Hírolvasó

Évközi 7. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 5,13-20
Szomorkodik valaki közületek? Imádkozzék! Jó hangulatban van? Énekeljen zsoltárokat! Beteg valaki köztetek? Hivassa el az egyház presbitereit, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer. Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése. Illés hozzánk hasonló, szenvedő ember volt, s amikor könyörögve könyörgött, hogy ne essék eső a földre, nem is esett három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, s a föld megadta termését. Testvéreim! Ha valaki közületek eltéved az igazságtól, és valaki megtéríti őt, tudja meg, hogy aki a bűnöst visszatéríti téves útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, és betakarja bűneinek sokaságát.
Mk 10,13-16
Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: „Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.” Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket.

Az, hogy valaki keresztény, nem jelenti azt, hogy ne lehetnének életében hangulati-érzelmi hullámhegyek és -völgyek. A keresztény is lehet szomorú és lehet vidám, s mindkettőnek lehet jó és rossz hatása. A szomorúság vezethet bensőségesebb istenkapcsolatra, ellenben könnyen torkollhat önsajnálatba is, mely elkeseredéssé, csüggedéssé, világfájdalmas hangulattá terebélyesedve szélesre tárja a kaput a gonosz lélek előtt. A szomorkodás óráiban ezért az imádság lehet a szabadulás útja. Nem a gépies imaszövegmondás, hanem a személyes, bensőséges, Isten arcát kutató imádkozás, melyet nem hagyunk abba mindaddig, míg nyugalmat nem talál a lelkünk, amíg át nem érezzük, szívünkben nem tudatosítjuk, hogy gondviselő Atyánk most is velünk van, szelíden fölénk hajol, s szent Fia és a Szentlélek által, mint két karjával, átölel. Így imádkozni a szomorúság óráiban olyan, mint mécsest gyújtani a sötét éjszakában.
A jókedv is lehet csapda. A felszínes öröm kísértésbe vihet, az ártatlan örvendezés tartalmatlan és otromba duhajkodásba csaphat át, ahol megvadulnak az érzékek, elszabadulnak a szenvedélyek, s megromlik a tiszta és ártatlan szeretet. A zsoltáréneklés azért is kívánatos, mert mélységet tud adni az érzelmi örömnek, s a pillanatnyi jókedvet a szabadulás miatti tartós örvendezéssé alakítja.
Urunk, Jézus Krisztus, segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy soha fel ne hagyjunk az imádkozással, és akár szomorúság, akár öröm az osztályrészünk, szívünkben Hozzád forduljunk, s Rajtad keresztül az Atyához. Add, hogy akár Isten ujjongó dicséretét fejezi ki, akár az emberi szenvedés szakadékainak aljáról szólal meg imádságunk, minden lelkiállapoton és hangulaton túl személyes létezésünket egészen Isten szeretetének mélységébe merítsük, és így lelkünk igazi nyugalomra találjon.

Évközi 7. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 5,9-12
Ne panaszkodjatok, testvérek, egymás ellen, hogy meg ne ítéljenek benneteket! Íme, a bíró az ajtó előtt áll! A szenvedésben és béketűrésben legyenek példaképeitek, testvérek, azok a próféták, akik az Úr nevében szóltak! Íme, boldognak mondjuk őket, mert kitartottak. Hallottatok Jób béketűréséről, és láttátok a végét, melyet az Úr adott, mert irgalmas az Úr, és könyörületes. Mindenekelőtt pedig, testvéreim, ne esküdjetek sem az égre, sem a földre, és semmiféle más esküvel sem! Legyen a ti ,,igen”-etek igen, a ,,nem”-etek nem, hogy ne essetek ítélet alá!
Mk 10,1-12
Ezután elindult onnan, és a Jordán túlsó partján Júdea határába ment. Újból tömeg gyülekezett hozzá, ő pedig szokása szerint ismét tanította őket. A farizeusok odajárultak hozzá, s hogy próbára tegyék, megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?” Ő így felelt nekik: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Erre azt mondták: „Mózes megengedte, hogy válólevet írjunk és elbocsássuk.” Erre Jézus azt válaszolta nekik: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” Odahaza a tanítványai ismét megkérdezték őt erről a dologról. Azt felelte nekik: ,,Aki elbocsátja a feleségét és másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör.”

A mai Szentleckében és Evangéliumban egy sor erkölcsi kérdésről esik szó: az egymás elleni zúgolódás kerüléséről, a türelemről, az esküdözéstől való tartózkodásról, a tiszta beszédről és a házassági kötelék Isten akarata szerinti felbonthatatlanságáról. Határozott és egyértelmű szavak, mégis mennyi megalkuvás, ingadozás, a világ szellemétől való súlyos fertőzöttség hatja át az ezekkel kapcsolatos keresztény közbeszédet! És amikor keresztények, papok és hívek pozitívan nyilatkoznak vallási és erkölcsi kérdésekben, akkor is gyakran milyen felületes az érvelésük: olykor praktikus szempontokra, máskor szokásra hivatkoznak, de nem süt belőlük az a meggyőződés, hogy ezt vagy azt azért teszem, illetve nem teszem, mert így kívánja az Úristen. Mintha bizony szégyellnének is erre hivatkozni, nehogy bigottnak, szűklátókörűnek és elmaradottnak nézzék őket az emberek. És mi hogyan gondolkodunk, hogyan beszélünk egymás között és a nyilvánosság előtt ezekről a dolgokról?
Figyeljük meg a mi Urunkat és apostolait, hogyan és mire hivatkoznak, amikor kényes erkölcsi kérdések kerülnek szóba. Hivatkozási alapjuk minden esetben ugyanaz: a kinyilatkoztatásban közölt isteni akarat, az üdvősségtörténet nagy tettei és ígéretei, a teremtés, a megváltás, a dicsőséges világvégi eljövetel, a holtak feltámadása, az egyetemes ítélet és az örök élet. Azt a kijelentést, hogy lesz utolsó ítélet, és a Bíró már az ajtó előtt áll, lehet korszerűtlennek minősíteni, de előbb-utóbb mindannyian kikerülhetetlen tényként szembesülünk vele. Az igazán nagy formátumú emberek, a történelem példakép értékű személyiségei ennek mindig is tudatában voltak.
Urunk Jézus, köszönjük, hogy tudtunkra adod Istenünk ránk vonatkozó, eredeti szándékát, és hogy megítéltetésünk mércéje nem saját szubjektív szempontjaink lesznek, hanem az Általad világosan megfogalmazott, mindenkire egyaránt vonatkozó parancsok és elvárások. Köszönjük az apostolaid és utódaik által megőrzött és nekünk átadott hitletéteményt, amelyre mint végső alapra hivatkozhatunk, amelyet nem kérdőjelezünk meg, s amely életünknek egyedülálló perspektívát ad. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy hétköznapjaink, kisebb és nagyobb jelentőségű döntéseink, cselekedeteink mind erre az alapra épüljenek, hogy amikor eljössz ítélni élőket és holtakat, biztonságban megállhassunk a Te színed előtt.

Szent Mátyás apostol

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

ApCsel 1,15-17.20-26
Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között – mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt –, és így szólt: „Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak vezetőjéről, akik elfogták Jézust. Ő közénk tartozott és részes volt ebben a szolgálatban. Meg van ugyanis írva a Zsoltárok könyvében: „Lakóhelyük váljék pusztasággá, s ne legyen, aki benne lakik”, és: „Elöjárói tisztségét kapja meg más”. Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen.” Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd így imádkoztak: „Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hivatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt illető helyre.” Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.
Jn 15,9-17
Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Ha nem is gyakoroljuk ezt a sorsvetést – amely egyfajta játékosságról és talán ószövetségi gyakorlatról tanúskodik, ami igencsak meglephet bennünket ilyen nagy horderejű vállalkozásban –, érdemes a mélyére tekinteni, mert a mélyben örök érvényű tanítást találunk. Ha választanunk kell akár csak két dolog között is, amelyek közül mindkettő megfelel az evangélium követelményeinek és a hittől megvilágosított értelmünk mértékének is, és egyik felé sem billen jobban az ítélet mérlegének nyelve, akkor valóban sorsot vethetünk. Nem mintha a sorsvetés mágikus isteni közbelépés lenne. Másról van itt szó: a földi élet szegénységének elfogadásáról. Arról, hogy egyszerre nem utazhatok két helyre, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, hogy egyszerre nem lehetek két szerzetesrend tagja, két asszonynak a férje vagy két férfi felesége, egyszerre nem lakhatom állandóan falun is és városban is...
Félő, hogy az örökké érveket sorakoztató és sohasem döntő ember valójában nem is keres, mert nem akar találni, lényegében tehát saját önzése mellett dönt, és így az Egyház életét is bénítja. Aki tehát bizonytalan abban, hogy két azonos értékű dolog között hogyan is válasszon, először ne a sorsvetéssel próbálkozzék, hanem mindenek­előtt elmélyült imádságban fürkéssze Isten akaratát, és kötelezze el magát még jobban a Krisztus-követésben. Amikor pedig elérkezik az életében az a pillanat, amikor nincs miért tovább halogatni a döntést, a sorsvetéshez hasonló merészséggel, egyedül Istenben bízva vesse magát a teljes odaadás mélységeibe.
Úr Jézus, kérünk, segíts, hogy elfogadjuk az élet egyszeri adottságát, és azon belül teljes, Neked adott életre törekedjünk. Tedd szívünket egyszerűvé, hogy mindenkor bízzunk Benned, aki jól ismered korlátainkat, törékenységünket és gyöngeségünket, s merjünk ráhagyatkozni kegyelmedre, melyet soha nem vonsz meg azoktól, akikre feladatot bízol.

Évközi 7. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 4,13b-17
Rajta hát, akik így szóltok: ,,Ma vagy holnap elmegyünk ebbe és ebbe a városba, s ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyerészkedünk” – pedig azt sem tudjátok, mi lesz veletek holnap. Pára vagytok, amely kevés ideig látszik, aztán elenyészik. Ahelyett, hogy azt mondanátok: ,,Ha az Úr akarja, és ha élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni.” Ti most dicsekedtek büszkeségetekben – pedig minden ilyen dicsekvés rossz. Aki tehát tudna jót tenni és nem tesz, az vétkezik.
Mk 9,38-40
Ekkor János azt mondta neki: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki.” Jézus azt felelte: „Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van.”

Egész vallási, sőt emberi életünk veszít minőségéből, ha megfeledkezünk arról, hogy földi létünk a párához hasonlít, amely alig látszik, felszáll és szertefoszlik. Úgy tervezünk, mintha bizony nem kellene meghalnunk, pontosabban, mintha e röpke földi lét után nem várna ránk a végtelen és teljes élet. Szent Jakab nem azt kifogásolja, hogy terveket szövünk, hanem hogy ezt nem sub specie aeternitatis, nem „az örökkévalóság fényében” tesszük, mint a szentek. Pedig csak ebből a nézőpontból kapják meg döntéseink, tetteink, alkotásaink helyes arányaikat, és ebben a megvilágításban tűnik el róluk az önzés és hiúság homálya.
Szent Jakab kevélységnek minősíti az örök élettel számot nem vető életvitelt. A kevélységnek éppen a realitásérzék elvesztése a lényege, az, hogy valójában csalódás, illúzió mindaz, amibe reményünket vetettük. Ez talán nem látszik mindjárt az elején, de mindnyájan megbizonyosodhatunk róla, hogy mi marad az öntörvényű, kevély, materialista életből, s mi a szentekéből. Hiszen a szenteknek is voltak terveik, sokkal nagyobbak és merészebbek, mint a mieink, és gyakran a legapróbb részletekig kidolgozottak, de mindebből nem hagyták ki elszólíttatásuk előbb vagy utóbb szükségszerűen bekövetkező tényét, s mindazt, amit elgondoltak, előbb lemérték az örökkévalók mérlegén.
Urunk, Jézus Krisztus, az, hogy látjuk a földi élet romlandóságát, elbizonytalanítana, ám az örökkévalóság távlata cselekvésre ösztönöz. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy miközben tervezünk, stratégiát építünk, és igyekszünk megragadni minden alkalmat, hogy másokkal jót tegyünk, ne veszítsük szem elől a végső valóságot, és legfőképpen Téged magadat, akinek minden szavunkról és tettünkről elszámolással tartozunk.

Szent Péter apostol székfoglalása

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Pét 5,1-4
Az elöljárókat, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni –: legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei. S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.
Mt 16,13-19
Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők ezt felelték: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus azt felelte neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”

Szent Péter apostolt nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett, s a Jézusért viselt szenvedés lett számára az eljövendő dicsőség záloga.
Az Úr Jézusról való tanúskodás, a szeretetben való vezetés egyszerre jár szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk. Ha visszavárnánk a ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet, ezzel zárt rendszert alkotnánk, amely Isten nélkül is működne ideig-óráig, de közben a köztünk áramló szeretetbe belelopakodna az önzés és a világ szelleme. Nekünk azonban a forrásból, Isten szeretetéből kell merítenünk az élet vizét, s ezt a bennünk szétáradó, túlcsorduló életet kell szívünkön át továbbadnunk azok szívébe, akik ránk vannak bízva, hogy az ő szívükből megint csak áradjon tovább.
Urunk Jézus, Apostolod figyelmeztet minket: „Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból, Isten szerint.” Mi azonban oly állhatatlanok és gyöngék vagyunk, hogy legtöbbször a magunk változó hangulatait, érzelmeit követjük, s amit a kezdet kezdetén önként vállaltunk, az egy idő után kezd számunkra teherré és kényszerűséggé válni. Újítsd meg, kérünk, szívünkben az odaadás lelkületét, s engedd, hogy az elmélkedés perceiben, óráiban alászállva abba a mélységbe, ahol senki más nincs, csak Te és a mi lelkünk, a Veled való bensőséges, boldogító szeretetkapcsolatba beburkolva lássuk azokat, akiket ránk bíztál, és így visszatérve hozzájuk ismét önként, örömmel, szeretetből tudjuk hordozni őket és gondoskodni róluk.

Évközi 7. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 3,13-18
Ki a bölcs és képzett közületek? Az ilyen mutassa fel az igaz élet tetteit bölcs szelídségben. De ha keserű irigység és vetélkedés van a szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudtoljátok meg az igazságot! Az ilyen bölcsesség ugyanis nem felülről származik, hanem földi, érzéki, sőt sátáni, mert ahol irigység és versengés van, ott békétlenség uralkodik, meg minden más hitványság. Az a bölcsesség azonban, amely fölülről származik, először is tiszta, aztán békességszerető, szerény, engedékeny, irgalommal és jótékonysággal teljes, nem ítélkező és nem alakoskodó. Az igazság gyümölcsét békében vetik el a békességet szeretők számára.
Mk 9,14-29
Amikor a színeváltozás hegyéről Jézus visszatért tanítványaihoz, látta, hogy nagy tömeg tolong körülöttük, és írástudók vitatkoznak velük. Amint az emberek észrevették Jézust, mindnyájan meglepődtek, majd elébe siettek és üdvözölték. Jézus megkérdezte tanítványait: „Miről vitatkoztok velük?” Valaki a tömegből így felelt neki: „Mester! Elhoztam hozzád a fiamat. Gonosz lélek lakik benne, aki némává tette. Valahányszor hatalmába keríti, földhöz vágja. Habzik a szája, fogait csikorgatja és megmerevedik. Már kértem tanítványaidat, hogy űzzék ki belőle, de nem tudták.” Jézus így válaszolt: „Ó, hitetlen nemzedék! Meddig maradjak még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Vezessétek hozzám a gyermeket!” Erre odavitték hozzá. Mihelyt a gonosz lélek meglátta Jézust, tüstént elkezdte ide-oda rángatni a fiút, az pedig a földre zuhant, és habzó szájjal vonaglott. Jézus megkérdezte a fiú apját: „Mióta szenved ebben a bajban?” Ő azt felelte: „Gyermekkora óta. A gonosz lélek gyakran tűzbe és vízbe taszította, hogy elpusztítsa. Ha valamit tehetsz, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” Jézus így felelt neki: „Ha valamit tehetsz? Minden lehetséges annak, aki hisz!” Erre a fiú apja azonnal felkiáltott: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!” Amikor Jézus látta, hogy egyre nagyobb tömeg verődik össze, ezekkel a szavakkal parancsolt rá a tisztátalan lélekre: „Te néma és siket lélek! Parancsolom neked, menj ki belőle, és soha vissza ne térj belé!” Erre (a gonosz lélek) összevissza rángatta a fiút, és hangos kiáltással kiment belőle. A fiú olyan lett, mint a halott. Többen meg is jegyezték: „Meghalt!” Jézus azonban megragadta kezét, és felsegítette. A fiú talpra állt. Amikor azután Jézus hazaérkezett, és egymás között voltak, a tanítványok megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni a gonosz lelket?” Jézus így felelt: „Ezt a fajtát semmi mással nem lehet kiűzni, csak imádsággal és böjtöléssel.”

Igen tiszteletre méltó a Jézust még nem ismerő ember szellemi erőkifejtése, hogy megragadja a létezés értelmét. A keresés állapotában – ha ezt komolyan gondolja és egész lényének odaadásával teszi – a végső Világosság sugarai szűrődnek át életén. Ám ha nem keres többé, megfeneklik zárt rendszerének sekélyességében. Az emberi logikával felépített bölcsesség, amely személytelen alapigazságokon nyugszik, szükségképpen zárt rendszert alkot, mely nem elégítheti ki az ember végtelenre való vágyakozását. Jól tudja ezt a gonosz lélek is, és arra törekszik, hogy a személytelen erők bálványozása révén elfordítson Istentől, és saját befolyása alá vonjon. Az ezoterikus tanok, az érzéki élvezetek fokozására ösztönző reklámok, a mindent relativizáló filozófiai eszmefuttatások olyan eszközök a sátán kezében, melyekkel evilág bölcsességén keresztül saját bölcsességének, démoni logikájának, Isten elleni lázadásának rabjává akar tenni. Ám alattomos mesterkedése mindannyiszor lelepleződik, amikor a tudás birtokosai fennhéjázóvá lesznek, amikor az igazság és a szeretet szembekerül egymással, amikor megjelenik az állhatatlanság, az irigység, a féltékenység és a viszálykodás, melyekről a mai Szentleckében olvasunk.
A felülről származó bölcsesség ezzel szemben egyetlen személyre, a megfeszített Krisztusra épül, akiről azt mondja Szent Pál, hogy a mi bölcsességünkké lett. Krisztus elfogadása természetesen nem mond ellent az evilági bölcsességnek sem, ám Jézus mint személy minden világnézetet, filozófiai, sőt teológiai rendszert végtelenül felülmúl. Őbenne a tudás és a szeretet elválaszthatatlan, mert ő maga az Igazság és ő maga a Szeretet.
Urunk Jézus, őrizz meg, kérünk az olyan bölcsességtől, mely felfuvalkodottá tesz, s attól, hogy az igazságra hivatkozva ítéletet mondjunk mások felett, hiszen a legfennköltebb igazság sem lehet szeretet nélkül több, mint féligazság; de óvj meg attól a kísértéstől is, hogy a szeretet nevében eltekintsünk az igazságtól, mert az már nem szeretet, hanem hazugság, (ön)becsapás. Vértezz fel bennünket arra a harcra, amely vár még ránk, hogy ellentmondjunk a sátáni logikának, és eljussunk a felülről jövő bölcsességre, hogy kegyelmedből másoknak is támaszai lehessünk a Hozzád térés útján.

Évközi 7. vasárnap

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23
Felkerekedett erre Saul, s lement Zíf pusztájába, s vele háromezer ember Izrael válogatottjai közül, hogy felkutassa Dávidot Zíf pusztájában. Éjjel Dávid és Abisáj el is jutottak a néphez, és Sault sátrában fekve és alva találták; dárdája a földbe szúrva a feje mellett volt, Ábner és a nép pedig aludt körülötte. Azt mondta ekkor Abisáj Dávidnak: ,,Kezedbe adta ma Isten ellenségedet: nos hát, hadd szegezzem a dárdával a földhöz -- csak egyszer, mert másodszor nem lesz szükséges.’’ Ám Dávid azt mondta Abisájnak: ,,Meg ne öld, mert ki nyújthatná ki kezét az Úr felkentje ellen büntetlenül?’’ Dávid aztán magához vette a dárdát és a vizeskorsót, amely Saul feje mellett volt, és elmentek; nem volt senki, aki látta vagy észrevette volna, vagy aki felébredt volna, mert mindannyian aludtak, mivel az Úr mély álmot bocsátott rájuk. Amikor aztán Dávid átért a túlsó oldalra, megállt a hegy tetején -- jó messze, úgyhogy nagy távolság volt közöttük --, Ám Dávid így felelt: ,,Íme, a király dárdája: jöjjön át valaki a király legényei közül, s vegye át. Az Úr pedig majd megfizet kinek-kinek az Ő igazsága és hűsége szerint: azért is, hogy az Úr a kezembe adott ma téged, s én nem akartam kinyújtani kezemet az Úr felkentje ellen.
1Kor 15,45-49
Ezt mondja az Írás is: ,,Ádám, az első ember, élő lénnyé lett’’, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a lelki az első, hanem az érzéki, csak azután a lelki. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amint hordtuk a földi ember képét, úgy hordani fogjuk a mennyeinek képét is.
Lk 6,27-38
Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. És ha azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva; így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő kegyes a hálátlanokhoz és gonoszokhoz. Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne kárhoztassatok senkit, és benneteket sem fognak kárhoztatni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek.’’

A ’felkent’ szó görögül krisztosz, vagyis Jézus Krisztusra utal. Saul erkölcseiben most éppenséggel nem az eljövendő Krisztusra hasonlít, sokkal inkább Krisztus gyilkosaira, de szerepében, minthogy ő a felkent király, mégiscsak Krisztus előképe. Dávid ezt a mélységes valóságot sejti meg, és eszerint cselekszik. Szent Páltól halljuk a mai Szentleckében: „És amint hordtuk a földi ember képét, úgy hordani fogjuk a mennyeinek a képét is.” Isten az embert az ő képére teremtette, és bár a bűn eltorzította ezt a képmást, azért még őrzünk valamit Istenhez való hasonlóságunkból. A bűnös, gonosz ember is arra van rendelve, hogy a mennyei embernek, Krisztusnak a képére alakuljon át. Amikor a mai Evangéliumban Urunk ellenségeink szeretetére szólít fel, akkor éppenséggel azt kívánja tőlünk, hogy tekintsünk mélyebbre romlott tetteiknél, s lássuk meg bennük a lehetőségbeli Krisztust.
Az ellenségszeretet tehát nem érzelmi alapon történő nagylelkűsködés, az elkövetett gonoszság semmibevétele, hanem bár fájó, de igazi és valóságos jótett az Isten ellen fordult ember lelkének megmentéséért. Nem amnesztiát kell adnunk, mert az nem változtatja meg az ember alapvető viszonyát tettéhez és azokhoz, akik ellen elkövette. A bűnt határozottan néven kell nevezni és el kell ítélni, a bűnöst pedig szembesíteni tettei következményeivel és súlyával, de a büntetést felfüggeszteni, és Istenre bízni. Így lehet esélyt adni neki, hogy látva, mit tett, felmerüljön benne a legnagyobb emberi lehetőség vágya: a bocsánatkérésé.
Hála legyen a teremtő Istennek, hogy létezésünk legmélyebb szintjén a Te képedre és hasonlatosságodra alkotott minket, s arra rendelt, hogy Téged megismerve és a hitben elfogadva erkölcsi életünk is ehhez a képmáshoz igazodjék. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy irgalmas szeretetedet nap mint nap megtapasztalva egyre jobban a Te képedre alakuljunk, s amint Dávid megkímélte Saul életét, és ezzel elérte, hogy a király megrendüljön, és bocsánatot kérjen, úgy mi is újra meg újra felkínáljuk a bocsánatot az ellenünk vétkezőknek, hogy ők is felismerhessenek magukban Téged.

Évközi 6. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 3,1-10
Ne akarjatok sokan tanítók lenni, testvéreim, hiszen tudjátok, hogy így súlyosabb ítéletet veszünk magunkra. Mert sok mindenben vétünk mindnyájan. Ha valaki a szavában nem hibázik, az tökéletes ember, s az ilyen féken tudja tartani egész testét is. Ha ugyanis a lovaknak zablát teszünk a szájába, hogy engedelmeskedjenek nekünk, az egész testüket kormányozzuk. Lám, a hajókat is, bár nagyok, és erős szelek hajtják őket, a kis kormánnyal oda irányítják, ahová a kormányos akarata vezeti. Így a nyelv is kicsi testrész ugyan, de nagy dolgokat visz végbe. Íme, egy csekély tűz milyen nagy erdőt gyújt fel! A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Testrészeink közül a nyelv az, amely beszennyezi egész testünket, s a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja. Mert minden vadállat és madár, kígyó és egyéb állat természetét meg lehet szelídíteni, és meg is szelídíti az ember, a nyelvet azonban az emberek közül senki sem szelídítheti meg. Nyughatatlan rossz az, telve halálos méreggel. Azzal áldjuk az Istent és az Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett. Egyazon szájból ered az áldás és az átok. Testvéreim, ennek nem kellene így lennie.
Mk 9,2-13
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: ,,Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.’’ Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve. Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: ,,Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok’’. Mire körülnéztek, már senki mást nem láttak a közelükben, csak Jézust egymagát. Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: ,,amikor halottaiból feltámad''. Aztán megkérdezték tőle: ,,Miért mondják a farizeusok és az írástudók, hogy Illésnek előbb el kell jönnie?’’ Ő így felelt nekik: ,,Illés, amikor eljön, először helyreállít mindent; az Emberfiáról pedig meg van írva, hogy sokat kell szenvednie és gyalázatot kell tűrnie. Mondom azonban nektek, hogy Illés már eljött, és azt cselekedték vele, amit akartak, amint írva volt felőle.’’

Ha már az ószövetségi próféták ajkát is megtisztította Isten jelenléte az emberi beszéd salakjától, nemcsak a káromkodástól, hazugságtól, rágalmazástól, de a felesleges szavaktól is, mennyivel inkább így volt ez az apostolok esetében, akiket maga a megtestesült Ige tanított, s akikre Pünkösd napján leszállott a Szentlélek. Vegyük egészen komolyan a lángnyelvek valóságát! Nyelvről van szó, beszédszervünkről, amely Szent Jakab szerint tagjaink közül az, amely beszennyezi egész testünket, sőt a pokoltól lángra lobbantva egész életutunkat felégeti.
A nyelv kölcsönhatásban áll a szívvel. Vigyázni kell szívünk gondolataira, s akkor a nyelvünkre sem jön olyan szó, amely Isten ellen való. Szívünkben kell forgatni Isten kinyilatkoztatott igéit, mielőtt hangosan kimondanánk őket. A mai Evangéliumban Jézus egyenesen megtiltja az apostoloknak, hogy beszéljenek arról, amit a Színeváltozás hegyén láttak, mert előbb a szívükbe rejtve kell őrizniük a számukra adott különleges kinyilatkoztatást, melynek értelme csak Uruk halálában és feltámadásában fog felragyogni előttük. És vigyázni kell nyelvünkre, ismételgetve Jézus nevét és igéit, mintegy ízlelgetve az isteni édességet. Nem csupán bájos legendai elem, hanem teológiai üzenetet hordozó megfigyelés, hogy Szent Ferenc, valahányszor kiejtette száján Jézus nevét, mindannyiszor megnyalta ajkát, mert olyan édességet érzett, mintha mézet kóstolt volna.
Urunk Jézus, neveld szívünket és nyelvünket kegyelmeddel, hogy szívünkbe fogadjuk és ott őrizzük ránk bízott titkaidat, hogy tudjunk hódolattal elnémulni és szemlélődve hallgatni emberi szavakba nem foglalható dicsőséged előtt, s amikor eljön az idő, hogy „nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk”, a Lélek erejében tudjunk bátran megvallani Téged kortársaink előtt.

Évközi 6. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 2,14-24.26
Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: „Menj békében, melegedjél és lakjál jól!” – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: „Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.” Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet. Hiszed, hogy egy az Isten – és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt – és mégis remegnek! Akarod azonban tudni, ó balga ember, hogy a hit tettek nélkül halott? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei által igazult meg, feláldozva fiát, Izsákot az oltáron? Láthatod, hogy a hite közreműködött a tetteinél, és a hite a tettek által lett tökéletessé. Így beteljesedett az Írás, amely azt mondja: „Ábrahám hitt Istennek, ezt igazságul tudták be neki”, és Isten barátjának nevezték. Látjátok, hogy tettek által igazul meg az ember, és nem egyedül a hit által. Mert ahogyan halott a test lélek nélkül, úgy a hit is halott tettek nélkül.
Mk 8,34 – 9,1
Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” (...)

Szent Jakab levelének ma olvasott részlete első olvasásra ellentmondani látszik Szent Pál apostol kijelentésének, mely szerint „Az ember a hit által válik igazzá, törvény szerinti tettek nélkül”. Nem csoda, hogy épp ezeknek a mondatoknak egyoldalú értelmezése okozta a katolikusok és protestánsok megigazulással kapcsolatos vitáját. Pedig a két állítás valójában nem ellentmond egymásnak, hanem egyik kiegészíti a másikat, ugyanazon éremnek a másik oldalát mutatva meg. Jakab ugyanazokat az ószövetségi példákat említi, mint Pál. Mindenekelőtt Ábrahámot, aki egész lényével, fia, Izsák iránti szeretetének odaadásával hajolt meg az ígéreteket adó Isten előtt. Ez nem a törvény szerinti tett volt, sokkal több annál: rituális, áldozati keretben bemutatott egzisztenciális hódolat. A hit cselekedete, amelyben értelmetlen volna a hit mozzanatát elválasztani a belőle fakadó tettől.
Nincs olyan cselekedet, mellyel mintegy gombnyomásra elérhető volna az üdvösség, de a pusztán fogalmi, elvont hitaktus is meddő cselekedetek nélkül. A hittel bemutatott áldozat tárgya végső soron nem egy dolog vagy élőlény, hanem mi magunk. Ahogy Ábrahámnak sem annyira Izsákot kellett feláldoznia, mint inkább önmagát, úgy nekünk is magunkat kell egészen átadnunk Istennek, semmit sem tagadva meg tőle.
Urunk Jézus, az tesz igazzá Atyád szemében, ha keresztünket felvéve merjük életünket elveszíteni Érted és az evangéliumért. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne féljünk odaadni életünket, hiszen ez az életelveszítés egyben az élet teljességének kezdete is. Segíts, hogy újra és újra elismerjük Isten feltétlen uralmát az életünkben, hogy hitünk tetté váljék, és megszerezze számunkra a megigazulást az Atya színe előtt.

Évközi 6. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 2,1-9
Testvéreim, a mi dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek legyen mentes minden személyválogatástól. Mert ha belép a ti közösségetekbe egy ember aranygyűrűvel, fényes öltözetben, és belép egy szegény is piszkos ruhában, s ti arra figyeltek, aki drága ruhába van öltözve, és azt mondjátok neki: „Foglalj itt helyet kényelmesen”, a szegénynek pedig azt mondjátok: „Te csak állj meg ott vagy ülj a lábam zsámolya elé”, vajon nem ítélkeztek-e magatokban, s nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká? Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a szegényeket választotta ki Isten ezen a világon, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti pedig tiszteletlenséggel illettétek a szegényt. (...) Ha teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, jól teszitek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, s a törvény ítél el titeket, mert megszegtétek azt.
Mk 8,27-33
Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők azt felelték neki: „Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Péter felelt neki: „Te vagy a Krisztus.” Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”

Szent Máté apostol, aki tanúja volt a mai Evangéliumban olvasott fülöp-cezáreai jelenetnek, evangéliumában azt is leírja, hogy milyen szavakkal válaszolt Péter vallomására Jézus: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Mondom tehát neked: te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Szent Márk kihagyja Jézusnak ezt a fontos kijelentését, nem hallgatja el viszont a párbeszéd folytatását, melyben a szenvedés megjövendölése miatt szemrehányást tevő Péternek Jézus igen keményen válaszol: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”
Miért nem említi Márk a dicséretet, és miért idézi fel a Péterre nézve igencsak megalázó feddést? Minden bizonnyal azért, mert Péter apostol igehirdetésére támaszkodva írta evangéliumát, s valószínűleg maga a főapostol szerényen hallgatott Jézus neki címzett kitüntető szavairól, ugyanakkor viszont újra és újra megvallotta, hogy mennyire földiesen és méltatlanul gondolkodott Isten Fiáról. Ebből azután némi fogalmat nyerhetünk arról, hogy milyen szegénynek, gyöngének, elesettnek érezhette magát Péter az isteni irgalom rázúduló áradatában. Nem szerénykedés ez, hanem valós tapasztalaton alapuló, reális önértékelés. Ez a belső szegénység a megtestesült Istennel való találkozásban nyilvánvalóvá válik, mégsem mint nyomasztó teher nehezedik rá, ellenkezőleg, önmaga súlyától szabadítja fel. Az igazi Krisztussal történő találkozás hitelesítő pecsétje az, ha valaki senkinél sem tartja különbnek, hanem a nyomorultak és szerencsétlenek, a szegények és a megvetésre méltók közé sorolja magát.
Taníts meg, Urunk Jézus, az igazi alázatra, mely nem szerénykedés, hanem valós és reális önértékelés, gyarlóságunk megvallása, létbeli szegénységünk örömteli elfogadása s szívbéli hála a Te gazdag kegyelmi ajándékaidért.

Évközi 6. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 1,19-27
Szeretett testvéreim, ti is tudjátok! Legyen minden ember gyors a hallásra, és késedelmes a szólásra, s késedelmes a haragra! Mert haragjában nem azt teszi az ember, ami Isten előtt igazságos. Azért vessetek el minden tisztátalanságot és a különféle gonoszságokat, és fogadjátok szelídséggel a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket. Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva. Mert ha valaki hallgatja az igét és nem cselekszi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a saját arcát a tükörben szemléli; ha megnézte magát és elment, rögtön elfelejti, hogy milyen volt. Aki azonban gondosan beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad abban, s annak nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tette által. Ha pedig valaki vallásosnak tartja magát, de nem fékezi a nyelvét, hanem megcsalja saját szívét, annak hiábavaló a vallásossága. Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.
Mk 8,22-26
Azután Betszaidába érkeztek. Egy vakot vezettek hozzá, és kérték őt, hogy érintse meg. Ő kézen fogta a vakot, kivezette a helységből, és a szemére köpve rátette a kezeit, aztán megkérdezte tőle, hogy lát-e valamit. Az föltekintett és azt mondta: „Látom az embereket, mintha a fák járkálnának.” Azután ismét a szemére tette a kezét, mire az látni kezdett, meggyógyult, és tisztán látott mindent. S ő ezzel küldte őt haza: „A faluba ne menj be!”

Sok nagyszerű emberrel találkozunk, akinek sajnos nincs ereje, bátorsága egészen Krisztusba kapaszkodni, ezért érzéstelenítőkhöz folyamodik: ötpercenként rágyújt, rendszeresen a pohár után nyúl, játékszenvedély rabja, új meg új kapcsolatokba bonyolódik. És ezt a kikapcsolási mechanizmust egy idő után teste-lelke annyira megszokja, hogy fokozatosan eltompul, s már nem alkalmas arra, hogy jó földként befogadja a krisztusi tanítás magvait. Pedig éppenséggel az ilyen nagyra hivatott, intelligens embernek volna óránként, percenként szüksége Jézus Krisztusra, különben zseniális szelleme mindent elviselhetetlennek fog érezni.
Aki viszont figyelmesen tanulmányozza „az evangéliumi szabadság tökéletes törvényét, és állhatatosan meg is tartja, boldog lesz tettei által”. Igen, mert tettei a benne élő tanításból fogannak, szabadon önmagától, önzésétől. Ezek a tettek valóban boldogítanak, nem úgy, hogy tetszelgünk bennük, hanem hogy érezzük az isteni kegyelemmel való együttműködést. Így lassan megtisztul belső látásunk, ahhoz hasonlóan, ahogy a mai Evangéliumban szereplő vak testi látása. Eleinte talán még mi is homályosan, elmosódottan látunk, és a Krisztus világosságában feltáruló valóságokat összekeverjük saját bensőnk hibás kivetítéseivel, de azután hamarosan kezdünk élesen látni mindent, a Krisztustól, tündöklő Napunktól kapott hit fényének minden másnál igazabb megvilágításában.
Urunk Jézus, olykor mi is rajtakapjuk magunkat, hogy Isten-pótlékokat keresünk: sikerben, gyönyörben, anyagi javakban, és ha érezzük is ezek rabságba taszító hiábavalóságát, nem mindig látjuk a szabadulás lehetőségét. Kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy a szentírásolvasás és elmélkedés perceiben készségessé váljunk a Léleknek való engedelmességre, s az ő erejében életre is váltsuk szent igéidet, ami az igazi szabadság és boldogság kezdete.

Évközi 6. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jak 1,12-18
Boldog az a férfi, aki a kísértést kiállja, mert ha hűnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az őt szeretőknek megígért. Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy „Isten kísért”, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit. Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra. A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz. Ne tévedjetek tehát, szeretett testvéreim! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától származik, akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Szabad akaratból nemzett minket az igazság igéjével, hogy mintegy zsengéje legyünk az ő teremtésének.
Mk 8,14-21
Közben elfelejtettek kenyeret vinni, és egy kenyérnél több nem volt náluk a hajóban. Ekkor így intette őket: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától.” Azok pedig tanakodtak egymás közt, arra gondolva, hogy: „Nincsen kenyerünk.” Jézus észrevette ezt, és azt mondta nekik: „Miért tanakodtok azon, hogy nincsen kenyeretek? Még mindig nem tudjátok és nem értitek a dolgot? Még mindig el van vakulva a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor az öt kenyeret ötezernek megtörtem, hány tele kosár hulladékot szedtetek fel?” Azt felelték neki: „Tizenkettőt.” „És amikor a hét kenyeret négyezernek, hány kosár maradékot szedtetek össze?” Azt felelték neki: „Hetet.” Erre így szólt hozzájuk: „Miért van tehát az, hogy mégsem értitek?”

Mintha valami átok ülne rajtunk, hogy a megpróbáltatás lehetőségét sem használjuk ki, és a szemünk láttára történő csodából sem vonjuk le egyszer s mindenkorra a boldogító következtetést.
Minden szenvedés próbatétel. Anélkül, hogy energiáink javát arra fordítanánk, hogy megkeressük, ki a felelős érte, vagy hogy magunkat sajnáljuk, rögtön a mennyei Atyára kellene gondolnunk, akitől csak jó és tökéletes ajándék jön felénk. A rosszban, a fájdalomban, a lelki szenvedésben tudatosítanunk kell, hogy Atyánk nem azt akarja, hogy elessünk, elpusztuljunk, megaláztassunk, hanem hogy őt megdicsőítsük, s ezáltal előrehaladjunk az üdvösség útján. Abban a pillanatban lesz a szenvedésből megváltó kereszt, ahogy kimondjuk Jézus szavát: „Legyen meg a te akaratod.” Ezzel nem a rosszhoz adtuk a beleegyezésünket, hanem a rossz mélyén az Atya által nekünk készített, még láthatatlan jóra mondtunk igent. Egyedül a kereszt vállalása és magunkra vétele jelentheti a sátáni csapda elkerülését. Minden egyéb megoldási kísérlet kudarcra van ítélve. Ezért ne megváltoztatni akarjuk a Miatyánk két évezredes szövegét, hanem értsük jól: A „Ne vígy minket kísértésbe!” nem azt jelenti, hogy Isten esetleg rosszra kísérthetne minket – hiszen ő nem kísért és nem is kísérthető –, hanem azt fejezi ki, hogy tudatába vagyunk gyengeségünknek, mely miatt Isten kegyelme nélkül az isteni próbatétel ördögi kísértéssé válhat számunkra.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked, hogy annyiszor megmentettél minket a testi-lelki haláltól, annyiszor gondoskodtál számunkra táplálékról, hogy éhen ne vesszünk, annyiszor megmutattad csodáidat gyógyításunkra és megerősítésünkre! Kérjük kegyelmedet, hogy amikor kísértésben, próbatételben van részünk, egy pillanatra se kételkedjünk abban, hogy Te velünk vagy, és akármi is történik velünk, azt üdvösségünkre akarod fordítani. Segíts, hogy a próbatételek ne kikezdjék, hanem egyre jobban megerősítsék Beléd vetett bizalmunkat, Irántad való hálánkat és szeretetünket.

Szent Cirill és Metód

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

ApCsel 13,46-49
Pál és Barnabás egész bátran kijelentették: „Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltóknak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk, mert így parancsolta nekünk az Úr: »A pogányok világosságává tettelek téged, hogy szolgáld az üdvösséget a föld végső határáig.«„ Mikor a pogányok meghallották ezt, megörültek, és magasztalták az Úr igéjét. Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.
Lk 10,1-9
Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: »Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: »Elközelgett hozzátok az Isten országa.«

Az Úr Jézus megígérte tanítványainak, hogy a Szentlélek erejében nagyobb dolgokat is végbe fognak vinni, mint amelyeket ő végbevitt. Ezt a kijelentést persze nem teológiai értelemben kell venni, hanem földrajzi és fizikai értelemben. Tudniillik az Úr Jézus nem ment a pogányokhoz téríteni, ez a feladat Pál és Barnabás munkásságával vette kezdetét, s ennek az egész történelmen végigvonuló nagy műnek a részese és szereplője Szent Cirill és Metód is.
Az antiochiai zsidók féltékenysége szakította el Pál és Barnabás láncait, amelyek a kereszténységet a kelleténél jobban a zsidósághoz kötötték. Természetesen az előszörre választott népet soha meg nem tagadták, és betartották a sorrendet: először nekik hirdetik a zsinagógában az örömhírt, majd amikor szakadás támad közöttük, a pogányokhoz is odafordulnak. Az Izraelt a pogányoktól elkülönítő válaszfal, melyet az Úr Jézus kereszthalálában láthatatlanul ledöntött, így szemmel láthatóan is eltűnt, és zsidó, görög és minden más népből való hívő egyesült a katolikus, vagyis egyetemes Egyházban.
Urunk Jézus, Te minket is arra küldesz, hogy hirdessük szent evangéliumodat, nemcsak a megszokott helyeken és eszközökkel, hanem új, eddig járatlan terepen és nem szokványos módokon is. Tedd érzékennyé szívünket és készségessé akaratunkat, hogy felismerjük az „idők jeleit”, s azt a jót, amit korábban nem mertünk megtenni gyöngéd sugallatodra, mert megszokásaink, előítéleteink, félelmeink visszatartottak, legalább a nyilvánvaló külső nyomásra elkezdjük végre megcselekedni. Add, hogy követségedben járva mindig azt keressük, amit Te akarsz, és testvéreink üdvösségének szolgálatában megtaláljuk örömünket és békénket.

Évközi 6. vasárnap

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

Jer 17,5-8

Így szól az Úr: ,,Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testet tesz támaszává, de az Úrtól eltávozik szíve! Olyan lesz, mint a tamariszk a pusztában: nem látja, ha valami jó jön; kiaszott vidéken lakik a sivatagban, szikes és lakatlan földön. Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és az Úr lesz bizodalma! Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, mely a folyóhoz ereszti gyökereit: nem fél, ha jön a hőség, lombja zöldellni fog; száraz esztendőben sem aggódik, és nem szűnik meg gyümölcsöt teremni.
1Kor 15,12.16-20
Ha tehát Krisztusról az hirdetjük, hogy halottaiból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak feltámadása? Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Sőt, akkor azok is, akik Krisztusban elszenderültek, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje.
Lk 6,17.20-26
Majd lement velük és megállt egy sík helyen. Vele volt tanítványainak egy nagy csoportja és hatalmas népsokaság egész Júdeából, Jeruzsálemből, Tírusz és Szidon tengermellékéről, Akkor szemeit tanítványaira emelte, és így szólt: ,,Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert kielégítenek benneteket. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok lesztek, amikor gyűlölnek titeket az emberek, amikor kirekesztenek és szidalmaznak, és kivetik neveteket mint gonoszat az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben! Hiszen atyáik éppen így cselekedtek a prófétákkal. De jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat! Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok! Jaj nektek, amikor mindenki magasztal titeket, mert atyáik éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal!

A mai Evangéliumban felhangzó boldogságokat és jajokat csak akkor érthetjük helyesen, ha mindenekelőtt arra tekintünk, aki ezeket kijelentette. Mert boldognak nevezni a szenvedőt a leggyalázatosabb gúnyolódás, ha elfeledjük, hogy ezt az a Krisztus hirdeti, aki meghalt érettünk, és feltámadt a halálból. „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél” – írja Szent Pál a mai Szentleckében. Csak mi, akik hitünk és életünk alapigazságaként fogadtuk el Krisztus dicsőséges testben való feltámadását, érthetjük helyesen a boldogságok és jajok valódi tartalmát, és igazíthatjuk hozzájuk életvitelünket
És mi a helyzet a Krisztust nem ismerőkkel? Őnekik nem is szólnak ezek a boldogságok? De igen, csak sajátos módon, közvetett értelemben. Hiszen minden szegény, éhező, síró és üldözött abban a helyzetben van, amelyben a legjobban rászorul az emberi segítségre, s amelyben a legfogékonyabb az isteni irgalomra. Boldog lehet akkor, ha meg is tapasztalja azt. Ehhez viszont legtöbb esetben a mi közreműködésünkre is szükség van. Nem elég megrendült lélekkel tisztelnünk őket és részvéttel lenni irántuk, hanem segítségükre is kell sietnünk, ahogy a mi Urunk tette. Éppen azzal hirdetjük meg nekik a boldogságok örömhírét, hogy irgalmasságot cselekszünk velük. A jajokat is újra meg újra el kell ismételni a világnak. Ezt azonban csak akkor tehetjük hitelesen, ha előbb magunkra vonatkoztatjuk őket, és felhagyunk az olyan életvitellel, melyben Isten csak dekoráció, az örök élet tanítása nem komolyan vett, mindennapjainktól távol eső eszme, s a test feltámadása gúny és nevetség tárgya. A boldogságoknak és a jajoknak tehát a Jézus Krisztussal való kapcsolat a kulcsa. Nélküle a legígéretesebb élethelyzet és állapot is siratni való és átkozott, vele viszont a legnagyobb nyomorúság is a több, a kifogyhatatlan, az örök élet forrása.
Urunk Jézus, a mai Olvasmányban Jeremiás próféta elénk állítja a zsoltárokból is jól ismert képet: az igaz, mint a víz partjára ültetett zöldellő fa, az istentelen pedig, mint a cserje a kiaszott sivatagban. Köszönjük Neked, hogy megváltásod által az isteni élet folyója táplálja létünket, s kegyelmedből zöldellő fák lehetünk. Segíts, kérünk, hogy soha ne szűnjünk meg a személyes, eleven hit és szenvedélyes bizalom gyökereivel Beléd kapaszkodni, és így az örök életre megmaradó, bőséges gyümölcsöt teremjünk.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 12,26-32;13,33-34
Jeroboám már most azt gondolta magában: „Még majd visszaszáll a királyság Dávid házára, ha e nép feljár, hogy az Úr házában, Jeruzsálemben áldozzon; így urához, Roboámhoz, Júda királyához fordul e nép szíve, s engem megölnek, s visszatérnek hozzá.” Gondolkodott, s tanakodott tehát, s két aranyborjút készíttetett, s azt mondta a népnek: „Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe: íme, itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről.” Egyiket Bételben állíttatta fel, a másikat pedig Dánban; lett is bűn ebből a dologból, mert a nép egészen Dánig, a borjút járt imádni. Majd magaslati templomokat építtetett, s papokat szerzett a köznépből, olyanokat, akik nem voltak Lévi fiai közül valók. Aztán ünnepet rendezett a nyolcadik hónapban, a hó tizenötödik napján, annak az ünnepnek a mintájára, amelyet Júdában szoktak ünnepelni és felment az oltárra – hasonlóképpen cselekedett Bételben –, hogy áldozzon a borjúknak, amelyeket készíttetett, s beiktatta Bételben azoknak a magaslatoknak a papjait, amelyeket alkottatott. Jeroboám azonban ezen dolgok után sem fordult vissza nagyon gonosz útjáról, sőt ellenkezőleg, papokat rendelt a magaslatokra a köznépből: aki csak akarta, felavattatta kezét, s a magaslatok papjává lett. Ez lett az oka annak, hogy Jeroboám háza vétket vont magára, s összedűlt és elpusztult a föld színéről.
Mk 8,1-10
(...) Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, hogy eléjük tegyék; és azok a tömeg elé tették. Egy kevés haluk is volt; azokat is megáldotta, és szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Aztán ettek és jóllaktak. Végül a megmaradt darabokból hét kosárral szedtek össze. Akik ettek, mintegy négyezren voltak. Majd elbocsátotta őket. Ő pedig azonnal beszállt a hajóba tanítványaival és Dalmanuta vidékére ment.

Izrael politikailag kettészakadt, de a nép lélekben egy maradt, pontosan az egy Isten egy templomához való ragaszkodás által. A két borjú készítése, a két szentély megnyitása odahaza még nem kifejezetten bálványimádás, hiszen ezzel Jeroboám az Úr jelenlétét akarta reprezentálni, azonban tettének indítékai közt ott a hatalomféltés – ha népe eljár Jeruzsálembe, az gyengítheti az ő uralmát –, s ez a politikai alapú féltékenység utat nyit a bálványimádásnak.
Nagy lecke ez azoknak, akik Isten népének vezetői: papok, elöljárók, csoportvezetők. Mikor külön oltárt építenek, mikor különvonulnak a többiektől, legtöbbször féltékenység, hamis kiválasztottság-tudat vezeti őket, s ez valódi szakadáshoz vezethet. Ha azonban bizonyos kérdésekben nézeteltérés van a különböző keresztény közösségek és csoportok között – és miért is ne lehetne? –, azonban következetesen egy oltár körül gyűlnek össze, és együtt ünnepelnek, akkor egységben maradnak. A veszélyes megoszlás a szívekben születik, és a szentélyben válik kézzelfoghatóvá.
Urunk Jézus, kérünk Téged az Egyház egységéért, hogy be ne hatoljon a szentélybe a sokféle megoszlás, érdekkülönbség, ellenségeskedés. Ne engedd, hogy Isten imádásának ürügyén belopózzék közénk a legveszélyesebb bálványimádás, a gőg, hogy a mi istentiszteletünk, dicsőítésünk őszintébb, szebb, bensőségesebb, mint másoké. Őrizz meg bennünket a lelki ínyenckedéstől, nehogy a különféle vallási csemegék háttérbe szorítsák az igazán fontos, örök életre szóló eledelt. Áldd meg, kérünk, a püspököket és a papokat, hogy amint Te megszántad a népet, és enni adtál neki a mai Evangéliumban, úgy táplálják ők Isten népét a távoli földek szerteszórt gabonájából lett egy kenyérrel, amely a Te Titokzatos Tested belső egységét erősíti a lelkekben.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 11,29-32
Történt már most ebben az időben, hogy Jeroboám kiment Jeruzsálemből, s az úton találkozott vele a Silóból való Ahiás próféta, akin új palást volt és csak ők ketten voltak a mezőn. Ekkor Ahiás megragadta rajta levő új palástját és tizenkét darabra szakította és azt mondta Jeroboámnak: ,,Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Íme, én elszakítom a királyságot Salamon kezétől, s neked adok tíz törzset -- egy törzs azonban maradjon meg neki szolgám, Dávid miatt és Jeruzsálem városa miatt, amelyet kiválasztottam Izrael minden törzse közül. Így pártolt el Izrael Dávid házától mind a mai napig.
Mk 7,31-37
Ezután ismét eltávozott Tírusz vidékéről. Szidonon át a Galileai tengerhez ment, a Tízváros határába. Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: ,,Effeta!’’, azaz ,,Nyílj meg!’’ Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta nekik, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: ,,Mindent jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!’’

Nem volt nehéz a prófétának megjövendölnie, hogy Salamon királysága ketté fog szakadni, mert ez a szakadás már előbb végbement Salamon szívében, amikor kétféle istennek kezdett szolgálni: az Úrnak is, meg a bálványoknak is. A választott nép Isten királysága, a király csak megbízott őrzője az Úr népének, nem pedig birtoklója. Mint vallási vezetőnek egyetlen lényeges feladata, hogy mindvégig megőrizze, amit Salamon Istentől kért uralkodása kezdetén: az Istenre hallgató, osztatlan szívet.
Az újszövetségi szent népnek Jézus a királya, felkent uralkodója, ezért az Egyház a világ végezetéig fennmarad, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Megdöbbentő tanulságot tár elénk azonban az Egyház kétezer éves történelme is. Újra és újra fájdalmas szakadások támadnak az Egyház testén, mert vezetői és tagjai között sokan vannak a megosztott szívűek. Az Egyház nagy megújulása, egységének helyreállítása, amiről mindannyian álmodozunk, és keressük lehetőségét, nem valósulhat meg másként, mint az osztatlan szívű pásztorok és az osztatlan szívű hívek közösségéből.
Urunk Jézus, az eredeti bűn következtében nemcsak az Egyház, de az egyes ember is olyan lett, mint egy darabokra szakadt ország: képességei, tehetségei széthullva, sokszor működésképtelenül kiáltanak a megváltás után, ahogy a siketnémáé a mai Evangéliumban. Nincs másnak hatalma arra, hogy a bűn miatt megromlott emberi természetünket helyreállítsa, hogy testi-lelki nyomorúságainkat orvosolja, csak Neked, és Általad az Atyának, a Szentlélekben. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy vágyakozzunk a Te gyógyításod után, és befogadjuk Isten országát, a Te szereteted uralmát életünkbe, mely kívül-belül, személyes és közösségi szinten egyaránt képes egységesülést hozni s valódi egészséget adni.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 11,4-13
Amikor ugyanis már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen, s így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével, mint Dávidnak, apjának a szíve, hanem Astartét, a szidoniak istennőjét s Molokot, az ammoniták bálványát tisztelte Salamon, és azt cselekedte Salamon, ami nem tetszett az Úrnak, s nem követte oly teljesen az Urat, mint apja, Dávid. Ekkoriban építtetett Salamon templomot Kámosnak, a moabiták bálványának, a Jeruzsálemmel szemben levő hegyen, meg Moloknak, Ammon fiai bálványának, s ugyanígy járt el minden idegen feleségével, akik az ő isteneiknek tömjéneztek, s áldoztak. Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult az elméje az Úrtól, Izrael Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ő mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt neki. (...)
Mk 7,24-30
Ezután továbbment onnan, és Tírusz és Szidon vidékére ment. Betért egy házba, de nem akarta, hogy valaki is megtudja; mégsem maradhatott titokban. Mindjárt hírét vette egy asszony is, akinek a lányában tisztátalan lélek volt; odajött és a lábaihoz borult. Az asszony pogány volt, szír-föníciai nemzetiségű, s kérte őt, hogy űzze ki lányából az ördögöt. Ő azt mondta neki: „Hadd lakjanak jól először a gyermekek; mert nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyák elé dobni.” De az csak kérlelte: „Ez igaz, Uram! Csakhogy a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból!” Erre ő azt felelte neki: „Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból.” Amikor hazaért, a kislányt az ágyon fekve találta, és az ördög már kiment belőle.

Salamon politikai érdekből vett magának pogány származású feleségeket, hogy ezáltal is megerősítse pozícióját a környező népek között. Ez a látszólagos erő azonban belső meggyengüléshez vezetett. Jézus ezzel szemben át sem lépte Izrael határát, s nem kacérkodott azzal a gondolattal, hogy majd megtéríti a környező pogány népeket. Tisztában volt vele, hogy küldetése Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Nem hagyta magát eltéríteni hivatásától, nem engedte szétforgácsolni erejét, megosztani szívét. Ugyanakkor olyan hitet tudott ébreszteni a mai Evangéliumban szereplő pogány asszony szívében, amely által – megelőlegezve a megváltás egyetemességét – be tudta őt emelni az üdvtörténet erőterébe.
Ez az asszony, aki leányáért könyörög, nem kérdőjelezi meg Izrael kiválasztottságát, tiszteli Isten szerelmét egy kicsiny nép iránt, s magát méltatlannak tartja arra, hogy Jézus ugyanabban a bánásmódban részesítse, mint a választott nép fiait. Kiskutya módjára mégis vágyakozik a lehulló morzsákra, s úgy belekapaszkodik Jézusba, hogy ezáltal felemelkedik az üdvösség isteni rendjének szintjére. Ezzel a hitbeli magatartásával példa a mindenkori elbizakodott választottak számára, mert csak a tökéletes méltatlanság érzése tesz alkalmassá az ingyenes és örök szeretetre.
Urunk Jézus, Salamon király példája bizonyság arra, hogy a nehézkedés törvénye az emberi szívre is érvényes. Kérünk, add kegyelmedet, hogy a testi öregedéssel ne kezdjen el szívünk is megöregedni és megkérgesedni Irántad; hogy a szenvedélyes bizalmat és ráhagyatkozást ki ne szorítsa a megszokás és a megalkuvás; hogy a kisebb szeretetek el ne fojtsák az Irántad való első, igazi nagy szerelmet.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 10,1-10
Amikor pedig Sába királynője hallott Salamon híréről az Úr nevével kapcsolatban, ő is eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye. Miután nagy kísérettel és gazdagsággal, fűszereket, mérhetetlen sok aranyat és drágaköveket hozó tevékkel bevonult Jeruzsálembe, elment Salamon királyhoz, s elmondta neki mindazt, ami a szívében volt. Salamon fel is világosította minden dologról, amelyet eléje terjesztett: nem volt olyan dolog, amely a király előtt rejtély lett volna, s amire meg nem felelt volna. Amikor aztán Sába királynője látta Salamon egész bölcsességét (...), még a lélegzete is elállt, és azt mondta a királynak: „Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedről; nem hittem, amikor nekem beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid, s boldogok szolgáid, akik mindig előtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izrael trónjára ültetett – mivel az Úr mindörökké szereti Izraelt –, s aki királlyá tett, hogy jogot s igazságot szolgáltass!” (...)
Mk 7,14-23
Ezután ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: „Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Akinek füle van a hallásra, hallja meg. (...) Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert.”

Sába királynője megcsodálja Salamon bölcsességét, azonban nem őt, hanem Istenét áldja. Salamon tehát úgy beszélhetett, úgy nyilatkozhatott meg, hogy a vendég ne csak azt lássa meg, ami az embertől származik, hanem azt is, ami az Úrtól való. Az Úr Jézus Isten létére úgy kiüresítette önmagát, hogy többé nem az volt a fontos, amit ő tett, hanem hogy az Atya cselekedett általa. Csodáiért nem őt áldották és magasztalták, hanem az Atyát. Nem a maga személyét állította a középpontba, hanem az Atyával való kapcsolatát ragyogtatta fel. Tanítványai ezért őseredetien új, soha nem tapasztalt szomjúsággal keresték az Atyát: „Mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.”
Legtöbbünk isten- és emberszolgálata azonban nem mentes a hiúságtól és öntetszelgéstől. Ettől még nem kell elkeseredni. Csak egy pillanatra se feledjük: munkánk értékmérője nem a siker, a népszerűség, a dicséret. Ezért aztán nem is ezekre kell elsősorban figyelni, törekedni rájuk pedig végképp nem szabad. Legyünk őszinték Istenhez, magunkhoz és testvéreinkhez. Ha szeretetünk, szolgálatunk valóban szívből jön és Isten mélységeiből táplálkozik, akkor nem kell félnünk attól, hogy szembedicsérnek és rajongással vesznek körül. Ha az Istenről való sok beszéd helyett az Istennel való több beszélgetésre törekszünk, az Urunkhoz fűződő bensőséges kapcsolat megóv minket az elbizakodottságtól, s a ránk bízottak is előbb-utóbb tévedhetetlenül megérzik, hogy nem magunktól beszélünk és cselekszünk.
Urunk Jézus, áldunk Téged mindazért a jóért, melyet általunk vittél és viszel végbe, és kérünk, óvj meg mind a hamis öntudattól, mind a túlzott szerénységtől, melyek arról tanúskodnak, hogy még nagyon is befolyásol minket az emberek véleménye. Segítsen kegyelmed, hogy amikor valami jót teszünk, egész lényünkkel Rád mutassunk és Általad az Atyára, hogy Istenbe kapaszkodó életünk láttán embertársaink Hozzád térjenek, és Téged dicsőítsenek.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 8,22-23.27-30
Majd odaállt Salamon Izrael gyülekezetének színe előtt az Úr oltára elé, s kitárta kezét az ég felé és így szólt: „Uram, Izrael Istene, nincs hozzád fogható Isten sem fenn az égben, sem lenn a földön! Te megtartod szövetségedet s irgalmasságodat szolgáid iránt, akik teljes szívükkel előtted járnak, De hát gondolhatunk-e arra, hogy Isten igazán a földön lakjon? Hiszen ha az ég s az egek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet építettem? De tekints szolgád imájára s könyörgéseire, Uram, Istenem: hallgass e dicséretre s imádságra, amellyel szolgád ma előtted imádkozik, hogy éjjel-nappal nyitva legyen szemed e ház felett, amelyről azt mondtad: »Ott lesz az én nevem« – hogy meghallgasd az imádságot, amellyel szolgád e helyen hozzád imádkozik, hogy meghallgasd szolgádnak s népednek, Izraelnek, minden könyörgését, bármiért fognak imádkozni e helyen: halld meg azt lakóhelyeden, az égben, s ha meghallod, légy kegyelmes.
Mk 7,1-13
Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. (...) Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: „Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” Ő ezt felelte nekik: „Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak.« Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.” Majd így folytatta: „Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományait megtartsátok.”

Salamon imádságában egy minden más vallástól idegen és gyökeresen új világ tárul fel. Ezt az imádságot a Szentlélek sugalmazta, és ezért túlhaladja mindazt, amit a pogány ember érzett, gondolt a templomról. Mert egyszerre igaz az, hogy az istendicséret nem választható el a mindennapoktól, hanem áthatja egész életünket, illetve az, hogy Isten dicsérete akkora ügy – egyetlen igazi emberi ügyünk –, hogy külön helyet, teret és időt kell szentelnünk neki. Mindenütt úgy kellene élnünk: a konyhában, az iskolában, a szántóföldön, a hitvesi együttlétben és a papi szolgálatban, hogy Isten, mint a salamoni templomot, birtokba vehesse szívünk szentélyét, személyünk legbensejét, ugyanakkor napról napra, hétről hétre ki kell szakítanunk egy-egy órát, napot, hogy csak vele legyünk, és elmerüljünk titkainak szemlélésében.
Ha a ragyogó istentiszteletek és hétköznapi életünk között szakadék van, annak az lehet az oka, hogy elveszítettük a kapcsolatot a liturgia forrásával, az imádságot éltető Szentlélekkel. Vagy kiüresedett a lelkünk, és csak ajkunkkal dicsérjük az Istent, ahogy Jézus mondja Izajást idézve a farizeusokról és írástudókról, vagy pedig vallásos szubjektivizmus uralja imádságainkat. Nagy kár, ha az ősi, kétezer évnyi szentlelkes tapasztalattal megszentelt imádságok nem mondanak semmit nekünk, ha idegenek tőlünk a szentmise és a szent zsolozsma szövegei, melyek Isten örök titkait ünneplik, és nem a mi múlékony érzéseink körül forognak, melyek mindig az üdvösségre mutatnak, nem pedig apró-cseprő vágyaink célpontjaira, s melyekben arról van szó, hogy „amit most a szent jelekben ünnepeltünk, azt cselekedeteinkben is kövessük”, nem pedig arról, amit mi szeretnénk, hogy Isten megtegyen nekünk.
Urunk Jézus, hálát adunk Neked Szentlelkedért, aki kimondhatatlan sóhajtozásokkal imádkozik bensőnkben, s aki a Szentírás és az Egyház által ajkunkra adott szavakkal imádkozni tanít bennünket. Add, kérünk, hogy az Egyház ősi liturgikus imádságai által kilépjünk vallási szubjektivizmusunk szűkös világából, elsajátítsuk azt a lelkületet, mellyel helyes módon léphetünk be a templomba, a mennyei Atya színe elé, és segíts, hogy gondolatainkat, érzéseinket, tudatos és tudattalan világunkat, emberi kapcsolatainkat mind átadjuk Neked, aki a szentáldozáskor szívünk szentélyébe költözöl.

Évközi 5. hét

Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység - A napi szentmise olvasmányai -

1Kir 8,1-7.9-13
Aztán egybegyűjtötték Izrael valamennyi vénét, a törzsek fejeit és Izrael fiainak nemzetségfőit, Salamon királyhoz Jeruzsálembe, hogy elhozzák az Úr szövetségének ládáját a Dávid-városból, azaz a Sionról. Egybe is gyűlt egész Izrael Salamon királynál Etánim havában, azaz a hetedik hónapban, az ünnepen. Amikor aztán Izrael vénei mindnyájan eljöttek, felvették a papok a ládát, s elhozták az Úr ládáját, meg a szövetség sátrát s a szent hely minden eszközét, amely a sátorban volt. Amíg ezeket a papok és a leviták vitték, Salamon király és Izrael egész sokasága, amely összegyűlt nála, vele együtt a láda előtt haladt, s annyi juhot és marhát mutatott be áldozatul, hogy se szeri, se száma nem volt. Aztán bevitték a papok az Úr szövetségének ládáját a helyére, a templom felelőhelyére, a szentek szentjébe, a kerubok szárnya alá; a kerubok ugyanis kiterjesztették szárnyukat a láda helye fölött, s befedték a ládát s rúdjait felülről. A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről. Történt pedig, hogy amikor a papok kijöttek a szentélyből, a felhő betöltötte az Úr házát, úgyhogy a papok nem állhattak szolgálatba a felhő miatt, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Ekkor Salamon így szólt: „Az Úr azt mondta, hogy a felhőben akar lakni: íme, építettem házat neked lakásul, állandó, örökös királyi székedül.”
Mk 6,53-56
Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt, és körbefutva az egész környéken elkezdték a betegeket ágyastól összehordani oda, ahol hallották, hogy ott van. Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.

A két kőtábla a két főparancsot foglalja magában: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből...” és „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Mondhatnánk, hogy mivel már Krisztus hívei, barátai vagyunk, ránk már nem érvényes a Tízparancsolat, hanem csak a Szent Ágoston-i elv: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” De vigyázzunk ezzel az elhamarkodott kijelentéssel, mert maga az Úr mondja, hogy nem megszüntetni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni. A szeretet ugyanis csak bizonyos keretek, korlátok között marad tiszta, Isten életét közlő ajándék. A Tízparancs negatív formulái, tiltásai jelzik azokat a partokat, melyek között az élet vize hömpölyög, melyek nélkül ez a víz szétterülve megposhadna és mocsárrá változna, s megszűnne éltető folyam lenni.
Lehetnek bármilyen fennkölt eszméink és érzelmeink, tehetünk bármennyi jót, ha káromoljuk az Úr nevét, ha nem szenteljük meg az Úr napját, nem lehet bennünk élő az Isten iránti szeretet. Hiába beszélünk a szeretetről, ha szavunkkal, tekintetünkkel vagy éppenséggel a jó szó, az irgalmas tekintet megvonásával kioltjuk az életet; hiába érezzük, hogy őrülten szerelmesek vagyunk, ha házasságtörő, parázna kapcsolatot tartunk fenn; hiába vagyunk barátságosak és kedvesek, ha közben hazudunk és megkárosítjuk felebarátunkat, mert nem élő bennünk a testvéri szeretet. Sok olyan könyv van divatban, amely szemet huny a tiltások fölött, és felszínesen fecseg a szeretetről. Ám ha a krisztusi szeretetben szeretnénk növekedni, nem ezekre kell hallgatnunk. Vegyük elő inkább Keresztes Szent János vagy a két Szent Teréz műveit, akik hiteles módon mutatják meg, mit jelent úgy szeretni, ahogy Jézus értette és Szent Ágoston tanította.
Urunk Jézus, köszönjük Neked a Tízparancsolatot, az életet mentő, szabadító és gyógyító tíz isteni szót, melyet lelkünk frigyládájában őrzünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Téged mint az isteni törvény tökéletes kinyilatkoztatását mind jobban szívünkbe fogadjunk, egyre inkább egy életet éljünk Veled, s így parancsaid annyira bensővé váljanak bennünk, hogy már nehezünkre essék bármi olyat tenni, ami Isten szeretete ellen való.

Oldalak