés logikája, nem Isten bosszúja. Ellenkezőleg, Isten még nagyobb ajándékot ad ezen a napon Dávidnak, mint amit Jairus kapott: miközben szíve csaknem megszakad a fájdalomtól, s bizonyos értelemben meg kell tapasztalnia a halált, a bűnbánatban új életre támadva azzá válik, akinek Isten kezdettől fogva rendelte őt, s akit méltán tisztelünk ősidőktől fogva az Egyház szentjei között.
Urunk Jézus, Dávid király előképedként példát adott nekünk az ellenség szeretetére, mert megbocsátott annak, aki az életére tört, és áldást mondott arra, aki átkot szórt rá. Add, kérünk, kegyelmedet a csapások türelmes viselésére és az ellenség szeretetére, s formálj bennünket hasonlóvá nemcsak Dávidhoz, de még inkább Dávid fiához és a mennyei Atya egyszülött Fiához, Hozzád magadhoz.

Évközi 4. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Sám 15,13-14.30;16,5-13a
(...) Dávid pedig felment az Olajfák hegyére, sírva ment, mezítelen lábbal s beburkolt fejjel haladt, s az egész vele levő nép is beburkolt fővel, sírva tartott felfelé. Amikor aztán Dávid király Bahurimig jutott, íme, kijött onnan egy ember, aki Saul házának nemzetségéből való volt, név szerint Szemei, Gera fia, s amint kijött, jártában egyre átkozta, s kövekkel hajigálta Dávidot s Dávid király minden szolgáját, pedig az egész nép és valamennyi harcos ott haladt a király jobbján és balján. (...) Azt mondta ekkor Abizáj, Száruja fia a királynak: „Mit átkozza ez a holt eb uramat, a királyt? Elmegyek, s fejét veszem.” Ám a király azt mondta: „Mi közöm hozzátok, Száruja fiai? Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy „miért cselekszik így.” Majd azt mondta a király Abizájnak s minden szolgájának: „Íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre: mennyivel inkább tehát Jemini fia? Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint, hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért.” (...)
Mk 5,1-20
Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt és sírboltokban lakott. (…) A démonok azt kérték tőle: „Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük.” Jézus mindjárt megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. (…) Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket.

Dávidnak beérett a bűne. A prófétai szó, mely szerint a kard állandóan fenyegeti házát, beteljesült. És ő türelmesen viseli sorsát, nem átkozza Istent, hanem imádja, nem vonja kérdőre, hanem engedi, hogy Isten vonja kérdőre őt, próbára téve hűségét. Összeomlásában mutatkozik meg igazi nagysága. Milyen érdekes: ez a jelenet éppen az Olajfák hegyének lejtőjén játszódik, közel ahhoz a helyhez, ahol Dávid fia, Jézus magára vette a világ bűneit, vérrel verítékezett, s mintegy átkozottá lévén nem vonta kérdőre Atyját, hogy mindezt miért kell elszenvednie...
Ha hasonló esetben mi is így viselkedünk, ha nem akarunk senkin bosszút állni, nem átkozódunk, csupán arra vágyunk, amire Dávid: „Hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért”, akkor egészen bizonyos, hogy végre ráléptünk az életszentség útjára, megszabadulva a jótetteinkben való tetszelgéstől, bűntelenségünk illúziójától és a mások fölötti ítélkezés kísértésétől. Többé már nem védekezünk és nem támadunk, hanem inkább mások hibáit, bűneit mentegetjük, és egyedül Isten irgalmasságára hagyatkozunk.
Urunk Jézus, amikor átkelünk Veled a túlsó partra, életünk árnyékos oldalára, találkozunk ördögtől megszállott, önző önmagunkkal, mely bűnei miatt már-már elveszett. Te azonban megkönyörülsz a különféle kényszerek láncain sínylődő, a világosságod elől szégyenkezve elrejtőző, önsorsrontó énünkön, hiszen azért jöttél, hogy az isteni irgalom világát megnyisd előttünk. Bűnbocsátó hatalmaddal szabadíts meg, kérünk, démonainktól, és egyszer s mindenkorra vedd át az uralmat tudatos és tudattalan világunk felett.

Évközi 4. vasárnap

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

MTörv 18,15-20
Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened a te saját nemzetségedből s a te testvéreid közül, úgy, mint engem: arra hallgass. Azt kérted ugyanis az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreben, amikor együtt volt a gyülekezet: »Ne halljam tovább az Úrnak, az én Istenemnek szavát, s ne lássam tovább ezt a felette nagy tüzet, hogy meg ne haljak.« Erre azt mondta az Úr nekem: »Jól mondták mindezt. Prófétát támasztok majd nekik a testvéreik közül, hozzád hasonlót, s annak a szájába adom szavaimat, hogy elmondja nekik mindazt, amit parancsolok nekik. Aki az ő szavára, amelyet az én nevemben szól, hallgatni nem akar, azon majd én bosszút állok. Viszont a prófétát, aki elkapatja magát, s olyat mer szólni nevemben, amit én nem parancsoltam neki, hogy mondjon, vagy más istenek nevében szól, azt meg kell ölni.«
1Kor 7,32-35
Én pedig azt szeretném, ha gond nélkül lennétek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy hogyan tetsszék az Úrnak. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék feleségének, tehát meg van osztva. Férj nélkül az asszony is, a szűz is arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen; aki azonban férjnél van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék a férjének. Ezt pedig a ti érdeketekben mondom, nem azért, hogy csapdát állítsak nektek, hanem hogy tisztességesen éljetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz.
Mk 1,21-28
Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: ,,Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus megparancsolta neki: ,,Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hngosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: ,,Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

Zsidó testvéreink – de sok protestáns keresztény és egyre több katolikus is – értetlenül állnak a cölibátus és a szüzesség misztériuma előtt. Pedig már az Ószövetségben is tetten érhető bizonyos készülődés a szüzesség titkának teljes kinyilatkoztatására és elfogadására. Hiszen Jeremiás próféta nem nősült meg, Ozeás házassága pedig maga is szenvedésekkel teli próféciává lett. S amikor Isten Fia emberré lett érettünk, megjelent az a próféta, akiről Mózes megjövendölte, hogy mindent tudtunkra ad, s vele beköszöntött az a végső korszak, amelyre már csak a holtak feltámadásával meginduló örökkévalóság következhet.
Ebben az utolsó korszakban, melyben élünk, együtt van az első teremtés – melynek törvénye a házasságok által megvalósuló „Szaporodjatok és sokasodjatok!” isteni parancsa – az újjáteremtés világával, ahol már „nem nősülnek és nem mennek férjhez”. A házasság beteljesedik azzal, hogy Krisztus és az Egyház kapcsolatát szimbolizálja, a szűzi életforma pedig elővételezi testi életünkben a feltámadott élet szűzi valóságát. Aki tehát a mennyek országáért vállalt szüzességet nem fogadja el legalább egyesek üdvösségének Istentől rendelt útjaként, az magát Jézust és az új tanítást nem érti, és Isten hatalmát nem fogadja el, mellyel némelyeket kivehet a természet rendjének törvénye alól, hogy természetfölötti hivatásunkra emlékeztessenek.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy akár házasságban élünk, akár szüzességben, megtanuljunk egyre jobban Rád figyelni s mindenekfölött Hozzád ragaszkodni, aki jelen vagy szeretetünk mélyén. Hiszen nem egyik vagy másik életforma tesz szentté, hanem csakis a Veled való élő kapcsolat. Segítsen bennünket Mária, aki egyszerre Szűz és Anya, hogy ha házasságban élünk, szeretetszövetségünk mind inkább annak a titokzatos jegyességnek erőterébe emelkedjék, mely Közted és Egyházad közt áll fenn, ha pedig cölibátust vagy szüzességet fogadtunk, életformánkkal az eljövendő örök élet hiteles tanúi lehessünk.

Évközi 3. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Sám 12,1-7a.10-17
Elküldte tehát az Úr Nátánt Dávidhoz. Amikor odaért hozzá, azt mondta neki: „Két ember volt egy városban: az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek azonban nem volt semmije sem, csak egy kis nőstény báránykája, amelyet ő vásárolt és táplált, s amely nála, fiaival együtt nőtt fel, a kenyeréből evett, a poharából ivott, az ölében aludt, s olyan volt neki, mintha a lánya lett volna. Amikor aztán egyszer vendég érkezett a gazdaghoz, az nem akart a maga juhaiból s marháiból venni, hogy lakomát szerezzen a hozzá érkezett utasnak, hanem fogta a szegény ember bárányát, s azt készítette el eledelül a hozzá érkezett embernek.” Igen nagy haragra gerjedt erre Dávid az ellen az ember ellen, s azt mondta Nátánnak: „Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el.” Azt mondta erre Nátán Dávidnak: „Te vagy az az ember! (...) Azt mondta ekkor Dávid Nátánnak: „Vétkeztem az Úr ellen!” (...)
Mk 4,35-41
Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: „Menjünk át a túlsó partra!” Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltteték: „Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: „Csendesedj és némulj el!” Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: „Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?”

Dávid van olyan „naiv”, hogy nem sejtve, róla van szó, szigorúan elítéli a Nátán próféta által említett embert, aki elvette szegény szomszédja egyetlen juhocskáját. A ma paráznái és gyilkosai dörzsöltebbek ennél: mivel érzik, tudják, hogy erkölcsi kérdésekben hozott ítéletük visszafordulhatna rájuk, óvakodnak elítélni még a legsúlyosabban erkölcstelen tetteket is. Dávid „elszólása” azt jelzi, hogy még nem vált velejéig romlottá, még van számára szabadulás, ha súlyos is az ára. Nem vitatkozik, nem magyarázkodik, nem keni el a felelősségét, hanem megvallja bűnét, és irgalomért könyörög Istenhez. A mai embert viszont már-már menthetetlenné teszi az a relativizálás, mellyel védőréteget von maga köré Istennel és az ő törvényeivel szemben.
Vajon sok szülő, nevelő, lelkipásztor nem azért nem mer kiállni és fennhangon meghirdetni az evangéliumi törvényt, mert azt ő maga sem tartja meg? A nagy erkölcscsősz rendszerint farizeus, képmutató és kettős életű, de vajon mennyivel különb a laza és engedékeny, aki, aki elkendőzi, kimagyarázza, darabokra szedve elbagatellizálja, vagy akár még meg is ideologizálja erkölcstelenségét? Ha bűnösök vagyunk, csak az segít rajtunk, ha ezt beismerjük, és bűnbánatot tartunk, s szavainkat, tetteinket egyaránt az igazsághoz, a valósághoz igazítjuk, mert Isten törvényei a valóság, a többi mind csalóka látszat, hamis díszlet, illúzió.
Urunk Jézus, a mai Evangéliumban arra hívod tanítványaidat, hogy keljenek át Veled a túlsó partra. Segíts minket kegyelmeddel, hogy elmélkedéseinkben átkeljünk Veled életünk túlsó partjára, ahonnan visszájáról látjuk mindazt, amit mondunk és teszünk, s önbecsapásainkkal, élethazugságainkkal szembesülve idejében felismerjük, hogy senki és semmi nem segíthet rajtunk, egyedül csak a Te kifogyhatatlan irgalmasságod.

Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Tim 1,1-8
Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola, Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok Istennek – akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok –, szüntelenül, amikor éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. Ilyenkor – könnyeidre gondolva – úgy szeretnélek látni, hadd teljek el örömmel, mert eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit, amely előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és bizton tudom, tebenned is megvan. Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével.
Lk 10,1-9
Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit ne üdvözöljetek. Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ott abban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert a munkás megérdemli a maga bérét. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!”

Hogyan várjuk Istentől, hogy komolyan vegye kérésünket, ha mi nem vesszük komolyan az ő kérését? Tudniillik az Úr nem azt várja tőlünk, hogy a Hívek könyörgésébe beiktassunk egy fohászt papi hivatásokért, hanem hogy szívvel-lélekkel, egész egzisztenciánkkal elkötelezzük magunkat az Egyház mellett, amelyért imádkozunk, s keressük azt a helyet, ahol aratásában az Úr miránk számít, a mi munkánkat várja. A papnevelés ügye ugyanis nem Isten magánügye, nem is csak a papoké, hanem az egész Egyházé, a miénk is.
Szent Pál mint kedves fiait, úgy nevelte fel az első papi nemzedéket, megosztva velük örömeit és gondjait, feladatait és terveit, olyannyira, hogy a távolból még az egészségükre is gondja volt. És sem ő, sem Timóteus és Titusz nem volt soha magára hagyatva, mindig körülvette őket a közösség, s testileg-lelkileg gondjukat viselte. Ma is csak attól a paptól várható, hogy plébánosként káplánjával, az egyházközség vezetőivel és valamennyi hívével atyai és testvéri viszonyt alakítson ki, akinek magának is része volt hasonló tapasztalatban. Csak az ilyen papok és szerzetesek lehetnek szívvel-lélekkel dolgozó munkások az Úr aratásában, és csak ők lehetnek példaképek, akik újabb és újabb munkásokat vonzanak.
Urunk Jézus, Szent Timóteus és Szent Titusz közbenjárására áldd meg papjainkat és a papi, szerzetesi hivatásra készülőket. Add kegyelmedet az elöljáróknak és a nevelőknek, hogy atyai szeretettel viseljék gondjukat a rájuk bízottaknak, hogy így azok meg is tapasztalják azt, amire hívást kaptak. Segíts, hogy családi otthonaink csakúgy, mint a papnevelő intézetek és a szerzetesi növendékházak a názáreti ház mintájára alakuljanak, ahol a közös istendicséretből és egymás szeretetteljes szolgálatából nő ki hivatás és küldetés.

Szent Pál apostol megtérése

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

ApCsel 22,3-16
(…) Úgy mentem el Damaszkuszba a testvérekhez, hogy az ottaniakat is megkötözve Jeruzsálembe hozzam, hogy megbüntessék őket. Történt azonban, hogy útközben, amikor Damaszkuszhoz közeledtem, déltájban hirtelen nagy világosság áradt rám az égből. Leestem a földre, és szózatot hallottam, amely azt mondta nekem: „Saul, Saul miért üldözöl engem?” Én pedig így feleltem: „Uram, ki vagy?” Ő azt válaszolta: „Én vagyok a Názáreti Jézus, akit te üldözöl.” Akik velem voltak, látták ugyan a világosságot, de nem hallották annak szavát, aki velem beszélt. Erre én megkérdeztem: „Mit tegyek, Uram?” Az Úr pedig azt mondta nekem: „Kelj fel, és menj Damaszkuszba. Ott megmondják majd neked mindazt, amit tenned kell.” Mivel azonban a ragyogó fény következtében nem láttam, a kísérők kézen fogva vezettek, s így értem Damaszkuszba. Egy bizonyos Ananiás nevű férfi, aki félte Istent a törvény szerint, s akiről az ott lakó zsidók mind jó véleménnyel vannak, felkeresett, és mellém állva azt mondta nekem: „Saul testvér, láss!”Abban a pillanatban megláttam őt. Ő pedig így folytatta: „Atyáink Istene előre kijelölt téged, hogy megismerd akaratát, meglásd az Igazat, és szavait a saját szájából halld. Tanúskodni fogsz mellette minden ember előtt azokról a dolgokról, amiket láttál és hallottál. (…)”
Mk 16,15-18
Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.”

Az intellektuális és erkölcsi erőfeszítés, az Isten parancsaihoz való hűséges ragaszkodás, az aszkézis mind-mind kevés a Krisztusra találáshoz. Végül maga az Úr Jézus könyörül meg a becsületesen kereső emberen – még a téves lelkiismeretűn is –, és tisztán kegyelemből nyilatkoztatja ki magát nekünk, mint mindennek végső okát és célját. Lehet jó szándékkal buzgólkodni egy eszméért, vallásért, ideológiáért, lehet értelemmel keresni az igazságot, de mikor a végső igazság mint élő személy áll elénk – „Én vagyok az igazság” –, világossága a déli verőfényt egyszerre sötétséggé változtatja bennünk. Meg kell vakulnunk egy időre, mert csak ez gyógyíthat ki elvakultságunkból, s adhatja meg, hogy azután újfajta látásra nyíljék meg a szemünk. A természetes ismeret értéke megmarad, de a végső megvilágítást többé nem a természetes emberi értelem adja, hanem az Istentől kapott új világosság, a Szentlélek.
Csak ha már Pálhoz hasonlóan Krisztus fönséges ismeretéhez képest mindent szemétnek tekintünk, akkor pillanthatjuk meg az igazi valóságot. Ő már nem részigazságok megvilágításában látott, hanem Krisztus teljes világosságánál, ezért vette észre a zsidók mellett a pogányokat is, s azt, hogy Isten őket is meghívta az Isten országába. Aki valóban Jézus Krisztus fönséges ismeretében ismeri meg az embereket, annak számára nincsenek elvetett embercsoportok: az embert látja Isten terveiben, és Istent látja az emberben. Gondolkodása Isten gondolatainak méreteire tágul – így lesz egyetemes, mégsem kozmopolita.
Urunk, Jézus Krisztus, akiért, akiben és aki által teremtetett minden ember, zsidó és pogány, keresztény és ateista, hálát adunk Neked csodálatos művedért, mellyel Saul szemét és szívét megvilágosítottad, s őt a népek apostolává rendelve mindannyiunk üdvösségének munkálójává tetted. Közbenjárására add kegyelmedet, hogy elvakultságainktól megszabadulva és Hozzád szívből megtérve alkalmassá váljunk az evangélium hirdetésére az emberek között.

Évközi 3. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Sám 7,4-17
(...) Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. De irgalmasságomat meg nem vonom tőle, mint ahogy megvontam Saultól, akit eltávolítottam színem elől, hanem állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.” Így, egészen e szavak szerint, s egészen e látomás szerint mondta el Nátán mindezt Dávidnak.
Mk 4,1-20
(…) Példabeszédekben sok mindenre tanította őket: „Halljátok! Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Jöttek az ég madarai és fölkapkodták. Egy másik köves helyre esett, ahol nem sok földje volt. Hamarosan kikelt, mert nem volt mélyen a földben, de mikor kisütött a nap, elfonnyadt, s mivel nem volt gyökere, elszáradt. Ismét másik a tövisek közé esett, és amikor felnőttek a tövisek, elfojtották, és nem hozott termést. A többi azonban jó földbe esett. Ezek felnőttek és gyarapodtak, végül termést hoztak, az egyik harmincszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik pedig százszorosat.” Majd ezt mondta: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg.”Mikor egyedül maradt, megkérdezte őt a vele levő tizenkettő a példabeszéd felől. Ezt mondta nekik: „Nektek adatott, hogy ismerjétek az Isten országa titkát, azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példabeszédekben hangzik el, hogy nézvén nézzenek és ne lássanak, hallván halljanak és ne értsenek; nehogy megtérjenek és bűneik bocsánatot nyerjenek.”

Sajnos, minket is meg-megkísért a manicheizmus ősi tévedése, mely a bűnbeesett embernek úgy próbál magyarázatot adni a szenvedésre, hogy azt a jó istennel szembenálló gonosz istenségtől eredezteti. Vagy talán nem ez mutatkozik meg abban, hogy amikor valami érthetetlen szenvedés ér, máris kétségbe vonjuk Isten mindenhatóságát és irántunk való szeretetét? Pedig a szenvedés, a fenyítés időszaka éppen arra való, hogy megerősödjünk az Istenbe vetett bizalomban, hogy ne érzéseinkre, hanem hitünk tudására építsünk. Hiszen a Dávidnak adott ígéret nekünk is szól, és Jézus Krisztusban már meg is valósult: az Úr akkor sem vonta meg irgalmasságát tőlünk, amikor bűneink miatt ellenségei voltunk, és elfordultunk tőle, hanem éppenséggel ebben az állapotunkban nyilatkoztatta ki a legteljesebben kifogyhatatlan szeretetét, s az isteni irgalom örök forrását nyitotta meg számunkra.
Ha nem megy végbe bennünk az a csöndes, de igen jelentős fordulat, hogy többé nem pillanatnyi érzéseinken mérjük le Isten szeretetét, hanem az ő szeretetének fényében ítéljük meg saját érzéseinket, akkor a hitünk, a reményünk és a szeretetünk pusztán evilági üzletelés marad, és nem találunk rá a szentség útjára, amely nem más, mint hogy feltétel nélkül megbízunk Isten gondviselő szeretetében, és Abbának, Atyának tartjuk őt akkor is, amikor fenyíték alatt állunk.
Urunk Jézus, a Te kereszthalálod és dicsőséges feltámadásod egyértelműen és világosan megmutatta nekünk, hogy Atyád nem vonja vissza, hanem mindörökké megőrzi irántunk való szeretetét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy beletekintve az isteni irgalmasság mélységeibe legyen erőnk fordulatot venni, szakítani a bűnnel, s bár a szenvedés mélysége titok marad számunkra, a megpróbáltatás idején bizalommal tudjuk Veled együtt mondani: „Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.”

Évközi 3. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Sám 6,12b-15.17-19
Hírül vitték erre Dávid királynak, hogy az Úr megáldotta Obededomot és mindenét az Isten ládájáért. Erre Dávid elment, s vigasság közepette átvitte az Isten ládáját Obededom házából a Dávid-városba. Dávid hét énekkart és áldozati borjút is vitt magával. Amikor aztán az Úr ládájának hordozói hat lépést haladtak, bemutatott egy marhát és egy kost. Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt; közben Dávidot gyolcs efód övezte. Így vitte Dávid és Izrael egész háza az Úr bizonyságának ládáját ujjongás és harsonaszó közepett. Az Úr ládáját aztán bevitték, s elhelyezték a helyére, annak a sátornak a közepére, amelyet Dávid állíttatott neki, majd egészen elégő áldozatokat s békeáldozatokat mutatott be Dávid az Úr előtt. Amikor aztán befejezte az egészen elégő áldozatok s a békeáldozatok bemutatását, megáldotta a népet a seregek Urának nevében és juttatott Izrael egész sokaságának, férfinak, asszonynak egyaránt egy-egy cipó kenyeret, egy-egy darab sült marhahúst, meg egy-egy olajjal gyúrt kalácsot. Aztán elment az egész nép, mindenki a maga házába.
Mk 3,31-35
Ekkor az anyja és a testvérei odajöttek, és kint megállva üzentek neki, és hívták őt. A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: „Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!” Ő így felelt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek, és ezt mondta: „Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.”

A szent nép, Isten népe szeret mindig hazavinni valamit a templomból, ami őt otthonában is az Úrra emlékezteti. Más az íze az Isten házából való falat kenyérnek, melyet húsvéti ételszenteléskor, Szent Antal ünnepén vagy Szent István napján szétosztanak, mint a többi kenyérnek, mert ezt Anyánk, az Egyház adja. A bűnösök lakomájának ínycsiklandó fogásai meg sem közelítik, mert nemcsak nyelvünkkel és ízlelőbimbóinkkal érzékeljük az ízeket, hanem értelmünkkel és végtelenre nyíló szívünkkel is. Mint a tékozló fiú, mikor éhségében megkívánta a disznók eledelét. Ha ekkor nem emlékezett volna vissza az otthoni asztal ízeire, talán sohasem vette volna a bátorságot, hogy atyja házába hazainduljon.
Már a földi szeretet is képes átlényegíteni az anyagot, mintegy szakrális szférába emelve szentségi jellé avatni, hogy mulandó mivoltában is kifejezzen és hordozzon valamit abból, ami soha el nem múlik. Gondoljunk csak arra a kenyérre, kalácsra, süteményre, melyet édesanyánk sütött gyermekkorunkban! Ugyanígy az anyai, hitvestársi, gyermeki szeretetnek „szentségi jele” egy szépen vasalt ing, a megterített asztal, egy csokor virág vagy egy anyák napjára készített ügyetlen gyermekrajz is. Az emlékezés pedig elevenen tartja és megőrzi a mindennapokban az ezekből az ajándékokból sugárzó erőt.
Urunk Jézus, leborulunk az Eucharisztia kimeríthetetlen titka előtt, mely a legszentebb ajándék, amit kaptunk Tőled erre a földi életre. Jel, mely kifejez Téged és kifejez minket, a mi szegényes és gyarló földi életünket; ajándék, melyben a mennyek országának előízét vesszük; szentség, mely áldott jelenlétedet állandósítja közöttünk; és a szeretet köteléke, mely minket, tanítványaidat, igazi testvérekké tesz itt a földön és az örökkévalóságban.

Évközi 3. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

2Sám 5,1-7.10
Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: „Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: „Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.”„ Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává. Harminc esztendős volt Dávid, amikor uralkodni kezdett, és negyven esztendeig uralkodott. Hebronban, Júda felett, hét esztendeig és hat hónapig uralkodott, Jeruzsálemben pedig, egész Izrael és Júda felett, harminchárom esztendeig uralkodott. Felvonult ugyanis a király s mindazok az emberek, akik vele voltak, Jeruzsálembe, a jebuziták, azon föld lakói ellen. Erre azok azt üzenték Dávidnak: „Ide ugyan be nem jutsz, hacsak el nem távolítod a vakokat és sántákat, akik azt mondják: „Ide ugyan be nem jut Dávid.”„ Dávid mindazonáltal bevette Sion várát, azaz a Dávid-várost és mindinkább gyarapodott és növekedett, mert az Úr, a Seregek Istene vele volt.
Mk 3,22-30
Az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van. Senki nem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát. Bizony, mondom nektek, hogy minden vétket és káromlást, amellyel káromkodnak, megbocsátanak az emberek fiainak; de aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha, hanem örök vétek fogja terhelni.” Mert azt mondták: „Tisztátalan lélek van benne.”

Nem Dávid tette magát királlyá, hanem az Úr választotta és kente fel, mégis neki magának is meg kellett érte harcolnia. Mi pedig a szent keresztségben Krisztus királyságának felkent tagjai lettünk, az ő isteni természetének részeseivé váltunk, és a Szentlélek mint Isten élete, kenete működik bennünk. Mégis, bár ilyen hatalom és ekkora méltóság az osztályrészünk, meg kell harcolnunk érte, s meg kell hódítanunk számára életünk különböző területeit.
Mert amilyen szánalomra méltó volna Dávid uralma, ha a fővárosban továbbra is ott pöffeszkedne az ellenség, és ő a lábát se tehetné be oda, olyan szánalomra méltó volna annak a kereszténynek élete, aki ugyan megkapta az Úrtól a királyi méltóságot, mégis hagyja, hogy lelkét kulcsfontosságú pontokon megszállva tartsa az ellenség. Néha nyomasztó és fájó tapasztalnunk, hogy harcolni kell önmagunk birtokba vételéért, valójában azonban ez a legszebb és legáldottabb feladat, a jó harc, amiről Szent Pál is ír, és amit ő meg még olyan sokan mások, vértanúk, szüzek, hitvallók mind-mind megharcoltak, az apostoli időktől egészen a mai napig.
Segíts, kérünk, Urunk Jézus, a jó harcban, melyet azért viselünk, hogy uralmadat mind jobban érvényre juttassuk életünkben, és birtokba vegyük a kezdettől fogva nekünk készített Országot. Ne engedd, hogy a harc folyamán ellankadjunk, hogy a kulisszák mögött titkos tárgyalásokat folytassunk az Ellenséggel, és ahelyett, hogy végső rohamra indulnánk ellene, a megalázó békekötés feltételeiről egyezkedjünk vele. Adjon erőt nekünk, hogy a döntő ütközetet Te már megvívtad értünk, és győzelmet arattál a gonosz felett, s hogy nekünk adtad a Szentlelket, akinek erejében mi is parancsolni tudunk a gonosz lelkeknek, akárcsak Te a mai Evangéliumban.

Évközi 3. vasárnap

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jón 3,1-5.10
Ekkor ismét szólt az Úr Jónáshoz, s ezt mondta: ,,Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott a szózatot, amelyet majd mondok neked.” Felkelt erre Jónás és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive háromnapi járóföldre terjedő nagy városa volt Istennek. Alighogy bement Jónás a városba, egynapi járásnyira, nagy hangon hirdette: ,,Még negyven nap, és Ninive elpusztul!” Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szőrruhát öltöttek. Mikor látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.
1Kor 7,29-31
Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.
Mk 1,14-20
Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: ,,Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: ,,Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is hálóikat javították a hajóban, és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.

Szent Pálnak a Szentleckében olvasott szavait a mai Evangéliumban látjuk valóra válni: az apostolok Jézus szavára otthagyják mindenüket, és követik őt. Nem a világ megvetése, a földi örömök elutasítása motiválja őket, hanem a Jézussal való személyes találkozás, melynek következtében életük súlypontja áthelyeződik abba a világba, amely soha el nem múlik. Jézus minket sem szeretteink megtagadására szólít fel, inkább a szeretet megélésének új dimenzióját tárja fel előttünk.
Szent Pál sem azt mondja, hogy a házastársak ne ragaszkodjanak egymáshoz, ne éljenek házaséletet, ne neveljenek gyerekeket, hanem azt szeretné előmozdítani, hogy szeretetük abban a mélységben áramoljon, ahol az eljövendő Ország épül bennük, amelyben nem nősülnek és férjhez nem mennek. Nem azt mondja, hogy nem szabad sírnunk, hanem arra hív, hogy könnyeink fátyolán át lássuk meg az örök halmok magasságairól áradó szelíd világosságot, hiszen ami kiváltotta szomorúságunkat, az el fog múlni, Isten igéje azonban örökké megmarad. Nem azt mondja, hogy ne örüljünk, hanem arra figyelmeztet, hogy közben el ne mulasszuk a mulandókról felemelni tekintetünket az örökkévalókra. Nem azt mondja, hogy ne vásároljunk, ne gondoskodjunk mindennapi szükségleteinkről, és egyáltalán ne használjuk a világ dolgait, hanem arra tanít, hogy ne úgy viszonyuljunk ezekhez, mintha tőlük függne az üdvösségünk, hanem nagyvonalúan, szent közömbösséggel, hogy megosztottá ne tegyék szívünket.
Urunk Jézus, ne engedd, hogy szeretetünkkel e világ dolgaiba kapaszkodjunk. Ments meg minket attól a végzetes csalódástól, hogy amikor sorra elmúlnak, megsemmisülnek azok a dolgok, melyeket szerettünk, kiderüljön, hogy amit szeretetetnek hittünk, nem is volt igazi szeretet, hiszen nincs benne semmi sem, ami megmaradna az örök életre. Taníts meg inkább úgy élnünk, mint akik nem e világból valók, ugyanakkor azzal a szeretettel szeretnünk, amely e világból mindazt átmenti az eljövendő világba, ami örökkévalósításra érdemes.

Oldalak